Share | 
A topik címe: Rebekah Mikaelson kis lakása

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Kedd Okt. 27, 2015 6:34 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next


Elijah & Rebekah
Család csak egy van..
We are a family.. always and forever..


A boszorkány sikeresen le védte a házat, de még mindig nem éreztem magam biztonságban. Nem tudom, hogy hogyan védjem meg még inkább a kis Hope babát. Nem tudom ugyan azt nyújtani neki, amit egy igazi hús vér anyuka tenné, de annyira vágyom rá, hogy az legyek. Talán minden nő úgy érzi nem kell neki a terhesség, a puffadás, a hangulat ingadozás, de nekem kell.  Mindig azon gondolkodom, hogy milyen lehetne az életem, ha ember lettem volna. Persze nem az akkor bele született időmben gondolkodom soha, hanem arra gondolok, hogy például, ha ma élnék én is selfiznék vagy nyomnám az instagramot a facebookot? De ami legjobban érdekelne, hogy megtalálnám-e az igazit, hogy el tudnám képzelni az életem egy olyan férfi mellet, aki mindent megadna nekem, és hercegnő lennék? Persze, életem minden egyes pontján azt akartam, hogy valaki olyan legyen velem, aki szeretne, megbecsül és több száz babával népesítjük be az embereket. Vannak anyák, akik nem gondolnak bele. Persze az abortusznak vannak olyan oldalai, amik nem jók. 19 évesen ne vállaljon valaki babát, de nem vettetném el a gyerekem, ha tudom, hogy mindent megadnék neki. És ebben ez a szomorú, hogy olyan anyáknál vannak a babák,a kik nem érdemlik meg ezeket a szépséges csemetéket.



Hope baba nagyon álmosnak néz, ki ezért kiveszem a játszójából, majd be fele indulok a kisszobába, ahol az úgy nevezett szoptatós szék van. Azért is vettem meg a kis széke, mert ringatni lehet. Ahogyan fel le mozgok a babával látom, hogy csöpp szemei már ragadnak le. Itt az ideje, hogy énekeljek. Kedvenc dalomat énekelem, amit anyám mindig nekünk is énekelt.

Elaludt… lassan állok fel, s majd helyezem bele a kislányt az ágyába, ahol kis elefántok, macik és sok álatt táncol és énekli tovább a dalt.

Hirtelen zajra leszek figyelmes.  Szemeimet jobbra-balra forgatom és fülellek. KI suhanok az ajtó elé, ahol már a csillagok világítanak.
- Ki van ott? – Kérdezem bele az éjszakába.



||Credit : @ ||



Vissza az elejére Go down

avatar
Eredeti •• Egy vagyok a legidősebbek közül, add meg a tiszteletet
Chatkép :

Kedvenc dal :
In the eyes of a saint I'm a stranger
We're all trying to find a way
At the death of every darkness there's a morning
Though we all try
We all try
We're all one step from grace
Rag'n'Bone Man - Grace

Tartózkodási hely :
New Orleans
Hobbi & foglalkozás :
Hayley és Hope megóvása



A poszt írója Elijah Mikaelson
Elküldésének ideje Szer. Okt. 28, 2015 4:12 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

Hosszú ideig tartott az út, bár tény és való, hogy autóban utazni kényelmesebb volt, mint régen hintókon zötykölődni. Ettől függetlenül kezdtem úgy érezni magam a hatodik, vezetéssel töltött óra tájékán, hogy a húgom nemes egyszerűséggel leköltözött még a térképről is, Hope-al egyetemben. Egyrészt bosszankodtam a tény miatt, másrészt elismeréssel adóztam Rebekah logikájának. Tény, hogy minél messzebb kerülnek New Orleanstól, az unokahúgom annál nagyobb biztonságban élhet.
Kiszállok a kocsiból, amikor megpillantom a ház fényeit. Szerencsére a városunkban vannak olyan boszorkányok, akiknek a segítségét kérhetem egy egyszerű helymeghatározó varázslathoz. Sajnos az, hogy meg kellett utána ölnöm, mielőtt eljárhatott volna a szája, amolyan felírható járulékos veszteség.
Lassan sétálok el a sötét fák között a kis házig. Tény és való, hogy úgy tűnik, a húgom álma valóra vált. Noha kissé elrejtőzve ugyan a kíváncsi tekintetek elől, de itt áll a fehér deszkakerítéses ház, az udvaron néhány gyerekjáték sorakozik. A környékbeliek nyilván nem is sejtik, hogy aki a szomszédságukba költözött, nem emberi lény. Az álca tökéletesen működött.
Megállok az ablaknál, és belesek, egyenesen az apró lámpával megvilágított szobába. Otthonos hely, hívogató, szinte érzem a bentről kiáradó szeretet melegét, és hallom Bekah hangját, amin önkéntelenül is elmosolygok magam. Emlékszem erre a dalocskára, mikor a testvéreim apró gyerekek voltak, anyám ezzel altatta őket el. Nos, a jelek szerint Rebekah is tökéletesen emlékszik rá, és benne is szép emlékeket idéz, akárcsak bennem.
Hope-ot ugyan nem látom, de hallom elégedett, mély szuszogását, ami azt jelzi, hogy alighanem elaludt. A hugom is abbahagyja a halk éneklést, a gyerekjátékok folytatják a dalocskát, és biztosítják az unokahúgom békés álmát.
Szinte meg sem mozdultam, hogy hallott-e valamit, vagy csak a hatodik érzéke működött remekül, nem tudom, de Bekah úgy perdül hátra, mintha kísértetet látna, és belemélyeszti tekintetét a félhomályba, ahol állok. Elsétálok tehát az ajtóig, de mielőtt kopoghatnék, kiront rajta a húgom, én pedig rámosolygok az előttem álló testvéremre.
- Szép estét, Rebekah - mondom széles mosollyal, és elönt a boldogság, hogy látom. Nem változott semmit, nem mintha mi változhatnánk. Egyedül csak valami különleges fényt látok rajta, mintha csak a lelkéből világítaná meg az arcát.
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Kedd Nov. 03, 2015 12:35 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next


Elijah & Rebekah
Család csak egy van..
We are a family.. always and forever..


Válasz érkezett a sötétségből, de nem egy idegen volt az, hanem az én testvérem. Elijah és köztem mindig is olyan kapcsolat volt, ami talán Nick-kel soha nem jöhet majd létre. Nick mindig is elnyomott gyerek volt, talán azért is lett ilyen, amilyen. Apák, mivel tudta anyánk árulását, elnyomta és gyűlölte őt emiatt. Mindig féltettem, hogy megöli, hiszen mindig olyan szemekkel pásztázta őt. Egyszer még jómagam is tört rántottam, hogy apám életére törjek, amit Elijah akadályozott meg és bíztatott, hogy lesz még jobb is.  Elijah mindig védelmezett engem, tanított és, ha rossz is voltam megdorgálni soha nem dorgált. Talán azért is volt ez így, mert én vagyok az egyetlen lány a családban, de nem tudom. Apának is hercegnő voltam, addig még nem akart megölni. Mosolyogva válaszoltam és lehiggadtam, hogy ő az, de miért talált meg? Talán nem működött a varázslat, talán a lány átvágott engem? Tekinttettem látszódott a kérdő állapotom, hogy nem értek semmit. Mindent úgy tettem, ahogyan azt Nick „parancsolta”.




Lerejtettem a házat és nem mentem vele sehova. Biztonságba tartottam a kicsikét. Ezért értetlenségem talán érthető volt a mostani szituációban.
- Hogy találtál meg? – Érdeklődtem, hiszen örültem, hogy látom, ezt ő is tudja, de féltettem akis Hope életét. Egy rosszul sikerült kis varázslat megölheti őt, és azt Elijah se akarja.
- Gyere.. – Mutatom az utat neki, hogy kerüljön beljebb. Majd elindulok a konyhába és megnézem, mi van itthon. Sütit sütöttünk múltkor, az nagyon tetszett neki, nagyon sokat nevetett.
A vérkészletem a pincében van lezárva, hiszen a szomszédok sokszor jönnek át, kérni valamit. Néha már unom, hogy annyira kedvesek. Nem lehet valaki ennyire kedves.
- Kérsz valamit?– Kérdezem .



||Credit : @ ||



[/quote]
Vissza az elejére Go down

avatar
Eredeti •• Egy vagyok a legidősebbek közül, add meg a tiszteletet
Chatkép :

Kedvenc dal :
In the eyes of a saint I'm a stranger
We're all trying to find a way
At the death of every darkness there's a morning
Though we all try
We all try
We're all one step from grace
Rag'n'Bone Man - Grace

Tartózkodási hely :
New Orleans
Hobbi & foglalkozás :
Hayley és Hope megóvása



A poszt írója Elijah Mikaelson
Elküldésének ideje Csüt. Nov. 05, 2015 9:51 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

- Ezt egy kicsit később - válaszolom Bekah első kérdésre, miszerint hogyan sikerült a nyomukra bukkannom. Nem a teraszon állva szerettem volna megbeszélni vele a történteket, így megkönnyebbülve lépem át a küszöböt, mikor beinvitál.
A lakás tényleg otthonos. Azt hiszem - és nem lekicsinylés gyanánt mondom - csak egy nő képes így berendezkedni. Csak egy nőben lehet meg a színes és formák ily ösztönös harmóniája, és csak egy nő tudja ilyen melegséggel megtölteni a legkomorabb falakat is akár. A húgom pedig egy valódi, igazi nő. Már kislányként is az volt.
- Emlékszem, amikor gyerekkorunkban is folyton a kunyhónkat cicomáztad - érintek meg egy vázát óvatosan, elmerengve az emlékeken. - Mindenhonnan virágok lógtak. Apánk és anyánk értékelte, de Finnt és Niklaust az őrületbe kergetted vele - fordulok aztán szembe Bekah-val, és futólag megölelem. Az érzelmek hosszas kimutatása sosem volt a sajátom.
- Nem kérek semmit, köszönöm - rázom meg aztán a fejem, és közelebb lépek a kiságyhoz.
A csoda, aminek látására annyit vártam, most itt fekszik előttem, és szuszog olyan békésen, ahogy csak egy álmodó kisgyermek képes rá. Hope arca békés, elégedett, és meglepve tapasztalom, mennyit nőtt, mióta nem láttam.
- Milyen gyönyörű - mondom őszinte, elragadtatott mosollyal, aztán benyúlok a kiságyba, megérintem apró kezét. Kinyitja a szemét, mindössze résnyire, azon keresztül megnéz magának, aztán alszik tovább, semmitől nem zavartatva.
- Azt hiszem, elmondhatom otthon Hayleynek a hírt, hogy a jelek szerint minden rendben - egyenesedek fel, aztán elsétálok a kanapéig, és kényelembe helyezem magam. - És hogy ne aggódj feleslegesen, elmondom, hogy Hope egyik ruhadarabja, és egy ritka erős boszorkány segített felfedni a lakhelyeteket. Nincs okod aggodalomra, mások nem fogják tudni - emelem fel a kezem, még mielőtt közbevághatna. - Hope ruhája azóta hamu, a boszorkány pedig halott. Nem hagytam esélyt rá, hogy esetleg eljárjon a szája. Muszáj volt, hogy eljöjjek. Mindenképpen látni szerettelek volna benneteket.
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szomb. Nov. 07, 2015 1:46 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next


Elijah & Rebekah
Család csak egy van..
We are a family.. always and forever..


Elijah mondatán mosolyra fakadtam. Hát igen, volt némi szépség akkor is abban az életben, de ha választhatnék, hogy hol legyen ember tuti, hogy nem akkor.  Vagy a mostani időkbe, vagy talán a húszas években.
Valahogy szeretek öltözködni, és az emberi koromban soha nem lehetett ezt megtenni. Szeretem ennek a kornak a stílusát, igaz, hogy rosszul vagyok attól már, hogy mindenki nyomja a szelfiket, de akkor is van valami szép ebben a korban.
- Hát igen, hiszen nem nagyon szerették a lányos dolgokat vagy inkább úgy fogalmaznék, hogy nem igazán bírták elviselni, hogy a húguknak volt némi stílus érzéke.




Mosolyogtam gúnyosan. Hiszen ez igaz is volt. Egy percre elgondolkodtam. Elijah olyan ártatlansággal nézte a kis Hope-ot, mint ha csak a saját apja lenne. Soha nem láttam még ezt a fajtacsillogást a szemében, pedig régen ismerem. Talán ő is vágyik az apai szerepre, hogy abban tetszelegjen?
Majd megjegyezte, hogy milyen szép, az emberek mindig azt mondják, rám hasonlít, ez jó érzéssel tölt el, de nem. Hayley szépségét örökölte, és nem érek soha fel ehhez.
- Az bizony. – Vajon miért van itt? De gondolatmenetembe vágott fivérem és nem is tudtam nagyon mit felelni. Hayley jól van az remek, de még is mi lesz ezután?
- Elijah- Szóltam rövid kis hangon.
- Azért vagy itt, hogy elvidd őt? . Kérdeztem a legfájdalmasabb kérdést, amit csak lehetett.



||Credit : @ ||




Vissza az elejére Go down

avatar
Eredeti •• Egy vagyok a legidősebbek közül, add meg a tiszteletet
Chatkép :

Kedvenc dal :
In the eyes of a saint I'm a stranger
We're all trying to find a way
At the death of every darkness there's a morning
Though we all try
We all try
We're all one step from grace
Rag'n'Bone Man - Grace

Tartózkodási hely :
New Orleans
Hobbi & foglalkozás :
Hayley és Hope megóvása



A poszt írója Elijah Mikaelson
Elküldésének ideje Kedd Nov. 10, 2015 4:11 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

Hangosan elnevetem magam Bekah szavaira, amivel a bátyám és az öcsém erősen hiányos szépérzékét illeti.
- Na igen - bólintok. - Finn gőgből, Niklaus pedig bizonyítási vágyból képes lett volna úgy berendezni a kunyhót, hogy mindenhonnan fegyverek, halott állatok és törzsi totemek lógjanak. Lássuk be húgom, veled jobban jártunk - mosolygok. Milyen különös most Bekah. Talán az önfeledt, menekülés nélküli életnek tudható be, talán a félig-meddig valóra vált vágyainak. Hiszen ha Hope nem is az ő vére, de nagyjából élhet olyan életet, amit mindig is elképzelt. Az viszont tagadhatatlan, hogy Bekah eddig is sugárzó szépség volt, de most mintha valami belső erő, valami belső ragyogás fűtené. És csakhamar be is igazolódik a gyanúm, mi, vagyis ki okozza ezt a fényt. A kérdés, amit feltesz egyszerű, de hallom meghúzódni alatta a fájdalmas élt.
- Nem, nem viszem el - nyugtatom meg egy mondattal. - Tényleg csak szerettelek volna látni benneteket, hogy jól megy a sorotok, és nem szenvedtek hiányt semmiben. Vagy vegyem ezt úgy, hogy nem is örülsz a bátyádnak? - vonom össze a szemöldökömet, de a kérdésem mindössze tréfa csupán. Ha volt valaki a családunkból, aki mindig is közel állt hozzám, az a húgom. Már gyermekkorunkban is közel álltunk egymáshoz, hiszen öltöztettem, meséltem neki, játszottam vele, néha még a haját is befontam, még akkor is, ha apám rosszallóan nézte, hiszen számára ez meglehetősen férfiatlan tevékenység volt. De nem érdekelt. Óvtam, és védtem a hugomat, és ez a mai napig sincs másképpen. Ha kell, az életemet is odaadnám érte, Hayleyért és Hopeért. Ők hárman azok, akik gondolkodás nélkül megérdemelnék.
- Az az igazság, hogy körbenézni jöttem. Hayley meglehetősen kiakadt, mióta Hope nincs vele. Nyilván megérted. És noha még nem vihetjük vissza a kicsit, hiszen a városban dúló fajok közti háború még most is dúl, de talán visszatérhetnék vele együtt. Nagyon sokat jelenteni számára, ha látná Hope-ot.
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Kedd Dec. 01, 2015 10:07 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

Mosolyogva hallgatom azt, amit mond, hiszen szavainak köszönhetően rengetek emlék jelenik meg a lelki szemeim előtt. Idővel pedig egyre szélesebb lesz. Sok minden történt azóta velünk, de a testvéri kötelék közte, illetve Klaus irányába csak egyre szorosabb lett. Szerettem mind a kettőjüket, de egy kis „szabadságra” vágytam, amikor pedig megkértek arra, hogy unokahúgomra vigyázzak egyből igent mondtam. Amikor még meg se született, akkor is óvtam már és vigyáztam. S neki köszönhetően részben egy álmom is valóra vált. Megtapasztalhattam azt, hogy milyen érzés lehet egy apró csemetére vigyázni. Mellette még sokszor azt is elfelejtettem, hogy egy ősi vámpír vagyok. Természetesen a szükségleteimet nem tudtam félretenni, de sokkal boldogabb voltam Hope közelében. Egyszerűen képes volt arra, amire sokan nem. Pedig ő még csak egy gyermek volt, de igazán különleges. Örültem annak, hogy Elijah itt van, de ugyanakkor kicsit féltem is, vagyis inkább picit belül elszomorodtam, mert tartottam attól, hogy azért van itt esetleg, hogy máris elvigye Hope-t, pedig hónapok óta nálam volt már a leányzó, de mégis olyan volt, mintha csak tegnap érkezett volna.
- Természetesen örülök annak, hogy itt vagy. De ez azt jelenti, hogy nem bújtam el elég jól vele. – szólaltam meg játékosan, mert tényleg örültem a bátyámnak, mert szerettem őt. De ha ő rám talált, akkor más is megteheti. Bár ez nem jelenti azt, hogy ne védem még meg Hope-t. Az életemet is adnám érte. Régebben a testvéreimért lettem volna képes bármire, de ez továbbra se változott. Egyszerűen csak még egy személlyel bővült ez a lista. Csendesen hallgatom azt, amit mond, majd egy aprót bólintok. Nem csoda, hogy Hayley maga alatt van, hiszen a gyermekét „veszítette” el, még ha képletesen is. Biztosan szeretne ő is Hope mellett lenni és felnevelni, s mindig is tudtam, hogy egyszer el fognak érte jönni, de szerettem volna még ha maradhat, de azt is tudtam, hogy nem itt van a helye, hanem az édesanyja mellett.
- Sajnálom, de remélem jól van. Vigyázol rá? – kérdeztem kicsit aggódva, hiszen ha én Hope-ra vigyázok, akkor Elijah-nak Hayley-ra kell, mert Klaus mindig is inkább a saját ügyeivel volt elfoglalva, mint mások érzéséivel. S nem lepődnék meg, ha Hayley-vel se foglalkozna, a gyermeke édesanyával. – Mi lenne, ha készítenél Hope-ról egy-két fényképet? Legalább ő is láthatná, hogy jól van és gyertek, ha úgy ítéled meg, hogy biztonságos az, hogy idejöjjetek, de előtte kérlek szólj. – nem szeretem a hívatlanul beállító vendégeket. Azok után nem, amik történtek.
- Egyszer szerinted béke lesz és biztonságos lesz Hope számára az a város? – kérdeztem a bátyámat érdeklődve, mert tudom, hogy előbb vagy utóbb az édesanyja mellett lesz a helye az unokahúgunknak, ahhoz pedig biztonságra is szükségünk lenne. De ha kell, akkor visszamegyek én is, feladom a vágyaimat, hiszen megígértem, hogy oltalmazni fogom és sose szegném meg eme ígéretemet.
Vissza az elejére Go down

avatar
Eredeti •• Egy vagyok a legidősebbek közül, add meg a tiszteletet
Chatkép :

Kedvenc dal :
In the eyes of a saint I'm a stranger
We're all trying to find a way
At the death of every darkness there's a morning
Though we all try
We all try
We're all one step from grace
Rag'n'Bone Man - Grace

Tartózkodási hely :
New Orleans
Hobbi & foglalkozás :
Hayley és Hope megóvása



A poszt írója Elijah Mikaelson
Elküldésének ideje Szer. Dec. 02, 2015 4:44 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

Mosolyogva hallgatom Bekah szavait, aztán kényelmesen hátradőlök a fotelben, és egymásra pakolom a lábaimat.
- Megnyugodhatsz húgom - válaszolom jókedvűen. - Remekül elbújtál. Úgy tűnik, az ezer évvel ezelőtt, a fák és erdő sűrűjében megnyert bújócska-csaták nem érdemtelenül hullottak az öledbe, és amit tanultál, ma is remekül alkalmazod. Mindazonáltal tisztában vagy vele magad is, hogy mi Ősiek eredményesebbek vagyunk a rejtett igazságok kiderítésében, vagy épp kicsikarásában, mint mások - teszem hozzá. - És mint mondtam, ne aggódj. Momentán én vagyok az egyetlen - rajtad kívül persze - aki tudja a búvóhelyetek hollétét. Engem pedig már ismerhetsz annyira, hogy tudd, nem vagyok egy fecsegő típus. Sosem voltam, most pedig két indokom is van rá, hogy ne is legyek - hordozom a tekintetem közte és Hope között. Mindkettejüket veszélybe sodornám ha bárki más is birtokában lenne eme információnak, én pedig mindkettejüket féltem. Hiszen mindkettőjüket szeretem.
Megrándulok, mikor Hayley szóba kerül, és kissé zavarba is jövök, bárhogy is igyekszem leplezni. Nem tudom, röntgenszeme van-e a húgomnak, vagy csak egyszerű női megérzés mondatja vele, de mintha különös hangsúlyt kapna a szava, mikor azt kéri, vigyázzak Hayleyre. Persze az sem kizárt, hogy csak a lelkiismeretem csapja be az érzékeimet, és olyasmit magyarázok bele, ami nincs is.
- Ez természetes. Persze, hogy vigyázok rá - köszörülöm meg a torkomat, és igyekszek közömbös arcot vágni. Több-kevesebb sikerrel. Nincs szándékomban kiteregetni az érzelmeim kártyáját még Rebekah előtt sem, ezért örülök neki, amikor sikerül témát váltanunk.
Kapva kapok az ötleten, előveszem a telefont, és kattogtatni kezdek. Nem mintha Hope-ot nagyon zavarná, alszik olyan békésen és háborítatlanul, hogy az ítéletnapi harsonázás után még alighanem őt külön kellene ébreszteni. Csak gyermekek tudnak ilyen mélyen és a világról megfeledkezve pihenni.
Bekah utolsó kérdésén némileg elgondolkodom, mielőtt válaszolnék.
- Igen, úgy hiszem, egyszer beköszönt majd a béke New Orleans városába. A vérfarkasok, hála Hayleynek, már nem lázadoznak ellenünk, és úgy hiszem, Davina vezetésével is boszorkányok is belenyugszanak majd a mi létünkbe, és Hope létébe egyaránt. Még ha nem is leszünk egymást ölelgető jóbarátok, azt hiszem eljön majd az idő, mikor legalább megölni nem akarjuk egymást, és ez több, mint amennyit eddig is elvárhattunk. Túl sok a halott és az áldozat már minden oldalon. Senki nem akar többet gyászolni, és megsiratni a szeretteit, akiket elvesztett - halkul el a hangom. - Igen, úgy hiszem, Hope nemsokára hazatérhet. És ne feledd Bekah, hogy az a ház a városban a tiéd éppúgy, ahogy a miénk is. A szobád érintetlen, és csak arra vár, hogy hazatérj. És ha így lenne, ígérem segítek majd, hogy Niklaus az őrültségeivel ne kergessen ki a világból - szélesedik ki a mosolygom. - Remélem húgom, hogy Hope-al együtt te is hazatérsz. Én nagyon szeretném. Hiányzol az életemből.
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Csüt. Dec. 03, 2015 8:00 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

Picit talán aggódva hallgatom azt, amit mond. Tényleg mindent elkövettem azért, hogy remekül elrejtsem az ártó szándékú emberek elől Hope-t. Nem tudtam volna elviselni, ha baja esik és nem csak amiatt, mert akkor csalódást okozok a bátyáimnak vagy Hayley szíve megreped, hanem azért, mert Hope számomra fontos volt és a legfontosabb az volt, hogy ő biztonságban legyen, de mind emellett szeretetben tudjon felnőni. Kényelembe helyezkedem én is, kicsit hátrébb dőlök, majd végül Elijah szavai megnyugtatnak. – Ezt örömmel hallom, hogy nem hagytál nyomokat. Nem lenne jó, ha esetleg más vendégre is kellene számítanom, hiszen már azon is meglepődtem, hogy itt vagy. Bár gondolom nem csak a kíváncsiságod vonzott ide, esetleg hiányzik Hope neked is? – kérdezem tőle kíváncsian, a tekintetét fürkészve. Mintha abban reménykednék, hogy többet leolvashatok arcának rezdüléseiből, mint esetleg szavaiból. Néha egy-egy pillantás többet rejt, mint egy-egy szó. – Még mindig túl sokat aggódsz bátyám. – mosolyodom el közben, majd picit meg is rázom a fejemet. Mindig is gondoskodó és oltalmazó volt. Néha képes volt nálunk is többet aggódni, de talán pont emiatt még inkább szeretem őt. Ő volt vélhetően a legérettebb személy.
A reakciója kicsit meglep, de még se, hiszen már korábban is láttam, hogy nem csak azért védi, mert a testvérünk gyermekét hordja a szíve alatt. Itt ennél többről lehet szó, de magam sem voltam biztos, hogy mi miatt gondolom ezt. Talán csak megérzés, vagy lehet, hogy néhány szemnek, ami láthatatlan volt, az számomra nem.
- Minden rendben van? Történt valami, Elijah? – faggatom tovább a dologgal kapcsolatban, mert a reakciói furcsák számomra. Arcának rezdülései, torkának köszörülése. Tudnom nem kell, hogy mi történik ott, mert nem akkor szeretném, ha arcon csapna egy lengő ajtó, amikor visszamegyek. Klaus lehet, hogy nem törődik senkivel se, de attól még érez. Tudnom kell, hogy Elijah és Hayley mire készül, milyen állapotok uralkodnak ama régi házba, amit egykoron otthonnak hívtunk. Nem fogom egyiküket se felelősségre vonni, nem rám tartozik, de jobb előre felkészülni, mint utólag rosszkor betoppanni. Hamarosan pedig kicsit másabb vizekre evezünk. Türelmesen várom a válaszát, miközben kíváncsi szempárral fürkészem őt.
- Klaus és barátok. – nevetem el magamat kicsit. – Ő sose volt olyan, aki csak úgy bízna másban. Ritka dolog ez nála, de örülök annak, hogy rendeződtek kicsit távozásom óta az állapotok, viszont Hayley… - kezdek bele a dologba, majd picit megrázom a fejemet. – Biztos, hogy jó ötlet volt a farkasok élére állítani? Nem akarom, hogy az unokahúgom édesanyjának baja essen. – teszem hozzá a dolgot, ahogyan azt se szeretném, ha esetleg általa sérülne meg valamelyik bátyám, testvérem. Az újabb szavainak köszönhetően csodálkozva pillantok rá, majd egy apró mosoly is arcomra ül újra. – Csak nem hiányzom, bátyám? – kérdezem játékosan. – Lehet, hogy hazatérek, de Klaus mindig is szerette irányítani az életemet, amit többé nem akarok és még te se védhetsz meg vele szemben. Ezt te is tudod, hiszen ismered milyen, amikor dühös. De ott vagy, ott lesz majd Hope is… - s ekkor apró teremtésre pillantok, aki békésen alszik. – Miattatok visszamennék, de nehéz ez a döntés. Végre szabad vagyok, de nélküle már minden nap sivárnak tűnne. – miközben beszélek végig Hope-t figyelem. – Maradsz egész napra, esetleg éjszakára is, vagy sietve viszed a hírt a családunk másik új tagjának? – fordulok újra a testvérem felé. Hayley is már a család része volt, azzá lett, amikor Klaus gyermeke a szíve alatt megfogant. Másrészt meg tudnom kell, hogy Elijah mit tervez a későbbiekre nézve.
Vissza az elejére Go down

avatar
Eredeti •• Egy vagyok a legidősebbek közül, add meg a tiszteletet
Chatkép :

Kedvenc dal :
In the eyes of a saint I'm a stranger
We're all trying to find a way
At the death of every darkness there's a morning
Though we all try
We all try
We're all one step from grace
Rag'n'Bone Man - Grace

Tartózkodási hely :
New Orleans
Hobbi & foglalkozás :
Hayley és Hope megóvása



A poszt írója Elijah Mikaelson
Elküldésének ideje Szomb. Dec. 05, 2015 10:30 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

Felvonom a szemöldökömet Rebekah kérdése hallatán, és csak fél kézzel teszek egy amolyan "azt hittem ez egyértelmű" jellegű mozdulatot.
- Természetes, hogy hiányzik az unokahúgom - válaszolom. - Főképp, mivel eddig az egész családunk az ő megmentésén és védelmén fáradozott, jómagam már egészen a fogantatása óta, és azóta, hogy Niklaus tudomást szerzett a létéről - válaszolom. - Nem mellesleg a kis Hope a kulcsa Niklaus romlott lelkének fényesebbé sikálásához, szóval igen, húgom, természetesen hiányzik nekem. Ahogy a szüleinek is. Akik alighanem most átkokat zúdítanának a nyakamba, ha tudnák, hogy itt ülök veletek. Apropó, nyilván nem kell mondanom, hogy hamarosan vendégeket várhatsz, méghozzá az ő személyükben. Ne aggódj. Majd igyekszem meggátolni, hogy Niklaus önmagához mérten bunkó legyen - mosolygom el magam halványan, de ez le is fagy az arcomról abban a pillanatban, mikor rákérdez, mi van köztünk Hayleyvel.
A feszültség érezhetően nő bennem, olyannyira, hogy felkelek, és a fotel háta mögött róni kezdek néhány lépést fel-alá.
- Ez a kelleténél bonyolultabb - válaszolom végül. - Nos, hogy a te szavaiddal élve, még mindig sokat aggódom, nem kizárt. Ugyanakkor azt hiszem, ez a jellemvonásom ment meg attól, hogy olyan dolgokat tegyek, amik akár tragikus következményeket is hordhatnak magukban - csóválom a fejem. - Bár az is tény, hogy Hayleyvel már mindketten túlléptünk azon a bizonyos ponton, amikor a következmények elhárítása talán a lehetetlenséggel határos - ülök le újra, de nem akarok erről beszélni többet. A húgom már nem az a kislány, aki volt ezer évvel ezelőtt. Felnőtt lett, és legfőképpen nővé érett. Pontosan tudja - érzéseim szerint - miféle gondolatokkal viseltetem Hayley iránt. Ezen pedig nyilván nem lepődik meg, hiszen évszázadok alatt mindig is azt láttam, hogy a tragikus szerelmi drámák váltak a keresztemmé.
- Ami viszont Hayleyt és a farkasokat illeti, azt hiszem, ennél nem is lehetett volna jobb döntést hozni - támasztom össze az ujjaimat az ajkam előtt, és elgondolkodva nézek Rebekahra. - Tisztelik őt, és a saját fajtájának keretein belül hercegnőnek számít. Amit mond, a farkasok számára a törvény. Hayley pedig azzal, hogy farkasként is a családunk része, kapcsot jelent a két faj között. Ő a béke záloga, ha mondhatom így. Ő biztosítja, hogy a vámpírok és a félholdasok ne akarják vérmezővé változtatni New Orleans utcáit, és ne szándékozzanak egymás fejével dekorálni a lámpaoszlopokat. A boszorkányokról ez viszont nem mondható el. Kisebb csoda lenne, ha nem indítanának ellenünk háborút, és nem tudom, Davina Claire elég tekintéllyel bír-e ennek a harcnak a megakadályozásához - dörgölöm meg aztán a halántékomat. - Szóval húgom, ha visszatérsz New Orleansba, garantálom, hogy nem lesznek unalmas óráid. Már csak annál fogva sem, hogy Niklaus mostanság, talán Hope miatt is, de igyekszik visszafogni a nem éppen kedves személyiségét, több-kevesebb sikerrel. Alighanem azt is szó nélkül eltűrné, ha viszonzásképpen néhány száz évnyi bosszúságért rajta szeretnéd köszörülni a nyelvedet - mosolygom el magam újra szélesen. Mindig imádtam, egészen gyerekkorunktól azt a kitartást és tehetséget, amivel Rebekah képes volt felbosszantani az öcsémet.
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Hétf. Dec. 07, 2015 9:51 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

A reakcióján elmosolyodom, mert sejtettem, hogy hiányzik neki is Hope, de sokkal inkább a miértje érdekelt. Tudni szerettem volna, hogy pontosan milyen motiváció vezérelte a bátyámat. Szerettem volna tudni, hogy mennyire maga miatt keveredett ide és mennyire a gyermek édesanyja miatt. Láttam, amit láttam korábban is és úgy éreztem, hogy ez idővel még inkább változott, de nem volt jogom ahhoz, hogy beleszóljak, vagy tanácsokkal lássam el a bátyámat. Egyszerűen csak kíváncsi voltam rá, az érzései és a véleményére, ez pedig szerintem egyáltalán nem baj, hiszen még is csak a kicsi húga vagyok és régóta nem hallottam már róla… róluk…
- Sejtettem, hogy hamarosan az ő érkezésük is eljön, de egy dolgot ígérj meg, hogy csak akkor árulod el nekik, ha úgy érzed, hogy tényleg biztonságban van. – a hangom komolyan cseng és kicsit talán kérlelően is, mert sose tudnám megbocsájtani senkinek se, ha Hope-nak baja esne és mindannyian megtanultuk már azt, hogy az érzéseink és a vágyaink milyen veszélyesek tudnak lenni. – Hope nem csak Klaus számára hozhat megváltást, vagy fényt a sokak által sötétnek ismert szívéhez, hanem mindanyiunknak ő hozhatja el a fényt. Azt, amire annyira vártunk. Ő a remény mindenki számára. – tettem hozzá egy kisebb hallgatás után, mert úgy éreztem, hogy mindenki életében fontos szerepe van. Csak mindenki számára más miatt. Meg kell találnia mindenkinek magában azt, hogy miért is fontos számára eme apró teremetés, mert nem csak amiatt, mert különleges, vagy azért, mert már korábban is védtük. Itt van közöttünk és több rejlik benne, mint első pillantásra tűnik. – Tudod, kicsit talán hiányzik is már Klaus magának való és egyedi stílusa. – mosolyodtam el, s egy apró nevetés is társult hozzá, mert tényleg hiányzott már a másik bátyám is, de a basáskodó dolgai már nem annyira…
Nem számítottam arra, hogy a kérdésemmel, vagy a szavaimmal ilyen hatást fogok kiváltani, de úgy néz ki, hogy még mindig egész jól ismerem a testvéreimet, vagy legalábbis Elijah-t. Tudom, hogy mi vezet a szívéhez, látom a pillantásaiból, hogy kiért áhítozik, ahogyan az is feltűnt, hogy miként ejti ki az imádott nő nevét, mintha valami kincs lenne, de olyan kincs, amit az ember sose kaphat meg igazán…
- Néha talán nem kell akadályozni a dolgokat, hanem hagyni, hogy kicsit megégessenek minket, sodrodni az árral bátyám. – szólalok meg komolyan. Nem akarok én neki tanácsokat adni, majd végül egy apró sóhaj hagyja el az ajkaimat. – Nem akarom megmondani, hogy mit tegyél, de légy óvatos. Nem a temetésedre szeretnék hazatérni. – jegyzem meg még mindig komolyan, hiszen ismerjük Klaus-t, hogy mennyire könnyedén ki lehet hozni a sodrából és mennyire hirtelen tud cselekedni. Szeretem Elijah-t, ahogyan Klaus-t is, ők az én testvérem, a bástyáim és mindig is vigyázni fogok rájuk. Akár mellettük vagyok, akár nem. Néha talán ajkaim mást mondanak, de a szívemben örökké őrizni fogom őket és a feléjük érzett testvéri szeretetett.
Hamarosan pedig a farkasokra és Hayley-re terelődik újra szó. Kicsit hátrébb dőlök a kanapén, kényelembe helyezem magamat és úgy figyelem őt. Néha bólintok egy aprót, annak jeleképpen, hogy figyelek rá és értem, de attól még aggódom érte. Ő is már a családunk része, így ő rá is vigyázni fogok, de ezt lehet sose vallanám be nyíltan…
- Csak ez a tisztelet sose változzon, mert ha baja esik neki, Hope édesanyának, akkor jobb, ha nem kerülnek az utamba azok, akik bántották ők. Legyen szó a bátyám kicsinyes tetteinek köszönhetően, a boszorkányoknak vagy éppen a saját falkájának köszönhetően. – nem vicceltem azzal, amit mondtam és ezt Elijah is jól tudhatta. A szavunkat ritkán szegtük meg, s ismert annyira, hogy tudja a család számomra mindig is fontos volt, történjen bármi is. – Nicklaus, hogy viseli az új helyzetet? Mármint azt, hogy már nem csak az ő szava számít? Hogy nem teheti azt, amit szeretne? – biztos voltam abban, hogy nehezen, hiszen szerette mindig is azt, ha irányíthatta a dolgokat. Végül lassan felkeltem és odasétáltam Hope-hoz, hogy megnézzem, majd óvatosan betakartam. Ügyeltem arra, hogy ne ébresszem fel, de ha még rövid ideig maradni fog Elijah, akkor biztos láthatja ébren is a kisjövevényt, aki mindenki életét bearanyozhatja. – A jövő még kifürkészhetetlen, bátyám. Nem tudni, hogy kit merre sodor, de csábító, hogy büntetlenül bosszanthatnám őt. – mosolyodom el játékosan, miközben őt fürkészem. – Emlékszem a régi időkre, emlékszem, hogy milyen volt és ha csak abból a jóságból kapott Hope is, ami benne lakozott és lakozik még mindig, akkor nagy baj nem lehet, nem igaz? – s továbbra is a testvéremet figyeltem, illetve néha unokahúgunk felé pillantottam.


Brother <3
Vissza az elejére Go down

avatar
Eredeti •• Egy vagyok a legidősebbek közül, add meg a tiszteletet
Chatkép :

Kedvenc dal :
In the eyes of a saint I'm a stranger
We're all trying to find a way
At the death of every darkness there's a morning
Though we all try
We all try
We're all one step from grace
Rag'n'Bone Man - Grace

Tartózkodási hely :
New Orleans
Hobbi & foglalkozás :
Hayley és Hope megóvása



A poszt írója Elijah Mikaelson
Elküldésének ideje Szer. Dec. 09, 2015 4:04 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

- Bocsáss meg húgom, de tényleg úgy gondolod, hogy képes vagyok Hope vagy a te testi épségedet vagy akár életeteket veszélybe sodorni? - kérdezem kimérten, bár nem haragvóan. Annyira ismerhetne már, hogy inkább venném le a napfénygyűrűmet egy napkitörés vagy kánikula kellős közepette, minthogy azokat sodorjam veszélybe, akik mindennél fontosabbak nekem. Márpedig ők ketten azok. Szeretem a testvéremet, és az unokahúgomat is, ez nem is lehet kétséges, és ezt soha, semmi, semmiféle körülmények között, vagy hatására nem változtatja meg.
- Úgy látom, a te számodra is ő jelenti a fényt - jegyzem meg, és nézem, ahogy átszellemült arccal bámul a kicsire. Kegyetlen paródiája a sorsnak, hogy megadta nekünk az örök életet, a magány kárhozatával egyetemben. Nem lehet családunk, nem lehetnek szeretteink, vagy ha igen, két lehetséges jövő áll előttük. Vagy gyorsan haláloznak el a köztünk lévő kapocs miatt - hiszen ellenségek mindig lapulnak, akik tudják, hol a legfájdalmasabb az ütés - vagy nemes egyszerűséggel végignézzük, ahogy halandó életük végén eltávoznak a túlvilágra. Egyik verzió sem túl fényes. Most viszont itt van Hope, és Bekah úgy érezheti, saját családja lehet. Valami, és valaki, amire és akire mindig is vágyott. Másfajta szeretet és ragaszkodás ez, mint amit irántunk érez. Hope létezése úgy ragyogja be az életét, mint a legragyogóbb gyémánt.
- Hm, mintha már ezer év alatt hallottam volna ezt a szádból - mormolom aztán, mikor Bekah megjegyzést tesz arra, hogy hiányzik neki az öcsém. - Aztán amint egy légtérbe kerültetek, magának Zeusznak a villámai csapkodtak a levegőben - mosolygom el magam. Hiába, a mi családunk a több dudás egy csárdában tipikus esete. Mi ugyanúgy nem vagyunk egyszerű esetek, ahogy Niklaus sem. Csak épp egyikünk kevésbé, másikunk jobban viseli az ezzel járó megpróbáltatásokat.
Amikor viszont Hayleyre terelődik a szó, újfent elkomorulok.
- Nos, azt kell mondanom, mi már igencsak elsodródtunk az árral, ha érted, mire célzok - pillantok Bekah arcára. - Nem hinném, hogy Niklaus bánná ezt, hiszen nem kötik össze érzelmek Hayleyvel. Engem viszont annál inkább. Ez a nő egyszerűen elrabolta a szívemet, amit már csaknem kétszáz éve nem kapott meg senki sem - sóhajtok nagyot, aztán megrázom a fejem. Hiába gondolkodom, ez a helyzet ettől nem lesz könnyebb, vagy kevésbé bonyolult. Zűrzavar a köbön. Azon pedig már csak kedvesen pislogok, ahogy ígéretet tesz arra, hogy bárki, aki ártani merne Hayleynek, hamar a testén kívül találja a szívét. Ismerem a húgomat, sokan azt hiszik, elkényeztetett porcelánbaba, de én tudom, hogy milyen erős, okos, és független nő valójában. És hatalmas szíve van, amibe belefér mindenki, aki ezt megérdemli. Azt hiszem elmondhatom, hogy mindannyiunk közül ő a legkülönb.
- Hogy Niklaus hogy viseli a helyzetet? - nevetek fel önkéntelenül. - Nos, ahogy már sejtheted. Duzzog, morog, hisztizik néha, mint egy óvodás. Saját számára sem ismerné el, hogy immár van valaki, aki fontosabb nála - vonom meg a vállaimat, és mintha csak ez lenne a végszó, Hope szemei felnyílnak.
Néhány másodpercig ébredezve pislog, aztán ülésbe tornázza magát. Kissé legörbül a szája, de nem sír, csak kíváncsi tekintetét hordozza fel alá Bekak és köztem.
- Megfoghatom? - nézek a húgomra, és elönt valami különleges érzés. Nekem sosem volt gyermekem, a sors nem adta meg ezt nekem, és sosem lesz. Most már tudom, mit érez Rebekah Hope közelében.
Vissza az elejére Go down

avatar
Hibrid •• halálosabb vagyok bármely vérfarkasnál vagy vámpírnál
Chatkép :


Keresem :
Tartózkodási hely :
☽ New Orleans >> soon Seattle



A poszt írója Hayley Labonair
Elküldésének ideje Vas. Dec. 13, 2015 11:41 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

Lassan haladtam a város utcáit szelve. Nem tudtam, hogy merre menjek, vagy mit tegyek. Jó érzés volt az, hogy Elijah újra itt volt, de ugyanakkor, ami köztünk történt még inkább összezavarta a dolgokat, az érzéseimet. Tudtam jól, hogy mit érzek iránta, ahogyan azt is éreztem, hogy nem helyes… Viszont este már egyikünk se tudta igazán kordában tartani azt, ami mélyen, legbelül a szívében lappangott. A legféltettebb dallamok keltek életre, hogy utána mind a kettőnket elnyeljenek, megperzseljenek, de ugyanakkor még közelebb sodorjanak egymáshoz. Figyeltem az embereket, a többi vámpírt vagy éppen farkast, ahogyan a város utcáit megtelítették. Tudtam, hogy képes leszek uralni magamat. Muszáj, hiszen szeretném, ha Hope is itt lenne, illetve több életet nem akarok kioltani. Amikor pedig befordultam az egyik saroknál, akkor megpillantottam Elijah-t. Nem tudnám megmondani, hogy miért, de úgy éreztem, hogy tud valamit, valamire készül és pedig egyszerűen csak a távolból figyelni kezdtem. Követtem őt a tömegen át, de szerencsére az új életem, az új énem, az, hogy félig hibrid lettem segített abban, hogy a kellő távolságból is tudjam követni őt. Amikor pedig rövid időre betért egy házba, akkor nemes egyszerűséggel várakoztam az út túloldalán, de ügyeltem arra, hogy véletlenül se szúrhasson ki, ha kicsit jobban körül néz. Majd hamarosan pedig újra úton voltunk.
Nem voltam profi követő, de szemmel láthatóan egész jól ment, mert amikor kocsiba szállt, akkor is valameddig sikerült követnem őt. De aztán egyszer csak elveszítettem őt. Nem tudtam, hogy merre mehetett, vagy hova igyekezhetett ennyire, hiszen volt egy olyan érzésem, hogy ő se biztos abban, hogy merre is kell pontosan mennie. Egy darabig még ott maradtam a kocsiban és lassan fújtam ki a levegőt, majd végül félre álltam az egyik elágazásnál és kiszálltam a kocsiból. Ha így nem megy, akkor próbálkozzunk mással. Gyalog indultam el és közben próbáltam az új érzékeimre hagyatkozni, lassan haladtam, figyeltem minden apró neszre. Majd hamarosan egy ismerős illatot fújt felém a szellő és nekem se kellett több, sietve indultam el abba az irányba, de közben óvatos maradtam. Nem szerettem volna csapdába sétálni, ahogyan azt se tudhattam, hogy mit is keres itt pontosan Elijah. A fák takarásából hamarosan egy házat pillantottam meg. Rövid időre megálltam és hallgatózni kezdtem, miközben egyre több ismerős illat ölelt körbe, kúszott be a bőröm alá, s így egyre közelebb csalogatva a házhoz. Óvatosan és halkan sétáltam egyre közelebb, mert nem szerettem volna semmilyen zajt csapni, de pillanatok alatt már a teraszon voltam. Nesztelenül lépdeltem az ajtó felé, majd alig, hogy beléptem, megpillantottam őket. Rebekah-t, Elijah-t és a lányomat. Elijah tartotta a kezében, s alig akartam elhinni azt, hogy amit látok az igaz.
- Hope?! – csak ennyit bírtam kinyögni meglepettségemben, s ajkaim elé siklott a kezem. Figyeltem őket, de még se bírtam megmozdulni. Annyiszor ábrándoztam arról, hogy újra láthatom őt, hogy a karjaimban fogom tartani… De most, hogy itt volt még se bírtam megmozdulni, csak figyeltem őket, úgy, mint aki nem hiszi el azt, amit lát.
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Dec. 13, 2015 12:34 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

- Nem erre akartam célozni, bátyám, hiszen ismerlek már annyira, hogy tudjam sose lennél képes egyikünket se veszélybe sodorni. – mosolyodtam el, mert nem szerettem volna, ha félreérti. Egyszerűen csak változott a világ, ahogyan a boszorkányok is. És tudomásom szerint nem vagyunk éppen a kedvencük, így érthető, hogy aggódtam kicsit, de egy percre se gondoltam azt, hogy bajba sodorni minket. Kész akarva biztosan nem, mert számára még talán fontosabb is Hope, mint számomra. Imádja az apró teremtést és ez minden egyes pillantásából sugárzik, hiszen a bátyám szemi néha többet meséltek minden egyes szónál…
- Mindig is szerettem volna megtapasztalni azt, hogy milyen lehet édesanyának lenni és az elmúlt hónapokban megadatott nekem ez… - szólalok meg halkan, s közben még mindig az unokahúgomat figyelem mosolyogva. – Illetve úgy érzem, hogy több is rejlik benne, hogy még több szívet képes lehet megolvasztani és sok embernek elhozhatja a régóta áhított, vagy éppen be nem vallott reményeket, vágyakat. – mosolyodom el haloványan. Egy apró teremtés, de annál sokkal különlegesebb. S nem csak a szülei miatt, hanem egyszerűen csak van benne valami megfoghatatlan és magával ragadó. Amikor pedig megjegyzi azt, hogy hallott már hasonlót a számból az elmúlt egy évezred alatt, akkor még szélesebb lesz és ártatlanul pillantok Elijah-ra. Tény, hogy sokszor mondhattunk hasonlót, ahogyan mi is szerettünk már többször, de még is mindannyiunk szerelme tragédiára volt ítélve. Az élet sose volt egyszerű, de az ígéreteinket mindig igyekeztünk betartani és ennyi évtizeddel mögöttünk is mindig a család maradt az első, még ha ez nem is volt egyszerű.
- Nem lehet minden testvéri kapcsolat maga a békesség, meg kell egy kis veszekedés is, hiszen megerősíti a testvérek közötti kapcsolatot, vagy tévednék? – hangom játékosan csendül és leplezni se próbálom azt, hogy mennyire örülök annak, hogy itt van. Hiányoztak már, de még is jobbnak láttam azt, hogy nem kerestem őket. Így biztonságosabb volt mindenkinek, illetve Hope minden egyes pillanatát a napjaimnak lekötötte. Imádtam vele játszani és a gondját viselni.
Szavain meglepődhetnék, de még se teszem. Éreztem, hogy valami történhetett közöttük. Végül lassan bólintok. – Ismered Klaus-t, hogy mennyire csökönyös tud lenni, ha érzelmekről van szó. Illetve attól, hogy még nem szeret valakit, vagy legalábbis nem fűz hozzá gyengébb érzéseket, attól még nem mindig szereti nézni azt, ahogyan te vagy én boldogok vagyunk. – a hangom komolyan csendül, hiszen mind a ketten veszítettünk el szerelmet. Olyan személyt, akit igazán szerettünk. S az se mellékes tény, hogy Hayley Klaus gyermekének az édesanyja, így még inkább bonyolultabb ez a dolog. – Csak vigyázz magadra és rá is, hiszen ezt nektek kell tudni, hogy mertek-e kockáztatni, vagy nem, de azt kívánom, hogy végre boldog legyél, bátyám. – szavaimat komolyan gondoltam. Tényleg szerettem volna boldognak látni. Látni azt, hogy újra képes megtapasztalni azt, hogy milyen viszont szeretve lenni, mert abból, amit elmondott, abból csak arra tudok gondolni, hogy a kis hibridlánynak se lehet közömbös a bátyám, de ugyanakkor veszélyes játékba kezdtek.
Amikor pedig Nickalusról kezd el beszélni, akkor még szélesebb mosoly jelenik meg az arcomon, hiszen akkor jól gondoltam a dolgot. Még mindig semmit se változott, de ettől még szeretem. Mind a ketten örökké a bátyáim maradnak. Történjen bármi és egyszer talán újra én is újra a családjuk részese leszek, mert visszatérek New Orleansba, de ez még messze van. Olyan, mintha csak tegnap hagytam volna ott a várost, pedig azóta jó pár hónap eltelt és ez főként Hope miatt tudtam. Rajta igazán látszódott a hónapok múlása, de alig, hogy Elijah a mondandója végére ért fel is ébredt. Sietve kaptam a karjaimba és egy apró puszit nyomtam a fejére.
- Természetesen. – mosolyodtam el újra, s a kezébe adtam az unokahúgunkat. Figyeltem őket, de még mielőtt bármit is mondhattam volna meghallottam egy ismerős hangot.
- Hayley? – hangom döbbenten csengett, majd kicsit érthetetlenül pillantottam abba az irányba, majd a bátyámra, hiszen azt mondta, hogy egyedül jött.
- Nem azt mondtad, hogy egyedül jöttél, Elijah? – kérdeztem még mindig csodálkozva, majd végül újra Hayley felé fordultam és beljebb invitáltam. Bár szemmel láthatóan kicsit a földbe gyökereztek a lábai.
Vissza az elejére Go down

avatar
Eredeti •• Egy vagyok a legidősebbek közül, add meg a tiszteletet
Chatkép :

Kedvenc dal :
In the eyes of a saint I'm a stranger
We're all trying to find a way
At the death of every darkness there's a morning
Though we all try
We all try
We're all one step from grace
Rag'n'Bone Man - Grace

Tartózkodási hely :
New Orleans
Hobbi & foglalkozás :
Hayley és Hope megóvása



A poszt írója Elijah Mikaelson
Elküldésének ideje Vas. Dec. 13, 2015 3:41 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

Felkelek a fotelból, odasétálok a kiságy mellé, és miközben letekintek Hope-ra, néma csendben hallgatom a húgom szavait. Úgy lát a vesémbe és a lelkem mélyébe, mintha legalábbis röntgenszemei lennének. Mindenki más előtt szégyellném a gondolataimat és érzéseimet, még Niklaus előtt is, a többi testvéremről, mint mondjuk Kolról és Finnről már nem is beszélve. Bekah az egyetlen kivétel, és nem tudom, azért-e, mert ő az egyetlen nő a családban, vagy mert gyerekkorunktól fogva szoros köztünk a kötelék, de nem is érdekel igazán a válasz. Örülök ennek a ténynek, és kész.
- Sajnálom, hogy a sors, amibe a szüleink hajszoltak minket bele, megfosztott téged az anyaság lehetőségétől - nézek aztán komolyan Bekah szemébe. - Csodálatos édesanya lennél, húgom - hajolok oda egy pillanatra, hogy csókot nyomjak az arcára, és minden másodpercben a legkomolyabban gondolom a szavaimat. Rebekah meleg szívű, és kedves teremtés, még ha néha nagyon jól álcázza is. Annak a gyermeknek, akit ő hozna a világra, tökéletes gyerekkora és élete lenne mellette.
Csak komoran felsóhajtok aztán, mikor Hayleyre terelődik a szó. Kitalálta alig néhány mondatból és gesztusból is, mit érzek a lány iránt, és mi történt köztünk. Nem tart prédikációt, sem lelki fröccsöt, talán alighanem azért, mert ő maga is pontosan tudja, a mi kárhozott és átkozott életünkbe milyen ritkán köszönt be az igazi szerelem... és általában akkor sem képes a kiteljesedésre. Vagy mi magunk tesszük tönkre, vagy a nagyrabecsült öcsém kezeskedik róla, hogy rajta kívül senki más ne tartozhasson az "örökkön örökké" körébe.
- Ne félj húgom - hajolok le aztán a kiságy felé - ha Hayley élete veszélybe kerülne, és magam lökném el messzire. Még akkor is, ha belehalnék lélekben. Megszoktam már, hogy a boldogságot én csak messziről szemlélhetem, és csupán néhány lopott pillanatot kaphatok abból, amit mások szerelemnek hívnak - emelkedem fel aztán már úgy, hogy Hope ott ül a karomon.
Egymásra nézünk, az előbb még lefelé görbülő szája most mosolyog. Kíváncsi szempár fürkész engem, aztán valamit gügyög, és az egész öklét a szájába dugja, majd felkínálja nekem.
Magamhoz ölelem az apró testet, beszívom semmihez nem hasonlítható illatát, amelyben ott keveredik az iménti békés álom, a tisztaság, a szeretet és az ártatlanság. Még az én szívem is belesajdul egy pillanatra, ha belegondolok, hogy én magam is meg vagyok fosztva a család lehetőségétől. Abba már inkább bele sem gondolok, mit is érezhet Rebekah.
Viszont mikor meghallok a küszöb felől egy túlontúl ismerős hangot, úgy perdülök meg, Hope-al a kezemben, mintha álmodnék. Pedig ez nem álomkép, ez a valóság. Hayley itt van... Rebekah búvóhelyén!
Mindhármunk lába a földbe gyökerezik, bár mindhármunké más ok miatt. Az enyémet konkrétan a döbbenet ragasztja a padlóhoz, és azon nyomban megszólalnak a fejemben a vészcsengők.
Rebekah kezébe nyomom Hope-ot, nem túl kíméletesen elrántom Hayleyt a küszöbről. Egy dörrenéssel bevágom az ajtót, be is kulcsolom, aztán az ablakhoz lépek, és a függönyt félrehúzva, feszülten bámulok ki az esti sötétségbe.
- Hogy kerülsz ide, Hayley? - fordulok aztán szembe vele, és megragadom a két könyökét. - Hogy találtál ránk? - vizsgálom újra a fák mélyét. Ha ő ránk talált, akkor más hívatlan vendégek is megjelenhetnek. Olyan vendégek, akiket nem akarok itt látni.
Vissza az elejére Go down

avatar
Hibrid •• halálosabb vagyok bármely vérfarkasnál vagy vámpírnál
Chatkép :


Keresem :
Tartózkodási hely :
☽ New Orleans >> soon Seattle



A poszt írója Hayley Labonair
Elküldésének ideje Vas. Dec. 13, 2015 4:13 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

Fogalmam sem volt arról, hogy hol fogok kilyukadni, de ennek ellenére gondoskodtam arról, hogy a messze hagyott kocsimat senki se szúrhassa ki. Nem az úton álltam meg, hanem még az elágazástól is kicsit beljebb mentem az erdők közé. Jobb az óvatosság, illetve onnét nekem se volt egyszerű idetalálnom. Na meg az se elhanyagolható dolog, hogy sokszor körbepillantottam, figyeltem a fák, az erdő aprórezdüléseire, mert nem szerettem volna azt, ha esetleg valaki engem is követne. Elég volt az, ha én követtem Elijaht, de vajon hova tarthatott? Legbelül kicsit reménykedtem abban, hogy Rebekahhoz siet és ez eléggé ésszerűnek is tűnt, mert tényleg olyannak tűnt, mint aki nem biztos a merre is kell menni mindig.  Nem hiszem, hogy valamiféle titkos találkozó lett volna. A szövetségeseink a városban voltak, miközben az ellenségeink is, de az utóbbiból biztosan gyűjtöttek párat világszerte. Illetve bíztam Elijahban annyira, hogy higgyek abban, hogy nem újabb veszély jött a város közelébe és azt egyedül szeretné megoldani. Egy család lettünk, még akkor is, ha nem éppen úgy éltünk. S míg Klaushoz egy gyermek kötött, addig a másik fivérhez a szívem rejtett dallamai kötöttek, olyan dallamok, amiket igyekeztem a világ elől elrejteni, nem megmutatni senkinek se, hiszen már mind a ketten tudjuk azt, hogy mi történik akkor, ha felszínre kerülnek. De ugyanakkor nem mertem volna megkockáztatni se azt, hogy Klaus elvegye tőlem Hopet, mert valakit szeretek, egy olyan személyt, akit nem lenne szabad. De ahogy mondani szokás, az embernek mindig a tiltott „gyümölcs” kell.
Amikor pedig egyre közelebb értem a házhoz, úgy lassult a léptem, mintha hirtelen mázsás súly lett volna a lábaimon, de mind eközben figyeltem. Még inkább figyelni kezdtem és az érzékeimre koncentráltam, mert tényleg nem szerettem volna még több meglepetést. Eddig is volt bőven részem benne. Egy kis nyugalom és meglepetés mentes nap nekem is kijár, de természetesen nem így lett. Viszont olyan dolog történt, aminek köszönhetően a szívem újra hevesen dobbant egy-két ütem erejéig, illetve még a szememnek se akartam hinni, amikor beléptem az ajtón. Megkérdezhettem volna, hogy van-e itt valaki, vagy kopoghattam volna, de egyszerűen az ismerős hangok, s illatoknak köszönhetően a lábaim önkényesen vittek befelé, hogy utána egyetlen egy szó hagyja el az ajkaimat és a lábaim földbe gyökerezzenek. Figyeltem őket, s még mindig nem akartam elhinni, amit látok. Dühös voltam-e? Nem, vagy talán kicsit, de abból, amit láttam vagy éppen tudtam, úgy éreztem, hogy Elijah is most járhat itt először, ha meg nem így van, akkor nem lesz túl örömteli az, amit kapna tőlem, hiszen tudja, hogy mennyire vágytam Hope után. Mennyire szerettem volna a karjaimban tartani a lányomat.
Mire észbe kaphatnék, addigra Elijah keze a karom köré fonódik és nemes egyszerűséggel beránt, majd hangosan csapódik mögöttem az ajtó. Figyelem, vagyis inkább csak hallom azt, amit csinál, mert a pillantásomat nem tudom elvenni a lányomról és Rebekahról. Figyelem azt, ahogyan kíváncsi pillantással fürkészi a világot, s minket és érzem, ahogyan a szívembe egy kisebb békesség költözik, hiszen jól van és nincs baja. Rebekah tényleg a gondját viselte… Hallom, ahogyan hozzám beszél Elijah, de még se értem, a szavai elmosodnak, majd amikor elkapja a könyökömet és kicsit megránt, akkor felé fordulok.
- Követtelek. Láttalak az utcán és olyannak tűntél, mint aki keres valamit vagy legalábbis készül valamire. – szólalok meg alig hallhatóan, majd megpróbálom kirántani a karomat a kezei közül. – Miért nem mondtad, hogy ide jössz? Tudtad jól, hogy hiányzik Hope! – szólaltam meg csöppet se kedvesen, s ha kiszabadult a kezem, akkor idegesen a hajamba túrtam. – Nem követett senki más! Emiatt nem kell aggódni, minden rendben van, csak én vagyok itt... – teszem hozzá kicsit higgadtabban, majd lassan kifújom a levegőt. Majd pedig kezem gyengéden simít végig Elijah arcán, mintha csak ezzel is még inkább megszeretném nyugtatni, majd aztán kapcsolok, hogy nem vagyunk egyedül, így sietve kapom el a kezemet. Ügyeltem arra, hogy más ne lehessen itt. Más részt meg annyira ismerhetne már Elijah, hogy egész jól tudok olvasni az apró rezdüléseiben. Jobban, mint a legtöbben körülötte, de ez most mindegy is. Lassan tettem egy-két lépést a lányok felé. – Szabad? – kérdeztem szinte remegő hangon és vágyakozó pillantások keretében és ha megkaptam, akkor a karjaimba vettem a lányomat és éreztem, amint egyetlen egy örömkönnycsepp végig szaladt az arcomon. – Olyan nagy már… - figyeltem őt, ahogyan ő is engem. Néha gyermeki gügyögéssel reagált a dolgokra, majd pedig a hajamat kezdte el babrálni, míg végül hozzám nem simult….
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Dec. 13, 2015 4:52 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

Bátyám szavai igazán jól estek. Jó érzés volt, hogy ezt gondolja rólam, mert kár lenne tagadni, hogy eleinte kicsit féltem attól, hogy vajon meg fogom-e állni a helyemet ebben a szerepben, de még is tudtam, hogy a válaszom igen lesz, ha megkérnek arra, hogy vigyázzak rá. Ő is a családhoz tartozott attól a pillanattól kezdve, hogy rájöttünk arra, hogy Hayley Klaus gyermekét hordja a szíve alatt.
- Köszönöm és ne tedd, mert így legalább vigyázhattam rátok és megismerhettem ezt a csodát, vagyis Hope-t. – én is sajnáltam, de még is sikerült valamennyire megbékélnem azzal, amiről le kellett mondanom a szüleink döntése miatt. Fájt, hogy nem lehettem anya, hiszen egyik álmom foszlott szerte egyik napról a másikra, de ugyanakkor bele se mertem gondolni, hogy Hayleynek mennyire lehet rossz, hiszen ő a karjaiban tartotta, majd pedig oda kellett adnia, hogy vigyázhassak rá, mert a lánya biztonságát tartotta mindenki szem előtt. Azt hiszem, hogy az ő szívének fájdalma nagyobb volt eme hónapokban…
Nem lett volna jogom kioktatni őt, hiszen mind a ketten szerettünk már, elbuktunk és rosszul is döntöttünk, de számára jó pár évtized, évszázad után újra megadatott valaki. Valaki, akit szerethet, de még se szabad, viszont vannak olyan szerelmek, amik lehetnek bármennyire is veszélyesek, de előbb vagy utóbb beteljesednek. Magam sem tudnám megmondani, hogy miért kívántam azt, hogy idővel beteljesedhessen, viszonzásra leljen az ő érzéseire a lányban, hiszen olyan vágyak voltak ezek, amiknek nem szabad volna megszületni és kibontakoznia, de már késő volt. Egyedül másik bátyám haragjától féltettem őket, s nem pedig egymástól…
Figyelem a tetteit, miközben a szavait hallgatom. Lassan bólintok, hiszen tudom, hogy komolyan gondolja azt, amit mond és ennek köszönhetően még inkább a szívembe költözik egy kisebb félelem. Nem szeretném őt elveszíteni. Elijah mindig is a testvérem marad és hozzá igazán közel álltam mindig is. Mindig meghallgatott, ahogyan én is őt. Ő volt az, aki néha megvédett Klaus haragja ellen is vagy éppen tettei ellen. Egyikünk se volt angyal, egyikünk se volt a jóság mintaképe, de ő igyekezett úgy élni, hogy ne okozzon még több kárt, mint amit már elkövettünk a múltban.
- Talán egyszer ez is változni fog, csak légy türelmes, bátyám. – szavak halkan hagyták el ajkaimat és talán inkább tűnhetett kívánságnak, mint esetleg olyannak, mint aki biztos ebben. A szerelem sose volt egyszerű számunkra, de szívünk dallamával ott fog élni mindig a remény, hogy változni fog és neki talán ez meg is adatik, hogy végre ne csak röpke pillanatok legyenek az életében, hanem sokáig tartó boldogság eme viharos és veszélyes életben, városban.
Figyelem őket, s hagyom, hogy hadd élvezze ki az unokahúgának kíváncsi pillantásait, vagy éppen babai megnyilvánulásait. Lehet, hogy nem látta még soha Elijah bácsit, de biztos vagyok abban, hogy Hope érzi azt, hogy már korábban is ott volt, s óvta őt attól, hogy bárki is bántani tudja. Apró teremtés volt, de mégis olyan okos. Volt mindig is valami megfoghatatlan a szemeiben. Mosolyom pedig egyre szélesebb lett, ahogyan néztem őket, mert nyilvánvalóvá vált számomra, hogy Elijahból is remek apa lett volna, de az élet valami miatt Klaus-t ajándékozta meg ezzel a dologgal. Talán azért, mert őt kellett leginkább megmenteni hármunk közül.
Hamarosan pedig még egy fő betoppan, aminek köszönhetően újra a karjaiban tartom Hope-t és figyelem őket. Nem csodálkozom a bátyám tettein, de azért tény, hogy lehetne finomabb azzal a nővel, akiért áhítozik a szíve, viszont megszólalni még percekig nem tudok, amikor pedig meglátom, hogy Hayley megpróbálja kiszabadítani a kezét, akkor már én is megszólalok.
- Bátyám, kérlek. Ő csak egy anya, aki a gyermeke után áhítozott és jól gondolta, hogy te lehetsz az, aki elvezeti hozzá. – mosolyodtam el. Talán meglepőek voltak a szavaim, de még is valamennyire képes voltam megérteni Hayley tetteit is és azt, hogy miként keveredhetett ide. Na, meg azért elismerésem azért, hogy képes volt Elijah-t követni, mert ő tökéletesen tudja eltűntetni a nyomokat.
- Természetesen. – kapcsolok sietve, amikor megkérdezi, hogy a kezében tarthatja-e a lányát. Tény, hogy egy pillanatra meglepődtem azon, amikor Hays végig simított a bátyám arcán, de ekkor rájöttem arra is, hogy a bátyám érzései nem viszonzatlanok, hanem a kis hibrid is gyengéd szálakat érez irányába, csak fél bevallani, kimutatni őket. Sietve teremtem Hayley-nél és a kezébe adtam.
- Igen, s már ülni is szokott néha, illetve imád a szabadban lenni, meg.... – mondtam jókedvűen, hiszen elég sok időt töltöttem már az unokahúgom társaságában, hogy tudjam mit szeret, de aztán hirtelen elhallgatok, mert fogalmam sincs arról, hogy a nem rég betoppant nőt miként érinthetik a szavaim.
- Szóval még valaki várható, vagy csak ti ketten toppantatok be? – kérdeztem kíváncsian, mert ha Klaus is megjelenik, akkor nem kizárt, hogy hamarosan Hope távozni fog, de amíg csak ők ketten vannak itt, addig még él a remény, hogy még velem maradhat a tündéri teremtés. Nem álltam még arra készen, hogy hirtelen elvegyék tőlem, illetve jobb tudni azt, hogy mennyi ideig várható még az, hogy békesség fog uralkodni ebben a házban. Bár, őket elnézve lehet, hogy hamarosan egy kisebb szerelmi civódás is kitörhet.
Vissza az elejére Go down

avatar
Eredeti •• Egy vagyok a legidősebbek közül, add meg a tiszteletet
Chatkép :

Kedvenc dal :
In the eyes of a saint I'm a stranger
We're all trying to find a way
At the death of every darkness there's a morning
Though we all try
We all try
We're all one step from grace
Rag'n'Bone Man - Grace

Tartózkodási hely :
New Orleans
Hobbi & foglalkozás :
Hayley és Hope megóvása



A poszt írója Elijah Mikaelson
Elküldésének ideje Hétf. Dec. 14, 2015 4:25 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

Nagyot fújok, főképp mikor meghallom Bekah szavait, amikkel le akar csitítani. Többé-kevésbé sikerül is neki, legalábbis felé pislogok, aztán elengedem Hayley könyökét. Nem akartam úgy viselkedni mint az öcsém szokott, csak nemes egyszerűséggel túlságosan váratlan volt Hayley felbukkanása, és a nyomában máris vészcsengők csilingeltek a fejemben. Reménykedtem benne, hogy hiába.
- Bocsáss meg - címzem a szavaimat Hayleynek immár kissé szégyenkezve a heves kirohanásom miatt. - Bár nem értem, miért éreztél késztetést arra, hogy kövess engem, bárhol is látsz. Mehettem volna jóval veszélyesebb helyre is - teszem hozzá, aztán felfogom Rebekah pillantását, hogy fogjam be a számat. Igaza van, persze. De amit már többen tudnak, az nem titok, és mindig benne rejlik a bukás, vagy a menekülés kényszere és lehetősége.
Aztán rájövök, hogy nem hallgatnék el, akkor sem számítana, mert Hayley a következő másodpercben már megfeledkezik a világról. Nem lát sem engem, de még a húgomat sem. Elindul Hope felé, mint egy alvajáró, és olyan boldogan öleli magához, hogy azonnal látom, a szavai, amikkel kifejezte mennyire hiányzik a lánya, csak szegényes utánzatok voltak az érzéseihez képest.
Rebekah beszámol Hope napjairól, és fejlődéséről, én pedig kihasználom az alkalmat, hogy egy biccentés után a húgom felé kilépjek a házból. Neki nyilván nem kell magyaráznom, hogy miért, és szóval fogja tartani Hayleyt mindaddig, míg vissza nem térek.
Alaposan körbejárom a házat övező erdőt, fülelek minden neszre, minden egyes apró zajra. Állatok neszezését hallom, az avarban motoszkáló és elsurranó lábak zaját, de egyik sem embertől származik. Nyulak, rókák, farkasok és madarak... mindössze ennyi a társaságunk.
Visszatérek a házba, de az ajtót biztos, ami biztos alapon bereteszelem magam után. Jobb elkerülni minden kellemetlenséget, vagy a további váratlan látogatók érkezését.
- Biztonságban vagyunk - erősítem meg, mikor mindketten kérdőn néznek rám, aztán odasétálok melléjük, immár jóval nyugodtabban, mint negyed órával ezelőtt. Az arcomon még szinte érzem Hayley érintésének nyomát, ahogy gyengéden végigsimított a bőrömön, és tudom, hogy Rebekah is látta az önkéntelen kis mozdulatot.
- Nos Hayley, a kérdésedre válaszolva, volt oka annak, hogy nem mondtam el, miszerint ide készülök. Alighanem te is kitaláltad, hogy mi. Nem tudtam, mennyire biztonságos. Milyen biztonságos nekem, Rebekah-nak, de elsősorban Hope-nak. A saját szememmel akartam látni, hogy nem fenyegeti veszély sem őket, sem az ide érkezőket. Bízom benne, hogy elhiszed nekem, hogy ezekről meggyőződve nem állt volna szándékomban tovább titkolni előled a tényt, miszerint láthatod Hope-ot - gombolom ki a zakómat.
- Igazság szerint most meg kellene kérdeznem, Niklaus merre van, de a tény, hogy még nem rúgta be az ajtót alighanem azt jelzi, hogy te ugyanúgy nem árultad el neki a célodat, ahogyan én neked. Van két lehetőségünk: vagy titokban tartjuk, hogy mi volt a mai végcélunk, vagy az igazság egy részét fedjük csak fel előtte, miszerint te nem jártál itt - nézek bele Hayley szemébe. - Mindketten tudjuk, hogy az öcsém haragját nem könnyű elviselni, de én könnyebben megbirkózom vele, mint ahogyan te - nyújtom ki a kezem, és megsimítom Hope pihés haját. Nem tudom, érzi-e kinek a karjában van jelenleg, de boldogan vigyorog, és lelkesen, teli torokból sikkantgat hozzá.
Vissza az elejére Go down

avatar
Hibrid •• halálosabb vagyok bármely vérfarkasnál vagy vámpírnál
Chatkép :


Keresem :
Tartózkodási hely :
☽ New Orleans >> soon Seattle



A poszt írója Hayley Labonair
Elküldésének ideje Hétf. Dec. 14, 2015 6:14 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

Eléggé meglepett Elijah viselkedése, de másrészről teljes mértékben megértettem, viszont ennek ellenére kicsit rosszul esett, amit tett, vagy ahogyan viselkedett. Egy pillanatra talán még azt is gondoltam volna, ha nem látom őt a két szemmel, hogy Klaus termett itt, de szerencsére nem. Hamarosan a kezem is kiszabadul a fogságából, vagyis elengedi a könyökömet.
- Semmi baj. – szólalok meg sietve, majd kíváncsian fürkészem őt, mintha csak arra szeretnék felkészülni, hogy vajon mikor tesz olyat, amit a testvére szokott. Újabb szavaira csak egy kisebb sóhaj hagyja el az ajkaimat. – Sose voltam törékeny porcelánbaba, így tudok magamra vigyázni, illetve sose lehet tudni, hogy mikor jön jól az erősítés. – talán picit könnyedén veszem a dolgot, hisz tudom, hogy igaza van. De a szívem legmélyén éreztem, hogy idejöhet, hogy a lányomhoz vezethet el. Nem tudnám megmondani, hogy miért, egyszerűen csak éreztem, s a szív rejtett dallama nem is tévedett.
Hamarosan pedig már nem igazán hallom, hogy mond-e még valamit, mert nem tudom levenni a szemeimet a lányomról. Gyönyörűen néz ki, de olyan nagy már, hiszen emlékszem arra, hogy milyen aprócska volt, amikor először és „utoljára” tartottam a kezemben. A szívembe újra melegség költözik és hamarosan már a karjaimban tartom őt.  Apró puszit nyomok a fejére, majd mosolyogva figyelem őt, apró mozdulatait és a hangja a legkellemesebb dallam, amit eddig hallottam, miközben a szívem pár ütem erejéig hevesebben dobban.
Fel se tűnik, hogy Elijah elhagyja a házat. Hallgatom Rebekah meséit a lányomról, azt, hogy mit szeret csinálni, mi történt velük. Amikor pedig hirtelen elhallgat, akkor csak bólintok, hogy folytassa. Örülök annak, hogy próbál tapintatos lenne, de szeretnék mindenről tudni. Szeretném azt tudni, hogy miről maradtam le. Amikor meghallottam, hogy már néha ülni is szokott, akkor kicsit összeszorul a szívem, hiszen szerettem volna mellette lenni, de még se lehetett. Végül a beszélgetésünket Elijah újra betoppanása szakítja félbe, mire kíváncsian fordulok én is felé, ahogyan a húga teszi.
- Én mondtam, hogy senki se követett engem. – szólaltam meg egy kisebb mosoly keretében, majd újra visszafordultam a lányomhoz, s elkezdtem vele játszani. Lehajoltam a kiságyhoz és az egyik játékát kivettem, majd a kezébe adtam. Mosolyogva figyeltem a játszadozását, miközben a „sikolyai”, a gyermeki nevetései szinte a fülembe kúsztak, hogy utána melegséget csempésszenek a megtépázott szívembe, lelkembe.
Amikor pedig Elijah kezdett el beszélni, akkor néha elszakítva a pillantásomat Hoperól néztem rá. Egy percig se hittem azt, vagy csak nagyon rövidideig, hogy tudta azt, hogy hol vannak és miként vannak, de nem szólt róla. Sokkal inkább gondoltam azt, hogy most járhat is először és visszatérte után mondta volna el.
- Tudom, hogy nem titkoltad volna ezt előlem. Egy pillanatra se fordult meg a fejemben az, hogy esetleg nem árulnád el ezt. Te is most jársz itt először, igaz? – a kérdésem furán hangozhatott, mert a szavai is ezt erősítették meg, de kimondva még is csak másabb. – Ahogyan azzal is tisztában vagyok, hogy sose veszélyeztetnéd egyikük életét se. Sajnálom, hogy csak így rátok törtem, de a szívemben éreztem, hogy jönnöm kell. Egy aprócska dallam megsúgta. – vallom be azt, hogy mit is keresek itt. Egy anya sok mindent megérez. Főleg akkor, ha a gyermekéről van szó.
Tudtam jól, hogy Klaus-sal kapcsolatban is igaza van, de még is egy kisebb gombóc keletkezett a torkomban. Nem akartam Hope apjára gondolni, se a tetteire, illetve még a viselkedésére se. Lassan kicsit arrébb léptem és pár perc erejéig csöndbe burkolóztam, miközben a lányommal játszottam továbbra is és egy percre se eresztettem el a karjaim közül.
- Nem szeretném, ha elmondanád neki. Nem akarom, hogy úgy törjön be ide, mint egy őrült és veszélybe sodorja a lányom életét. – szólaltam meg végül aggódva, majd lassan elindultam a konyha felé, hogy valami ételt keressek Hope-nak.
- Nem maradhatnánk estére? – kérdeztem alig hallhatóan, mintha csak valami titkot suttognék. Szerettem volna minél több időt a lányommal tölteni, mert ki tudja, hogy mikor láthatom újra, ugyanakkor jó lett volna kicsit kiszakadni New Orleans zűrzavaros forgatagából. – Persze, ha mind a kettőtöknek meg felel. – tettem hozzá kicsit hangosabban, mert ha Elijah is itt marad, akkor még inkább biztonságban fogom magamat érezni. Tudom, hogy Rebekah-t se kell félteni, de ismertem már Elijah-t annyira, hogy tudjam benne tényleg bízhatok. Egy szerelmes szív sose hazudik ilyenről…
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Kedd Dec. 15, 2015 8:29 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

Tény, hogy ritka pillanat volt az, amikor nem szóltam bele a családi dolgokba, de emellett nem tudtam volna elmenni szó nélkül. Megértettem a bátyám tettét, vagyis tudtam a mögötte megbúvó érzéseket, félelmeket, hiszen annyi éven keresztül mi is félelemben éltünk, de azt is tudtam, hogy sose akarná bántani Hayley-t. Ezért is igyekeztem a pillantásommal és a szavaimmal észhez téríteni.
Hamarosan pedig már Hope-t odaadom az édesanyjának, hiszen hosszú hónapokon át nem láthatta, nem tarthatta a kezében, mindeközben igyekeztem távol űzni ama gondolatokat, hogy hamarosan Hope nélkül fognak telni a napjaim. Túlzottan megszerettem az elmúlt időszak alatt, a szívemhez nőtt és biztosan hiányozni fog, de az se kizárt, hogy hamarosan én is visszatérek majd New Orleansba, de ez még a jövő zenéje, addig kár is ezen agyalni.
Amikor a bátyám jelzi, hogy kimenne körülnézni, akkor csak bólintok, majd hamarosan mesélni kezdek az unokahúgomról az édesanyjának, majd amikor Hayley biztat, akkor egyszerűen csak folytatom. Jó érzés volt mesélni róla, viszont ugyanakkor próbáltam óvatos és tapintatos lenni, hogy az ifjú hibrid érzéseit ne bántsam meg. Nem tudtam, hogy mennyire áll már stabil lábakon, én meg senkinek a testi épségét nem szerettem volna kockáztatni. Majd hamarosan pedig újra megjelenik Elijah, vonásai sokkal inkább kisimulnak, mintha kicsit megnyugodott volna, de nem csak Hayley apró érintését láttam, hanem azt is látom, hogy milyen pillantásokkal figyeli a bátyám a lányt. Kár lenne tagadni, ami nyilvánvaló. Én csak abban reménykedek, hogy ennek nem lesz oly tragikus vége, mint amilyen szerelmek övezték az elmúlt ezer évet.
- Akkor mindenki megnyugodhat. – szólaltam meg mosolyogva, hiszen kár lenne tovább növelni a feszültséget, hiszen eddig békesség és szeretet honolt ebben a házban, s nem szeretném, ha ez hirtelen megváltozna.
A következő beszélgetésbe inkább nem szólok bele, sokkal inkább rövid időre eltűnök a konyhában és elkészítem az unokahúgom ételét. Ismerem annyira, hogy tudjam hamarosan éhes lesz. Majd mikor elindulok visszafelé, akkor neki dőlök az ajtófélfának és onnét figyelem őket mosollyal az arcomon. Látszik Hope-n, hogy szeret ott lenni, a karjai között, hogy Hayley szavai mosolyt csalnak az arcára és a szemei még inkább ragyognak, mint eddig. Mintha csak érezné, hogy végre az édesanyja tartja a karjaiban, amikor pedig hozzásimul, akkor még szélesebb lesz a mosolyom és a szívem kicsit összeszorul. Nem akarom őket elválasztani többé egymástól, de ugyanakkor szeretném, ha az unokahúgom biztonságban lenne…
- Ebben támogatom Hayley-t. Bármennyire is hiányzik a bátyám, s az egyedi stílusa jobb, ha nem tud erről a látogatásról. Nem szeretném csatatérré változtatni eme békés házat, legalább addig nem, míg a távozás nem esedékes és úgy érzem, hogy most nem vinnétek magatokkal, vagy tévednék? – kérdezem kíváncsian, majd közelebb lépek hozzájuk és ha Hayley engedi, akkor a konyhába menet elveszem tőle, majd pedig hamarosan helyet foglalok vele, hogy megetessem. Talán hagynom kellene, hogy az édesanyja tegye meg, de valahogy még se megy és szemmel láthatóan Hayley se bánja a dolgot.
- Érezzétek otthon magatokat! – teszem hozzá sietve, hiszen tényleg bármire szükségünk van, azt elvehetik. Ők is a családhoz tartoznak. Viszont a hibrid lány kérdése, javaslata igazán meglep. – Van hely, így maradhatok, ha szeretnétek.  - Te mit gondolsz erről, bátyám? – fordulok Elijah felé kíváncsian, hiszen így legalább ők is esélyt kaphatnak arra, hogy kicsit kiszakadjanak az „őrültekházából.” S megbeszéljék a dolgokat, de ez csak egy lehetőség.

|| Gyenge 27
Vissza az elejére Go down

avatar
Eredeti •• Egy vagyok a legidősebbek közül, add meg a tiszteletet
Chatkép :

Kedvenc dal :
In the eyes of a saint I'm a stranger
We're all trying to find a way
At the death of every darkness there's a morning
Though we all try
We all try
We're all one step from grace
Rag'n'Bone Man - Grace

Tartózkodási hely :
New Orleans
Hobbi & foglalkozás :
Hayley és Hope megóvása



A poszt írója Elijah Mikaelson
Elküldésének ideje Kedd Dec. 15, 2015 3:52 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

Olyan ez a kis ház, és a mi kis négyesünk jelenleg, mintha a béke szigetén kötöttünk volna ki. A New Orleansban dúló - még ha nem is mindig érezhető - háború mindig készenlétet kívánt. Figyelmet, gondolkodást, a hátunk mögé tekintést, erőfitogtatást. És most, hosszú idő után először én is elengedhetem kissé magam. Gondolkodhatok másról is, minthogy körültekintő és óvatos legyek, vagy épp konspirációkat gyártsak a család védelmére. Itt én magam is élvezhetem kissé a csendet és nyugalmat, ami a húgomnak hála, uralkodik a házban.
Nézem, ahogy Rebekah az etetőszékbe ülteti Hope-ot, és a kicsi máris úgy viselkedik, mint valami éhes kis madárfióka. Tátott szájjal várja a vacsorát, és Hayley elérzékenyülve gyönyörködik benne. Hihetetlen még számomra is, hogy egy apró élet mennyi örömöt és boldogságot tud jelenteni mindenkinek, akinek valaha is köze volt hozzá. Még az apjának is, pedig eleinte minden eszközzel harcolt azért, hogy a lánya ne születhessen meg. Mikor pedig eszembe jut Niklaus, megrázom a fejem.
- Ti is tisztában vagytok vele, hogy nem titkolhatjuk el előle azt, amit jogában áll tudnia - válaszolom. - Ne aggódj húgom. Niklaus nem fog tombolva megjelenni itt, és nem fogja szétverni a házat. Több okból kifolyólag sem. Egyrészt, mert fogalma sincs merre keressen benneteket, így ha ide szeretne jönni, csakis velem az oldalamon teheti meg. Azzal pedig nyilván tisztában vagy, hogy bármi áron visszafogom attól, hogy őrültségeket kövessen el, vagy hogy túlságosan is úgy viselkedjen... nos, mint Niklaus - ülök le a konyhaasztal mellé, és nézem Hope lelkes táplálkozását. - A másik ok, hogy nem háborúzni jön majd, hanem a lányát látni. Tudom, hogy az öcsém nem földre szállt angyal, és néha olyan, mint a testet öltött sátán, de ha van valaki, aki iránt őszinte, és önzetlen szeretettel viseltetik, az Hope. Sosem ártana a lányának, és neked sem, húgom. Hálával tartozik neked, és ezzel ő maga is tökéletesen tisztában van - mosolygok Rebekahra, majd Hayley felé fordulok. - Tudom, hogy félted Hope-ot, és megértem. Az anyja vagy, mi pedig a családja. Mi is féltjük, elhiheted. De gondolj bele, neked milyen érzés lenne, ha csak sokára, valamikor hónapok, vagy akár évek múltán tudnád meg, hogy én itt voltam, és te nem láthattad a lányodat. Niklausnak ugyanolyan fájó pont lesz, ha eltitkoljuk előle az igazságot - fűzöm a szavakat komolyan. - És mi már ezer éve ismerjük az öcsénket. Tudjuk, hogy nem túl jó ötlet megvárni vagy elérni nála azt, hogy csalódott, dühös, és frusztrált legyen. Általában olyankor halottak övezik az útját. Szóval bocsáss meg érte, de azt hiszem, tényleg jobb, ha elmondjuk neki, merre jártunk, és adunk neki is egy esélyt, hogy láthassa Hope-ot - dőlök aztán hátra, és újra Bekah felé nézek.
- Mint ebből kitaláltad, egyelőre még nem szakítunk ki a pótanyaság örömeiből - mosolygok szélesen. - Hope egyelőre itt marad veled. Legalábbis úgy gondolom, ez a legokosabb, amit jelenleg tehetünk. Ha úgy érzed, szeretnél visszatérni New Orleansba, megoldjuk. Ez esetben szükség lesz néhány bosszantó, ám ésszerű elővigyázatossági intézkedésre, de azt hiszem, kivitelezhető a visszatérésetek. Ugyanakkor ha megengeded, javasolnám, hogy várjatok még. Ígérem, sűrűn látott vendégek leszünk nálatok - biccentek, aztán elgondolkodom a kérdésükön.
- Azt hiszem, maradhatunk éjjelre - döntöm el a problémát. - Niklaus egyelőre nem tudja, hogy visszatértem a családi villába, nem fog neki feltűnni a hiányom. Ami téged illet Hayley, nyilván úgy hiszi majd, hogy vadászni mentél, így semmi akadálya annak, hogy csak holnap reggel távozzunk - fordítom aztán a fejem a nappali felé. Nem túl nagy a ház, nyilván csak egy hálószobás, de ilyesmin sosem akadtam fenn.
- Azt hiszem, én a kanapén remekül megleszek.
Vissza az elejére Go down

avatar
Hibrid •• halálosabb vagyok bármely vérfarkasnál vagy vámpírnál
Chatkép :


Keresem :
Tartózkodási hely :
☽ New Orleans >> soon Seattle



A poszt írója Hayley Labonair
Elküldésének ideje Kedd Dec. 15, 2015 5:19 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

Régóta nem éreztem már ennyi békességet, mint ami ebben a házban uralkodott. Tényleg remek munkát végzett Rebekah és biztos vagyok abban is, hogy amint lesz rá lehetőségem meg is fogom köszönni. Örültem annak, hogy Hope-t láthatom, de ugyanakkor Rebekah-nak is, hiszen sokkal tartozom neki. Nélküle nem is tudom, hogy mi lett volna velünk, a lányommal. Ő vigyázott rá, ő bújt el a világ szeme elől  és remekül állt helyet ebben a fura és kicsit szokatlan helyzetben. Viszont minden apró tettéből sugárzott az, hogy mennyire szereti a lányomat és mennyire élvezi ezt a helyzetet. Ugyanakkor biztos voltam abban, hogy egy kisebb félelem benne is lappang. Bennem azért, hogy mikor láthatom őt újra, míg benne talán amiatt, hogy mikor veszik el tőle Hope-t, mikor foszlik szerte eme boldog és békés pillanat, de abban is biztos voltam, hogy utóbbi nem mostanában lesz…
Hagyom Rebekah-nak, hogy ő etesse meg, mivel ő még is csak jobban tudja, hogy mit szeret, vagy ilyenkor mit szokott enni. Mosolyogva figyelem őket és addig nincs is baj, amíg meg nem szólal az egyetlen férfi, aki a házban van, akiért a szívem rejtett zugai vágyakoznak. Egy kisebb sóhaj hagyja el ajkaimat szavai hallatára, de inkább csak közelebb sétálok Hope-hoz és mosolyogva foglalok helyet a közelében, majd gyengéden végig simítok az arcán.
- S szerinted meddig menne el Klaus, ha megtudná, hogy itt jártunk? Meddig tartana neki elérnie azt, hogy úgy daloljunk, mint egy pacsirta? Mindannyian tudjuk azt, hogy mire képes akkor, amikor valami olyan dolog történik, ami nem kedvére való. – a hangom kicsit talán kimértem és komoran csendül. Túl ó itt, annyira jó érzés csak kicsit kiszakadni abból a zűrzavarból, Klaus kedélyei elől elmenekülni és végre a lányommal lenni. – Legalább várjunk egy-két napot a visszaérkezésünk után. Aztán majd tombolhat, ahogyan szeretne, de itt túl jó minden, nem szeretném, ha ő hirtelen újra mindent romokká változtatna. – nem hiszem, hogy ezt túl kell magyarázni, de biztos vagyok abban, hogy nem fog örömében kiugrani akkor, amikor megtudja, hogy láttam a lányunkat, a karjaimban töltöttem. Biztosan ő is találkozni akar majd vele, de bízom Elijah-ban is, hogy nem fogja csak úgy ideengedni. – Ha jönni akar, akkor csak veled jöhet és én is szeretnék jönni. – zárom le a témát ezzel. Itt akarok lenni, amikor az apja betoppan ebbe a házba. Látni szeretném Klaus reakcióit, hiszen eleinte nem ugrott ki a bőréből amiatt, mert apa lehet, de idővel változott, viszont most már kicsit másabb a helyzet. Hope egyre nagyobb és nagyobb lesz az időmúlásával…
- Igen, valóban még biztonságosabb itt neki, de szeretnék, majd gyakrabban jönni, ha nem gond. – szólaltam meg anyai vágyakozással és újra a lányomat fürkésztem már-már szinte arcomra „fagyott” mosollyal. Volt valami benne, valami, amivel képes volt a lelkemben tomboló káoszra elhozni a békét, ezért is reménykedtem abban, hogy maradhatunk legalább estére. S szerencsére hamarosan mindenki beleegyezett. Rebekah-nak se volt ellenére, így a mosolyom még szélesebbe lett.  
A nap további része boldogságban, békességben és nevetésben telt a szeret jegyében. Hirtelen olyan volt, mintha a közeli városban nem is „háború” dúlna és mi nem is bujkálnánk, hanem ez már megszokott rutin lenne. Játszottunk a lányommal, én pedig segítettem mindenben, amiben tudtam. Ha kellett Hope-pal kapcsolatban, ha pedig kellett, akkor Elijah-nak ágyaztam meg, majd pedig hamarosan be is köszöntött az éjszaka. Mindenkinek jó éjszakát kívántam….


*******

Viszonylag elég korán felébredtem, a házra még mindig csend telepedett. Lassan sétáltam oda Hope ágyához, majd amikor láttam, hogy még ő is alszik, akkor óvatosan nyitottam ki a szobaajtaját, majd a konyhába sétáltam, hiszen még Elijah is aludt. Készítettem kávét és teát. Amikor pedig Rebekah is megjelent, akkor suttogtam neki valamit, mire ő csak bólintott, majd hamarosan már a teraszon ültünk a saját bögrénket szorongatva.
- Nem akarok visszamenni, itt minden olyan csendes és békés, illetve itt Hope és itt még olyan egyszerűnek tűnik… - de már nem fejeztem be, inkább ajkamba haraptam és elmerültem a táj gyönyörűségében. – Tudod, valami olyat tettem, amit nem lett volna szabad, de még se tudom bánni. Régóta vágytam rá, de most, hogy egyszer megkaphattam még inkább vágyom rá, de még se lehet. Nem sodorhatok senkit se bajba… - hadartam el kicsit a dolgokat, mert egyszerűen csak kibukott belőlem. Lehet nem neki kellett volna beszélnem Elijah-ról, de senki más nem volt olyan, akinek a tanácsát kérhettem volna ezzel kapcsolatban.
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szer. Dec. 16, 2015 4:59 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

Tudtam jól, hogy bátyámnak igaza van és bíztam is benne, de akkor is inkább jelenleg Hayley-vel értettem egyet. Szerettem volna még egy-két napot nyerni itt. Itt, ahol a békesség a nagyúr, de ha ő beteszi ide a lábát, akkor nem fog már többé itt békesség uralkodni. Viszont azt is tudtam, hogy nem titkolhatjuk örökké, de egy-két nap tényleg nem a világ vége, illetve nem biztos, hogy bárki jól fog járni akkor, ha Klaus megtudja azt, hogy itt jártak. Talán tényleg jobb lenne csak féligazságot elmondani. – Ebben igazad van bátyám, de arra kérlek, hogy Hayleyt ne említsd, illetve arra is szeretnélek megkérni, hogy egy-két napot várj a hír közlésével. Várd meg a megfelelő pillanatot, utána próbált elérni azt, hogy higgadjon le és csak azután hozd el ide. – hangom újra komolyan csendül, mert ebben nem ismerek tréfát. Senkit se szeretnék veszélybe sodorni, főleg nem az unokahúgomat és Niklaus közelében nem éppen kellemes lenni, ha mondhatni kicsit elgurult a józan esze, mert valami nem tetszik neki… Akkor jobb jó pár kilométeres távolságot tartani tőle, mert akkor talán nem eshet bajod.
Közben pedig Hope-t megetettem, megtörlöm a száját, s egy pillanatra se kerüli el a figyelmemet a beszélgetés. Amikor pedig megállapodunk abban, hogy maradnak, akkor csak egy széles mosoly kúszik az arcomra. – Örülök, hogy maradtok és talán tényleg jobb, ha a kanapé kényelmét élvezet. – s egy apró huncut mosoly kúszik arcomra. Nem akarom a bátyám szerelmi életét ilyen téren hallani, de hiába a lopott pillantások, az érintések egészen jól kontrollálják magukat. A nap további részében pedig folytatódik a beszélgetés, majd együtt fektetjük le Hope-t is, miután már kijátszotta magát. Mindenki boldog és egy pillanatra még az is átfut az agyamon, hogy ez mind csak ábránd és nem is valóság, mert túl tökéletes… Egyszerűen hihetetlen…




-------


Sosem voltam korán kelős, viszont Hope néhanapján felkeltett, ahogy a Nap első sugarai megjelentek az égen. Most már jóval nyugodtabban aludt, és biztosra veszem, hogy a tegnap esti meglepetés, a körülötte történő sürgés-forgás őt is kimerítette. Hallom, ahogy valaki a szobájába sétál, automatikusan pattannak ki szemeim, mire sikerül nyugtáznom, valószínűleg Hayley ébredt fel, s nézte meg az édesdeden alvó lányát. Magamra kapok egy kardigánt, és a konyhába lépek, halk, suhanó léptekkel, mielőtt a testvérem felébreszteném. Éppenséggel reménykedtem benne, hogy lesz egy kis nyugalmam Hayley-el, és tudok vele beszélni négyszemközt. Épp időben érkezem, töltök egy pohárral a teából, ami még friss, forró és édesen illattal gőzölgő volt, majd mikor közelebb lép hozzám a lány, egy apró, halovány mosollyal arcomon bólintok és követem. Leülök mellé, kényelmesen hátradőlve, a bögrém szorongatva, majd mikor beszélni kezd belekortyolok a teába. -Hope is szeret itt lenni. A közelben van egy játszótér, tökéletes környék.-mosolyodom el. Távol voltunk a város zajától, az összes veszélytől, amit a bátyáim készségesen hoztak mindig a fejünkre. Igaz, voltak idők, mikor én sem voltam éppen a legmegbízhatóbb és a legkörültekintőbb. Most viszont megvan az, amire titkon mindig vágytam. A korty kis híján félrecsúszik, mikor halkan felkuncogok azon, amit mond. Tulajdonképpen pontosan arról kezdte el a dolgokat elhadarni, amiről beszélni akartam vele. -Miért bánnád? Nyilvánvaló, hogy a bátyámnak sem vagy közömbös.-válaszolok egyszerű nyíltsággal, ami mindig is jellemző volt rám.-A család titkaiból így is sok van, mit gondoltál? Elijah majd el tudja pont előlem rejteni az érzéseit?-vonom fel kérdőn a szemöldököm, majd mosolyogva megrázom a fejem és a távolba révedő tekintettemmel folytatom.-És megértelek. A családban neki van a legnagyobb szíve, ő a legtisztább közülünk, és érted bármit megtenne, ezt kimondott szavak nélkül is tudom. De pontosan azért, mert nem akarsz senkit bajba sodorni...-nézek ekkor rá-Minden lépésed gondold át, mielőtt bármibe belevágnál. A szerelem rengeteg kockázatot megér, de a lányod is.-emlékeztetem, bár nem kételkedem benne, hogy a bátyám nem tudná őket megvédeni, de az ördög nem sokáig alszik, ezt nekünk már tudnunk kellene. És én a legkevésbé sem akarom, hogy bárkinek baja essen. Tudom, hogy a szerelmük erős, kimondatlan szavak nélkül is létezik, s nem nyilvánulhat meg úgy, hogy mindenki tudjon róla, de a kockázat, amivel jár, nem figyelmen kívül hagyható dolog.
Vissza az elejére Go down

avatar
Eredeti •• Egy vagyok a legidősebbek közül, add meg a tiszteletet
Chatkép :

Kedvenc dal :
In the eyes of a saint I'm a stranger
We're all trying to find a way
At the death of every darkness there's a morning
Though we all try
We all try
We're all one step from grace
Rag'n'Bone Man - Grace

Tartózkodási hely :
New Orleans
Hobbi & foglalkozás :
Hayley és Hope megóvása



A poszt írója Elijah Mikaelson
Elküldésének ideje Csüt. Dec. 17, 2015 3:40 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

Miután Rebekah is elmondta a gondolatait, megértem, hol van a félreértés kulcsa. Megrázom a fejem, felemelem a kezem mintegy jelezve, hogy adjanak egy percet, hogy szóhoz juthassak, aztán egyikről a másikra nézek.
- Talán nem fejeztem ki magam elég világosan, de ha úgy hiszitek, hogy most felhívom Niklaust, és iderángatom a világ végére, akkor tévedtek. Eszem ágában sem volt most azonnal informálni arról, hol is vagyunk, és miért. Úgy gondoltam, megvárom ezzel a visszaérkezésünket, és finoman rávezetem, hogy merre jártunk, illetőleg arra, hogy ha látni akarja Hope-ot, annak vannak a számára kötelező feltételei. Elsősorban gondolok a normális, és épeszű viselkedésre, némi visszafogott cezaromániával - bólintok. - Tehát megnyugodhattok, senki nem fog belerombolni a jelenlegi békességbe. Nem akarom megijeszteni Hope-ot sem, szóval... azt hiszem, Niklaus még két-három napig kibírja anélkül, hogy tisztában legyen a tökéletes igazsággal - zárom aztán le a gondolatokat, már csak azért is, mert Hope a vacsora végeztével máris hatalmasakat ásít.
Nem akarok zavarni a mindennapi tevékenységekben, hát csak nézem, hogyan fürdetik meg és öltöztetik át, ahogyan azt is, hogyan alszik el hamarosan a kiságyban, öklét a szájába dugva. Mi pedig hárman úgy ültünk egy asztalnál, mintha Hayley mindig is, az elmúlt ezer évben is közénk tartozott volna. Beszélgettünk, nevetgéltünk is, és élveztem azt a békét és nyugalmat, amit önző módon elloptunk magunknak, még ha csak egy éjszaka erejéig is.
Már jócskán benne járunk az időben, mikor Hayley elkészíti az ágyamat a kanapén. Szeretném megölelni, jóéjt csókot adni neki, de tudom, hogy a húgom akkor is figyel, ha nem mutatja, így hát csak egy halvány mosollyal köszönöm meg neki a gondoskodást. Csak a cipőmet rúgom le, és a nyakkendőmet teszem le, aztán lehajtom a fejem a párnára. Nem kell hozzá sok, hogy győzzön felettem a fáradtság.

Halvány motoszkálásra ébredek, a vámpírhallás még álmomban is a sajátom. Noha nem nyitom ki a szemem, érzem, hogy a lehunyt szemhéjamon keresztül fény árad be, tehát alighanem eljött már a reggel. A neszezések halk zajában megismerem Hayley és Rebekah lépteit és mozdulatait is.
Épp jólesőt akarok nyújtózni ébredésem jeleként, mikor megüti a fülemet a saját tulajdon nevem. A mozdulatom megakad még azelőtt, hogy elkezdődött volna, rezzenés nélkül fekszem tovább, csak a szavakat hallgatom. Hayley mondatai egyszerre töltenek el reménnyel és szomorúsággal, és kíváncsi vagyok, Rebekah vajon lebeszélni igyekszik-e majd rólam, vagy épp ellenkezőleg. De tagadhatatlan tény, hogy a húgom szavai, amelyekkel engem jellemez, nagyon jólesnek. A testvéri szeretet színtiszta megnyilvánulása mindez, és úgy érzem, én magam is még sokkal jobban szeretem jelen pillanatban a húgomat mind eddig, már ha ez egyáltalán lehetséges és fokozható. A szívem összevissza dobogó üteme Hayley szavai hallatán remélem nem lesz árulóm, hogy hallom minden megnyilvánulásukat.
Vissza az elejére Go down

avatar
Hibrid •• halálosabb vagyok bármely vérfarkasnál vagy vámpírnál
Chatkép :


Keresem :
Tartózkodási hely :
☽ New Orleans >> soon Seattle



A poszt írója Hayley Labonair
Elküldésének ideje Kedd Dec. 22, 2015 12:00 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

Elijah szavaira eleinte csak bólintottam, majd egy „Köszönöm” is elhagyta az ajkaimat. Hálás voltam neki azért, amiért a lányomat megtalálta, s annak is, hogy sikerült követnem őt és újra a karjaimba tartani. S szempillantás alatt foszlott szerte a szomorúságom és a fájdalmam, amit amiatt éreztem, hogy távol kell tőle lennem. Hirtelen minden szebbnek tűnt és leírhatatlan érzés volt az, hogy a karjaim között tartattam őt. Hallhattam a gyermeki beszédét, illetve láthattam a mosolyát. Nem mondanám azt, hogy gyakorlott anya voltam, ezért is hagytam, hogy Rebekah csináljon sok mindent, vagy legalábbis segítsen benne, de meglepő módon elég sok mindenre hamar ráéreztem, mintha az anyasággal sok új dolgot kaptam volna az élettől, sok új érzést.


*********

Viszonylag elég korán eljött a reggel és mindenki előtt felébredtem. Nem voltam sose igazán korán kellő, de most még se bírtam tovább aludni. Rövid ideig elidőztem Hope ágya mellett, majd pedig a konyhába sétáltam nesztelenül, mert a nappaliban alvó Elijah-t se szerettem volna felébreszteni, de úgy néz ki, hogy végül Rebekah-t sikerült, de ezt annyira nem bántam, mert szerettem volna beszélni. S szerencsére miután mindenki megkapta a reggeli forró italát neki se volt ellenére is, mire észbe kaphattam volna, addigra már a teraszon ültünk a bögrénket szorongatva és beszélgetve. Eleinte nem tudtam, hogy mit is mondhatnék, így eléggé szerencsétlenül adtam elő a dolgokat és ha nem tudta volna azt, hogy mi is bújhat meg a szavak mögött, akkor nem biztos, hogy értette volna, de szerencsére neki mindig is helyén volt az esze és a szíve is, így pontosan tudta, hogy mire gondolok… - Köszönöm, hogy vigyázol Hope-ra. Eleinte féltem, de már én is belátom, hogy a legjobb emberre lett bízva, vagyis vámpírra. Remélem, hogy te is visszajössz majd velünk idővel, mert biztosan hiányozni fogsz neki, ha majd itt lesz az ideje az indulásnak. – szólaltam meg kedvesen. Mert lehet, hogy eleinte nem igazán szerettük egymást, de attól még én is képes vagyok belátni azt, hogy a lányom tényleg remek kezekben van. Bekah imádja az unokahúgát és azt is tudom, hogy ennyi hónap kialakult kötödést nem szabad majd csak úgy megszakítani, illetve ki tudja, hogy még mikor vihetjük magunkkal. Jó lenne, ha ő is ott lenne, mert ki tudja, hogy mi fog majd történni később. Az a város kiszámíthatatlan, de legfőképpen a lakói azok. A szavaira csak egy halovány mosoly ült ki az arcomra és akaratlanul is belestem az ablakon Elijah felé, majd újra Rebekah-ra pillantottam. – Biztos voltam abban, hogy előtted egy ilyen dolog nem lehet titok. – s zavaromban a fülem mögé igazítottam egy tincset. Nem gondoltam volna azt, hogy valaha ilyenekről fogok valakivel beszélgetni, de most úgy éreztem, hogy szükségem van. – Tudom, hogy neki van a legnagyobb szíve. Ahogyan azt is, hogy sok mindent köszönhetek neki és hozzá fogható személlyel még sose találkoztam. Különleges, legalábbis számomra. – kezdek bele óvatosan, majd rövid időre a bögrémet fürkészem. – Sose gondoltam volna azt, hogy valaha fogok ilyet érezni. Szeretem őt, ezt kár lenne tagadni, de ugyanakkor félek is, hogy a vágyaimmal, az érzéseimmel bajba sodorhatom őt. – fejezem be végül egy kisebb habozás után, majd a szőkeségre pillantok. – Tudom, hogy mellette biztonságban lennék, ahogyan Hope is. S azt is tudom, hogy szerelem övezné a lépteinket, de vajon mennyien szenvednének emiatt? Klaus haragjától mindig is tartanék, attól, hogy egyszer a testvérének is képes lenne ártani... – suttogom az utolsó szavakat, mert szeretem azt a férfit, aki bent pihen, alszik. De még se merek kockáztatni. – Félek, hogy mi fog akkor történni, ha engedek a vágyaimnak, a szívem rejtett dallamának és engedem, hogy a bennem lakozó szerelem beteljesüljön. – sütöm le újra a szemet, majd a fejemet Rebekah vállára hajtom. Lassan elkortyolgatom a teát, meghallhatom, amit mond, majd meghallom, hogy Hope felébredt. – Azt hiszem, hogy ideje mennünk. – mosolyodtam el a „testvéremre”, majd Rebekah kíséretében a lányomhoz sétáltunk. Felöltöztettük, miután tisztába tettük és megvigasztaltuk őt, majd a konyhába mentünk reggelizni. Amikor Elijah besétált, akkor lopva pillantottam rá, mert legszívesebben még maradtam volna. Itt minden egyszerűbbnek tűnt, még a rejtett vágyaim se tűntek olyan vészjóslónak, mint esetleg New Orleans-ban. Amikor pedig már a nap is magasan járt, akkor itt volt az ideje, hogy menjünk, induljunk. Mosolyogva, de ugyanakkor szomorúan köszöntem el a lányomtól. Bekah-nak pedig mindent megköszöntem. Túl sok mindent köszönhettem már neki.
Vissza az elejére Go down




A poszt írója Sponsored content
Elküldésének ideje
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

Vissza az elejére Go down
 

Rebekah Mikaelson kis lakása

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 3 oldalUgrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

 Similar topics

-
» Rebekah Mikaelson - The Girl, Who Loved Too Esily
» Rebekah hálószobája
» Rebekah Mikaelson
» Rebekah Mikaelson
» Lakónegyed

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Vámpírnaplók Szerepjáték :: Lakások és szobák-

Friss reagok
- lelked hangjai -


Csüt. Dec. 14, 2017 7:00 pm
Csüt. Dec. 14, 2017 6:30 pm
Csüt. Dec. 14, 2017 12:22 pm
Csüt. Dec. 14, 2017 12:20 pm




Álarc nélkül
- itt vagyunk -





Jelenleg 14 felhasználó van itt :: 1 regisztrált, 0 rejtett és 13 vendég :: 2 Bots
A legtöbb felhasználó (77 fő) Kedd Jún. 23, 2015 10:38 pm-kor volt itt.

Fajaink aránya
● ● számokban a valóság ● ●

csoportok ●
Ffi
Ember •
27
18
vámpír •
26
19
ősi vámpírok •
5
7
Vadászok •
8
9
Boszi / mágus
31
16
Farkas •
17
20
hibrid •
3
3
vámpírboszi •
14
6
Animágus •
3
2
dhámpír •
4
2
tündér •
2
2
Farkasboszi •
6
2
druida •
2
3