A sötétség vagy megszólít
vagy nem vesz rólad tudomást



Share | 


Tündér •• akinek nem adtak valódi szárnyakat
† Kedvenc dal :
Twenty Foreplay
† Tartózkodási hely :
New Orleans
† Hobbi & foglalkozás :
Pszichoterapeuta



Annable V. Amathys ÍRTA A POSZTOT
Szer. Máj. 18, 2016 9:56 pm





- Gratulálok, ha ez neked szórakozás. Tedd mással. – dobom vissza a labdát.
Ahogy ismét magához vonna, azért ellenállok. Nem vagyok báb, senkié sem és nem is leszek. Istenem, mindjárt összerogyok, ha még egy fél perccel többet érzem az illatát. Mámorító, zsongító, sosem tudnék betelni vele. Kellemesen borzongok meg a szavaktól és a pihéim játékán a szavai nyomán. Nem is megy válaszolni. Egy ideig. Hevesen dobog ugyan a szívem, de a dühöm is támad, újra.
- Akkor miért vagy ennyire arrogáns és dühödt, hogy megláttál? – vágok vissza.
- Á, szóval képtelen vagy elismerni, hogy te meg nem? – na, ezt jól megmondtam. Én tényleg nem vagyok százas, de ezres sem. Miért bántom őt, akitől azért távolodtam el, hogy megvédjem? Saját magamtól elsősorban. Akkor is úgy döntöttem, hogy nem kell neki ezt tudni, mert annál nagyobb bajba kerül.
Az indulatok hirtelen ugranak meg, amitől majdnem szoborrá változom. Nagyon kell figyelnem magamra, hogy vissza ne dobjam a dühöt, a haragot.
Mire összeszedném magam, hogy Benhez hozzáérjek, addigra már késő, az indulatok elszabadultak, és egy erős, határozott, mégis féltő kéz fogja meg a felkarom, felszisszenek, mert most már fáj, és a csuklóm, alkarom még jobban. Ez még inkább észhez térít.
Nagyon rossz őt így látnom. És én okoztam. Sokkal inkább ártottam neki, mint védtem azzal, hogy elküldtem. De azt akartam, hogy éljen. Hogy ne kelljen neki nap mint nap úgy ébrednie, hogy talán ez az utolsó, vagy történhet vele még rosszabb. Hogy olyan érzelmi viharral támadom le, amibe beleőrül.
Zavaros gondolatokkal hagyom, hogy egy taxiba tegyenek, pedig legszívesebben Benhez lépnék és átkarolnám. Nem fogok bocsánatot kérni. Csupán megvédeni akarom. Önmagamtól és amit okoztam neki ezzel.

// Na, de kedves Ben, az állítólag az erős enyhítés. >.<
Köszönöm a játékot, PM tündérporos válaszom érkezik a kezdőm helyszínéről, hamarost <3 <3 //
Vissza az elejére Go down


Vérfarkas •• a legragyogóbb éjszaka egyik gyermeke vagyok, óvakodj teliholdkor
† Tartózkodási hely :
New Orleans
† Hobbi & foglalkozás :
építész, tervező, üzletember



Benjamin Hale ÍRTA A POSZTOT
Pént. Ápr. 22, 2016 5:52 pm



To Valerie

Mintha rövid töprengést tükrözne az arca. Nem tudok eléggé kiigazodni rajta. Az egyik pillanatban úgy tűnik, fél és menekülne tőlem, a másikban pedig egy kicsiny kis láng arról tanúskodik, hogy esze ágában sincs lelépni. Sőt, mintha nem is zavarná annyira, hogy összetalálkoztunk.
Régebben is ezt csinálta. A mai napig nem tudom, mi alapján hozta meg a döntést, hogy semmi sem lehet köztünk. Ürügy persze volt. De messziről szaglott róla, hogy csak fedezék. Sosem tudtam meg, hogy valójában mi volt a probléma. Miben nem feleltem meg.
Ciccegve fújom ki a levegőt, mikor megint csak nem válaszol. Nem tudom, mi mást vártam tőle, ebben mindig is profi volt. Hirtelen megrohan az érzés, hogy soha, semmire sem kaptam tőle igazi választ. És ez most sokkal jobban idegesít, mint kellene.
Talán az idegesít a legjobban, hogy tehetetlen vagyok ellene, hiába tartom a kezeim között és látszólag én erőszakoskodok vele, valójában nem vagyok képes eljutni hozzá, ezt most is túlságosan esszenciálisan érzem. Kezelni pedig egyre nehezebben megy. Későn veszem észre, hogy hagytam magam belesodorni valami olyasmibe, amiről még magam sem tudom, hová fog vezetni. Illetve, halvány fogalmam azért mégis van: ennek a nyomait őrzik a botrányok, amik az utóbbi időben a lépteimet kísérik.
- A szórakozás még nem bűn – vágom rá evidens válaszként, rossz helyen jár, ha azt hiszi, rám bizonyíthatja, hogy akartam tőle valamit ma este. Majd magamhoz húzom, és a többit inkább újfent a fülébe súgom. – De ne áltasd magad, ettől többre sohasem kellettél.
Jól esik kimondani ezeket neki, de fel mégsem oldja a bennem őrlődő haragot, sőt. Tovább megyek, mire egy heves pofont kapok válaszul. Nem állít meg.
- Mi a baj? Talán nem érzed igazságosnak? – a hangomat gúny és a soványka elégtétel érzetének édes-keserűsége színezi, egy csöppnyi számonkéréssel. – Mert amit te művelsz az az, ugye? Kibaszottul azt hiszed, hogy milyen jól csinálsz mindent... hogy milyen jót teszel mindenkivel, mert pszichológus vagy, mert te megteheted. Mindenki essen a lábaid elé, és...
Iménti hangos kifakadása azonban még több figyelmet odavonz, ismét odajön valaki, ezúttal már nem is egyedül. Egyikük megszólít, és jelzésértékűen hozzáér a vállamhoz.
- Kopj le, rendben? Nem veled beszélek. Semmi dolgod itt – vetem oda a fickónak, egy fél pillantást sem nagyon méltatva rá, csupán lefejtem magamról a kezét, és nyomatékosításképpen arrébb lököm. Fordulnék is vissza Valerie-hez, mint aki jól végezte dolgát, de ekkor a másik is megszólal, a szövegre és a stílusra a bicska is kinyílik a zsebemben. És ha ez nem lenne elég, újra hozzámér.
Ez pedig már sok lesz. Hirtelen önti el a gőz az agyam.
Hirtelen ugrik olyan magasra az indulat, hogy a gondolatok elhomályosodnak a fejemben, semmi értelmét nem látom a beszédnek. Ide más kell. Az eddig  visszafojtott dühtől mostanra az adrenalin szinte fortyog az ereimben. Magam is meglepődök, de égek a vágytól, hogy darabokra szaggassam őket.
Egy belső hang egyre csak ezt ismételgeti a fejemben.
Ahogy Valerie elengedi a kezem, szinte azzal egy időben mozdul az én öklöm is. A pasas felé. Nem fogom vissza magam, hagyom, hogy kiverekedjem magamból a feszültséget. Majd most megtanulják, hol a helyük, és hogy legközelebb ne kössenek belém.
A következő pillanatban arra eszmélek, hogy karok kulcsolódnak az enyéim köré, és erőszakosan próbálnak lerángatni valakiről, minél távolabb húzva a földön heverő férfitól. Kevés hiányzik, hogy nem támadok rájuk is, miközben lefejtem őket magamról, de a düh ekkorra már jelentősen alábbhagyott bennem. Szaporán lélegzek, még nem ért vissza teljesen a tudatom, nem érzek semmit. Pedig azért én is kaptam, úgy negyed óra múlva bizonyára a fájdalom is megérkezik majd.
Az első gondolat azt diktálja, hogy menjek minél messzebbre a helyszínről, a nem messze felhangzó mentő-sziréna pedig nyomban megerősít benne. Nem kell a balhé. Nem kell a botrány. Valerie-ről momentán teljesen megfeledkezve, utat török magamnak, és a vele ellenkező irányba indulva a lehető leghamarabb elpárolgok az éjszakában.
A kocsim felé indulok, majd mikor beülök, becsapom magam után az ajtót, és a fejemet hátradöntve lehunyom a szemem. Tenyereimet a homlokomhoz támasztom, és hosszan kifújom a levegőt.
- A picsába – mormolom alig hallhatóan. A homlokomhoz ragadó nedvesség felhívja rá a figyelmem, hogy csupa vér a kezem.
- A picsába – vallom be újfent, és a kezeim leejtem a kormányra.
Ezt marhára elcsesztem.


१ Megjegyzés: lehet akár záró is, ez esetben nagyon köszönöm a játékot!!  33 vagy ha van még ide ötlet, örömmel viszem itt is tovább. gonosz vagyok és ez most Valerie-n múlik  Rolling Eyes úgyis mindig a nők döntenek... állítólag. Very Happy ©
Vissza az elejére Go down


Tündér •• akinek nem adtak valódi szárnyakat
† Kedvenc dal :
Twenty Foreplay
† Tartózkodási hely :
New Orleans
† Hobbi & foglalkozás :
Pszichoterapeuta



Annable V. Amathys ÍRTA A POSZTOT
Csüt. Jan. 28, 2016 6:51 pm




A jó életbe, mindjárt elhagynak a lábaim! Beszippantom az ajkaim, ahogy hozzámér a kezével. Direkt csinálja, istenem, mindjárt kiesik a lábam alólam! És egyben mérges is leszek. Még mindig képes vagyok csitriként elalélni tőle. Ennyi év után is. Ennyi kihagyott év után is. Miért vagy szemét, sors, mondd?
Csúfos fintorba torzul az arcom, előbújtatva a gödröcskéket rajta. Ha nem vette észre, hogy elszóltam magam, én ugyan fel nem világosítom. Mindig is ilyen volt, sosem szeretett alulmaradni. Elveszek a szemei haragos kékjében. Még mindig bevonzanak, mint a felhők a kék égen.
- Félni? – csodálkozom el rövid időre, őszintén tükröződnek az érzéseim a szemeimben. Őt féltem, csessze meg, még hogy én féljek tőle. A vérszívóktól félek, hogyne félnék, fél perc és kiszívnak, mint a kólát a pohárból. De Bentől nem félek. Magamtól féltem, aki vagyok és amire képes vagyok.
Próbálkozom még szabadulni, de túl erősen fog. Vehetek fel kardigánt holnap ebben a dög melegben.
- Akarod tudni? De kíváncsi lettél hirtelen. – adom vissza a benti, semmit sem tudsz rólam monológot. Enged a szorítása, de nem enged el.
- Illegetni? Én? – hiába teszem a mellkasának a tenyerem, hogy visszalökjem magam, ahogy odaránt, nem tudom megakadályozni, hogy összeütközzek vele, magunk közé szorítva a kezem.
- Nem is tudom, ki búgott kanos kakasként a fülembe és ért hozzám, mint légy a légypapírra. – tolom el magam tőle.
- Addig örülj, amíg csak mondom. – kezdem elveszíteni az önuralmam. Senki sem képes kirántani belőle, nála állnak gyenge lábakon a védekező mechanizmusaim.
A következő megjegyzésére utat kap bennem az, akivel, akiként nem akartam vele szemben lenni. Sosem. A kezem lendül az arca felé, istenesen csattanjon rajta, felőlem azonban elindul a harag és minden érzelem, amit tőle kaptam, most hozzáfűzve a saját sértett büszkeségem.
- Hogy merészelsz ilyet mondani?! – ordítok rá és egyben a karom, amit fog a kezem rákulcsolódik. Amit tenni akart velem, átfolyt belém és kiadom magamból.
Hirtelen nyerek kontrollt magam felett, pislogok párat döbbenten. Úristen. Ez rosszabbul megy, mint számítottam. Azt nem mondom, hogy kifordultam önmagamból, de utat engedtem annak, akinek nem nagyon szeretek. Elengedem a karját, szabadulni akarok, és remélhetőleg már kisebb bámulás középpontjában vagyunk.
- Miért nem engedsz el? – ha mernek buggyanni a könnyeim, itt fogok elsüllyedni szégyenemben. – Miért kell mindenki előtt megaláznod? – már majdnem kibukik, hogy fogalma sincs, mi történt akkor, ne vádoljon. De fene azt a büszkeségem, se kérni, se megalázkodni nem vagyok hajlandó.
Vissza az elejére Go down


Vérfarkas •• a legragyogóbb éjszaka egyik gyermeke vagyok, óvakodj teliholdkor
† Tartózkodási hely :
New Orleans
† Hobbi & foglalkozás :
építész, tervező, üzletember



Benjamin Hale ÍRTA A POSZTOT
Szer. Jan. 20, 2016 2:37 pm



To Valerie

Már meg sem lepődök, amikor az újabb feljegyzést kézbe veszem, közben véletlennek álcázva, de nem mulasztom el apró csíkban megérinteni az egyik ujját. A kontaktus ugyan gyors és csupán felületes érzékborzolás, bőre finomsága így is kellemes érzetet kelt bennem.
Vak? Kizárt. Nyomulós? Talán már említették, de még senki nem volt elég meggyőző. Mielőtt azonban mindezt vele is megoszthatnám, megpillantom az arcát, és már nem is érzem annyira az égető közléskényszert.
Annyira lefoglalnak a saját érzéseim, a meglepetés és a fejemben cikázó gondolatok, hogy az ő reakcióit nem is nagyon tudom befogadni, legalábbis utólag nagyon eltompulnak majd az emlékeimben.
- Semmit sem tudsz rólam! Fogalmad sincs, hogy mihez értek vagy mit csinálok – olyan természetességgel és mély meggyőződéssel ömlenek ki belőlem a szavak, hogy egy szuggesztor is igazán megirigyelhetné. Kezdem felhúzni magam azon, hogy degradálja a művészi érzékemet, neki csak ne legyen köze hozzá, mennyire értek a festményekhez. Csuklóból leelemzem neki az összeset, ha akarja.
Illetve nem. Nekünk kettőnknek semmi beszélnivalónk nincs egymással. Most rögtön még az sem esik le, hogy elszólta volna magát az építésszel kapcsolatban.
Mikor elviharzik, és akaratlanul utána nézek, néhány másodperc erejéig érzem, ez az a pont, amin minden további múlik. Ha sikerül hagynom elmenni, a továbbiakban bizonyára nem történik semmi érdekes. Ő hazamegy, én pedig egy közeli bárba, ahol jól leiszom magam. Egy taxi hazavisz, és másnap már csak egy rossz álomnak tűnne az egész.
De nem.
Utána fordulok, hajtanak az indulataim, vagy a fene se tudja, hogy mi, de az ujjaim nemsokára engesztelhetetlenül a karjára kulcsolódnak. Nem engedem köddé válni.
- Erőszakos vadállat? Csak nem félsz tőlem? – kérdem gúnyolódva, és mélyen a szemébe nézek, mintha válaszokat kutatnék, de nem a feltett kérdésekre. A belőlem áradó düh és negatív érzések így csak még masszívabb hidat építenek hozzá. A karját nem eresztem el. Szeretné ugyan kiszabadítani magát, de nem esik nehezemre megakadályozni a műveletet.
Ez egyáltalán nem tudatos bennem, de addig nem vagyok hajlandó hagyni elmenni, amíg valamiféle fogást nem találok rajta. Amíg elégtételt nem veszek a mai ballépésemért, hogy voltam olyan hülye, és éppen hozzá mentem oda. Bárkit kiszúrhattam volna. Bárkit ebben a kicseszett teremben. De nekem pont Valerie-nek kellett udvarolnom. A hiúságom annyira mocorog, hogy bosszút akarok érte. Meg akarom sérteni, hogy neki sokkal rosszabb legyen ez a találkozó annál, mint amit most én érzek.
Az odalépő férfi tőlem is hasonló támadó kisugárzást kap, mint Valerie-től, de az ő reakciója meglep. Hirtelen mintha teljesen más lenne, sokkal sötétebb és agresszívabb, mint akit tudomásom szerint a kezemben tartok. Látom, a férfit is hasonlóképp váratlanul éri, meg sem kell szólalnom, máris odébb áll.
- Ez meg mi volt? – kérdezem automatikusan, újra Valerie-hez fordulva. Az árnyalatnyi kizökkenés miatt a fogásom lazul, engedem, hogy hátrébb lépjen egyet, de nem, a karját továbbra sem engedem ki az ujjaim közül.
- Talán sietős valahová? Az ellőbb még nagyon ráértél illegetni magad – rántom vissza az előbbi kicsiny távolságba, a szemeim szúrósak. Valahol érzékelem, hogy kezdek túlmenni a határon, de mégsem állok meg.
- Ez minden, amit mondani tudsz? – felrémlik előttem az a bizonyos beszélgetés, tíz évvel ezelőttről, szinte szó szerint emlékszem rá. Akkor is ezzel jött. Hagyjam békén. Aztán, hogy évekig húzta az agyam, csak hogy a végén egy jót röhöghessen rajtam. Hát nem. Ez az a pont, ahol érzem, valami megugrik bennem. Most nem fogom megtenni neki ezt a szívességet.
- Ó, igen, az utca megfelel. Látod, előbb-utóbb megtaláltad a saját közeged – a szememben maró gúny ül, a sértés nagyon is szándékos. Remélem, kellőképpen fáj neki, még ha nem is mutatja ki.


१ Megjegyzés १ Words १ Zene ©
Vissza az elejére Go down


Tündér •• akinek nem adtak valódi szárnyakat
† Kedvenc dal :
Twenty Foreplay
† Tartózkodási hely :
New Orleans
† Hobbi & foglalkozás :
Pszichoterapeuta



Annable V. Amathys ÍRTA A POSZTOT
Hétf. Dec. 21, 2015 12:37 pm





Sóhajtok egyet magamban, közben vágok egy képet. És még mindig megőrjít az arcvize, legszívesebben végigsimítanám a kezem az arcán, csak, hogy újra érezzem. Inkább azonban megint toll, megint jegyzettömb.

” Mondták már, hogy vak? És nyomulós? Nyomuljon másnál, a festményeket akarom élvezni. Kiálthatok zaklatót is, búghat nekik is. Lekopna végre?"

Még egy szót kimond és végem.
A szemei... Mindig elbűvöltek, megigéztek, most is fogva tartja a tekintetem. Ami benne van, első pillantásra, az pedig végképp, hogy aztán annál jobban megrémüljek attól, ami felváltja benne. Én tettem vele, hogy megvédjem, és amiről neki fogalma sincs. És az érintése, a ruhaanyag alatt megfeszülő izmok. Azonnal hátrébb lépek, mintha tűzhöz értem volna.
- Képzeld, annyi fogalmam még nekem is van, hogy egy építész nem egyenlő egy festővel. – vágok vissza, ráébredve, hogy elszóltam magam. Mert érdekelt, érdekel, hogy mi van vele, kevés hét telik el, hogy ne nézzek utána, hogy van. Én hülye! – Még mielőtt túl sokat képzelnél magadról.
Meglep, amilyen eréllyel megfogja a karom és maga felé perdít, amire a saját lendületem is rásegít, így voltaképpen nekiütközöm. Kiszabadítanám a karom, de a közelsége és érintése két érzelmet ébreszt bennem. A vágyat felé, amit annyi éven keresztül elfojtottam és az ő dühét, amivel kifut az erő a lábamból, annyira elemi erejű. Túl erős. A kettő együtt megakaszt, letarol.
~ Szedd össze magad, Valerie! ~
Érzem, hogy remegni kezdek és azt is, hogy vissza fogom felé dobni a saját érzéseit. Az pedig csak még inkább fog rontani a helyzeten.
- Régebben nem voltál ennyire erőszakos vadállat. – ki akarom szabadítani a karom a kezéből. – Engedd el a karom!
A felénk lépő férfira zúdítom a Ben felől érkező haragot és dühöt. Nem is tudja, mennyire hálás vagyok a közbelépéséért, még ha nem is azért, amiért mások gondolnák.
- Megleszünk, köszönjük! – rideg, vadállati hang tör fel a torkomból, aláfestő színnek, még a testem is támadóba feszül, ahogy kiadom magamból Ben dühét irányomba.
Ez látszatra azt eredményezi, hogy egyrészt nem könnyű eldönteni, ki van nagyobb bajban, Ben vagy én, a másikat illetően. Valamint a lehető legjobban a frászt hozom a közbelépőre, aki tágra nyitott szemmel pislog párat kettőnkre, majd inkább sietősen tovább lép, egy zavart, bocsánattal.
Mélyeket lélegzem, ahogy a férfi után nézek. Muszáj vagyok visszanyerni az önuralmam, nem akarom Benre zúdítani. Hátrébb lépek, ismét le akarom rázni a kezét a karomról.
- Engedj el. – a hangom ismét a sajátom, a félelmeimmel együtt. Ha ilyen könnyen arra a férfira zúdítottam, amit kaptam, még messze menőkig nem vagyok annyira erős, hogy Ben közelében maradjak. Nem is merek a szemeibe nézni.
- Miért nem hagysz békén? – egy fokkal határozottabb a hangom, összeszedem magam, végre rá is tudok pillantani, az illata sem annyira intenzív, hogy sikerült egyet hátrébb lépnem. A szemei azonban igézőek.
Továbblépnék, azonban kecsesen visszafordulok. Kellett a másodpercnyi szünet.
- Mit is akartál rég elmondani? – ha nem engedi el a kezem, nem tudom, mi lesz, az érzelmei szabadon folynak belém. – Feltétlenül itt az utcán kell ezt megbeszélnünk? – nézek a szemeibe komolyan. Kell, különben minden saját érzelme visszakerül hozzá.
Vissza az elejére Go down


Vérfarkas •• a legragyogóbb éjszaka egyik gyermeke vagyok, óvakodj teliholdkor
† Tartózkodási hely :
New Orleans
† Hobbi & foglalkozás :
építész, tervező, üzletember



Benjamin Hale ÍRTA A POSZTOT
Pént. Dec. 11, 2015 12:35 pm



To Valerie

Megáll az eszem. Újabb cetli. És ezúttal még konkrétabb.
Mit csinálok rosszul? Tényleg azért jött volna egy ilyesféle kiállításra, hogy egyes egyedül sétálja végig az egész tárlatot? Szigorúan tilos egyetlen szó is? Még csak beszélni sem hajlandó velem, nem hogy felém fordulni, ettől jobban nehéz lenne levegőnek néznie.
Én pedig tudni akarom, hogy miért teszi. Nem zavar, ha kibillentem a komfortzónájából, az sem, ha még elutasítóbban viselkedik, vagy végül jelenetet rendez, akkor sem tervezek lekopni, amíg nem látom legalább az arcát, és nem csalogatok ki belőle egy-két szót. Végül úgyis mindig az van, amit én akarok.
- Én viszont a társaságát élvezem. Mondták már, hogy elragadó a modora? – bujkál egy kis mosoly a szám szegletén, és talán hallani is a hangomon.
- Talán ön is festő? Érzékeny árnyalatú művész lélek, esetleg pszichológus? – íme, a tippjeim, akikből kinézem ezt a fajta viselkedést. A filozófust kihagytam, de attól félek, ezt inkább sértésnek venné. Én biztosan.  
A hangom változatlanul kedves és érdeklődő, fűszerezve egy kis játékos felhanggal, ami részemről a nyitottság jele, és általában a vonzerőm elengedhetetlen kelléke. Egyre inkább érdekel ez a nő, a figyelmem fokozatosan körbegyűrűzi. Egyértelműen rá volt szükségem ma estére, és még lenne is, ha nem lubickolna ellene ennyire. Meglátjuk, meddig teszi.
Nemsokára csakugyan a karjaimban landol, bár nem éppen úgy folytatódik a jelenet, ahogyan tervezném. A felismerése nagyot fordít a kockán. Valerie... Az a Valerie, aki tíz évvel ezelőtt sokkal közelebb állt hozzám, mint azt bárkinek szabad lett volna megengednem. A tekintetem az első pár védtelen másodpercben őszintén reagál, majd szinte azonnal megkeményítem a vonásaimat, amikor a régóta táplált harag és ellenséges indulat is megérkezik.
Annál is inkább, mert másodszorra estem bele majdnem ugyanabba a csapdába. Ez pedig végtelenül bosszant és idegesít. Pláne, hogy ez számára is egyértelmű.
- Képzeld. Értek hozzá. A munkám része – közlöm ridegen, kimért és kioktató stílusban. – Még mielőtt túl sokat képzelnél magadról – a szavaimból süt a gúnyos lekezelés.
Fortyogó és feldúlt tekintettel nézek utána, ahogy a kijárat felé indul. A legkevésbé sem vágyok további együtt töltött percekre, vagy akár csak még egy mondatra tőle, de hirtelen feltámad bennem egy furcsa késztetés, ami nem engedi, hogy hagyjam csak úgy elmenekülni. Meggondolatlanul, ösztönösen indulok utána. Látom, hogy az egyik taxi felé tart, de beérem, mielőtt a közelébe érne, és megragadom az alkarját, még mielőtt intésre emelhetné. Ha nem fordulna azonnal felém, akkor is visszafordítanám, de még így is, egy kicsit talán önkéntelenül is rásegítek a mozdulatára. A hév miatt úgy sikerül, hogy közelebb vonom magamhoz a szándékosnál, közvetlen közelről, alig két araszról szemlélem az arcát. A karja pedig a fordulat után is a kezemben marad. A fogás nem erős, de bilincsként fonódik rá.
- Szóval menekülsz? Ennyire felzaklatott a viszontlátás? Régebben nem volt ennyire taszító a társaságom – a hangomnak van egyfajta kellemetlen éle, és igen, a játszmázására célzok.
Régebben sem voltam egy szerény, visszahúzódó természet, de nem léptem volna át egy ilyen határt. Fizikai értelemben sosem voltam erőszakos. Legalábbis, ami a múltat és a fejében élő emlékképeket illeti. Most viszont bár törekszem, nehezen fogom vissza magam. Érzem, hogy kavarog bennem a düh, és a legkevésbé sem akarom, hogy elmenjen. Nem, amíg el nem mondtam, amit akarok.
- Tévedsz. Nagyon is örülök, hogy találkoztunk. Már rég el akartam mondani, hogy... – ám mielőtt befejezhetném, mellénk ér egy férfi, és a látszat alapján, önkényesen úgy ítéli, hogy a hölgy védelmében be bele kell avatkoznia a társalgásunkba.


१ Megjegyzés १ Words १ Zene ©
Vissza az elejére Go down


Tündér •• akinek nem adtak valódi szárnyakat
† Kedvenc dal :
Twenty Foreplay
† Tartózkodási hely :
New Orleans
† Hobbi & foglalkozás :
Pszichoterapeuta



Annable V. Amathys ÍRTA A POSZTOT
Kedd. Nov. 24, 2015 10:27 am





Elveszi a papírost, vagyis nem kell megszólalnom, ami elég hamar lebuktatna. Ezek szerint nem ismert fel hátulról, és akár az is lehet, hogy csak én képzelődöm. Nem képzelődöm. Az illatára kellemesen megborzongok és nagyon be kell harapnom az alsó ajkam, hogy megálljt parancsoljak magamnak és ne forduljak meg. Még mindig mámorító az illata.
Ez hihetetlen, nem akar lekopni. Gondolhattam volna, talán éppen ezzel vagyok a kívánatos husi a számára. Most kell lelépni. Újabb lapra körmölök, majd letépve, átnyújtom neki.

„Egyedül is kitűnően tudom élvezni a festményt, nincs szükségem segítségre, köszönöm.”

Eddigre már gombócban van a gyomrom és belül enyhén reszketek. Az illata, a tény, hogy itt van és a tény, hogy akár nem is állhatna itt, ha nem vagyok észnél jó tíz éve.
Elkap, megfog, s nem kell szégyenszemre a padlót támasztanom, de még így is ég a képem. Eltűnni kéne, de gyorsan! Kapaszkodok a karjába, ő meg tart. Ha tudná, mennyire igaza van!
A zavart mosoly azonnal eltűnik az arcomról, ahogy látom megkeményedni a vonásait. Hátrébb lépek, éppen, amikor kivonja a karját az enyémből.
- Te mit keresel itt? – igazítom meg a hajam, megnyomva a te szót. Felkapom a táskám.
- Mert te aztán nagyon értesz hozzá. Nem a festmény miatt szólítottál le, a hülye is látja.
Villan a tekintetem, majd sarkon fordulok és nyugodt léptekkel akarok távozni, a hangom eddig is halk volt, kerülni akarom a jelenetet. Nem érdekel a kabátom, az öltő helyett a bejárat felé távozom, majd elhozom a kabátom holnap, csak menjek már innen.
Türelmetlenül intek egy taxi után, kezemben markolászva a táskám, már ha nem ért utol és állított meg. A szívem már a torkomban van. Amint meghallom a lépteit, felé fordulok, ha nem, akkor csak türelmetlenül keresek egy taxit a tekintetemmel.
- Miért jöttél utánam? Hiszen láthatóan nem örültél a viszontlátásnak. Megkíméllek a továbbiakban tőle. – emelem fel ismét a karom, s most már mérges-dacos arcot vágok.
Annyira vágytam arra, hogy újból találkozzunk és nem gondoltam volna, hogy az így sül el. Teljes testemben remegek enyhén. Az illata megőrjít, jó értelemben, mint ahogy a látványa is. Az idő előnyére változtatta a külsejét. Kár, hogy belül nem tette ugyanezt. Akármennyire is vagyok mérges, a tekintetem, a kipirult arcom nem éppen csak utálatról árulkodik.
Vissza az elejére Go down


Vérfarkas •• a legragyogóbb éjszaka egyik gyermeke vagyok, óvakodj teliholdkor
† Tartózkodási hely :
New Orleans
† Hobbi & foglalkozás :
építész, tervező, üzletember



Benjamin Hale ÍRTA A POSZTOT
Szer. Nov. 18, 2015 8:06 pm



To Valerie


Vonz a kíváncsiság, hogy vajon milyen hang, milyen arc tartozik ehhez a csinos alakhoz, egyelőre csak abból tudok kiindulni, amit hátulról látok, az viszont nagyon is kedvemre van. Nem annyira feltűnést vadászó, hivalkodó jelenség, inkább az elegánsan bájos típus, akiről ránézésre sejthető, hogy sok-sok titkot tartogat számomra. Ez pedig a jelenlegi ízlésemet maradéktalanul kielégíti. Túl vagyok már azon, hogy csak a miniszoknyákat hajtsam.
Nem várom, hogy rögtön megforduljon, szeretek névtelenül, akár arctalanul elcsevegni az ehhez hasonló fórumokon, lényegében bárhol, van ebben valami izgalmas, valami máz nélküli.
A várt reakciót azonban megtagadja tőlem, nem hallhatom a hangját, ehelyett egy cédulát nyújt hátra a válla fölött. Felvonom a szemöldököm, mégis mi ez? Talán néma lenne? A süketnéma legalább kizárva. Vagy csak így kívánja jelezni, hogy nem volt szimpatikus a nyitányom, és még csak beszélgetésbe sem hajlandó bonyolódni velem. Milyen gőgös, de elegáns gesztus.
Átveszem a papirost, és sebtében átfutom. Második bingó. Sorait olvasva a szám szélére apró, érdeklődő mosoly szalad. Nahát, a hölgynek máris sikerült felcsigáznia az érdeklődésem. De a játékába azért sem megyek bele, írogasson csak, ha akar, én akkor is szóban válaszolok.
- Ezek szerint önnél feltétlenül itt kell maradnom. És ha minden igaz, van is – nézek az órámra – nem egészen hat percem, egy felet már elszalasztottam. Jól számolom? – már ha az ő logikáját akarom követni, jelenleg túlságosan is kapóra jön. Tetszik ez a határozottság, még ha kerek-perec elutasító is velem.
Az írás – első ránézésre – furcsa módon mintha ismerős lenne, de nem tudom beazonosítani, hogy honnan. Kiegyezek magamban azzal, hogy hülyeség, egy olcsó kis dejavu csupán. Lényegtelen.
Mikor a hölgyemény kibillen, ösztönösen nyújtom felé a karom, sikerül is elkapni, majdnem minden tartozékával együtt.
- Megszédíti a társaságom, tudom én – mondom mosolyogva, érezhetően egy kis könnyed figyelmességnek, terelésnek szánva, hogy oldja a pillanat esetleges kellemetlenségét számára. És a hang is ismerősen csendül, de még mindig nem ugrik be, hogy kihez tartozhat, egészen addig, amíg teljesen felém nem fordul, és az utolsó mondatot már az arcomba pillantva ejti ki.
Hiába is próbálnám tagadni, minden meglepettségem meglátszik rajtam, a mosoly azonnal lelohad az arcomról, és a tekintetem megkeményedik. Gyors viharokban fut át lelki szemeim előtt mindaz, ami a múltban összekötött minket. Tíz éve láttam utoljára, tíz hosszú éve, de ez a pillanat elég, hogy minden sértettségem, dühöm és haragom előbújjon a padláson veszteglő dobozból, és lángra lobbantson maga körül minden kacatot.
- Te? Mit keresel te itt? – nézek végig rajta döbbentem, majd lekicsinylően, szinte számon kérve a jelenlétét. Mintha a legkisebb joga sem lenne ellátogatni egy ehhez hasonló kiállítás megnyitóra. Nemhogy arra, amelyiken én is jelen vagyok. Mintha nem épp én lettem volna az, aki elutazott, és aki csak szűk egy éve tért vissza a városba. Cseppet sem barátságosan kivonom a karom a tenyere alól.
- Közöd sincs a festészethez, és te papolsz nekem műértésről? – a hangomban megszólal a gőg, az elmém automatikusan olyan pontokat keres, ahová szúrhat.
Miért pont bele kellett futnom? Hogy tudtam éppen őt kiszúrni ma este? Nem hiszem el...


१ Megjegyzés १ Words १ Zene ©
Vissza az elejére Go down


Tündér •• akinek nem adtak valódi szárnyakat
† Kedvenc dal :
Twenty Foreplay
† Tartózkodási hely :
New Orleans
† Hobbi & foglalkozás :
Pszichoterapeuta



Annable V. Amathys ÍRTA A POSZTOT
Szer. Okt. 28, 2015 10:36 am




Hosszasan válogattam a ruhák között, mit is tudnék felvenni egy ilyen megnyitóra. Számomra túl modern, túl érthetetlen, Jeremy azonban kifejezetten ragaszkodott ahhoz, hogy a megnyitóra elmenjek, ezzel szeretné még jobban megköszönni, hogy a segítségemmel feldolgozta élete egyik tragédiáját. Valójában szimplán alkotói válságban volt és túljutott rajta. Ám, ha neki így jobb, akkor legyen így. Nem fogom megingatni ebben a hitében, az nála nem megy. Az általam csak hetvenes évekbeli fodros csempének csúfolt ruhát választom, amely illik a szemem színéhez, de ma egyáltalán nincs kedvem a fodorhoz, a modern ruhám meg túl komoly ide, egy vacsorához elmegy, ide nem. Sóhajtva nyúlok a kencéim után, hogy a feltűzött, két fehér krizantém virágdísszel tarkított kontyomhoz és a ruhámhoz, alkalomhoz is menjen a smink. Szeretek játszani a színekkel.
A kiállítás érdekes. A színekkel nagyszerűen játszik Jeremy és csodálatos látni, ahogy a színek és formák jelzik a fokozatos kilábalását. A főképet rejtélyesen helyezte el, Jeremy imádja tesztelni az embereket, a műértőkért rajong, a közönséges bámulókért nem igazán.
Majdnem pezsgőt vettem le a tálcáról, ott is lenne végem, vörösbort választok, a Shiraz mostanában kedvencem lett. A kép megvilágítása viszont pocsék, Jeremy észrevehetné.
Ijedtemben majdnem félrenyelem a bort, ahogy a fülembe suttogja a kérdést egy hang. Aztán majdnem azon fulladok meg, hogy a hanglejtés és hangszín nagyon is ismerős.
Most felismert, vagy nem ismert? Direkt szívat vagy nem tudja? Szeretnék az utóbbi esetnek lehetőséget adni, hogy aztán eltűnjek a kiállításról. Még mindig féltem, holott már sokkal erősebb vagyok azóta. A féltés azonban megmaradt.
Leteszem a poharat a kis asztalkára, cseles volt Jeremy ebben is. Előkapom a táskámból a noteszem és a tollam. Pár szót firkantok rá, és kitépve a lapot, hátrafelé tartom fel a lapot, ha elvette a poharamhoz nyúlok.

„Aki nem tud értékelni egy alkotást, és ami mögötte van, az szépen teszi, ha csendben továbbsétál. Csak hat perce nézem. Mínusz fél perc az írás.”

Ideje lelépni. Közben remeg a gyomrom, nagyon szeretném látni. És éppen annyira szeretnék kámforrá válni. Közben elfelejtem, hogy az írásom ugyan finomodott, ám változni nem változott. Mindig is szerettem a vékony hegyű tollakkal írt, egyszerre cirkalmas és légies betűket.
Ahogy azonban fordulok, képes vagyok a saját lábamban megbotlani és ösztönösen kapaszkodok egy szabad karba, a földre ejtve... a táskát szerencsére. Zavartan nevetni kezdek, kiesek ebből a hangulatból.
- Nem a bor teszi. – hogy „kiszabaduljak” a testhelyzetből, kénytelen vagyok a kar tulajdonosa felé fordulni.
- Bocsánat... köszönöm a támaszt. – és most kéne eltűnni. Úgy a föld alá.
©

Vissza az elejére Go down


Vérfarkas •• a legragyogóbb éjszaka egyik gyermeke vagyok, óvakodj teliholdkor
† Tartózkodási hely :
New Orleans
† Hobbi & foglalkozás :
építész, tervező, üzletember



Benjamin Hale ÍRTA A POSZTOT
Kedd. Okt. 27, 2015 12:45 pm



To Valerie


Lassan halad az este, kezdek unatkozni. Hiába, ha egy kiállítás pocsék, még a minőségi bor és a válogatott társaság sem képes megmenteni.
Kicsit bosszant a dolog, hogy erre áldoztam a ma estémet, mert akár a határidős munkáimat is folytathattam volna, de annyira beharangozták ezt a tárlatot, hogy azt hittem, az lesz az évszázad hibája, ha nem jövök ma el. Ám nem hogy ígéretes tehetséget, még egy egyedi ecsetvonást sem láttam. Semmi öntudat, semmi egyéniség, ezek csak gyenge utánzatok.
Éppen ezen puffogok a magam csendességében, miközben felmérem a terepet, ezúttal nem a vásznakat, hanem a tárlat másik oldalát: a vendégeket. Lássuk csak, egy piros szoknyás szőkeség rögtön felkelti a figyelmem, de csak körbe kell nézni, már így is túl sokan vadásznak rá. Lényegében, akinek esze van ebben a teremben, és hímnemmel áldotta meg a sors. Neki már biztosan nyert ügye van ma estére.
A pultnál is ácsorog egy vagány szöszi, a whisky és a pasi alapján az ízlése figyelemre méltó, és az a nadrág is szépen domborodik rajta, de az összkép túlságosan maszkulin jellemre vall, nem az igazi. Talán az a barna? Akad meg a szemem egy diszkrét, de elegáns kontyon és a hozzá tartozó csinos alakon. A hölgy épp nekem háttal áll, a kezében egy pohár borral, és elmélyülten tanulmányoz egy kiakasztott művet.
Csak tudnám, mit néz rajta ennyire.
Odalépek hozzá, és gondosan ügyelve, hogy ne lépjem át az illendőség határát, de rajta kívül más ne is nagyon hallhassa a beszélgetést, halkan megszólalok mögötte. A hangom nyílt és barátságos, a mondandóm tartalmától függetlenül nem fennhéjázó, inkább csak érdeklődő, egy piciny csepp cinizmussal. De ez természetesen nem neki szól, hanem az alkotásnak.
- Elárulja, hogy mégis mi az, amit tíz hosszú perce képes figyelni ezen az értéktelen képen?

१ Megjegyzés १ Words १ Zene ©


A hozzászólást Benjamin Hale összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Nov. 15, 2015 10:42 pm-kor.
Vissza az elejére Go down





Sponsored content ÍRTA A POSZTOT
Today at 2:56 am
Vissza az elejére Go down
 

Art Gallery

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Vámpírnaplók Szerepjáték :: Itt élünk mi :: New Orleans :: Belváros-