Share | 

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Pént. Május 13, 2016 3:26 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2

Magnus & Avery
Erőltetetten elmosolyodok amikor a várható, szokásos szavakat hallom. 50 éve bizony, hogy utoljára találkoztunk egymással. Még régebben volt is egy egy éjszakás kalandunk, bár magam sem értem, hogy hogyan és miért, hiszen Magnus is boszorkány, talán csak pont információt akartam kicsikarni belőle, már nem is tudom, túl régen volt, és túl haszontalan volt nekem. 50 évvel ezelőtt még nem olyan voltam, mint most, viszonylag sokat változtam ezalatt az 5 évtized alatt. Jobban a figyelmem középpontjába került a boszorkányok kiírtása, jobban foglalkoztat a társaság ügyeinek az intézése, és pár nappal ezelőtt azt hiszem még láttam a lányomat is. Mióta láttam egy nagyon hasonló lányt, mint Amanda, azóta mindig őt látom mindenhol, vele álmodok és mikor rajta jár az eszem akkor úgy érzem, mintha elgyengülnék, mintha újra a régi lennék, mikor még ember voltam, amikor a férjem és a lányom voltak nekem az elsők, ők töltötték ki az életem minden egyes pillanatát, körülöttük forgott az egész világom, és most, hogy lehet, hogy Amandát láttam... Minden egyes rá gondolt percben újra és újra össze török belülről, újra és újra átélem a pokoli fájdalmat, mely a családom elvesztését jelentette.
Pislogok párat ezzel vissza térve a valóságba, az egyik régi és elhagyatott boszorkánykriptába, majd ismét felveszem a kegyetlen és érzéstelen ősvámpír álarcomat.
- Hmm, ez jó szó vicc volt. - bólintok elismerően, amikor megemlíti, hogy nem szereti az ilyen fejetlenségeket. Hát igen, lehet kicsit morcos amiért letéptem az informátora fejét a nyakáról. Már soha nem fogja megtudni, hogy a drága kis boszorkánya vajon mit tudhatott ami a halálába került. A halála előtt már csak kíváncsiságból is megkínoztam annak érdekében, hogy elmondja azt amit tud, hiszen még is csak fúrta az oldalamat, hogy drága régi barátom, Magnus miért van itt, mit akar tudni és kiről.
- Akkor remélem nem várod azt, hogy bocsánatot kérjek. Ahogy mondtad, gyilkos vagyok. Az informátorod pedig az utamban volt. - mondom oldalra billentett fejjel miközben figyelem, hogy nekidől a kősírnak. Minden egyes mozdulatát figyelem és minden egyes porcikám készen van arra, hogy támadjak, ha arra kerülne sor. - még akkor is, ha ez kívülről nem látszik. kívülről úgy tűnik, mintha nem törődnék semmivel - Nem tartok Magnustól, viszont pontosan jól tudom, hogy mire képes, hogy mekkora az ereje és miket tud vele művelni. Őt sosem becsültem alá, s ez most sincsen másképp.
- Magam szoktam elintézni, de szerintem tudod, hogy miért. - mondom egy gúnyos mosoly kíséretében. Nem tagadom, szeretek ölni, hiszen látom a félelmet az áldozataim tekintetében. - De mi lenne, ha elmondanád, hogy miért kell egy hülye kriptában töltenem az időmet, Veled? - kérdezem, és az utolsó szót gúnyosan mondom.


©
Vissza az elejére Go down

avatar
Warlock •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Keresem :

Tartózkodási hely :
Ahol úgy érzem még nem mulattam eleget



A poszt írója Magnus Valentine
Elküldésének ideje Csüt. Május 12, 2016 9:50 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2

Ismerem Avery-t, egy manipulatív ringyó és kíméletlen, talán egykor ez volt benne olyan vonzó, hogy a figyelmem rá irányult. Most azonban nem látok benne semmi érdekeset, annyira üres, mint ez a kripta jobb napjain. Mikor megérzem a jelenlétét egy fagyos vigyor terül el az arcomon. Igazán lenyűgöző volt az informátorom fejét letépni arról a gerinctelen nyakáról. Avery mindig is ilyen volt, sose tudott fellépni csak egyszerűen, mindig járt, hozzá egy kis körítés. Mióta is....ühmm..ja igen úgy 50 éve volt, hogy kicsit közelebb is férkőztünk egymáshoz, de egyetlen alkalmon kívül nem volt több, jobb is így, Avery szép lassan a szemem láttára vesztette el az értelem apró szikráit. Kezdett unalmassá válni a számomra, hogy hajthatatlan vágyat érzett a boszorkányok kiirtására, mintha bármi esélye is volna erre. A boszorkányok a természet egyensúlyának őrei és irányítói, ha megölsz egyet lesz helyette kettő. Legyen az fehér vagy fekete boszorkány, a természet fent tartja az egyensúlyt.
Nem félek egy magam itt lenni Avery-vel, ez a kripta boszorkányok százainak holttestét védelmezi, az energiáik bizsergetik a bőrömet, érzem ahogy áramlik át a testemen az erő, szinte kézzel fogható az energia ami a halottak után maradt, extatikus érzés. Talán ezért érzem még azelőtt a nő jelenlétét, hogy megérkezne, mintha minden érzékem fokozottabban lenne jelen.
-Úgy 50 éve plusz-mínusz pár év, de Te semmit sem változtál, továbbra is elképesztően gyönyörű vagy. - Lefutom gyorsan a kötelező köröket, hogy aztán a lényegre térhessünk.
-Pedig szeretem a meglepetéseket, na nem az ilyen ocsmány fejetlenségeket. - Utalok itt az informátorom lemetszett fejére. Persze egy percig sem sajnáltam a szerencsétlent, maximum az ezzel elugrott lehetőséget, na, de majd szerzek másikat, annyi van belőlük, mint a nyű.
-Jaj, jaj, már megint itt tartunk? Tudod, hogy előttem nem kell bizonygatni, hogy gyilkos vagy, tudom, ahogyan Te is tudod, hogy hasonló cipőben járunk, az elmúlt pár évtizedben duplája lett a halottaim számának, arról meg ne is beszéljünk hányan állnak még sorban. Továbbra sem adtad fel ezt a boszorkány üldöztetést? Gondolom nem, pedig az már a középkorban kiment a divatból. - Piszkálom meg a körmeimet és fél szemmel a nőt nézem. Másokra már ráhozta volna a frászt csupán a nézésével és a testtartásával, na de rám nincs semmilyen hatással.
-Mostanában kivel végezteted el a piszkos munkát? - Dőlök neki egy, a kinézete alapján már vagy százéves kősírnak. Olyan gyorsan repül az idő, hogy szinte észre se veszem ahogy az évtizedek elszállnak a fejem felett, pedig az idő nem áll meg ahogy Avery sem, az a 900 valahány év mellyel rendelkezik túl hosszú ebben a tébolydában. Azt szeretem ebben a nőben, hogy nem becsül alá, tisztában van vele, hogy tudok meglepetést okozni még neki is.
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Pént. Ápr. 08, 2016 9:34 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2

Magnus & Avery
Évszázadokkal ezelőtt egy boszorkány társaság lemészárolta a családomat, elraboltak engem, vámpírrá változtattak és éveken keresztül kísérleteztek rajtam, szóval igen, szerintem érthető, hogy miért váltam olyanná, mint amilyen most vagyok. Kegyetlen, manipulatív, csak saját magammal foglalkozok, bárkin átgázolok a célom elérésének érdekében, és hajt a bosszúvágy. Évszázadokon keresztül arra vártam, hogy egyszer bosszút álhassak azokon akik tönkre tették az életemet. Sajnos a fogva tartóimat egyből meggyilkoltam, nem tudtam türtöztetni magamat, szimplán csak egy gyors mozdulattal kitéptem a szívüket, vagy kitörtem a nyakukat, ezzel pedig az örök halálba küldtem őket. Most viszont végre találtam valakit akit még ismerek is, és talán köze lehet az egyik olyan emberhez aki fogva tartott, vagy legalábbis boszorkány - valamilyen szinten - nekem pedig elég ez is ahhoz, hogy megöljem. Az évszázadok alatt remek ölési technikát fejlesztettem ki magamnak, van egy jellegzetes stílusom, amiről fellehet engem ismerni.
Magnusnak elküldtem a drága informátorának a fejét, remélem örült a kis ajándékomnak, ugyanis még semmit sem látott abból, amire én képes vagyok, de majd megtapasztalja, hiszen percek múlva újra taálkozunk. Az informátora helyett velem lesz dolga. Tudom, hogy erős, de én erősebb vagyok, hiszen ősi vámpír vagyok, több, mint 900 évet magam mögött tudhatok, az idegrendszeremet tökéletesre fejlesztettem, erőm is megvan, így hát halál nyugodtsággal lépek be a régi boszorkánykriptába, hiszen nem tud ártani bennem. Jobban félek inkább attól, hogy én hamarabb fogom őt bántani, még mielőtt kiszórakozhattam volna magamat.
- Bizony, rég találkoztunk, Magnus. - mondom, mikor oda sétálok hozzá. A kietlen helyiségben visszhangzik a cipőm sarkának a kopogása.
- Örülök, hogy számítottál rám, ugyan is most nem igazán volt olyan hangulatom, hogy meglepetésben részesítselek téged. - mondom érzéstelen hangon, miközben oldalra biccentem a fejemet és úgy figyelem az előttem álló boszorkányt.
- Kezdek hozzászokni ahhoz, hogy ilyen és ehhez hasonló helyeken találkozok másokkal. Főleg, hogy a legtöbb embert, aki találkozik velem én magam küldöm a halálba. Mind a legtöbb boszorkányt.


©
Vissza az elejére Go down

avatar
Warlock •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Keresem :

Tartózkodási hely :
Ahol úgy érzem még nem mulattam eleget



A poszt írója Magnus Valentine
Elküldésének ideje Pént. Ápr. 08, 2016 7:11 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2

Avery & Magnus


A halandók olyan türelmetlenek, bár megértem őket, véges az életük, szinte még csak megszületnek de már a sírjukat ássák. Én azonban azért hosszabb időt tudhatok magam mögött és még magam előtt is. De természetesen halandó létem magával ragadja a tulajdonságokat is, mint a türelmetlenség, düh, olykor kicsit el is ragadtatom magam aminek persze véres remekművek lesznek az eredményei. Nem szeretem, ha az üzletfelem megvárat. Ha teljesítem a kérést, akkor elvárom, hogy a másik fél állja a szavát még ha csupán csak egy alvilági is az, ki szavát adja. Számomra ez szent, aki pedig megszegi halállal lakol, egyszerű kis egyenlet nemde?
Most azonban kicsit túl megyünk a türelmetlenségen, az, akivel üzletet kötöttem ma reggel a lakásom előtt a szőnyegen hevert, pontosabban csak a lemetszett feje. Minden csupa mocsok lett tőle, undorító. Azonban az, hogy kiesett a képletből roppant bosszantó, ugyanis tőle reméltem a választ a kérdésemre, ami jelenleg is foglalkoztat, kellemetlen, hogy valaki keresztül húzta a számításaimat. Szerzett magának egy ellenséget, ilyen ez.
A karórámra pillantottam és elmosolyodtam, már csak pár perc és megérkezik a vendégem akitől válaszokra számítok miért is ölte meg az informátoromat, akit ha jobban megnézzük roppant olcsón szereztem meg.
-3...2...1..Hello Avery, rég találkoztunk drága! - Talán már nem is emlékszik rám, de Én még mindig tisztán emlékszem, 50 évvel ezelőtt...hm..
-Most lehetnék negatív s mondhatnám azt, hogy nem számítottam arra, hogy megjelensz, de tudod, vagyis nagyon remélem, hogy még ismersz annyira, hogy tudd mindig pozitív vagyok és számítottam a jelenlétedre. - Mosolyodom el, semmit sem változott, pont ugyanígy emlékszem rá, na de hát miért is változott volna, habár Ősi, attól még vámpír, a vámpír pedig az élet tükörképe, egy álca, mely megragad egy pillanatot és örökre abba zárja a valaha élő lény lelkét.
-Tetszik a helyszín? Szerintem illik a körülményekhez. - Nézek körül a boszorkány kriptában és mosollyal az arcomon fürkészem az ősi arcvonásait. Remélem azokat a köröket nem játszuk végig, hogy fogalma sincs miért van itt, bár bizonyítékom nincs, de valahol a csontjaimban érzem, hogy az egész lefejezés Avery munkája, na persze nem saját kezűleg, ahhoz Ő nem alacsonyodna le. Vagyis a régi Avery nem, akit ismertem egy röpke ideig, azóta mi lett, már Én sem tudhatom.
Vissza az elejére Go down

avatar
Ösi vámpír •• Egy vagyok a legidősebbek közül, add meg a tiszteletet
Chatkép :

Kedvenc dal :
unstoppable
Tartózkodási hely :
mystic falls ❞
Hobbi & foglalkozás :
killing is my speciality ❞
Humor :
raw ❞



A poszt írója Tatia Petrova
Elküldésének ideje Vas. Márc. 06, 2016 2:11 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2

Elijah & Tatia
yesterday i died, tommorow's bleeding
Soha nem hallottam még ilyenek, mindig is erősnek és magabiztosnak mutatkozott előttem. Talán csak akkor vettem észre egy kis rést a bőrén, amikor még emberkorunkban bevallotta az irántam táplált érzéseit és szégyenkezve állt előttem. A mostani másfajta szégyen volt és én sem tudtam ugyanúgy reagálni, mint akkor tettem. A végtelen megértés, a nézőpontok megvizsgálására való hajlam kihalt belőlem és mára nem maradt belőle semmi, nem létezett az a forgatókönyv, amiben lassú léptekkel megközelítettem volna, hogy két kezem közé fogjam az arcát és azt mondjam, minden rendben lesz, nem ő tehet róla. Nem fogom az akkori, újdonságot átélő énjét vagy a mágiát hibáztatni és nem engedem meg a kibúvókat, akármennyire kétségbeesetten nézett rám. Ő már nem az az Elijah volt, aki pár másodperccel vagy jó néhány évszázaddal ezelőtt élt az emlékezetemben és én sem az a lány, voltam, aki a halálát lelte miatta.
- Talán az anyád megmentett, de nem kellett volna ezt tennie, ha nem támadsz rám. - Foglaltam össze röviden azt, amit az előbb megtudtam. - Te okoztad a sérülésemet. Miattad lettem vámpír, szóval te ölted meg azt a Tatia-t, akit állítólag szerettél. Ezen nincs mit mellébeszélni. - Közöltem vele rezzenéstelen tekintettel, miközben végig a szemeibe néztem és közelebb sétáltam hozzá. Láttam a megcsillanó könnyeket, a szavaim okozta szenvedést és annak a ténynek a döfését, amit az előbb árultam el neki. Furcsa mód én csupán ürességet éreztem, mintha a lassan, de biztosan dobogó fekete szívemből kiszipolyozták volna az utolsó dobbanáshoz szükséges energiát mondván, nincs nekem erre szükségem. A teljes apátia fázisába kerültem, volt egy olyan gondolatom, hogy a tekintetem is sokkal inkább tükrözi a semleges jegességet, mint az előbbiekben tanúsított dühöt. A fájdalom messzire elkerült, a megrökönyödés csillapodni kezdett bennem és nem volt kedvem őt hallgatni. Szerencsére nem beszélt.
- Igen, gyermeket vártam. Az öcséd gyermekét. Vicces, igaz? Hogy a történelem ismétli önmagát és ismét belekerültél abba a szituációba, amikor egy olyan nővel törődsz, akihez egyébként nem kellene, hogy bármi közöd legyen, mert még a gyermeke sem a tiéd, hanem a testvéredé. - Halvány mosoly ült ki az ajkaimra. Nem volt szükség hatalmas erőfeszítésekre és túl sok igézésre ahhoz, hogy tájékozódjak a városban, de legfőképp a Mikaelson-családban lejátszódó viszonyokról, elvégre jobb volt mindenről tudni, mint aztán meglepődni az apró-cseprő dolgokon is. - De ki vagyok én, hogy ilyen gonosz célzásokkal még beléd is rúgjak, amikor éppen attól szenvedsz, amit tettél? - Kérdeztem költőien. - Végül is, megkaptam a válaszaimat, a hálámat kellene kifejeznem ezért. - Színpadiasan megcsóváltam a fejemet, majd egy másodperccel később minden erőmet összegyűjtve szorítottam ökölbe a kezem és lendítettem meg a karomat, hogy behúzzak egyet Elijah-nak. Sokkal jobban kedveltem a pofozkodást, ám azt kevésnek éreztem a jelenlegi helyzethez, a nyakának kitörésével pedig azért nem próbálkoztam, mert látni akartam még egyszer a tekintetét, mielőtt elsétáltam volna.
- Ha nem lett volna világos, ezt szántam köszönetképpen. Nem a sajátom, hanem a gyermekem haláláért. - Ennyit mondtam, aztán megrázva a sajgó kezemet fordítottam neki hátat és egyszerűen kisétáltam a kriptából anélkül, hogy visszanéztem volna. Abban viszont biztos voltam, hogy nem ez volt az utolsó találkozásunk.

|| Köszönöm a játékot, remélem mihamarabb ismét összefutunk. Smile

©
Vissza az elejére Go down

avatar
Eredeti •• Egy vagyok a legidősebbek közül, add meg a tiszteletet
Chatkép :

Kedvenc dal :
In the eyes of a saint I'm a stranger
We're all trying to find a way
At the death of every darkness there's a morning
Though we all try
We all try
We're all one step from grace
Rag'n'Bone Man - Grace

Tartózkodási hely :
New Orleans
Hobbi & foglalkozás :
Hayley és Hope megóvása



A poszt írója Elijah Mikaelson
Elküldésének ideje Vas. Márc. 06, 2016 7:40 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2

Tatia & Elijah
Az igazi vonzalom ritka, és az élet nagy ajándéka

Emlékeimben megjelenik egy ezer évvel ezelőtti jelenet. Mikor Niklaus bevallotta Tatia iránti érzelmeit, és életében először sarkára állt apánkkal szemben, aki az ostorával büntette meg ezért a merészségéért. A kunyhónk ablakában álltam, dermedten az iszonyattól és a rémülettől látván Mikael vadállati mivoltát. Ki kellett volna rohannom, tennem valamit, akár saját kardjával döfni át apámat, de képtelen voltam mozdulni, csak iszonyodva hallgattam a bőrszíj sivítását a levegőben és a csattanást, ahogy az öcsém testéhez ért.
És most újra ezt a borzalmat érzem. A dermedt bénultságot, az iszonyat szétáradását az ereimben. Megrándulok, mintha ezúttal az én bőrömet szakítaná fel az ostor csapása, és ez csakugyan így is történik. Persze, mindössze képletesen. De Tatia minden szava, minden hang amit a száján kiejt a lelkemen tép vérző, fájó sebet. Hogyan magyarázzam el, hogy én magam sem vagyok tisztában az igazsággal? Talán ezer évig tévúton jártunk, és most látjuk az igazságot? Vagy anyám hazudott nekem, miközben éhezve lógtam láncain, és be akart vetni mindent, hogy megtörjön? Talán akkor ültetett hamis emléket a fejembe, és most olyasmiről beszélünk, ami valójában meg sem történt? Nem, ezt nem tudom elmagyarázni. Talán nem is lehetne, és ha lehetne is, akkor sem hallgatna rám. Nem tudok védekezni, mert Tatia önmagában már elítélt, és meggyűlölt. Talán jogosan. Bár tudnám erre a választ.
- Nem öltelek meg - mondom végül, és szavaim erőtlenül hullanak a porette kövek közé. - De a véredet vettem. Hidd el, mióta ezt láttam, átkozom a percét is annak a napnak, mikor ezt tettem veled - hajtom le a fejem, mert mázsás súlyú bűn nyomja a lelkemet. - Bár mondhatnám, hogy erős voltam, hogy az irántad érzett szerelmem képes volt megálljt szabni a bennem dúló szörnyetegnek. De nem. Az áldozatommá váltál, Tatia - emelem fel aztán a fejem, és lelki gyötrelmektől tépve nézek a szemébe. - A véred vettem, de nem öltelek meg. Mikor feleszméltem, és rájöttem, hogy mit tettem, elvittelek anyámhoz, hogy mentse meg az életed, ha még lehet. Bár ez a szemedben nyilván nem jelent pluszpontot - teszem hozzá keserűen. - Anyám mentett meg téged. Én csaknem elvettem tőled az életet... ő adott egy másikat helyette - hallgatok el, és úgy érzem, azok után, amik az elmúlt percekben történtek, már nem érhet semmi vád, semmi önmarcangolás. Annál legalábbis nem nagyobb, mint amit jelenleg érzek.
Újfent tévedek. Mert ahogy kimondja az utolsó szavakat, mintha egy jeges kéz egyszerre szorítaná markába szívemet és gyomromat, hogy kiszakítsa helyéből. Nem kell tükör, magam is érzem, hogy fehérre sápadok, és a döbbenettől hátrálok néhány lépést.
- Gyermeket vártál... - suttogom, szembesülvén egy félelmetes, és eddig sosem hallott titokkal. Ha eddig úgy hittem, az árulásom mindent felülmúl, akkor jócskán bolond voltam. Hittem, hogy még ha most gyűlöl is, előbb-utóbb megbocsátja amit tettem, mert nem akarattal bántottam. De ennek az új információnak a tudatában már tudom, hogy a megbocsátás legalább oly csoda lenne, mint Niklaus számára a megváltás. Nemcsak az életét vettem el, hanem valami sokkal fontosabbat is. Valamit, amit szavakkal talán körbe sem lehetne írni.
Képtelen vagyok megszólalni, csak nézek rá összetörten, és érzem, ahogy egy apró könnycsepp utat talál magának, hogy végiggördüljön az arcomon. Az élet kikényszeríti, hogy az ember játszmákat játsszon. A kérdés csak az, hogy amit az élet kikényszerít, abba mindig bele kell-e egyezni? Úgy képzelem, hogy a Múlt kezében van egy varázsecset, amivel az élet minden szépségét feketére festi. Minden szerelmet keserűséggé, minden boldogságot csalódássá, minden sikert kudarccá változtat. A mi életünkben legalábbis mindenképpen.
©
Vissza az elejére Go down

avatar
Ösi vámpír •• Egy vagyok a legidősebbek közül, add meg a tiszteletet
Chatkép :

Kedvenc dal :
unstoppable
Tartózkodási hely :
mystic falls ❞
Hobbi & foglalkozás :
killing is my speciality ❞
Humor :
raw ❞



A poszt írója Tatia Petrova
Elküldésének ideje Pént. Márc. 04, 2016 3:44 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2

Elijah & Tatia
yesterday i died, tommorow's bleeding
Ellökte magáról a kezeimet. Eleve nem hittem volna, hogy sokáig engedi szorongatni a nyakát, de én nem lettem volna képes elfáradni ebben a tevékenységben. Eddig messze állt tőlem az Elijah iránt érzett harag, az én értelmezésemben, életemben nem volt szoros kapcsolatban vele a negatívitás, túlságosan frissek és emiatt intenzívek voltak az ilyen irányú érzelmeim. Sokszor árultak már el és próbáltak belém rúgni figyelve, vajon hogyan reagálok vagy éppen abban reménykedve, hogy végre eltűnök a világ színéről, de Elijah saját akaratán kívüli árulása sokkal rosszabbul esett, mint a tragédiáim nagy többsége akkor is, ha volt belőlük pár. Teljes átrendezés kellett készítenem, nem tudtam, mit és hová pakoljak, örültem volna annak, ha annyiban hagytam volna a kutakodást és csak egy egyszerű ostobaságnak könyvelem el a kiváltó okot. Nem volt erre szükségem… mennyivel jobb volt a tudat, ami eddig élt bennem. Most nem volt semmi más, csak rengeteg fekete lyuk, ami kitöltésre várt és volt egy olyan érzésem, hogy nem fog tetszeni az a ceruza, amivel be lesznek satírozva.
Rezzenéstelen tekintettel vizslattam, ahogy a falba csap, az sem érdekelt, hogy kicsit megremegett a kripta. Az első alkalomtól, amikor dühösnek láttam az egyik Mikaelson-t már régen messze voltam és csak azért nem kezdtem törni-zúzni az elhagyatott helységben, mert hallani akartam a teljes történetet, magyarázatot, nevezzük akárminek. És hallgattam is, mégsem volt életközeli… nem jöttek elő a saját emlékeim, nem volt meg a várt aha-élmény, semmi, egyszerűen a fülembe másztak a szavak, miszerint rajtakaptam őt az öccse után való takarításban, aztán a nyomomba eredt… préda voltam. Túléltem az őket vámpírrá tévő varázslatot és egy szimpla áldozattá váltam.
- Átharaptad a nyakam és mindenki azt hitte, hogy vége a dalnak. – Jelentettem ki halkan, fagyosan, le sem véve róla a szemeimet. Ezer év az ezer év, akár el is lehetne felejteni az akkor történteket, de én nem ezt terveztem tenni. Elvégre mindenki szereti tudni, honnan indult… - Aztán? – Kérdeztem rá. – Azt mondtad, te öltél meg. Meghaltam… gondolom az anyád csinált valamit, mert én csak annyira emlékszem, hogy amikor magamhoz tértem Oliver arcát láttam, aki később közölte, hogy hozzátok hasonlóvá váltunk és vért kell innom, ha életben akarok maradni. – Ők is átélték ez, gondolhatta, mennyire kellemes élmény volt főleg úgy, hogy egyikőnk sem tudott semmit erről az új létezésformáról. Erre kiderült, hogy nekem már volt szerencsém a prototípusokhoz, mielőtt én is vámpírrá váltam volna? Végül akárhogy is, ők lettek a vesztem.
- Aznap nem csak engem öltél meg, hanem a gyereket is, akivel várandós voltam. – Egy röpke pillanatra összeszorult a torkom. - Évszázadokon keresztül azt hittem, hogy a nyomorult apád felelős mindenért, ami történt, de nem, miattad kaptam meg a lehetőséget, hogy a szörnyeteg énem rászabaduljon a világra. Talán hálásnak kellene lennem neked, amiért megszabadítottál az unalmas mindennapoktól. - Összehúztam a szemöldökeimet. Szívesen próbálkoztam volna a szíve kitépésével, ám rájöttem, ha nem halok meg, ma sem ácsorognék itt... és az apróbb nüanszoktól eltekintve szerettem az életemet.

©
Vissza az elejére Go down

avatar
Eredeti •• Egy vagyok a legidősebbek közül, add meg a tiszteletet
Chatkép :

Kedvenc dal :
In the eyes of a saint I'm a stranger
We're all trying to find a way
At the death of every darkness there's a morning
Though we all try
We all try
We're all one step from grace
Rag'n'Bone Man - Grace

Tartózkodási hely :
New Orleans
Hobbi & foglalkozás :
Hayley és Hope megóvása



A poszt írója Elijah Mikaelson
Elküldésének ideje Szomb. Feb. 27, 2016 4:19 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2

https://www.youtube.com/watch?v=ZrXK1UeGOLk

Tatia & Elijah
Az igazi vonzalom ritka, és az élet nagy ajándéka

A falnak szorulva állok még mindig, ő pedig előttem, és szívemből kívánom, bár ne kellene látnom a tekintetét. Ahogy eddig rám nézett, bármikor is ismeretségünk alatt, mindig beledobogott a szívem. Barátság, szeretet, kedvesség, némi cinkosság játszott a pillantásaiban. Mindig éreztem, hogy ha soha nem is viseltetett irántam olyan érzésekkel, ahogy én iránta, valami összeköt bennünket. Közös sors, közös élet, nehézségek, változások, és hogy a sorsunk nem a mi kezünkben volt. Megteremtett köztünk valami különös érát, valami olyan közeget, amit a mai napig is életem legszebb emlékének tekintek. És most nem látok rajta semmi mást, csak a dühöt, a mérhetetlen fájdalmat, és a keserűséget. Az ábránd, az álomkép, amit eddig önmagában őrzött rólam most egy csapásra vált semmivé, és ha van valami, amivel tisztában vagyok az az, hogy Tatia sosem viselte túl jól a csalódásokat. A mondataim pedig, amikkel feltárom előtte az igazságot túlmutatnak a csalódáson. Ez egyenesen tőrdöfés a szívének még élő részébe. Az eddigi élete semmi más nem volt, csak félelmek, menekülések sorozata. Meg kellett küzdenie egy új élettel az újvilágban, az emberek és apám felé irányuló gyűlöletével, az átváltozása borzalmaival, és az egyetlen szép emléket mi nyújtottuk számára Niklaussal a múltban. Most pedig tőlem kapta eddigi élete legfájóbb pofonját. Úgy hiszem a pokol minden kínja és büntetése és csupán apró simogatás ahhoz képest, amit most legszívesebben tenne velem. Látom rajta, hogy akár apró cafatokra is tépne, vagy kirángatná a gyáva, áruló szívemet a mellkasomból, hogy tulajdon fogaival marcangolja szét, ahogy megérdemlem.
Ennek ellenére egy mozdulattal kiszabadulok a szorításából, néhány lépést arrébb sétálok, mígnem megállok, tenyeremet a szemközti falnak nyomva. Az érzések halmazát, amik jelenleg bennem kavarognak, meg sem kísérlem szétválogatni és elemezni. Csak hagyom, hogy magukkal ragadjanak úgy, hogy csak ritkán.
- Nem tudom az igazságot! - török ki, és öklömmel a falra csapok, levezetvén a felgyülemlő félelmemet és a rémképeimet, amik azóta is kísértenek, hogy anyám láncának és őrületének foglya voltam. Mintha újra érezném a húsomba vájó bilincsek szorítását, az éhség szinte eszemet vesztő fájdalmát, és benéznék a vörös ajtó mögé... még akkor is, ha nem akarom.
- Nem tudom, mi az igazság - ismétlem, de már csendesebben, és csak a fejem ingatom lassan. - Bár tudnám. Bár elmondhatnám neked, hogy anyám egy rémálmot ültetett belém. De már én magam sem tudom mi a hazugság, és mi nem. Nem értem a saját gondolataimat és érzéseimet, de a tieidet igen - veszek nagy levegőt, és szembefordulok Tatiával.
- Akarod hallani az anyám által igaznak mondott eseményeket? - kérdezem. - Elmondom, mert jogod van tudni. Hogy aztán mit fogadsz el valóságként, azt már rád bízom. Talán az az igazság, amit eddig is tudtunk, és hittünk, hogy apám és anyám őrületének vagy áldozata. De az is lehet, hogy Esther ezúttal nem manipulált. Talán csakugyan én vagyok a gyilkosod, Tatia. Ha így van, csak reménykedem benne, hogy egyszer majd, valaha, képes leszel rá, hogy megbocsáss nekem - állok meg előtte, és belenézek abba a mogyoróbarna szempárba, ami olyan színű, mint az enyém.
- Rajtakaptál engem és Niklaust egy hajnalon - mondom, és még magam is alig hallom halk hangomat. - Az öcsémből kiszabadult a félig vérfarkas énje, és borzalmas mészárlást rendezett az erdőben. Elküldtem őt, hogy eltüntessem vérszomjának nyomait, de tévedtem, mikor úgy hittem, egyedül vagyok. Mert te találtál rám, Tatia, és saját szemeddel láttad mivé váltunk mindannyian. Elrohantál, én pedig meg akartalak állítani - fogom arcát két kezem közé, és szinte alig néhány centiről suttogom a szavakat. - El akartam mondani, hogy nincs mitől félned, mert szeretünk. Ugyanolyan eszeveszett, lángoló érzelmekkel szeretünk mindketten, ahogy eddig is, és nem változott minden. Bármit megtettem volna, hogy ne lássam a szemedben az iszonyatot, ahogy akkor és ott rám néztél. De hiába, mert rettegtél, és rohantál előlem. Talán te magad észre sem vetted, hogy felsértetted magad. Én is csak akkor, mikor utolértelek, és megéreztem a véred illatát - hajtom le fejem szégyenkezve. Alighanem innen ő maga is kitalálja a többit. A tény, hogy friss vámpír voltam, aki képtelen volt uralkodni a vérszomján, még az én szememben is olyan gyenge védekezés, ami nem állja meg a helyét.

©
Vissza az elejére Go down

avatar
Ösi vámpír •• Egy vagyok a legidősebbek közül, add meg a tiszteletet
Chatkép :

Kedvenc dal :
unstoppable
Tartózkodási hely :
mystic falls ❞
Hobbi & foglalkozás :
killing is my speciality ❞
Humor :
raw ❞



A poszt írója Tatia Petrova
Elküldésének ideje Pént. Feb. 26, 2016 3:53 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2

Elijah & Tatia
yesterday i died, tommorow's bleeding
Eszem ágában sem volt elengedni. Két mondat elég volt ahhoz, hogy minden, ami eddig vele kapcsolatos volt és az emlékeimben élt kitörlődjön és egyetlen kép vegye át a helyét, ami a szavainak volt köszönhető: az általa halt halálom. Csak a képzeletem szüleménye volt a jelenet, mikor elvette az életemet, hiszen a saját emlékfoszlányaim között ilyen még véletlenül sem volt megtalálható, de... semmi másra nem tudtam gondolni. Évszázadokon keresztül utáltam az apjukat azért, mert meg kellett halnom az áldozat miatt és nem is esett nehezemre tekintve, hogy addig is mélységesen megvetettem Mikael-t és a nevétől a hányinger kerülgetett, ám Elijah más volt... rá soha nem az ellenségemként tekintettem, hanem a barátomként, támaszként, pár perces fellángolásként és a vámpírrá válásunk után sem változott meg a tényállás, miszerint ha szükségem lett volna rá, biztosan bármelyik kósza pillanatban megkereshettem volna és még várakoznom sem lett volna muszáj. Ha nem lenne igaz, miért mondaná ezt? Semmi értelme nincs annak, hogy e fajta mesét találjon ki... az összes reakciója őszinte volt, nem volt nehéz olvasni benne és a tekintetében is igaz megbánás játszott, de én csak szorítottam a nyakát akkor is, ha a dührohamomból nem jöhetek ki nyertesen, ha fizikai összecsapásra kerülne a sor. Elijah nem tervezett támadni... tűrte, hogy előbújjon belőlem a szörnyeteg és táplálta az agressziómat azzal, hogy a lelkemre akart beszélni. Ebből nem kértem. Most nem. Tőle nem. Miért hiszi azt, hogy ennyire könnyen elintézhető a dolog? Nem vagyok ostoba, tudom, hogy szeretett és biztos voltam benne, hogy nem is hagyna magyarázat nélkül azután, hogy az arcomba dobta az igazságot, ám jelenleg ez semmit sem jelentett, a forrongó hangulatomat nem volt, ami lecsillapíthatta volna.
- Nem érdekel semmiféle szabadkozás és szentbeszéd, Elijah. Most már egyáltalán nem vagyok abban a hangulatban, amikor mosolyogni tudnék a szavaidon és a régi szép időkre gondolva elfogadnám a felkínált teát. - Sziszegtem az arcába szívfájdalom nélkül. Legszívesebben apró cafatokra téptem volna. Pont az volt a legnagyobb árulóm, akiről véletlenül sem gondoltam volna? Aki mindig makulátlannak és angyaloktól származónak tüntette fel magát? - Mikor történt? Hogy? Miért? - Kérdeztem rá a legfontosabbakra. A miértet tudtam. Legalábbis reméltem, hittem abban, hogy újszülött vámpírként nem tudta kontrollálni a vérszomját, de ez azt jelentette volna, hogy túléltem az áldozatot és... egyszerű prédává váltam.

©
Vissza az elejére Go down

avatar
Eredeti •• Egy vagyok a legidősebbek közül, add meg a tiszteletet
Chatkép :

Kedvenc dal :
In the eyes of a saint I'm a stranger
We're all trying to find a way
At the death of every darkness there's a morning
Though we all try
We all try
We're all one step from grace
Rag'n'Bone Man - Grace

Tartózkodási hely :
New Orleans
Hobbi & foglalkozás :
Hayley és Hope megóvása



A poszt írója Elijah Mikaelson
Elküldésének ideje Vas. Feb. 21, 2016 10:45 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2

Tatia & Elijah
Az igazi vonzalom ritka, és az élet nagy ajándéka

Ahogy rám néz, látom tekintetét, arcának minden vonását, egy dolog jut eszembe róla: a testet öltött figyelem. Ha valaha szoborba faragnák az izgatott várakozás képét, alighanem ő lenne a múzsa, akiről a művet mintázzák. Félelem, idegesség, szorongás, szinte sütnek belőle az érzelmei. Ennek ellenére türelmesen vár, amivel sikerül is meglepnie. Ahogy hallottam róla az elmúlt időszakban, a türelem nem erénye, sőt ő és a várakozás a világ két átellenes sarkában élnek. Most mégis, időt hagyott arra, hogy összeszedjem magam, és a bátorságomat. Időt, hogy a szemébe nézzek, és bátran, férfiként mondjam a szemébe a gyalázatot, amit elkövettem ellene, és a szerelem ellen, ami megdobogtatta a szívemet. Időt, hogy feltegyem magamnak a kérdést: vajon csakugyan a véletlen műve volt mindaz, ami - anyám szerint - velünk történt? Vajon csakugyan a vérszomj vette el az eszemet úgy, hogy gondolkodni se legyek képes, vagy a szerelem táplálta fájdalom és önzőség talált utat magának? Ha már az enyém nem lehetett, hát ne legyen másé sem... De ezt a gondolatot azonnal el is vetem. Akárhogy is érzett ő irántam, bármennyire is fájt, hogy Niklaust tünteti ki a legszebb és legmélyebb érzelmeivel, ekkora aljasságra sosem lettem volna képes. Inkább önmagam ellen fordítottam volna a tőrömet, és saját szívemet vájtam volna ki, mintsem hogy neki ártsak. Hiszen szerettem őt... csak az égiek a megmondhatói, mennyire szerettem. Hogyan akarhattam volna rosszat neki szánt szándékkal?
Aztán kimondom a szavakat, amik eddig mélyen elrejtve, lelkem és agyam belsőjében éltek, a légkör egy csapásra megváltozik körülöttünk. Fagyos lesz, de ez alatt a szinte érzékelhető hideg alatt ott bujkál valami, amit jelenleg nem tudok, nem vagyok képes nevén nevezni. Mintha csak kinyitottam volna a jelképes vörös ajtót, ami mögé évszázados bűneim sokaságát rejtettem, és áldozataim szellemei bosszúra éhesen szabadultak volna kin onnan, Tatiával az élen. És bármennyire is szeretném megszépíteni önnön szerepemet az életünk drámájában, lelkem mélyén tudom, hogy rászolgáltam mindarra, amit a sors, vagy maga Tatia most büntetés gyanánt rám fog mérni.
Alig egy másodperc... még az én szememmel is alig látható gyorsaság, és máris úgy ugrik nekem, mint tigris a prédájának. Hátam a kripta falának löki, beleremeg az egész épület. Egy pillanatra elvakít a fájdalom, és érzem, ahogy vakolatdarabok hullanak a fejünkre, hallom a láncok halk csilingelését, ahogy egymáshoz verődnek az régi divatú lámpák. És ahogy látásom kitisztul, meglátom Tatia azon arcát, amire nekem nem volt még lehetőségem, vagy épp szerencsém. Látom, milyen vámpírként, milyen dühösen, haragosan, kontrollját vesztve, és szívemből kívánom, bár ne én lennék mérhetetlen haragjának tárgya. Felkiáltása szinte parancsként csattan a falak között, és noha könnyűszerrel leszerelhetném, mégsem teszem. Állok, és hagyom, hogy tegyen velem, amit csak akar. Megérdemlem.
- Tatia... - suttogom aztán, mert a felindulás és az érzelmek vele ellentétben az én hangomat szinte elveszik. - Kérlek, hallgass meg. Bár mondhatnám, hogy nem igaz az egész. Bár mondhatnám, hogy ez az egész nem volt más, csak őrült, hagymázos agyszülemény, amit anyám ültetett a fejembe, hogy megalázzon és megtörjön. De tisztában vagyok, hogy anyám, bármit is vessen be céljai elérésében, van amiben nem hazudik. És úgy hiszem, most sem tette. És ha mindez igaz, akkor én voltam okozója a halálodnak - fogom meg két kezét, amivel a ruhámat szorítja, és őszinte megbánással nézek a szemébe. - Azt kívánom, bár lenne olyan szó, ami kifejezhetné, mennyire sajnálom, amit tettem, amit elkövettem ellened. De tudom, hogy erre nincs mentség, és nincs bocsánat. Talán csak az, hogy nem önszántamból bántottalak, és oltottam ki az életedet. Hiszen szerettelek, Tatia. Jobban szerettelek az életemnél is - nézek a szemébe megtörten. Ha eddig csak nekem okoztak lelki gyötrelmet az igazság pillanatai, amit az anyám által mutatott tükörben láttam, akkor azt kell mondjam, az semmi volt ahhoz képest, amit most éreztem, és amit most érzett ő.
- Kérlek... - mondom csendesen, és halkan, és megtörténik az, amire eddig még nem volt példa vámpírrá válásom óta. Hangom megtelik könyörgéssel, miközben tekintetem nem ereszti az övét. - Tatia, kérlek, hagy magyarázzam meg.

©
Vissza az elejére Go down

avatar
Ösi vámpír •• Egy vagyok a legidősebbek közül, add meg a tiszteletet
Chatkép :

Kedvenc dal :
unstoppable
Tartózkodási hely :
mystic falls ❞
Hobbi & foglalkozás :
killing is my speciality ❞
Humor :
raw ❞



A poszt írója Tatia Petrova
Elküldésének ideje Vas. Feb. 21, 2016 9:59 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2

Elijah & Tatia
yesterday i died, tommorow's bleeding
Alig vártam már, hogy kibökje, mi a fenéről beszélt és mire is akart utalni a szavaival. Az igazságot, amit napokkal ezelőtt tudott meg? Ezek szerint ugyanabban a helyzetben volt, mint én és legalább emiatt fellélegezhettem tekintve, hogy az őrültség eme foka még elkerült engem. Nem találtam ki dolgokat, nem téveszméket üldöztem vagy ha mégis, akkor... ketten tettük ezt. Az idegeim a plafonon táncoltak, annyira kiéleződtek, hogy szinte vágni lehetett volna velük, szomjaztak az Elijah által adott információra és ha gyerek lettem volna biztosan előjönnek belőlem a hiperaktivitás tünetei, de így próbáltam nyugodtan, hozzám egyáltalán nem illő módon sürgetés nélkül várni, míg kinyögi, rendszerezi, összegezi a gondolatait. A tekintetemmel nem engedtem el az arcát, akartam, hogy érezze: igenis várok a meséjére és sokat jelentene, ha belekezdene a történetbe, mivel a felgyorsuló lélegzetvételei és szívverésének hevesebb hangja az én szervezetemre is hasonló hatással volt. Egyre feszültebben figyeltem, felcsendülő hangja szinte olyan volt, mintha egy lufit pukkantottak volna ki, ettől függetlenül nem jutottam előrébb... a történet, miszerint meghaltam az áldozatkor ismerős volt. Az én történetem. Az, ami eddig a fejemben élt és ami megalapozott mindent, rálökve a parazsat a talpam alatt folydogáló benzinre és fellobbantotta a tüzet és ahhoz vezetett, ami és aki ma voltam.
- Az anyád utólagos bánakozásai nekem mindig is eléggé álszentnek tűntek. Nem szép dolog titeket hibáztatni és kínozni amiatt, ami ő tett. - Jött ki belőlem hirtelen. Ő sem volt jobb véleménnyel Esther-ről, bár én többet köszönhettem neki, mint a gyerekei, ezért inkább tekintettem őt egyfajta szövetségesnek, mint ellenségnek. Minden tőle telhetőt megtett, hogy engem is védjen... Mikael volt a ludas a tragédiámban, nem az anyjuk.
Ismét felcsillantak a szemeim a kíváncsiságtól, a rólam szóló igazságot említette. Megkapta tőlem a csendet, ami szükségesnek bizonyult a beszédéhez, szinte nem is figyeltem az előjátéknak is felfogható monológra, miszerint az anyja miben mesterkedett, bár Esther-ből nem néztem volna ki a kikötözés és fizikai kínzás kombinációjával használt pszichológiai terrort, úgy tűnik, mindig tanul valamit az ember... de azt láttam Elijah-n, hogy megviselték a történtek. Összekulcsoltam a kezeimet, de arra, amit mondott a legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna, annak pedig esélyét sem láttam, hogy fel tudtam volna rá készülni... ő ölt meg? Egyetlen mondat, teljes ledöbbenés, a mellkasomban keletkező nyomás fokozódása: elég volt ahhoz, hogy pár másodpercig ne tudjak megszólalni.
- Hogy mit csináltál? - Kérdeztem végül felé fordulva. Az agyam forrni kezdett, az ujjaim elnehezedtek és bizseregni kezdtek, hogy aztán erővel teljenek meg és úgy ugrottam neki, mint egy őrült. Vállánál fogva taszítottam a kripta kőfalához, megremegett az építmény és egyáltalán nm érdekelt, hogy éppen Elijah állt velem szemben. Emiatt nem fogom visszafogni magam. - Beszélj! - Kiáltottam rá, ekkorra az erek már kirajzolódtak a szemeim alatt és a fogaim olyan sebességgel nyúltak meg, hogy felsértették a számat. - Mondj el mindent! Mi történt? - Nem változtattam a hangsúlyomon. Kiabáltam. Dühös voltam. Ölni lettem volna képes.

©
Vissza az elejére Go down

avatar
Eredeti •• Egy vagyok a legidősebbek közül, add meg a tiszteletet
Chatkép :

Kedvenc dal :
In the eyes of a saint I'm a stranger
We're all trying to find a way
At the death of every darkness there's a morning
Though we all try
We all try
We're all one step from grace
Rag'n'Bone Man - Grace

Tartózkodási hely :
New Orleans
Hobbi & foglalkozás :
Hayley és Hope megóvása



A poszt írója Elijah Mikaelson
Elküldésének ideje Szer. Feb. 17, 2016 4:11 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2

https://www.youtube.com/watch?v=dyYAdJGbpjA


Tatia & Elijah
Az igazi vonzalom ritka, és az élet nagy ajándéka

Meglehetősen különös érzés a mardosó félelem. Olyan, amitől már elszoktam a hosszú évszázadok alatt. A természet rendje - már ha lehet így nevezni - úgy alakult, hogy mások féltek a puszta Mikaelson név hallatán is. Bár az öcsém tett róla, hogy a nimbuszunk átlengje a fél világot, és a legvagányabb vámpír is körömmel ásson alagutat magának a betonban ha megjelentünk valahol, azért elégtétellel tudott eltölteni engem is, milyen babonás rettegéssel és tisztelettel telnek meg a pillantások ha bárhol bemutatkozom. Most pedig fordul a kocka, mert én vagyok az, akin eluralkodik a szorongás. Még akkor sem éreztem ezt, mikor apánk bárhol, vagy bármikor ránk talált, és a túlélésünk volt a tét. Nem, mert apámat szívből gyűlöltem. Nem érdekeltek a gondolatai, vagy a tettei, a szavai sem. De ezt a nőt aki most előttem áll, valaha szívem legmélyéből szerettem, és még mindig valami régi, mély kötelék fűz össze vele. Noha alighanem nincs olyan hosszú pergamen amelyre ráférne azok neve, akik diadaltáncot járnának ha sikerülne Tatia Petrova szívébe taposniuk, ahogy ő is megállapította, én nem tartoztam ezen körhöz. Most viszont tisztában voltam vele, akár eltitkolom előle az igazságot, amire később rájöhet, akár őszinte leszek, megvan az esélye, hogy  - képletesen szólva - az univerzum másik végére lököm magamtól. Ugyanakkor tisztában voltam azzal is, hogy azért a megbocsáthatatlan bűnért, amit a múltban elkövettem ellene, az őszinteség a legkevesebb, amit jelenleg megkaphat tőlem. És gyanítottam, hogy a kedves hangnem, ahogy most hozzám szólt, és ahogy kérlelt, nem sokáig marad meg köztünk.
- Az igazság képlékeny dolog, Tatia - válaszolom, aztán lassan visszasétálok a márvány síremlékhez, és visszaülök. A fejem felemelve a szemeibe nézek, de tulajdonképpen nem őt látom, hanem a múlt apró, szilánkos töredékeit.
- Kétféle igazság létezik. Az egyik az, amit már jól, talán túl jól is ismerünk. Alighanem ezt nem kell elmesélnem. Áldozati bárány voltál, akinek vére és élete által nyertük el a halhatatlanságot. A másik igazság már fájóbb és megdöbbentőbb. Tudsz, vagy hallottál arról valamit, ami anyám és köztem zajlott le a közelmúltban? - kérdezem, és ahogy összeráncolja szemöldökét okosabbnak látom, ha inkább röviden elmagyarázom a történéseket.
- Nyilván már te is tudod, hogy anyám feltett szándéka kijavítani a tévedést, amit a mi képünkben a világra szabadított. Kol és Finn már éltek az általa kínált lehetőséggel, hogy új testben térjenek vissza a holtak világából, boszorkányként, ahogy eredendően születtek. De anyám nem mondott le sem Niklausról, sem rólam. Tőrbe csalt, és napokon át voltam láncra vert foglya, és bevetett mindent, az éhségemet, és a múltbeli bűneim oly hosszú sorának felemlegetését is azért, hogy megtörje az akaratomat, és rábólintsak az ajánlatára. És a végső döfésként a szívemnek a téged illető igazságot szánta - állok fel újra, és odasétálok Tatia elé, majd két kezem közé fogom az arcát.
- Ne feledd, hogy anyám minden tette, minden gondolata, minden varázslata világéletében a manipuláció és tervezgetés szinonimája volt. Nem tudom, ez alkalommal a valós igazságot mondta vajon nekem, vagy azt, amiről azt akarta, hogy igazságnak higgyem. Az egyetlen, aki az igazi emléket megtalálhatja az agya legmélyén, az te vagy, ha találsz valakit, aki van olyan erős, hogy megtörjön benned egy ezer éves varázslatot. De ha ez megtörténik gyűlölni fogsz azért, amire majd rájössz - veszek nagy levegőt, és kimondom, amit ki kell.
- Anyám szerint én öltelek meg, Tatia. Én vettem el az életedet.

©
Vissza az elejére Go down

avatar
Ösi vámpír •• Egy vagyok a legidősebbek közül, add meg a tiszteletet
Chatkép :

Kedvenc dal :
unstoppable
Tartózkodási hely :
mystic falls ❞
Hobbi & foglalkozás :
killing is my speciality ❞
Humor :
raw ❞



A poszt írója Tatia Petrova
Elküldésének ideje Kedd Feb. 16, 2016 6:25 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2

Elijah & Tatia
yesterday i died, tommorow's bleeding
Elmosolyodtam, Elijah-ra pillantva jó néhány emlék kapott helyet a fejemben. Talán nem volt hosszú a kapcsolatunk, sőt kételkedem abban, hogy kettőnk kötelékét egyáltalán lehet ezzel a jelzővel illetni, mégis tartalmas volt. Visszagondolva mai énem pacsit adott volna magának, amiért sikerült magamba bolondítanom az akkor létezett legnemesebb és legvitézebb emberi lényt, aki miattam fittyet hámyt a testvéri kötelékre és egyetlen perc alatt kihasználta a lehetőséget, hogy megpróbálja magához édesgetni az öccse barátnőjét. Sikerült. Ha csak pár pillanatra is, de a találkozásunkat követő napokban végig éreztem a csókja ízét és az ábrándozásból csak Nik és a szép lassan visszatérő józan eszem rángatott vissza. Azt hiszem ma már nem lenne problémám a dolog erkölcsi oldalával, de akkoriban édes leányszívem igencsak rosszalló üzeneteket küldött volna az agyamnak, ha megadom magam a vágy ördögének.
- Ha más nem már csak azért is megérte ide jönnöm, hogy halljam ezeket. Van fogalmad arról, milyen szegényes az a tábor, amelyik hozzád hasonlóan vélekedik rólam? Azt hiszem te vagy az egyetlen tag. Nem mintha emiatt lennék szomorú egy percig is. - Nem tagadom, attól függetlenül estek jól a szavai, hogy nem voltam odáig, ha manapság meglátták bennem a régi Tatia-t. Pedig nem volt nehéz, főleg annak nem, aki ismert engem és az indokaimat is. Nem azért váltam egyesek szerint megvetendő cédává, mert éppen úgy keltem fel. Hosszú folyamat volt ez, nagyon hosszú és amint a mellékelt àbra mutatja, a mai napig eltart. Van nekem szívem, csak a nagyja fekete, mint az üszök. Érzek én, de mi értelme olyanra pazarolni az időt, ami később fájni fog? Megannyi kérdés, ám egyik sem az volt, amit feltettem Elijah-nak és ami szemmel láthatóan nagyot ütött rajta. Úgy pattant fel, mintha tűzbe ült volna és arra sem volt hajlandó, hogy rám nézzem... hátat fordított nekem, hallottam hogyan válik rendezetlenné a légzése és ebből sejtettem, hogy nem én őrültem meg, hanem egy igencsak lényeges dologról volt szó, amiről már ő is tudomást szerzett. Nem viselkedne így egy egyszerű kérdés hallatán, ha minden a régi lenne.
- Mit gondolsz? - Kérdeztem költőien, miközben én is felálltam és közelebb léptem hozzá. Az arca szinte elsápadt, semmi jót nem ígért. - Hetek óta nem jutok előrébb a dologban... kezdtem azt hinni, hogy megőrültem, de most már látom, hogy erről szó sincs. Tudsz valamit, Elijah. - Jelentettem ki komolyam. - Mondd el mi történt. Mi az, amire nem úgy emlékszem, ahogy megtörtént? -  Néztem rá kérlelve, a tőlem telhető lehető legszelídebb nézéssel.

©
Vissza az elejére Go down

avatar
Eredeti •• Egy vagyok a legidősebbek közül, add meg a tiszteletet
Chatkép :

Kedvenc dal :
In the eyes of a saint I'm a stranger
We're all trying to find a way
At the death of every darkness there's a morning
Though we all try
We all try
We're all one step from grace
Rag'n'Bone Man - Grace

Tartózkodási hely :
New Orleans
Hobbi & foglalkozás :
Hayley és Hope megóvása



A poszt írója Elijah Mikaelson
Elküldésének ideje Vas. Feb. 14, 2016 8:34 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2

Tatia & Elijah
Az igazi vonzalom ritka, és az élet nagy ajándéka

Noha nem tette szóvá, és nem szórt virágokat szét a kriptában mámorában, mégis az őszinte mosolya elárulta számomra, hogy bármennyire titkolja is, bármennyit is változtatott rajta a múlt, a régi lány akit ismertem, ma is ott rejtőzik benne. Az a nő a mai napig is keres valamit, amit sem ő, sem én nem tudunk tán nevén nevezni. Hívhatjuk szeretetnek, megbecsülésnek, a boldogság halvány árnyalatának, egyre megy. Bármit is tett, bármivé is vált, bármennyi bűn is nyomja a lelkét, lehet mások szemében egy céda, egy megvetendő lény, én most sem nézek rá másképpen, mint hajdanán. Az én szememben most is az a szelíd, és jóságos teremtés, aki volt annak idején. Hogy szubjektív, vagy elvakult vagyok? Meglehet. De az vesse rám az első követ, aki élete első szerelmére képes másképpen nézni.
- Nem, nem kedvesség. Őszinteség, mint mindig - válaszolom végül, és kedvesen nézek a szemébe. Utoljára mikor is láttam? Idejét sem tudom. Ha előkerült, mindig az öcsémet részesítette előnyben és kegyeiben, mintha én a világon sem lennék. Persze, megértem az okát. A régmúltban is csupán a másodhegedűs voltam, és a plátói szerelem. Ami közte és Niklaus között volt, és talán van a mai napig is talán egyszeri, és megismételhetetlen a világegyetemben.
- Volt csaknem ezer éved, hogy megtanuld, az emberek nem egyformák. Sosem ítéltelek el semmiféle baklövésedért vagy gonoszságodért. Mi sem vagyunk éppen földre szállt angyalok. Mi jogon ítélkezhetnék feletted? - teszem fel a kérdést. - Én nem vagyok az apám, de úgy hiszem, ezt már bebizonyítottam neked akkor a régmúltban is, ahogyan az öcsém is. Niklaus szerencsés fickó, amiért képes volt elrabolni a szívedet - teszem hozzá minden harag vagy irónia nélkül, csupán roppant tárgyilagosan.
Mintha csak a szavaim vonzanák a lényét ide - persze csak jelképesen - de a következő mondatában ő is megemlíti a szépreményű öcsémet, amitől csodálkozva vonom fel a szemöldökömet.
- Oh - reagálok némileg meglepetten. - Ezek szerint őt már felkerested - bólogatok lassan, mintegy magamnak. Nem is értem, miért vagyok megdöbbenve ezen. - Nyilván észrevetted, hogy az öcsém mostanában önmagához mérten sem túl jó társaság. Ha úgy hitted láttad már morcosan, nyűgösen vagy elviselhetetlenül akkor tévedsz. A mostani viselkedése lényegében az eddigi arrogáns önmagát tükrözi, csak nagyjából a köbre emelve. Néha már magam sem tudom eldönteni, megszállta-e valami bogaras démon, ami kedve szerint irányítja az akaratát és szavait - sóhajtok fel. - Fogalmazzunk úgy, hogy mostanában még az én határtalan türelmemet is képes próbára tenni. Félő volt, hogy vagy bezárom valahová kiszáradni, vagy kitépem a nyelvét, szóval inkább száműztem magam, mintsem ilyenre vetemedjek. Méltatlan lenne hozzám. Ahogy az is, ha a családunk jelenlegi gondjaiba beavatnálak. Ez nem bizalom, vagy bizalmatlanság kérdése, egyszerűen nem szeretnék olyan terheket rakni a válladra, amiknek az elviselése nem a te feladatod - veszem kezembe a kezét, és biztatóan, finoman megveregetem kézfejét. - Tudod, hogy sosem voltunk egyszerű család, és ez az elmúlt egy évben csak hatványozódott. Nem is értem, miért. Pedig a csendes, nyugodt életet szeretjük - mosolygom el magam fanyarul, kissé keserűen.
Mikor azonban elhangzik a kérdése... az ujjaim jéghideggé és zsibbadttá válnak. Ujjai kicsúsznak markom szorításából, és megrebben a szempillám. Vajon tudja az igazságot? Vagy csak puhatolózik? Bárhogy is, kérdésével felkavar. Álmomban sem hittem, hogy ezért keresett fel engem.
Zaklatottan felkelek mellőle, és miközben a kripta ajtajáig sétálok, a gyötrő, vádló gondolatok egész tömkelege kel életre bennem, kétfelé szakítva a szívemet és a fejemet. Énem egyik része azt súgja, tagadjak körömszakadtáig. Másik része viszont ragaszkodik a becsületes őszinteséghez, amire mindig oly büszke voltam évszázadokon át.
Nekitámasztom homlokomat a rácsos vasajtónak, és jobbnak látom nem hátranézni. Tudom, hogy arcom most elárulná nyugtalanságomat, és félő, hogy Tatia jelenleg jobban olvasna bennem, mint egy nyitott könyvben.
- Melyik igazságot akarod hallani? - kérdezem aztán csendesen, és hangom mintha nem is a sajátom lenne, olyan idegenül szól a torkomból. - Azt, amelyet évszázadokon át igaznak hittem, és igaznak hittünk mind, vagy azt, amiről alig néhány hete van csupán tudomásom anyám ama tervének köszönhetően, hogy megtörje az akaratomat? - fordulok végül Tatia felé, és belenézek a szemébe. Sosem hazudtam neki ezer év alatt. Nem fogok most sem, bármi legyen is a megérdemelt sorsom ezért.

©
Vissza az elejére Go down

avatar
Ösi vámpír •• Egy vagyok a legidősebbek közül, add meg a tiszteletet
Chatkép :

Kedvenc dal :
unstoppable
Tartózkodási hely :
mystic falls ❞
Hobbi & foglalkozás :
killing is my speciality ❞
Humor :
raw ❞



A poszt írója Tatia Petrova
Elküldésének ideje Szomb. Feb. 13, 2016 11:44 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2

Elijah & Tatia
yesterday i died, tommorow's bleeding
Szóvá ugyan nem tettem, hiszen nem éreztem égető szükségét annak, hogy másodperceket pazaroljak ennek az ünneplésére, de örültem, hogy legalább Elijah nem megvetéssel vagy éppen gúnnyal fordult felém, amikor hozzá beszéltem, hanem normális, emberi hangon közelített meg. Nem mintha a lelkembe tiportak volna azok a hangsúlyok, amelyekkel mások viseltettek velem szemben, mert egyrészről már hozzászoktam az idő folyamán, másrészről sokkal inkább hízelgőek voltak abban a tekintetben, hogy a legfinomabban kifejezve is megosztó személyiség voltam.
- Kedves, mint mindig. – Elérte, hogy őszinte félmosolyra húzzam az ajkaimat, ilyesmit ritkán lehetett látni tőlem, ám kit tudja… talán a hosszú évek utáni viszonylátás vagy maga Elijah személye és a szavai érték el, hogy ne csak a felszínes gesztusaimat használjam vele szemben. Mégsem terveztem belemenni abba, hogy azt vesézzem ki, igenis ők voltak számomra is a szerelem elsődleges megtestesítői, hiszen a férjem iránt mindössze kislányos fellángolást éreztem, már amikor éreztem valamit. Az előttem álló férfi és a testvére voltak azok, akik megmutatták, milyen az életnek ezen oldala. – És örömmel hallom, hogy te nem abba a csoportba tartozol, aki megtűri a jelenlétemet, de ha lehet, inkább elkerüli. A legtöbb személy a múltamból ilyen, azt hiszem automatizmus mindenkit egy kalap alá venni. Többé nem fordul elő. – Megvontam a vállamat, egyszerűen csak hallgattam, amit mondott és fogalmam sem volt, honnan jön belőle ez a rengeteg szófordulat és jó emlékre való utalás. Mintha nem is rólam beszélt volna, pedig tisztában voltam vele, hogy amiket mi ketten átéltünk, azokat még a szép időkben tettük, nem azokban, amikor már minden elromlott. Inkább megváltozott, attól függ, hogy nézzük. Mások lettünk, más lett a fontos, de hogy ez jobb vagy rosszabb, mint a halandó életünk… egy hosszabb folyamat lenne az erre vonatkozó megállapítások összegzése és most nem erre akartam feltenni a napomat.
- Rákérdeznék, hogy mi folyik nálatok, mi történt és pontosan hogy is kell most titeket elképzelni, de van egy olyan érzésem, hogy nem avatnál be. A testvérednek is bezárult a szája, amikor efelől akartam érdeklődni és mint tudjuk, ha ő nem akar elmondani valamit… akkor valószínűleg a körülötte élők sem. – Nem csodáltam, hogy Elijah távolságot tartott az öccsétől, én már biztosan megőrültem volna a helyében, ha hosszú évszázadokon keresztül szinte minden nap Niklaus mellett kellett volna élnem a testvéreként és konkrétan az őrültségeivel foglalkozni. Szerencse, nem nekem osztották ezt a lapot.
- A helyzet az, Elijah, hogy bogarat ültettek a fülembe. - Kezdtem bele a mesémbe felé fordulva, az arcára pillantva. - De mielőtt bármit mondanék neked, megkérnélek valamire. - Másodpercnyi szünetet tartottam, a legkevésbé sem terveztem ostobának tűnni és fel is készültem a kérdésre, miszerint miért kellene azt tennie, amit kérek tőle, aztán mégis folytattam. - Elmondanád nekem, hogyan emlékszel arra a napra, amikor vámpírrá változtatok? Hogy mi és hogyan történt? Kérlek, csak... mondd el és ígérem, azután én is beavatlak abba, amiért jöttem.

©
Vissza az elejére Go down

avatar
Eredeti •• Egy vagyok a legidősebbek közül, add meg a tiszteletet
Chatkép :

Kedvenc dal :
In the eyes of a saint I'm a stranger
We're all trying to find a way
At the death of every darkness there's a morning
Though we all try
We all try
We're all one step from grace
Rag'n'Bone Man - Grace

Tartózkodási hely :
New Orleans
Hobbi & foglalkozás :
Hayley és Hope megóvása



A poszt írója Elijah Mikaelson
Elküldésének ideje Szer. Feb. 03, 2016 4:21 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2

Elnevetem magam röviden, mikor megjegyzést tesz rá, hogy a hasonmások száma az utóbbi időben mintha kissé emelkedett volna. Főképp egy olyannal, aki még nála is idősebb, és jóval beszámíthatatlanabb.
- Ah igen - bólintok. - Hallottam hírét Amarának. És a meglehetősen sajátságos stílusának illetve életvitelének is - fogalmazom meg némileg finomabban nála, hogy a hírek szerint az a lány menthetetlenül fogyatékos. Ha a leélt évei számát, és a vele történteket nézzük, ez talán nem is csoda. Néha az is felfoghatatlan számomra, hogy mi magunk még mentálisan épek vagyunk. A családunk tagjait tekintve némelyikünk jobban, némelyikünk kevésbé.
- Bocsáss meg, de sértő a feltételezés is, hogy összekevernélek valaki mással. Niklaus talán hajlamos lenne rá, lévén hogy - finoman fogalmazva - élete egészét tekintve előszeretettel gyűjtötte a hasonmások trófeáit. Nem csoda, ha belezavarodik a létezésetekbe is - nézek Tatia szemébe valami cinkos fénnyel. Nos igen, engem mindössze Katerina tudott az ujjai köré tekerni. Elenához semmi közöm nem volt egy-két beszélgetéstől eltekintve, ő jobban szerette melengetni az öcsém ágyát. Tatia pedig a plátói szerelem volt számomra, és noha sokáig bántam ezt, most már belátom, jobb volt, hogy ez így történt.
- Ettől függetlenül hidd el nekem, még Niklaus is felismerne téged ezer hasonmásod közül is. Mindkettőnk számára te voltál az igazi szerelem, a nagybetűs Ő. Egy férfi sem felejti el az ilyet, bor- és vérgőzös, baljós eseményekkel teli évszázadok után sem - ülök le a márványra, szinte csak centi választ el bennünket egymástól. Szinte megfürdöm a belőle áradó megmagyarázhatatlan vonzásban, és szám sarkában apró mosollyal figyelem arcának minden rezdülését.
- Miért gondolod, hogy nem találkoztam volna veled? Tévedsz, ha így hiszed. Bármikor szívesen látlak. Nem volt ez másképpen a múltban sem, és nincs másképp a jelenben sem. Mi ketten mindig jól kijöttünk egymással. Soha nem szegélyezték nézeteltérések vagy megoldhatatlan problémák kettőnk viszonyát. Azt hiszem, egész őrült, ezer éves múltamból te vagy az egyetlen, akire még most sem nézek másképpen, mint akkor régen néztem. Ugyanúgy kedvellek, ahogy akkor. Vagyis, nagyjából úgy - teszem hozzá. A szerelem, amit iránta éreztem elmúlt. Most már csak olyan volt, mint egy szép emlék, egy régi fotó, amit az ember egyszer megtalál, felfedez, és láttán elmosolyogja magát, mert elöntik a szép érzések, és a régi, soha el nem felejthető emlékek.
Kissé elrévedek a múlt agyamba tolakodó képein olyannyira, hogy csak kérdésére rezzenek meg, amiből őszinte érdeklődés csendül felém.
- Nos, itt New Orleansban nem olyan könnyű az élet, mint Mystic Fallsban volt - teszek egy kézmozdulatot, ami azt hivatott jelezni, az öcsém terveit, és elefántszerű bevonulását látván a városba, ez nem is csoda. - Volt néhány évszázadom hogy megedződjek Niklaus mellett mentálisan, ennek ellenére még mindig nem tartom ideális lakótársnak. És Hayley jelenléte is megbonyolítja kissé a helyzetet - sóhajtok. Különös, hogy Tatia az, akinek a társaságában el tudom engedni magam, és elmondhatom az olyan problémákat, amiknek a megértéséhez néha még saját magam számára is kevés vagyok. Mintha ugyanaz a fiatal fiú lennék, aki egyszer valaha elárulta neki a lelkét mardosó érzéseket, miszerint a szívemet rabolta el. - Jobbnak tartottam, ha máshol verek tábort. Olyan helyen, ahol meglelhetem a nyugalmam - fejezem aztán be az engem érintő kérdéseket, és kissé meglepve vonom fel a szemöldökömet. Ha Tatia segítséget kér - még ha tőlem is - az már nagy szó. Ha van valami, amiben különbözik Katerinától vagy Elenától, az a büszkesége. Ha most azért jött, hogy a támogatásomat kérje, jókora bajban lehet. Fel nem foghatom, mi történhetett vele.
- Nem kell kérned, Tatia. Bármiben segítek, amiben tudok. Mondanod sem kell külön - mosolygok. - Mondd csak bátran, miben lehetek a szolgálatodra. Nincs olyan, amit ne tennék meg a kedvedért.
Vissza az elejére Go down

avatar
Ösi vámpír •• Egy vagyok a legidősebbek közül, add meg a tiszteletet
Chatkép :

Kedvenc dal :
unstoppable
Tartózkodási hely :
mystic falls ❞
Hobbi & foglalkozás :
killing is my speciality ❞
Humor :
raw ❞



A poszt írója Tatia Petrova
Elküldésének ideje Kedd Feb. 02, 2016 6:22 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2

Elijah & Tatia
yesterday i died, tommorow's bleeding
Elmosolyodtam. Bíztam benne, hogy nem fog sem a Katerina, sem az Elena névvel illetni, túl közel álltunk egymáshoz ahhoz, hogy összekeverjen a hasonmásaimmal, akikkel ugyan volt, amiben belsőleg is hasonlítottunk, de egy ezer éves, eredeti vámpír képes volt arra, hogy megkülönböztessen minket. Főleg, hogy ismerte mindhármunkat. Igaz, hogy Elijah-val évek, évszázadok óta nem találkoztunk, semmi sem vehette el tőlem azokat az élményeket, amelyeket ő adott nekem attól függetlenül, hogy az akkori énemnek és annak a lánynak az erkölcsi bizonyítványa nem engedhette volna meg azt sem, hogy a beszélgetésen kívül más kapcsolatba kerüljünk egymással. Más idők jártak akkoriban, de még mindig ő volt az, aki nem ravasz és kicsinyes, hanem az őszintéhez legközelebbi mosolyt csalogatta elő belőlem.
- Nálatok soha sem lehet tudni. Főleg ezekben az időkben, amikor már hárman járkálunk az utcákon. Sőt, négyen. A bolondról mindig megfeledkezek. – Aprót sóhajtottam. Hajlandó volt megengedni magamnak előtte ezt a gesztust, a közelében valamiért nem éreztem úgy, hogy olyan merevnek kell lennem, mint egy kőszobornak. A tartásom megmaradt, a stílusom ugyanúgy, de éreztem, hogy az izmaim ernyedtebbek voltak. Nem éreztem magam fenyegetve, sem kellemetlenül, semmi okom nem volta arra, hogy ne engedjem el magam egy kicsit.
- Nem voltam biztos benne, hogy találkoznál velem, ha mellékelem a nevem. Arról pedig, amiről szó lesz elég hosszas lett volna telefonon tárgyalni, névtelenül pedig főleg. – Elhelyezkedtem a márványon, amit úriember módjára porolt le a zsebkendőjével és megpaskoltam a mellettem lévő helyet jelezve, hogy szeretném, ha mellettem ülne és nem méterekre álldogálna tőlem. Túl személyes beszélgetésnek ígérkezett ez ahhoz, hogy egy kriptányi távolság válasszon el bennünket egymástól.
– Talán megint nem jössz ki az öcséddel, ezért költöztél Algírba? Ha jól rémlik, az a folyó másik oldalán van. – Semmi tettetett érdeklődés nem játszott a hangomban, a kérdésem magától jött, a személyem minden bizonnyal kihasználta az újralátás örömét és lehetőségét. Vele durvának lenni akkor, amikor nem volt rá szükség olyan lett volna, mintha szentségtörést követnénk el. Volt valami megnyugtató a lényében, belőlem nem a félelmet csalogatta elő, mint azokból, akik csak a nevét látták maga előtt. Nem is viselkedett velem soha úgy, mintha azt akarná, hogy összerezzenjek.
- A szükség hozott ide, Elijah, nem nyaralni jöttem. Megbocsáss, de ha nem muszáj, akkor mostanában elkerülöm a családodat és az ügyleteiteket. – Felé fordultam, jó szokásomhoz híven megkerestem a tekintetét. – Most viszont nagyon úgy tűnik, hogy a segítségeteket kell kérnem. – Ebben nem voltam vérprofi, a segítségkérés tudománya és az ezzel járó megalázkodás, annak bevallása, hogy képtelen vagyok egyedül megoldani a bajomat eléggé megnyirbálta az önbecsülésemet. – Klaus mellett te vagy az a személy, akit azt hiszem belevonhatok abba, ami most velem történik.

©
Vissza az elejére Go down

avatar
Eredeti •• Egy vagyok a legidősebbek közül, add meg a tiszteletet
Chatkép :

Kedvenc dal :
In the eyes of a saint I'm a stranger
We're all trying to find a way
At the death of every darkness there's a morning
Though we all try
We all try
We're all one step from grace
Rag'n'Bone Man - Grace

Tartózkodási hely :
New Orleans
Hobbi & foglalkozás :
Hayley és Hope megóvása



A poszt írója Elijah Mikaelson
Elküldésének ideje Hétf. Feb. 01, 2016 4:25 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2

Egyetlen halk. Egy apró koppanás, egy lépés aprócska surranása, ami nem az enyém. Bárki is volt itt velem, a jelenléte - még amikor nem láttam is - kézzel foghatóvá, szinte tapinthatóvá vált. Ezzel egyidőben szél támadt odakinn, megborzolta a sírokon hagyott koszorúk virágainak szirmát, megnyújtotta és megtáncoltatta a gyertyák és lámpások fényét, és egy különös illatot sodort magával felém. Egy olyan illatot, amit sosem tudok feledni, és felismernék akár ezer közül is.
- Tatia - suttogom, még mielőtt ténylegesen is meglátnám, ahogy előlép az egyik porlepte, pókhálós sarok mögül. A megdöbbenés hirtelenségét azonban a következő másodpercben már felülmúlja a viszontlátás felett érzett öröm. Még akkor is, ha volt egy sejtésem, hogy nem egyszerű bájcsevejre jött ide. Ha Katerina felbukkant, zűrt keverni jött, vagy az ujja köré csavarni és kihasználni valamelyikünket. Ha Tatia érkezett, annak általában nyomós oka volt.
- Csakugyan úgy hiszed, össze lehet téged keverni bárkivel is? - mosolygom el magam, és végigsimogatom a tekintetemmel. Mit sem változott az elmúlt évszázadok alatt, bár ez nem meglepő. A halhatatlanság és romolhatatlanság szobrai vagyunk mindannyian. Mi nem öregszünk, nem betegszünk, és nem halunk meg. Legalábbis kívül nem látható módon. Mikor is láttam őt utoljára? Azt hiszem, évszázadokban mérhető az idő. Mindezek ellenére ezer nő, vagy akár ezer hasonmás közül is felismerném őt, bekötött szemekkel is. Hogy miért, igazából magam sem tudom. Talán mert ő volt az első szerelem az életemben, és egy ilyen érzés még egy férfi lelkébe is örökre beleégeti a bélyegét. Talán azért, mert noha nem volt földre szállt angyal, még mindig klasszisokkal volt jobban Katerinánál, vagy akár az ifjú Gilbertnél. Tatia lelkében ezer mély seb húzódott, így hát neki legalább volt oka olyanná válni, amilyen jelenleg. De a külcsín mögött én még mindig azt a lányt láttam, aki annak idején elrabolta a szívemet.
- Nos, meglepett a névtelen üzenet, amit kaptam. Ugyanakkor őszinte örömömre szolgál, hogy New Orleansban látlak - sétálok közelebb egy lépéssel, mosolyom pedig nem vagyok képes letörölni az arcomról. - És az is meglep, hogy épp itt akartál találkozni velem. Noha megértem, ha a Mikaelson villában nem akartál megjelenni, kitenni magad Niklaus nem épp úriemberhez illő modorának, Algírban illendőbb módon vendégül tudnálak látni, mint ebben az ódon boszorkánykriptában - veszem elő a hófehérre mosott zsebkendőmet öltönyöm zsebéből, és előzékenyen leporolok számára egy márványoltárt, ha viszonylagos kényelembe helyezné magát.
Kíváncsi vagyok, vajon mi sodorta őt ide, ebbe a városba, és hogy miért éppen hozzám. Remélhetőleg nem a családi titkaink - értem ez alatt Hope létét - kifürkészése a mozgatórugója.
- Még mindig gyönyörű vagy, Tatia - szólalok aztán meg újra. - És még mindig remekül értesz hozzá, hogy keltsd fel egy ősi kíváncsiságát.
Vissza az elejére Go down

avatar
Ösi vámpír •• Egy vagyok a legidősebbek közül, add meg a tiszteletet
Chatkép :

Kedvenc dal :
unstoppable
Tartózkodási hely :
mystic falls ❞
Hobbi & foglalkozás :
killing is my speciality ❞
Humor :
raw ❞



A poszt írója Tatia Petrova
Elküldésének ideje Vas. Jan. 31, 2016 10:34 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2

Elijah & Tatia
yesterday i died, tommorow's bleeding
A régi boszorkánytemető nem tartozott a legkellemesebb helyek közé, de kétségkívül tökéletesen kívül esett a város szívétől és én voltam az, aki meggyőztem magamat, sokkal jobb egy ehhez hasonló találkát az esetlegesen kíváncsiskodó tekintetektől távol megtartani, mint ott, ahol bármelyik pillanatban felbukkanhatnak illetéktelen személyek. New Orleans nem az én terepem volt, beismertem, volt még mit tanulnom a városról, amiatt viszont egyáltalán nem aggódtam, hogy az illetéktelen behatolás miatt az ősi boszorkányok szellemei üldözőbe fognak venni. Sőt, örültem volna neki, ha így történik. A találkozó, amit kértem sem a csevegésről és arról tervezett szólni, hogy megkérdezzük, hogy megy manapság a másik sorsa. Az egyik Mikaelson-testvérrel már beszéltem és attól függetlenül, hogy Klaus biztosított a segítségéről és a boszorkányai riasztásáról, nem voltam biztos abban, hogy előrébb mozdítja az ügyemet. A saját kezemben kellett tartanom a gyeplőt, nem utalhattam ismét rá magam… elégszer égettem már meg a kezem ahhoz, hogy rájöjjek, maradéktalanul bízni benne messze áll a legjobb lépéstől. Erre ott volt az eredendően kedvesebb, nemesebb, visszafogottabb, de a vámpírlét által szintén nem kímélt fivér. A drága Elijah.
Hallottam történeteket a kripta létrejöttéről, normális embereknek akár kísértetházként is el lehetett volna adni az építményt. Gyertyatartók a falon, mint az ódon börtönökben, meggyújtottam néhányat, hogy ne a sötétben nézzek a lábam elé. Vártam a vendégemet és tudtam, hogy el fog jönni. Túlzottan kíváncsi természet ahhoz, hogy ne tegye, érdekli, ki és mit akar tőle, ki az a némber, aki titkolózni mer a családja lakhelyén. Elijah hasonlított rám. Vagy én rá, nem volt lényeges… mindketten szerettünk kontrollt gyakorolni a minket körülvevőkön és ha ez kicsúszott az ujjaink közül, akkor elsődlegessé vált a visszaszerzése. Én jelenleg a saját életem, múltam felett nem éreztem a feltétlen, összefüggő hatalmat és ez ellen tettem azzal, hogy meginvitáltam a múltam egyik jelentős képviselőjét egy kis eszmecserére.
- Itt vagyok, nincs szükség a kiabálásra. – Hallottam, amikor belépett a kriptába és két pillanattal később megszólalt. A mély, ismerős bariton egy röpke másodpercig cirógatta a fülemet és eszembe juttatott néhány kellemes percet, emiatt léptem elé halvány, üdvözlő mosollyal. – Kérlek, ne sérts meg azzal, hogy nem jössz rá, ki vagyok. Nagyon dühös lennék, ha még te sem lennél megkülönböztetni a többiektől. – Mintha évezredek óta nem láttam volna. Különös. A gondterheltség mintha ráncokat varázsolt volna az egyébként tökéletes bőrére, így komolyabbá téve mesterműnek is eladható arcát.

©
Vissza az elejére Go down

avatar
Eredeti •• Egy vagyok a legidősebbek közül, add meg a tiszteletet
Chatkép :

Kedvenc dal :
In the eyes of a saint I'm a stranger
We're all trying to find a way
At the death of every darkness there's a morning
Though we all try
We all try
We're all one step from grace
Rag'n'Bone Man - Grace

Tartózkodási hely :
New Orleans
Hobbi & foglalkozás :
Hayley és Hope megóvása



A poszt írója Elijah Mikaelson
Elküldésének ideje Szomb. Jan. 23, 2016 4:25 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2

Van valami különleges, mindig is volt a város temetőjében. Valami különleges, semmihez nem hasonlítható hangulata, valami mély, sötét titokzatosság lengett itt körbe mindent. Az élők városai mellett ez itt a holtaké: emberi kéz építette össze ezt is, mégis egészen más az architektúra a temetőben : felszabadul a gyakorlati élet céljaitól s keres valamit, amit talán meg sem értünk egészen, csak úgy sejdítünk. Homályosan tapogatózó elménket ősrégi érzések vezetik s egyszerre ott találjuk magunkat egy sejtelmes káoszban, bölcsek mondatai a lélek halhatatlanságáról, költők versei a nirvánáról, a saját szívünk vágya egy örökre elköltözött szív után. Ésszel meg nem közelítjük a halál gondolatát. Még ha akkor sem, ha mi magunk is előidézzük, napra napra, évszázadról évszázadra, lelkifurdalás és tépelődés nélkül. Hisz mennyiféle halál létezik! Kínhalál, gyötrő, fájdalmas halál, gyermekhalál, irgalmas halál... de csak egy, egyetlenegy van, amit a mi fajtánk előidézni képes: ez pedig a misztikus, megfoghatatlan halál.
Lassan járom a macskaköves utat a sírok között, lépteim magányosan koppannak a köveken, míg ujjaimmal meg-megérintek egy-két ódon sírkövet. Valami különálló, rokontalan város ez, sehol másutt nem látható kő- és bronzformákkal, más növények gyökereznek itt, más rendben sorakozik alkotmány alkotmány mellé. Talán nem véletlen, hogy a város egyes lakói itt találnak - nem, nem végső, csupán átmeneti nyugalmat. Itt, mélyen a halál birodalmában.
Már itt is állok a régi kripta előtt, és néhány pókhálót seprek félre kezemmel, hogy beléphessek. Noha a boszorkányközösségek szertartásai - Marcel munkásságának köszönhetően - kénytelen voltak ez ódon falak közé költözni, mintha egyszerre elfelejtették volna ezt a helyet, hol őseik csontjai porladoznak a földben. Bár a túlságos csend sosem jó... általában meglepetésszerű érkezés és jelenlét a vége.
Most azonban égnek odabenn a gyertyák és fényük megcsillan a kovácsolt ámpolnákon, a szélszerenűen égő, illatot lehelő kandelábereken, s szinte aranyfényűvé változtatja az idő ette boltíveket.
Cipőm sarka tompán koppan, ahogy belépek, és körbefordulok. Bárki is van itt, érzem a jelenlétét, de kilétét egyelőre homály fedi.
- Eljöttem - szólalok meg hangosan. - Megkaptam az üzenetet. Mutasd magad, és mondd el, mit akarsz tőlem - címzem szavaimat láthatóan a semminek, de minden porcikámban érzem, hogy nem vagyok egyedül e falak között.
Vissza az elejére Go down

avatar
Eredeti •• Egy vagyok a legidősebbek közül, add meg a tiszteletet
Chatkép :

Kedvenc dal :
In the eyes of a saint I'm a stranger
We're all trying to find a way
At the death of every darkness there's a morning
Though we all try
We all try
We're all one step from grace
Rag'n'Bone Man - Grace

Tartózkodási hely :
New Orleans
Hobbi & foglalkozás :
Hayley és Hope megóvása



A poszt írója Elijah Mikaelson
Elküldésének ideje Szomb. Jan. 23, 2016 4:07 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2

Vissza az elejére Go down




A poszt írója Sponsored content
Elküldésének ideje
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2

Vissza az elejére Go down
 

Régi boszorkánykripta

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
2 / 2 oldalUgrás a következő oldalra : Previous  1, 2

 Similar topics

-
» Wanda Maximoff / Skarlát Boszorkány
» Boszorkányfény
» Draconius Boszorkány- és Varázslóképző
» [Játékos küldetés] - A földalatti boszorkány
» Shizu Boszorkánykonyhája [T2]

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Vámpírnaplók Szerepjáték :: Itt élünk mi
- járd körbe városainkat -
 :: New Orleans :: Külterület
-

Friss reagok
- lelked hangjai -






Álarc nélkül
- itt vagyunk -





Jelenleg 36 felhasználó van itt :: 10 regisztrált, 0 rejtett és 26 vendég :: 2 Bots
A legtöbb felhasználó (77 fő) Kedd Jún. 23, 2015 10:38 pm-kor volt itt.

Fajaink aránya
● ● számokban a valóság ● ●

csoportok ●
Ffi
Ember •
27
18
vámpír •
26
19
ősi vámpírok •
5
7
Vadászok •
8
9
Boszi / mágus
31
16
Farkas •
17
20
hibrid •
3
3
vámpírboszi •
14
6
Animágus •
3
2
dhámpír •
4
2
tündér •
2
2
Farkasboszi •
6
2
druida •
2
3