Ostoba elgondolás volt az, hogy neki nincs múltja. És nincs sötétség benne. Bár tény, ezt nem is gondoltam, inkább csak... úgy tűnt, nem az a fajta, akiben a sötétség az erősebb. Az az oldal vonzó és csábító, mindent ígér, miközben csak elvesz... velem nem ez történt? Az egyedüli dolgot veszítettem el, amit mindig is vissza akartam szerezni. A testvéremet. Ki nem állhattam azokat, akik nem becsülték meg a testvéreiket, akik... nem kockáztatták volna legalább egyszer az életüket azért, hogy ha kell, újra viszont láthassák. Én készen álltam rá. Remény kellett. Hogy még visszahozhatom... nem jó a halállal játszani. De nem tudnék pont most, ennyi idő elteltével beletörődni abba, hogy nincs többé. Kellett annak, hogy emberi tudjak maradni. Nem elég csak annyi, hogy szóval tartsanak, habár Nefertiti személye mindig is pozitív hatásokat váltott ki belőlem. De van olyan, amin még ő is csak enyhíteni tud, eltüntetni nem. A gyász ilyen volt. A fájdalom, ami továbbra is ott belül szorongatott, szintén. A levegő annyira nehezen jutott le a tüdőmig... annyira akartam a változást... mégsem tudtam elkapni a fonalát.
Elindultam, miután ő is engedélyt adott rá. Elég csendes voltam az út hátralévő részéig, de az én lakásom közelebbnek tűnt. Furcsa is volt ide jönni, tekintve, hogy jó ideig nem itt, hanem egy másik városban tanyáztam. Ez csak amolyan... kitérőnek bizonyult. Vagy több lesz, már magam sem tudom, jó lett volna előre lefektetni a szabályokat, de már a úgom halála se volt betervezve. Bár ki az, aki... ilyesmire felkészül, vagy egyáltalán betervezi?
- Lépj be az... oroszlán barlangjába - löktem be aztán a lakás ajtaját, miután megérkeztünk. A mosolygással még voltak gondjaim, de próbáltam magamra erőltetni egyet. Abban pedig csak bíztam, hogy nem lesz elfoglalva túlontúl azzal, hogy milyen kupi van. Éppenséggel... amikor megtudtam a húgom haláláról szóló híreket, nem hagytam túl nagy rendet magam után. Sőt. Mondjuk úgy, hogy semmi nincs a helyén, csak erről férfiasan, de megfeledkeztem. - Ne haragudj, azt hiszem holnap takarítással kell kezdenem - nyeltem nagyobbat, majd az italok felé tévedt a tekintetem. - Legalább valamit nem törtem el - néztem az üvegeket. Hát igen, valamire még akkor is vigyázunk, ha alvajárunk. Ez ilyen. Nyilván tudtam, hogy még szükség lesz rá.  

©

Mindenkinek meg van a maga démona, ami a múltjával jár. Ismertem már annyira, hogy tudjam nem fogja feladni és kutakodni fog azért, hogy visszahozhassa a testvérét az élők közé… Viszont egy dolgot ilyenkor minden hozzátartozó elfelejt megkérdezni, hogy vajon tényleg a másvilágon ragadt rokonuk vissza akar térni vagy esetleg meglelte a békét? Mert sok esetben csak az önző vágyaink azok, amik azt sugallják, hogy itt jobb lehet nekik, pedig egyáltalán nem így van. Az én démonaim pedig az egyiptomi papok voltak, akik annyiszor próbáltak a másvilág urainak a karmai közé jutatni, de eddig szerencsére sikertelenül és az elmúlt évszázadokban nem is láttam őket. Talán végre elhiszik azt, hogy sikerrel jártak, vagy csak feladták az ostoba küzdelmet. Sokaknak csak egy név a nevem, míg mások tudják, hogy a történelem órákon rólam tanul a mai társadalom, csak azóta jó pár testet megjártam és én onnantól számítom csak a koromat, amióta elfoglaltam eme testet. S Godricnak se kell jelenleg mindent tudnia, mert a végén még inkább kiadna. Hamarosan pedig Nefretnek is haza kell térnie, őt is fel kell ébresztenem, mert szükségem van rá.
Amikor pedig indulásra készen volt, akkor én is követtem őt. Eleinte megpróbáltam vele beszédbe elegyedni, de nem túlzottan ment, így inkább fel is adtam. Elfogadtam azt, hogy nem szeretne beszélgetni. Már az is haladás volt, hogy egyáltalán eljöhettünk onnét és nem akarta tovább romokba dönteni a testvére sírkövét, vagyis kriptáját. Csendesen ballagtam mellette és viszonylag elég korán meg is érkeztünk a lakásáig, mosolyogva pillantottam rá.
- Ohh, vigyázz még a végén meg fogok ijedni a morcos oroszlántól. – próbáltam kicsit oldani a feszültséget és a búskomorságot. Pedig én nem túlzottan szoktam így viselkedni, de mellette ezek a dolgok könnyedén jöttek. Kibújtam a cipőmből, majd beljebb sétáltam a nappaliba és helyet foglaltam, miközben körbe néztem a helységben. – Semmi baj, hiszen gyászoltál, így azt hiszem ez érthető. S még mindig jobb ez, mintha magadban tettél volna kárt. – jegyzem meg barátságosan, majd őt figyelem a pillantásommal. – Talán túl nagy erőt tulajdonítotok az alkoholnak, hiszen nem old meg semmit se. – pillantottam rá komolyan, hiszen nem értem, hogy mi értelme azt fogyasztani. Főleg, hogy vámpír, de felőlem. – Mi a terved? Maradni fogsz, vagy újra eltűnsz? – kérdezem tőle kíváncsian, hiszen tényleg érdekelt, hogy mit is tervez.



©

Szavaira egy halvány, féloldalas mosoly jelent meg az arcomon. Normális esetekben is szerettem, ha próbálta oldani a bennem keletkezett feszültséget, és nem szerettem csalódást okozni azzal, hogy nem értékelem ezt a gesztust. Mindent megtett annak érdekében, hogy ne marcangoljam önmagamat, de jó voltam önismeretből. Tudtam, hogy ennyi nem lesz elég, itt még nem fogok leállni... életem legnehezebb időszakába léptem, és ha mellettem lesz, képes leszek nyugodt maradni. De ha egyszer is magamra hagyna, ott... el fog szabadulni a pokol. Fogalmam sincs, mikor kezdett ekkora szükségem lenni rá, hiszen sosem függtem nőtől. Ez olyan volt, mintha... elköteleztem volna magam. Furcsa elképzelés, sosem gondotlam rá. Talán mert az anyám még kiskoromban elhagyoitt bennünket. Nem volt előttem olyan női példa, akihez szorosan kötődni tudtam volna. Pedig szükség lett volna ilyesmire is ahhoz, hogy rendes értékrendem legyen. Kimaradt. Nem adatott meg. Én pedig utólag már nem tehettem arról, hogy így alakult. Nefertiti próbálkozott... a bőröm alá jutott. És azt hiszem, sikernek kell elkönyvelnem azt, hogy még nem támadtam rá. Ott szunnyadt bennem a fenevad, de mégis, tudtam, hogy nem bánthatom...
- Nem, nem old meg semmit - ráztam meg a fejem, miközben kitöltöttem magamnak egy adag barna bourbont, majd elővettem egy újabb poharat, és abba is öntöttem. Az egyiket én vettem ujjaim közé, a másikat Nefertiti felé nyújtottam. - De segít felejteni. Hacsak pár órára is... és a végén hátha kizokogom magam - vigyorodtam el egy másodpercre. Nem, távol állt tőlem a sírás. Talán sosem voltam képes rá, nem tudom. Mióta az eszemet tudom, nem hullajtottam könnyeket, habár most a húgom halála eléggé közel vitt a dologhoz.
Kiittam a poharam tartalmát, majd alig láthatóan vontam egyet a vállamon. - Az attól függ, neked mik a terveid. Te sietsz valahová? - kérdeztem kíváncsian. Valószínűleg amíg velem van, én sem csinálok ostobaságot. De talán ez így normális.

// gyöngus, a következő jobb lesz.

Az élet sose lesz könnyebb, hiszen mindig imád megadni valamit, majd pedig egyszerűen megfosztani tőle, mintha semmi se számítana, nem lenne lényeg semmi, csak az, hogy minél jobban meggyötörje az emberek vagy éppen a természetfelettiek életét, lelkét. Sose hittem azt, hogy évtized után lesz olyan személy, akiért képes leszek aggódni, megmutatni a gyengébbik és barátságosabb felemet, de neki sikerült ezt is előcsalogatni. Ahogyan a mondás tartja, hogy addig szinte nem becsülsz meg semmit se, amíg el nem veszíted. S talán ez ránk is igaz volt, hiszen hosszabb ideje nem láttuk a másukat, de most az élet újra egymás útjába sodort minket. Már csak az volt a kérdés, hogy milyen okból. Nem tartottam attól, hogy nekem támad, hiszen mielőtt megtehette volna vagy komolyabban árthatna nekem, megvédeném magamat. Nem akarok neki fájdalmat okozni, de nem engedném azt se, hogy belőlem legyen a vacsora, de persze lenne olyan alkalom, amikor én magam is felajánlanám a véremet, ha arra lenne szüksége.
Kijelentésére csak kicsit feljebb vontam a szemöldökömet, de nem feleltem semmit se. Figyeltem őt, de nem akartam teljesen a bőre alá kúszni. Abból nem lenne jelenleg semmi jó, mert már így is sokkal jobban sikerül megfejtenem őt, mint esetleg szeretné vagy más tudná. – Hát felejteni másképpen is lehet, zokogáshoz meg esetleg kérsz egy plüssmedvét? – kérdeztem tőle játékosan, hiszen biztos voltam abban, hogy nem fog sírni. Nem olyan volt, meg eleve a férfiak nem szeretik kimutatni a gyengeségeiket. Bár ezzel már Godric elkésett, hiszen láttam azt, hogy mennyire megtörte őt a húga halála. – Köszönöm. – vettem el tőle a poharat, majd lassan belekortyoltam, de csak az után, hogy ajkaim arcát érintették egy puszi formájában. – Jelenleg az a tervem, hogy rajtad tartom a szememet, ha már újra a közeledbe engedtél. – mosolyodtam el, majd gyengéden végig simítottam arcának élén. – Semmi elhalaszthatatlan dolgom nincs, így ráérek. – tettem hozzá, majd pedig el is tűntettem a pohár tartalmát. – Mi fordult meg a fejedben? – pillantottam rá kíváncsian, miközben a helységben kíváncsian indultam el felfedező útra.

Talán azzal volt a legnagyobb problémám, hogy nem tudtam mivel lekötni magam... bár ez nem újkeletű dolog volt, elég régóta időzött a fejem fölött ez a furcsa felhő. Mintha soha nem akart volna kisütni a nap, és erre csak rásegített az egyetlen élő rokonom halála. Próbálkoztam mindennel, de Aimee halála volt az utolsó csepp. Már csak annak tudtam örülni, hogy nem kapcsoltam ki minden egyes érzést. Pedig megtehettem volna. Sokáig meg is akartam, végül lemondtam róla, mert... miért lenne nekem jobb, ha nem lennék tudatában annak, hogy mit teszek? Csak nagyobb gyötrődést okoznék magamnak, hisz abban az állapotban semmi sem érdekelne. Ki tudja, mit tennék. És mennyi lehetne belőle visszafordítható folyamat.
- Nem tűnsz egy plüssmackós... csajnak - néztem rá félszegen, ajkam széle alig láthatóan megrándult. Küzdöttem az ellen, hogy mosoylogjak, pedig az előbb már megtettem. Egyszerűen már... nem akartam, hogy lássa, mennyi kín van ennyiben is. A mosolygásom inkább volt valami citromba harapott fintor, semmint a tényleges jókedv jele. De ha fele ennyi időt szenteltem volna más dolgokra, már régen elnök lehetnék. - Idejét sem tudom, mikor sírtam utoljára - sóhajtottam fel, megdörzsölve a két szemem. Fáradt voltam, az egész napos marcangolás annyira kivette belőlem az erőt... kezdtem belátni azt, hogy akinek egész napos teendői vannak, tényleg elfárad. De aki nem csinál semmit, csak emészti magát, marcangolja a saját bőrét... ugyanúgy elfárad. Az önutálat is rettentően erőt merítő elfoglaltság. Nem véletlenül próbálnak annyian leszokni róla.
Lehunytam a szemem pár másodpercig, mikor apró csókot lehelt az arcomra. Csak ezután ittam ki az utolsó kortyig az italt, ami jólesően folydogált végig a torkomon. Félő volt, hogy ennyi nem elég, de mégsem tudtam megtalálni az arany középutat. - Szóval rám pazarlod a szombat estédet. Micsoda szentségtörés - mondtam, letéve a poharamat, de a tekintetét egy pillanatra sem engedtem. Tényleg úgy hittem, hogy ha valamikor, hát ilyen időszakban tényleg akad jobb dolga. Bár ő nem fiatal suhanc volt, nem azzal töltötte a hétvégéjét, hogy bárról bárra, partiról partira járt. Még akkor sem, ha a külseje alapján igencsak beleillett volna a képbe. - Régóta töröm a fejem valamin... - köszörültem meg a torkom, mikor végre rájöttem, hogy szavakat kellene formálnom. - Tudod, boszorkánynak szüelttem. Aimee is az volt, és... - hajtottam le a fejem. - Talán ostobaság az egész - visszakoztam. Sokáig hittem azt, hogy a vámpírrá válásom megölte bennem a boszorkányt. De sokakról hallottam, akik egyszerre képesek voltak mágiát használni, miközben vérrel táplálkoztak.

// gyöngus, a következő jobb lesz.

Aggódtam érte és nem is kicsit. Tudtam jól, hogy milyen érzés az, amikor elveszítjük a családunkat, a legfontosabb személyt az életünkből. Egy percre se hittem azt, hogy én lennék az Godric életében, pedig jó lett volna, de pontosan tudtam, hogy a húga fog ott állni örökké és ez így volt helyes. Most pedig úgy éreztem, hogy hiába éltem már ennyi évszázada, még se vagyok képes arra, hogy kitaláljam miként lehetne mosolyt csalni az arcára. Szerettem volna látni azt.
- Hmm, néha a látszat csak és a kedvedért lehetek az is. – mosolyodtam el és bátorítóan pillantottam rá. Szerettem volna neki segíteni, de tehetetlen és eléggé szerencsétlen voltam, vagyis inkább hasznavehetetlen ilyen téren. Láttam azt, ahogyan a mosoly ellen küzd, de még se tettem szóvá. Rossz volt látni azt, hogy ennyire maga alá került, pedig jó pár hét eltelt már azóta a haláleset óta, de ez csak azt bizonyítja, hogy eléggé erős volt köztük a kapocs. – Nem is kell tudni, de néha az is kell. Ne félj, ha szeretnéd, akkor még a szemeimet is eltakarom. – s játékosan a tenyeremet pár pillanat erejéig arcom elé emelem, a szemeimet eltakarva, hogy ne lássam, ahogyan sír. sokak szerint a gyengeség jele szerintem meg nem az. Sokkal inkább a fájdalomé, ahogyan azé is, hogy túl sokáig volt valaki erős.
Végül pedig egy apró puszi landol arcán, mintha ezzel is ki akarnám fejezni azt, hogy fontos számomra és mindig számíthat rám. Nem fogom hagyni azt, hogy ostobaságot csináljon. Nem, ahhoz túl fontos lett számomra, ahogyan azt se, hogy esetleg a „bátyám” próbáljon meg neki ártani.
- Miért lenne az? Jobb lenne, ha otthon ülnék és tévéznék, esetleg boszorkánykodnék? Legalább mindenki biztonságban lehet. – kuncogtam el a dolgot, hiszen sokan azt gondolnák, hogy bárról bárra járom a várost, s mindenkit magamba szédítek, de szó se volt erről. Aki szeretek az itt volt és most szüksége volt rám, így érthető, hogy maradni fogok. Kíváncsian figyelem őt, majd bólintok arra, amit mond, miközben a kanapéhoz sétálok és helyet foglalok rajta. Megpaskolom magam mellett a helyet, hogy üljön le ő is, majd továbbra is őt figyelem. – Miért lenne az? Szeretnéd visszakapni az erődet, erről lenne szó, igaz? Erre szeretnél megkérni, Godric? – kérdeztem tőle kíváncsian, de csöppet se sértően vagy türelmetlenül. Ha ezt szeretné, akkor azt szeretném, ha kimondaná. Nem biztos, hogy sikerrel járunk, ahogyan az én energiáim is eléggé le fognak merülni, de haláltól legalább nem kell félni, mert eléggé idős vagyok már hozzá.

- Nem, azt hiszem, kibírom - válaszoltam aztán, még a sírásról beszélve. Kutattam kettőnk múltjában azt a pillanatot, amikor már nem egyszerű barátként tekintettem rá. Úgy gondoltam magamról, hogy soha nem voltam az a fajta, aki könnyedén esik bele egy nő által ásott gödörbe. A szerelem egy idegen terepnek bizonyult, ezt támasztotta alá az is, hogy... ennyi ideig elkerült ez az egész. Nem is éreztem a hiányát soha, valószínűleg azért, mert nem ismertem az érzés ezen oldalát. Beszélni könnyű volt olyasmiről, amiről nincs ismeretünk és információnk, vagy nem tapasztaltuk még meg a saját bőrünkön. Éppen ezért nem tudtam volna elmondani, hogy mit érzek Nefertiti iránt. Azon kívül, hogy jelenleg ő az egyetlen, akit eltűrnék magam mellett. Ez a gyász már minden furcsa és nem furcsa érzést kiszippantott belőlem, és ő volt az egyedüli, aki láthatóan tudott kezelni ilyen körülmények között is. Nem volt durva, de kellőképpen tudta, mikor és hogyan szólaljon meg. Amikor pedig arra lenne szükségem, hogy valaki egyszerűen csak képen töröljön azért, hogy észhez térjek, tudtam, hogy ő gondolkodás és habozás nélül tenné meg. Az én érdekemet látná benne. Még ha neki jobban is fájna. Bár nem gyakorta szoktunk érzésekről beszélgetni, én úgy voltam vele, hogy ezekről nem beszélni kell, hanem látni és tapasztalni. Érezni és éreztetni. Feleslegesen beszéltem volna órákat arról, hogy mit gondolok róla, néha többet ért ezer szónál az, hogy ránéztem.
Az persze már megmosolyogtatott, ahogyan eltakarta a szemeit pár másodperc erejéig. Tényleg tudott engem kezelni, és ennél fontosabbat jelenleg el sem tudtam volna képzelni. Ha nem tartott volna ma vissza, a temetőből egy belvárosi helyre mentem volna, és embereket öltem volna. Nem is keveset. Furcsa szokás volt vérbe fojtani a bánatom. De gyakorta bevált. Most viszont más megoldást kellett találnom. - Nem nézem ki belőled, hogy a boszorkányságoddal ártani próbálnál valakinek. Ok nélkül... sosem tennél ilyet - jegyeztem meg. Nem is tudom, honnan jött ez az isteni sugallat. Sosem beszélt bosszúszomjasan, bár ellenségei mindenkinek vannak. Ebben nem volt kétségem. De arról nem nyilvánult mélg meg, hogy hány ember szeretné a föld alatt látni, vagy legalábbis vérző végtagokkal.
Mielőtt leültem volna mellé, ismét megfogtam a poharamat, és amint kikötöttem mellette, lötyögtetni kezdtem a pohár tartalmát. - Talán igen... talán ezt szeretném - biccentettem, majd megkerestem a tekintetét. - Vissza tudnám hozni a halott húgomat? Mágiával? - kérdeztem aztán. Rengeteget beszéltek erről. Azt, hogy egy boszokrány nem élheti túl a feltámasztást. Vagy azt, hogy erre nincs mód. Vagy... hogy a legsötétebb léleknek kell lenni ahhoz, hogy valaki ilyesmire képes legyen.

//

Szavaira csak bólintottam, de nem mondtam már semmit se. Rossz érzés volt látni azt, hogy mennyire maga alá került, hogy mennyire is hiányzik neki a testvére, de miért lenne másképpen? Ha egyszer szeretünk valakit, akkor az elvesztése pokolian tud fájni. Tapasztaltam már én is, ezért se szoktam sokszor közel engedni senkit se, de vele és a testvérével megtörtént, így már nem futhatok el, nem fordíthatok neki hátat. Nem is tudnám megtenni. Megpróbálhat továbbra is ellökni, de eléggé makacs nőszemély tudok lenni és nem tud megijeszteni se, hogy bántana, mert tudom, hogy sose tenné meg, így nem aggódom emiatt se. Inkább lassan az ő feje főhet, amiért nem pattantam már csak úgy meg. Hanem sokkal inkább maradok és mellette maradok. Bármire képes lennék érte, ha pofont járna neki, akkor megkapná, még ha nem is lenne könnyű dolog olyat tenni, de az ő érdekében sok mindent elviselek és el is fogok, mert fontos számomra. Az érzelmekről mi sose beszélgettünk, inkább csak megmutattuk egymásnak és hagytuk, hogy magukkal rántsanak azok a kis szörnyek, amiktől oly sokan félnek.
Amikor a mosolyát meglátom – még ha halovány is és alig látható -, ajkaim mosolyra húzódnak és bizakodóan pillantok rá. A kijelentésére meg picit elnevetem magam, hiszen ennyire ártatlannak se szoktam nézni, de jól esik, hogy ő nem tart szörnyetegnek amiatt, ami vagyok és részben igaza is van. Nem szoktam csak úgy megölni senkit se. Ha okot ad rá, akkor viszont habozás nélkül képes vagyok. Túl sok mindent láttam már ahhoz, hogy emiatt a szemem is megrebbenjen. – Köszönöm, hogy nem tartasz szörnyetegnek… - s tényleg érezheti azt, hogy hálás vagyok emiatt. Régóta élek már és még boszorkány is vagyok. Ez sokak szemében nem éppen a legjobb kombináció és nem a legkedvesebb dolgokra asszociálnak belőle.
Csendesen figyelem őt és kíváncsian várom a válaszát, majd amikor meghallom a szavait, akkor egy apró sóhaj szökik ki ajkaim között. – Godric, én visszaadhatom az erődet, de régóta nem használtad és talán egykoron se ismerted ki igazán, így… - s gyengéden simítok végig az arcán. – időre lenne szükséged, amíg elsajátítod a dolgokat. Másrészt vámpír vagy, de ugyanakkor még nem erős mágus. Én régóta élek, s nekem se megy könnyedén mindig az életek vissza hozatala. S azt se szabad elfelejteni, hogy ha egy lelket visszahozol, akkor annak ára van. – nem fogom áltatni. Sok esetben a túlvilág olyankor másik lelket kér az elveszített lélekért. Képes lenne csak úgy elvenni valakinek az életé? – De ha szeretnéd, akkor segítek benne, együtt megpróbálhatjuk. – pillantok rá egy biztató mosoly keretében, miközben kezem arcán pihen, ha csak el nem lökte azóta.



- Bocsánat a késés miatt

Amúgy sem lett volna tisztem, hogy elítéljem őt bármiért. Meganny hibát követtem már el életem során, és ha most én olvasnám rá valakire azt, hogy mik száradnak a lelkén, hatalmas ostobaságot követnék el, ráadásul szembeköpném magam vele. - Talán másnak szörnyeteg vagy. De nekem nem. És amíg nem változom szörnyeteggé a szemeidben, talán... nem ragadtatom el magam semmire, amit végül megbánnék - hajtottam le a fejem pár másodpercre. Szerettem megkeresni a stabil pontokat az életemben, habár azt nem tudtam, hogy Nefertiti mikor és hogyan volt képes ennyire a bőröm alá fészkelődni. Annyi biztos, hogy nem két perc alatt történt, és senkit nem láttam volna szívesebben most nála. Boszorkány volt, ráadásul tudott kezelni, ami egy ehhez hasonló szituációban elég nagy ütőkártya. Ha más talál rám abban a kriptában, semmi kétség, hogy vér folyt volna. Talán az én vérem is, és ezzel egyúttal be is kerültem volna a családom körébe, hisz már évtizedek óta abban a kriptában nyugodnak az elhunyt rokonaim. Apám nem lenne rám büszke, bár őt már akkor elveszítettem, mikor vámpírrá változtam, és majdnem megöltem a húgomat. Minden apa szívének kedves a lánya, és ha őt bántják, hát az illető az apa legnagyobb ellenségévé válik. Nem tartoztam a kivételek közé, és mire rájöttem, hogy ideje lett volna bocsánatot kérnem, már ő is eltávozott az élők közül. Szépen lassan mindannyian felszívódtunk, a barátok pedig azt hitték a családról, hogy... végleg megszakadt a vérvonal. Nem mintha bármi értékes lett volna ebben a családban.
Megráztam a fejem. - Tényleg... tényleg nem használtam. Nem akartam warlock lenni, annyira... kezelhetetlennek éreztem - ráztam meg a fejemet, majd nagyot nyelve beletúrtam a fürtjeimbe. Azt hiszem, régóta nem voltam ennyire tanácstalan. Mit kellett volna tennem annak érdekében, hogy jóvá tegyem a legnagyobb hibámat? Kockáztatnom kellett. Más kiút nem létezett ebből a végtelennek tűnő alagútból. És sokat fogok veszíteni, de... a húgom halálánál nem nagyobbat. - Tudom - suttogtam csendesen, miután végigsimított az arcomon. - És gondolom, az az ár nem az én életem lenne, pedig... érte mindenemet odaadnám - csuklott el a hangom. Utáltam gyenge lenni. Utáltam megmutatni, hogy érző szívet rejt ez a komor test.
Amikor elhangzott az ajánlata, már rögtön tudtam, hogy mit kell tennem. Az ellenkezés úgy éledt fel bennem, mintha egész nap erre készültem volna. - Szó sem lehet róla! Ha ára van... mégis miből gondolod, hogy engedném, hogy belekeveredj? - kérdeztem ekkor már éledő hangon, a lélegzetem pedig felgyorsult.  

//

- Sose leszel a szemeimben szörnyeteg, ezt jobb, ha tudatosítod magadban. – pillantottam rá komolyan, ugyanakkor a szeretet és a szerelem apró szikráival az íriszeimben. Mindenki hibázik, néha megbotlunk, olyat teszünk, amit nem akarunk, vagy talán olyat mondunk, de az életnek van egy nagy kincse… Még pedig az, hogy képesek vagyunk megbocsájtani. Én pedig neki bármikor képes lettem volna megbocsájtani. Túl régóta nem engedtem ennyire közel senkit se, mint őt. Kár lenne tagadni, hogy nem élveztem a földi örömöket korábban, de nem szerettem azokat az embereket, akiket a közelembe engedtem ilyen téren. Kivéve őt. Magam sem tudom, hogy mikor is történt meg pontosan, de nem is akarom már megfejteni, hogy melyik volt az a perc, amikor a szívem részben az övé lett. Hiszen csak az számított, hogy itt volt, én pedig ott, ahol lennem kellett, mellette és igyekeztem támaszt vagy éppen vigaszt nyújtani számára.
- Most az szeretnél lenni, vagy inkább csak amiatt, hogy talán visszahozhatnád őt? – ha utóbbi, akkor vélhetően sose engedném azt, hogy megszerezze az erejét, hiszen tudom jól, hogy mennyire veszélyes tud lenni. Főleg olyankor, amikor nem tudja az illető használni és esetleg nem is áll mellette senki se. Én mellette állnék, de akkor se akarom, hogy egy ilyen helyzetben meghozott döntése miatt változzon meg ismét teljesen az élete. Szerintem még a vámpírságot se tudta teljesen elfogatni, s legalább egyiket tudnia kellene elfogadni. – Az élet sose azt veszi el, amit könnyedén felajánlana az ember. Vagy ami logikus lenne, ahogyan a varázslat se. Nem mindig életet követel, kérhet érte erőt vagy akár szenvedést is. – pillantottam rá komolyan, hiszen láttam már azt, hogy miként sújtott le valakire az erő, vagy a természet, hiszen mi abból nyerjük az erőnket. Mi a természet gyermekei vagyunk. A boszorkányok vélhetően emiatt  is tisztelik még inkább az anyaföldet és a növényeket. Néha pontosan azok vannak a segítségünkre, mintsem az emberek, vagy éppen a többi boszorkány vagy mágus.
- Miből gondolod, hogy hagynám azt, hogy ne engedd meg? – kérdeztem vissza habozás nélkül, majd pedig felálltam, miután leraktam a kezemből a poharat. Lassan sétáltam az ablakhoz, ahonnét tökéletesen lehetett látni az utcákon zajló életet. – Én már sok mindent megéltem és eléggé idős vagyok ahhoz, hogy életben maradjak, legalábbis megvan az esélye, s ha az ő élete mosolyt tudna csalni az arcodra, akkor megtenném. Még a kockázat ellenére is. – feleltem neki kicsit már halkabban, de nem néztem rá. Csak álltam ott és a várost figyeltem. Boldognak szerettem volna látni őt, s úgy éreztem, hogy én már képtelen vagyok talán őt újra az élők közé rángatni, a boldogságot becsempészni az életébe, így érthető volt, hogy akár még az életemet is a testvére életére cserélném… Ha valaki fontos számunkra, akkor bármit képesek vagyunk megtenni azért, hogy boldognak lássuk.