Share | 

avatar
Boszorkány •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Kedvenc dal :
The Golden Age
Tartózkodási hely :
❅ Mystic Falls & New Orleans
Humor :
❅ Sweet



A poszt írója Bonnie Bennett
Elküldésének ideje Today at 9:45 am
Ugrás egy másik oldalra

Bonnie && Damon
[You must be registered and logged in to see this image.]

- Még kész szerencse, hogy nem tudtok öregedni, a kíváncsiságodnak köszönhetően lehet lassan már őszbe borulna a hajad. – felelem mosolyogva, hiszen ha tényleg ott lenne mindenhol, akkor az már erős túlzás lenne. Tudom, hogy szereti irányítani a dolgokat, kézben tartani, de attól még neki se kell mindenről tudnia. Okkal nem lett beavatva abba se, amit Enzo titkol, vagyis gondolom. Igazából fogalmam sincs, hogy mi történt teljesen ebben a városban a távollétem alatt, hiszen alig, hogy visszatértem ismét egy kisebb kalamajkába keveredtem. És most úgy éreztem, hogy Damon felbukkanásával jönni fog a következő.
- Látom még mindig imádod őt. Gondolom van már valami terved, vagy tévednék? – kérdeztem meg érdeklődve, hiszen aggódtam Elenáért, de az is igaz, hogy régebb óta nem beszéltünk már egymással, vagy csak én is megváltoztam addig, amíg távol voltam. Nem akartam az a személy lenni többé, aki csak akkor jut eszébe a többieknek, amikor szükségük van rám, de amúgy meg eléggé elfelejtenek, viszont mintha ez nekik fel se tűnne, amikor megforgatja a szemét, akkor sóhajtok egyet. – Ne forgasd a szemeidet, Elena fontos, a barátom, de én se vagyok csodatevő és ha a hasznomat vettétek volna, akkor már rég megkerestetek volna, de nem tettétek, hiszen még az se érdekelt egyikötöket se, hogy élek-e még. Szóval mégis mit kéne tennem, rohannom fejjel a falnak, amikor az én erőm is véges és nem tudok megtörni csakúgy egy vámpírigézést? - talán volt egy kisebb bosszúság a hangomban, miközben az igazságot se féltem kimondani. Tény, hogy Damon-t is jobban kedveltem, mint hajdanán, de akkor se kérjen rajtam számon semmit se, amikor ők is előtte magukba nézhetnének, hogy miként is merülte ma feledés homályába az elmúlt hónapok alatt.
- Azt hittem, hogy úgy tartod elég nagyfiú és tud magára vigyázni. – mosolyodom el, hiszen lehet eleinte nem éppen kedveltem a barátját, de jelenleg nem tett semmi olyat se, ami miatt ártani akarnék neki. Erős kifejezés lenne, hogy túlzottan is kedvelem, de talán jobban is, mint illene. -  Nem mindenkinek akarok ártani. – kacsintok egyet a szavaim mellé, mert tényleg így van. Alapjáraton azért eléggé békés boszorkány voltam.
- Nem lehet mindenki profi benne. – szegem fel a fejemet és állom a pillantását, hiszen úgyse tudja kiolvasni az íriszeimből a titkot, amit megígértem, hogy nem mondok el senkinek se. – Sajnálom, de nem lehet. Megígértem és be is tartom az ígéretemet, így állhatunk itt napestig is, akkor se fogom elárulni ezt a titkot. – jelentettem ki határozottan, miközben továbbra is farkasszemet néztem Damonnal. – Nézd, tudom nem volt felhőtlen a viszonyom vele kezdetekben, ahogyan veled se, de téged is megkedveltek már valamennyire, így miért hihetetlen, hogy a másik feketebáránnyal kapcsolatban is megváltozott valamennyire a véleményem? – kérdeztem meg végül egy apró sóhaj kíséretében.



■ ■  Bocsánat a késés miatt! 27  ■ ■credit

Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Kedvenc dal :
●● runnin ●●
Tartózkodási hely :
●● mystic falls ●●
Humor :
●● bloody ●●



A poszt írója Damon Salvatore
Elküldésének ideje Vas. Júl. 16, 2017 12:52 pm
Ugrás egy másik oldalra


Bonnie && Damon

[You must be registered and logged in to see this image.]

Grimaszoltam egyet, miközben megcsóváltam kissé a fejem.
- Nem, nem mondanám, hogy túlzás… épp ellenkezőleg. – Valójában tényleg túlzás volt. Csak szerettem volna, ha mindenhol ott lehetek. Minden szerettem közelében és ügyelhetek rájuk. De legfőképp Elena közelében kellett volna lennem, mikor az az átkozott Tatia megbabrálta a fejét, az emlékeit, és úgy történetesen az egész életét. Idegesített, mert nem tudtam, mit kezdjek vele, a helyzettel. Sóhajtottam egy aprót, mikor visszakérdezett. Nem tudtam, mennyire kellene belemennem, mert habár ők barátnők, nekem azonban semmi közöm nem volt Bonniehoz. Maximum annyi, amennyi a börtönvilágban volt köztünk. Bevallom, kezdtem megkedvelni a boszit, de mire kibontakozhatott volna köztünk az a hatalmas „barátság” – visszajutottunk. Szóval, végeredményben ugyan ott voltunk, mint mikor bejutottunk oda. Amióta pedig éljük az életünket, az útjaink nem keresztezték egymást túl sűrűn. Bántam is, meg nem is.
- Tatia, tudod, az ősi idegesítő vámpír ribanc… - Morogtam cseppet sem kedvesen. Érezhető volt a hangomon, hogy megfojtanám minimum azt a vámpírt, sőt. A szívével játszadoznék, ha tehetném. De nem voltam ilyen helyzetben. Sóhajtottam egy aprót, majd mikor azt mondta, hogy ő tényleg nem tudna ezen segíteni, a szemeimet forgattam. Legalább egy kis igyekezetet láttam volna rajta, de nem. Jó, oké, nem ezért jöttem ide hozzá, de úgy tudtam, Elenával barátnők és nem láttam rajta, hogy túlzottan érdekelné, mi történt vele. Vagy csak engem utál annyira, hogy ne érdekelje az a csekély probléma, miszerint Elena elfelejtett? Újabb sóhaj. Nem reagáltam rá, inkább a kérdésre figyeltem, amire értetlen arcot vágtam. Fokozatosan mosolyra húzódtak az ajkaim.
- Féltékeny? Rád? Ne nevettess. – Ami pedig a másik kérdését illette, megráztam a fejem. – Nem, nem mondanám. Inkább Enzot féltem tőled, mert hát, ki tudja, mit forgatsz abban a kis boszi fejedben. Nem hiszem, hogy teljesen véletlenül mész mindig Enzohoz… - Vontam fel a szemöldököm pár pillanatra, majd a fejemet csóváltam.
- Előbb tőled akartam hallani, hogy mi is folyik itt. De megnyugodhatsz, mert előbb-utóbb hozzá is ellátogatok. – Jóban voltunk Enzoval, de mostanság az élet nem úgy hozta, hogy túl sokat együtt tudtunk volna lógni. Még mindig haragudtam magamra, amiért annak idején ott hagytam, ezzel megpecsételve a kapcsolatunkat, de amióta újra visszatért, amióta volt lehetőségem rá, hogy helyrehozzam… próbálkoztam. Ha volt lehetőségem rá, akkor igyekeztem. De azt hiszem, vannak dolgok, amik az idő múlásával sem halványodnak el.
- Elég átlátszó, ahogy hazudsz. Titkolsz valamit. – Tettem hozzá, miközben elkaptam a karját és magamhoz húztam, így néztem le rá. Az arcunk elég közel került egymáshoz, a szemeit fürkésztem, mintha ki akarnám olvasni belőle a választ. De nyilván nem sikerült.
- Nos? Beszélsz végre, Bonbon? – Kérdeztem halkabban, lágyabb hangon.

||music:Bamon video|| 424 szó || remélem, jó így  40  ||
[You must be registered and logged in to see this link.]
Vissza az elejére Go down

avatar
Boszorkány •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Kedvenc dal :
The Golden Age
Tartózkodási hely :
❅ Mystic Falls & New Orleans
Humor :
❅ Sweet



A poszt írója Bonnie Bennett
Elküldésének ideje Kedd Júl. 11, 2017 5:45 pm
Ugrás egy másik oldalra

Bonnie && Damon
[You must be registered and logged in to see this image.]

Nem számítottam arra, hogy pont Damonba fogok belebotlani, bár még mindig kevésbé volt meglepő, mint amikor Care-be botlottam New Orleans egyik kávézójában. Kezdem úgy érezni, hogy az élet eldöntötte, hogy mindenben megcáfol és a lehető legváratlanabb helyzetekbe sodor. Még mindig hihetetlen volt számomra az, hogy Enzo házában élek már szinte, ahogyan az is még mindig meglepő volt, hogy egy idegen kislánnyal ennyit törődök, de most se élvezhettem igazán a reggeli csöndet, ami a várost övezte, mert hamarosan társaságom adódott.
- Valóban? Nem gondolod, hogy ez kicsit túlzás lenne? – tudnék olyat mondani, hogy hol nem volt és mit nem akadályozott meg, hiszen Care is kikapcsolt, de nem lenne hozzá jogom, hiszen én meg szó nélkül eltűntem. Így lehetne azon vitázni, hogy melyikünk is tud rosszabb döntéseket hozni.
- Megigézték? Ki tette és mikor? – pislogtam párat meglepetten, mert erről nekem senki se szólt. Igaz, nem is vertem nagydobra, hogy most már itt vagyok. Jó volt kicsit eltűnni, nem a középpontban lenni, vagy éppen az erőmet használni. Szeretek boszorkány lenni, mindig is szeretni fogok, de olykor mindenkinek kell egy kis nyugisabb időszak. – Igaz, ezen én nem tudok, azt hiszem. – mondom egy kisebb sóhaj keretében, ugyanakkor a kíváncsiság is megcsillan az íriszeimben, hiszen ha nem emiatt követett és akart megtalálni, akkor vajon mi motiválhatta őt?
Könnyedén nevettem el magam, azon amit mondott, hiszen régi barát. Igazából fogalmam sincs arról, hogy jelenleg mennyire is vannak jóban, vagy éppen mennyire nem, de nem is tartozik rám. Igyekszem nem beleütni az orromat abba, amibe nem kellene. Nem akarom újra bajba keverni magam, mert egészen békésnek tűnik a város az elmúlt időszakot követően.
- Csak nem féltékeny vagy? – kérdezem meg kicsit viccelődve, hiszen nem gondolom komolyan, majd intek a fejemmel, hogy jöjjön, hiszen van egy kis elintézni valóm a városban, így ha nem gond, akkor inkább folytatnám tovább a sétát. – Vagy netán féltesz? – pillantottam rá fürkészően, hiszen meglepne, ha igen lenne a válaszom.
- Ha ezt gondolod, akkor miért nem őt kérdezed? Vagy időközben lemaradtam valamiről és már nem is vagytok olyan jóban? – legalább erre is fény derülhet végre, de azt is tudtam, hogy nem mondhatom meg, hogy mit is keresek ott. Megígértem és ezt be is fogom tartani.



■ ■ Kicsit még vissza kell rázódnom a kariba. 27 ■ ■credit

Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Kedvenc dal :
●● runnin ●●
Tartózkodási hely :
●● mystic falls ●●
Humor :
●● bloody ●●



A poszt írója Damon Salvatore
Elküldésének ideje Hétf. Júl. 10, 2017 3:20 pm
Ugrás egy másik oldalra


Bonnie && Damon

[You must be registered and logged in to see this image.]

Kicsit aggasztott, hogy Bonbonnak nyoma veszett. Az utóbbi hetekben figyeltem fel arra, hogy újra a városban kóborol. Ráadásul Enzo háza környékén. Miért? Mi az, amit titkolhat…? Vagy titkolhatnak. Sóhajtottam, majd elhúzódtam sietősen, hogy ne vegyen észre. Mivel Bonbon tovább is indult, így mindenféle gyanakvás nélkül léptem ki utána és követtem tovább. Azon gondolkodtam, hogyan szólítsam meg vagy hogy egyáltalán mit mondjak neki. Nem vonhattam kérdőre semmiért, hisz nem voltunk túl jóban. Hiába a börtönvilágban töltött idő, ez kevés volt ahhoz, hogy barátokká avanzsálódjunk. Azt hiszem, velem nehezen jönnek ki az emberek. Szusszantam és épp nyitottam volna a számat, mikor fogta magát és megfordult. Mivel túlságosan a gondolataimba voltam mélyedve, így a reakcióidőm csökkent. Nem reagáltam időben a helyzetre, így csak megtorpantam. Nem voltam tőle túlságosan messze, de nem is álltam olyan közel hozzá.
- Bonbon, én mindenhol ott vagyok… - Ejtettem meg egy mosolyt, majd hunyorogva bámultam tovább a kis Bennett boszit. Végig is mértem, hátha rájövök… nos, bármire vele kapcsolatban. Aztán a kérdéseket hallva inkább az arcára néztem meglepve.
- Bajban? Nem. Hacsak az nem számít bajnak, hogy Elenának átmosták az agyát. – Vállat vontam, majd elindultam felé. – Bár ezen te úgysem tudsz segíteni és nem is ezért jöttem. – Pár lépés és már a közelében is voltam, közvetlenül előtte.
- De beszéljünk rólad. Feltűnt, hogy amióta visszatértél a városba, nos, fogalmazzunk úgy, hogy egy régi barátommal töltöd az idődet. Miért lógsz Enzoval? – Vontam össze a szemöldököm és kérdőn vizslattam a lány arcát. Mostanság gyakran megesett, hogy „összehoztam” fejben másokat egymással, példának okáért az öcsémet Carolineal, de… az abszurd gondolatnak számított, hogy esetleg Bonbon és Enzo, tehát ezt elhessegetve csak még kíváncsibban vártam a választ, mégis mi közük lehet egymáshoz. Mert hát, mindig mindennek oka van, nem igaz?
- Talán Ő van bajban? – Tettem hozzá érdeklődve, természetesen Enzora célozva.

||music:Bamon video|| 298 szó || lesz majd ez jobb is  27 ||
[You must be registered and logged in to see this link.]
Vissza az elejére Go down

avatar
Boszorkány •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Kedvenc dal :
The Golden Age
Tartózkodási hely :
❅ Mystic Falls & New Orleans
Humor :
❅ Sweet



A poszt írója Bonnie Bennett
Elküldésének ideje Szer. Júl. 05, 2017 8:48 pm
Ugrás egy másik oldalra

Bonnie && Damon
[You must be registered and logged in to see this image.]

Még mindig nem tudtam elhinni, hogy belekeveredtem ebbe, de az volt a legfurcsább, hogy ki se akartam igazán keveredni belőle. Nem sok mindenre jutottunk még a kutatással, hogy vajon kik árthattak Enzo-nak és a családjának, viszont annál több időt tölthettem Cel társaságában. Egy titok, ami sose derülhet ki. Fura volt belegondolni, hogy ennyire őrzi ezt a titkot, de abba talán még inkább, hogy pont annak segítek, akit az első pillanatokban legszívesebben megöltem volna. Sőt, inkább az lenne a legjobb szó rá, hogy szinte már velük is lakok, hiszen sokszor segített a lányával kapcsolatban, de ezt valahogy mindig is szívesen tettem és tenni is fogom. Van abban a kislányban valami, ami képes magával ragadni az embert és nem engedi el.
Lassú léptekkel haladtam az ébredező város utcáin, miközben kíváncsian fürkésztem a kirakatokat és hagytam, hogy a gondolataim magukkal ragadjanak. Pár pillanatra viszont az egyik üzlet előtt megtorpantam; fura érzés kerített hatalmába, mintha valaki követne, kíváncsian pillantottam bele a kirakatüvegébe, hátha valakit megpillantok és egy ismerős elmosódó alakot ki is szúrtam az eléggé kihalt utcán, hiszen még korán volt. Sokan még csak most isszák az első kávéjukat, hogy utána munkába induljanak, vagy csak elintézzék azt, amit kell.  
Alig hallhatóan kifújtam a levegőt, sötétlő fürtjeimbe túrtam, majd pedig úgy folytattam az utamat, mintha semmit se láttam volna. Nem lesz semmi baj, nem vagy már olyan gyenge, meg igazából a börtönvilágban se öltük meg egymást, így nincs miért aggódni. Nem fogom azt se mondani, hogy annyira a szívembe zártam volna Damont azokban a hetekben, de most nem is ez volt a lényeg. Elég csak arra gondolnom, hogy azt se hittem volna sose, hogy valaha fogok Enzonak segíteni, erre láss csodát. A percek csak teltek, miközben továbbra is éreztem az árnyékomat, majd hirtelen elhatározástól vezérelve megálltam és hátra fordultam.
- Hirtelen felcsaptál árnyéknak, vagy végre lesz merszed eléggé közel jönni is, Damon? – kérdezem meg kíváncsian, miközben minden érzékem szinte életre kell, így ha támadni merne, akkor biztosan kap egy kisebb fejfájást, rosszabbik esetben újra megtapasztalja milyen a csonttörés.
- Mit szeretnél? Csak nem megint bajban vagy? – nem lepődnék meg azon se, ha megint az erőmre lenne szüksége, vagy éppen Elenának, hiszen régebben sokszor csak amiatt kerestek. Meglepődnék, ha feltűnt volna nekik, hogy jó pár hónapig itt se voltam, bár ha akkor is kellett volna egy boszorkány, akkor nem kizárt. Türelmesen vártam, viszont nem örökké, hogy végre közelebb jöjjön. Ha pár perc múltával se sétált volna mellém, vagy a közelembe Damon, akkor csak megfordultam és egyszerűen folytattam tovább a sétámat.


■ ■ Remélem jó lesz kezdőnek! 40 ■ ■credit

Vissza az elejére Go down

avatar
Boszorkány •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Chatkép :

Kedvenc dal :
Don't you know that it's me?
Tartózkodási hely :
Wherever you are, I'll be there
Hobbi & foglalkozás :
Hunting down the Evil
Humor :
dark, very dark, honey



A poszt írója Ashley Hatfield
Elküldésének ideje Szer. Ápr. 12, 2017 3:56 am
Ugrás egy másik oldalra

[You must be registered and logged in to see this image.] [You must be registered and logged in to see this image.]
Nayareth && Ashley
Are you the devil?
A legutóbbi temetőbeli nem túl felemelő kis sétánk és hullaégetés után Nayareth hosszú időre eltűnt az életemből. És valahol reméltem, hogy ez így is marad. Nem mondom, hogy rossz lenne a tanítványai közé tartozni, (és igencsak hangoztatta is, hogy közéjük fogadna, bár még mindig nem tudok bízni benne teljesen) valahogy mégis örültem, hogy eltűnt. Curtis is épp elég jó mesterem, még ha egy csöppet gyengébb warlock is, mint ő. Nayareth elég nehezen elviselhető egy ember és nem mondom, hogy repestem az örömtől, mikor csakúgy kérdezés nélkül beköltözött a házamba és lényegében dróton rángat azóta is ide-oda. Nem mintha sok dolgom lenne, a nővéremet megtámadni végül is még mindig nem merem, nem vagyok hozzá elég felkészült, de ez így akkor sem járja!
Így, mikor hetekig nem is hallottam felőle, valahol megkönnyebbültem. Talán egy gonddal kevesebb. Nem tudom, tényleg el tudnám-e viselni, mint mestert. A lényeg, hogy egyelőre úgy fest, visszatérhetek a régi, jól megszokott kis életemhez, amibe már egész jól berendezkedtem. Bár hogy őszinte legyek, valahol érzem, a búcsúnk nem örökre szólt. Hacsak nem jött neki közbe valami, vagy nem talált magának jobb szórakozást, úgyis meg fog keresni. Sajnos. Vagy szerencsére? Már nem is tudom. Mindegy, ma este semmiképp sem szeretnék ezzel foglalkozni.
Mert végre egy jó kis egyetemi buli! Vagy valami olyasmi. Ritkán jutok el ilyen helyekre, lévén én magam nem vagyok egyetemista, csak egy-két jobb ismerősöm hív el néha. Mint ma este is egy pub-ba. Ez, amennyire én tudom, afféle törzshelye ennek a Whitmore-os társaságnak, ráadásul ma valami nagyobb parti készül, nekem legalábbis azt mondták. Igyekeztem hát a legjobb formámat hozni, ami azt hiszem sikerült is, erős, de nem közönséges sminkem, a szokásosnál is loknisabb hajam, magas sarkú cipőm, fehér miniszoknyám és topom, valamint a kis kék kabátkám még jobban kiemelik a szépségemet. Mert lássuk be, szép vagyok. A tényeket kár tagadni. Nem véletlen, hogy az ellenkező nemnél is igen nagy a sikerem, ezt szerénytelenség nélkül állíthatom.
Teljes magabiztossággal, remek hangulatban vágok hát át a sétálóutcán, ahol a kocsmát is találom, ha minden igaz. Elég sokan járnak erre, végül is egy hétvégi estéről beszélünk. Tetszik a nyüzsgés, élvezettel vetem bele magamat. Már alig várom, hogy odaérjek. Egészen addig, amíg a tömeg közepén egy ismerős alak rajzolódik ki. Megállok és rámeredek. Hogy a fene vinné el... Ugye ez nem ő? De ki más öltözne ilyen ide nem illően? Mi ez a ballonkabát? Értem én, hogy nehéz ennyi idő után a kor divatjához igazodnia, de legalább megpróbálhatná... Akkor esetleg nem is veszem észre.
Mert Nayareth (mivel hogy ő az), a lehető legrosszabbkor bukkan fel természetesen. Én ma tényleg szórakozni akartam. És ezt ő most hazavágja. Bár úgy látom, ő még nem vett észre engem. Ez azonban csak idő kérdése. Főleg, hogy olyan meredten nézek rá, amit tuti, hogy rövidesen érzékelni fog. Talán kereshetnék másik utat. Vagy késhetnék a találkozómról, várva egy kicsit, míg elmegy. De ez nem én lennék. Annyira már ismerem őt, hogy tudjam, úgyis megkapja, amit akar. Még mindig jobb, ha most állít meg, mintha este a társaságból rángat ki. Veszek hát egy nagy levegőt és határozott léptekkel megindulok felé. Hátha nem is engem keres csak a véletlen sodorta erre és így nyugodtan elsétálhatok mellette, mintha észre sem venném. Bár valami azt súgja, ez igencsak hiú ábránd a részemről. De hát a remény hal meg utoljára.

Bocsi a késésért! ●●   [You must be registered and logged in to see this link.]
Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpírboszorkány •• a világ egyik legfurcsább teremtménye vagyok, tele meglepetéssel
Chatkép :

Keresem :
i wanna stay inside all day, i want the world to go away

i want blood, guts, and chocolate cake, i wanna be a real fake
Kedvenc dal :
control, mad hatter ✤ ✤
Tartózkodási hely :
mystic falls, whitmore ✤ ✤
Hobbi & foglalkozás :
i'm trying to be okay ✤ ✤
Humor :
hard ✤ ✤



A poszt írója Ebony Tate-Smith
Elküldésének ideje Szomb. Márc. 18, 2017 9:24 am
Ugrás egy másik oldalra

Szabad játéktér!
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Kedd Feb. 14, 2017 12:02 am
Ugrás egy másik oldalra

Ashley & Nayareth

Megvallva erőteljesen eltűnt az a kis boszorkány a gyönyörű szép szemecskéim elől. Még a végén elkezdi hiányolni a nem létező kis csúnyácska szívem itt belül. Na jó, nem. Szimplán csak olyan vagyok, mint egy ártó lélek. Megyek azok után, akik érdekelnek és akarok tőlük valamit. Jelen esetben ettől a kis barbie babától nem akarok semmi érdemlegeset. Jobban mondva ő akar tőlem valamit. Amit én, mint nagylelkű Nayareth meg is adok neki. Haha.
Szóval, mi sem jobb egy olyan helyszínnél, mint mondjuk éjjel a sétálóutca? Nyüzsögnek az emberek mint valami hiperaktív hangyaboly, és ki gondolta volna, hogy a lányka is itt van? Az én időm is igen csak véges, és nincs időm újabb évszázadokat várni addig, amíg legalább egy röpke varázslatot megtanítok neki. Talán megölni akarom azzal, ha feszegetem az erejét? Még én magam sem tudom, hogy mi féle szándék vezérel felé, mindenesetre élvezem.
Szóval, valahol a környéken lopja a levegőt, ha a megérzéseim nem csalnak. Csak néhány röpke szót váltanék vele, túl sokáig nem rabolná az én drága időmet. Egyelőre akadna néhány dolgom, de még erőt kell gyűjtenem a nehezebb dolgokhoz. Hiszen, még is csak más boszorkányok ereje tart engem életben. Ha nem szívnám el néha valamelyik erejét, már nem élnék attól a fránya átok végett. Micsoda szörnyű és kegyetlen sors. Brrr.
Mint tű a szénakazalban. Ennyi ember között nem tudtam őt felfedezni, viszont még is csak kellően kitűnök a tömegből. Nem mindenki hord ilyen frappáns ballonkabátot mint az én csodás lényem, és na... nem mindenki ilyen tökéletes mint én, úgyhogy kétségkívül biztosan észre fog venni. Már csak várok a csodára, és arra, hogy az ígéretemet beváltsam felé.
©
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Hétf. Szept. 19, 2016 5:03 pm
Ugrás egy másik oldalra



Weldon & Iris



El sem hittem, hogy végre a nap végére értem. Hiába tölti a hetet más városban a főnököm, a munka így is megtalál, sőt, valósággal vadászik rám. Ha egy pillanatra leülnék vagy innék egy kávét, ha csak egy másodpercre elfordítom a fejem az asztalomtól, amint visszanézek újabb aktakupac tornyosodik rajta. Csak tudnám, miért is akartam anno ügyvéd lenni. És most miért szenvedek ebben a koszfészekben.
Miután az utolsó mappa is illetékes kezekbe került és magam után gondosan bezártam az irattár ajtaját, elindultam hazafelé. Még egy gyors, telefonos egyeztetés a főnökkel és már szabad is vagyok, akár a madár. Akinek aztán holnap reggel újra az aranykalitkában a helye...
A telefonomat a táskámba csúsztatva megakad valamiben a kezem. Tapogatni kezdem, de a formája abszolút nem ismerős, ezért jóformán az egész fejem eltűnik a táskámban. - Jézusom! - Felszisszenve összerezzenek és a lift egyik oldalának ütközöm. Mégis hogy a fenébe kerül a táskámba egy konyhai bárd? És hogyhogy nem vettem észre mindeddig? A liftajtók kinyílnak én pedig idegesen lépek ki belőle. A porta mellett mosolyogva sétálok el, jól hallhatóan köszönve az éjszakai biztonsági őrnek, aki jóformán már alulról szagolja az ibolyát. Ezt se értettem soha, hogy éjszakai műszakba miért nyugdíjasokat vesznek fel, de most nem is tudok ezzel törődni. Sokkal jobban aggaszt, hogy egy, akár már fegyvernek is titulálható tárgy van a táskámban. Ahogy az is gondolkodóba ejt, hogy vajon miért nem emlékszem, miként került oda. Valaki belecsempészte volna? De mégis ki? És mikor? És hol?
Idegesen, összezavarodva sétálok hazafelé, s szokásomhoz híven gyorsabb tempóra váltok, mikor a mellé az ijesztő sikátor mellé érek. Mystic Falls nem éppen egy metropolisz, mégis olyan szörnyű dolgok történtek már itt, hogy jobb félni, mint megijedni. Tekintetemmel végigpásztázom a területet, de nem látok ott senkit, így kissé nyugodtabban folytatom tovább az utamat.
Ám akkor megpillantok valakit a közeli utcasarkon. Engem néz, pillantásával követi a lépteimet. Mikor mellé érek, furcsa és különös érzés lesz úrrá rajtam. A lábam is meginog ebben az őrült magas sarkú cipőben...
Jaj ne csináld ezt Iris! Ne legyél ennyire betoji! Engedd el magad szépen, én majd segítek. Csak hunyd le a szemeidet, lazulj el. Ennyi kell csupán, hogy átvehessem az irányítást és ó, már mennyire szeretném újra én irányítani a testünket.
Megfájdul a fejem, látásom enyhén elhomályosodik. Meg kell kapaszkodnom a könyvesbolt falában, mert úgy érzem, menten elájulok. Mély levegőket veszek, cseppet sem törődve azzal, hogy a férfi még itt van-e valahol a közelemben. Múltkor se keltett bennem túl bizalomgerjesztő érzéseket, s nem hiszem, hogy most bármi is megváltozna.
De megváltozhatna, ha kicsit engednéd. Na, gyerünk, Iris, muszáj lesz! Olyan hosszú napod volt, pihenj kicsit én meg had tomboljak. Vagy legalább had szórakozzak egy kicsit Weldon társaságában.
Mintha pánikrohamom lenne, annyira kapkodok a levegőért, holott ennél frissebb oxigénhez máshol nem juthatnék, mint a szabad ég alatt. Valami viszont mégis történik.
A fejem őrületesen fájni kezd, de van egy módszerem, amivel el tudom mulasztani. Viszont akárhányszor engedek, utána semmire sem emlékszem. De már nem bírom. Táskám kiesik a kezemből, ujjaimmal végigsimítom az arcom. Muszáj lehunynom a szemeimet, muszáj egy kicsit pihennem. Egy kicsit lemenni alfába.
Pf, még hogy alfába...

Imádom fejfájással rávenni, hogy elengedje azt a kis angyali énjét és hagyja, hogy én kerekedjek felül. Egy pillanatig nem változtatok a testtartásomon, viszont zsigeri szinten érzem, hogy Weldon nem húzta fel a nyúlcipőt, mikor rájött, az ártatlan virágszálacskát fújta elé a szél. Tudta, hogy pillanatok kérdése és én is felbukkanok. Ezt már díjazom.
Ellököm magam a faltól és felé fordulok, miközben buja mosolyra húzódnak ajkaim. A sötétszürke blézer repül a földre, szoknyámat legalább három ujjnyival feljebb húzom, mert jelen állás szerint semmit sem mutat. A blúzom felső két gombját is kigombolom, mert szintén eltakar velük minden lényeges és fontos dolgot. Ez a lány igazán megtanulhatna öltözködni...
És végül a hajgumit is kihúzom a hajamból és kicsit összeborzolom a makulátlanul beállított tincseket.
- Így máris jobb. - Elégedetten bólintok egyet, aztán lehajolok a táskáért. Még hogy minek tettem bele a bárdot... Vajon miért, Iris? Hogy levágd a főnököd egyik szervét, ha az a barom még egyszer molesztálni próbálna. Ja bocs, mégse. Te nem vágnád le. Na de én igen.
Felegyenesedek, miután belenyomirgáltam a blézert a táskába, s utóbbit a vállamra kaptam és lassú, kecses léptekkel odasétálok Weldon elé.
- Mindig öröm látni Téged. - Suttogom, s egy apró, alig érezhető csókot lehelek a cuki kis arcocskájára. Mivel még nem mondta, hogy zavarná ez a fajta köszönési szokásom, így nem is szándékozom magamtól leszokni róla. - Van valami terved estére? - Dorombolom neki, miközben kezemmel végigsimítok a mellkasán. Szemeimben csillogó tűz lobog és alig várom, hogy tudomást szerezzek az esti programunkról. Hiszen csak nem azért jött ide, hogy "véletlenül" összefussunk, aztán le is lépjen mindenféle jó dolog nélkül. Igazam van vagy igazam van?


©
Vissza az elejére Go down

avatar
Warlock •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Keresem :
ξ the perfect solution
Tartózkodási hely :
ξ mystic falls
Hobbi & foglalkozás :
ξ lawyer



A poszt írója Weldon Neal Jaspers
Elküldésének ideje Vas. Szept. 18, 2016 7:50 pm
Ugrás egy másik oldalra


Iris & Weldon

[You must be registered and logged in to see this image.]
Egy koszos utcasarkon állni cseppet sem nagy kunszt. A zsebemből éppenhogy előhalásztam egy szál cigarettát, majd ajkaim közé emeltem, és miután meggyújtottam, mélyen letüdőztem a füstöt. Az egész helyzet annyira szokatlan, hisz Amerika egész hatása... annyira más, mint Európában. A diploma után ott töltöttem pár hónapot, majd visszatértem, de nem helyezkedtem el a saját pályámon. A szüleim persze gondoskodtak volna arról, hogy leszerződtessenek egy menő jogi cégnél, de mégis mi lennék én ott? Könnyű a válasz. Az ördög ügyvédje. Egyesek a vámpíroktól és az efféle koszos dögöktől rémülnek meg, de én csak egy egyszerű warlock vagyok, aki sáros, méghozzá nyakig. Ha elkapna a rendőrség, valószínűleg a kedvemért visszahoznák a halálbüntetést arra az öt percre, amíg beadják nekem a méreg injekciót. Annyi aljasságot tettem már, és most itt az ideje, hogy új projektbe kezdjek... és isten a tanúm rá, hogy azzal a szépséggel fogom kezdeni.
Iris. A neve még mindig itt időzött a fejemben. A gyönyörű Iris. Nem tudtam mihez hasonlítani. Még a legcsodálatosabb festménnyel is ostobaság lenne párhuzamba vonni. Naív. Ártatlan. Mégis mocskos, és ő is nyakig benne van. Én pontosan tudtam. Csak éppen ő nem. Imádtam, mikor rájöttem, hogy mi is zajlik. Miért nem ismert fel, mikor másodjára találkoztunk. Akkor még a fény sem úgy csillant meg a szemében, ahogyan előtte este. Eltűnt a ravaszság, a mocskosság. Minden sarat lemosott magáról. Ketten vannak egyetlen testben. Az egyik egy jóhiszemű, ártatlan kis nebáncsvirág, míg a másikuk egy vadmacska. Egy ösztönlény. Egy gyilkos. Pont az, aki kellett nekem. Én is jártam a jó úton. Amíg azt gondoltam, hogy van értelme. Aztán behódoltam a sötét mágiának. Jobban tetszett, mint a becsületes, tiszta élet. Semmi kedvem nem volt kiszállni. Nem keveredtem bele mások ügyeibe. A saját kalandjaimat kerestem. És Irisben megtaláltam a következőt.
Kifújtam a füstöt. A normális, hétköznapi Iris megijedt tőlem. Tényleg attól félt, hogy kinyírom? Ez milyen már. Sosem lennék képes rá, habár lehet, hogy álmodtam már a haláláról, de sosem akartam megölni. Nekem abból semmi jó nem származott volna sem akkor, sem most. Az életem egyetlen fénypontjáról beszéljük, valljuk be. Mert az volt. Bearanyozta a mindennapjaimat azzal, hogy azon tűnődtem, mivel is kellene előcsalnom belőle azt a lányt. A nőt. A vadmacskát.
Besötétedett. Minden nap itt sétál el a munka után. Vajon ezúttal kivel találkozom?

[You must be registered and logged in to see this link.]
Vissza az elejére Go down

avatar
Boszorkány •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Chatkép :

Kedvenc dal :
✣ ✣ paint it black
Tartózkodási hely :
✣ ✣ mystic falls now
Hobbi & foglalkozás :
✣ ✣ to destroy is kinda good job
Humor :
✣ ✣ elite



A poszt írója Margot Evans
Elküldésének ideje Kedd Júl. 12, 2016 4:09 pm
Ugrás egy másik oldalra


Thomas & Margot
i'm not proud of myself
[You must be registered and logged in to see this image.]

Alig láthatóan megcsóváltam a fejemet. A tánchoz ketten kellettek és én abban a keringőben, mit ő elképzelt nem voltam partner. Gyűlöltem őt, amiért azt hitte utolérve belerángathat az ügyeibe, egyetlen csettintésre mellette termek és az ijedelemtől összeszorult torokkal bólogatni kezdek. Vagy csak a régi szép idők emlékére. Nem tudtam, mi járhat a fejében és ez volt Thomas lényében a legizgalmasabb. Az alapokat ismertem, egy ideig azzal is tisztában voltam, mire számíthattam… aztán minden a feje tetejére állt és rájöttem, hogy hiába kívántam a nyugalmat, sokkalta izgatóbb volt a kiszámíthatatlansága, a veszélyessége, a tudat, hogy bármikor előbukkanhat belőle a szörnyeteg. És groteszk módon éppen ez volt, ami eltávolított tőle. Nem azért, mert megrémített volna, mert nem éreztem magam biztonságban, hanem azért, mert megfogadtam: soha nem rendelem magam alá egy férfi hangulatváltozásainak. Nem leszek a gyengébb, meghunyászkodó fél, nem leszek a vigasztaló kisasszony, az ápolgató nővérke és a megértő tündér. Az életem nem erről kellett, hogy szóljon. Fogalmam sem volt, hogy miről, de azt tudtam, hogy ez nem fér bele.
- Ne tégy úgy, mintha fenyegetni próbálnál. – Soha nem tenne ilyet. Szeret és nem tudna ártani nekem, tomboljon benne bármilyen düh, sértettség, elhagyatottság. Én voltam az egyetlen, aki maradt neki és igyekeztem kihasználni eme csöppnyi előnyömet, ha már itt ült mellettem. Még az elcsépelt mondás szerint is közelebb kell tartanunk az ellenségeinket, mint a barátainkat. De ő nem volt az ellenségem… egy időben a társam, a szeretőm volt és ez sok szabályt felülírt.
- Ha hazudsz, Thomas… - Lassan, viszont biztosan húztam el az arcomat a közeléből. Nem hagytam, hogy az ajkai arcbőrömet érintsék, nem akartam megkockáztatni a túl bensőséges viszonyt kialakulását. Éppen elég volt, hogy fogságban tartotta az ujjaimat. Szívesen menekültem volna, de meleg tenyerének ölelése túlságosan jóleső volt ahhoz, hogy rögtön mozduljak. Aztán mégis, finoman visszaszereztem a saját kezemet. Nem mehettem a saját szavaim ellen. – Soha nem látod újra a bátyáidat. – Hangom teljesen új színt vett fel. Erőteljesebbet, keményebbet, magabiztosabbat, bár ezzel eddig sem volt problémám. Érezhette, hogy nem a levegőbe beszélek. – Tudod, hogy nem vagyok szívbajos. Ha te nem tartod be a fogadalmad, én sem fogom. – Először ki kellett volna találnom, egyáltalán hogyan lehetek a segítségére. Az, hogy gyakran használtam az erőmet, erős túlzás volt. Leginkább vészhelyzetekben varázsoltam. A mágia soha nem segített az életem gondjain, sokkal inkább volt átok, mint áldás. Néha jól jött, de ennyi.
- Engem nem zavar, ha hozzád megyünk. – Komolyan pillantottam a szemeibe. Az, hogy pontosan nem tudta, hol lakom csöppnyi megnyugvást adott, ugyanakkor zavart, hogy talán tökéletesen ismeri a bátyám lakcímét, csak még játszik egy kicsit. - Nem vagyok már kislány, hogy ilyen dolgok miatt tördeljem a kezem. – Tény, magamnak beismertem, hogy hatással volt rám a közelsége, de nem adhattam át magam neki. Ettől sokkal inkább tökélyre fejlesztettem a távolságtartási képességemet és némi együtt töltött idő emléke nem fog kifogni rajtam. Látta a szemeiben, hogy próbál fogást találni, elkapni ott, ahol csak tud, de ostobaság volt a részéről utánam jönnie. Nem vagyok könnyen kiismerhető, ám azt észrevehette volna a kapcsolatunk alatt, hogy nem adom könnyen a bőrömet. Senkinek. Semmiért.


✡ note:  Szeri van  ✡ words: - ✡ [You must be registered and logged in to see this link.]

Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpírboszorkány •• a világ egyik legfurcsább teremtménye vagyok, tele meglepetéssel
Tartózkodási hely :
♦ near to miss evans
Hobbi & foglalkozás :
♦ miss evans
Humor :
♦ morbid



A poszt írója Thomas Leech
Elküldésének ideje Vas. Júl. 10, 2016 12:46 pm
Ugrás egy másik oldalra

Margot & Thomas
let’s make a deal

[You must be registered and logged in to see this image.]
Ugyan azt csinálom, mint Rómában. Erre azért muszáj elvigyorodnom. - Ha ugyan ezt tenném, akkor most már ruhátlanul ücsörögnénk itt, kedvesem. - persze, gondolataimban már levetkőztettem a nőt és magamévá tettem. Imádtam minden porcikáját, minden idomát, bőrének illatát, selymes tapintását, imádtam átszakítani azt de csak gyöngéden mintha csak egy ember tenné. Végigcsókolni tökéletes combjait, lenyalni a libabőrt kebleiről, beleharapni mézédes ajkaiba miközben tincseibe túrni és újra meg újra eljuttatni a gyönyör kapujához. - Mindig is utáltad a tengert. - hajtom oldalra a fejemet és tekintetem övébe vésem. Ezt soha nem értettem. Én halász gyerekként nőttem fel, számomra a víz lételemem része volt még a nő gyűlölte. Persze, tudom, a hajókat utálta végtelenül de számomra a hajózás és a víz elválaszthatatlanok voltak. - Tudom, hogy nem tehetsz róla. - vallom be nehezen, hiszen magam hoztam fel a témát puszta sértettségből. Az én hibám. Én szerettem bele épp abba a nőbe akit ezrek üldöznek ki tudja, épp miért. Én adtam a szavamat, hogy megóvom és én voltam az, aki nemet mondott a fivéreinek, mikor azok felkerestek, hogy tartsak velük. - Margot, jobb ha óvatosabban beszélsz arról, ki és milyen helyzetben van. - persze, a nő pontosan tudja, hogy soha nem hoznék bajt a fejére. A pokolba is vele, hogy így ismer, hogy tisztában van vele, hogy előbb dőlnék karókba, mintsem hagyjam, hogy rajtam keresztül bárki árthasson neki. Ettől azonban még a tény, tény maradt. Ezer és ezer szál futott össze a kezemben akikről tudtam, hogy akarják a nőt. Az már más kérdés, hogy az ezer szálból ki tudja hány száznak a végén feküdtek már döglött pókok. Megérint. Pontosabban a szemüveget de mielőtt még elhúzhatná azzal együtt az ujjait, utána nyúlok és elkapom azokat, hogy aztán ajkaimhoz húzzam őket. - Te is tudod, mi tesz gyengévé. - bólintok és csókolom meg ujjait, hogy aztán továbbra se eresszem el. Fáradtan, csalódottan sóhajtok fel. A szemeit fürkészem. - Ha segítesz megkeresni a testvéreim és visszahozni őket az életbe majd megbosszulni a halálukat... és még utána is az lesz a kívánságod, hogy hagyjalak el, hogy soha többé ne láss... - szorítok rá gyöngéden a vékony ujjakra - Akkor legyen. Akkor soha többé nem kell látnod. - közel hajolok és ha nem húzódik el, megcsókolom orcáját. - A szavamat adom. - eresztem ki végre kezeim közül majd visszacsenem szemüvegem. Nem mintha szükségem lenne rá, hiszen vámpír vagyok de a megszokások rabja is egyben. Előre fordulok. - Mond a sofőrnek hova szeretnél menni. - mondom egyszerűen. - Meg kell beszélnünk pár részletet, gondolom ebben egyetértesz. - húzom elő a mobilt a zsebemből és megnézve az üzenetet ami miatt az csipogott pár perce bólintok elégedetten. - Kétlem, hogy kényelmesen éreznéd magad a lakásomban, ahogy azt is, hogy én legyek a tiedben. - pillantok végre ismét rá. - Bár... ahol van ágy, ott lehet alapból nem éreznéd magad kényelmesen mellettem. - kacsintok rá aztán megcsóválom a fejem. - Nyugalom, csak viccelek kedvesen.

Vissza az elejére Go down

avatar
Boszorkány •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Chatkép :

Kedvenc dal :
✣ ✣ paint it black
Tartózkodási hely :
✣ ✣ mystic falls now
Hobbi & foglalkozás :
✣ ✣ to destroy is kinda good job
Humor :
✣ ✣ elite



A poszt írója Margot Evans
Elküldésének ideje Pént. Jún. 17, 2016 8:27 pm
Ugrás egy másik oldalra


Thomas & Margot
i'm not proud of myself
[You must be registered and logged in to see this image.]

Igaz, a futásban aranyérmet is nyerhettem volna, ha az olimpián nem a gyorsaságot, hanem a ravaszságot díjazzák. Thomas mégis mintha a vesémbe látott volna és ez felettébb újdonságnak számítottam. Nem nyíltam meg a férfiak előtt. A bátyámnak is csak azt mondtam el, ami feltétlen szükséges volt a viszonyunk fenntartásához, Thomas kivételnek számított: a legnagyobb kivételnek az életemben. Apám tett arról, hogy gyűlöljem a férfiakat, ne bízzak bennük és a saját lábamon állásra törekedjek. Utólag meg is köszönhetném neki, ha nem érezném a késztetést, hogy a sírjára köpjek. Úrinőhöz méltatlan, de szívből jövő cselekedet lett volna és az idejét sem tudnám megmondani annak, mikor tettem valamit pusztán azért, mert jólesett. Talán akkor, amikor még a mellettem ülővel éltem. Ránéztem és emlékek rohamoztak meg, olyanok, amelyek majdnem arra kényszerítettek, hogy a tarkójára simítsam a kezeimet és megcsókolva ne engedjem el őt többé. Aztán eszembe jutott, miért lett elege belőlem. Elvárásai voltak. Megőrült. Megváltozott és ez nekem nem tetszett.
- A régi nóta, Thomas. Megint ugyanazt csinálod, mint Rómában. – Hátradőltem a kipárnázott ülésen és félmosoly húzódott az ajkaimra. Nosztalgikus, ugyanakkor csalódottsággal átitatott. Mit is vártam? Hogy letesz a bosszújáról, egyszer végre nyugodtan hajtja álomra a fejét, mert elfelejtette, hogy valakik meggyilkolták a testvéreit? – Nem tehetek arról, hogy engem kerestek. Fogalmam sincs, miért gondolták, hogy én is azon a hajón vagyok. Akik akkor utánam jöttek ismerhettek volna annyira, hogy tudják, gyűlölöm a hajókat. – Ismét felé fordítottam a tekintetemet. Akkoriban sajnáltam a testvéreit. Jobban mondva azt nem bírtam nézni, amilyen állapotba Thomas került. Hetek kellettek ahhoz, hogy elviselhetőbbé váljon, újra lássam azt a férfit, akibe… beleszerettem. Jézusom, mennyire giccsesnek hangzik a fejemben ez az apró szócska. Jó lenne, ha ki tudnám törölni onnan.
- Nem vagy abban a helyzetben, hogy alkut ajánlj nekem. Nem fogok belemenni megint egy olyan játékba, amiben te is részt veszel. – Hangom komolyan csengett, még ha az arcom meg is remegett az ajánlata hallatán. Persze, hogy nem hazudik. Nem tud hazudni, nekem nem. Minden egyes szavára mérget ihattam volna, ha azt mondta, hogy megvéd bárkitől, akinél kihúztam és ki fogom húzni a gyufát, az úgy is lesz. És hogy nem látom többé? Ezért jöttem el Európából, nemde? Akkor mégis miért érzem úgy, hogy inkább harapnám el a saját nyelvem, minthogy rögtön rábólintsak az üzletre?
- Talán hazug nem vagy, de gyenge igen. – Állapítottam meg saját magamra vonatkozó gondolataimat is kivetítve a szavaimba. Ismételten felé fordultam, megkerestem a tekintetét. Felemeltem a kezeimet, ujjaimat finoman hozzáérintettem a szemüvege keretéhez és levettem azt az orrnyergéről. – Mondd a szemembe, hogyha igent mondok, akkor soha többé nem látlak. Ha el tudom hinni, akkor benne vagyok. Ketten együtt megkeressük és megbüntetjük azokat, akik kiirtották a családodat. – Végigsimítottam az arcán, egyetlen másodpercre sem figyeltem másra, csakis a kék szemeire, amelyeket nézve akár a lelkéig is elláthattam volna. És pontosan ez volt a szándékom.


✡ note: Szeri van ✡ words: - ✡ [You must be registered and logged in to see this link.]

Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Kedd Május 10, 2016 5:23 pm
Ugrás egy másik oldalra



Gen && Dayton


Ahogy a mellkasomra helyezi a kezét, én csak egyre jobban levegőért kapkodok, a tűdőm viszont ordít érte.el löktem magamtól és úgy éreztem, hogy nincs esélyem már, ő nyert nem akar engem akkor én boldogan el fogok sétálni, legyen boldog a szépséges barátjával.
- legyen, ahogy akarod. Győztél, elmegyek.- suttogtam, majd úgy néztem rá, ahogyan soha sem eddig. Minden régi emléket törölni akartam, és meg is tettem volna, de nem ment, talán,ha azt teszem, amit a többiek, hogy elhagyom emberségem, akkor talán elfelejtem ezt a szőke bestiát, elfelejtem az összes csókot, azt, hogy valaha szerettem és azt akivé tett engem.  


-Folyt. valahol-

Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpírboszorkány •• a világ egyik legfurcsább teremtménye vagyok, tele meglepetéssel
Tartózkodási hely :
♦ near to miss evans
Hobbi & foglalkozás :
♦ miss evans
Humor :
♦ morbid



A poszt írója Thomas Leech
Elküldésének ideje Kedd Május 10, 2016 2:51 pm
Ugrás egy másik oldalra

Margot & Thomas
let’s make a deal

[You must be registered and logged in to see this image.]
Bólintok. – A futásban, mindig is jó voltál. – jegyzem meg félvállról de nem azért, hogy sértegessem, hanem mert egyszerűen  ez vagyok. Megjegyzem, ha van megjegyezni való. Ezen nincs mit túlbonyolítani. S ahogy én is, úgy ő is, kimondja, amit gondol és ezt értékelem. A tiszteletlenséget már kevésbé. Megjegyzésére bólintok. – Szerepet játszik-e, hogy valaki mellettem ébred-e? – kérdem a nőt, úgy, mint valami hülyét, hiszen nagyon is jól tudja, hogy senki mellett nem töltöm ott az éjszakát, szóval ha valaki mellett mégis álomra hajtom a fejem, az igenis kurva különleges. Nem azért mert isten vagyok, hanem azért, mert számomra jelentősége van annak, hogy ennyire megbízok valakiben. Mellette megbíztam. Sebezhetővé váltam mellette. A veszteség fájdalma pedig úgy jött elő belőlem, ahogy akárkiből előtörne, ha nem fognák vissza morális, e világi szabályok. Elborulna bárki agya és öldöklésbe kezdene, de köti a kezüket, az erkölcs. Az enyémet nem köti semmi. Margot egyszer próbálta. Nem jött be. Jobb szeretek én irányítani. A következő megjegyzésére már elönti a düh az agyamat. – Talán elfelejted, hogy akik elsüllyesztették a hajót azok téged kerestek? – kérdem élesen. Nem, nem hibáztatom a nőt, soha nem is tettem. Attól azonban még a tény, az tény marad. A bátyáim azért lettek oda, mert a gyökerek akik Margotot keresték, azt hitték, mi is azon a hajón vagyunk. Erről nem a nő tehet de azt sem várhatja tőlem, hogy csak úgy lenyeljem amit a képembe vágott. Ettől eltekintve azonban, tőlem szokatlan módon, nem hagyom, hogy elboruljon az agyam, mint általában. Helyette szinte már úriemberként dőlök hátra és hanyag vállrándítással hagyom a nőre saját buta gondolatait. – Akkor adok némi motivációt. – A hintó épp oly nyugodt tempóval halad tovább, mint eddig. Tekintetem a mellettünk örökké nyugton álló csak egyre magasabbra törő fákra emelem. Hiányzott ez az átkozott nő. Minden mozdulata, minden jól megválasztott szava, minden kis rezdülése. Most viszont ennél sokkal fontosabb dolog miatt vagyok itt. Megköszörülöm a torkom és visszaemelem tekintetem. Margot hideg lélektükreit figyelem s oldalra ejtem a fejem. – Ha megteszed, akkor eltűnök az életedből. Nem kell többé elfutnod és bujkálnod. Senki elől. – teszem hozzá, hogy egyértelmű legyen a nő számára; ha megteszi amire kérem, letelepedhet. Nem lesz senki aki üldözni fogja. Teszek róla, ahogy eddig is. Persze a saját fejem nem fogom letépni de én is kikerülök a képből. Örökre. – Sok mindent a fejemhez vághatsz… de azt, hogy hazug lennék… na azt nem.
Vissza az elejére Go down

avatar
Boszorkány •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Chatkép :

Kedvenc dal :
✣ ✣ paint it black
Tartózkodási hely :
✣ ✣ mystic falls now
Hobbi & foglalkozás :
✣ ✣ to destroy is kinda good job
Humor :
✣ ✣ elite



A poszt írója Margot Evans
Elküldésének ideje Szomb. Ápr. 09, 2016 5:49 pm
Ugrás egy másik oldalra


Thomas & Margot
i'm not proud of myself
[You must be registered and logged in to see this image.]

Megpróbálhattam volna megállítani, hogy az ajkaim mosolyra húzódjanak, mégsem tettem. Elégedettséggel töltött el, hogy Thomas-nak még akkor sem jutott eszébe haverkodni az ellenségeimmel, amikor már nem a hős lovagot kellett játszania, hanem sokkal inkább ő vált az üldözőmmé. Hogy egyáltalán megfordult-e a fejemben, hogy hazudik? Nem. Egyesen, őszinte ember, aki akkor is megmondja a véleményét és nem ferdít az igazságon, ha jobban járna azzal, hogy egyáltalán nem beszél vagy hazudik. Ez volt az a tulajdonsága, amit a legjobban kedveltem benne: végre találkoztam valakivel, akinek nem a konvenciók és mások lelki világának megőrzése volt a legfontosabb, hanem megakadályozta, hogy az agyát nyomják a gondolatai és tett annak érdekében, hogy ő jól érezze magát. Milyenek is voltunk mi ketten? Mint zsák a foltját, úgy éreztem magam mellette.
- Azért annyira nem akartam, hogy megtalálj, hogy ténylegesen is a nyomomra bukkanj. Ha így lett volna, meg sem léptem volna. - Közölem vele rezzenéstelen tekintettel. Kérni akart tőlem valamit? Úgy ismert, mint aki puszta szívjóságból segít az embereken? Persze ő több volt számomra, mint egy egyszerű idegen vagy éppen ismerős, mégis elásta magát előttem. És most pofátlan módon, túlbuzgó keresésének hála okosabbnak hiszi magát, sőt segítséget kér? Ha nem tettem volna komoly lépéseket az egyedüllétem érdekében, akkor valószínűleg elismeréssel adóznék előtte.
- Szóval az üzlettársaid kiválasztásánál opcionális, ha lefeküdtek veled? Felettébb érdekes. - Egy röpke pillanatra felvontam a szemöldökeimet. Nem e körül forgott a történet és ahogy megláttam a képet a hajóról értelmet is nyert a sztori. Azért kellek neki, mert ismerem a történetet. Nem vagyok idegen. Beavatott a testvérei halálába, többször is hallottam már a mesét róluk és a tengeri roncsról, ami olyan, hogy nem szívesen osztja meg másokkal. Megértettem őt. Mégis miért tárulkozna ki, miért árulná el a cselekedetei motivációját bárkinek, ha egyszer már elmondta valakinek és az a bizonyos illető is a rendelkezésére állhat?
- Ideje lenne feldolgozni a történteket és nem a rejtett utak után keresgélni.Tényleg azzal akarod eltölteni az életedet, hogy halottakkal foglalkozol? - Kérdeztem tőle. A fejemet tettem volna arra, hogy ezzel mélyen megforgattam a kést a szívében, de... én sem próbáltam meg soha visszahozni az anyámat az életbe csak azért, mert hiányzott. Megtanultam élni nélküle és a távozása miatti haragot, csalódást, fájdalmat máshogy vezettem le. - Nem én vagyok az embered, Thomas. Pontosan tudod, hogy csak akkor használom az erőmet, ha nagyon muszáj. Akkor sem tudnék segíteni, ha akarnék, szóval ha ennyi volt szólhatnál a sofőrnek, hogy álljon meg. - Komolyan szóltam hozzá és úgy pillantottam az arcára, mintha utoljára látnám. Biztos voltam benne, hogy nem fog engedni, de egy próbát megért.

✡ note:  Szeri van  ✡ words: - ✡ [You must be registered and logged in to see this link.]

Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Pént. Ápr. 01, 2016 11:18 pm
Ugrás egy másik oldalra

Annak ellenére, hogy továbbra is szenvedélyesen szeretem ezt a férfit, aki kis híján az életemet vette el tőlem.. Erősnek kell maradnom és meg kell őriznem a távolságot. Damien-nek ehhez semmi köze. Ő megmondta, hogy menjek el innen, de mire ténylegesen elmentem volna addigra egymásba kellett futnunk és újra a sajátjává varázsolta a szívemet.
- Igen pontosan az vagy.. Egy dhampír. Egy szörnyeteg, aki képes lett volna kiontani az életemet és elsétálni. - Damien szerencsére pontosan tudja, hogy mégis mikor kell visszafognia magát és, mikor kell csendben maradni. Már ismer annyira, hogy tudja egyetlen egy apró rezdülésemből, hogy mit kívánok tőle.
A kezemet Dayton mellkasára helyezem és egyre inkább lelassítom a szívverését. - Érzed? Ahogyan egyre lassabban ver a szíved, mert már nem bír küzdeni? Ahogyan egyre közelebb ér a pillanat, amikor már feladja? Így hagytál ott engem. Pontosan így. Szinte alig vert a szívem. Nem éppen kellemes, nemde? - A tekintetébe fúrtam a sajátomat és egy pillanatra sem akartam elereszteni őt semmilyen formában.
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szer. Márc. 30, 2016 8:25 pm
Ugrás egy másik oldalra



Gen && Dayton

Szemébe mosolyogtam és úgy gondoltam ő maga nem lenne ilyen, bár ismertem a régi lányt még, akiben annó beleszerettem. Fekete mágia és rossz maga viselet határozta meg jellemét, talán most sincs ez máshogyan. Választ még nem kaptam kilétére és arra, hogy hogyan úszta meg a támadásom felé.
- És, ha nem.. - LÉpek közelebb hozzá, és nem érdekel engem a férfi, akinek állítólag a gyűrűjét viseli az ujján, min még egynap az enyém díszelgett.

- Nem érdekel, hogy ki ez, nem érdekel mennyi idő, de enyém leszel... Dhámpír vagyok- Suttogtam az utolsó szót hallkan, hogy a férfi megne hallja. Engem nem fog legyőzni egy silány ember, vissza szerzem a nőt, akit annak idején bálványként imádtam.

Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpírboszorkány •• a világ egyik legfurcsább teremtménye vagyok, tele meglepetéssel
Tartózkodási hely :
♦ near to miss evans
Hobbi & foglalkozás :
♦ miss evans
Humor :
♦ morbid



A poszt írója Thomas Leech
Elküldésének ideje Pént. Feb. 19, 2016 12:41 pm
Ugrás egy másik oldalra


Margot & Thomas
[You must be registered and logged in to see this image.]
Elvigyorodom. - Nagyon fontos, hogy egy dolgot tudj rólam Margot. - ejtem ki nevét lágyan – Én teljesen őrült vagyok. - kacsintok rá játékosan majd felvonom a szemöldököm. - Ugyan kérlek kedvesem, ne sértegess. Az összefogás amúgy sem az erősségem... bár ha szó szerint érted, akkor igen, összefogtam a csontjait. - gondolkodom el pár pillanatig majd felszökő szemöldökeire pillantok. - Csak nem gondoltad, hogy bárkit is hagyok eljutni hozzád aki ártani akar neked? - megcsóválom a fejemet. Szeretem őt. A magam módján szeretem, úgy, ahogy én tudok szeretni. Nyersen, vadul, erőszakosan de szeretem. Szerencsére ő nem változott. Nem vált feleslegesen feszültté, nem viselkedett szégyenlős iskolás lányként aki összezárva lábait söprögeti a szoknyáját. Nem. Felemelt fejjel lép be a hintóba és foglal helyet. Elmosolyodom szavaira és megcsóválom a fejemet. - Tudom, hogy akartad, hogy rád találjak. S azt is tudom, hogy ezt még magadnak sem mered bevallani. - jegyzem meg egyszerűen és ahogy becsapom az ajtót foglalok magam is helyet. Azonnal kérdez, azonnal kételkedik bennem. Nem állom meg, elvigyorodok. - Persze. Kérhetnék bárki mást is de egyikük sem lenne képes arra amire te képes vagy. Főként mert egyikőjük sem járt az ágyamban. - simítok ki egy kósza tincset és hátradőlve húzom elő zsebemből a feleslegesen nagy okos telefont, hogy aztán a galéiába lépjek és egy képet kiválasztva csúsztassam azt a nő kezébe. A képen egy hajó áll. Nem is akármilyen. A hajó mi elsüllyedt, a hajó ami elvette fivéreimet. - Emlékszel? - kérdem a nőtől aki járt ezen a hajón hisz magammal vittem egy kis túrára az ír vizekre. - Szükségem van a segítségedre, hogy visszakapjam az erőmet. - szögezem le egyszerűen a tényt, hogy most miért is ülünk a hintóban. Szükségem van arra, hogy ismét képes legyek a mágiával élni. - S utána pedig megkeressük a hajót ami elragadta tőlem a fivéreim. - teszem hozzá és mivel jól ismerem a nőt és kifürkészhetetlen tekintetét, na meg hevesebben dobbanó szívét, kételyeit és félelmet, hozzáteszem. - Ha megvan a hajó és a testvéreim, vissza fogjuk őket hozni az életbe. - tárom ki karjaim egyszerűen és közben füttyentek egyet mire a hintó bekanyarodik jobbra. Egyelőre nem vagyok hajlandó beavatni a nőt abba, hogy hova tartunk mert őszintén meg akarom őt lepni. - Persze az igazsághoz hozzá tartozik az is, hogy hiányoztál.

[You must be registered and logged in to see this link.]
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szer. Feb. 10, 2016 10:06 pm
Ugrás egy másik oldalra

Damien szerencsétlenkedése, már kiakaszt. Nem értem, hogy miért nem tudta elérni azt, hogy még véletlenül se találkozhassak Dayton-nal. Engem az sem érdekelt volna, ha megöli, hiszen akkor már régen túl lennék ezen az egészen. Főleg, hogy magamban mélyen már régen eltemettem és már egyáltalán nem tartom számon őt az élők sorában. Elveszítettem, amikor megpróbált megölni, ahogyan ő is elveszített engem.
Mély sebeket tépett fel az új találkozás és nem is tudom kiverni a fejemből. Kell egy lezárás és ezért is nem mentem el, ahogyan terveztem a városból. Damien-nel sétáltunk az utcán és szokás szerint lökte a hülye szövegelését, majd pedig az egyik pillanatról a másikra felállt a karomon a szőr és nem sokkal később betolakodott a képbe Dayton. Már megint. A szívem kihagyott egy ütemet, de őt elnézve elég rossz bőrben van. – Ha követnélek azt észrevennéd. Remélem nem bánod, de arra kérlek, hogy állj félre. Vagy pedig hozzásegítelek ahhoz, hogy félreállj. – Mondom teljesen komolyan majd pedig belekarolok Damien-be, aki egy darabig értetlenül pillant rám, de megszorítom a kezét, hogy játssza a szerepét. El kellett volna mondanom neki, hogy szükségem lesz egy híres vőlegényre. – Szóval, mi legyen? – Picit oldalra döntöm a fejemet és úgy figyelem egyre inkább, hogy mennyire megviselt a tekintete, de azt nem tudtam figyelmen kívül hagyni, hogy ott van egy apró vércsepp az ingén.
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szer. Feb. 10, 2016 4:40 pm
Ugrás egy másik oldalra



Gen && Dayton

Éppen vérivásból tartottam haza. Egy nőt megcsapoltam a fájdalom, ami bennem van elviselhetetlen, égető, és borzalmas mélységekbe taszít. Nem tudtam aludni már napok óta, mázli, hogy félig vámpír vagyok. Egyszerűen csak a vágy, hogy öljek most feltört, de nem hagyom magam. Nem ölök csupán, ahogyan tanították, lecsapol és bájol. Vérem nagyon furcsa, hiszen hívogató a vámíprok számára, ami nem éppen a legjobb főleg, ha isszonyatosan éhesek, így megtanultam megvédeni magamat.
Ahogy szedem a lábam, rakom egyiket a másik után, megpillantom Gent és valami férfit. Jézsusom, hát ő lenne az, akiről beszélt, ő lenne a "híres" jegyese? Méregetem őket, ahogy egymás mellett mennek, nem láttak meg,d  enekem nem tűnt szerelmes párnak, vagy csak én fognám meg kedvesem kezét. Ha újra vissza kapnám Gent, többé nem ereszteném. Oda séálok, majd..
- Hellóóó- Köszönök cinikusan, és vigyorgok egy majd a másik képébe.
- Megint össze futunk, asszem követsz.. - Mondom, majd kezeimet össze kulcsolom.




- Elnézést a silány kis kezdőért.

Vissza az elejére Go down

avatar
Boszorkány •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Chatkép :

Kedvenc dal :
✣ ✣ paint it black
Tartózkodási hely :
✣ ✣ mystic falls now
Hobbi & foglalkozás :
✣ ✣ to destroy is kinda good job
Humor :
✣ ✣ elite



A poszt írója Margot Evans
Elküldésének ideje Vas. Jan. 31, 2016 8:57 pm
Ugrás egy másik oldalra


Thomas & Margot
i'm not proud of myself
[You must be registered and logged in to see this image.]

Bőrömet felmelegítette az ajándéka, de a hangulatom nem engedett a fagyosságából. Nem hittem volna, hogy ilyen hamar megtalált, ostorozni és ostobának titulálni kezdtem magam. Jobbnak képzeltem magam, ravaszabbnak, nem olyannak, aki mindössze pár hetet tudott úgy kihúzni, hogy ne leljenek rá. Thomas-nak sikerült… és ebből is látszott, hogy megtaláltam a másik felemet, abban a tekintetben biztosan, hogy képes volt felmászni arra a szintre, amit az eltusolásokban műveltem. Okos férfi volt, lenyűgözően eszes, emellett megvoltak a maga kapcsolatai és arra is hajlandó volt, hogy kövessen az Isten háta mögötti kisvárosba, amit tökéletes búvóhelynek tekintettem. Nem a bátyám után kellett volna jönnöm, a családi kapcsolatok túlságosan kézzel foghatóak ezekben a helyzetekben… de hirtelen nem volt más ötletem. Az idő és a saját gondolataim ellenem játszottak, Thomas pedig kézen fogta őket és a segítségükkel már mellettem is termett.
- Összefogtál az egyikőjükkel? Sok mindenre képesre tartottalak, de erre nem. Még akkor sem, ha kétségbe estél. – Egy szót sem szóltam azon az éjszakám, amikor elhagytam. Túl közel kerültünk egymáshoz és az újdonság varázsa rémálommá fordult át. Képtelen voltam bízni a férfiakban, a bátyám kivételével az összest ugyanolyannak, árulónak, hazugnak, mézes cukorral borított testnek láttam, amelyek arra teremtettek, hogy megnehezítsék a nő életét és a szívébe tőrt döfve szenvedést okozzanak neki az édes pillanatok mellett. Voltak, akiknek fontosabb volt és többet jelentett a néhány finom perc, én mégsem tudtam átadni magam az élvezet teljességének és tökéletes látszatának. Rögtön megláttam azt, amit mások talán letagadtak volna és nem voltam hajlandó élni benne. Thomas megváltozott… addig is fenntartásokkal kezeltem a szituációt, amelyben én játszottam a szerelmes nőt, ám a vámpírrá válása után darabokra hullott a nem túl erős ragasztóval összerakott kép és a túlzottan homályos jövőkép.
- Egy hintó? Ha nem lennék biztos abban, hogy nem, azt hinném, hogy megbolondultál. – Szó nélkül szálltam be a belsejébe, miután karomat kihúztam az övé közül. Nem voltam ideges, feszült sem, az a férfi ült velem szemben, akit jól ismertem és felkészülhette arra, hogy előbb-utóbb ismét találkozni fogunk, csupán az időpont előbb eljött a vártnál. Mi értelme lenne szorongani és a lábamat rázni?
- Azzal gyanúsítasz, hogy akartam, hogy rám találj? Meglehet, de a hajlamod nélkül arra, hogy kövess nem sikerült volna. – Halvány mosoly jelent meg az ajkaimon. Jómagam előtt sem körvonalazódott tisztán, milyen szándékaim voltak. Hazudtam volna, ha azt mondom, hogy nem hiányzott a maga töréseivel és kiszámíthatatlanságával együtt, mivel hozzá hasonlóan én sem voltam az egészlegesség mintapéldánya. Senki hozzá hasonlóval nem találkoztam még az életemben. – Azért utaztál át az óceánon, hogy a segítségemet kérd? Kétlem, hogy lenne valami, amit csupán az én segítségemmel lehet megoldani. – Jelentettem ki magabiztosan. A segítőkészséggel való viszonyom meglehetősen szegényes volt, vele szemben is hajlamos voltam meggondolni, mikor keresem meg a kulcsot a zár kinyitásához, amivel elszigeteltem magam a szamaritánusságtól.
✡ note: Szeri van ✡ words: - ✡ [You must be registered and logged in to see this link.]

Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpírboszorkány •• a világ egyik legfurcsább teremtménye vagyok, tele meglepetéssel
Tartózkodási hely :
♦ near to miss evans
Hobbi & foglalkozás :
♦ miss evans
Humor :
♦ morbid



A poszt írója Thomas Leech
Elküldésének ideje Vas. Jan. 17, 2016 5:32 pm
Ugrás egy másik oldalra


Margot & Thomas
[You must be registered and logged in to see this image.]
Szeretem a hideget. Főleg ha hó is csatlakozott hozzá. S pontosan tudom, hogy épp ezért nem egy kávézó négy fala között fogok rátalálni. Mindig is szerette a havat. Szerette azt amit a legtöbb ember utált sőt, amitől a legtöbb ember irtózott. A legtöbben ilyenek voltak. Azt mondják szeretik a telet, imádják a havat. Aztán mikor az leesik bemenekülnek a szürke kis üzletekbe a szürke kis életük elől. Ő nem. Ő lassú léptekkel halad, olykor meg-megáll, hogy kiélvezze a pelyheket mik finom óvatossággal olvadnak édes orcájára. Kedvtelve húzom felfele szám egyik sarkát. Öröm újra látni a francba is. Csillogó szemeit, karcsú alakját, barna tincseit, érezni édes illatát mi az ibolya, mandarin és rózsabors keveréke, mit éjszakákon át csókoltam le bőréről. Tekintetem végigfut kecses alakján amit most is elegáns darabokba bújtatta. Összességében elégedett vagyok vele, ízléses, mint mindig de hiányolok valamit a képből. Be is lépek hát az egyik csillogó villogó boltba érte. Nem hezitálok rajta, hogy megvegyem-e neki és az ára sem érdekel különösebben. Röviden vázoltam az eladónak, mit visel szívem hölgye és szerencsémre nem kellett többet várnom kettő percnél, hogy megkapjam a tökéletes darabot. Elégedetten fizettem és némi borravalót nyomva a hölgy kezébe szorgos segítségért hagytam magam mögött az én ízlésemnek túlságosan giccses fényeket. Kilépve a zsebemből előkerült a cigaretta és laza mozdulattal gyújtottam rá, tüdőztem le a mocskot amiből jelenleg nem volt elég bennem és jóízűen fújtam ki a füstöt miközben elnéztem magamnak ringó csípőjét és édes fenekét mit a hosszú szövetkabát rejtegetett én azonban túl jól ismertem. Mögötte lépdeltem kényelmesen lemaradva még el nem szívtam a dohányt majd megunva a leleskelődő perverz szerepét előztem meg könnyedén, csupán egy könnyed fuvallattal cirógatva meg a nőt aki előtt két méterrel fékeztem le. Nem kellett csalódnom a reakciójában de egyetlen szó sem érdekelt ami elhagyta ajkait. Nem. Engem a szíve érdekelt, a hevesebb dobogás, a félreütés, a megszokott ütem zavara. Megvártam még közel ér, megvártam még megállt előttem. Volt benne annyi, hogy a szemembe nézzen, azután, hogy elhagyott mikor a legnagyobb szükségem lett volna rá. A gyászban, a gyászban mi igazán szörnyeteggé tett. Értékelem, hogy nem süti le tekintetét és ezt ő is pontosan tudja. A kezemben tartott apró szatyorba nyúlok és előhúzóm belőle az elefántcsont szín sálat mi Margothoz illő eleganciával és kellő meleggel burkolja be a nőt miközben nyaka köré tekerem a finom darabot. - Nem venném a szívemre ha megbetegednél. - magyarázom egyszerű ajándékom és ellépve nyújtom a karomat a nőnek, miközben ellentétes irányba fordulok, arra, amerről eddig a nő jött. - Nem minden ügyfeled kedvel kedvesem. Talán emlékszel még az egyikre Rómában. - emlékeztetem arra a napra, amikor egymásba szerettünk. - Arról nem is beszélve, hogy követtem az elszórt morzsákat. - Úgy hiszem Margot is akarta, hogy ráleljek végre. Ha a nő elfogadja a karomat nem kell sokáig mennünk, csupán az utva végéig ahol lovas hintó vár kettőnkre. - Csak a hölgy után. - engedem lovagiasan előre majd bemászva utána tűrök el egy előre szökő tincset az arcából. - Még mindig gyönyörű vagy. S nekem szükségem van a segítségedre. - Nincs értelme játékokat játszanom. Ő túl eszes ahhoz... különben nem szerettem volna belé.

[You must be registered and logged in to see this link.]
Vissza az elejére Go down

avatar
Boszorkány •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Chatkép :

Kedvenc dal :
✣ ✣ paint it black
Tartózkodási hely :
✣ ✣ mystic falls now
Hobbi & foglalkozás :
✣ ✣ to destroy is kinda good job
Humor :
✣ ✣ elite



A poszt írója Margot Evans
Elküldésének ideje Szomb. Jan. 16, 2016 2:12 pm
Ugrás egy másik oldalra


Thomas & Margot
i'm not proud of myself
[You must be registered and logged in to see this image.]

Szerettem a hideget. Akkor főleg, ha a télies időjáráshoz hó is csatlakozott és gyönyörű fehérre festette a tájat. A természet romantikussága és rejtett vonulatai, amelyeket a festők előszeretettel vetettek vászonra engem nem tudtak meghatni... soha nem ücsörögtem egy domboldalon bámulva a naplementét és az erdei túrákban sem leltem örömömet, tekintve, hogy ezek nem is jelentek meg lehetőségként az életemben sem gyermek- és kamaszkoromban, sem mostanában. A hideg, a fagy, a hó ropogása a csizmám talpa alatt, a legtöbb ember gyűlölt ellensége vált az én barátommá ezzel is példázva, mennyire nem tartoztam a tavasz által kivirágzó, napsütésben fürdő galamblelkű egyének közé. Az én hibám. Egyszer egy elméletileg hozzáértő személy azt mondta, nem úgy dolgoztam fel a saját történeteimet, hogy azok a fejlődésemet segítség elő, hanem bezártam őket egy dobozba és a kulcsot nem csak lenyeltem, hanem ripityára törtem. És a hajlandóság sem volt meg bennem a sérelmeim meggyógyítására... közhely, de megvédenek és ezt a védelmet nem terveztem eltaszítani magamtól.
Az éjszakai hóesést még inkább kedveltem. A lámpák halovány fénye megvilágította a pelyheket, amelyek egyre vastagabban kezdték takarni az aszfaltot, ám annak a lehetősége, hogy a közlekedés elakadjon nem állt fenn. Látszott a városon, hogy a lakosok kevésbé kultiválják a fehér csapadékkal járó időjárást, alig lézengtek az utcákon. Késő délután volt, az üzletek nyitva, az üvegablakok mögött pulton támaszkodó, telefonjukat nyomkodó eladók és egy-két vevő tartózkodott, akiken nem a vásárlási kedv, hanem a hideg elől való menekülés látszott. Hazafelé tartottam, vagyis Hayden lakásába, ahonnan nem cuccoltam át egy sajátba, hiába terveztem tovább maradni, mint az eddigi városokban. A bátyám volt a bástyám, mellőle nem menekülhetek el. Legyen akármilyen morcos, majd felenged és megbékél azzal, hogy a kishúgának szökő évente egyszer szüksége van a segítéségre.
Megtorpantam. Nem a szó szerinti módon, sokkal inkább először lassítottam a lépteimet, aztán egymás mellé helyeztem a lábaimat, mert megpillantottam egy alakot. Hányszor véltem már látni őt az elmúlt hónapokban... többször, mint kellett volna. Az elmém játékot játszott velem, normális reakciónak tudhattam volna be, hogy mindenhol a sötétbarna haj és kék szempár gazdáját vettem észre, de mire pislogtam egyet, eltűnt a tekintetem előtt. Csak egy másodpercet kértem magamtól az ismételt pislogásra, kinyitva a szemeimet nem tisztult ki előttem a kép. Ott állt tőlem pár méterre és én éreztem, hogy a tüdőm több levegőért kiált. Egy lépés előre, majd még egy. Aztán a harmadik és a negyedik.
- Szóval most ért véget a bújócskám első felvonása. - Mi értelme lett volna hátat fordítani annak, aki úgyis itt volt és egy percbe sem tellett volna neki, hogy észrevegyen? Miatta keltem át az óceánon és én voltam az, aki elhagyta, de volt bennem annyi tartást, hogy akkor már ne rejtőzzek, amikor látom az út végét. - Hogy találtál meg? - Kérdeztem rá egyenesen, az arcára nézve. Régen adódott olyan alkalom, hogy a szívem kissé hevesebben vert a normálisnál.
✡ note: Szeri van ✡ words: - ✡ [You must be registered and logged in to see this link.]

Vissza az elejére Go down

avatar
Boszorkány •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Chatkép :

Kedvenc dal :
✣ ✣ paint it black
Tartózkodási hely :
✣ ✣ mystic falls now
Hobbi & foglalkozás :
✣ ✣ to destroy is kinda good job
Humor :
✣ ✣ elite



A poszt írója Margot Evans
Elküldésének ideje Szomb. Jan. 16, 2016 12:51 pm
Ugrás egy másik oldalra

***
Vissza az elejére Go down




A poszt írója Sponsored content
Elküldésének ideje
Ugrás egy másik oldalra

Vissza az elejére Go down
 

Sétálóutca

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Vámpírnaplók Szerepjáték :: Itt élünk mi
- járd körbe városainkat -
 :: Mystic Falls :: Belváros
-

Friss reagok
- lelked hangjai -






Álarc nélkül
- itt vagyunk -





Jelenleg 35 felhasználó van itt :: 10 regisztrált, 0 rejtett és 25 vendég :: 1 Bot
A legtöbb felhasználó (77 fő) Kedd Jún. 23, 2015 10:38 pm-kor volt itt.

Fajaink aránya
● ● számokban a valóság ● ●

csoportok ●
Ffi
Ember •
27
18
vámpír •
26
19
ősi vámpírok •
5
7
Vadászok •
8
9
Boszi / mágus
31
16
Farkas •
17
20
hibrid •
3
3
vámpírboszi •
14
6
Animágus •
3
2
dhámpír •
4
2
tündér •
2
2
Farkasboszi •
6
2
druida •
2
3