-Hamarosan szabad leszel, ezt garantálhatom. -mondtam biztatásképpen, bár igen ha rajtam múlik -márpedig rajtam múlik- akkor a lehető leghamarabb megszabadítom attól a karótól.
-Igazad van..Eléggé lestrapált vagyok, úgyhogy rám férne, de azt hiszem előtte még írok Caroline-nak, hogy ne keressen. -bólintottam egyetértően- Akkor én most megyek, és reggel találkozunk. -vetettem felé még egy mosolyt és elindultam a szobám felé.

[folyt. ott]

- Engem csakis az érdekel, hogy újra szabad lehessek. Ez NEM élet! - néztem végig magamon szinte megfagyva, hiszen mindig nem szoktam még meg a látványomat. Kegyetlen élet, kegyetlen halál... kegyetlen utóélet? Nem, ez sokáig nem mehet így.
- Most viszont Tyler, talán jobb lenne, ha lepihennél. Holnap azt hiszem, ideje lenne indulnunk. És nem akarom, hogy elaludj közben . - kacsintottam rá pimaszkodva.

Figyelmesen hallgattam szavait, és őszintén szólva részben igazat is adtam neki, de részben nem.. Nem minden esetben jó ha az "ember" kemény és nem érez semmit.
-Ez érthető, és jogos, hogy így érzel, de nem minden esetben jó ha túlontúl kemény vagy.. Mondjuk pont én dumálok aki szinte semmit nem tud erről az egész vámpírságról, de nem is ez a lényeg... -köszörültem meg a torkomat komolyra váltva a hangomat- Vannak helyzetek amikor az élet megköveteli, hogy kemény legyél, de van amikor pont az ellenkezőjére lenne szükséged. Egyszerűen csak meg kell tanulni játszani a lapokkal amiket kaptál..-magyaráztam komoly tekintettel nézve rá. Bár lehet, hogy röhejes amit próbálok előadni neki, de én így gondolom.

- Fogalmam sincs. A szellemlétet soha nem tudtam felfogni. - válaszoltam Tylernek egy apró mosollyal. Természetes, hogy tiszta örömet éreztem, hisz jó ideje nem látott engem senki. És nem érezhettek engem sem. Már az csodával határos, hogy hallotta a hangomat, hisz eddig azt sem sikeredett sohasem.
- Tudod Tyler... nekem ez egy jó lecke volt. - keményedett meg végre a tekintetem. - Gyenge voltam, és ez ölt meg valójában. A régi Erin, aki voltam mikor idejöttem a városba, nem hagyta volna, hogy végetvessenek az életének. És tudod miért? Mert ő erős volt. Határozott, kemény. Vámpír voltam, akinek nem az érzelmek voltak a fontosak. Ilyen akarok lenni újra, ahogy visszajutok az életbe. - jelentettem ki eltökélten. Ez némiképp veszélybe sodorta a barátságunkat. De arról talán nem mondok le még így sem.

-Nekem mondod?! Hogyan lehetséges ez egyáltalán? -kérdeztem, értetlenül nézve rá. Ez egyszerre kicsit sok volt. A nap elején kétszer is meg akartak ölni, és most itt van ő aki halott, de most újra láthatom.. Tartalmas nap az már biztos..
-Én annyira sajnálom ezt az egészet. Nem kellett volna idáig jutnod. -nyeltem egyet és bár így is csak halványan láttam őt, de megpróbáltam végigsimítani az arcán.

Nem tudom, hogy miért okozott ekkora örömet az, hogy erez engem. De arra, hogy lát is, végképp nem számítottam. Egyelőre az volt a cél, hogy meg tudjam érinteni. És magam sem értem, ezúttal mi változott.
- Ez.... nagyon furcsa érzés. - néztem végig magamon én is.

-Én se, de nem bántam meg. -kúszott egy halvány mosoly az arcomra. Tényleg nem bántam meg, már csak azért sem mert nem sok emberre számíthatok, és ő megmentette az életemet, de most rajtam a sor. Egy halványabb mosolyféleséggel hallgattam ahogy arról beszél, hogy neki is volt egy lánya. A hangjáról szinte tükröződött a boldogság.
-Sajnálom. -mondtam együtt érzően. Nem lehetett neki egyszerű dolog, talán én is pont ettől félek, hogy a saját hülyeségem miatt fogom elveszíteni őt is és Caroline-t is. Bár lehet, hogy hülyeség ezen agyalni, hisz még meg sem született..
A következő pillanatban úgy éreztem, hogy megfogja a vállamat, ezért akarva akaratlanul is oda pillantottam, majd amikor ismét magam elé néztem halványan láttam kirajzolódni az alakját. Ami egyből szembetűnt az a vérfoltos pólója volt.
-Erin.. -mondtam egészen elhalkult hangon- Én látlak.. -néztem végig halovány alakján ismét.

- Nem is tudom, hogy mi mikor lettünk ilyen jó barátok - mondtam neki mosolyogva, és megint megpróbáltam érinteni, ekkor sem jártam sikerrel. Nem tudtam, mit vétettem, hogy ezt az apróságot is elvegyék tőlem, mint mások megérintése.
- Sajnálom, hogy így gondolod. Tudod... én is anya voltam. - mosolyodtam el valami boldogsággal az arcomon, még ha ő ezt nem is láthatta. Éreznie kellett a hangomon. - A kislányomat viszont gyorsan elveszítettem... vámpírrá váltam, nem nevelhettem tovább. Más nevelte fel. Gyönyörű lány volt, érett... csodálatos. - suttogtam szinte megigézve, és ekkor minden erőmet összeszedtem, hogy újra meg tudjam érinteni a vállát. És ekkor... mikor már éreztem magamban egyszerre minden haragomat, és boldogságomat, sikerült...! A vállára tudtam tenni kezemet.

-Gondolom az a valaki nem te vagy...-forgattam meg a szemeimet. Én valahogy sejtettem, hogy ez lesz a kettőjük kapcsolatából, jobban mondva Klaus-tól nem is várhatna mást, ott tesz tönkre mindenkit ahol tud.
-Ez várható volt. -húztam el a számat. Sajnáltam, igen mert tudom, hogy Caroline is mit érzett amikor kismilliószor megcsaltam, legalábbis eltudom képzelni, hogy mit érezhetett.
-Igen.. Itt lesz a bál a birtokon...-bólintottam egyet- Ha tehetném be sem engedném egyiket sem, de ugyebár ez sajnos nem tőlem függ. -vontam egyet a vállamon.
-Nem tudom, hogy tervezed ezt az egészet, de mindenesetre gondold át jól, nem akarom, hogy megint egy koporsóban köss ki. -sóhajtottam egyet eléggé feszülten.
-Tudod, ma csak kétszer akartak eltenni láb alól és mindkét alkalommal közel voltam már ahhoz, hogy ez sikerüljön is nekik. -jelentettem ki úgy mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga- Meg ez az apaság nem az én asztalom, de ezt inkább Caroline előtt nem is emlegetem fel... Lényegtelen az egész.. Olyanokba kezdtem bele amiket nem gondoltam át... -ráztam meg a fejemet. Legszívesebben most saját magamnak téptem volna ki a szívemet.

Furcsa, hogy a halottakat is meg lehet lepni. Mert nem számítottam arra, amikor azt mondta, hogy nem fog sokáig Klaushoz kötődni. Hát az mégis hogy lehet? Azt hittem, ez a kötelék megtörhetetlen. Bár ha úgy nézzük, már elhintett nekem múltkorában egy célzást erre.
- Klaus és én már nem vagyunk együtt. Azt hiszem, mondjuk úgy, hogy kettőnk közül valaki még mindig nem ismeri a hűség fogalmát. - forgattam meg szemeimet, de ebből értenie kellett, hogy nem én voltam a hűtlenkedő fél.
- A férjem volt, igen. De meg fogja bánni. Úgy hallottam, egy hónap múlva bál lesz a városban. Addigra vissza akarok térni, hogy én döfjem át a szívét egy karóval. - mondtam és ha lett volna valami a kezemben, azt most azonnal összeroppantottam volna. - De mégis miről beszélsz? Van egy barátnőd.. aki.. ha jól rémlik, gyereket vár. Vagy tévedek? Miért lenne az életed jelentéktelen?

-Remélem, hogy ezúttal tényleg nem így lesz, de ha mégis akkor én a te oldaladon állok és mint most is máskor is számíthatsz majd rám. -mondtam teljesen őszintén, és ezt valóban így is gondoltam.
-Már nem sokáig fogok kötődni hozzá, legalábbis ha minden igaz és nem táncolok vissza...-vágtam egy apróbb grimaszt. Igazából ebben volt egy kis célzás, de ez most magamnak szólt, mivel a legutóbbi alkalommal is megfutamodtam ráadásul Caroline miatt, bár nem bántam meg, de ha akkor nem teszem ezt akkor már rég túllehetnék rajta. Miután befejeztem a sajátos eszmefuttatásomat akkor jutott el a tudatomig a mondatának Klaushoz kapcsolódó utolsó része.
-Várjunk! Mi az, hogy nem érdekled? -vágtam eléggé értetlen képet. Jó sok mindenről lemaradtam annyi szent.
-A férjed tette ezt? -kérdeztem rá kissé felháborodottan. De lehet, hogy ez csak nekem ennyire szürreális, hogy a saját férje akarja kinyírni?
-Az én életem konkrétan semmit sem ér. Jelentéktelen. De legyen, addig ameddig ő nem jön vissza a városba addig maradok. -bólintottam beleegyezően.

- Nem fog megtörténni ugyanez. Ezúttal nem számíotttam rá, hogy ilyen céllal jönnek hozzám. Most viszont igen. Mindenre felkészültem. És tudod... nem vagyok gyenge, mindenki tudni fogja, hogy a következő csatát nem én fogom elveszíteni. - mondtam nem kevés dühvel, de szavai valahol mélyen megérintettek. Most akartam olyan lenni, mint régen. De a barátaim előtt nem vagyok képes úgy viselkedni. Barátok? MIért beszélek többesszámban? Mondhatni, csak Tyler volt az.
- Remélem, nem azért jelentek ennyit, mert... kötődsz Klaushoz. Bár, őt már nemigen érdeklem. - húztam el a számat. GYenge pont, de nem érdekel. Nem, ezen túl kell lépnem, mit sem jelent már.
- Amit tudnod kell, hogy a férjem még Bulgáriában van. Addig, míg ő ott van, jobb, ha nem indulsz el. Még idő előtt visszaszúrja belém azt a karót, és téged is mellém juttat. Jobb a magabiztosság. A te életedet nem áldoznám a sajátomért. Te vagy az egyetlen, akivel nem tenném.

A hideg is végigfutott rajtam amikor úgy éreztem mintha megérintette volna a vállamat. Furcsa volt még ez nekem nagyon, bár érdekes is lenne ha ezt túlontúl átlagosan reagáltam volna le.
-És ha a végén megint ugyanez történne? Nem, ezt nem engedhetem..-ráztam meg a fejemet- Már csak az hiányozna, hogy az a valaki végleg eltegyen téged láb alól. -néztem magam elé valami nagyon hideg és komoly arckifejezéssel, konkrét irányba nem is nagyon tudtam nézni mivel fogalmam sem volt, hogy hol van.
-Bulgária...- ízlelgettem a szót. Hát ha jól tudom akkor az sincs valami közel, de ez most számomra nem lényeg csak jussak el odáig.
-Szerencséd, hogy nekem ennyit jelentesz. -mondtam egészen halkan a konyha egyik falát bámulva. Elég hülyén hangozhatott, de azt hiszem ez most helyén való és semmi félreérthető nincs benne.
-Egyéb infó mielőtt indulnék? Valami olyan dolog amiről tudnom kéne? -tettem fel a legalapvetőbb kérdéseket, hogy nehogy valami váratlanul érjen.

Láttam, hogy sokkolja a tény. És mikor megpróbáltam a vállára tenni a kezem, rájöttem, hogy nem fog menni. Át is siklottak rajta az ujjaim. Ez mélyen megérintett.. és... azt hiszem, hogy ilyen rosszul már nagyon régen nem érintett semmi. Most egyedül Tyler volt az én mentsváram... a támaszom, kire számíthattam. És hálás voltam, hogy vele, annak ellenére, hogy félig vérfarkas volt, mégis barátságot tudtam kötni.
- Nem kell megölnöd senkit. Én fogom megtenni. - sziszegtem a fogaim között dühösen, majd arrébb sétáltam. - Bulgáriában van a testem. Egy karóval a szívemben. - suttogtam lemondóan. - Ha kihúzzák belőlem azt a karót... újra élhetek. - néztem Tylerre, de nem láthatta a reménykedő nézésemet.

Amikor már megerősítést kaptam arról, hogy tényleg ő az eléggé elhidegült az arcom. Számomra ez még mindig hihetetlen. Ez most azt hiszem úgy ért mintha egy családtagot veszítettem volna el, ennél jobb kifejezést nem is nagyon tudnék rá.
-Ki volt az? Én esküszöm, hogy megölöm. -keltem ki magamból. Oké, hogy nem régóta ismerem Erin-t, de mégis közel áll hozzám és kedvelem..
-Mondd, hogy mit kéne tennem és azonnal cselekszem. -vált már-már elszánttá a hangom. Már csak azért is mert a szavaiból ítélve ezt még helyre lehet hozni. Igazából most nem is nagyon tudott érdekelni, hogy mit kell tennem csak az, hogy végre kézzelfogható információkhoz juthassak és segíthessek neki.

Rájött, hogy ki vagyok! Ez már egy fél siker... azt hiszem, el is könyveltem. Mert már egy mosoly is megjelent az arcomon, igaz árnyéka sem voltam önmagamnak, és a régi énemnek.
- Igen, én vagyok. Erin. - bólintottam, de ezt nem láthatta. - Magam sem tudom, hogyan kerültem ide... csak ki akartam szabadulni onnan, ahová kerültem. - zsörtölődtem az orrom alatt, miközben elsétáltam előle, nem mintha láthatta volna ezt. - Meghaltam. Megöltek... vagy minek is nevezzem, ami történt? - néztem a mennyezetre. - Rád gondoltam.. mert.. azt hiszem, te vagy az egyetlen, aki segíthet nekem. - nyeltem egyet.

Nem túlzottan értettem, hogy most mégis mi van..Hangokat hallottam magam előtt, de senkit sem láttam. Lehet, hogy kezdek megőrülni, vagy mi?
Villámcsapásszerűen ugrott be az a név akié a hang volt. De az meg, hogy lehet? .. Azt hiszem teljesen összezavarodtam.
-Erin? -kérdeztem rá a nevére, bár reméltem, hogy nem igen lesz a válasza, mert akkor ő.....ő halott, de az nem lehet, vagy, hogy?? Pedig szinte teljesen biztos voltam benne, hogy ő az.
-Ez..ez, hogy történhetett meg? Ki tette ezt veled? -fagyott belém szinte a szó is. Komolyan milyen meglepetés ér ma még?? Ez egy rossz vicc...

Szóval ennyi... nem lát. Ekkor már nekem is végig kellett néznem magamon, de nem volt rajtam semmi szokatlan. Csak a vérfolt a blúzomon, hiszen nem igazán van a túlvilágon öltözőfülke, meg bevásárlóközpont, de ez most így alakult.
- Szóval nem látsz engem? - mosolyodtam el keserűen. Nem tudtam, hogy mit mondjak. Vagy mit tegyek. Legszívesebben belerúgtam volna az egész világba, hogy szenvedjenek úgy, ahogyan én. Kivéve Tylert. Mert ő... azt hiszem, a barátom volt.
- A fenébe, mit csinálok rosszul?! - szitkozódtam magamban.

Folyamatosan kattogott a fejem és csak gondolkodtam össze-vissza mindenen. Mikor kivégeztem a tasakot elhajítottam a helyiség egyik sarkába, vagy tudom is én, hogy hol ért földet.
Megtámaszkodtam az asztalon és csak bámultam magam elé. Percek múltán valami furcsa érzésem támadt mintha lenne itt valaki rajtam kívül, de amikor körbenéztem nem láttam senkit. Amikor viszont egészen halkan egy ismerős hangon hallottam csengeni a nevemet azonnal felpattantam a helyemről. Ugyan a hang ismerős volt, de nem tudtam így hirtelen kihez kötni.
-Ki az? -tettem fel a legtalálóbb kérdést ami jelenpillanatban eszembe jutott.
Nem tudom miért, de most valahogy biztonságban éreztem magamat és ez az előbbi eseményekhez képest eléggé szokatlan tőlem, de mindegy is..

Még mindig szúrt a szívem. Az az átkozott boszorkány pontosan oda mélyesztette belém a karót, ami azóta is bennem pihent. Egyáltalán nem tudom, hogyan lehetséges az, ami velem történik. Csak reménykedni tudtam abban, hogy ez nem lélekvándorlás, és ha mégis, hát nem egy girnyó korcs ember testét kapom meg. Ezer év élet után szörnyű lenne hatvan emberi év. Nyomorultként élni, úgy hogy semmire nem vagyok képes.
A dühöm még mindig uralt engem. Az egész világ ellenem esküdött össze. Egyetlen nap alatt dőlt össze az életem. Klaus, majd után Curtis, és Tatia. Tudtam, hogy Ő is benne van. Ahogyan az ötletgazda Christopher volt. A túlvilág melegében még sosem volt részem, most sem sokáig, de már tudtam, a szellemek hogyan tudhatnak mindent. Hiszen a becsukott ajtó előttük is nyitva állt.
Mély sóhaj.. mintha csak képes lennék levegőt venni. Nem tudom, hogya lyukadtam ki itt, de szinte rögvest felismertem azt, aki mögött álltam.
- Tyler. - szólaltam meg, napok, talán már hetek óta először. Nem is tudom, hogy hol voltam eddig. Valami kietlen helyen, ahol nincs senki és semmi.

(Nappali)

Amint a konyhába értem egyből a hűtő felé vettem az irányt és kikaptam belőle egy tasak vért és levágódtam vele a konyhaasztalhoz. Egyszerűen ez undorító, hogy ehhez folyamodom annak érdekében, hogy ne halljak meg, de sajnos muszáj.
Letéptem a tasak kupakját és visszafogottan kortyolni kezdtem a számomra most életadó nedűt.
Sok minden van amit megbántam eddig életemben és talán az összes közül azt sajnálom a legjobban, hogy ez megtörtént velem. Bár mint mindennek, ennek is van jó oldala, de a rosszból inkább több jutott ki nekem.

/Ősök villája/

Ráérősen sétáltam hazafelé, de még így is gyorsan hazaértem. Anyám még mindig nem ért haza aminek jelen pillanatban csak örülni tudtam.
Mielőtt a szobámba mentem volna lementem a konyhába és kerestem valami töményet. Most valahogy megkívántam..
Amikor beértem a konyhába láttam, hogy még kint van az asztalon a palacsinta amit Caroline-al együtt csináltunk. Legszívesebben egyesével vágtam volna a tányérokat a földhöz, de most nem tudott már érdekelni..Éljen boldogan, csak nekem ne kelljen többet látnom.
Kidobtam a kukába a palacsintákat és magamhoz véve egy vodkás üveget és egy poharat indultam meg a szobámba.

[folyt. ott]

Már lassan két órája annak, hogy elment. Kezdtem aggódni, mivel ilyenkorra már rég visszaért volna. Nem is gondoltam arra, hogy bajba került, nem is akartam. Tud ő vigyázni magára, de azért akkor is egyre jobban kezdtem aggódni.
Muszáj volt megnéznem, hogy mi van vele. Bár az is lehet, hogy még mindig pakolászik.
Összekaptam magam és sietősen kiviharzottam a házból.

[folyt. Forbes ház]

-Rendben, de igyekezz! -mondtam, majd viszonoztam gyors csókját és tovább folytattam a mosogatást. Elég sok mosogatnivaló gyűlt össze, úgyhogy eltartott egy darabig amíg kész lettem. A konyhaasztalról lepakoltam mindent és megterítettem, hogy mire Caroline visszaér minden tökéletes legyen. A tepsit is kivettem a sütőből és kipakoltam egy-két darab palacsintát a tányérokra és anyám vitrines szekrényéből elővettem egy üveg pezsgőt, egy kis hangulatfokozó gyanánt és már csak arra vártam, hogy Caroline visszaérjen.

Csak mosolyogtam, ahogy fintorral, de neki látott a munkának. - Azt hiszem amíg te itt mosogatsz én haza ugrok pár ruháért ha tényleg itt akarok maradni. Szóval.. - Ugrottam le gyorsan a konyhapultról, majd egy gyors csókot nyomtam az ajkára és először még összeszedtem magam, majd elindultam a kijárat felé, hogy hazainduljak.

(Forbes ház)