Share | 

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Jan. 03, 2016 1:16 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next



to my sister & brother


Nem tagadom, hogy én is meginogtam egy pillanatra, hogy hihetünk-e ennek a nőnek, de nem éreztem, hogy erről hazudna. A szíve nem vert gyorsabban, a pulzusa nem emelkedett, izzadság cseppek nem jelentek meg sehol se, így vagy remekül megtanult hazudni, vagy tényleg igazat mondott. Bár tisztában voltam azzal is, hogy a bátyám szemében én vagyok a kis naiv, aki mindenkinek mindent elhisz és talán így is volt, vagy legalábbis az esetek többségében. Most is az elsők között voltam, aki elfogadta a felé nyújtott kezet, majd Klausra is ránéztem, hogy gyerünk. Tegye meg, hiszen veszteni valónk nincs, s csak nem fog tudni oly könnyedén átverni minket.
Másodpercek töredéke alatt találtam magamat újra a múltban, pontosan ott, ahol jó darabig mi is éltünk. Láttam anyámat, a sokat emlegetett Dahlia-t is. Láttam a másik bátyámat Finn-t, azt, hogy édesanyánk babát vár és láttam a szőke hajzuhatagot viselő gyermeket is. Láttam azt, ahogyan elviszi, ahogyan ő próbál szabadul és akaratlanul is a szívem meglágyult. Sajnáltam őt, a fájdalmát magaménak éreztem és magam sem tudtam, hogy min mehetett keresztül. Majd a kép elillan, de a történetnek még nincs vége, hiszen a képek helyett most már szavak nyernek teret. Lassan összefonom a karomat magam előtt, figyelem őt, csendesen hallgatom, de ugyanakkor érzem azt is, hogy Klaus képes lesz bármikor ugorni, ha úgy gondolja, hogy hazudok és csak egy imposztor az, aki előttünk áll. Nem vágtam a szavába és mielőtt még bármit is mondhattam volna Klaus megelőzött. A pillantásommal most őt tiszteltem meg, majd megráztam a fejemet picit. – Nem volt még elég az, amit láttál az elmúlt ezer év alatt, bátyám? A családunk sose volt normális, s ez alól mi se vagyunk kivételek. Sok olyan kötelék kötetett, aminek nem lett volna szabad, ami megpecsételte a sorsunkat. – szólaltam meg komolyan és kicsit talán kimérten is. Nem érdekelt, hogy kivételesen újra a lelkébe gázolhatok-e, de egy pillanatra még Freya-ról is megfeledkeztem. – Nem próbáltak már meg nekünk ártani a saját vérünk? Miért oly hihetetlen, hogy újra itt vannak, hiszen apánk is itt volt, van! Él! Anyánk is más tesztben, de újra él, akkor Daliah miatt ne térhetne vissza, hogy anyánk ballépéséért mi fizessünk meg és elvegye azt a kincset tőlünk, amit már mások is megpróbáltak? – talán a hangomat is kicsit felemeltem, majd a harmadik félre mutattam. – Talán ő a régen elveszett nővérünk, az a személy, akiről nem beszélhettünk. Itt van, de lehet, hogy nem ő az, csak szabad szeretne lenne. Szabad, amire mi is oly sokszor áhítoztunk, hogy ne kelljen menekülnünk.! Nem hiszem, hogy ártani szeretne nekünk, különben nem mondta volna el mind ezt, viszont ő segíthet megölni Daliah-t, megvédeni a lányodat! Miért nem tudod beismerni, hogy egyedül nem fog menni? – pillantottam újra a bátyámra, majd megráztam picit a fejemet és mielőtt bármit mondhatott. – Tudom, hogy a te szíved is azt súgja, hogy ő az, akinek mondja magát, de nem tudom, hogy mi kelhet, hogy a sebeidre gyógyírt lelj, de a saját önzőséged miatt nem sodorhatod veszélybe Hope-t, azt nem engedem! – nem vicceltem. Általában behúztam a fülemet, farkamat előtte, vagy legalábbis ritka volt az, amikor ennyire a szemébe mondtam a dolgokat, de úgy éreztem, hogy most szükség van az igazságra, s valahogy észhez kell térítenem őt, mielőtt túl késő lesz és egy újabb vérontás veszi kezdetét….
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szomb. Jan. 02, 2016 8:05 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

Én már nem igazán tudnám, hogy mit szólhatnék az egészhez hozzá. Örülhet, hogy nem öltem meg, habár tényleg meglepett az a tény, hogy meg sem próbálta használni ellenem az erejét. Mintha ennyire elkeseredetten próbálna megnyerni magának. De valljuk be, hogy elég gyengén megy neki. Mindössze csak szavakkal tud minket hitegetni semmi többel. Bár engem nem tudom, hogy mivel tudna megnyerni magának. Valószínűleg semmivel, mert a szavain kívül nem látok semmit, amit fel tudna kínálni nekünk. Vagy talán mégis?
Először vonakodni kezdek a dologtól, hogy mégis mit akar, de ha eddig nem használta rajtam az erejét, akkor kétlem, hogy most akar végezni mindkettőnkkel. Ez egyáltalán nem a bizalom jele. Egyszerűen csak kíváncsi vagyok, mivel próbálja beetetni a húgomat, aki szinte minden jött-mentnek elhiszi minden egyes szavát.
Végül megfogom a kezét, de úgy helyezkedem, hogy a legrosszabb esetben is csak rajtunk keresztül tudjon átjutni Hope-hoz. Nincs olyan dolog, amit meg nem tennék érte. Ez pedig a saját állítólagos nővérem megölését is tartalmazza.
A jelenet, ami lejátszódik előttem a terhes anyámat ábrázolja és Finn-t meg egy szőke göndör hajú kislányt, aki egy sötét hajú nő karjaiban sikoltozik. Meg kell mondanom, hogy ez a jelenet talán még az én kőszívemet is meghatotta egy pillanatra. De különösebben nem tud érdekelni. Azonban látom, hogy Rebekah arcvonásai kezdenek sokkal barátságosabbá válni és megenyhülni. Nem is ő lenne, ha nem hatná meg ez az egész. – Kezdődik a mesedélután. – Megforgatom a szemeimet, amikor belekezd a kis meséjébe. Lehet, hogy igaza van, de ettől függetlenül én nem fogok megbízni benne. Mármint nagyon úgy hangzik, hogy ez inkább szolgálja a saját célját, mint a miénket. -  Én annyit szeretnék tudni, hogy mégis miért kell elhinnünk mindazt, amit mondtál? Mármint leginkább azt a részét, hogy ez az úgynevezett veszély Hope-ra is kihat és nem csak rád? Na, meg persze azt sem szabad elfelejteni, hogy honnan tudjuk, hogy te nem azért vagy itt, hogy idecsalogasd azt a nagyon emlegetett veszélyt? – Nekem még mindig túl sok kételyem van vele kapcsolatban, de ez nem azt jelenti, hogy figyelmen kívül hagyom, amit mondott. Mert, ha veszély leselkedik a lányomra azt mindenképpen szeretném kiiktatni.


Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szomb. Jan. 02, 2016 7:15 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

|| rebekah & freya & klaus  ||

El akartam nyerni a bizalmukat. Ha már Klaus-t sikerül meggyőznöm, akkor nyert ügyem van mindenkinél. Ő a családban a legkeményebb dió. Ezért is kezdtem a legnehezebbel. Habár talán jobb lett volna először több embert a saját oldalamra állítani, mielőtt hozzá megyek személyesen, de a helyzet az, hogy nincs túl sok időm cseverészni mindenkivel és a bizalmukért esedezni. Ezért is vágom a fejszémet a legkeményebb fába, mert ha azt kivágtam onnantól kezdve már tényleg nincs, ami megakadályozzon minket az összefogásban és Dahlia hatalmának megdöntésében.
Azért, mert nem akarom, hogy bárkinek is keresztül kelljen mennie mindazon, amin nekem kellett, de ha a szavamban nem bíztok kérlek hadd mutassak valamit. – Mindkettejük felé kinyújtom a kezemet, nem számít, hogy melyikük fogja meg, de nagyon reménykedem benne, hogy legalább Rebekah ráveszi magát és megmutatom neki azt a pillanatot, amikor Dahlia elragadott engem a családomtól akaratom ellenére.
Nem tagadom, hogy megvan a magam önző indoka azért, hogy Dahlia-nak keresztbe tegyek, de nem szabad elfelejtenünk, hogy ő nem csak engem veszélyeztet, hanem az odabenn pihenő gyermeket is. Nincs, amit ne tenne meg azért, hogy megkaparintsa a kislányt. Az alkujának köszönhetően pedig könnyedén megérzi a babát, teljesen mindegy, hogy hol is van. Így találtam ide én is. – Nem tudom, hogy mivel győzhetném meg őket, hogy mit kellene még mondanom ahhoz, hogy higgyenek végre bennem. Szeretnék nekik segíteni, de a segítségükre is van szükségem van ahhoz, hogy szerencsésen felülkerekedhessünk Dahlia-n. – Dahlia egy varázslattal halhatatlanná tett minket. Minden évszázadból egyetlen egy év lehet a miénk. Ebben az évben sikerült előbb felkelnem és elszöknöm előle. De nem vesztegethetjük az időt. Bármire képes azért, hogy megkaparintsa a gyermeket. Ezt a saját bőrömön tapasztaltam meg. Miután megtudta, hogy vámpírrá változtatok én maradtam az egyetlen reménye arra, hogy egy újabb gyereket megkaparinthasson. Megpróbáltam megtagadni a szerelmet, de elbuktam. A férfit, akit szerettem a szemem láttára ölte meg. Akkor pedig meg akartam ölni önmagamat is, mert nem akartam tovább Dahlia akaratához igazodva élni. A legerősebb mérget vettem a kezembe, de utána könnyedén felébredtem. Akkor jöttem rá, hogy halhatatlan vagyok. De a varázslat nem védett meg mindenkit. Ez pedig csak tovább erősíti Dahlia akaratát, hogy megszerezze azt a gyermeket. Nem telik sok időbe, mire ő is felbukkan. Ha jót akartok a gyermeknek, akkor olyan helyre viszitek, ahol tényleg meg tudjátok védeni. Ezen felül pedig nem szabad elfelejteni, hogy fel kell készülnünk Dahlia érkezésére. A legfontosabb, hogy meglegyen a fegyver, amivel megölhetjük. Különben soha nem fog lemondani Hope-ról. Egy dolgot pedig elmondhatok, hogy Dahlia nem egy kislány, aki játszadozik az erejével. Sokkal erősebb, mint Esther. Nem hiába tőle kért segítséget és kötetett meg az alku. De gondolom már azzal is tisztában vagytok, hogy anyánk sem túl gyenge. – Csak remélni tudom, hogy képesek leszünk összefogni a közös cél érdekében. Mert jelen pillanatban ez jelent számomra mindent. A családra vágyom, ami soha nem lehetett meg és a szabadságomra.




 
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szomb. Jan. 02, 2016 6:32 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next



to my sister & brother


Egy dolgot tudtam, még pedig azt, hogy nem kellett volna idejönniük. Túl közel kerültek Hope-hoz és ostobák, ha azt hiszik, hogy azért mert alszik nem hal ebből a csatározásból semmit se. Egy dolgot már megtanultam, hogy a gyermek mindent meghal és meg is ért. Szerintem csak percek kérdése, hogy mikor fog felsírni ekkora lármára. Legszívesebben mind a kettejüket elküldtem volna, mert egyáltalán nem tetszett az, hogy a béke „szigetét” csatatérré akarják változtatni, viszont úgy éreztem, hogy ez a tettem csak olaj lenne a tűzre. Így inkább elsődlegesen azt a célt tűztem, hogy ember módjára meg beszéljük ezt.
Amikor a bátyám elkapta a nő torkát, akkor nem volt kérdés, hogy megpróbálom benne megállítani. Ne itt akarjon hullákat hagyni, s ne bosszantson fel még több boszorkát. Viszont az is fura volt, hogy nem használta az erejét. S talán igazat mondott, nem ártani jött, ha pedig a bátyám ide hozott egy olyan személyt, aki bánthatja Hope-t, akkor jobb, ha nem kerül a kezem közé, mert a sír se fog tudni visszatartani a bosszúmtól. Figyeltem őket karba font kézzel, de egyikük szavába se vágtam. Miért nem tudták ezt még New Orleansben lemeccsezni. Tényleg azt hitte Freya – már ha tényleg ő az -, hogy ezzel meg tudja győzni a testvérünket? Akkor még se ismer minket annyira, mint korábban hittük.
- Miért higgyük el azt, hogy Hope védelmében vagy itt? Más részt, ha elviszi az első gyermeket, akkor te mit keresel itt? Miért nem vagy vele? Miért engedett szabadon? – kérdeztem tőle kíváncsian. Érdekelt a válasza, hiszen azért ez még se olyan dolog, hogy csak úgy kiszökhet egy boszorka hatalma alól. Most még is miként sikerült neki? Miért van itt pontosan mit vár tőlünk? Folyamatosan ez kattogott a fejemben, amikor is odasétáltam a bátyám mellé, majd neki dőltem a korlátnak.
- Tegyük fel, hogy igazat mondasz, mármint, ha végre nem egy hazug boszorka lépett be köreinkbe, aki ártani szeretne neki, akkor is neked ebből mi hasznod származik? Esetleg szabad leszel, ezért vagy itt, hogy helyetted mi öljük meg őt? – pillantottam rá most először picit gyanakvóan, mert a testvéreim szavai azért kicsit engem is eltaláltak.
- Bár abból ítélve, hogy nem ártottál Klaus-nak, amikor majdnem megölt, így talán tényleg az vagy, akinek mondod magad. Akkor se értem, hogy miért most bukkantál elő... – tényleg nem értem, hogy korábban miért nem tette meg. Miért csak akkor, amikor az unokahúgunk meglátta a napvilágot.
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szomb. Jan. 02, 2016 11:22 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

Nem bízom benne. Pontosan ezért taszítottam a falhoz és másodpercenként finoman erősítettem a kezem szorításán, ami a nyaka köré fonódott. Még az sem állított meg, hogy tudtam nem olyan messze innen valahol a lányom pihen. De, amit nem láthat az nem is fájhat neki. Mert nem akarom, hogy én legyek az, aki egyenesen az ördögöt hozza el az ajtaja elé. Mindent megteszek azért, hogy megvédjem a lányomat. Nincs olyan dolog, amire ne lennék képes. Előbb áldoznám fel a saját életemet, mintsem hagyjam, hogy bántódása egyen a lányomnak. Bármennyire szeretném elhinni, hogy ilyen egyszerű az egész, hogy ő pontosan tudja a megoldást a helyzetre. Nem csak a helyzetre, hanem azt is tudja, hogy mivel is állunk szemben, avagy kivel.
Rebekah erőszakoskodása után elengedem könnyedén és hagyom, hogy szóhoz jusson. A húgom mindig is könnyedén bedőlt mindennek és mindenkinek. Attól, hogy még őt sikerül neki meggyőznie még nem azt jelenti, hogy engem is sikeresen megvett magának. Hozzám azért ennél sokkal több kell, mint egyszerű mese a régen elvesztett nővérről.
Tegyük fel, hogy minden amit mondasz az igaz. Mégis honnan tudjuk meg, hogy ténylegesen az? Mármint komolyan, mit tudnál mondani, ami miatt elhinnénk neked mindezt? Nem vagyunk futóbolondok, hogy fejet hajtsunk, ha valaki azt mondja, hogy a régen elveszett nővérünk. Tisztában vagyunk vele, hogy a halál könnyedén kijátszható, de azért mindennek megvan a maga határa. – Sosem bíztam könnyedén az emberekben. Finn az egyetlen, aki ismerhette. Már nem azért, de hozzá se szívesen mennék azért, hogy meggyőződjek arról, hogy tényleg a testvérünkkel állok-e szemben. Finn mindig is megvetéssel tekintett ránk. Talán pontosan azért, mert egy jó nővér helyett kapott olyan testvéreket, akik szinte semmibe vették, vagy egyszerűen megvetették. De hát erről sem igazán mi tehettünk. Hanem az ő folyamatos ragaszkodása az anyánkhoz. Lehet, hogy pont azért állt ki mellette mindig, mert félt, hogy ő lesz a következő, akit elajándékoz, ha éppenséggel szüksége lesz valamire, ami még nincs meg neki. Nem is annyira rossz stratégia. Bár nem értem, miért nem vetette meg Esther-t azok után, hogy eldobta magától a testvérét. Komolyan mondom, hogy közöttünk egyetlen egy normális Mikaelson nincs. Az apánk őrültté vált. Az anyánk pedig tettét megbánva akar kiirtani minket. Megfosztani minket valamitől, ami már ezer éve a részünk. Finn azok után is anyánk szoknyájába bújt, hogy ő félredobta az első szülött gyermekét. Elijah-t pedig a gyermekem anyja vakította el. Rebekah mindig is naivan hitt mindenben és a szerelmet kutatta, az emberi létet. Kol pedig mindig a csínytevő volt közülünk. Magamról már inkább említést sem teszek. Egyikünk sem normális, mégis a maga módján szerethető. Kíváncsi lennék, hogy milyen jelzővel lehetne illetni az első Mikaelson testvért. Ha ő az, ha nem.

Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Csüt. Dec. 31, 2015 7:52 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

|| rebekah & freya & klaus  ||

Őrültségnek tűnhet, hogy ilyen módon fejest ugrottam a családi drámába, de nem igazán volt lehetőségem. Nincs sok időnk, mielőtt Dahlia felbukkan és a gyermek életére tör. Míg Hope fel sem fogná, hogy mi történt, hogy volt Dahlia előtt is családja, aki igazán szerette őt, én tisztában voltam vele, mit veszítettem. Nem tudom, hogy melyik a rosszabb. De az igazság az, hogy nem engedhetjük, hogy a gyermek hozzá kerüljön. Dahlia most már közös ellenségünk és nem kötelességem egyedül szembenézni vele. Ezúttal nem. Már felnőttem, ahogyan a testvéreim is. Ha értem nem is, de van azaz érzésem, hogy a gyermekért bármit megtennének. Mindkettőnket ugyanaz a veszély fenyegeti. Szóval, ha őt képesek megvédeni azzal engem is megvédenek. Így mind a ketten nyerünk rajta és remélhetőleg lehetőségem lesz arra is, hogy megismerhessem a családot és esetleg az idő múlásával a tagjává válhassak.
Azzal már tisztában voltam, hogy Niklaus nem lesz az első számú rajongóm erre nem is számítok, ha őszinte akarok lenni. Amilyen paranoiás sosem fog senkiben teljes mértékben megbízni. Vagy, ha meg is fog bízni valakiben abban biztos vagyok, hogy nem én leszek. A Mikaelson család nem a békesség jelképe. Lehet, hogy többnyire összetartanak. Mármint örökké egymás mellett maradnak, de úgy veszekednek, mintha meg tudnák ölni a másikat.
Meg kell mondanom, hogy számítottam arra, hogy Rebekah egy kicsit megértőbb lesz és, ha akartam volna könnyedén leszerelhetem Klaus-t, de a bizalmára utaztam és nem arra, hogy megmutassam erősebb vagyok nála. Sokkal erősebb. De most nem az erőmmel kell bizonyítanom. Megkönnyebbülten sóhajtok, amikor enged a szorításából és végre egy kicsit levegőhöz kapok. – Mert egy ellenségünk van. Ha én képes vagyok megtalálni a gyermeket, akkor neki sem fog sokáig tartani. Dahlia, a nagynénék. Esther és ő alkut kötöttek. Azért, hogy Esther-nek gyereke lehessen minden egyes generáció első gyermeke Dahlia-t illeti. A mi esetünkben én voltam a gyerek. Egyedül Finn emlékezhet rám.. Gyerekként rengeteget játszottunk együtt. Esther pedig terhes volt Elijah-val, amikor átadott engem Dahlia-nak. Ő pedig most eljön a te gyermekedért, ahogyan az ezer éves alkuban Esther-rel megegyeztek. Mindketten azt akarjuk, hogy ne távozzon élve, mert ha így alakul, akkor magával viszi Hope-t és megöl mindenkit, aki az útjába kerül. – Nem tudom, hogyan is értethetném meg velük, hogy Dahlia mekkora veszélyt jelent a számunkra. Igaz, hogy önző célok vezérelnek, mert szabad akarok lenni, de ez nem azt jelenti, hogy bárkinek is azt a sorsot kívánom, amit nekem kellett átélnem.



 
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Csüt. Dec. 31, 2015 4:47 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next



to my sister & brother


Nem kellett volna itt lennie, nem kellett volna, hogy idejöjjön. Arra meg pláne nem volt szükségem, hogy egy olyan személy is vele tartson, akiben meg se bízik. Tény, hogy a boszorkányokkal régóta nem volt a legjobb viszonya a családunknak. Főleg azóta, hogy az unokahúgom életét megpróbálták elvenni, előtte meg még minket is manipuláltak. Egyszerűen nem értettem, hogy miként történhetett meg. Védtem ezt a helyet, s nem is engedtem, hogy bárki tudjon róla, de ahogy lenni szokott, ha egy titokra fény derül, akkor az többé már nem maradhat titokban. Talán el kellett volna mennem innét, de senkire se szerettem volna a frászt hozni, illetve ott volt az a tény is, hogy Hope szeretett itt lenni. A közelben volt a játszótér is, ahova gyakran elmentünk és más gyerekekkel is ismerkedtünk, de a figyelmem egy pillanatra se lankadt, ahogyan most se.
Sietve álltam meg az ajtó előtt, majd hamarosan ki is nyitottam és kiléptem rajta. A karomat összefontam magam előtt és úgy figyeltem őket, mintha ez lenne a világ legnormálisabb dolga. Nem bíztam senkiben se, vagyis a testvéremben igen, de a látottak alapján fogalma se volt arról, hogy kik jártak itt korábban. S ebből még nagy baj lehet, hiszen most sincs rózsáskedvében. Amikor meghallom a nő szavait, akkor egy kisebb grimasz jelenik meg arcomon, majd sietve rázom meg a fejemet. – Freya? – hallottam már róla, de korábban már máshol is láttam őt. Biztos vagyok abban, hogy már valamelyik évtizedben találkoztunk. – Nos, valóban nem emlékszem rád és tudomásom szerint meghaltál. – jegyzem meg komolyan, majd amikor meghallom Nicklaus szavait, akkor egy kisebb szemforgatást is produkálok, mert bennem legalább ennyire erősen nem él az, hogy hazudna. Ki akarna közénk tartozni? Akik ismernek, azok közül szerintem a legtöbben menekülnének, mint a testvérünknek adnák ki magukat, de mire észbe kapok Klaus cselekszik és mellettem ér célba. Sietve termek mellettük, majd a bátyámat próbálom lefejteni a nő nyakáról. – Klaus, elég legyen! – szóltam rá dühösen, s ha sikerrel jártam, akkor nem bántottam, ha továbbra se akarta elengedni, akkor egyszerűen csak kitörtem a nyakát, majd a lányra pillantottam. – Még is miért bíznánk benned? Még akkor is, ha az vagy, akinek mondod magad? Mivel tudod ezt bizonyítani, hogy nem ártani akarsz nekünk? – tettem fel neki a kérdést higgadtan. Ha esetleg Klaus-t sikerült lehámoznom róla, akkor csak közöttük álltam valamennyire, hogy ne öljék meg egymást. – Elég legyen! Felébresztitek Hope-t, ha háborúzni akarok, akkor tűnjetek innét! – s nem vicceltem a szavaimmal. Ez a ház a békesség és szeretet szigete volt, nem pedig az őrültek és a háború szigete.
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Csüt. Dec. 31, 2015 12:29 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next


rebekah & freya
Nem tudom, hogy mekkora idiótának néznek engem titokban az emberek, hogy valaki csak úgy felkeres engem és az állítja, hogy ő nővérem. A legjobb tudomásom szerint a nővérem meghalt, még mielőtt megszülethettem volna, de nem igazán van olyan ember, aki letesztelheti a szavahihetőségét. Az anyám, ha meg is erősítené szavait, akkor sem vagyok benne biztos, hogy elhinném neki, amit mondd. Ahogyan az apámnak sem. Egyiknek sem hinnék el semmit, ami elhagyja a szájukat. Az egész egy kész vicc. Hazudozó bagázs. Most már kezdem érteni, hogy mégis honnan sikerült nekem ilyen jól elsajátítanom a dolgot. Bár szívesebben kitörtem volna a nyakát, de annyira azt mondta, hogy van egy bizonyítéka, amivel minden amit mondd igazzá válhat. Habár nem hiszem, hogy van bármi, amivel meggyőzhet engem az igazáról. Azonban, ahogy az út egyre inkább fogyott előttünk és az irányok, amiket mutatott olyan érzést keltett bennem, hogy a legjobb lenne, ha leállítanám a motort kitépném a szívét és többé nem foglalkoznék vele. De ha ilyen könnyen tudja, hogy mégis hol van Hope, akkor nem végezhetek vele csak olyan könnyedén. Mert nem tudhatom, hogy még ki tud róla, meg persze azt sem szabad elfelejtenünk, hogy minden kínzás után kitart-e a kis meséje mellett, miszerint ő a nagynénénk által elrabolt nővérünk. Avagy az első Mikaelson gyermek.
Könnyedén elé vágok, mert nem fogom engedni, hogy csak úgy berontson a lakásba és azt csináljon, amit akar. Már így is épp elég veszélyes volt idáig vezetnem. Az egyszer biztos, hogy a lányom közelébe nem fogom engedni. A küszöböt sem lépheti át. Lehet, hogy tudja hol van, de ez semmire nem jogosítja fel. Miután már Rebekah-nak is előadja félig-meddig a kis történetét – pontosabban a történetének a lényegét miszerint a testvérünk – egyszerűen csak megforgatom a szemeimet. – Amint láthatod ez az őrült nőszemély azzal akar beetetni, hogy a testvérünk, illetve a nagy bizonyítása pedig az lett volna a számomra, hogy idevezetett, ami roppant érdekes. – Freya felé fordulok és kezeim ismételten a nyakára fonódnak, majd pedig a ház falához szorítom. – Áruld el boszorkány, hogy mégis mi a fenét akarsz. Ne gyere megint azzal az unalmas mesével, amit megpróbáltál már egyszer beadni nekem. – Még, hogy Dahlia keze van a dologban, meg Esther eladta azért, hogy több gyereke lehessen. Na, jó ezt talán még el is tudom hinni az anyánkról. De semmi bizonyíték nincs arra, hogy mindez igaz lenne.

©
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Csüt. Dec. 31, 2015 11:42 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

|| rebekah & freya & klaus  ||

Magam sem tudom, hogy miért fordultam először Klaus-hoz. Talán úgy voltam vele, hogyha sikerül őt meggyőznöm, akkor Elijah hozzá képest már sokkal egyszerűbb eset lesz. Nem mondhatnám, hogy ismerem őket, mindössze hírből tudom, hogy milyenek is a testvéreim és próbáltam őket valamilyen szinten megismerni, de ez nem azt jelenti, hogy kiismerhettem őket. Idegen voltam a számukra és nem is várhatom el, hogy egyik pillanatról a másikra bízzanak bennem. Pontosan ezért akartam bizonyítani Klaus-nak az igazamat. Talán pont egy olyan tettel, amivel inkább felidegesítem, mintsem elnyerem a bizalmát, de be kell bizonyítanom neki, hogy pontosan tudom miről beszélek. Habár még mindig érzem a kezét a nyakam körül már némán kocsikázunk én pedig egyszerűen csak az irányt mondom neki. Nem olyan nehéz ez az egész főleg, hogy érzem azt, akihez tartunk. Tudom, hogy Dahlia is pontosan őt akarja megkaparintani magának és, ha valakit kiismertem az évek során az maga Dahlia. Szükségük lesz rám ahhoz, hogy legyőzhessék. Nélkülem nyugodtan mondhatom azt, hogy a saját vesztükbe rohannának, ha megpróbálnák. Óvatosan lekanyarodunk egy kisebb házikóhoz, ami egyben a célunk is volt.
Megérkeztünk. – Látom, hogy megfeszül a teste, mert tudja pontosan jól, hogy hova hoztam el. Ha nem is akarja elfogadni, könnyedén hallhatja a lányának a szívverését. Még azelőtt kipattanok a kocsiból, hogy megint megpróbálna nekem esni és lassú léptekkel indulok a bejárat felé, amit ő valószínűleg nem enged így csak mögötte lépegetek, amikor megpillantom a húgomat, ahogy kilép a bejárati ajtón. Talán számára is nyilvánvalóvá válik, hogy nem először találkozunk, de az is lehet, hogy már el is felejtette, hogy körülbelül száz évvel ezelőtt mi történt. – Rég láttalak, húgi. Bár nem emlékezhetsz igazán rám, hiszen meg sem születtél, amikor még élvezhettem a családi légkört. – Klaus egyáltalán nem hisz nekem. Vagy tényleg ennyire paranoiás, vagy csak attól fél, hogyha hinni fog bennem, akkor eggyel több ember kerül fel a listájára, aki miatt aggódnia kell majd. Bár kétlem, hogy a közeli jövőben bármikor eljutnánk arra a pontra, hogy én kerüljek aggodalmának célkeresztjébe.



 
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Csüt. Dec. 31, 2015 10:59 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next



to my sister & brother


Jó pár nap eltelt azóta, hogy itt járt Haley és Elijah. Fogalmam nem volt arról, hogy mikor lesz várható egy újabb látogatás, de ennek gondolatára egy kicsit összeszorult a szívem, hiszen az újabb látogatás már azzal is kecsegtetett, hogy elviszik Hope-t, én viszont ezt nem szerettem volna, ahhoz túlságosan is megszerettem az unokahúgomat. Gyönyörű volt és volt benne valami különleges, egyszerűen csak ránézett az ember és egyből melegség, remény és szeretet költözött a szívébe.  Mindent megtettem azért, hogy biztonságban legyen és ne eshessen neki baja, ugyanakkor minden egyes nap meséltem neki a családjáról is. Olvashattam volna fel könyvből is, de úgy éreztem, hogy sokkal jobb, ha a meséim által megismeri azt, hogy kik is a szülei, vagy ki a nagynénje, vagy éppen a nagybátya. Mosolyogva meséltem neki, de természetesen gyerekverzióban, hiszen mindent megértett, én legalábbis úgy láttam. A hónapok szinte csak úgy elszaladtak, miközben ő egyre nagyobb lett és egyre inkább elrabolta a szívemet.
Későre járt már, a karjaimban ringattam őt, miközben egy újabb történetet meséltem rólunk. Szerettem visszaemlékezni, még annak ellenére is, hogy néha szomorúság vagy hiánynak az érzete költözött a szívembe. Túl régóta éltünk már, túl sok vér tapadt a kezünkhöz és sokszor hibáztunk is, de ennek ellenére most úgy éreztem, hogy egy újabb esélyt kaptunk arra, hogy ha a múlt hibáit nem is, de legalább a jelenben kevesebb hibát kövessünk el és Hope által újra remény és szeretet költözzön a szívünkbe. Lassan álltam fel, hogy berakjam a kiságyába, amikor is motorzúgása csapta meg a fülemet. Fülelni kezdtem és ha beszélgettek az illetők, akkor először abból próbáltam rájönni, hogy kik lehetnek és mit keresnek ilyenkor itt. Elijah megígérte, hogy hívás nélkül nem fognak beállítani. De hamarosan egy nő és egy ismerős illat ölelt körbe. Klaus?! futott át eme egy szó az elmémbe, de vajon kivel van itt? Mit keres itt? A szívem összeszorult és automatikusan Hope-ra pillantottam, aki békésen aludt. A lépteim sietősek voltak, majd a bejárati ajtó hamarosan nyílt. – Bátyám? – szólaltam meg csodálkozva, majd az ismeretlen nőre pillantottam. – Ő ki? – aggódás kicsengett eme két szóból. Nem szerettem volna, ha az unokahúgomnak baja esik, mert valakit csak úgy idehoz Klaus.
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szomb. Dec. 26, 2015 11:17 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

| Szabad játéktér! |
Vissza az elejére Go down

avatar
Eredeti •• Egy vagyok a legidősebbek közül, add meg a tiszteletet
Chatkép :

Kedvenc dal :
In the eyes of a saint I'm a stranger
We're all trying to find a way
At the death of every darkness there's a morning
Though we all try
We all try
We're all one step from grace
Rag'n'Bone Man - Grace

Tartózkodási hely :
New Orleans
Hobbi & foglalkozás :
Hayley és Hope megóvása



A poszt írója Elijah Mikaelson
Elküldésének ideje Kedd Dec. 22, 2015 4:17 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

A vámpírlétnek voltak árnyoldalai, fel sem tudnám sorolni talán, hogy mennyi. Viszont előnyei is szép számmal, és ebbe nem csak a mindig sima bőr tartozik bele, amit sosem törnek majd meg a ráncok, hanem a hallás is. Noha Hayley és Bekah a teraszon ültek, úgy hallottam minden szavukat, mintha csak a nappaliban álltak volna, a kanapé mellett.
Egyrészt dühöngeni szeretnék, másrészt egyetértek mindkettőjükkel. Bekah számára nem titok, hogy mit érzek Hayley iránt. Már kislányként is mindig kiszúrta, ha tetszett nekem egy falubeli lány, csak hogy utána a halálba szekálhasson a célozgatásaival. Most viszont úgy hallottam, egész korrekt is védőbeszédet mondott mellettem, körítve persze némi óvatosságra intéssel Niklaus vérmérsékletét illetően. Ebben mélyen egyetértettem vele. Még ezer év után is tudott az öcsém meglepő viselkedéssel szolgálni, lévén hogy az esetek túlnyomó többségében egyszerre volt kiszámíthatatlan és beszámíthatatlan.
Hayley szavait illetően viszont a szívem olyat dobban, hogy azt hiszem, elhallani egészen New Orleans városáig. Amiben eddig csak reménykedtem, amiről csak ábrándoztam, íme valósággá vált. Ugyanolyan érzésekkel viseltetik irántam, mint én iránt. Csak éppen az ő vesztenivalója is jóval nagyobb, ha az öcsém úgy dönt, nem nézi jó szemmel a köztünk kialakuló kapcsolatot. Két hatalmas szerelmet is vesztettem már ezer év alatt, és nem akarom újra azt a gyötrelmet érezni a mellkasomban, amit Tatia és Celeste halálakor kellett. És abba is belehalnék lelkileg, ha Hayley megvetéssel vagy gyűlölettel telve nézne rám, mert Niklaus úgy dönt, Hope-ot fordítja ellene fegyverként, ezzel zsarolva őt az irántam táplált érzéseiért.
Rebekah ugyan elmondta a véleményét pro és kontra, de a helyzet ettől nem lett könnyebb. Ugyanaz a tiltott, ámde roppant édes gyümölcs vagyunk egymás számára, ahogy eddig is. Néha a vámpírlétet odaadnám azért, ha jóssá válhatnék, és beleláthatnék a jövőbe...
Mikor úgy döntenek bevonulnak, már nem mímelem tovább az alvást. Ahogy megjelenek a konyhaajtóban, Hope már túl van az öltözésen és a reggelin, és kimondatlanul is tudjuk, hogy Hayley számára és nekem is eljött az indulás ideje. Még ha roppant nehéz szívvel is...
- Légy jó, húgom - lépek oda Bekah-hoz, és lágy csókot nyomok a szőke haja tetejére. - Ha bármire szükséged van, ne feledd, hogy van egy épelméjű és megbízható bátyád is - mosolygok rá, aztán Hope-ot fogom magamhoz pár pillanatra, és beszívom az illatát, mintha örökké el akarnám raktározni a fejemben.
- Ideje indulnunk - nézek aztán Hayley-re. - Ha tovább maradunk, elég nehéz lesz Niklausnak megmagyaráznunk, hol töltöttük az időnket.
Mikor kilépünk a házból, kézen fogom Hayleyt. Tudom, hogy kapaszkodót kell neki nyújtanom, hogy képes legyen ott hagyni Hope-ot, hiszen mintha a szívét szakítanák ki, hogy újra el kell válnia a lányától, és ki tudja, milyen hosszú időre. Néma csendben ülünk az autóba, és adok gázt. A távozás egyikünk számára sem könnyű és egyszerű. És a köztünk lévő vibrálás sem teszi ezt sokkal egyszerűbbé.

(hatvanhatos út)
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Kedd Dec. 22, 2015 2:45 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

Távol álljon tőlem, hogy beleszóljak bárki életébe, de a nyilvánvaló dolgokat sem titkolni nem lehet előlem, sem elvárni tőlem, hogy semmisnek veszem a létezésük. Épp ezért reméltem, hogy ezt a beszélgetést nem nekem kell kezdeményeznem, hanem Hayley magától talál meg a témával. És a megérzéseim sosem csalnak...most sem tették.
A forró ital csak amolyan körítés volt, de nem zavart. A felhozatal is lényeg valahol. Viszont az tény, hogy az előadásban és a téma boncolásában kettőnk közül ismét én voltam az, aki jobb volt. A dadogás, a nyilvánvaló idegesség viszont pont arra ad bizonyítékot, amire eleve gyanakodtam már. Így némiképp egy lépéssel előttem jár. Legalábbis járna, ha nem kapcsolnék automatikusan és szavaiba vágva ki nem fejtem véleményem anélkül, hogy kérdezne bármit is. A bátyám viszont nyilvánvalóan nem süket, ha akarja, megtalálja a módot rá, hogy kihallgasson minket is. Ez a szokás is családban marad, azt hiszem.
-Nos, azt csak remélni tudom, hogy hiányozni fogok a kisasszonynak. És számomra volt öröm, hogy vigyázhattam rá eddig is, és ezután is, s remélem máskor is a karjaimban tarthatom majd őt. Viszont egyenlőre nem szeretnék visszatérni. Természetesen ha Hope ismét veletek lehet, talán én is vele tartok, de azt hiszem ideje lenne kicsit a magam uraként létezni.-vallom be őszintén, de kétség kívül a Hope-val töltött idő szép emlékként marad szívembe zárva, és csak remélni tudom, hogy a bátyáim segítik majd Hayley-t és nem neki kell ezt a terhet egyedül cipelnie. S bár Elijah-t erre a feladatra alkalmasabbnak tartom, Klaus büszke lehet a lányára, és fordítva is. Még a kisebb, nagyobb bökkenők és meggondolatlan cselekvések ellenére is. Legalább egy valaki legyen a családban, aki úgy tud felnőni, hogy nem kell a családja miatt szenvednie. Hisz még olyan apró, és mégis annyi életerő van benne, mint bennünk és a Mikaelson családban összesen. Ugyan ez az anyukájáról is elmondható. A gondolat nyomán elmosolyodom, gondolataim visszaterelem a beszélgetésbe és a teába kortyolok.
-Majd ha annyi idős leszel, mint én, rájössz, hogy hogyan lásd meg az összefüggéseket és ismerd ki mások érzéseit.-reagálok egy mosoly kíséretében, várva, hogy végre ő is kifejthesse, amit szeretne, hallhassam, hogy igazam volt, megint. Még akkor is, ha a félsz ott ül bennem, mert bármennyire is szeretem a bátyám és természetesen Hayley-t is, szembe kellett nézni a tényekkel. A farkasok épp úgy ellenségesen kezdhetnek el viselkedni, mint a boszorkányok, révén a vámpírbiológiát felrúghatta valami, ami ismeretlen volt eddig, mint lehetőség. És ennek köszönhetően hamar nem csak a családdal szembeni ellenszenvességnek, vagy Klaus királyi viselkedésének lesz visszhangja, de Hope-nak is és ez sok olyan dologra is kihatással lehet, amit előre nem látunk. És felveti az ötletet, hogy a farkasok vagy a vámpírok adhatnak neki nagyobb biztonságot, esetleg végre visszaállhat a rend és a béke. De túl nagyot álmodni sem szabad.
Csendesen hallgatom szavait, nem vágok közbe, hagyom, hogy kibontakozhasson és elmondhassa, mi is nyomja a szívét. Sajnos, amikor én ilyesmivel küzdöttem magamon kívül senkire nem számíthattam.
-Tudod, Klaus sok mindenkinek tud és képes is ártani, és nem tagadom, ez alól mi, a családja sem vagyunk kivétel. De ha teszel vagy tesztek egy próbát azzal, hogy megmutassátok neki, mi van köztetek, még talán meglepetést is tudna okozni. Mert az a szeretet, amit érez irántad, még ha ő azt is hiszi, hogy szerelem, nem más, mint holmi szeszély, de a lánya a szeme fénye. Természetes, hogy gondoskodni akar róla, de ettől még nem birtokolhat téged.-beszélek egyszerre a bátyám mellett és ellen is, de a helyzet komplikáltsága és összetettsége miatt semmit sem nevezhetünk feketének vagy fehérnek. Vannak érvek és ellenérvek, a józan és és az elérhetetlen, messzinek tűnő vágyak, épp ezért még intelemként hozzáfűzök valamit.-De soha ne a vágyaid miatt cselekedj, inkább a szíveddel láss és gondolkodj. Én itt leszek neked, ha szükséged van valakire, aki meghallgat, csak kérlek szépen, légy óvatos. Mindkettőtök érdekében mondom.-nem voltam abban a helyzetben, hogy bárkinek is tanácsokat osztogassak, de szerettem volna némi békét elérni legalább a családon belül, és e mellé szerettem volna, ha mindenki egyszerűen képes boldog lenni. Még ha csak kis időre is. Az ablak felé nézek, halovány mosoly ül arcomra, mikor Hope felsír és szinte egyszerre állunk fel Hayley-el.
A kisasszonyt tisztába tesszük, felöltöztetjük, és máris nyugodtabbak tűnik, majd a reggeliztetést is megejtjük, figyelem, ahogy az anyukája kezében is egyre felszabadultabban érzi magát, majd mikor Elijah megjelenik, ismét elmosolyodom.
A kislány mosolyogva néz végig rajtunk, majd mikor a nap már jóval magasabban jár, mint mikor felébredtünk, ideje lesz a búcsúnak. Sajnálom, hogy Hayley nem lehet még a lányával, de először oldódjanak meg a problémák, hogy aztán felhőtlen nyugalom és boldogság vehesse őket körbe. Elbúcsúzom tőlük, ahogy Hope is, gügyögve nézi, ahogy távoznak én pedig visszatérek vele a házba és felolvasok neki egy mesét, miközben gondolataim egészen máshol járnak.
Vissza az elejére Go down

avatar
Hibrid •• halálosabb vagyok bármely vérfarkasnál vagy vámpírnál
Chatkép :


Keresem :
Tartózkodási hely :
☽ New Orleans >> soon Seattle



A poszt írója Hayley Labonair
Elküldésének ideje Kedd Dec. 22, 2015 12:00 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

Elijah szavaira eleinte csak bólintottam, majd egy „Köszönöm” is elhagyta az ajkaimat. Hálás voltam neki azért, amiért a lányomat megtalálta, s annak is, hogy sikerült követnem őt és újra a karjaimba tartani. S szempillantás alatt foszlott szerte a szomorúságom és a fájdalmam, amit amiatt éreztem, hogy távol kell tőle lennem. Hirtelen minden szebbnek tűnt és leírhatatlan érzés volt az, hogy a karjaim között tartattam őt. Hallhattam a gyermeki beszédét, illetve láthattam a mosolyát. Nem mondanám azt, hogy gyakorlott anya voltam, ezért is hagytam, hogy Rebekah csináljon sok mindent, vagy legalábbis segítsen benne, de meglepő módon elég sok mindenre hamar ráéreztem, mintha az anyasággal sok új dolgot kaptam volna az élettől, sok új érzést.


*********

Viszonylag elég korán eljött a reggel és mindenki előtt felébredtem. Nem voltam sose igazán korán kellő, de most még se bírtam tovább aludni. Rövid ideig elidőztem Hope ágya mellett, majd pedig a konyhába sétáltam nesztelenül, mert a nappaliban alvó Elijah-t se szerettem volna felébreszteni, de úgy néz ki, hogy végül Rebekah-t sikerült, de ezt annyira nem bántam, mert szerettem volna beszélni. S szerencsére miután mindenki megkapta a reggeli forró italát neki se volt ellenére is, mire észbe kaphattam volna, addigra már a teraszon ültünk a bögrénket szorongatva és beszélgetve. Eleinte nem tudtam, hogy mit is mondhatnék, így eléggé szerencsétlenül adtam elő a dolgokat és ha nem tudta volna azt, hogy mi is bújhat meg a szavak mögött, akkor nem biztos, hogy értette volna, de szerencsére neki mindig is helyén volt az esze és a szíve is, így pontosan tudta, hogy mire gondolok… - Köszönöm, hogy vigyázol Hope-ra. Eleinte féltem, de már én is belátom, hogy a legjobb emberre lett bízva, vagyis vámpírra. Remélem, hogy te is visszajössz majd velünk idővel, mert biztosan hiányozni fogsz neki, ha majd itt lesz az ideje az indulásnak. – szólaltam meg kedvesen. Mert lehet, hogy eleinte nem igazán szerettük egymást, de attól még én is képes vagyok belátni azt, hogy a lányom tényleg remek kezekben van. Bekah imádja az unokahúgát és azt is tudom, hogy ennyi hónap kialakult kötödést nem szabad majd csak úgy megszakítani, illetve ki tudja, hogy még mikor vihetjük magunkkal. Jó lenne, ha ő is ott lenne, mert ki tudja, hogy mi fog majd történni később. Az a város kiszámíthatatlan, de legfőképpen a lakói azok. A szavaira csak egy halovány mosoly ült ki az arcomra és akaratlanul is belestem az ablakon Elijah felé, majd újra Rebekah-ra pillantottam. – Biztos voltam abban, hogy előtted egy ilyen dolog nem lehet titok. – s zavaromban a fülem mögé igazítottam egy tincset. Nem gondoltam volna azt, hogy valaha ilyenekről fogok valakivel beszélgetni, de most úgy éreztem, hogy szükségem van. – Tudom, hogy neki van a legnagyobb szíve. Ahogyan azt is, hogy sok mindent köszönhetek neki és hozzá fogható személlyel még sose találkoztam. Különleges, legalábbis számomra. – kezdek bele óvatosan, majd rövid időre a bögrémet fürkészem. – Sose gondoltam volna azt, hogy valaha fogok ilyet érezni. Szeretem őt, ezt kár lenne tagadni, de ugyanakkor félek is, hogy a vágyaimmal, az érzéseimmel bajba sodorhatom őt. – fejezem be végül egy kisebb habozás után, majd a szőkeségre pillantok. – Tudom, hogy mellette biztonságban lennék, ahogyan Hope is. S azt is tudom, hogy szerelem övezné a lépteinket, de vajon mennyien szenvednének emiatt? Klaus haragjától mindig is tartanék, attól, hogy egyszer a testvérének is képes lenne ártani... – suttogom az utolsó szavakat, mert szeretem azt a férfit, aki bent pihen, alszik. De még se merek kockáztatni. – Félek, hogy mi fog akkor történni, ha engedek a vágyaimnak, a szívem rejtett dallamának és engedem, hogy a bennem lakozó szerelem beteljesüljön. – sütöm le újra a szemet, majd a fejemet Rebekah vállára hajtom. Lassan elkortyolgatom a teát, meghallhatom, amit mond, majd meghallom, hogy Hope felébredt. – Azt hiszem, hogy ideje mennünk. – mosolyodtam el a „testvéremre”, majd Rebekah kíséretében a lányomhoz sétáltunk. Felöltöztettük, miután tisztába tettük és megvigasztaltuk őt, majd a konyhába mentünk reggelizni. Amikor Elijah besétált, akkor lopva pillantottam rá, mert legszívesebben még maradtam volna. Itt minden egyszerűbbnek tűnt, még a rejtett vágyaim se tűntek olyan vészjóslónak, mint esetleg New Orleans-ban. Amikor pedig már a nap is magasan járt, akkor itt volt az ideje, hogy menjünk, induljunk. Mosolyogva, de ugyanakkor szomorúan köszöntem el a lányomtól. Bekah-nak pedig mindent megköszöntem. Túl sok mindent köszönhettem már neki.
Vissza az elejére Go down

avatar
Eredeti •• Egy vagyok a legidősebbek közül, add meg a tiszteletet
Chatkép :

Kedvenc dal :
In the eyes of a saint I'm a stranger
We're all trying to find a way
At the death of every darkness there's a morning
Though we all try
We all try
We're all one step from grace
Rag'n'Bone Man - Grace

Tartózkodási hely :
New Orleans
Hobbi & foglalkozás :
Hayley és Hope megóvása



A poszt írója Elijah Mikaelson
Elküldésének ideje Csüt. Dec. 17, 2015 3:40 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

Miután Rebekah is elmondta a gondolatait, megértem, hol van a félreértés kulcsa. Megrázom a fejem, felemelem a kezem mintegy jelezve, hogy adjanak egy percet, hogy szóhoz juthassak, aztán egyikről a másikra nézek.
- Talán nem fejeztem ki magam elég világosan, de ha úgy hiszitek, hogy most felhívom Niklaust, és iderángatom a világ végére, akkor tévedtek. Eszem ágában sem volt most azonnal informálni arról, hol is vagyunk, és miért. Úgy gondoltam, megvárom ezzel a visszaérkezésünket, és finoman rávezetem, hogy merre jártunk, illetőleg arra, hogy ha látni akarja Hope-ot, annak vannak a számára kötelező feltételei. Elsősorban gondolok a normális, és épeszű viselkedésre, némi visszafogott cezaromániával - bólintok. - Tehát megnyugodhattok, senki nem fog belerombolni a jelenlegi békességbe. Nem akarom megijeszteni Hope-ot sem, szóval... azt hiszem, Niklaus még két-három napig kibírja anélkül, hogy tisztában legyen a tökéletes igazsággal - zárom aztán le a gondolatokat, már csak azért is, mert Hope a vacsora végeztével máris hatalmasakat ásít.
Nem akarok zavarni a mindennapi tevékenységekben, hát csak nézem, hogyan fürdetik meg és öltöztetik át, ahogyan azt is, hogyan alszik el hamarosan a kiságyban, öklét a szájába dugva. Mi pedig hárman úgy ültünk egy asztalnál, mintha Hayley mindig is, az elmúlt ezer évben is közénk tartozott volna. Beszélgettünk, nevetgéltünk is, és élveztem azt a békét és nyugalmat, amit önző módon elloptunk magunknak, még ha csak egy éjszaka erejéig is.
Már jócskán benne járunk az időben, mikor Hayley elkészíti az ágyamat a kanapén. Szeretném megölelni, jóéjt csókot adni neki, de tudom, hogy a húgom akkor is figyel, ha nem mutatja, így hát csak egy halvány mosollyal köszönöm meg neki a gondoskodást. Csak a cipőmet rúgom le, és a nyakkendőmet teszem le, aztán lehajtom a fejem a párnára. Nem kell hozzá sok, hogy győzzön felettem a fáradtság.

Halvány motoszkálásra ébredek, a vámpírhallás még álmomban is a sajátom. Noha nem nyitom ki a szemem, érzem, hogy a lehunyt szemhéjamon keresztül fény árad be, tehát alighanem eljött már a reggel. A neszezések halk zajában megismerem Hayley és Rebekah lépteit és mozdulatait is.
Épp jólesőt akarok nyújtózni ébredésem jeleként, mikor megüti a fülemet a saját tulajdon nevem. A mozdulatom megakad még azelőtt, hogy elkezdődött volna, rezzenés nélkül fekszem tovább, csak a szavakat hallgatom. Hayley mondatai egyszerre töltenek el reménnyel és szomorúsággal, és kíváncsi vagyok, Rebekah vajon lebeszélni igyekszik-e majd rólam, vagy épp ellenkezőleg. De tagadhatatlan tény, hogy a húgom szavai, amelyekkel engem jellemez, nagyon jólesnek. A testvéri szeretet színtiszta megnyilvánulása mindez, és úgy érzem, én magam is még sokkal jobban szeretem jelen pillanatban a húgomat mind eddig, már ha ez egyáltalán lehetséges és fokozható. A szívem összevissza dobogó üteme Hayley szavai hallatán remélem nem lesz árulóm, hogy hallom minden megnyilvánulásukat.
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szer. Dec. 16, 2015 4:59 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

Tudtam jól, hogy bátyámnak igaza van és bíztam is benne, de akkor is inkább jelenleg Hayley-vel értettem egyet. Szerettem volna még egy-két napot nyerni itt. Itt, ahol a békesség a nagyúr, de ha ő beteszi ide a lábát, akkor nem fog már többé itt békesség uralkodni. Viszont azt is tudtam, hogy nem titkolhatjuk örökké, de egy-két nap tényleg nem a világ vége, illetve nem biztos, hogy bárki jól fog járni akkor, ha Klaus megtudja azt, hogy itt jártak. Talán tényleg jobb lenne csak féligazságot elmondani. – Ebben igazad van bátyám, de arra kérlek, hogy Hayleyt ne említsd, illetve arra is szeretnélek megkérni, hogy egy-két napot várj a hír közlésével. Várd meg a megfelelő pillanatot, utána próbált elérni azt, hogy higgadjon le és csak azután hozd el ide. – hangom újra komolyan csendül, mert ebben nem ismerek tréfát. Senkit se szeretnék veszélybe sodorni, főleg nem az unokahúgomat és Niklaus közelében nem éppen kellemes lenni, ha mondhatni kicsit elgurult a józan esze, mert valami nem tetszik neki… Akkor jobb jó pár kilométeres távolságot tartani tőle, mert akkor talán nem eshet bajod.
Közben pedig Hope-t megetettem, megtörlöm a száját, s egy pillanatra se kerüli el a figyelmemet a beszélgetés. Amikor pedig megállapodunk abban, hogy maradnak, akkor csak egy széles mosoly kúszik az arcomra. – Örülök, hogy maradtok és talán tényleg jobb, ha a kanapé kényelmét élvezet. – s egy apró huncut mosoly kúszik arcomra. Nem akarom a bátyám szerelmi életét ilyen téren hallani, de hiába a lopott pillantások, az érintések egészen jól kontrollálják magukat. A nap további részében pedig folytatódik a beszélgetés, majd együtt fektetjük le Hope-t is, miután már kijátszotta magát. Mindenki boldog és egy pillanatra még az is átfut az agyamon, hogy ez mind csak ábránd és nem is valóság, mert túl tökéletes… Egyszerűen hihetetlen…




-------


Sosem voltam korán kelős, viszont Hope néhanapján felkeltett, ahogy a Nap első sugarai megjelentek az égen. Most már jóval nyugodtabban aludt, és biztosra veszem, hogy a tegnap esti meglepetés, a körülötte történő sürgés-forgás őt is kimerítette. Hallom, ahogy valaki a szobájába sétál, automatikusan pattannak ki szemeim, mire sikerül nyugtáznom, valószínűleg Hayley ébredt fel, s nézte meg az édesdeden alvó lányát. Magamra kapok egy kardigánt, és a konyhába lépek, halk, suhanó léptekkel, mielőtt a testvérem felébreszteném. Éppenséggel reménykedtem benne, hogy lesz egy kis nyugalmam Hayley-el, és tudok vele beszélni négyszemközt. Épp időben érkezem, töltök egy pohárral a teából, ami még friss, forró és édesen illattal gőzölgő volt, majd mikor közelebb lép hozzám a lány, egy apró, halovány mosollyal arcomon bólintok és követem. Leülök mellé, kényelmesen hátradőlve, a bögrém szorongatva, majd mikor beszélni kezd belekortyolok a teába. -Hope is szeret itt lenni. A közelben van egy játszótér, tökéletes környék.-mosolyodom el. Távol voltunk a város zajától, az összes veszélytől, amit a bátyáim készségesen hoztak mindig a fejünkre. Igaz, voltak idők, mikor én sem voltam éppen a legmegbízhatóbb és a legkörültekintőbb. Most viszont megvan az, amire titkon mindig vágytam. A korty kis híján félrecsúszik, mikor halkan felkuncogok azon, amit mond. Tulajdonképpen pontosan arról kezdte el a dolgokat elhadarni, amiről beszélni akartam vele. -Miért bánnád? Nyilvánvaló, hogy a bátyámnak sem vagy közömbös.-válaszolok egyszerű nyíltsággal, ami mindig is jellemző volt rám.-A család titkaiból így is sok van, mit gondoltál? Elijah majd el tudja pont előlem rejteni az érzéseit?-vonom fel kérdőn a szemöldököm, majd mosolyogva megrázom a fejem és a távolba révedő tekintettemmel folytatom.-És megértelek. A családban neki van a legnagyobb szíve, ő a legtisztább közülünk, és érted bármit megtenne, ezt kimondott szavak nélkül is tudom. De pontosan azért, mert nem akarsz senkit bajba sodorni...-nézek ekkor rá-Minden lépésed gondold át, mielőtt bármibe belevágnál. A szerelem rengeteg kockázatot megér, de a lányod is.-emlékeztetem, bár nem kételkedem benne, hogy a bátyám nem tudná őket megvédeni, de az ördög nem sokáig alszik, ezt nekünk már tudnunk kellene. És én a legkevésbé sem akarom, hogy bárkinek baja essen. Tudom, hogy a szerelmük erős, kimondatlan szavak nélkül is létezik, s nem nyilvánulhat meg úgy, hogy mindenki tudjon róla, de a kockázat, amivel jár, nem figyelmen kívül hagyható dolog.
Vissza az elejére Go down

avatar
Hibrid •• halálosabb vagyok bármely vérfarkasnál vagy vámpírnál
Chatkép :


Keresem :
Tartózkodási hely :
☽ New Orleans >> soon Seattle



A poszt írója Hayley Labonair
Elküldésének ideje Kedd Dec. 15, 2015 5:19 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

Régóta nem éreztem már ennyi békességet, mint ami ebben a házban uralkodott. Tényleg remek munkát végzett Rebekah és biztos vagyok abban is, hogy amint lesz rá lehetőségem meg is fogom köszönni. Örültem annak, hogy Hope-t láthatom, de ugyanakkor Rebekah-nak is, hiszen sokkal tartozom neki. Nélküle nem is tudom, hogy mi lett volna velünk, a lányommal. Ő vigyázott rá, ő bújt el a világ szeme elől  és remekül állt helyet ebben a fura és kicsit szokatlan helyzetben. Viszont minden apró tettéből sugárzott az, hogy mennyire szereti a lányomat és mennyire élvezi ezt a helyzetet. Ugyanakkor biztos voltam abban, hogy egy kisebb félelem benne is lappang. Bennem azért, hogy mikor láthatom őt újra, míg benne talán amiatt, hogy mikor veszik el tőle Hope-t, mikor foszlik szerte eme boldog és békés pillanat, de abban is biztos voltam, hogy utóbbi nem mostanában lesz…
Hagyom Rebekah-nak, hogy ő etesse meg, mivel ő még is csak jobban tudja, hogy mit szeret, vagy ilyenkor mit szokott enni. Mosolyogva figyelem őket és addig nincs is baj, amíg meg nem szólal az egyetlen férfi, aki a házban van, akiért a szívem rejtett zugai vágyakoznak. Egy kisebb sóhaj hagyja el ajkaimat szavai hallatára, de inkább csak közelebb sétálok Hope-hoz és mosolyogva foglalok helyet a közelében, majd gyengéden végig simítok az arcán.
- S szerinted meddig menne el Klaus, ha megtudná, hogy itt jártunk? Meddig tartana neki elérnie azt, hogy úgy daloljunk, mint egy pacsirta? Mindannyian tudjuk azt, hogy mire képes akkor, amikor valami olyan dolog történik, ami nem kedvére való. – a hangom kicsit talán kimértem és komoran csendül. Túl ó itt, annyira jó érzés csak kicsit kiszakadni abból a zűrzavarból, Klaus kedélyei elől elmenekülni és végre a lányommal lenni. – Legalább várjunk egy-két napot a visszaérkezésünk után. Aztán majd tombolhat, ahogyan szeretne, de itt túl jó minden, nem szeretném, ha ő hirtelen újra mindent romokká változtatna. – nem hiszem, hogy ezt túl kell magyarázni, de biztos vagyok abban, hogy nem fog örömében kiugrani akkor, amikor megtudja, hogy láttam a lányunkat, a karjaimban töltöttem. Biztosan ő is találkozni akar majd vele, de bízom Elijah-ban is, hogy nem fogja csak úgy ideengedni. – Ha jönni akar, akkor csak veled jöhet és én is szeretnék jönni. – zárom le a témát ezzel. Itt akarok lenni, amikor az apja betoppan ebbe a házba. Látni szeretném Klaus reakcióit, hiszen eleinte nem ugrott ki a bőréből amiatt, mert apa lehet, de idővel változott, viszont most már kicsit másabb a helyzet. Hope egyre nagyobb és nagyobb lesz az időmúlásával…
- Igen, valóban még biztonságosabb itt neki, de szeretnék, majd gyakrabban jönni, ha nem gond. – szólaltam meg anyai vágyakozással és újra a lányomat fürkésztem már-már szinte arcomra „fagyott” mosollyal. Volt valami benne, valami, amivel képes volt a lelkemben tomboló káoszra elhozni a békét, ezért is reménykedtem abban, hogy maradhatunk legalább estére. S szerencsére hamarosan mindenki beleegyezett. Rebekah-nak se volt ellenére, így a mosolyom még szélesebbe lett.  
A nap további része boldogságban, békességben és nevetésben telt a szeret jegyében. Hirtelen olyan volt, mintha a közeli városban nem is „háború” dúlna és mi nem is bujkálnánk, hanem ez már megszokott rutin lenne. Játszottunk a lányommal, én pedig segítettem mindenben, amiben tudtam. Ha kellett Hope-pal kapcsolatban, ha pedig kellett, akkor Elijah-nak ágyaztam meg, majd pedig hamarosan be is köszöntött az éjszaka. Mindenkinek jó éjszakát kívántam….


*******

Viszonylag elég korán felébredtem, a házra még mindig csend telepedett. Lassan sétáltam oda Hope ágyához, majd amikor láttam, hogy még ő is alszik, akkor óvatosan nyitottam ki a szobaajtaját, majd a konyhába sétáltam, hiszen még Elijah is aludt. Készítettem kávét és teát. Amikor pedig Rebekah is megjelent, akkor suttogtam neki valamit, mire ő csak bólintott, majd hamarosan már a teraszon ültünk a saját bögrénket szorongatva.
- Nem akarok visszamenni, itt minden olyan csendes és békés, illetve itt Hope és itt még olyan egyszerűnek tűnik… - de már nem fejeztem be, inkább ajkamba haraptam és elmerültem a táj gyönyörűségében. – Tudod, valami olyat tettem, amit nem lett volna szabad, de még se tudom bánni. Régóta vágytam rá, de most, hogy egyszer megkaphattam még inkább vágyom rá, de még se lehet. Nem sodorhatok senkit se bajba… - hadartam el kicsit a dolgokat, mert egyszerűen csak kibukott belőlem. Lehet nem neki kellett volna beszélnem Elijah-ról, de senki más nem volt olyan, akinek a tanácsát kérhettem volna ezzel kapcsolatban.
Vissza az elejére Go down

avatar
Eredeti •• Egy vagyok a legidősebbek közül, add meg a tiszteletet
Chatkép :

Kedvenc dal :
In the eyes of a saint I'm a stranger
We're all trying to find a way
At the death of every darkness there's a morning
Though we all try
We all try
We're all one step from grace
Rag'n'Bone Man - Grace

Tartózkodási hely :
New Orleans
Hobbi & foglalkozás :
Hayley és Hope megóvása



A poszt írója Elijah Mikaelson
Elküldésének ideje Kedd Dec. 15, 2015 3:52 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

Olyan ez a kis ház, és a mi kis négyesünk jelenleg, mintha a béke szigetén kötöttünk volna ki. A New Orleansban dúló - még ha nem is mindig érezhető - háború mindig készenlétet kívánt. Figyelmet, gondolkodást, a hátunk mögé tekintést, erőfitogtatást. És most, hosszú idő után először én is elengedhetem kissé magam. Gondolkodhatok másról is, minthogy körültekintő és óvatos legyek, vagy épp konspirációkat gyártsak a család védelmére. Itt én magam is élvezhetem kissé a csendet és nyugalmat, ami a húgomnak hála, uralkodik a házban.
Nézem, ahogy Rebekah az etetőszékbe ülteti Hope-ot, és a kicsi máris úgy viselkedik, mint valami éhes kis madárfióka. Tátott szájjal várja a vacsorát, és Hayley elérzékenyülve gyönyörködik benne. Hihetetlen még számomra is, hogy egy apró élet mennyi örömöt és boldogságot tud jelenteni mindenkinek, akinek valaha is köze volt hozzá. Még az apjának is, pedig eleinte minden eszközzel harcolt azért, hogy a lánya ne születhessen meg. Mikor pedig eszembe jut Niklaus, megrázom a fejem.
- Ti is tisztában vagytok vele, hogy nem titkolhatjuk el előle azt, amit jogában áll tudnia - válaszolom. - Ne aggódj húgom. Niklaus nem fog tombolva megjelenni itt, és nem fogja szétverni a házat. Több okból kifolyólag sem. Egyrészt, mert fogalma sincs merre keressen benneteket, így ha ide szeretne jönni, csakis velem az oldalamon teheti meg. Azzal pedig nyilván tisztában vagy, hogy bármi áron visszafogom attól, hogy őrültségeket kövessen el, vagy hogy túlságosan is úgy viselkedjen... nos, mint Niklaus - ülök le a konyhaasztal mellé, és nézem Hope lelkes táplálkozását. - A másik ok, hogy nem háborúzni jön majd, hanem a lányát látni. Tudom, hogy az öcsém nem földre szállt angyal, és néha olyan, mint a testet öltött sátán, de ha van valaki, aki iránt őszinte, és önzetlen szeretettel viseltetik, az Hope. Sosem ártana a lányának, és neked sem, húgom. Hálával tartozik neked, és ezzel ő maga is tökéletesen tisztában van - mosolygok Rebekahra, majd Hayley felé fordulok. - Tudom, hogy félted Hope-ot, és megértem. Az anyja vagy, mi pedig a családja. Mi is féltjük, elhiheted. De gondolj bele, neked milyen érzés lenne, ha csak sokára, valamikor hónapok, vagy akár évek múltán tudnád meg, hogy én itt voltam, és te nem láthattad a lányodat. Niklausnak ugyanolyan fájó pont lesz, ha eltitkoljuk előle az igazságot - fűzöm a szavakat komolyan. - És mi már ezer éve ismerjük az öcsénket. Tudjuk, hogy nem túl jó ötlet megvárni vagy elérni nála azt, hogy csalódott, dühös, és frusztrált legyen. Általában olyankor halottak övezik az útját. Szóval bocsáss meg érte, de azt hiszem, tényleg jobb, ha elmondjuk neki, merre jártunk, és adunk neki is egy esélyt, hogy láthassa Hope-ot - dőlök aztán hátra, és újra Bekah felé nézek.
- Mint ebből kitaláltad, egyelőre még nem szakítunk ki a pótanyaság örömeiből - mosolygok szélesen. - Hope egyelőre itt marad veled. Legalábbis úgy gondolom, ez a legokosabb, amit jelenleg tehetünk. Ha úgy érzed, szeretnél visszatérni New Orleansba, megoldjuk. Ez esetben szükség lesz néhány bosszantó, ám ésszerű elővigyázatossági intézkedésre, de azt hiszem, kivitelezhető a visszatérésetek. Ugyanakkor ha megengeded, javasolnám, hogy várjatok még. Ígérem, sűrűn látott vendégek leszünk nálatok - biccentek, aztán elgondolkodom a kérdésükön.
- Azt hiszem, maradhatunk éjjelre - döntöm el a problémát. - Niklaus egyelőre nem tudja, hogy visszatértem a családi villába, nem fog neki feltűnni a hiányom. Ami téged illet Hayley, nyilván úgy hiszi majd, hogy vadászni mentél, így semmi akadálya annak, hogy csak holnap reggel távozzunk - fordítom aztán a fejem a nappali felé. Nem túl nagy a ház, nyilván csak egy hálószobás, de ilyesmin sosem akadtam fenn.
- Azt hiszem, én a kanapén remekül megleszek.
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Kedd Dec. 15, 2015 8:29 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

Tény, hogy ritka pillanat volt az, amikor nem szóltam bele a családi dolgokba, de emellett nem tudtam volna elmenni szó nélkül. Megértettem a bátyám tettét, vagyis tudtam a mögötte megbúvó érzéseket, félelmeket, hiszen annyi éven keresztül mi is félelemben éltünk, de azt is tudtam, hogy sose akarná bántani Hayley-t. Ezért is igyekeztem a pillantásommal és a szavaimmal észhez téríteni.
Hamarosan pedig már Hope-t odaadom az édesanyjának, hiszen hosszú hónapokon át nem láthatta, nem tarthatta a kezében, mindeközben igyekeztem távol űzni ama gondolatokat, hogy hamarosan Hope nélkül fognak telni a napjaim. Túlzottan megszerettem az elmúlt időszak alatt, a szívemhez nőtt és biztosan hiányozni fog, de az se kizárt, hogy hamarosan én is visszatérek majd New Orleansba, de ez még a jövő zenéje, addig kár is ezen agyalni.
Amikor a bátyám jelzi, hogy kimenne körülnézni, akkor csak bólintok, majd hamarosan mesélni kezdek az unokahúgomról az édesanyjának, majd amikor Hayley biztat, akkor egyszerűen csak folytatom. Jó érzés volt mesélni róla, viszont ugyanakkor próbáltam óvatos és tapintatos lenni, hogy az ifjú hibrid érzéseit ne bántsam meg. Nem tudtam, hogy mennyire áll már stabil lábakon, én meg senkinek a testi épségét nem szerettem volna kockáztatni. Majd hamarosan pedig újra megjelenik Elijah, vonásai sokkal inkább kisimulnak, mintha kicsit megnyugodott volna, de nem csak Hayley apró érintését láttam, hanem azt is látom, hogy milyen pillantásokkal figyeli a bátyám a lányt. Kár lenne tagadni, ami nyilvánvaló. Én csak abban reménykedek, hogy ennek nem lesz oly tragikus vége, mint amilyen szerelmek övezték az elmúlt ezer évet.
- Akkor mindenki megnyugodhat. – szólaltam meg mosolyogva, hiszen kár lenne tovább növelni a feszültséget, hiszen eddig békesség és szeretet honolt ebben a házban, s nem szeretném, ha ez hirtelen megváltozna.
A következő beszélgetésbe inkább nem szólok bele, sokkal inkább rövid időre eltűnök a konyhában és elkészítem az unokahúgom ételét. Ismerem annyira, hogy tudjam hamarosan éhes lesz. Majd mikor elindulok visszafelé, akkor neki dőlök az ajtófélfának és onnét figyelem őket mosollyal az arcomon. Látszik Hope-n, hogy szeret ott lenni, a karjai között, hogy Hayley szavai mosolyt csalnak az arcára és a szemei még inkább ragyognak, mint eddig. Mintha csak érezné, hogy végre az édesanyja tartja a karjaiban, amikor pedig hozzásimul, akkor még szélesebb lesz a mosolyom és a szívem kicsit összeszorul. Nem akarom őket elválasztani többé egymástól, de ugyanakkor szeretném, ha az unokahúgom biztonságban lenne…
- Ebben támogatom Hayley-t. Bármennyire is hiányzik a bátyám, s az egyedi stílusa jobb, ha nem tud erről a látogatásról. Nem szeretném csatatérré változtatni eme békés házat, legalább addig nem, míg a távozás nem esedékes és úgy érzem, hogy most nem vinnétek magatokkal, vagy tévednék? – kérdezem kíváncsian, majd közelebb lépek hozzájuk és ha Hayley engedi, akkor a konyhába menet elveszem tőle, majd pedig hamarosan helyet foglalok vele, hogy megetessem. Talán hagynom kellene, hogy az édesanyja tegye meg, de valahogy még se megy és szemmel láthatóan Hayley se bánja a dolgot.
- Érezzétek otthon magatokat! – teszem hozzá sietve, hiszen tényleg bármire szükségünk van, azt elvehetik. Ők is a családhoz tartoznak. Viszont a hibrid lány kérdése, javaslata igazán meglep. – Van hely, így maradhatok, ha szeretnétek.  - Te mit gondolsz erről, bátyám? – fordulok Elijah felé kíváncsian, hiszen így legalább ők is esélyt kaphatnak arra, hogy kicsit kiszakadjanak az „őrültekházából.” S megbeszéljék a dolgokat, de ez csak egy lehetőség.

|| Gyenge 27
Vissza az elejére Go down

avatar
Hibrid •• halálosabb vagyok bármely vérfarkasnál vagy vámpírnál
Chatkép :


Keresem :
Tartózkodási hely :
☽ New Orleans >> soon Seattle



A poszt írója Hayley Labonair
Elküldésének ideje Hétf. Dec. 14, 2015 6:14 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

Eléggé meglepett Elijah viselkedése, de másrészről teljes mértékben megértettem, viszont ennek ellenére kicsit rosszul esett, amit tett, vagy ahogyan viselkedett. Egy pillanatra talán még azt is gondoltam volna, ha nem látom őt a két szemmel, hogy Klaus termett itt, de szerencsére nem. Hamarosan a kezem is kiszabadul a fogságából, vagyis elengedi a könyökömet.
- Semmi baj. – szólalok meg sietve, majd kíváncsian fürkészem őt, mintha csak arra szeretnék felkészülni, hogy vajon mikor tesz olyat, amit a testvére szokott. Újabb szavaira csak egy kisebb sóhaj hagyja el az ajkaimat. – Sose voltam törékeny porcelánbaba, így tudok magamra vigyázni, illetve sose lehet tudni, hogy mikor jön jól az erősítés. – talán picit könnyedén veszem a dolgot, hisz tudom, hogy igaza van. De a szívem legmélyén éreztem, hogy idejöhet, hogy a lányomhoz vezethet el. Nem tudnám megmondani, hogy miért, egyszerűen csak éreztem, s a szív rejtett dallama nem is tévedett.
Hamarosan pedig már nem igazán hallom, hogy mond-e még valamit, mert nem tudom levenni a szemeimet a lányomról. Gyönyörűen néz ki, de olyan nagy már, hiszen emlékszem arra, hogy milyen aprócska volt, amikor először és „utoljára” tartottam a kezemben. A szívembe újra melegség költözik és hamarosan már a karjaimban tartom őt.  Apró puszit nyomok a fejére, majd mosolyogva figyelem őt, apró mozdulatait és a hangja a legkellemesebb dallam, amit eddig hallottam, miközben a szívem pár ütem erejéig hevesebben dobban.
Fel se tűnik, hogy Elijah elhagyja a házat. Hallgatom Rebekah meséit a lányomról, azt, hogy mit szeret csinálni, mi történt velük. Amikor pedig hirtelen elhallgat, akkor csak bólintok, hogy folytassa. Örülök annak, hogy próbál tapintatos lenne, de szeretnék mindenről tudni. Szeretném azt tudni, hogy miről maradtam le. Amikor meghallottam, hogy már néha ülni is szokott, akkor kicsit összeszorul a szívem, hiszen szerettem volna mellette lenni, de még se lehetett. Végül a beszélgetésünket Elijah újra betoppanása szakítja félbe, mire kíváncsian fordulok én is felé, ahogyan a húga teszi.
- Én mondtam, hogy senki se követett engem. – szólaltam meg egy kisebb mosoly keretében, majd újra visszafordultam a lányomhoz, s elkezdtem vele játszani. Lehajoltam a kiságyhoz és az egyik játékát kivettem, majd a kezébe adtam. Mosolyogva figyeltem a játszadozását, miközben a „sikolyai”, a gyermeki nevetései szinte a fülembe kúsztak, hogy utána melegséget csempésszenek a megtépázott szívembe, lelkembe.
Amikor pedig Elijah kezdett el beszélni, akkor néha elszakítva a pillantásomat Hoperól néztem rá. Egy percig se hittem azt, vagy csak nagyon rövidideig, hogy tudta azt, hogy hol vannak és miként vannak, de nem szólt róla. Sokkal inkább gondoltam azt, hogy most járhat is először és visszatérte után mondta volna el.
- Tudom, hogy nem titkoltad volna ezt előlem. Egy pillanatra se fordult meg a fejemben az, hogy esetleg nem árulnád el ezt. Te is most jársz itt először, igaz? – a kérdésem furán hangozhatott, mert a szavai is ezt erősítették meg, de kimondva még is csak másabb. – Ahogyan azzal is tisztában vagyok, hogy sose veszélyeztetnéd egyikük életét se. Sajnálom, hogy csak így rátok törtem, de a szívemben éreztem, hogy jönnöm kell. Egy aprócska dallam megsúgta. – vallom be azt, hogy mit is keresek itt. Egy anya sok mindent megérez. Főleg akkor, ha a gyermekéről van szó.
Tudtam jól, hogy Klaus-sal kapcsolatban is igaza van, de még is egy kisebb gombóc keletkezett a torkomban. Nem akartam Hope apjára gondolni, se a tetteire, illetve még a viselkedésére se. Lassan kicsit arrébb léptem és pár perc erejéig csöndbe burkolóztam, miközben a lányommal játszottam továbbra is és egy percre se eresztettem el a karjaim közül.
- Nem szeretném, ha elmondanád neki. Nem akarom, hogy úgy törjön be ide, mint egy őrült és veszélybe sodorja a lányom életét. – szólaltam meg végül aggódva, majd lassan elindultam a konyha felé, hogy valami ételt keressek Hope-nak.
- Nem maradhatnánk estére? – kérdeztem alig hallhatóan, mintha csak valami titkot suttognék. Szerettem volna minél több időt a lányommal tölteni, mert ki tudja, hogy mikor láthatom újra, ugyanakkor jó lett volna kicsit kiszakadni New Orleans zűrzavaros forgatagából. – Persze, ha mind a kettőtöknek meg felel. – tettem hozzá kicsit hangosabban, mert ha Elijah is itt marad, akkor még inkább biztonságban fogom magamat érezni. Tudom, hogy Rebekah-t se kell félteni, de ismertem már Elijah-t annyira, hogy tudjam benne tényleg bízhatok. Egy szerelmes szív sose hazudik ilyenről…
Vissza az elejére Go down

avatar
Eredeti •• Egy vagyok a legidősebbek közül, add meg a tiszteletet
Chatkép :

Kedvenc dal :
In the eyes of a saint I'm a stranger
We're all trying to find a way
At the death of every darkness there's a morning
Though we all try
We all try
We're all one step from grace
Rag'n'Bone Man - Grace

Tartózkodási hely :
New Orleans
Hobbi & foglalkozás :
Hayley és Hope megóvása



A poszt írója Elijah Mikaelson
Elküldésének ideje Hétf. Dec. 14, 2015 4:25 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

Nagyot fújok, főképp mikor meghallom Bekah szavait, amikkel le akar csitítani. Többé-kevésbé sikerül is neki, legalábbis felé pislogok, aztán elengedem Hayley könyökét. Nem akartam úgy viselkedni mint az öcsém szokott, csak nemes egyszerűséggel túlságosan váratlan volt Hayley felbukkanása, és a nyomában máris vészcsengők csilingeltek a fejemben. Reménykedtem benne, hogy hiába.
- Bocsáss meg - címzem a szavaimat Hayleynek immár kissé szégyenkezve a heves kirohanásom miatt. - Bár nem értem, miért éreztél késztetést arra, hogy kövess engem, bárhol is látsz. Mehettem volna jóval veszélyesebb helyre is - teszem hozzá, aztán felfogom Rebekah pillantását, hogy fogjam be a számat. Igaza van, persze. De amit már többen tudnak, az nem titok, és mindig benne rejlik a bukás, vagy a menekülés kényszere és lehetősége.
Aztán rájövök, hogy nem hallgatnék el, akkor sem számítana, mert Hayley a következő másodpercben már megfeledkezik a világról. Nem lát sem engem, de még a húgomat sem. Elindul Hope felé, mint egy alvajáró, és olyan boldogan öleli magához, hogy azonnal látom, a szavai, amikkel kifejezte mennyire hiányzik a lánya, csak szegényes utánzatok voltak az érzéseihez képest.
Rebekah beszámol Hope napjairól, és fejlődéséről, én pedig kihasználom az alkalmat, hogy egy biccentés után a húgom felé kilépjek a házból. Neki nyilván nem kell magyaráznom, hogy miért, és szóval fogja tartani Hayleyt mindaddig, míg vissza nem térek.
Alaposan körbejárom a házat övező erdőt, fülelek minden neszre, minden egyes apró zajra. Állatok neszezését hallom, az avarban motoszkáló és elsurranó lábak zaját, de egyik sem embertől származik. Nyulak, rókák, farkasok és madarak... mindössze ennyi a társaságunk.
Visszatérek a házba, de az ajtót biztos, ami biztos alapon bereteszelem magam után. Jobb elkerülni minden kellemetlenséget, vagy a további váratlan látogatók érkezését.
- Biztonságban vagyunk - erősítem meg, mikor mindketten kérdőn néznek rám, aztán odasétálok melléjük, immár jóval nyugodtabban, mint negyed órával ezelőtt. Az arcomon még szinte érzem Hayley érintésének nyomát, ahogy gyengéden végigsimított a bőrömön, és tudom, hogy Rebekah is látta az önkéntelen kis mozdulatot.
- Nos Hayley, a kérdésedre válaszolva, volt oka annak, hogy nem mondtam el, miszerint ide készülök. Alighanem te is kitaláltad, hogy mi. Nem tudtam, mennyire biztonságos. Milyen biztonságos nekem, Rebekah-nak, de elsősorban Hope-nak. A saját szememmel akartam látni, hogy nem fenyegeti veszély sem őket, sem az ide érkezőket. Bízom benne, hogy elhiszed nekem, hogy ezekről meggyőződve nem állt volna szándékomban tovább titkolni előled a tényt, miszerint láthatod Hope-ot - gombolom ki a zakómat.
- Igazság szerint most meg kellene kérdeznem, Niklaus merre van, de a tény, hogy még nem rúgta be az ajtót alighanem azt jelzi, hogy te ugyanúgy nem árultad el neki a célodat, ahogyan én neked. Van két lehetőségünk: vagy titokban tartjuk, hogy mi volt a mai végcélunk, vagy az igazság egy részét fedjük csak fel előtte, miszerint te nem jártál itt - nézek bele Hayley szemébe. - Mindketten tudjuk, hogy az öcsém haragját nem könnyű elviselni, de én könnyebben megbirkózom vele, mint ahogyan te - nyújtom ki a kezem, és megsimítom Hope pihés haját. Nem tudom, érzi-e kinek a karjában van jelenleg, de boldogan vigyorog, és lelkesen, teli torokból sikkantgat hozzá.
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Dec. 13, 2015 4:52 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

Bátyám szavai igazán jól estek. Jó érzés volt, hogy ezt gondolja rólam, mert kár lenne tagadni, hogy eleinte kicsit féltem attól, hogy vajon meg fogom-e állni a helyemet ebben a szerepben, de még is tudtam, hogy a válaszom igen lesz, ha megkérnek arra, hogy vigyázzak rá. Ő is a családhoz tartozott attól a pillanattól kezdve, hogy rájöttünk arra, hogy Hayley Klaus gyermekét hordja a szíve alatt.
- Köszönöm és ne tedd, mert így legalább vigyázhattam rátok és megismerhettem ezt a csodát, vagyis Hope-t. – én is sajnáltam, de még is sikerült valamennyire megbékélnem azzal, amiről le kellett mondanom a szüleink döntése miatt. Fájt, hogy nem lehettem anya, hiszen egyik álmom foszlott szerte egyik napról a másikra, de ugyanakkor bele se mertem gondolni, hogy Hayleynek mennyire lehet rossz, hiszen ő a karjaiban tartotta, majd pedig oda kellett adnia, hogy vigyázhassak rá, mert a lánya biztonságát tartotta mindenki szem előtt. Azt hiszem, hogy az ő szívének fájdalma nagyobb volt eme hónapokban…
Nem lett volna jogom kioktatni őt, hiszen mind a ketten szerettünk már, elbuktunk és rosszul is döntöttünk, de számára jó pár évtized, évszázad után újra megadatott valaki. Valaki, akit szerethet, de még se szabad, viszont vannak olyan szerelmek, amik lehetnek bármennyire is veszélyesek, de előbb vagy utóbb beteljesednek. Magam sem tudnám megmondani, hogy miért kívántam azt, hogy idővel beteljesedhessen, viszonzásra leljen az ő érzéseire a lányban, hiszen olyan vágyak voltak ezek, amiknek nem szabad volna megszületni és kibontakoznia, de már késő volt. Egyedül másik bátyám haragjától féltettem őket, s nem pedig egymástól…
Figyelem a tetteit, miközben a szavait hallgatom. Lassan bólintok, hiszen tudom, hogy komolyan gondolja azt, amit mond és ennek köszönhetően még inkább a szívembe költözik egy kisebb félelem. Nem szeretném őt elveszíteni. Elijah mindig is a testvérem marad és hozzá igazán közel álltam mindig is. Mindig meghallgatott, ahogyan én is őt. Ő volt az, aki néha megvédett Klaus haragja ellen is vagy éppen tettei ellen. Egyikünk se volt angyal, egyikünk se volt a jóság mintaképe, de ő igyekezett úgy élni, hogy ne okozzon még több kárt, mint amit már elkövettünk a múltban.
- Talán egyszer ez is változni fog, csak légy türelmes, bátyám. – szavak halkan hagyták el ajkaimat és talán inkább tűnhetett kívánságnak, mint esetleg olyannak, mint aki biztos ebben. A szerelem sose volt egyszerű számunkra, de szívünk dallamával ott fog élni mindig a remény, hogy változni fog és neki talán ez meg is adatik, hogy végre ne csak röpke pillanatok legyenek az életében, hanem sokáig tartó boldogság eme viharos és veszélyes életben, városban.
Figyelem őket, s hagyom, hogy hadd élvezze ki az unokahúgának kíváncsi pillantásait, vagy éppen babai megnyilvánulásait. Lehet, hogy nem látta még soha Elijah bácsit, de biztos vagyok abban, hogy Hope érzi azt, hogy már korábban is ott volt, s óvta őt attól, hogy bárki is bántani tudja. Apró teremtés volt, de mégis olyan okos. Volt mindig is valami megfoghatatlan a szemeiben. Mosolyom pedig egyre szélesebb lett, ahogyan néztem őket, mert nyilvánvalóvá vált számomra, hogy Elijahból is remek apa lett volna, de az élet valami miatt Klaus-t ajándékozta meg ezzel a dologgal. Talán azért, mert őt kellett leginkább megmenteni hármunk közül.
Hamarosan pedig még egy fő betoppan, aminek köszönhetően újra a karjaiban tartom Hope-t és figyelem őket. Nem csodálkozom a bátyám tettein, de azért tény, hogy lehetne finomabb azzal a nővel, akiért áhítozik a szíve, viszont megszólalni még percekig nem tudok, amikor pedig meglátom, hogy Hayley megpróbálja kiszabadítani a kezét, akkor már én is megszólalok.
- Bátyám, kérlek. Ő csak egy anya, aki a gyermeke után áhítozott és jól gondolta, hogy te lehetsz az, aki elvezeti hozzá. – mosolyodtam el. Talán meglepőek voltak a szavaim, de még is valamennyire képes voltam megérteni Hayley tetteit is és azt, hogy miként keveredhetett ide. Na, meg azért elismerésem azért, hogy képes volt Elijah-t követni, mert ő tökéletesen tudja eltűntetni a nyomokat.
- Természetesen. – kapcsolok sietve, amikor megkérdezi, hogy a kezében tarthatja-e a lányát. Tény, hogy egy pillanatra meglepődtem azon, amikor Hays végig simított a bátyám arcán, de ekkor rájöttem arra is, hogy a bátyám érzései nem viszonzatlanok, hanem a kis hibrid is gyengéd szálakat érez irányába, csak fél bevallani, kimutatni őket. Sietve teremtem Hayley-nél és a kezébe adtam.
- Igen, s már ülni is szokott néha, illetve imád a szabadban lenni, meg.... – mondtam jókedvűen, hiszen elég sok időt töltöttem már az unokahúgom társaságában, hogy tudjam mit szeret, de aztán hirtelen elhallgatok, mert fogalmam sincs arról, hogy a nem rég betoppant nőt miként érinthetik a szavaim.
- Szóval még valaki várható, vagy csak ti ketten toppantatok be? – kérdeztem kíváncsian, mert ha Klaus is megjelenik, akkor nem kizárt, hogy hamarosan Hope távozni fog, de amíg csak ők ketten vannak itt, addig még él a remény, hogy még velem maradhat a tündéri teremtés. Nem álltam még arra készen, hogy hirtelen elvegyék tőlem, illetve jobb tudni azt, hogy mennyi ideig várható még az, hogy békesség fog uralkodni ebben a házban. Bár, őket elnézve lehet, hogy hamarosan egy kisebb szerelmi civódás is kitörhet.
Vissza az elejére Go down

avatar
Hibrid •• halálosabb vagyok bármely vérfarkasnál vagy vámpírnál
Chatkép :


Keresem :
Tartózkodási hely :
☽ New Orleans >> soon Seattle



A poszt írója Hayley Labonair
Elküldésének ideje Vas. Dec. 13, 2015 4:13 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

Fogalmam sem volt arról, hogy hol fogok kilyukadni, de ennek ellenére gondoskodtam arról, hogy a messze hagyott kocsimat senki se szúrhassa ki. Nem az úton álltam meg, hanem még az elágazástól is kicsit beljebb mentem az erdők közé. Jobb az óvatosság, illetve onnét nekem se volt egyszerű idetalálnom. Na meg az se elhanyagolható dolog, hogy sokszor körbepillantottam, figyeltem a fák, az erdő aprórezdüléseire, mert nem szerettem volna azt, ha esetleg valaki engem is követne. Elég volt az, ha én követtem Elijaht, de vajon hova tarthatott? Legbelül kicsit reménykedtem abban, hogy Rebekahhoz siet és ez eléggé ésszerűnek is tűnt, mert tényleg olyannak tűnt, mint aki nem biztos a merre is kell menni mindig.  Nem hiszem, hogy valamiféle titkos találkozó lett volna. A szövetségeseink a városban voltak, miközben az ellenségeink is, de az utóbbiból biztosan gyűjtöttek párat világszerte. Illetve bíztam Elijahban annyira, hogy higgyek abban, hogy nem újabb veszély jött a város közelébe és azt egyedül szeretné megoldani. Egy család lettünk, még akkor is, ha nem éppen úgy éltünk. S míg Klaushoz egy gyermek kötött, addig a másik fivérhez a szívem rejtett dallamai kötöttek, olyan dallamok, amiket igyekeztem a világ elől elrejteni, nem megmutatni senkinek se, hiszen már mind a ketten tudjuk azt, hogy mi történik akkor, ha felszínre kerülnek. De ugyanakkor nem mertem volna megkockáztatni se azt, hogy Klaus elvegye tőlem Hopet, mert valakit szeretek, egy olyan személyt, akit nem lenne szabad. De ahogy mondani szokás, az embernek mindig a tiltott „gyümölcs” kell.
Amikor pedig egyre közelebb értem a házhoz, úgy lassult a léptem, mintha hirtelen mázsás súly lett volna a lábaimon, de mind eközben figyeltem. Még inkább figyelni kezdtem és az érzékeimre koncentráltam, mert tényleg nem szerettem volna még több meglepetést. Eddig is volt bőven részem benne. Egy kis nyugalom és meglepetés mentes nap nekem is kijár, de természetesen nem így lett. Viszont olyan dolog történt, aminek köszönhetően a szívem újra hevesen dobbant egy-két ütem erejéig, illetve még a szememnek se akartam hinni, amikor beléptem az ajtón. Megkérdezhettem volna, hogy van-e itt valaki, vagy kopoghattam volna, de egyszerűen az ismerős hangok, s illatoknak köszönhetően a lábaim önkényesen vittek befelé, hogy utána egyetlen egy szó hagyja el az ajkaimat és a lábaim földbe gyökerezzenek. Figyeltem őket, s még mindig nem akartam elhinni, amit látok. Dühös voltam-e? Nem, vagy talán kicsit, de abból, amit láttam vagy éppen tudtam, úgy éreztem, hogy Elijah is most járhat itt először, ha meg nem így van, akkor nem lesz túl örömteli az, amit kapna tőlem, hiszen tudja, hogy mennyire vágytam Hope után. Mennyire szerettem volna a karjaimban tartani a lányomat.
Mire észbe kaphatnék, addigra Elijah keze a karom köré fonódik és nemes egyszerűséggel beránt, majd hangosan csapódik mögöttem az ajtó. Figyelem, vagyis inkább csak hallom azt, amit csinál, mert a pillantásomat nem tudom elvenni a lányomról és Rebekahról. Figyelem azt, ahogyan kíváncsi pillantással fürkészi a világot, s minket és érzem, ahogyan a szívembe egy kisebb békesség költözik, hiszen jól van és nincs baja. Rebekah tényleg a gondját viselte… Hallom, ahogyan hozzám beszél Elijah, de még se értem, a szavai elmosodnak, majd amikor elkapja a könyökömet és kicsit megránt, akkor felé fordulok.
- Követtelek. Láttalak az utcán és olyannak tűntél, mint aki keres valamit vagy legalábbis készül valamire. – szólalok meg alig hallhatóan, majd megpróbálom kirántani a karomat a kezei közül. – Miért nem mondtad, hogy ide jössz? Tudtad jól, hogy hiányzik Hope! – szólaltam meg csöppet se kedvesen, s ha kiszabadult a kezem, akkor idegesen a hajamba túrtam. – Nem követett senki más! Emiatt nem kell aggódni, minden rendben van, csak én vagyok itt... – teszem hozzá kicsit higgadtabban, majd lassan kifújom a levegőt. Majd pedig kezem gyengéden simít végig Elijah arcán, mintha csak ezzel is még inkább megszeretném nyugtatni, majd aztán kapcsolok, hogy nem vagyunk egyedül, így sietve kapom el a kezemet. Ügyeltem arra, hogy más ne lehessen itt. Más részt meg annyira ismerhetne már Elijah, hogy egész jól tudok olvasni az apró rezdüléseiben. Jobban, mint a legtöbben körülötte, de ez most mindegy is. Lassan tettem egy-két lépést a lányok felé. – Szabad? – kérdeztem szinte remegő hangon és vágyakozó pillantások keretében és ha megkaptam, akkor a karjaimba vettem a lányomat és éreztem, amint egyetlen egy örömkönnycsepp végig szaladt az arcomon. – Olyan nagy már… - figyeltem őt, ahogyan ő is engem. Néha gyermeki gügyögéssel reagált a dolgokra, majd pedig a hajamat kezdte el babrálni, míg végül hozzám nem simult….
Vissza az elejére Go down

avatar
Eredeti •• Egy vagyok a legidősebbek közül, add meg a tiszteletet
Chatkép :

Kedvenc dal :
In the eyes of a saint I'm a stranger
We're all trying to find a way
At the death of every darkness there's a morning
Though we all try
We all try
We're all one step from grace
Rag'n'Bone Man - Grace

Tartózkodási hely :
New Orleans
Hobbi & foglalkozás :
Hayley és Hope megóvása



A poszt írója Elijah Mikaelson
Elküldésének ideje Vas. Dec. 13, 2015 3:41 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

Felkelek a fotelból, odasétálok a kiságy mellé, és miközben letekintek Hope-ra, néma csendben hallgatom a húgom szavait. Úgy lát a vesémbe és a lelkem mélyébe, mintha legalábbis röntgenszemei lennének. Mindenki más előtt szégyellném a gondolataimat és érzéseimet, még Niklaus előtt is, a többi testvéremről, mint mondjuk Kolról és Finnről már nem is beszélve. Bekah az egyetlen kivétel, és nem tudom, azért-e, mert ő az egyetlen nő a családban, vagy mert gyerekkorunktól fogva szoros köztünk a kötelék, de nem is érdekel igazán a válasz. Örülök ennek a ténynek, és kész.
- Sajnálom, hogy a sors, amibe a szüleink hajszoltak minket bele, megfosztott téged az anyaság lehetőségétől - nézek aztán komolyan Bekah szemébe. - Csodálatos édesanya lennél, húgom - hajolok oda egy pillanatra, hogy csókot nyomjak az arcára, és minden másodpercben a legkomolyabban gondolom a szavaimat. Rebekah meleg szívű, és kedves teremtés, még ha néha nagyon jól álcázza is. Annak a gyermeknek, akit ő hozna a világra, tökéletes gyerekkora és élete lenne mellette.
Csak komoran felsóhajtok aztán, mikor Hayleyre terelődik a szó. Kitalálta alig néhány mondatból és gesztusból is, mit érzek a lány iránt, és mi történt köztünk. Nem tart prédikációt, sem lelki fröccsöt, talán alighanem azért, mert ő maga is pontosan tudja, a mi kárhozott és átkozott életünkbe milyen ritkán köszönt be az igazi szerelem... és általában akkor sem képes a kiteljesedésre. Vagy mi magunk tesszük tönkre, vagy a nagyrabecsült öcsém kezeskedik róla, hogy rajta kívül senki más ne tartozhasson az "örökkön örökké" körébe.
- Ne félj húgom - hajolok le aztán a kiságy felé - ha Hayley élete veszélybe kerülne, és magam lökném el messzire. Még akkor is, ha belehalnék lélekben. Megszoktam már, hogy a boldogságot én csak messziről szemlélhetem, és csupán néhány lopott pillanatot kaphatok abból, amit mások szerelemnek hívnak - emelkedem fel aztán már úgy, hogy Hope ott ül a karomon.
Egymásra nézünk, az előbb még lefelé görbülő szája most mosolyog. Kíváncsi szempár fürkész engem, aztán valamit gügyög, és az egész öklét a szájába dugja, majd felkínálja nekem.
Magamhoz ölelem az apró testet, beszívom semmihez nem hasonlítható illatát, amelyben ott keveredik az iménti békés álom, a tisztaság, a szeretet és az ártatlanság. Még az én szívem is belesajdul egy pillanatra, ha belegondolok, hogy én magam is meg vagyok fosztva a család lehetőségétől. Abba már inkább bele sem gondolok, mit is érezhet Rebekah.
Viszont mikor meghallok a küszöb felől egy túlontúl ismerős hangot, úgy perdülök meg, Hope-al a kezemben, mintha álmodnék. Pedig ez nem álomkép, ez a valóság. Hayley itt van... Rebekah búvóhelyén!
Mindhármunk lába a földbe gyökerezik, bár mindhármunké más ok miatt. Az enyémet konkrétan a döbbenet ragasztja a padlóhoz, és azon nyomban megszólalnak a fejemben a vészcsengők.
Rebekah kezébe nyomom Hope-ot, nem túl kíméletesen elrántom Hayleyt a küszöbről. Egy dörrenéssel bevágom az ajtót, be is kulcsolom, aztán az ablakhoz lépek, és a függönyt félrehúzva, feszülten bámulok ki az esti sötétségbe.
- Hogy kerülsz ide, Hayley? - fordulok aztán szembe vele, és megragadom a két könyökét. - Hogy találtál ránk? - vizsgálom újra a fák mélyét. Ha ő ránk talált, akkor más hívatlan vendégek is megjelenhetnek. Olyan vendégek, akiket nem akarok itt látni.
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Dec. 13, 2015 12:34 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

- Nem erre akartam célozni, bátyám, hiszen ismerlek már annyira, hogy tudjam sose lennél képes egyikünket se veszélybe sodorni. – mosolyodtam el, mert nem szerettem volna, ha félreérti. Egyszerűen csak változott a világ, ahogyan a boszorkányok is. És tudomásom szerint nem vagyunk éppen a kedvencük, így érthető, hogy aggódtam kicsit, de egy percre se gondoltam azt, hogy bajba sodorni minket. Kész akarva biztosan nem, mert számára még talán fontosabb is Hope, mint számomra. Imádja az apró teremtést és ez minden egyes pillantásából sugárzik, hiszen a bátyám szemi néha többet meséltek minden egyes szónál…
- Mindig is szerettem volna megtapasztalni azt, hogy milyen lehet édesanyának lenni és az elmúlt hónapokban megadatott nekem ez… - szólalok meg halkan, s közben még mindig az unokahúgomat figyelem mosolyogva. – Illetve úgy érzem, hogy több is rejlik benne, hogy még több szívet képes lehet megolvasztani és sok embernek elhozhatja a régóta áhított, vagy éppen be nem vallott reményeket, vágyakat. – mosolyodom el haloványan. Egy apró teremtés, de annál sokkal különlegesebb. S nem csak a szülei miatt, hanem egyszerűen csak van benne valami megfoghatatlan és magával ragadó. Amikor pedig megjegyzi azt, hogy hallott már hasonlót a számból az elmúlt egy évezred alatt, akkor még szélesebb lesz és ártatlanul pillantok Elijah-ra. Tény, hogy sokszor mondhattunk hasonlót, ahogyan mi is szerettünk már többször, de még is mindannyiunk szerelme tragédiára volt ítélve. Az élet sose volt egyszerű, de az ígéreteinket mindig igyekeztünk betartani és ennyi évtizeddel mögöttünk is mindig a család maradt az első, még ha ez nem is volt egyszerű.
- Nem lehet minden testvéri kapcsolat maga a békesség, meg kell egy kis veszekedés is, hiszen megerősíti a testvérek közötti kapcsolatot, vagy tévednék? – hangom játékosan csendül és leplezni se próbálom azt, hogy mennyire örülök annak, hogy itt van. Hiányoztak már, de még is jobbnak láttam azt, hogy nem kerestem őket. Így biztonságosabb volt mindenkinek, illetve Hope minden egyes pillanatát a napjaimnak lekötötte. Imádtam vele játszani és a gondját viselni.
Szavain meglepődhetnék, de még se teszem. Éreztem, hogy valami történhetett közöttük. Végül lassan bólintok. – Ismered Klaus-t, hogy mennyire csökönyös tud lenni, ha érzelmekről van szó. Illetve attól, hogy még nem szeret valakit, vagy legalábbis nem fűz hozzá gyengébb érzéseket, attól még nem mindig szereti nézni azt, ahogyan te vagy én boldogok vagyunk. – a hangom komolyan csendül, hiszen mind a ketten veszítettünk el szerelmet. Olyan személyt, akit igazán szerettünk. S az se mellékes tény, hogy Hayley Klaus gyermekének az édesanyja, így még inkább bonyolultabb ez a dolog. – Csak vigyázz magadra és rá is, hiszen ezt nektek kell tudni, hogy mertek-e kockáztatni, vagy nem, de azt kívánom, hogy végre boldog legyél, bátyám. – szavaimat komolyan gondoltam. Tényleg szerettem volna boldognak látni. Látni azt, hogy újra képes megtapasztalni azt, hogy milyen viszont szeretve lenni, mert abból, amit elmondott, abból csak arra tudok gondolni, hogy a kis hibridlánynak se lehet közömbös a bátyám, de ugyanakkor veszélyes játékba kezdtek.
Amikor pedig Nickalusról kezd el beszélni, akkor még szélesebb mosoly jelenik meg az arcomon, hiszen akkor jól gondoltam a dolgot. Még mindig semmit se változott, de ettől még szeretem. Mind a ketten örökké a bátyáim maradnak. Történjen bármi és egyszer talán újra én is újra a családjuk részese leszek, mert visszatérek New Orleansba, de ez még messze van. Olyan, mintha csak tegnap hagytam volna ott a várost, pedig azóta jó pár hónap eltelt és ez főként Hope miatt tudtam. Rajta igazán látszódott a hónapok múlása, de alig, hogy Elijah a mondandója végére ért fel is ébredt. Sietve kaptam a karjaimba és egy apró puszit nyomtam a fejére.
- Természetesen. – mosolyodtam el újra, s a kezébe adtam az unokahúgunkat. Figyeltem őket, de még mielőtt bármit is mondhattam volna meghallottam egy ismerős hangot.
- Hayley? – hangom döbbenten csengett, majd kicsit érthetetlenül pillantottam abba az irányba, majd a bátyámra, hiszen azt mondta, hogy egyedül jött.
- Nem azt mondtad, hogy egyedül jöttél, Elijah? – kérdeztem még mindig csodálkozva, majd végül újra Hayley felé fordultam és beljebb invitáltam. Bár szemmel láthatóan kicsit a földbe gyökereztek a lábai.
Vissza az elejére Go down




A poszt írója Sponsored content
Elküldésének ideje
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

Vissza az elejére Go down
 

Rebekah Mikaelson kis lakása

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
2 / 3 oldalUgrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

 Similar topics

-
» Rebekah Mikaelson - The Girl, Who Loved Too Esily
» Rebekah hálószobája
» Rebekah Mikaelson
» Rebekah Mikaelson
» Lakónegyed

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Vámpírnaplók Szerepjáték :: Itt élünk mi
- járd körbe városainkat -
 :: A határokon túl
-

Friss reagok
- lelked hangjai -






Álarc nélkül
- itt vagyunk -





Jelenleg 22 felhasználó van itt :: 8 regisztrált, 0 rejtett és 14 vendég :: 1 Bot
A legtöbb felhasználó (77 fő) Kedd Jún. 23, 2015 10:38 pm-kor volt itt.

Fajaink aránya
● ● számokban a valóság ● ●

csoportok ●
Ffi
Ember •
27
18
vámpír •
26
19
ősi vámpírok •
5
7
Vadászok •
8
9
Boszi / mágus
31
16
Farkas •
17
20
hibrid •
3
3
vámpírboszi •
14
6
Animágus •
3
2
dhámpír •
4
2
tündér •
2
2
Farkasboszi •
6
2
druida •
2
3