Keskeny a határ menny és pokol között
A gonoszok a pokol kapujában sem térnek meg

Share | 
Wyatt & Devyn - We can't live forever

avatar

Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Kedvenc dal :
There’s something inside me that pulls beneath the surface, consuming, confusing. This lack of self control I fear is never ending, controlling. I can’t seem to find myself again.

Tartózkodási hely :
burn in Hell
Hobbi & foglalkozás :
steal another's soul
Humor :
I heard that you like the bad girls



Devyn Snowdon ÍRTA A POSZTOT
Szomb. Jún. 11, 2016 6:57 pm


We can't live forever

[You must be registered and logged in to see this image.]
Nem tudtam, hogy jelenleg mit képzeljek, vagy tudjak, egyszerűen az életért küzdöttem, a gondolataimért, hogy képes legyek reálisan és tisztán látni. Ennek búcsút mondhattam, esélyem sem volt, hogy megkapjak ilyesmit.
Megrázva fejem, szinte fájdalmasan közönyös és cseppet sem boldog nevetés hagyja el szám, hisz igaza volt. Ezek után ki tudja, hogy még mi történhet a földön, s ki járhat-kelhet mindenfelé.
-Teljesen igazad van. Ez olyan, mint a kormány katonai bázisai és az ufók. Csakhogy ez nem legenda akkor.-szisszenek fel belegondolva, hogy még mi lehet a világon, s mik és kik élhetnek köztünk. A gyerekeknek gondolom még ma se tanítják az iskolában, hogy kikkel osztoznak a világon. Gyanítom, hogy a katonák és a kormány szintén ezen természetfelettiek markában van, és él. Nem lenne meglepő.
Amikor pedig felfedi, hogy még mik vannak, szemeim elkerekednek, és kicsit zavarodottan hunyorgok, hogy a rengeteg felém áramló információval meg tudjak birkózni. Nevetséges ez az egész, mint egy álom. Mégis, mintha csapda lenne, a valóság, ami fájdalmasan igaz és nem menekülhetünk előle. ÉS, ahogy egyszerűen vállat von, meggondolom, hogy ha ő ilyen könnyedén veszi ezeket, én miért nem tudom még hasonlóan kezelni a dolgokat.
-Okés...boszik üstökkel, farkasok mérgező harapással és furcsa keverékek!?-a vége talán kérdés is, de inkább megrázom a fejem, hogy ne is magyarázzon róla tovább. Egyszerre ennyi is elég. Elképzeltem lelki szemeimmel egy vámpírt, aki varázsol, és rájöttem, hogy még az is jobb, mintha egy farkas lenne vámpír... az furcsa lenne, de ha ő mondja, biztos van ilyen is. Furcsa mód neki is hiszek.
-Lehet...De szerintem nem véletlenül nem emlékszem.-ezt őszintén mondtam, ezzel az egésszel kapcsolatban kifejezetten rossz érzéseim voltak.
Könnyen beszélt a család elhagyásáról, mivel ismerte őket, gondolatai között elrejtve voltak emlékképek, nekem semmi. Se egy kép, s egy mozzanat a gyerekkoromból...semmi.
Elmosolyodtam, bátortalanul, és magam sem tudtam, hogy mit várok még tőle, de azt se, hogy magamtól.
-Megadom majd, még többet is.-biztosítom, és megiszom az újabb kitöltött italom, majd felállok, és végignézek magamon. A kapucnim fejemre húzom, és furcsa lelkesedés és elhatározottság lesz úrrá rajtam.-Már így is többet tettél, mint amennyit megérdemeltem volna.-zöld szemeim sejtelmes fényben csillognak, s mivel valóban nem volt már más hátra, csak, hogy saját utam kezdjem el járni, hát a felajánlott pénzt zsebre vágtam, koszos, szakadt ruháim a kukába dobtam, kivéve egy medált, ami a nyakamban volt még most is. Semmi más nem kötött immár a múltamhoz.
Elbúcsúztam tőle, még egyszer megköszönve mindent, és elindultam bele a világba. Élni akartam, de ekkor még csak nem is sejtettem, hogy mi vár még rám odakint.


|| Köszönöm a játékot Főnök :hug:
Vissza az elejére Go down

avatar

Vendég



Vendég ÍRTA A POSZTOT
Szomb. Jún. 11, 2016 5:42 pm
Devyn and Wyatt
accidents happen.

- Semmi szükség rá – ingatom a fejem. Nekem nem hiányzik, hogy hálásnak érezze magát az irányomban. Ellenkezőleg. Szerintem én vagyok az, aki ennyivel tartozik neki, hogy miután kiváltottam az eddigi normális életéből, megadom neki a lehetőséget, hogy legalább a nap elől ne kelljen rejtőzködnie.
- Azok után, hogy épp most váltál te is eggyé a természetfeletti lények közül, tényleg ennyire nehéz elhinni, hogy boszorkányok léteznek? - vonom fel a szemöldökeimet. Persze, érthető, hogy nem kezdett el azonnal hinni a mesékben, de azért érdekesnek találom, hogy ennyire meglepődik.
- Bár azt kétlem, hogy seprűn röpködnek, de a legtöbbnek valószínűleg tényleg van üstje, vagy kőedénye, vagy ilyesmi... A legtöbb baromság, amiket gyerekként hall az ember, így vagy úgy, de igazak. Vámpírok, boszorkányok, vérfarkasok, és ezeknek a furcsa keverékei, meg még ki tudja, milyen lények mászkálnak odakint. Igazából a többség nem érdekel, amíg nem találkozom velük szemtől szembe. - Vonom meg a vállamat. Az előbbi alól persze kivétel, ha felbérelnek valamelyik levadászására, mert olyankor azért jó tudni előre, hogy mivel is lesz dolgom.
- Ó, igaz is: a vérfarkasokkal jobb, ha vigyázol. A harapásuk állítólag képes végezni a magunkfajtával. - Egyszer gondolkodtam is rajta, hogy farkasmérget használnék az egyik akcióm során, biztos hatásos lett volna, és aligha köthette volna bárki az ügyet hozzám, vagy ahhoz, aki felbérelt. De túl macerás lett volna végigcsinálni, én meg nem vagyok annyira idióta, hogy kicsináljam magamat egy melóért.
- Nem emlékszel a múltadra? - ráncolom a homlokomat értetlenül. - Pedig az átváltozással elvileg feltörhetnek az eltemetett emlékeink is. Talán csak idő kérdése. De szerintem sem igazán okos dolog hazamenned. Új életet kell kezdened, távol, a családodtól. Az ő érdekükben. - Persze nem mondhatom meg neki, hogy mit kezdjem az életével, és nem is akarom ezt tenni. Elég nekem a saját bajom. De amilyen elveszetten bámul most rám, úgy gondolom, talán nem árt neki egy-két jó tanács. Legjobb, ha elkerüli a szeretteit, és újrakezdi máshol. Már nem ugyanaz, aki valaha volt. Minden meg fog változni az életében, jobb ha alkalmazkodik ehhez.
- Ha szükséged lenne rá, tudok adni valamennyi pénzt, ami segít újra lábra állni – ajánlom fel neki végül. Végül is a pénz nem akadály, és ami azt illeti, inkább ebben leszek a szolgálatára, minthogy pátyolgatnom kelljen.
- És ha valamikor New Orleansban jársz, és úgy adódna, hogy kell valami, bármikor felkereshetsz. De ahogy már korábban mondtam, alapjában véve egy szociális zsákutca vagyok, szóval nemigazán tudom, hogy mit tehetnék még érted – tárom szét a karjaimat tanácstalanságomban. Ha szeretné, meghagyom neki a számom, címem, nem azt mondom, hogy rácsapnám az ajtót, ha kopogtatna nálam, és valahol tényleg sajnálom, hogy ilyen elveszett, de mindkettőnknek úgy a jobb, ha külön utakon megyünk tovább.


▲ note ▲ music ▲ xxx ▲ made by
Vissza az elejére Go down

avatar

Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Kedvenc dal :
There’s something inside me that pulls beneath the surface, consuming, confusing. This lack of self control I fear is never ending, controlling. I can’t seem to find myself again.

Tartózkodási hely :
burn in Hell
Hobbi & foglalkozás :
steal another's soul
Humor :
I heard that you like the bad girls



Devyn Snowdon ÍRTA A POSZTOT
Szomb. Jún. 11, 2016 4:05 pm


We can't live forever

[You must be registered and logged in to see this image.]
Elönt a düh szavaira, s igazából nem azért, mert hibáztatni akarom őt vagy másokat. Egyszerűen kezdem érteni, hogy miről beszél. Az intenzív dac, hogy nem értenek meg, hogy nincs, aki segítsen, s tőle távol álljon, hogy fogja a kezem, pont ezt váltja ki belőle. Sosem éreztem magam elveszettnek vagy olyasvalakinek, aki képtelen egyedül cselekedni. Most mégis úgy érzem, hogy akárhogy akarok harcolni, magammal vagy mással, valami furcsa csapdába estem, ahonnan nincs kiút.
-Kösz.-reagálok szavaira, ugyanis hirtelen a nagy szabadsággal semmit sem tudok kezdeni, sőt, inkább kétségbe ejt, hogy így érzem. Pedig a határokat mindig feszegettem, s soha, még a katonaságban sem tudtam minden szabályt úgy betartani, mint sokan mások. Annak fejében, pedig amit már most tudtam, még kevésbé élveztem ezt a hírt. Ha valóban szinte megölhetetlenek vagyunk, mi a francot fogok csinálni úgy, hogy folyton éhes vagyok, mindent felfokozva érzek, és előttem egy örökkévalóság, de a múltam csíráiban ismerem csupán? A költői kérdés valódi megválaszolandó kérdés is volt, s agyam hevesen ellenkezett a rengeteg gondolat ellen, ami egyszerre lett úrrá rajtam. Mérhetetlen félelemmel töltött el az érzés, és egy pillanatra homlokomhoz kaptam.
Bólintok, majd összevonom szemöldököm, és elkezdek azon gondolkodni, hogy élet-e ez. így...nem, nem hiszem. az első kérdés, ami eszembe jut pont a túlélésről szól. Kétkedve nézek a kezén lévő gyűrűre, és egy pillanatra elgondolkodom, hogy lenne-e ellene esélyem, és ki tudnám-e csavarni kezét, hogy ellopva gyűrűjét eltűnjek. De a futó gondolatot hamar kiverem a fejemből, mert magamnak némileg beismerem, hogy szükségem van rá egyenlőre.
-Meghálálnám...valahogy.-kezdek neki, de ezzel a lendülettel vissza is fogom magam, mert fogalmam sincs, hogy mégis hogy a francban hálálnék meg valamit, mikor se lakásom, se ruháim, se semmim nincs jelenleg. Csak az életem, amit neki köszönhetek. Hallgatom a lelkes beszédet, míg töltök magamnak még egy pohárnyit és nagyot nyelek. Egy. Eljut az agyamig...boszorkány. Kettő...a címem.
Majd az ellenkezése az ötletemre, de ezeket csendben tűröm és végül elkapva tekintetem arcáról, felfogom, hogy mit is mondott először, hogy honnan szerez nekem olyan gyűrűt.
-Boszorkány? Mármint olyan boszorkány, aki a filmekben üst fölé görnyed és seprűn utazik?-az abszurd gondolattól felhőkölve nevetem el magam, majd lesütöm szemem, és idegesen harapok alsó ajkamba, majd túrok rövidre nyírt hajamba.-Nem mehetek haza.-bököm ki végül.-Azok az emberek azt mondták, ha megteszem, mindenki meghal, akit szerettem. És igazság szerint arra sem emlékszem, hogy a családom hol élt. Hogy én hol éltem.-nem nézek rá, az üveget bűvölöm, a poharamban lévő aranysárga ital fodrozódó tetejét, ahogy ujjaim között forgatom a poharat. Félek? Nem kifejezés arra, amit éreztem. Rettegtem a reakciójától, hisz az elutasítás után már csak az tehette be a lécet, ha közlöm, hogy őszintén szólva arról sincs fogalmam, hogy ki a fene vagyok, miért pont ez a város, és mit kerestem itt. Emlékeim csupán halvány foltok voltak zavaros gondolataim között, melyeket nem tudtam csak úgy előhívni.
Vissza az elejére Go down

avatar

Vendég



Vendég ÍRTA A POSZTOT
Kedd. Jún. 07, 2016 3:36 pm
Devyn and Wyatt
accidents happen.

Felvonom a szemöldökeimet a szavaira, aztán lassan elmosolyodom. Egy másik életben akár még barátok is lehettünk volna. Egy olyan életben, ahol foglalkoztatnak az olyan dolgok, mint a barátság, vagy mások sorsa. Egy olyanban, ahol nem a vér és a halál köt össze kettőnket. Értékelem a nyers szókimondását. Nekem sem kenyerem a kertelés, vagy a felesleges szócséplés.
- Nézd, én nem hitegetni akarlak. Tőlem azt gondolsz, amit akarsz. De azt tudom, hogy ebben az időszakban még, a vámpírrá válás után, minden olyan... intenzív. De előbb-utóbb hozzászoksz. Viszont hogy mit kezdesz az életeddel, az csak rajtad áll. - Tárom szét a karjaimat. Bár nyilván egy magunk fajta nem élhet normális, átlagos emberi életet, több okból sem. Még egy napfényékszerrel a kezeden is könnyen kitűnhetsz az emberek közül, egy idő után biztos. Ha más nem azért, mert nem öregszel, a furcsa étkezési szokásokról már nem is beszélve. Kisebb városokban csak egy ideig tudja meghúzni magát egy vámpír. Aztán tovább kell állnia. Nehéz rejtve maradni, még akkor is, ha a kizárólag a közeli kórházak vérraktárát dézsmáljuk is. Nagyobb városokban általában könnyebb, főleg olyanokban, mint New Orleans, ahol a természetfeletti saját rendet alakított ki magának. De ez inkább csak a saját véleményem. Gondolom, a legtöbb fiatal vérszívó inkább a családja közelében maradna, amíg teheti, még ha csak távolról is vesz részt az életükben. Bár én elég hamar lemondtam a leskelődésről, és mivel nem akartam veszélyt hozni a feleségemre vagy a testvéreimre, inkább továbbálltam. Viszont láttam több példát az ellenkezőjére.
Amennyire tőlem telik, igyekszem időt hagyni neki, hogy mindent felfogjon, amit most hirtelen a nyakába zúdítok, mielőtt új infókkal bombáznám. De tudjuk akkor sem lehet egyszerűbb, ha mindent csak kis kanállal adagolok neki. Sok az újdonság, amit fel kell fognia, el kell fogadnia, és aztán együtt élni vele.
- Nem, nem... Félreértettél. A napfény csak akkor éget bennünket, ha közvetlenül esik ránk. Ha árnyékban maradsz nap közben, nem eshet bajod. Csak ne akarj odakint mászkálni és kerüld el az ablakokat is. De majd megtapasztalhatod magad is, hisz nem egy másodperc alatt porladunk el. Előbb csak a bőröd kezd égni... egy-két percbe beletelik, hogy valóban belehaljunk, annyi meg a mi sebességünkkel elég, hogy fedezékbe vonuljunk. Ha van hová. - Töltök magunknak még egy-egy pohárral a korábban vásárolt italból. Azt hiszem, nem árt az utánpótlás. Nagyjából egy kortyban elfogyasztom a whiskym felét, aztán elgondolkodva dörzsölöm az állam.
- Valójában, azt hiszem, tudok neked szerezni napfényékszert. - Ennyit, úgy gondolom, még igazán megtehetnék Devynért, mielőtt a sorsára hagynám. Annak idején Anna is megtette értem. Így fair. Meg hát... mégis hogyan várhatnánk egy „újszülött” vámpírtól, hogy boszik után kutasson, hiszen még azt sem igazán tudhatja, milyen sokszínű is a természetfeletti világ. - Ismerek pár boszorkányt. Behajtok egy-két szívességet, és meglesz. Ha adsz egy címet, elküldöm neked. De bele fog telni néhány napba, addig meg kell húznod magad – teszem hozzá, mielőtt magamba önteném az italom maradékát.
- A halálvágyadat pedig tedd félre. Épp most kaptál egy új esélyt egy újfajta életre. Te magad választottad az átváltozást a biztos halál helyett, amikor feltépted annak a fickónak a torkát. Adj egy esélyt magadnak. Ha fél év múlva is ugyanígy érzel, mint most, akkor visszatérhetünk a témára... - Magam sem értem, miért is tartózkodom attól, hogy eleget tegyek a kérésének, és megöljem. Általában nem esik nehezemre kitépni valaki szívét, főleg ha megfizetnek érte. Nem szép dolog, de ez van. Évekkel ezelőtt szabadjára engedtem a sötétségemet, és nem is szándékozom újra elzárni. De ez a lány... akármennyire is nem tetszik, én vagyok a teremtője, épp az imént adtam neki új életet, nem szívesen venném el tőle, akármennyire könyörög is. Nem így, még nem. Szerintem még nem egy befejezetlen ügye van, kezdve azzal, hogy kiderítse, ki és miért akart végezni vele ma.


▲ note ▲ music ▲ xxx ▲ made by
Vissza az elejére Go down

avatar

Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Kedvenc dal :
There’s something inside me that pulls beneath the surface, consuming, confusing. This lack of self control I fear is never ending, controlling. I can’t seem to find myself again.

Tartózkodási hely :
burn in Hell
Hobbi & foglalkozás :
steal another's soul
Humor :
I heard that you like the bad girls



Devyn Snowdon ÍRTA A POSZTOT
Csüt. Jún. 02, 2016 3:09 pm


We can't live forever

[You must be registered and logged in to see this image.]
Nagyot nyelek, mikor azt mondja, hogy élnek. Én nem akartam, hogy éljenek, de a válaszok miatt szükségem volt rájuk, lehetőleg olyan állapotban, ami hozzásegít még néhány mondat kimondatásához. De ez az én ügyem volt, nem az övé.
Túl sok volt az információ, amin nem sokat segített a tudat, hogy ő nem öregszik, sőt. Ötven év, és alig néz ki harmincnak... Lehetetlen, mégis lehetséges, s én igyekszem mindezt ép ésszel felfogni, egyre kevesebb sikerrel. Szinte lehetetlen elhinni ezt az egészet, de kénytelen leszek feldolgozni, ha további életet akarok magamnak. Már pedig a jelek szerint a halál után a szó szoros értelmében nézve is van élet.
Végre megtudom a nevét, s bár nem sok kedvem van az életébe rondítani, és felforgatni azt, mégis sikerült a jelek szerint. Az ital keserűen maró íze viszont csak arra emlékeztet, hogy mennyire nem szeretem az alkoholt, nem pedig arra, hogy bármi is jobb lenne idővel, ahogy ő állítja.
-tudod, ez pont olyan beszédnek hangzik, amit senki sem hisz el. Ezt hívják üres ígéretnek, vagy felesleges közhelynek.-ellenkezem szavaival, én ugyanis jelenleg nem hittem, hogy bármi is változhatna, a jelen helyzeten kívül, ami egyenlő volt egy érthetetlen katasztrófával.
Gondolataim elkalandoznak arra, hogy ötven éve ő is katona volt, és akaratlanul pásztázom végig testét, ami pontosan olyan felépítésű, amilyen az emlékeimben élő társaimé. Vagy azt hiszem legalábbis, hogy azok voltak. Magam sem tudom...
szavai ismét kirángatlak a mélabúból és az emlékkeresgélésből, és próbálom figyelmem teljes mértékben rá szegezni.
A vér említésétől szinte szédülni kezdek és ínyem fájdalmasan feszülni kezd, szám pedig megtelik az ismerős ízzel, amitől gyomrom is felfordul egy pillanatra. A pohárból gondolkodás nélkül, egy húzásra iszom ki az italt, hogy ezzel próbáljam elnyomni mindezt, de a siker nem akkora, mint gondolataimban.
-Tehát gyógyít, és ha meghalok átváltoztat.-ismétlem, hogy felfogjam, ami mond, majd a méreg körül csoportosulnak gondolataim.-Nem emlékszem rá, hogy bármit is beadtak volna...-pislogok hevesen gondolataim között keresgélve, de azt nem ismerném be, hogy fogalmam sincs róla egyáltalán mit kerestem a városban és igazából abban sem vagyok teljesen biztos, hogy ki vagyok valójában.
Kapkodom a gondolataim ide-oda, ahogy valami igézésről beszél, majd talizmánokról, meg megégésről, meg karózásról, s még ki tudja miről, mert agyam szinte besokkol egy idő után.
Értetlenül rázom meg fejem és állok fel a székből, az ablakhoz sétálva, csendesen, ujjaim tördelve, és próbálok okot találni arra, ami történt, csakhogy egyet sem lelek.
-Tehát ha holnap felkel a Nap elégek?-ragad meg valami a gondolataim között. Nincs talizmánom és az említett égitest valóban nemsokára felkel. Csodás...-Akkor most még van két órám kitalálni, hogy ki vagyok, hogy miért mérgeztek meg és kik, aztán meghalok?-tör elő belőlem az igazság arról, hogy fogalmam sincs róla, mi a fene történt rólam. Ez nálam jobban már csak őt bizonytalaníthatja el. Megmentett egy őrültet a végzetétől, ez biztos felemelő érzés. Nem is tagadom, hogy aggodalom ül ki szemembe, és nyugtalanság, ahogy visszanézek rá, és még jobban elfog a félelem, mikor egyáltalán felfogom, hogy mikről beszél.-Nekem ez nem fog menni. Ölj meg, kérlek...-suttogom, hisz ahogy mondta, az érzelmeim felfokozva suhannak át rajtam és a lavina, amit elindítanak, elkezd betemetni, én pedig elvesztem a józan ész és az őrület határán.
Vissza az elejére Go down

avatar

Vendég



Vendég ÍRTA A POSZTOT
Szomb. Máj. 21, 2016 8:37 pm
Devyn and Wyatt
accidents happen.

- Ők életben vannak. Néhány törött csontot leszámítva viszonylag épségben – válaszolom meg a lány kérdését, és ami engem illet, ezt a témát le is zártam. Szerintem van égetőbb gondunk is, mint a támadói testi épségét megvitatni. Persze érthető, hogy foglalkoztatja a téma. A helyében én is kíváncsi lennék, hogy mi lett azokkal, akik megöltek, illetve ilyen sorsra juttattak, de erre később is visszatérhetünk. Első dolog eltűnni abból a koszos, elhagyott épületből, megszabadulni a vértől, és lehetőleg minél előbb átesni a ránk váró nagy beszélgetésen. Úgy tűnik, Devynt nem rázza meg igazán az elutasító stílusom, végül is nagylány már, katona volt, meg fog állni a saját lábán a segítségem nélkül is, amint megkapja ehhez az útba igazításomat.
- Nem kell elmenned. Azt hiszem, tartozom neked annyival, hogy elmondom, mi is történik veled. Én Wyatt vagyok. Wyatt Reyner. Egykor én is katona voltam. Úgy jó hatvan évvel ezelőtt. Tudod, a vámpírok nem öregszenek. És még néhány dolog igaz rólunk, amit a mesékből hallani, viszont van néhány dolog, ami csak kitaláció. - Kézbe veszem a kitöltött italomat, és megízlelem. Nem a legjobb whisky, amit valaha ittam, de mit várhat az ember, ha a sarki vegyesboltban akar ilyesmit vásárolni? Viszont hatásosan végigégeti a nyelőcsövemet.
- Én sem önként változtam át, és azóta sem igazán sikerült megbékélnem ezzel az élettel, de tény, hogy idővel minden könnyebb lesz. - A mondat második felét megnyugtatásnak szánom, bár kétlem, hogy igazán hatásos lenne. Ahogy mondtam, ez a lelki támaszos mentor dolog nem nekem való.
- Amikor megitattalak a véremmel, nem az volt a tervem, hogy ilyenné tegyelek. A vérünk jó esetben gyógyítja a halandókat, bármilyen sérülést rendbe hoz, de úgy tűnik, elkéstem. Sokkal gyorsabban hatott az a méreg, amit beadtak neked, mint gondoltam. - Amit az átváltozásról tudnia kell, tulajdonképpen korábban már elmondtam neki. Ivott a férfi véréből, hogy befejezze az átalakulást.
- Gyorsabb és erősebb lettél, mint halandóként. Az érzékeid kiéleződtek, főleg a hallásod. De ezzel együtt az érzéseid is intenzívebbek lesznek. Idővel megszokod. Ha belenézel egy halandó szemébe, képes lehetsz megidézni, hogy azt tegye, amit te szeretnél. Nem túl sok módszer van arra, hogy végezzenek velünk, de a karózásról szóló hiedelem igaz. Két dolog árthat még fájdalmasan nekünk, egy verbéna nevű gyógynövény, és a nap. De az utóbbi ellen segíthet egyféle talizmán – emelem fel a bal kezem, amely mutatóujján ott díszeleg a gyűrűm. - Lapis lazuli kő van a foglalatban, de magában semmit sem ér, amíg egy boszorkány meg nem bűvöli. Enélkül elégünk a napon. - Visszaejtem a kezemet az ölembe, majd ismét a poharamat nézegetem, a benne lötykölődő aranyszínű nedüvel.
- Figyelj, tudom, hogy ez így egyszerre elég sok, de nem tudom, hogy mondhatnék el mindent egyszerűbben vagy rövidebben – ingatom a fejemet, majd ismét a lányra pillantok, egyenesen a szemeibe. Ezen az egészen át kell esnie, megtapasztalnia a saját határait, aztán idővel minden egyszerűbb lesz. És reméljük, ő jobban viseli majd ezt az életet, mint én. Hacsak nem fertőztem meg őt már most a fene nagy lelkesedésemmel.


▲ note ▲ music ▲ xxx ▲ made by
Vissza az elejére Go down

avatar

Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Kedvenc dal :
There’s something inside me that pulls beneath the surface, consuming, confusing. This lack of self control I fear is never ending, controlling. I can’t seem to find myself again.

Tartózkodási hely :
burn in Hell
Hobbi & foglalkozás :
steal another's soul
Humor :
I heard that you like the bad girls



Devyn Snowdon ÍRTA A POSZTOT
Hétf. Ápr. 25, 2016 12:09 pm


We can't live forever

[You must be registered and logged in to see this image.]
Fogalmam sem volt, hogy érezni akartam-e valamit, mégis megannyi dolog egyszerre kerített hatalmába. Tudni akartam pontosan mit érzek, de csak azt éreztem, hogy egész testem remeg, félek és szinte megállás nélkül harcolok magammal, az emlékeimmel, vagyis a foszlányokkal, amik elő-elő törnek belőlem.
-Őket életben hagytad? Mi van velük?-szegezem neki ismét a kérdést hevesen, bár tudom, le kell higgadnom. Ám a tudat, hogy megöltem valakit, pusztán a vére miatt, jelenleg túlmutat azon dolgok között, amiket elsőre könnyen megemészthetek és amitől nem bukok ki. Miért? Nem is tudom. Az ő természetes nyugalma annyira rémisztő, hogy az már szinte fáj minden porcikámnak. Tudtam, hogy mire vállalkoztam anno, mikor katonának álltam. De ez más volt. Most kényszerből öltem, magam miatt, nem azért, mert más azt állította vagy mondta, hogy ez a dolgom, ne gondolkodjak. az ment volna. Azt hiszem. Legalábbis most így tűnt. aztán ki tudja, elképzelhető, hogy ez csak az elméleti síkokon állja meg a helyét teljesen.
-remek hír.-dünnyögöm kissé sértetten. A célom pedig pont az volt, hogy a gyors felejtés mezejére lépjek, még ha nem is túl nőies vagy normális módon. De ha egyszerűen nem emlékszel semmire, és mikor próbálnál máshogy tenni, ledöfnek egy tűvel, megitat valaki a vérével és vámpírként kelsz fel, miután meghalsz, az kimeríti a normákat emberi szinten. Legalábbis most.
Követem, kérdés nélkül, csendesen. Fogalmam sincs hova visz, nem kérdezek, ha meg akarna ölni, minek mentett volna meg? Ennyire senki sem lehet beteg elme, hogy az ilyesmit élvezze. A motel felirat láttán sem rezzenek össze, inkább furcsa mód valami öröm jár át, ahogy belépek a szobába.
-Rendben, és...-lépek a fürdő felé, majd visszanézek rá-Köszönöm.-azzal eltűnök az említett helységben és a víz alá állva lemosom magamról a vért. A fémes szag orromba siklik, ínyem ismét fájdalmas lüktetésbe kezd. A falnak támaszkodva hagyom, hogy a forró víz átjárja testem, s mikor már minden porcikámról tiszta víz csorog a lefolyóba, egy tiszte törölközőt tekerek magam köré és megállok a tükör előtt. A testem befedő fekete tetoválások hadától megrémülök, forgolódva méregetem magam, majd szándékos erőlködés közepedet előhozom azt az arcot, amit felvillanni láttam a nemrég megölt férfi szemében. Összeszorított állkapoccsal lépek hátra, vagyis inkább tántorodom hátra, és rángatom magamra a farmerom, ami valami csoda folytán tiszta maradt, majd kilépve a fürdőből, vizes hajammal mit sem törődve, felkapom a pólót, és a törölközőt visszaviszem a fürdőbe. Nagyot nyelek, míg újra előbukkanok és körbenézek a szobában, ujjaim tördelve, akár egy óvodás az első napján a gyerekek között.
Szavaira összevonom szemöldököm, és értetlenül nézek végig rajta. Nem csodálkozom, a koloncokat én sem szerettem sosem. Azt hiszem. Felemelem a poharat, mielőtt válaszolnék és meghúzom azt, tartalma, a mar szesz végigcsúszik torkomon, s máris könnyebben jönnek a szavak, de fel s alá járkálásom még eltart pár percig, mire ezeket képes vagyok kicsikarni magamból. Addig gondolataimmal viaskodva próbálom a józan eszem visszaszerezni.
-Nem vagyok óvodás, nincs szükségem pesztrára.-csattanok fel végül dühösen, majd veszek egy mély levegőt, leteszem a poharat, leülök a kanapéra, és megdörzsölve arcom, kezeim végül ölembe ejtem, s először azt bámulva, majd rá emelve tekintetem folytatom.-Oké. Ahogy rájövök, hogy mi folyik itt, mi történik velem... helyesbítek. Ha akarod már most elhúzok innen. Mond el, mit kell tudnom és itt sem vagyok. Hisz egy vad idegen vagy, még a neved sem tudom.-rázom meg értetlenül fejem, lassan kifújva a levegőt, szinte magammal is küzdve.-Nem akarok a terhedre lenni. Azt sem értem, minek mentettél meg.-ismerem el őszintén, hangom rekedtes és süt rólam, hogy a bizonytalanság kiszámíthatatlan tengerének közepén hánykolódom, mint egy süllyedő hajó, akinek nincs senkije, s semmi esélye, hogy túlélje.
Vissza az elejére Go down

avatar

Vendég



Vendég ÍRTA A POSZTOT
Kedd. Ápr. 05, 2016 12:41 pm
Devyn and Wyatt
accidents happen.

Devyn tekintete mintha megváltozott volna. Egyik pillanatban még a bűntudat emészti, rémülettel karöltve, a másikban pedig már a keserű bosszú tündököl belőle. A gyors érzelmi hullámzást is a vámpírság számlájára írom fel. A túl sok idegen és váratlan hatás, a felerősödött érzékek, a sokszorosára növekvő érzések... ez mind a velejárója annak, akik... amik vagyunk, és később sem tűnnek el. Megtanulunk velük együtt élni, elfogadni, használni, és mindez olykor jobban megy, máskor kevésbé. De egy frissen átváltozottnál még az egész egy hatalmas káosz.
- Volt két társa is, de ő volt az, aki beadta a szert, ő volt a vezetőjük – bökök fejemmel a hulla felé. A másik kettő sem járt sokkal jobban, de azok legalább még életben vannak. Persze ki hibáztatná Devynt, ha őket is le akarná vadászni? Továbbra is csendesen figyelem őt, amíg megemészti a hallottakat, majd rábólint, hogy tovább álljunk. Ez nem éppen egy szimpatikus környék.
- Több alkoholra lesz szükséged, mint halandó emberként, de nem lehetetlen a lerészegedés a számunkra sem – bólintok megadva neki a választ, miközben megindulunk kifelé ebből a lerobbant épületből. Csupán pár pillanatig gondolkodom el rajta, hogy merre is vezessem, aztán automatikusan a motel felé veszem az irányt, ahol megszálltam. Csak a munka miatt vagyok itt, azért az átmeneti lakhely, ami ilyenkor tökéletes, és szerintem az új teremtményem sem igazán bánhatja, hisz bárhová máshová mennénk, elég feltűnő lenne a véres arcával, kezeivel, felsőjével. És egyikünknek sem hiányoznak most a kíváncsi szemek, vagy a kérdezősködés.
- Nyugodtan menj, mosd le magadról a vért – intek a fürdő felé, miután megérkeztünk, és belépünk a bérelt szobámba. - Mindjárt jövök, aztán válaszolok a kérdéseidre... ha szeretnéd. - Úgy sejtem, biztos van néhány dolog, amit szeretne tudni, de fene tudja, hogy készen áll-e már minderre. Mindenesetre most rácsukom az ajtót, aztán elugrok a közeli kisboltba beszerezni pár dolgot, mint például egy tiszta pólót neki, illetve egy üveg bourbont. Igazi túlélőkészlet. Visszatérve első dolgom tölteni is magunknak egy-egy pohárral. Azt hiszem, mindkettőnkre ráfér most.
- Figyelj... mielőtt belekezdenénk, el kell mondanom, hogy... nem a legjobb személyt fogtad ki erre. Erre az egészre. Megválaszolom a kérdéseidet, ha vannak, elmondom, amit tudni szeretnél, amit tudnod kell arról, hogy mivé váltál, hogy mibe csöppentél, de... Én nem lehetek a mentorod. Ne várd tőlem, hogy hosszútávon pátyolgatlak és támogatlak majd, mert ez nem megy. - Az élet, amit élek, az út, amit választottam, sötét és magányos, és semmiképpen nincs benne helye egy újszülött vámpírnak. Én irtom a fajtánkat, nem pedig „nevelgetem”, tőlem csak rossz példát látna, és különben sincs szükségem senkire.


▲ note ▲ music ▲ xxx ▲ made by
Vissza az elejére Go down

avatar

Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Kedvenc dal :
There’s something inside me that pulls beneath the surface, consuming, confusing. This lack of self control I fear is never ending, controlling. I can’t seem to find myself again.

Tartózkodási hely :
burn in Hell
Hobbi & foglalkozás :
steal another's soul
Humor :
I heard that you like the bad girls



Devyn Snowdon ÍRTA A POSZTOT
Kedd. Feb. 23, 2016 9:06 pm


We can't live forever

[You must be registered and logged in to see this image.]
Amikor elérkezik a halálod ideje, nem várod őt reggel az ajtódba kopogtatni. Én sem vártam így a sajátom. Őszintén azt sem igazán tudtam, hogy reggel hol voltam, de ez már olyasmi volt, ami nem feltétlenül volt most fontos kérdés. Ellenben a tény, hogy meghaltam és vámpírrá változtatott valaki, akaratán kívül... kissé abszurdnak hatott. Vegyük sorba, hogy miért. Egy félhulla férfire gerjedek. Minden porcikám azt akarja, hogy tépjem fel a nyakát és igyam meg az utolsó cseppjét is. Plusz, valahonnan még ismerős is a fazon. És mivel gondolataim között a vér előtérbe kerül, főszerepet vesz magára, így azt hiszem a relatív normalitás határai elkezdem kitolni szép lassan. Igaza van. Vámpír vagyok. A kérdés, hogy ez lehetséges-e megválaszolt. Igen. És meg kell hagyni a férfi vére felettébb ízletes. A kortyok lassan szántják végig torkom, egyik a másik után enyhíti éhem, míg végül feleszmélve a gyomorforgató érzésre leszek figyelmes, mely az egész folyamatot elindító testnedvet inkább visszaköpné oda, ahonnan jött, mintsem, hogy hosszútávon is bennem tartsa.
Szavai hallatán felhőkölök, a hányinger helyére valami furcsa érzés költözik. olyasmi, amit nevezhetünk döbbenetnek is, de jelen esetben ez elég enyhe lenne, így inkább sokkhatásnak gondolnám. A szavak olyan könnyen hagyják el száját, hogy már-már ledöbbenek rajta, ember viselkedhet-e így. De persze nem ember, hát miért ne? Szép lassan kezdem átértékelni a dolgokat, hála neki.
-Egyedül volt?-kérdezek vissza azonnal. Szomjazom a bosszút, ami hirtelen rám törő, idegen érzés lesz és mégis olyan természetesnek érzem, mintha legalább a család iránti szeretetről beszélnék vele.
-Gáz? Nem tudom, hogy feltűnt-e, de épp megöltem valakit. Ez a katonaságban nem lenne gáz, de már nem vagyok ott és...-kezd összeállni bennem valamiféle kép arról, hogy mi is történt igazából és az elmúlt órák eseményei gyorsan rajzolódnak ki szemem előtt.-Gáz. Ja.-hagyom végül ennyiben, mivel agyam olyan gyors tempót diktál, amit testem nem tud felfogni, s szinte idegen lesz minden szava. Az egész külvilág kezd megszűnni, ahogy kicsit beleszédülök a beszélgetésbe.
-Mond, hogy az előnye az, hogy tudok még annyit inni, hogy lerészegedjek.-nem túl nőies kifejezés volt ez tőlem, de jelenleg az ital gondolatától csak azt tudtam remélni, hogy mint valami szer, egyszerűen ki tudja törölni a fejemből a tényeket. Vámpír lettem.-Közben esetleg ecsetelhetnéd, hogy még mi a gáz része és mi nem. Mert jelenleg annyi mindent érzek, hogy józan ésszel nem hiszem, hogy képes lennék ezt így bírni a továbbiakban.-vallom be őszintén, és lépek át a férfi hulláján olyan könnyedén, mintha csak egy rossz emléket akarnék magam mögött hagyni. És így is volt. az agyam szépen lassan leblokkolta azt a részem, akit érdekel a múlt és hirtelen úgy éreztem, egy senki lettem egy teljesen idegen világban. És mi lehet még ezen a világon, ha vámpírok létezhetnek.

Vissza az elejére Go down

avatar

Vendég



Vendég ÍRTA A POSZTOT
Csüt. Feb. 11, 2016 9:52 am
Devyn and Wyatt
accidents happen.

Nem felelek a költőinek vélt kérdésére. Elmondtam már mindent, amit tudnia kell, felesleges lenne ismételni magamat. Nem vagyok a szócséplés híve. Inkább hagyok neki időt arra, hogy amit most lehetetlennek és nevetségesnek tart, az a valósággá váljon a számára is. Mert ha csak egy kicsit elengedi a dühét, rémületét, kétségbeesését, ami valójában szintén normális ilyenkor, akkor képes lesz maga is érezni mindazt, amit most elmondtam neki. A családtól való elbúcsúzással kapcsolatos aggályait is megértem, jobban, mint azt ő gondolná. Nekem egykor teljesen más okaim voltak erre, de a sajátjaim biztonsága érdekében én sem tehettem meg, hogy hazamegyek. De ezzel kapcsolatban sem tudok mit mondani neki, sem támogatás-, vigasztalásképpen, sem tanáccsal szolgálni nem tudok. Nem vagyok valami jó lelki támasz ezekben a percekben, belátom, de ez az egész helyzet, az átváltozása, mindez számomra is váratlan. Sosem akartam, hogy ilyen nemű felelősség a nyakamba szakadjon.
Nem kerüli el a figyelmemet, ahogy Devyn a férfira fókuszál, és szinte érzem, amit ő. A vonzást, a szomjat, ami tehetetlenül húzza, rántja magához. És a következő pillanatban már a torkának esik. Gratulálok, Wyatt, teremtő lettél!
Karjaimat magam előtt összefonva figyelem a táplálkozást az ajtóból, falnak vetett vállakkal. Bevallom, a vér szava engem is hív, csábít, de már régen megtanultam uralkodni magamon, csupán tekintetem elsötétülése árulkodik róla, hogy a fémes szag engem sem hagy  hidegen. Aztán a pasas bevégzi sorsát, a nő pedig szinte kővé dermed felette. Felsóhajtok, majd közelebb lépek, és a vállánál fogva felhúzom őt.
- Ez az ember volt a gyilkosod. Megérdemelte, amit kapott – jelentem ki sötéten. Valahol vigasztalásnak szánom, hogy legalább a bűntudat terhét levegyem róla, bár ki tudja, hogy ez bármit számít-e most a nőnek.
- Vámpírrá válni gáz – ismerem el. - De megvannak az előnyei, ha együtt tudsz élni vele, és elég nyitott vagy. - Mondjuk minderre nem én vagyok a legjobb példa. Hatvan éve gyűlölöm azt, ami vagyok, és gyilkolom a saját fajtámat (is). Dagonyázom a saját sötétségemben. Nem hiszem, hogy én lennék a legmegfelelőbb személy arra, hogy körbevezessem őt a vámpírélet pozitív oldalán.
- Gyerünk innen, valami kevésbé mocskos helyre. Szerintem rád férne egy ital – állapítom meg. Nos, legalább az alkohol még mindig hatással van ránk, csak nagyobb mennyiségre van belőle szükségünk, és a szintén előny, hogy az ízét is tökéletesen érezzük.


▲ note ▲ music ▲ xxx ▲ made by
Vissza az elejére Go down

avatar

Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Kedvenc dal :
There’s something inside me that pulls beneath the surface, consuming, confusing. This lack of self control I fear is never ending, controlling. I can’t seem to find myself again.

Tartózkodási hely :
burn in Hell
Hobbi & foglalkozás :
steal another's soul
Humor :
I heard that you like the bad girls



Devyn Snowdon ÍRTA A POSZTOT
Kedd. Dec. 01, 2015 1:24 pm


We can't live forever

[You must be registered and logged in to see this image.]
Idegesen kapkodom a fejem. A neonfények...hallom, ahogy az izzó szála sercegve biztosít fényt. A pad keménysége talán még ennyire sosem zavart. A levegőben por és rothadó fa szaga érződik, na meg persze valami megmagyarázhatatlanul fémes szag...vér. Ismertem, és elhittem, hogy az enyém. De nem az volt. Torkom pedig kaparni kezd, fogalmam sincs miért. Olyan, mintha kiszáradtam volna, és testem vízért, folyadékért könyörögne.
Felpattanok a padról, ahogy a kép valamelyest kitisztul, de testemben megmagyarázhatatlan érzések kavarognak. Dühös vagyok, zavarodott és mintha éhes is lennék, de ezt nem tudom megmagyarázni, mert idegen formában érzem. Mintha nem a gyomrom könyörögne a szilárd táplálékért. Érdeklődve vonom fel szemöldököm, lényegében a nyakának ugrottam, soha nem látott erővel szorítottam nyakát, ami ismét valamiért megmagyarázhatatlannak tűnt.
Eltátom szám, értetlenül nézek rá, agyam zakatolása fejfájásszerű fájdalmat vált ki bennem, amivel igyekszem nem a kelleténél nagyobb mértékben foglalkozni. Megmentett. Vámpír... Mi van? Vérszomj, a kaparó érzés a torkomban a vérszomj? Ez csak egy rossz álom, mégis úgy érzem, nem tudok belőle felkelni. Hátam idegesen vetem a falnak, mikor elenged végre, rövidre nyírt hajamba túrok és két kezem közé fogom fejem.
-Lassítsunk.-kérem, rá nézek, szememből kétségbeesettség, zavarodottság és düh egyszerre süt rá, meg sem tudom magyarázni, hogy hogy vagyok képes ezeket érezni, mikor minden porcikám remeg.
-Maga most azt mondja, hogy vért kell innom, mert vámpír vagyok? Biztos elment az esze, ez nem lehetséges. Ez nevetséges.-mégis érzem a vér szagát, amit első pillanattól kezdve éreztem, szájpadlásom pedig ég, akárcsak ínyem, valami földön túli módon párosulva a ténnyel, hogy a torkom majd szétszakad a kaparó érzéstől.
-A támadóm... A családomtól nem búcsúzhatok el, megölik őket. Ez pedig csak valami félreértés lehet.-fordulok ki az ajtón, félig a falnak támaszkodva, hisz szédülök és fogalmam sincs, meddig jutnék el, ha nem lenne egy stabil támaszom, mikor minden porcikám sajog. A fal mellett viszont más is támasztékra talált. A férfi, az állítottakkal ellentétben nagyon is magánál van, még akkor is, ha tekintete ködös, kába és fel sem fogja percekig, hogy farkas szemet nézek vele. Ekkor próbál felállni, mire előre lendülök és...
Azon kapom magam, hogy vérét kortyolom, hogy a fémes ízt már számban érzem, nem csak e levegőből szagolom ki, ujjaim pedig szorosan tartják. a kortyokat mohón nyelem, hallom a dübörgő szívverését, ami lassan lenyugszik, míg végül az esélytelen kapálózás is megszűnik, először elájul a férfi a karjaim között, majd meghal. Az élettelen testet a földre dobom, rá se eszmélve, hogy mit is csináltam. Mielőtt ez megtörténhetne kitöröm a nyakát is, biztosra megyek, majd agyam bekapcsol, hátam pedig a falnak vetem és véres szám elé teszem remegő kezeim. Lerogyok a fal mellé, tekintetem mereven a hullára szegezve, próbálom elhinni, hogy mindez nem csak egy álom, és megtörtént, de kényelmes azt hinni, hogy nem így van. Még.
Vissza az elejére Go down

avatar

Vendég



Vendég ÍRTA A POSZTOT
Szer. Nov. 25, 2015 11:58 am
Devyn and Wyatt
accidents happen.

Hangtalanul figyelem a nőt, amint ő új öntudatra ébred a második életében. Szemmel látható változásokon megy keresztül már most, pedig még alig hogy felébredt. Az arca rezdüléseiből, a hirtelen, kapkodó mozdulataiból látszik, mennyire érzékenyen érinti minden hang, fény és illat. De ez teljesen normális. Ahogy a rémülete és a dühe is, amelyeket most felfokozva érez. Nem válaszolok azonnal a kérdéseire, mert valljuk be, ezekre nincs egyszerű és gyors válasz. Illetve igen, de megérdemelne annyit, hogy elmagyarázzam rendesen neki, hogy mi is történt és történik most vele.
- Megmentettelek. – Mondom komolyan, és egyenesen a szemeibe nézek, miközben lefejtem magamról az ujjait, és egy kicsit távolabb tolom magamtól a két karjánál fogva, de nem engedem el addig, amíg le nem higgad. Csak amikor látom a tekintetében, hogy megértette: akkor tudjuk folytatni ezt a beszélgetést, ha lenyugodott, akkor engedem el, és újra megszólalok.
- Bár egyáltalán nem úgy sült el a dolog, ahogyan terveztem. A véremnek meg kellett volna gyógyítania téged, de elkéstem. A méreg, amit beinjekcióztak neked, megölt. És mivel a véremmel a szervezetedben haltál meg, feltámadtál, és olyan lettél, mint én. Vámpír. – Nem igazán vagyok a szavak embere, most is csak tőmondatokban beszélek, mégis remélem, ezzel elég kimerítő magyarázatot kapott. Persze biztos vagyok, hogy még lesz néhány kérdése.
- Amit érzel, az vérszomj - teszem hozzá, és közben az arcát figyelem. Halványan hullámoznak szemei alatt a sötét erek, részben a feszültségtől, részben az éhségtől, ami csak erősödni fog, amíg be nem fejezi az átváltozást.
Az ajtón kívül vár az egyik támadód. Már nem árthat neked. Eszméletlen. És megsérült. Az ő vérének illatát érzed – teszek egy lépést oldalra, majd a hátam mögött összekulcsolt kezekkel lassan körözni kezdek a szoba egyik végében. A tekintetemet azonban egy pillanatra sem veszem le Devynről.
- Két választásod van: vagy iszol a véréből, azzal beteljesedik az átváltozásod, és teljes értékű vámpír leszel. Vagy megtagadod a vért, elbúcsúzol a szeretteidtől, és huszonnégy órán belül másodszor is véget ér az életed. – Ez az ő döntése. Annak idején nekem is megvolt az esélyem, hogy válasszak. Ez így fair. Bár az én helyzetem egy kicsivel nehezebb volt. Egy csatamezőn haltam meg, ahol tucatjával feküdtek körülöttem a vérző sebesültek és halottak. Képtelen voltam ellenállni, szóval inkább az ösztön vezérelt, nem a tiszta gondolkodás, amikor rávetettem magam a legközelebbi félholt társamra. Ez a mostani helyzet egy kicsit más. A fickó a falon túl van, és ha ez lesz a kérése, el is vihetem innen. Mondjuk kárba nem fog menni, az biztos, hiszen én sem táplálkoztam ma még.


▲ note ▲ music ▲ xxx ▲ made by
Vissza az elejére Go down

avatar

Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Kedvenc dal :
There’s something inside me that pulls beneath the surface, consuming, confusing. This lack of self control I fear is never ending, controlling. I can’t seem to find myself again.

Tartózkodási hely :
burn in Hell
Hobbi & foglalkozás :
steal another's soul
Humor :
I heard that you like the bad girls



Devyn Snowdon ÍRTA A POSZTOT
Pént. Okt. 30, 2015 1:33 pm


We can't live forever

[You must be registered and logged in to see this image.]
Fogalmam sem volt mibe keveredtem. Felébredtem, s a hideg padról felkelve elkezdett kattogni az agyam. Tudtam, hogy hol vagyok, itt nőttem fel, ez a tér volt a kedvenc helyem, a szökőkút, a nyáron napos, a fáknak köszönhetően mégis árnyékos park... Fogalmam sincs, hogy kerültem ide. Reggel még nem itt voltam. Akkor egy hajó fedélzetén az óceán sós és hideg szele csapódott arcomba, és testem a golyóálló mellényben jóval nehezebb volt, mint most. Körbenézek, nem látok senkit, a cetli a mellkasomon elárul pár dolgot. Példának okáért azt, hogy életben hagynak, ha nem kutakodok. De kik? És mit kutakodnék? Semmit sem értek.
Felállok, elindulok, kiutat akarok keresni a rémálomból, mert ez csak az lehet. Felébredni viszont nem tudok, hiába próbálkozom. Lábaim remegnek, testem mintha szépen lassan kezdené felmondani a szolgálatot, és vállam sajog, épp úgy, mint fejem. S ha ez nem lenne elég, szédülök, és minden lépésem olyan, mint azoknak, akik az üveg alján keresztül akarják szemlélni a világot.
Hozzá voltam szokva a nehéz helyzetekhez, ahhoz, hogy az életemért kell harcolnom, de ahogy a sikátorba szorítanak, nem érzem a késztetést, hogy próbálkozzam. Ismerős arcok néznek rám, s a hangjuk csak alátámasztja ezt az érzést. Próbálok visszaütni, de aki hátulról elkap, a kezembe nyom egy injekciós tűt és elsötétül minden. Pár perc, vagy órák, magam sem tudom... De amikor felnézek egy férfi hajol fölém, tartja csuklóját a számhoz, és kényszerít, hogy nyeljem le a vérét. A vérét!? Agyam maradék, még tiszta gondolkodásra képes része kattogni kezd, és egy emlékkép nyilall a fejembe, aztán tűnik el, ahogy a külvilág is. A sikátor félhomályából alámerülök az örök sötétségbe.
Mellkasomba levegő szökik, tüdőm hirtelen emelkedik meg, és kipattanó szemekkel ülök fel. Az egyensúlyom kis híján elvesztem, ahogy ezt a mozdulatsort végrehajtom és úgy kapom el a pad széleit, olyan gyorsan, hogy fel sem fogom, mit teszek és miért. Körbenézek, a szédülés elmúlt, helyére irdatlan fejfájás költözött, s valami még szokatlanabb érzés, ami a torkom célozza meg. Szűr, kapar, viszket, mintha torokgyulladásom lenne. A fények erősek, még a öltöző homályos részeit is tisztán kivehetőnek érzékelem. A lámpa zúgása fülembe szökik és lüktetni kezd a fejem még jobban. Aztán megérzek egy szagot, s ínyem fájdalmasan viszketni kezd.
-Maga... mit tett velem? Mi ez az egész? Én nem...-nézek végig magamon, testemhez simuló ruhám véres, a kezemben viszont a tű hagyta lila nyom felszívódott. Fogalmam sincs, hogy hol vagyok, és szinte automatikusan reagálok. Félek, és ezt testem minden porcikája érzi. Előrelendülök, a férfi nyakának esek, a falhoz nyomom, de a sebesség, amivel a köztem és közte lévő utat teszem meg, az nem normális.
-Mit tett velem?-sziszegem fogaim között szűrt szavakkal, torkát szorosan markolom, agyam gondolni sem tud arra, mit teszek, vagy mit tettem. Az kezd el érdekelni, hogy mi ez a szag, és nagyot szippantva a levegőbe megérzem a tisztán kivehető, alvadt vér szagát. Ez lehetetlen, hisz soha nem éreztem ezt ilyen jól.-Válaszoljon!-üvöltöm, mellkasát lefogva, holott valamiért tudom, hogy ő az erősebb. Érzem, mégsem zavar.
Vissza az elejére Go down

avatar

Vendég



Vendég ÍRTA A POSZTOT
Szer. Okt. 28, 2015 1:24 am
Devyn and Wyatt
accidents happen.

Howard Webster, azaz Webster százados, és Jason Carter hadnagy. Ez a két név állt a megbízásomban, és tulajdonképpen semmi más. Legalábbis semmi használható. A lehető legtöbbet meg kell tudnom a két férfiról, és bár a konkrét vérdíjat még nem tűzték ki rájuk, nagyon valószínű, hogy az lesz a vége ennek a „küldetésnek”. A két fazon valami nagyon nem tiszta üzletben utazik, de ezt, úgy tűnik, képtelenség rájuk bizonyítani, és amennyiben nem szerzek valami megfelelő bizonyítékot erre... nos, életbe lép a B terv. A megbízóim biztosak akarnak lenni a dolgukban, úgyhogy megalapozott vádak esetén sem kizárt, hogy nem akarják eltenni láb alól a kiszemelteket. Valójában csak ritkán vállalok ehhez hasonló munkákat. Jobb szeretem a gyors és precízen kivitelezhető küldetéseket, amikor csak a megfelelő alkalmat kell kivárni a megfelelő helyen, és aztán meghúzni a ravaszt. De van ebben a feladatban valami, ami megfogott, talán mert lehetőségem van ideiglenesen újra beépülni a katonaságba, vagy mert a két pasas ritka gazemberek, akiket nyilvánvaló, hogy nem könnyű elkapni. Igen, azt hiszem, a kihívás sokat nyomott a latba, amikor elfogadtam a megbízatást.
Ma egész nap Cartert követtem, mert első perctől érezhető volt róla, hogy készül valamire. Valami nagy, vagy fontos dologra, hiszen folyton telefonált, intézkedett, kétes alakokkal tárgyalt. A beszélgetéseknek csak egy részét sikerült elcsípnem, de az utóbbi találkáján a kiváló érzékszerveimnek hála, tanúja lehettem, amint eltervez egy gyilkosságot. A srácok, akikkel a piszkos munkát végezteti, már első látásra sem tűntek bizalomgerjesztőnek, és ezen nem igazán javított az, ahogyan a munkáért lelkesedtek. Egyelőre elképzelni sem tudom, mit ártott ez a bizonyos Devyn Snowdon Carternek, talán csak rosszkor volt rossz helyen, de ha sikerül megmentenem, az talán előrébb lendítheti az én ügyemet is. Ráadásul a nő katona, és bár én a magam részéről már nem szolgálok a seregben, egy magam fajta soha nem fejezi be végleg a harcot, és holtbiztos, hogy nem hagyja egy társát egy csapat felfegyverzett és mindenre elszánt huligán kezére játszani. Ha tehetném, máris elintézném a fickókat, de azzal nem oldanék meg semmit. Carter új embereket bérelne fel, vagy maga intézkedne, és nem kerülnék közelebb a megoldáshoz. Így hát hagynom kell, hogy tegyék a dolgukat, és csak a háttérből figyelek a megfelelő pillanatra várva. Az események azonban váratlanul felpörögnek, és mire szétcsapok a támadók között, Snowdon már a földön fekszik. Valamit beadtak neki. Gyorsan kell cselekednem, ha meg akarom menteni, nincs időm gondolkodni rajta, hogy mi egyebet tehetnék. A véremmel itatom meg, abban a reményben, hogy az helyre hozza benne, akármilyen hatást is gyakorolt rá a méreg. Aztán csak várok, az idő pedig múlik, és semmi nem változik. Nem kezd gyógyulni, nem lesz jobban, a pulzusa pedig teljesen leáll. Meghalt. A rohadt életbe! Egy rossz és egy még rosszabb lehetőség áll fenn: a nő teljesen halott, és már nem lesz alkalmam kideríteni mit látott, bárminek is volt a tanúja... vagy jutott elég vér a szervezetébe ahhoz, hogy feltámadjon, akkor azonban szereztem magamnak egy „utódot”. Mint egy váratlan gyerek minden vele járó váratlan és kellemetlen felelősséggel. Pont ez hiányzott most nekem az életemből.
Közel hatvan éve vagyok vámpír, de még soha nem változtattam át senkit. Nem éreztem rá késztetést. Az elmúlt húsz évet leszámítva Annie végig mellettem volt, utána pedig már sokkal inkább előnyben részesítettem az egyedüllétet. Így tehát most azt sem tudom, pontosan mennyi ideig is tart, amíg valaki vámpírrá válása alkalmával először feltámad. Nagy bennem a késztetés, hogy egyszerűen csak lépjek le, mielőtt ez megtörténne, mégsem megyek sehova. Legalábbis nem nélküle.
A régi színházterem üresen áll évek óta, csak csavargók szoktak odabenn megszállni időnként. Ezúttal ők is elkerülik, nem látok egy lelket sem, amint a nővel a karjaimban besétálok a hátsó ajtón. Az utcán mégsem maradhattunk. Sok kellemetlen kérdést szülne a helyzet, ha valaki ránk találna, és ezzel azonnal kárba is menne minden fáradozásom, hogy kialakítsak itt, New Orleansban egy hihető emberi álcát. Lefektetem Devynt egy párnázott padra a legközelebbi öltözőben, aztán körüljárom az épületet, biztosítva, hogy senki ne nyithasson véletlenül ránk. Végül az egyik korábbi támadóval a vállamon térek vissza. Szükségünk lehet a vérére, ha Devyn úgy döntene. A pasas még él, de nincs eszméleténél... és különben sem húzza már sokáig. A biztonság kedvéért az ajtón kívül hagyom, hogy ne okozzon túl nagy kísértést még idő előtt. Aztán visszatérek az öltözőbe. A lány már felébredt. Szemügyre veszem, milyen állapotban van, de csak az ajtóból, és egyelőre egy szót sem szólok. Valójában fogalmam sincs, mit is kell ilyenkor mondani.


▲ note ▲ music ▲ xxx ▲ made by
Vissza az elejére Go down

avatar

Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Kedvenc dal :
There’s something inside me that pulls beneath the surface, consuming, confusing. This lack of self control I fear is never ending, controlling. I can’t seem to find myself again.

Tartózkodási hely :
burn in Hell
Hobbi & foglalkozás :
steal another's soul
Humor :
I heard that you like the bad girls



Devyn Snowdon ÍRTA A POSZTOT
Szer. Okt. 21, 2015 4:06 pm


We can't live forever

[You must be registered and logged in to see this image.]
Utoljára arra emlékszem, hogy egy cirkáló fedélzetén gyakorlatozok, ahogy a többi társam is. És most hol vagyok? egy padon fekve térek magamhoz, egy városban, amit ismerek ugyan, de ez csak egy hely, ahol születésem és rövid gyerekkorom óta nem jártam. Rémülten nézek körbe, szédülök, és ahogy a kíváncsi tekintetek az utcán rám szegeződnek, nem tudom mi néznek. Vajon mennyi ideje lehetek itt? Reggel volt, most pedig a nap utolsó sugarai látszanak az égen, csupán a távolban, apró narancssárgás vonalakban. A lábamra hullik egy levél. a szöveg nyomtatott, így kifogástalanul olvasható.
-Tűnjön el, és soha ne beszéljen arról, amit látott.-értetlenül állok fel a padról, és bámulom a papírt. Mit láttam? Fogalmam sincs hová kerültem és ez miféle vicc, de nem tetszik. A telefonomért nyúlok, amire rájövök később, hogy nincs is. Helyette a kabát zsebében egy köteg pénz van. Körbenézek és a távolban egy benzinkút fénye világít. Futva indulok felé, függetlenül attól, hogy szédülök, és már az első lépés után a föld és az ég helyet cserél a szemem előtt. Ahogy az ajtaján belépek, az eldobható telefonok felé veszem az irányt, és a kasszához sietve fizetek. Tárcsázom a szüleim házát, amit mindig is hívtam, és hívhattam a cirkáló fedélzetéről. Kicsöng, majd egy idegen hang szólal meg a vonal másik végén.
-Azt hittem világos voltam. Maga többé már nem az, aki volt. Meghalt bevetés közben.-a hang olyan rideg, mintha a vonalon keresztül képes lenne megölni, és hiszek neki. Majd egy kattanás, és rájövök, ez csak egy üzenetrögzítő volt, felvett szöveg. De a gombot olyan gyorsan nyomom meg, hogy megszakadhasson a vonal, mintha csak téves számot tárcsáztam volna. Előveszem a pénzt a zsebemből, megszámolom. Bőven több, mint amennyi valaha volt nálam.
Elindulok, mert keresnem kell egy motelt. Ha a sikátoros részen megyek, könnyebben és gyorsabban érek oda. A lábaim alatt a talaj még mindig nem tűnik stabilnak, de nem foglalkozom vele. Aztán ahogy elhaladtam egyik, majd másik épület fala mellett, furcsa érzésem lett. Valaki tuti, hogy követ... Hátranézek, de nem látok senkit, aztán előttem mégis körvonalazódik egy alak, kettő másik mögötte.
-Fiúk, a főnöknek igaza volt. Kár érte.-hallom az egyik hangját, de arcát kapucni fedi, nem látom. Egyedül voltam, csend volt, és csak ők voltak velem szemben. Elkezdek hátrálni, de hátam valami keménynek ütközik és még ebben a lendületben fogják le kezem. Felkiáltok, de kétlem, hogy bárki meghallaná. A kezembe valami éles fájdalom szökik, egy tű. Aztán ismét minden elsötétül előttem...
A hideg földön fekszem, a világ még jobban forog, a fejem sajog és fémes ízt érzek a számban. Aztán megpillantok egy arcot, amit már kapucni nem fed. A levegőben borzalmas szag terjeng. Fogalmam sincs, hogy mi ez, aztán rájövök... vér. A férfi arcán szintén. Menekülnék, de nincs hová. Tekintetem, arcom, egész testemből sugárzik, hogy rettegek, mint még soha, és hiába mozdulnék, képtelen vagyok bármilyen hasznos dolgot csinálni, ami előrébb mozdíthatna.
-Kérem ne...-nyöszörgöm erőtlen, elcsukló hangon, aztán a számban a fémes íz még erősebb lesz, ahogy csuklóját számhoz emeli, és arra eszmélek, hogy vérét iszom. Ellenkezni esélyem sincs,szorosan tart, mintha meg akarna ölni. Nem értem, mi történik velem, de harcolok, hogy a világ halovány, elmosódott körvonalai még a földön tartsanak egy kicsit.
Vissza az elejére Go down





Sponsored content ÍRTA A POSZTOT
Vissza az elejére Go down
 

Wyatt & Devyn - We can't live forever

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

 Similar topics

-
» Anime/manga/visual novel/light novel ajánló

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Vámpírnaplók Szerepjáték :: Hatodik érzék :: Múlt-