A valódi élet alapjaiban véve szabja át az emberek személyiségét. Bár velem kapcsolatban mindig is a külső volt a domináló, az első benyomás alapján elkönyveltek ártatlan, őzike szemű kislánynak, aki valószínűleg naív és sosem fog felnőni. Már itt hibáztak, hiszen sosem volt rám jellemző sem a naivitás, sem a mesevilágban sétálgatás. Okkal mondhatjuk, hogy akkor találtam rá a valódi énemre, mikor önmagamat küldtem az utcára. Felrúgtam minden azelőtti normát, amit belém neveltek, élveztem azt a furcsa szabadságot, amihez kötetlenség társult. Azóta se látnak bennem mást, mint egy fiatal, széparcú kislányt, de valójában ők nem vesznek tudomást arról, aki vagyok. Ezzel az egésszel könnyebben érem el, hogy ne nézzenek ki belőlem lopásokat vagy éppen csalásokat, és ebből a szempontból örültem az adottságaimnak, másrészt az állandó skatulyázástól a falra tudnék mászni. Vannak önző és bunkó tolvajok, és vannak azok, akik olyanok, mint én. Egy mosollyal bármit elintézek, a gyanú sosem irányul rám. És nem kell éjszakákat töltenem koszos fogdákban vagy szemetet szednem a főutak mellett. A lebukáshoz mondjuk elég egy rossz nap, rossz társaság, de nem véletlenül szerettem inkább egyedül megoldani ezeket a dolgokat, ahogyan a legelején is tettem. Talán az egyke mivoltom miatt alakult ki bennem az, hogy kevésbé tudtam csapatjátékos lenni. De így legalább én sem buktatok le senkit, és ők sem engem. Ismertem a szokásokat... és ha társaságba is keveredtem volna, valószínűleg én lettem volna a csali, aki eltereli a figyelmet.
A külsőmet illetően megelégedtem a nagyjából 168 centiméteres magasságommal. Igazából elég rám nézned, és megérted, miért lennék jó csali egy-egy férfi esetében. Sokukat le lehet venni ezzel az aranyszőke hajjal és a hozzá párosuló kék szemekkel. És habár az utcai élet azt sugallná, hogy mindenben a legaljára kerültem, hát tévedés. Szeretem a szép göncöket, még ha nem is újonnan tudom őket beszerezni. Tolvaj vagyok, nem csöves, a kettő között akad különbség. Szóval nagyban adok magamra, mióta megtehetem, ehhez csak idő kellett.

Név » user neve ide
Kor » user kora ide
Multik » multik az oldalon ide

Első aranyszabály: ha nincs bizonyíték, nem tettél semmi rosszat vagy törvénybe ütközőt. Én már csak tudom. Még sosem kaptak el, pedig több férfi zsebében turkáltam már, mint ameddig egyesek el tudnak számolni. Bár tekinthetünk erre úgy is, hogy nekem szükségem volt minden dollárra, ők viszont megengedhették maguknak. Fogadni mertem volna az egyik kezemre is, hogy soha egyikük sem vette észre. Pénzes férfiak. Általában smucig gyökerek társasága, de én már hozzászoktam. Ebben nőttem fel. Apám és a pénzes haverjai. A király és a parasztjai. Amit megtanultam belőle, hogy egy cél érdekében bármit feláldozhatunk. Ő sem félt lelökni azokat a bizonyos bábukat a tábláról. Ennek már a közelében sem volt büszkeség, elvégre tisztességből és büszkeségből még senki nem élt meg, nekem pedig gyorsan kellett gondolkodnom, mit kezdjek pénz nélkül, miután eltemettem az apámat. Tipikus balek, bedőlt a fiatal ribancának, akiről sütött, hogy a vágyódása nem apám társaságára irányul, sokkal inkább koktélpartik és pénzes rendezvények játszottak szerepet abban a fene nagy szerelemben. Semmi jogi kiskapum nem maradt. Gazdálkodtam abból, amit meghagytak. Egy ártatlannak tűnő pofiból.
Csak arra tudtam visszaemlékezni, hogy féltem. Tizenhét évesen egyik szülőm sem élt már, hivatalosan az a vörös démon lett a gyámom. El akart küldeni valami névtelen, távoli iskolába, hogy még a közelében se lehessek, és véletlenül se akarjak az idő múltával lecsapni arra, amit apám nekem gyűjtögetett, nem neki. Inkább kimásztam az ablakon egy hátizsákkal, néhány holmimmal és a spórolt pénzemmel. Jó ideig nem tudtam, kihez fordulhatnék, és nem is igazán vettem komolyan az egészet addig, míg az első éjszaka az utcán el nem ért. Tudtam, hogy drasztikus megoldásra lesz szükségem... a félelem helyét egy idő után átvette valami egészen más. Adrenalin.


- Tényleg elloptad a hitelkártyáját? - Donna legalább úgy nézett rám, mintha az Antikrisztus sétált volna vissza a lakásba. Pedig csak én voltam. Bár megérthettem volna a reakcióját, ő már hónapok óta kiszállt ebből az életvitelből, elkezdett tanulni, hogy vigye valamire. Na jó, szerintem csak azért csinálta, hogy végre tényleg hasznosnak érezze magát.
- A helyes kifejezés: kölcsönvettem - javítottam ki édeskés, szemtelen mosolygással, de csak egy szemforgatást kaptam válaszként. Annyira jellemző, persze mikor ő csinált ilyet, az szimpla hétköznapi program volt, akárcsak a lottózás. - És már vissza is tettem a helyére... miután vásároltam pár igencsak hasznos cuccot - emeltem fel a kezemben tartott szatyrot. Nem érdekelt, hogy úgy nézett rám, mintha savanyú szőlőt evett volna, ennyi nekem is kijárt. - És azt gondolnád, hogy ezeknek a pasiknak több esze van annál, minthogy egy papírfecnin tartanák az azonosítóikat... - sóhajtottam költőien, majd leültem az ágy szélére, és elkezdtem kicsomagolni.
- Nem akarom tudni, hogyan jutottál hozzá a tárcájához.
- Egyszerűbb, mint az egyszer egy - vontam a vállamon. Tetszettek a holmik, bár az egész kártyás megoldással az volt a gond, hogy nem tarthattam meg. Mindig csak addig, míg észre nem vették, hogy hiányzik. A letiltás egyben lebukással is járna, ezt pedig nem kockáztatom. Csak ünnepnapokon. - De ne csalódj bennem. A pénzt is kivettem a tárcájából. - Már olyan könnyen beszéltem róla, mint mások a történelem háziról. Bár nekik az volt a normális, nekem ez.
Donna megannyiszor próbált már lebeszélni arról, hogy ilyesmiket tegyek... hogy térjek vissza én is arra az útra, találjak tisztességes állást, esetleg tanuljak. Ő úgy érezte, kiöregedett. De én még csak most jöttem bele igazán, miről is beszélünk?