Share | 

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Jan. 03, 2016 10:11 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, ... 9, 10, 11  Next



Oliver & Serah



Akkor régen évszázadokkal ezelőtt nem gondoltam volna, hogy képes leszek őt ilyen szinten gyűlölni, most mégis így érzem, és még sem vagyok képes rá, hogy komolyabban ártsak neki és ez ebben az egészben a legrosszabb és a legfursztrálóbb, pedig tudom, hogy kellene. Akkor bújhatok ki a nyakamra tekert kötélből, ami folyamatosan fojtogat, de meg nem képes ölni, ha lépéseket teszek, még hozzá komoly lépéseket, mert ő nem fogja fel, hogy ez így rettenetes és nem hajlandó legalább megpróbálni bevégezni az egészet, pedig meg kell értenie egyszer és mindenkorra, hogy nem fogom abbahagyni ezt az egészet. Igen, a vége az lesz, hogy valamelyikünk meghal és miért nem jó neki az, hogy én legyek a valamelyikünk? Én akarom ezt, én vágyom már végre a pihentető halálra, nekem lenne szükségem rá, és ő csak azért sem hajlandó engedni, segíteni... Most is úgy ment meg, mint ha lenne értelme, pedig meg tudom védeni magamat.
Igaza van engem is meg akarnak ölni a vadászok, de ez még nem jelenti azt, hogy hagyom, hogy ő végezzen velük és megölje őket. Eszem ágában sincs a kezébe adni a jogot, hogy újabb életeket oltson ki, már így is túlságosan sok vér tapad a a kezéhez. Megmondtam neki, ha kell akkor a nyomában leszek és újra és újra megakadályozom, hogy ártson másoknak. Megnehezítem az életét... na de nem most.
A világ elsötétül, hozzám pedig végül már nem jut el semmi más csak a süket feketeség és nem több. Nem tudom, hogy mennyi idő telik el, mire kezdek magamhoz térni. A kemény padló finoman szólva is kellemetlen fekhely. Persze tudom, hogy neki is, de ő mégis csak vámpír, könnyebben regenerálódik egy ilyen után is, mint én, akinek sajogni fog a háta, mint a fene, bár ezzel most igyekszem nem igen foglalkozni. Lassan nyitogatom csak a fejemet, olyan mintha másnapos lennék, pedig arra már néhány évtizede nem volt példa. Megtapogatom a fejemet, de nem érzek rajta semmit, valami mással üthettek ki. A szemöldököm ráncba szalad, ahogyan feltápászkodom és eljut hozzám közben az ismerős hang is.
- Remek. - ennyit sikerül csak elsőre kinyögni, amikor végre megértem, hogy miről is van szó. A rácsok másik oldalán vagyok, odakint pedig azok, akik ide bezártak minket, akik talán még nem tudják, hogy mit kezdjenek velünk, vagy még nem tudják, hogy hogyan tegyék. - Hagyhatom is nekik... ha nem én öllek meg, akkor nem lesz miatta bűntudatom... és talán engem is meg tudnak ölni. - halk, kissé rekedten induló szavak csak, de szándékosak. Nem érdekel, hogy mit gondol és az sem, hogy mit mond a virágokról. Igen tegyék csak, öljenek meg minket, próbálják meg. Oliver nem igen fogja hagyni magát, de láthatóan őt is könnyedén le tudták szerelni, akkor hát nem lehetnek olyan tapasztalatlanok. Jó persze közre játszott benne az is, hogy én is rendesen visszafogtam, hogy még véletlenül se öljön meg senkit sem.
Közben a kintiek lassan elszivárognak. Csak egy fickó marad, aki afféle őrként funkcionál gondolom. Valami régi székfélére ül le, de nem kifejezetten minket figyel, gondolom csak a társaira vár, amíg ők majd visszatérnek valami fontos elintézése után, vagy... addig megássák azokat a sírokat, ahová majd a virágok kerülnek?

♫ If I never see your face again ♫RuhaCsöbörből vödörbe ©
Vissza az elejére Go down

avatar
Ösi vámpír •• Egy vagyok a legidősebbek közül, add meg a tiszteletet
Tartózkodási hely :
▸ all around the world
Hobbi & foglalkozás :
▸ doppelgangers
Humor :
▸ dark



A poszt írója Oliver D. Lambrick
Elküldésének ideje Vas. Dec. 27, 2015 1:15 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, ... 9, 10, 11  Next




Serah & Oliver

you are a clever girl, don't be stupid

[You must be registered and logged in to see this image.]
- Hisztis boszorkány. - Már csak ennyit tudtam kinyögni annak kapcsán, hogy megint előjött ezzel a "nem tud megölni, senki nem tud megölni"-című dallal, aminek a szövegét lassan már tényleg megtanulom. Jó, megjegyezhetném én azt, hogy tényleg nem árt neki semmi és senki, kivéve ha engem megölnek, mert akkor ő is velem hal meg. De nem látja a próbálkozást, hogy próbálnék vele normálisan viselkedni? A sajátos stílusommal persze, mert én ezzel voltam megáldva. Nem tudtam senki felé olyan szavakat harsogni, amelyek könnyű szerrel türözték volna, hogy imádom az emberiséget, és más élőlényeket. Én nem szerettem senjit magamon kívül. De már tényleg mindárt magamon kívülre kerülök.
- A francba is, ne mondd meg nekem, hogy mit csináljak! - Életre kelt a hangom, mikor rám tukmálta, hogy nem ölhetem meg őket. Az pedig csak mellékes volt, hogy még mindig szúrt a mellkasom a fájdalomtól, mégpedig az általa keltett fájdalomtól. Az iménti békés szándék után most szívem szerint az ő fejét tekertem volna le a helyéről, de nem ő volt a legnagyobb gondom jelenleg. Bár neki jó, ha ezek engem itt megölnek, mert nem szenvedne tovább. Nem voltam boszorkány, de olyan adrenalin löketet éreztem magamban, amit régen nem, és tudtam, hogy pár másodpercen belül ha nem a szívemet robbantja fel, akkor az agyam mondja fel a szolgálatot, és itt vérenzgés lesz.
Az, hogy mi ketten egymással voltunk elfoglalva, tökéletes alkalmat nyitott meg a vendégségbe érkezőknek ahhoz, hogy pár másodpercen belül fordítsanak az arányokon. Serah-val kezdték, és mikor a mellkasomban megszűnt a fájdalom, még egy utolsó lehetőségként ott termettem a hozzám legközelebbb álló mellett, majd a nyakába harapva kezdtem el táplálkozni... az, amit Serah velem tett, éhséget váltott ki belőlem, a vérben pedig valami furcsa oknál fogva nem volt verbéna... felkészületlen suhancok.
Fájdalmas nyöszörgéssel váltam el a nyaktól, miután a hátamban szúrást éreztem... a véremben úgy áradt szét a nagy adagnyi verbéna, amit belém döftek, mintha varászlattal gyorsították volna fel a hatását. Nem kellett sokat várnom, hogy az előttem lévő tér elhomályosuljon, aztán már csak annyit hallottam, hogy ránk csapódik a cella. Nem aludtam el, tökéletesen láttam, hogy Serah mellettem kapott helyet. Ő viszont szépen elájult, én pedig csak a falnak dőlve vártam, hogy valahogy kitisztuljon a látásomn...
Fél óra múlva csak egy fokkal lett jobb. Már nagyjából láttam színeket is, és Serah felé fordítottam a fejemet. - Ébresztő, Csipkerózsika. Azt hiszem, hogy... egymásra vagyunk utalva. - bukott ki belőlem, mikor már láttam szemei mozgását. Nem volt bennem túl sok erő ahhoz, hogy bármit is tegyek... ahogy sejtettem, mire mozdulni próbáltam volna vagy felállni, vissza is estem a fal mellé. Közben a kint sugdolózó vadászokat hallgattam amennyire tőlem telt. - Éppen azt beszélik, milyen virágot ültessenek a sírunkra. - köszörültem meg a torkomat.


[You must be registered and logged in to see this link.]


Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szomb. Dec. 26, 2015 1:55 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, ... 9, 10, 11  Next



Oliver & Serah



Magam sem tudom, hogy mit akarok ezzel elérni, kétségbeesett lépés, mert már nincs más ötletem. Nem tudom, hogy mivel vehetném rá, hogy segítsen nekem, már pedig segítenie kell, mert ha nem teszi... magam sem tudom, hogy mi lesz akkor. Nem bírom már ezt tovább, egyszerűen sok, szabadulni akarok tőle, szabadulni akarok az élettől és mindentől, ami vele jár. Jó lenne végre kikapcsolni és annyiban hagyni ezt az egészet. Az életem nem szól semmiről, csak néha teszek ezt-azt, hogy legalább valami történjen. Segítek Shelbynek, mert legalább ezzel is tehetek valamit, de egyébként... olyan kilátástalan minden. Ő pedig mintha még élvezné is azt, hogy kínozhat az élettel, amit miatta kell élnem. Meg sem próbált segíteni és pont e miatt van itt és ezért nem érdekel, ha ne adj isten fázik is a hideg kövön. Megérdemli, bele úgy se hal, akkor meg nem teljesen mindegy? Lehetne rosszabb is. Ülhetne ott bent megkötözve karóktól kivéreztetve, akkor szerintem nyűgösebb lenne.
- Érted? Marhaság! Miattad... a nagyim miatt, de hogy érted... - megrázom a fejemet. Legszívesebben végeznék vele, ha képes lennék rá egyáltalán. Talán idővel képes leszek rá, kivárhatja még azt hogy végleg elpattanjon bennem valami és akkor majd megteszem, vagy megpróbálom, mert könnyen lehet, hogy amúgy is lehetetlen lenne.
- Arrogancia... nem áll jól. - rázom meg a fejemet. Még hogy nekem kell tanulnom. Egyet kellett igazán megtanulnom, azt hogy ne bízzam senkiben, hiszen benne se szabadott volna, én viszont voltam olyan buta, hogy megtettem, pedig tudtam, hogy nem szabad. És most itt vagyok miatta bajban és miatta nehéz helyzetben, mert amíg rá figyelek, hogy visszafogjam addig engem támadnak. Igen, az emberek buták, eddig is tudtam, képtelen felfogni, hogy mi miért történik, hogy őket védem... mintha nem is érdekelné őket, vagy minimum képtelenek lennének felfogni. Nem számít, ettől még visszafogom őt.
- Nem tud megölni, csak még mindig nem fogod fel azt sem, hogy miért vagy itt. - megvédett, nem fogok e miatt megenyhülni. Igen a folyó árt nekem, de nem öl meg, semmi sem képes megölni. Lelassít, megállít, kómába is ejthet akár, amíg rendbe nem jövök, de ennyi, meg nem halok akkor sem. Ha képes lennék rá, már megtörtént volna és nem erre még eddig nem került sor, pedig már sokakkal húztam újat, akikkel biztosan sokak szerint nem szabadott volna. Ő pedig persze megindul feléjük annak ellenére, amit mondtam neki. Persze nem kap választ, csak összehangolt támadást, újabb számszeríjből kilőtt karó repül felé több is. Szépen együtt dolgoznak, de tudom, hogy ettől még lassabbak nála, ezért támadom megint őt, nem pedig a támadóinkat. Kapnak egy lökést, mintha afféle széllökés lenne, a falnak kenődnek tőle, de aztán Oliver szíves a cél.
- Mondtam, hogy nem ölheted meg őket! Túl sokat öltél már Oliver! - szorítom a szívét, ahogy csak tudom, egészen addig a pillanatig, amíg képes vagyok rá koncentrálni, amíg aztán el nem sötétül a világ. Áram, sokkoló, valami hasonló lehet, és amikor magamhoz térek már abban a cellában csücsülök, amelyikbe előzőleg én magam zártam be őt. Kába vagyok, forog a világ és van egy olyan érzésem, hogy majd vele kell farkasszemet néznem és hogy nem fogja értékelni, hogy közös kis ketrecben kaptunk helyet.

♫ If I never see your face again ♫ ♦️ Ruha ♦️ Kicsit megcsavartam, sikíts, ha nem jó így Very Happy ♦️ ©️
Vissza az elejére Go down

avatar
Ösi vámpír •• Egy vagyok a legidősebbek közül, add meg a tiszteletet
Tartózkodási hely :
▸ all around the world
Hobbi & foglalkozás :
▸ doppelgangers
Humor :
▸ dark



A poszt írója Oliver D. Lambrick
Elküldésének ideje Hétf. Dec. 14, 2015 7:16 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, ... 9, 10, 11  Next




Serah & Oliver

you are a clever girl, don't be stupid 

[You must be registered and logged in to see this image.]
Soha nem volt erényem az, hogy ép, józan ésszel gondolkodjak. Bár sokan mondták, hogy ahhoz a temérdek kegyetlenséghez, ami kísérte az életemet, szüség volt valami kis agyhoz, csak annyit tudtam felelni, hogy ahhoz inkább valami egészen más kell. Ravaszság, türelem, és utóbbi ugyan nem túl sokszor adatott meg, de amikor szüiség volt rá, igenis ki tudtam várni a soromat. Valljuk be, ezért voltak jók a belépőim, és ezért találtam mindig méltó társakra a bajban. Már ha ezt lehetett bajnak nevezni. Valójában vállaltá a kockázatot, hogy mellettem vagy dicsőséget kapnak, vagy pedig elnyerik méltó büntetésüket: a halált, amivel engem már régóta fenyeget minden második ember. Vagy nem ember, a tárgy szempontjából lényegtelen volt, hogy kinek is volt problémája velem. Egyedül teljes hűséget Tatia mutatott irányomban, de ezt is csak annak tudtam be, hogy már fiatal emberekként is egymásra voltunk utalva Niklaus mellett. Ha valakire, hát rá igaz, hogy hűséges, éppen annyira, mint én hozzá.
Lebiggyesztettem ajkaimat, és szomorúan vizslattam arcát, habár látszódott rajtam, hogy a lehető legjobb színészi képességeimet kapartam elő valahonnan a tarsolyom legmélyéből. - Attól még tudok fázni. - néztem rá teljes durcával, mint valami ötéves, majd megráztam a fejem, és teljesen lazán legyintettem egyet, jelezvén, hogy hagyjuk a gyerekes hiszti előadásomat, valahogy ez most nem szolgált semmiféle célt. Azon kívül, hogy én jól éreztem magam tőle és jól szórakoztam.
- Tudom, tudom. Miért nem vagyok képes felfogni? - forgattam meg a szememet, helyette fejezve be a saját mondatát. - Nincs lehetetlen. Nekem legalábbis ezt tanította az apám. Sosem mentem más emberek feje után,. Bár tény, nagyon hízelgő, hogy ennyi évszázadon keresztül csak értem éltél. - vonogattam a szemöldökömet szemtelenül, de a fülem még idejében kapcsolt, és hallottam pár lépést odakintről. Mire Serahra néztem, feltűnt, hogy ő is hasonlóképpen nézett abba az irányba, tehát ő is hallotta.
Felsóhajtottam. - Sokat kell még tanulnod. Nagyon sokat. - vontam egyet a vállamon, majd mikor már szemeimmel is láttam a háborgatókat, végigmértem őket, hogy mennyi is az annyi. A karó elől kitértem, majd a rácsok következtek. Nem érdekelt Serah élete túlzottan, de lehetőséget láttam saját magam életének a mentésére, így amint lehetőségem adódott, értelemszerűen azt választottam. - Vadászgatunk, vadászgatunk? - billent oldalra a fejem, mituán már nem választott el rács tőlük, és szinte éreztem, hogy vérszomj gyűlik a gyomromban, ahogy végignéztem rajtuk. Serah szavait sikerült teljesen figyelmen kívül hagynom, a fájdalom, amit okozott is hanyagolható volt. A torkukat akartam átharapni, ám még időben feltűnt, ahogy az egyik a lehető leggyorsabb sebességével kap elő egy kisebb fegyvert, és kilőtte a töltényét. Serah irányába.
Egy másodperc tizedrésze alatt ott álltam mellette, és tenyeremmel kaptam el a fából faragott golyót, majd fogaimat összeszorítva zúztam össze. - Ahelyett, hogy az én szívemet szorongatod, nem gondolod, hogy van nagyobb ellenséged is momentán, mint én? - kérdeztem. Elvégre lássa be, nem én akartam golyót ereszteni a fejébe. És amúgy is, miért az én szívemre figyelt, míg ez a kis senki kihasználva ezt, majdnem lelőtte? Neki ez olyan lett volna, mint egy sima töltény. Hacsak nincs csodálatos gyógyuló képessége.
Elfordítottam róla a fejemet, a vadász horda felé pillantottam, majd megindulva feléjük ismét összekoccantak a fogaim. - Ti pontosan melyikünkre vadásztok? - kérdeztem, bár tulajdonképpen nem érdekelt. Ha rajtam múlik, letépem mind fejét öt másodpercen belül.  


[You must be registered and logged in to see this link.]


Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szer. Nov. 25, 2015 8:57 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, ... 9, 10, 11  Next



Oliver & Serah



Nem adott nekem más választást, nem adott más lehetőséget, más utat, hogy másképp oldjam meg ezt az egészet, pedig én akartam... próbáltam szép szóval, próbáltam fenyegetéssel, próbáltam fizikai fenyítéssel, de Oliver mindig is túlságosan dacos volt és azt hiszi csak az lehetséges, amit ő akar, csak azért, mert vámpír, mert idősebb nálam? De nem olyan sokkal és azóta sokat fejlődtem én is. Boszorkány vagyok, nem kell vériváson élnem, még sem halok meg és még csak mágia sem kell hozzá, a részemről nem, az én erőmet nem csökkenti, hogy fiatal maradjak, magától történik, vagyis... a nagymamámtól. Mégis meg akarok halni, azt akarom, hogy vége legyen, ő pedig van annyira önző, hogy még ezt sem képes megadni nekem, én pedig már milliószor gondoltam rá bárcsak azon a napon nem segítettünk volna neki, bárcsak sorsára hagytuk volna. Vámpír és boszorkány ne közösködjön, annak soha sincs jó vége, főleg hogy a legtöbb vérszívó önző, vagy azzá válnak az idők során minél többet élnek. Oliver régen is az volt, ez azóta csak még jobban erősödött.
- Szerencse, hogy nem fázhatsz meg. - vámpírból van, nem hatnak rá az átlagos betegségek, nem fog betegen köhögni hetekig, egyébként sem az a cél, hogy elmenjen innen, vagy hogy köhöghessen. Az lenne a cél, hogy ne maradjon életben, vagy én ne maradjak életben, nem is értem miért nem fogta fel még mindig, hogy az önzése a saját életébe is kerülhet, csak mert nem hajlandó legalább megpróbálni. Nem tudhatjuk mi lenne a hatása, talán semmi, talán rá nem hatna sehogyan sem, ha megpróbálna végezni velem.
- Te is tudod, hogy nem én csináltam és ha ilyen egyszerű lenne már megtettem volna. Nem tudom megtörni és nem tudok célpontot váltani... miért nem vagy képes... - felfogni, fejeződne be a mondat, de már nincs időm rá. A jó ég tudja, hogyan kerültek ide, de ő is kiszúrhatja a közeledőket. Legalább egy tucat alak, talán vadászok... talán a jó ég tudja, hogy kicsodák, de sokan vannak, annyi szent. Követhettek vajon, amikor elkaptam Olivert, vagy miért lehetnek itt? Határozottan fordulok feléjük, Oliver pedig csak egy "fogd be!" típusú pillantást kap, hiába tudom, hogy úgy se lesz hajlandó visszafogni magát, soha sem hajlandó. Gyorsan kell döntenem, hiába nem akarok harcot és nem akarok bajt... ölni pedig végképp nem, még sem tart sokáig amíg döntenem kell, hiszen az alakok felsorakoznak és egyértelműen nem barátkozni akarnak. Az első lövés Oliver felé zúg el, karó, természetesen fa, de ezt neki kell megoldania, a második pedig engem célozna meg, de a számszeríj a plafon felé repül egyetlen intésemre. A következő mozdulat már a cseppnyi hezitálás után az ajtó láncának elpattanása.
- Ha megölöd bármelyiket... - nem akarok végezni velük, biztosan okkal vannak itt, talán épp Olivert újabb ellenségei, miért is ne lehetnének? Kétlem, hogy ne lenne egy nagy adagnyi halálos ellensége. Érezhet még egy enyhe szorítást a szíve tájékán, hogy felfogja... eszem ágában sincs annyiban hagyni, ha kivégez mindenkit.

♫ If I never see your face again ♫ ♦️ Ruha ♦️ Kicsit megcsavartam, sikíts, ha nem jó így Very Happy ♦️ ©️
Vissza az elejére Go down

avatar
Ösi vámpír •• Egy vagyok a legidősebbek közül, add meg a tiszteletet
Tartózkodási hely :
▸ all around the world
Hobbi & foglalkozás :
▸ doppelgangers
Humor :
▸ dark



A poszt írója Oliver D. Lambrick
Elküldésének ideje Hétf. Nov. 16, 2015 7:42 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, ... 9, 10, 11  Next




Serah & Oliver

you are a clever girl, don't be stupid 

[You must be registered and logged in to see this image.]
A nő tele volt meglepetésekkel. Évekkel ezelőtt azt gondoltam, hogy már minden lépését kiismertem, de újra és újra meg tudott lepni furcsa fordulatokkal, de ezek azért is voltak veszélyesek ezúttal, mert az életemet akarta kioltani velük. Vagy nagyon profi módszerekkel biztosította be magát ezúttal, és biztos abban, hogy nem vagyok képes kitörni innen, vagy elment minden józan esze, és beképzeli azt, hogy képes legyőzni. Ezt még soha nem sikerült senkinek megtennie, és egy hozzá hasonló félnótás sem most fogja elérni. Valljuk be, akinek évszázadokon egyetlen életcélja van, márpedig az, hogy engem kinyírjon, annak tényleg kevés sütnivalója van. Egyrészt meert velem kíván ujjat húzni, és ott az a bizonyos másrészt, még tényleg nem sikerült senkinek. Vagy úgy gondolta ma reggel, hogy ideje új hagyományokat teremteni? Roppant naív.
- Úgy látom, a mai nyugtatód elmaradt. - sóhajtottam fel, és a hideg falnak dőltem, mímelt sértődöttség vette kezdetét részemről. - Legalább bekészíthettél volna egy takarót. Nem fűt a vérem. - forgattam meg a szemem, és láthatóan nem vettem őt túl komolyan. Esetleg meg kellett volna tennem, de egyelőre még nem láttam értelmét. Ezen a cellán kívül még nem mutatott fel mást, amivel kiérdemelte volna az elismerésem. De egy cellába én is bármikor dalolva bevágom.
Újabb sóhaj kíséretében néztem körbe, ekkor már majdnem teljesen tiszta fejjel. Nem tudtam, mivel kábított el, de boszorkány, úgyhogy ezen nem is érdemes elgondolkodnom. - Ha most azt várod, hogy sírjak és zsebkendőért könyörögjek, rossz cella előtt ácsorogsz. - szűrődtek ki hangok a fogaim között, majd negédes vigyorra váltva méregettem. - Az öngyilkos hajlamaidat levezetheted máson is akár. Mennyi erődbe telne inkább máshoz kötni magad? - Kicsi híja volt, hogy ne szúrjak oda egy apró szócskát a mondatom végére, de nem is értettem, miért fogtam vissza magam. Se nem feleségem, se nem barátom, hogy visszafogjam a káromkodásaimat.


[You must be registered and logged in to see this link.]


Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Csüt. Okt. 29, 2015 1:39 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, ... 9, 10, 11  Next



Oliver & Serah



Oh a múlton már régóta nem gondolkodom, felemésztett volna és ha hagyom neki, akkor elvesztem. Sok minden van mögöttem, még sokkal több, amire cseppet sem vagyok büszke, épp ezért nem gondolok rá, hogy miket tettem eddigi életemben. Csak a jelenre koncentrálok és ezzel együtt a jövőre, hiszen épp azt akarom a jelenben elérni, hogy a jövő ne jöhessen létre, legalábbis számomra. Egyszerűen csak szabadságot akarok, új életet, más életet, vagy ha ezt nem érhetem el, akkor nem akarok már semmit sem. Nem tudom, hogy miért nem érti meg ezt, hogy miért nem próbál ez egyszer emberségesen viselkedni, leróni a tartozását és segíteni nekem. Egyáltalán nem biztos, hogy neki is baja lenne ebből. Ha megölne, ha megpróbálná, mert talán nem is sikerülne neki, akkor mindketten jobban járnánk nem igaz? Én sem keseríteném meg az ő életét és ő sem okozna nekem több fejfájást, milyen szép is lenne! Azt azonban tudom már, hogy úgy sem leszek képes őt érvekkel meggyőzni, akkor viszont mást kell tennem. Eddig kutattam, eddig próbáltam rájönni a megoldásra, de nem sikerült. Talán nincs is, talán van, de már nem tudom hol keressem. Egy viszont biztos, nem fogom feladni, és valahogy elérem, hogy felfogja már nem az vagyok, akit akkor régen könnyű volt átejtenie és az ujja köré csavarnia, még ha nem is ebben a sorrendben.
Figyelem, ahogyan lassan magához tér és felnéz rám. Nem lep meg, hogy így indít, támadó szavakkal még akkor is, amikor ő van rács mögött, amikor ő van vert helyzetben. Érdekes egy hozzáállása van, de ezt mindig is tudtam. Megcsóválom a fejemet, de aztán megkeményítem a tekintetemet. Nem érdekel már, mint mit mond, leperegnek a szavai és a sértések is.
- Én megmondtam neked, hogy van egyszerűbb út is. Vagy te halsz meg, vagy én... és most te vagy vert helyzetben, még nem fogtad fel? - én bizony nem fogok játszótérre menni, nekem most vele van dolgom, még hozzá nem is kicsi és ha nem fogja fel a helyzet komolyságát, az nem az én bajom, majd felfogja maximum akkor ha már úgy is mindegy. - Erős rácsok, átvizsgáltam, de nyugodtan mérd fel a lehetőségeidet. Megjegyzem, híján vagy nekik. - rántom meg a vállamat. Innen nem jut ki, csak ha dűlőre jutunk és innen még a családtagjaimnak sem tud ártani, na nem mintha tömegesen lennének és még abban sem lehet biztos, hogy érdekelne, ha ártana nekik. Az arcom rezzenéstelen, sokat változtam már az utóbbi évtizedekben, nem mar már a lelkiismeret, ha olyat teszek, amit nem szabadna. Nem vagyok jó boszorkány, nem vagy patyolat tiszta, vagy hófehér. Szürke... feketébe hajló inkább, és pont e miatt sejtheti, hogy bajban van, kénytelen lesz felfogni, hogy vagy megérti, bajban van, vagy csak még nagyobb bajban lesz. Ne jó taktika, ha csak még inkább kétségbeesett tettekre sarkall. Az őrült boszorkány veszélyes boszorkány, ezzel még neki is tisztában kellene lennie, bármennyire is istentelenül egoista.

♫ If I never see your face again ♫RuhaItt vagyok ragyogok ^^©
Vissza az elejére Go down

avatar
Ösi vámpír •• Egy vagyok a legidősebbek közül, add meg a tiszteletet
Tartózkodási hely :
▸ all around the world
Hobbi & foglalkozás :
▸ doppelgangers
Humor :
▸ dark



A poszt írója Oliver D. Lambrick
Elküldésének ideje Hétf. Okt. 26, 2015 11:58 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, ... 9, 10, 11  Next




Serah & Oliver

you are a clever girl, don't be stupid 

[You must be registered and logged in to see this image.]
Egy kellemes délutánnak indult. Nem voltam az a fajta, aki úgy igazán elgondolkodik az életén, habár megeshet, hogy bizonyára találnék oylat, amire nem voltam túlontúl büszke. Ez azonban a ritkábbik eset, minek is kutatnék valami után, amiről tudom, hogy úgysem vált ki belőlem semmilyen érzelmet? Az egésznek annyi értelmet nem tulajdonítottam, mint az amúgy néha leszakadó égnek. Ha esik az eső, akkor hadd essen, tudok tenni valamit ellene? Aligha. Ahogyan a múltban elkövetett hibák ellen sem tudtam már mit tenni. Már ha bevallanám azt, hogy hibákat követtem el, mert ez sem volt szokásom. Csak egy büszkeségfallal ruháztam fel magamat, és a legnagyobb ocsmányságokat oda sorakoztattam fel. Épeszű ember nem tudná elhinni, hogy ilyesmit valaki képes megtneni, de én gondolkodás nélkül cselekedtem, és egyetlen mozdulatom iránt sem volt bűntudatom. És bárki, aki azzal próbálkozott, hogy megpróbáljon bennem bármi jót találni, az elvérzett. Majdnem szó szerint. Ott volt Elena, aki szerint bennem is van valahol jó, de végül megkóstolta a pengém élét, szó szerint, ha úgy vesszük. És miért? Megelőzhette volna, ha másképpen dönt. Hát ennyi, egy döntésen múlott az élete. Nem tudtam azt eldönteni, hogy lett volna-e bűntudatom, ha az én hibámból hal meg. Értelme sincs ezen gondolkodni, tekintve, hogy már akkor remek társaság vette körül és megmentették az életét.
- Mi van? - reagáltam a szavakra hirtelen. Az idő múlása jelentéktelenné vált. Csak sötétséget láttam, majd éles fény jutott a szememig, és az első gondolatom az volt, hogy az előbb még az utcán sétálgattam, most hol is kötöttem ki, hol vagyok?
Összeszorítottam a szemem, majd hunyorogva ropogtattam meg a nyakamat, de az illat már majdnem mindent elárult, és emiatt vigyort is csalt az arcomra. - Micsoda meglepetés. - sóhajtottam fel, és elnyúltam a talajon. Minek vettem volna az erőfeszítést arra, hogy felálljak? Az átkai vannak elég erősek ahhoz, hogy ismét a talajra kerítsen, hát nem próbálkoztam feleslegesen, és őt ismerve, szükségem lesz minden erőmre. - Elég nevetséges vagy, ha már rács kellett ahhoz, hogy legyőzz. Akkor inkább egy játszótéren gyakorolnál. Bár szó mi szó, ott nem te esnél kétségbe, hanem jó pár gyerek. - néztem magam elé, szemügyre véve a vasrudakat. 


[You must be registered and logged in to see this link.]




A hozzászólást Oliver D. Lambrick összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. Nov. 07, 2015 12:34 pm-kor.
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Kedd Okt. 06, 2015 6:05 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, ... 9, 10, 11  Next



Oliver & Serah



Még mindig nem vagyok biztos benne, hogy ez megoldást hozhat, de ha egyszer nincs más választásom? Megnehezíti a dolgomat, pedig én igazán igyekeztem ezt normálisan rendezni. Nem lett volna más dolga, mint hogy eltegyen láb alól, nem hiszem, hogy ez olyan őrültmód lehetetlen dolog lenne, hogy ne teljesíthetné. Tudom, hogy csak azért nem teszi, hogy bosszantani tudjon vele, mert direkt cselekszik az ellen, amit az ember akar, amit ezúttal én akarok, pedig sokkal könnyebben vége lenne ennek az egésznek, sokkal hamarabb túl lennénk rajta mindketten, nekem is könnyebb dolgom lenne. És mégis kénytelen vagyok mindent bevetni, nem elég a fenyegetés, nem elég az, hogy próbálok hatni rá, a meggyőzés nem lesz elég én is tisztában vagyok vele, már tudom. Próbáltam, ott volt a bál is, de még ott sem értem el semmit sem nála. Nem tudom eldönteni, hogy nem érti, hogy egy idő után igenis tenni fogok valamit, amit talán megbánok majd, vagy azt hiszi nem változtam semmit. Évszázadok teltek el, keserű vagyok és fáradt, idővel az ember lelke is megkopik ennyi idő alatt, nem tudhatja, hogy mikor jutok el addig, hogy képes legyek tényleg durva dolgokat is véghez vinni.
És most itt vagyunk, ő odabent, én pedig idekint. Rácsok választják el, miután úgy egy fél órával ezelőtt elkaptam az utcán. Sötét volt, így aztán talán nem vett észre, vagy csak volt benne megint annyi önhittség, hogy úgy gondolta, hogy úgy sem tehet ellene semmit az, aki követi. Tévedett, felkészültem, hogy ne érezze meg a szagomat, direkt szél ellenben maradtam és elég varázslatot ismerek már ahhoz, hogy ki tudjak ütni egy vámpírt, hogy aztán könnyedén ide hozhassam. És most lassacskán ébredezik a rácsok mögött. Mágiával erősítetem meg, nem fog tudni egy könnyen kijutni onnan, saját erőből legalábbis biztosan nem.
- Tényleg kell ez Oliver? Tényleg nem érted, hogy ha a kétségbeesés végső szakadékának szélére sodorsz akkor... olyasmit is megteszek, amire nem is gondolnál? - nem könyörgő a hangom, ezúttal nem, sokkal inkább próbálom megértetni vele komolyan beszélve. Hátha felfogja végre, hogy nem engedem csak úgy el, hogy nem fogom hagyni, hogy tovább folytatódjon ez az egész. Be akarom fejezni végre, mert ez  bűbáj számomra átok, ami rajtam van és már nem bírom elviselni tovább. Meg kell szabadulnom tőle és egyben az élettől is.

♫ If I never see your face again ♫RuhaItt vagyok ragyogok ^^©
Vissza az elejére Go down

avatar
Ösi vámpír •• Egy vagyok a legidősebbek közül, add meg a tiszteletet
Tartózkodási hely :
● mystic falls ●
Hobbi & foglalkozás :
● fighting with myself ●
Humor :
● old ●



A poszt írója William C. Ward
Elküldésének ideje Szer. Feb. 25, 2015 4:28 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, ... 9, 10, 11  Next



[You must be registered and logged in to see this image.]
Nem vagyok egy jó játékos. Arról már szó se essék, hogy a fair-play távol áll tőlem. Nem szokásom betartani a néha csupán képzeletben előírt szabályokat, hisz az élet szabálytalan, jobb esetekben természetesen. Nem fűlik a fogam a korlátokhoz, egyáltalán, ki szeret, ki ragaszkodik ahhoz, hogy korlátozzák őt? Mik vagyunk mi, holmi állatok, kik ketrecbe zárhatók, naponta háromszor kapnak eledelt, és ezzel máris képesek elcsitítani az amúgy hangos üvöltéseket? Hát, nem! Engem nem lehet lefizetni, nem vagyok tanítható, sem idomítható. A saját játékszabályaim az egyetlenek, amelyeket hajlamos vagyok betartani, mindenki más szabályain átgázolok, s ha kell, életet oltok, de midnig megtalálom, ami számomra kell. És ami az enyém. Ennek a lánynak pedig van valamije, ami határozottan az enyém. A legértékesebb kincsem, melyet embertől kaptam. Pontosabban, ő azt hiszi, hogy az apámtól. De köze sincs a valósághoz mindennek. Nem apámtól kaptam. Apám egy iszákos alkoholista volt, ki azt gondolta, hogy talán jó móka egy ártatlan gyermek lelkén levezetni a feszültségét. Ám nem. Ehhez semmi köze a józan észhez.
Ahogyan annak a nyakláncnak sem.
- Nem várnám meg a zsigerek kihűlését, kérem! Nem vagyok időmilliomos, és nincs szükségem gyermeteg játékokra sem. Ami számomra szükséges, az ott van önnél. Már jó ideje ott van, és tudnia kell, hogy bármit megtreszek, csak hogy visszaszerezzem. Kíméljen meg gyermeteg játékaitól, különben én fosztom meg önt becses nyelvétől! - Hangom kemény, ámde vigyorgok közben. Magam sem tudom, mit találtam ilyen mókásnak, talán a játékot, mely kezd élesebbé válni. Mintha tudná, és én is tudnám, hogy a szavaim nem komolyak, helyette csak hergelem, s hergelem ezzel önmagam is. Akarom azt a láncot.
Az enyém!
- Szóval Amanda. Hm, ezen esetben már gondoskodni tudok a sírkövéről. Nem mintha nem lennék készségesen orvosolni a problémát egy névtelen monstrummal a teteme tetején. - vontam meg a vállam,de mosolyom nem csitult, továbbra is széles gesztussal bámultam rá. Minden komolyságomtól megfoszt eme gesztus, de nem érdekel.
- Óh! - bukott ki belőlem szinte rögvest, mikor alkudozó hangját meghallottam, és szinte kitártam előtte füleimet. - Kérem, avasson be. Mégis, mit tudnék én tenni magának, hogy visszakapjam a számomra oly értékes ékszert? Kérem, ne habozzon. És mi több, ne várasson! - ragadtam meg két vállát hirtelen.
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Pént. Jan. 09, 2015 6:11 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, ... 9, 10, 11  Next


Amy & Will

Everybody loves a winner. So nobody love me...

Próbálok rájönni, mégis miért ilyen arrogáns velem, és még mindig meggyőződésem, hogy azért, mert akkor nem köszöntem meg neki, hogy segített. Kicsit felhúz azzal, hogy hazugnak állít be, de végül jobban kezd érdekelni az, miért is húzta fel magát annyira, mint az, hogy a saját igazam szajkózzam.
Kijelentésére, miszerint számíthattam volna rá, hogy meg fog találni könnyedén, csak felvonom a szemöldököm, nem válaszolok. Érdekes, ahhoz képest, hogy annyira fontos volt, hogy megtaláljon, mégis egy évet nem jött utánam. Pedig nem költözködtem, mint egy vándorcigány, összesen két helyen voltam megtalálható. De inkább csak bólintok, jobbnak látom ezt a felfedezésemet nem az orra alá dörgölni, csak mereven állom a tekintetét, sejtheti, hogy nem vagyok az az alamuszi alkat. A medál említésére elcsodálkozok, hisz nem emlékszem semmiféle medálra, se nyakláncra, sem más ereklyére, és a fenyegető fellépése eléggé meg is rémít, aztán...eszembe villan. Egy pillanatnyi kép. A dulakodás. A gyorsasága, ami bőséggel meghaladta az enyémet. Az ereje, ahogy azokat a vérfarkasokat elintézte. És egy apró, csillanó tárgy, ami a földre hullott, aztán el is szelelt vele az egyik vérző pofájú dög.
S ekkor kezd megfogalmazódni bennem egy terv, az agyam sebesen pörgeti az alternatívákat. Igen, fontos neki az a valami, különben nem ugrálna itt habzó szájjal, mint egy veszett kutya. A kérdés csak az, hogy mennyire, és miért? Mézes madzagot vetek elé, pár szóban említve, hogy láttam valamit. Nem, nem ejtettek a fejemre csecsemőként, hogy ne tudjam, ősi vámpírral van dolgom, és csupán egy pillanatig tartana neki kitépnie a szívem a helyéről, szóval most okosnak kell lennem, Adni is, és elvenni is.
- Hmm. Megteheti. - bólogatok kissé szöszi fejemmel, pislogok ártatlanul rá, majd lépek közelebb egyet - Megölhet, ugrókötelezhet a kihűlt zsigereimmel egészen nyugodtan. Engem hidegen hagy, sőt, talán még meg is köszönném. De akkor sosem kerül közelebb ahhoz, hogy megtalálja az Ön számára oly becses kis szépséget. És az ugyebár, Mister, önnek nagyon-nagyon fontos. - mosolygok rá magabiztosan, és türelemmel várok, hátha válaszol a feltett kérdésemre is. Ugyan fiatal vagyok még, ez tény, alig múltam huszonegy, de nem vagyok agyatlan barbie baba. Persze azt nem mutatom, hogy valójában eléggé be vagyok ijedve, és tényleg nem díjaznék egy csatát vele, bár nem vagyok teljesen esélytelen sem vele szemben. Képzett vámpírvadász vagyok, és vámpír is. Tudnék neki meglepetést okozni, de remélem azért, hogy nem kerül erre sor. A bemutatkozására csak szelíd mosolyt villantok rá, bár a fölényes vigyorától a hideg is kiráz. Kétségem sincs afelől, hogy komolyan mondja minden szavát, valóban képes lenne megölni, ha valami nem úgy történne, ahogy akarná. A vámpírok néha igen szeszélyesek. Épp ezért vagyok még a viselkedése és a szavai ellenére is illedelmes, sőt tisztelettel beszélek hozzá.
- Köszönöm, hogy megtisztelt. Üdvözlöm, William. Én Amanda vagyok. Amanda Black. - mondom, kissé még teátrálisan meg is hajolok, mint valami hercegkisasszony, majd felegyenesedek, és teszek pár lépést oldalra, egy fa levelét kezdem tanulmányozni, simítom meg a zöld levelet lágyan, puha kis kezemmel. - Nem, nem tervezem a nevét a sírkövemre vésetni. Elég morbid lenne, nem gondolja? - rázom meg a fejem, majd visszafordulok hozzá. Ráemelem kékségeimet, és édes kis mosolyommal ajándékozom meg, leplezve félelmem. -Önnek a medál kell, és nekem is kell....valami. Szóval, ha segítek megtalálni a medálját, akkor Ön segít megtalálni azt a...hmm...valamit. Mit szól? - pillantok fel rá, és úgy érzem magam, mint az a bizonyos kígyó annak idején az Édenkertben. Persze valójában fogalmam sincs, hol lehet az a medál, de nem vagyok kétségbeesve. Ha egyszer valami megvolt, akkor annak bizony csak idő kérdése a nyomára bukkanni. Ha belemegy a játékba, én tisztességesen fogok játszani. Ha nem, még mindig lehet B tervem. Ha meg megöl...akkor meg nem tök mindegy? Még talán szívességet is tenne.


 Zene
 ઈ Note
 ઈ Words
 



 

Vissza az elejére Go down

avatar
Ösi vámpír •• Egy vagyok a legidősebbek közül, add meg a tiszteletet
Tartózkodási hely :
● mystic falls ●
Hobbi & foglalkozás :
● fighting with myself ●
Humor :
● old ●



A poszt írója William C. Ward
Elküldésének ideje Pént. Jan. 09, 2015 2:38 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, ... 9, 10, 11  Next



[You must be registered and logged in to see this image.]
Az egyetlen szerencséje továbbra is az volt, hogy egyrészt nőket nem ütök meg, másrészt nem is ölöm meg őket... ha úgy lenne, már mindennemű magyarázat nélkül itt feküdne előttem, és momentán a gyilkolás nem volt túlontúl ínyemre. Ilyen is szökőévente egyszer fordul elő, az is biztos. De kíváncsi voltam, hogy mivel áll elő. Ezek után, amot most produkáltam, kétlem, hogy ne emlékezne rám.
- Hihetetlennek nem hihetetlen. De azt is tudnod kellett volna, hogy ha tőlem lopsz, én gond nélkül talállak meg. - sziszegtem. Kamu volt. Méghozzá igencsak nagy hazugság, hiszen ez a találkozás teljesen véletlenül jött létre, nem miatta jöttem ebbe a városba. Tényleg vannak még nagy véletlenek, szóval jobb is, hogy eddig nem találkoztam vele. Igaz, a rögtönzés nem az erősségem, de volt időm lehiggadni.
- Eléggé fontos ahhoz, hogy a saját beleiddel fojtsalak meg, ha nem kapom tőled vissza. - billent oldalra a fejem, és arcom egyre inkább tükrözte türelmetlenségemet. Nincs hangulatom ahhoz, hogy itt kötözködjön velem. Gond nélkül el tudom venni azt, mai kell nekem. Csak hogy... nincs nála. Miért is lenne, Lehet, hogy eladta... vagy hasonló.
- A nevem William. Talán fejben már azt tervezed, hogy a sírköveden mi fog állni? Netán a gyilkosod nevét is rá akarod vésetni? - kérdeztem elvigyorodva.
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Nov. 23, 2014 11:19 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, ... 9, 10, 11  Next





Olivia & Jason

i will never give up on you  

Fájt, hogy ilyen módon akar távol tartani magától. Nem egyszerűen csak elvette volna tőlem a puszta emlékét is, hanem egy kész hazugsággá alakította volna át, ami miatt egy kicsit csalódtam is benne. Fordított helyzetben és soha nem lennék képes ilyesmire. De fordított helyzetben talán már nem is élnék, hiszen Jason elsősorban vadász és nem pedig érző emberi lény. Nem hiszem, hogy tettem volna benne akkora benyomást, hogy vámpírként is ugyanúgy tekintsen vissza rám. Összezavartam ez tény és való, de ő is ugyanúgy összezavart engem. S azzal, hogy nem sétáltam el és hagytam abban a hitben, hogy sikerrel járt nem csak most döntöttem mellette. Hanem végleg. Nem folytatom azt a valamit, ami kialakulni kezdett köztem és Dex között. Jobb lesz így nekünk. Nem történt volna meg az a csók sem és semmi, ha nem bizonytalanodom el a Jason iránt érzett vonzalmamban. Bár, akkor most könnyedén elfelejtethette volna most velem önmagát. A férfit, akiért küzdeni akarok. A karkötőért rendkívül hálás vagyok Dex-nek. Ez az egyetlen, ami folytonosan garantálja a biztonságomat és erről csak ő meg én tudunk. Ez pedig így van jól. Viszont vissza kell szoknom, hogy verbénát iszom minden reggel.
Testem, ahogy az övének simul teljesen felforr a vérem. Nem szabad elveszítenem a józan eszemet csak azért, mert a testem bizonyos vágy szektorai úgy gondolták, hogy itt az ideje újra belelendülniük a dolgokba. Közelsége melegséggel tölt el. Nem, nem azért mert bepisiltem annyira élveztem a csókját.. Egyszerűen csak olyan érzés jár át, mintha hazaérkeztem volna. Mintha mindig is lett volna a helyem. Az összezavarodottságom egy pillanat alatt elszállt, mintha soha nem létezett volna.
Ezt te sem gondolod komolyan. Te nehezíted meg a saját dolgodat.. Nagyon jól tudhatnál, hogy nem fogom feladni. Makacs vagyok. Kitartok melletted, akár tetszik, akár nem. – Letörlöm a könnycseppeket az arcáról. Miért ennyire édes? Ez az érzelgős oldala annyira melengette a szívemet. Felerősödött érzelmek. Ezek most rám is igazak, mert most már végre tisztán látom az érzelmem bonyolult kavalkádját, amit eddig olyan nehéznek találtam.. Végre sikerült tökéletesen kigubóznom. – Ez most egyáltalán nem lényeg. – Halványan elmosolyodom, majd lefejtem róla a láncokat. – Itt az ideje, hogy egy kicsit összeszed magad. Úgyis lement már a nap. – Mikor az utolsó lánctól is megszabadítottam megcsókoltam, de most röviden és gyengéden, majd a kezét fogva indultam el vele a lakásomra.

 


credit by lena




Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Nov. 23, 2014 8:27 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, ... 9, 10, 11  Next


Olivia & Jason: i'm confused

Fáj. Eszméletlenül fáj, hogy ezt kell tennem vele. A szívem majd megszakad.. soha nem éreztem még ekkora fájdalmat, pedig sok mindent át, és túléltem már. Sok kínzás, a kiképzésekkel járó szenvedések, rossz döntések, amikből a bajok származtak később, esetleg az én hibámból okozott halállal járt.. de egyik sem fogható ehhez. Ha el akarnám magyarázni talán az lenne a megfelelő szó rá, hogy egy hatalmas darabot készülnék elhagyni magamból. Amit aztán a későbbiekben nem lehetne meggyógyítani, csak egy fekete lyuk tátongana a helyén, egy folyamatosan vérző seb. Ami aztán olyan hatással lenne rám hogy vagy nagyon legyengít, vagy teljesen elborítja az agyamat, ezáltal jobb eredményeket érek el mint vadász. Még számomra is teljességgel felfoghatatlan ez az egész. Ha úgy vesszük, nem töltöttünk sok időt együtt, de olyan felejthetetlen élményeket köszönhetek neki, amivel tövig véste magát a szívembe. Mellette végre éltem, és most, mégis, el kell hagynom őt. Szép volt, jó volt, de ennyi volt..
Szinte ahogy az arcához érek úgy érzem hevesen lüktető szívét. Nem kell ide a hipermegaszuper hallásom, az csak biztossá tesz benne. Jól esik hogy egy érintésemmel belőle is hasonló érzéseket váltok ki, de ugyanekkor fájdalmas is, mert számunkra nincs jövő.. s még ha az ő szenvedésének véget is tudok vetni, az én emlékeimben akkor is ugyanúgy él, mintha most történt volna. Válaszol kérdéseimre, teljességgel hihetően, én pedig nem is húzom tovább a szót. Mert ha így lenne, még a végén meggondolnám magamat.
A hangom is beleremeg ahogy megigéztem. Elfordul tőlem, távolodik.. nem akarom hogy elmenjen. A kezeim ökölbe feszülnek, ha nem lenne a lánc rajtam nagy eséllyel megállítanám a lányt. Lehunyom szemeimet.. valamiért úgy érzem, így könnyebb. De a következő pillanatban váratlan dolog történik. Hátam a falnak szorul, míg a lány nekem simulva támadja le ajkaimat. Amint kapcsolok viszonozom tetteit, mintha az életem múlna rajta magamhoz szorítom őt. Az eddig visszatartott könnycseppek kiszöknek szemeimből.  - Hogy neked mindig mindent meg kell nehezíteni.. - Elmosolyodom. Egyáltalán nem szúrom le, csak még erősebben magamhoz szorítom a lányt. Ebből is látszik hogy nem voltam teljesen biztos a döntésemben. Szörnyű volt abban a tudatban lenni, még ha csak egy pillanatig is, hogy elveszítettem őt. - De mégis hogy? - Érdeklődőm. Most vagy én vagyok nagyon gyenge, vagy verbénával van védve, én pedig figyelmetlen voltam. Nem tudom. Ahogy azt sem, hogy hogyan tovább.

Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Nov. 23, 2014 2:41 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, ... 9, 10, 11  Next





Olivia & Jason

i will never give up on you  

Semmit nem tehet vagy mondhat, ami miatt hagynám, hogy ellökjön magától. Egyszerűen nem fogok neki hátat fordítani. Nem csak a bűntudat táplálja ezt a döntésemet egyszerűen én így érzem helyesnek, hogy kitartok mellette. Ő is könnyedén elzavarhatott volna, mikor azt kértem, hogy tanítson meg engem pár dologra mégis mellettem állt és támogatott. Na, jó azért ezt nem mondanám, hogy támogatott. Kiharcoltam a figyelmét magamnak talán túlságosan is. Egy éjszaka.. Ki gondolta volna, hogy ekkora hatással lesz rá egy olyan dolog, amit nem is gondoltam végig teljesen? Meggondolatlan voltam, de még mennyire. Azonban egy pillanatra sem bántam meg, hogy megtörtént.
Közelebb lépek hozzá. Nem tudom, hogy mit tervez. Talán meg akar igézni. Akkor pedig vele játszom a szerepemet, amit akar. Mert tudni akarom, hogy mégis mire akar megigézni. Ennyi ideig pedig képes vagyok fenntartani a látszatot miszerint voltam olyan ostoba, hogy védelem nélkül járok-kelek. Dex után megtanultam, hogy oda kell figyelnem. Bár most is csak a karkötőm véd az egész ellen, de Jason-nek erről az egészről fogalma nincs. Keze az arcomra simul és a szívem rögtön hevesebben kezd el verni. Remeg minden egyes porcikám én pedig kíváncsian várom, hogy mire készül. Bamba ábrázatot erőltetek magamra és úgy válaszolok a kérdésére. – A nevem Olivia Michelle Grey és azért vagyok itt, hogy segítsek rajtad. – Mondom már-már robotszerűen. Még soha nem volt lehetőségem megjátszani azt, hogy igézhető vagyok és még külső szemlélőként sem kellett végignéznem, ahogyan valaki  mással teszik meg csak remélni tudom, hogy valami ilyesmiről lehet szó. Rövid csókja megremegteti a belsőmet és legszívesebben nem ereszteném el, de tudom, hogy most nyugton kell maradnom és agyatlan zombiként kell viselkednem, mert ez az egyetlen lehetőségem arra, hogy megtudjam mégis mit akar elérni.
Úgy érzem, hogy egy világ dől össze bennem minden egyes szava a mellkasomba mar. Egyszerűen nem akarom elhinni, hogy ilyen mértékben el akar lökni magától. Legszívesebben felképelném és addig ütném, amíg magához nem tér.. Míg rá nem jön, hogy mekkora őrültségeket beszél, de nem tehetem. Mert pont ezt akarja elérni. Hogy eltávolodjak tőle, hogy megutáljam. Én pedig nem fogom megadni neki ezt az örömöt. Az egyszer biztos.
Hátrálok pár lépést és hátat fordítok neki. Kell egy kis idő, hogy gondolkodni tudjak. Össze kell szednem magam. Mély levegőt veszek és minden további nélkül visszafordulok és lecsapok az ajkaira. Szenvedélyesen csókolom testem az övének feszül nem engedem, hogy ellenkezzen. Karomat szorosan a nyaka köré fonom. Egy idő után elszakadok tőle és homlokomat az övének nyomom. – Nem mondok le rólad, soha. – Suttogom ajkaira.
 


credit by lena


Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Nov. 23, 2014 12:49 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, ... 9, 10, 11  Next


Olivia & Jason: you have to forget me

Hibát hibára halmozok, ami tőlem egyáltalán nem várt, meglepő újdonság. Közelében egyszerűen nem hogy nem tudok, nem is akarok gondolkodni csak teszem azt, amit éppen az adott helyzetben jónak érzek, ezért is történt minden tulajdonképpen visszafordíthatatlan dolog. Elsőként vágyaimnak nem állva ellent együtt töltök vele egy éjszakát, aztán a félelemtől vezérelve leiszom magam. Az egész eddigi életem során ő az első nő aki ennyire megdobogtatta szívemet, és lám, most itt vagyok vámpírként részegségemnek hála. Ez egy rossz körforgás, ami azzal az éjszakával kezdődött.. viszont, most adott egy lehetőség a feledtetésre.. itt állok vele szemben igaz kikötözve, de immáron vámpírként. Új vámpírként, ami azt illeti s igaz csak megfordult a fejemben az igézés nem is ötletként, most mégis hajlok felé.. ebben talán a felfokozott érzelmeim is közrejátszanak jelen pillanatban, s biztos vagyok benne hogy újabb hibát fogok elkövetni gondolatlanságom miatt, de nem tudok jobbat. Nem akarom tovább ezt a poshadt levegőt szívni, nem akarok itt lenni. Vannak gyengeségeim, és utálom a bezártságot. Ha a nap elől nem kellene bujkálnom, nem jöttem volna le ide.  - Nem tudom tovább húzni az időt.. és nem is akarom. - Biccentek fejemmel, mutatva egyetértésemet a lánnyal. Tudom hogy máshogy nem engedne el, makacs, talán még engem is felülmúl ebben a kategóriában, így kénytelen vagyok én engedni neki, még ha ez csak a látszat is. Közelebb jön hozzám kérésemre, emeli csuklóját amit megfogok és tartom vele a szemkontaktust. Másik kezemet arcára helyezem, amennyire engednek a láncok. Nem lett túl feszes, tudok mozogni tőle.  - Mi a neved? Miért vagy itt? - Pupillám tágul, s a normálisra váltakozik. Egy újabb teszt, de ez már csak azért is, mert biztosabbra szeretnék menni, illetve most csinálok ilyet először, ráadásul vele. Mikor látszólag bejön még közelebb hajolok hozzá, homlokomat a lányénak tapasztom majd gyengéden egy csókot nyomok ajkaira.  - Túl fontos vagy nekem Olivia.. ezért.. most jól figyelj rám kérlek. - Nehezen válok tőle..de muszáj. Amint tekintete ismét az enyémbe fúródik folytatom ezt a szívszorító jelenetet, az igézést. - El kell hogy engedj.. nem akarsz segíteni, soha nem is akartál.. pont az ellentettje. Nem mentettelek meg egyszer sem, sőt.. én voltam az a vámpír aki rád támadt, és bosszút akarsz állni rajtam. Az egyetlen amit érzel irántam az nem más mint, vágy. Vágy azután, hogy holtan láthass. Most pedig menj.. - Ahogy befejezem könny szökik a szemembe. Elengedem őt. Szó szerint is igazából.. hogy miért tettem mind ezt? Nem maradhat velem, túlságosan féltem. Sok a fenyegető veszély körülöttem, és sosem tudhatom a múlt mikor ér utol, s ha ez megtörténik, nem akarom hogy mellettem legyen.
Music: lost & found  

Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szomb. Nov. 15, 2014 1:00 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, ... 9, 10, 11  Next

olivia & jason
i'm here to help you, idiot
Én azt gondoltam, hogy a legnagyobb problémánk egy együtt eltöltött éjszaka lesz. Ehelyett ezzel kell szembesülnöm. Mondjuk azt hiszem ezt még könnyebben le tudjuk rendezni, mint azt, hogy beszélgessünk arról az éjszakáról, amikor boldogan merültünk el egymásban. Szerintem mindkettőnk számára sokkal kínosabb lenne az a helyzet, mint a jelenleg kialakult. Könnyebb ez. Hiszen tudjuk mind a ketten pontosan, hogy mivel állunk szemben. Ami azonban az érzéseimet illeti annyira ebben már nem vagyok biztos. Az egész rendkívül zavaros. Főleg, hogy most Dex is felbukkant a képben, de jobb lenne, ha mindkettejüket elfelejteném, mielőtt még bonyolultabbá tenném az amúgy sem egyszerű életemet. Egyetlen egy probléma van. Nem akarom, hogy egyszerű legyen vagy unalmas. Hiányoznának ezek a kisebb kihívások az életemből, amivel most is szembe kell néznem. Hiszen tudom jól, hogy át kell segítenem ezen az időszakon, ami nem lesz egy sétagalopp, de egy pillanatra sem hagyom el őt.
Bízom benne, de ugyanakkor tisztában vagyok azzal is, hogy milyen egy újszülött vámpírral szemben állni. Még egy olyannal is, aki nem éppen most került le a falvédőről. Szóval nem szavazhatok neki teljes és feltétlen bizalmat, mert nem csak ő van már itt. Hanem egy vámpír is, aki mindennél jobban vágyik a véremre, még ha ő meg is próbál ellenállni ennek az egésznek. Gondolhattam volna, hogy bepróbálkozik valamivel. Talán ezért sem lepődtem meg annyira. Könnyedén hárítottam a dolgot, de tudom nem azért engedett el, mert annyira fájt a csuklója, de legalább ez is egy jó kezdet. – Olyan vagyok, amilyennek éppen lennem kell. De most már végeztél a tesztekkel vagy van valami, amit el akarsz végezni, mielőtt beleegyezel abba, hogy iszol a vérembe és kimászunk ebből a porfészekből utána pedig kitalálunk valamit? – Nem értem, hogy miért gondolta meg ilyen hamar. Itt valami nem stimmel. Nem gondolkodom sokáig odalépek hozzá és a tekintetem nem veszem le róla, miközben koncentrálni kezdek a csuklómra. Igen.. Ott van még a karkötő, amit Dex-től kaptam. Lehet, hogy könnyedén le lehet tépni rólam, de aki nem tudja hol és mit keressen.. Hát az nem fogja megtalálni. Amúgy is. Kíváncsi vagyok, hogy mit tesz, ha azt hiszi, hogy meg tud igézni. Tekintetem végig az övébe vésem. Egyszerűen hajt a kíváncsiság. – Akkor? – Kérdezem és felemelem a csuklómat. Természetesen nem azt, amelyiken a verbénás karkötő díszeleg. Ennyire ostoba én sem vagyok.

here comes trouble • lesz még jobb is • ©

Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Nov. 09, 2014 11:45 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, ... 9, 10, 11  Next


Olivia & Jason: i believe you never leave me here

Legszívesebben a földbe ásnám magam szégyenemben. Az ahogy most kinézek, az amit most művelek annyira ellentmond önmagamnak, a valós énemnek, annyira kiléptem magamból hogy kezdem azt hinni hogy ez csak egy buta és rossz álom amiből ideje lenne felkelni. Ráadásul nem elég ez, ha ránézek Olivia-ra az együtt töltött éjszakánk jut eszembe, ami szintúgy zavarbaejt, és szinte már a szemébe sem bírok nézni, csak egy röpke másodpercig, s el is kapom a tekintetem. Minden máshoz magabiztosan állok hozzá, de ezeket a helyzeteket nem tudom kezelni. Ahogy azt sem tudom közölni vele hogy én most nem csak ezekről a megmentésekről beszéltem.. nem. Most annál sokkal többről lett volna szó, tulajdonképpen kettőnkről. Ami nagy eséllyel vagy nem tűnt fel neki, vagy nem foglalkozott vele, de én nem fogom ragozni. Nem fogom magam még ennél is kényelmetlenebb helyzetbe hozni, mert a végén nem kell ide a nap segítsége hogy élve elégjek.  - Fejezzük ezt be. - Fejemmel bólintok egyet, beletörődöm az egészbe mintsem tovább húznám a helyzetet, mivel ha ezt folytatjuk soha nem érünk a végére, hiába szerettem volna kitérni arra ami zavar.. csak szerettem volna. Nem ez a megfelelő hely, sem idő. Igazából félek ezt megbeszélni vele. Egyszer nagyon akarom, másszor pont ellenkezője. Eddig "lesüllyedtem", nem engedhetem meg magamnak azt is hogy.. hogy együtt legyünk. Fogalmam sincs mit szólna ha hallaná gondolataimat, de valószínűleg képen röhögne. Lehet hogy csak én gondolom ezt ennyire túl, és őt nem érdekli. Ami történt az úgyis megtörtént.
Ééés kiszabadul, legnagyobb meglepetésemre. Eltöri a csuklómat ami valószínűleg hatalmas fájdalmat jelentene ha nem tanították volna meg leküzdeni. Még csak az arcom sem rezdül, de elengedem a nőt. Kicsit megdöntve fejem nézek rá, egy elégedett mosolyt villantva, majd másik kezemmel megfogva a törött csuklómat visszarántom a helyére. - Tetszik ez a könyörtelen oldalad. - Kicsúszik. De igazából tényleg tetszik ez az oldala is, csak néha jól lenne gondolkozni is mielőtt beszélek. A nem régiben elővett verbénával szemezem, míg kezemmel közelebb hívom magamhoz a lányt. Természetesen eszem ágában sincs meginni, de a lányból sem szeretnék. Nem akarom bántani. Viszont ez az jelenti hogy nincs benne verbéna, ha így kínálgatja magát. Az az, megigézhetem kedvemre valóan. - Oké. Győztél. - Feltűnően az előbbi ellenállásomhoz képest nagyon hamar beadom a derekam, ami ha elővigyázatos neki is felfog tűnni.
Music: lost & found  

Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Nov. 02, 2014 12:46 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, ... 9, 10, 11  Next


Amy & Will

Everybody loves a winner. So nobody love me...

A férfi megjelenése felelevenít bennem egy rég eltemetett emléket. Az a nap, már olyan réginek tűnik, mintha soha meg sem történt volna.
Próbálok jópofát vágni a dologhoz, de nem igazán megy, mivel a pasas elég fenyegető hangnemben üdvözöl. Nem értem, miért beszél így velem. Arra gondolok, talán azért dühös, mert nem köszöntem meg, hogy segítségemre volt. Magyarázkodok, de látom azt is, hogy nem hisz nekem. nem vagyok ostoba, érzem a belőle áradó dühöt, és bevallom őszintén, megrémít. Nagyon is. Menekülési kényszerem van, legszívesebben elrohannék, de csak tétován távolodok tőle hátrafelé araszolva az avaron. A hangnem, amit megüt velem szemben azonban feléleszti bennem a büszkeségem. Őszinte vagyok, nem merészeljen hazugnak beállítani, mert színigaz minden szavam.
-Igen, megkerestem volna, de semmit nem tudtam magáról. Ez olyan hihetetlen? - mondom vissza komoran, egyenesen a képébe, mert engem egy vadidegen ne merjen hazugsággal vádolni.
Farkasszemet nézünk, gyönyörű kék szemem az Ő tekintetét fürkészi, állom a sarat, ha meg akar ölni, tegye meg, nem érdekel. Láthatóan hatással vannak rá a szavaim, mert kicsit mintha megváltozna a hozzáállása. Pillanatok telnek el vagy percek? Nem tudom, de végül megszólal, könyörtelen hangon követel tőlem valamiféle medált.
- Mit? Medált? Én nem láttam semmit, bár...- mondom először értetlenkedve, de aztán eszembe villan egy kép. Mikor dulakodott a farkasokkal, kiesett a zsebéből valami csillogó tárgy, amit az egyik bundás fel is vett, és el is rohant aztán vele, azt hiszem. Összeszűkült szemekkel pillantok fel rá, és a hangjából, indulatosságából tudom, hogy fontos neki. Hmmm, a kezemben vagy, drágám! Ó, nem hagyom ám magam, ha ki akarja szedni belőlem mit tudok, akkor kemény fába vágta a fejszéjét. Attól félek, ha elmondom, mit tudok, már nem lesz rám szüksége, és megöl. Cselhez kell folyamodnom. Arcomra egyfajta magabiztosság ül ki, ami tulajdonképpen álca, de neki ezt nem kell tudnia.
-Mennyire fontos magának az a medál? És árulja már el a nevét, ha már egyszer ilyen kellemes csevejre invitált ezen a szép napon. -mondom, miközben körbenézek az amúgy egész békés erdőben, és visszapillantva rá, csinos félmosolyra húzom a szám. Már nem vagyok ijedt kislány, többé nem, és leeshet neki a tantusz, hogy nem vagyok egészen olyan, mint amilyennek először láthatott. Ha kell neki, meglátjuk, meg tudunk-e egyezni. Neki a medál kell, nekem az életem. Ez így fair. Vagy nem. De mindegy.
  ઈ Zene
  ઈ Note
  ઈ Words
 


 
 



A hozzászólást Amanda Lusie Black összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. Dec. 13, 2014 4:24 pm-kor.
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szer. Okt. 29, 2014 1:13 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, ... 9, 10, 11  Next

olivia & jason
i'm here to help you, idiot
Láttam az arcán, hogy meglepődött, amikor kimondtam, hogy törődöm vele. Azok után, hogy megmentette az életemet és eltöltöttem vele egy éjszakát – ami hatalmas nagy hiba volt mindkettőnk részéről – komolyan úgy gondolja, hogy nem érdemli meg ezt az egészet. Legszívesebben a képébe röhögnék, mert ennyire ostoba még ő sem lehet. Van egyfajta kapocs közöttünk, ha tetszik neki, ha nem ez így van és nem fogom megszakítani csak azért, mert vámpír lett és nekem elméletben meg kellene tanulnom, hogyan öljem meg őket egytől-egyig. Mégis mindig a szívem győzedelmeskedett. Megsajnáltam egyet és mondhatni pátyolgattam, aminek köszönhetően kis híján meghaltam, de ő akkor is megmentett. Meggondolatlan voltam azon az éjszakán, de ő mégis ott volt mellettem, hogy segítsen. Ha ő nincs mostanra, már duplán is halott lennék. Pontosan ezért sem vagyok képes hátat fordítani neki. Ő képes volt egy idegenen segíteni én pedig egy úgymond baráton segítek. Ez pedig nem olyasmi, ami felett szemet hunyhatok.
Miért neked megérte akkor megölnöd azt a nyamvadt vámpírt? Hm? Ráértél volna akkor lépni, mikor már a szemfogait a nyakamba mélyesztette és elveszett volna a vérem nyújtotta örömökben, de te mégsem fordítottál nekem hátat, szóval ne várd el tőlem, hogy hátat fordítsak neked. Szükséged van rám, te is tudod, szóval mi lenne, ha befejeznék ezt az egészet és a lényegre térnénk? – Nem vagyok ostoba sem pedig naiv. Az utóbbi időben eléggé kezdem összeszedni magam. Nem tudnék levadászni egy vámpírt egymagam, de képes vagyok arra, hogy megvédjem magam. Nem vagyok senkinek sem a bábja és nem engedem, hogy úgy rángasson bárki is, ahogyan tetszik.
Megszorította a kezemet, aminek hatására a benne általam szorongatott karó könnyedén lehullott a földre. Ha azt hiszi, hogy ennyivel nyert én nem fogom feladni. Harcos vagyok és kitartok. Főleg, mivel az utóbbi időben inkább az erőnlétemre fektettem energiát és nem a technikámra. Nem akarom bántani, de nem hagyott nekem más választást. Hirtelen megfogom a kezét és egy roppanással töröm el a csuklóját kiszabadítva magam a karjainak a fogságából. – Csak azt hiszed, de ha ez annyira nehezen megy, akkor kénytelen vagyok más irányba vinni a dolgokat. – Felveszem a kellő távolságot, hiszen nem akarom, hogy még egyszer kényelmetlen helyzetbe hozzon főleg, hogy nem tudhatom, mikor veszíti el a fejét. Szeretnék neki segíteni, de nem szavazhatok teljes bizalmat neki. – Két lehetőséged van. Az egyik az, hogy szépen iszol a véremből a másik pedig.. – Kotorászni kezdek a zsebeimben – hála az égnek van belőle vagy ezer – de végül sikerül megtalálnom egy fiolányi verbénát. – Megiszod ezt és szépen felviszlek a lakásomra, ahol zacskós vért kapsz. Te döntesz.

here comes trouble • lesz még jobb is • ©

Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Csüt. Okt. 23, 2014 4:49 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, ... 9, 10, 11  Next


Olivia & Jason: i believe you never leave me here

Oké. Na ez most enyhén szólva meglepett, hiába volt a múltkori után tök egyértelmű a helyzet nekem nem igazán jött le. Törődik velem.. egyszerűen, annyira jól estek szavai.. borsózok. Jól esik végre érezni azt, hogy valakinek megint számítok. Hiába félek attól hogy ezen érzelmek csak gyengítenek.. valamilyen szinten viszont erősít is. Nyilván ha velem marad többnyire csak a rossz fogja érni, de ebben a sok rosszban talán néha lesz egy kicsi jó is.. legalábbis, magamban ezt annyira könnyű eldönteni. Aztán ha a helyzet úgy hozza hogy mondhatnám, akkor megfutamodok. Nem tudok úgy viszonyulni hozzá ahogy szeretném, s nyilván ebben közre játszik az hogy.. igazából, nem volt olyan nő aki ennyire megmozgatta bennem a szálakat.  Akitől függtem volna akár egy picit is.. az érzelemmentes napjaimnak vége. Vagy, csak azért mondom ezt mert felerősödtek érzelmeim a vámpírlét miatt? Nem tudom.. csak annyit, hogy ez a fajta kapcsolat számomra teljesen új és nehezen kezelhető.
Felnevetek. Kissé viccesnek találom ezt az egészet, vagy talán már csak kínomban nem tudok mást csinálni mintsem röhögni. - Miért pont én, Olivia? Megér ez neked ennyit? -  A nevetéstől kifakasztott könnyeimet törlöm kezemmel, majd elkomolyodva nézek, újabb kérdésekkel bombázva.  Mondjuk nem is értem miért faggatom ennyire erről a témáról, nem értem hogy miért akarom hogy erősítse meg azt hogy fontosnak tart, miközben ez engem még mindig kényelmetlenül érint.
Egy próbatétel. Észre sem vette, de átment. Kezdetnek jó. Nem enged a lánc fogságából még ha én azt is kértem tőle. Biztosra megy.. nem hiába az én tanítványom. De mi van akkor ha.. - Megleptél. Okos lány. - Vagy annyira mégsem? Megragadva karját magam elé rántom a lányt, kezéből kicsavarva az annyira szorított karót. Nem fogom le, szimplán csak az egyik kezemet átcsúsztatom a válla felett s várom mitévő lesz. Lehet, hogy nem számított rá.. de a vámpírok mocskos egy lények. Soha nem lehet tudni a következő lépésüket. Hiába kívánom vérét, ez valahogy mégis leköti , eltereli előle figyelmemet. Csak ez számít most.. a kiképzése. - Bármelyik pillanatban megölhetnélek. - Nyilván nem gondolom komolyan szavaimat, csak gondolván vegyük komolyan a helyzetet beleélem magam a szerepbe, s míg fülébe suttogom fenyegető szavaimat mutató ujjamat végig húzom szabad, takarás nélküli nyakán.
Music: lost & found  

Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Okt. 19, 2014 2:52 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, ... 9, 10, 11  Next

olivia & jason
what the hell happened to you?!
Úgy éreztem, hogy az én hibám is, hogy ez az egész megtörtént vele. Ugyanakkor nem csak ezért akartam segíteni neki. Hanem azért is, mert törődöm vele. Ő anélkül is megmentette az életemet, hogy különösebben foglalkozott volna vele, hogy ki vagyok. Nem volt ilyen, hogy ez a csaj most alacsonyabb nálam nem segítek neki. Gondolkodás nélkül segített nekem, mert vámpírral álltam szemben. Én pedig automatikusan segítek neki, mert nehézségekkel áll szemben, amit nem képes leküzdeni. Nem azért vagyok itt, mert szánom bánom bűneim és félek, hogy az én hatásom volt az, ami elérte ezt az egészet, hanem mert itt akarok lenni. Miért is kockáztatnám egy olyan dologért az életem, ami egyáltalán nem számít nekem semmit? Neki számított, hogy vámpírokat öljön. Nekem pedig most az számít, hogy ő biztonságban legyen. Ez az egyetlen dolog, amire szükségem van. Mindketten makacsok vagyunk, akár az öszvér és elég valószínű, hogy nem én fogom beadni a derekam, mert nem vagyok hajlandó feladni. Ez is amolyan elveszett ügy. De régen foglalkoztam már az ügyvédi munkámmal.. Talán valami új hívatást kellene keresnem. Ez lenne a legjobb megoldás, hiszen kiestem a gyakorlatból, de azért valamivel el kell tartanom magam. Nem, mintha nem lenne félretett pénzem, de azért mégis jobb megoldás lenne, ha valamivel a nap nagy részében le tudnám foglalni és nem egyfolytában töprengeni.
Tényleg azt hiszed, hogy ez az egyetlen ok, hogy itt vagyok? Ez már túl van a nevetséges határán, Jason. Azért vagyok itt, hogy segítsek rajtad, mert törődöm veled. Már akkor kifordulhattam volna, mikor idejöttem, de nem tettem, szóval csak most az egyszer hallgass rám. – Kezd felmenni bennem a pumpa, mert egyszerűen nem bírom elviselni, ha valaki túlságosan is makacsul ragaszkodik valamihez, ami teljesen értelmetlen. Én sem vagyok egyszerű eset, de én legalább a józan esze mellett próbálok érvelni, amit valószínűleg már sikeresen elveszített. – Először szeretném, ha innál egy keveset. Utána lehet szó a láncok levételéről. – Nem szeretném, ha megvágnám magam, akkor rögtön nekem ugrana vagy valaki másnak esne neki ugyanebből az okból. – Szóval szedd össze magad nagyfiú és hajrá. – Nyújtom felé ismét a karomat szorosan fogva a hátam mögött a karót. Bízom benne, de nem a szörnyeteg oldalában. S azért soha nem árt egy kis elővigyázatosság, ha az ember egy vámpírral áll szemben.

zeneszám • lesz még jobb is • ©

Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Kedd Okt. 14, 2014 8:20 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, ... 9, 10, 11  Next


Olivia & Jason: i believe you never leave me here

Mindketten erős személyiségek vagyunk. És úgy járja a mondás, hogy általában két ilyen személy nem fér el egymás mellett. Rám akar erőltetni egy olyan dolgot, amit rohadtul nem akarok megcsinálni. Félek. Mert vonz. Vonz a vére, hogy bőrébe mélyeszthetem fogaimat.. és a pusztító éhségem. Abban egyetértünk hogy minél tovább húzom annál rosszabb lesz.. de nem ezért tettem óvintézkedéseket, nem akarom bemocskolni vérét. Nem érdemlem meg egyszerűen.. nem vagyok jó ember, ellentétben vele. Képes lenne belemenni egy ennyire bizonytalan dologba, mindössze bűntudatból. Mert tudom hogy erre megy ki az egész.. ezzel akarja leróni bűneit, amit tulajdonképpen el sem követett. - Állj! Olivia! -  Rákiáltok ahogy hangom engedi, s ezzel félbeszakítom sületlenségeit. Amik tulajdonképpen nem teljesen azok. Tényleg elvesztettem mindenkit akire számíthatnék.. mondjuk, soha nem is volt ilyen személy igazán. Ezt a lányt sem akarom ellökni magamtól, egyszerűen csak.. én nem ezt kértem tőle. Nekem ne ajánlgassa magát. Legalábbis, ne így. - Nem kell ezt tenned. Nem hibáztatlak semmiért.. én felelek saját magamért, én vagyok a hibás mindenért. - Az előbbi hangnemről egy fokkal talán nyugodtabbra váltok, s így folytatom magyarázkodásomat. Tisztában vagyok vele hogy nem ez a legmegfelelőbb helyzet, és idő ennek megvitatására mert jelen pillanatban minden perc, minden másodperc számít. De egyszerűen nem szeretném ha szimplán ezért  a piti dologért ilyen nagy veszélybe sodorná magát ráadásul miattam. Mégis milyen mentor , edző lennék?
Egyszerűen kikészítenek gondolataim. Ez a kettősség ami ebben a pillanatban bennem zajlik..ez a döntésképtelenség. Szörnyű. Nem tudom melyik oldalamnak engedjek. Vagy, hogy egyáltalán férfiú büszkeségemet félre tudom tenni, s ezáltal Oliviának igazat adni. Nehéz..  de ahogy távolodni látom magamtól valami megindul bennem. Ha józan eszemre hallgatnék hagynám elmenni, mert lényegében tényleg csak veszélyt jelentek számára.. de, nem. Szükségem van rá. Akarom hogy itt legyen mellettem, a bajban. Ragaszkodom hozzá. - Kiélvezted hogy le vagyok láncolva vagy elengedsz végre? -  Gyengédebb hangnem, de kissé visszafogott pajzán mosoly pompázik arcomon kérdésem kíséretében, ami remélhetőleg elegendő lesz ahhoz hogy leállítsa őt. Próbára tett.. de nem felelhettem olyan válasszal ami tulajdonképpen engem érintene kínosan, a büszkeségem ezt engedte meg.
Ahogy feszítem a láncot, ezáltal izmaim is feszülnek. Magamra nézek, majd a lányra emelve tekintetem nézek rá kérdően, várva arra hogy mi tévő lesz.
Music: lost & found  

Vissza az elejére Go down

avatar
Ösi vámpír •• Egy vagyok a legidősebbek közül, add meg a tiszteletet
Tartózkodási hely :
● mystic falls ●
Hobbi & foglalkozás :
● fighting with myself ●
Humor :
● old ●



A poszt írója William C. Ward
Elküldésének ideje Vas. Okt. 12, 2014 10:21 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, ... 9, 10, 11  Next



[You must be registered and logged in to see this image.]
Régóta gyűlik bennem az a düh, amit most végre kitölthetek rajta. Ha valaki velem húz ujjat teszek róla, hogy ne ússza meg szárazon. Ő meglopott engem, ezért pedig most meg kell fizetnie. De mielőtt még megölném meg akarom tudni mit csinált apám medáljával. Hiszen az volt az egyetlen dolog ami utána maradt nekem. Amíg érzelmek nélkül életem talán fenyegetést is jelentett, hogy érzelmeket facsarna ki belőlem. Ezért sem igazán kutattam utána, ha kerestem volna ezt a tolvajt már biztos halott lenne. Igazából már meg is feledkeztem róla, de a sors nem volt kegyelmes hozzá. Mostanra pedig már meg tudok birkózni az érzelmeimmel, szóval ideje lenne visszavennem ami az enyém.
A naívsága rettentően szembetűnő volt. Nem tudom, hogy egyáltalán mire számított. Engem nehéz elkerülni, s főleg egy ilyen tett után.. nagy eséllyel a sors pontosan úgy hozza majd, hogy ismét találkozzon velem. Nem ez a megszokás? A rossz cselekedeteink a jövőben mindig kifizetésre kerülnek. S ez velem is megtörtént már...
- Szóval csak úgymegkerestél volna, igaz? Igencsak hízelgő tőled. - jegyeztem meg mintha mellékes információ volna, de ahogy elmélyültem a szemében, rögtön láttam benne, hogy ha most itt és most megölöm, akkor hibát fogok elkövetni. Hiszen egy vámpír a csatlósam között... nem lenne elégtétel nekem? Szeretek úgy játszani, hogy van mit riadóztatnom.  
- Mikor találkoztunk, elemeltél valamit... egy medált... majd köddé váltál. Hová lett a medál? Beszélj! - rivalltam rá, de ekkor már valamennyivel békésebben. Már ha ez nevezhető annak.
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Csüt. Okt. 09, 2014 9:09 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, ... 9, 10, 11  Next

olivia & jason
what the hell happened to you?!
Igazi fájdalommal jár az, hogy így látom őt. Úgy érzem ez az egész az én hibám miattam csökkent a figyelme, ha nem vonom kétségbe a céljait azon az estén, akkor talán most nem úgy állnánk egymással szemben, hogy egy rács választ el minket és, akkor nem is kellene megvitatnunk egy mindkettőnk számára rendkívül kínos témát. De voltam olyan ostoba, hogy hagytam a vágyaimnak, hogy a kezükbe vegyék az irányítást. Csak a vak ember nem veszi észre, hogy Jason mennyire vonzó férfi. Az pedig, hogy a lelke sötétségbe burkolózott és elzárkózott az érzések elől akadályt állított elém, egy kihívást, amit meg akartam oldani. Csak, hogy nem volt mit megoldani. Az egyetlen dolog, amit tehettem az, hogy porrá zúzom a világát és még őt is. Miattam áll egy szörnyeteg képében velem szemben. Legalábbis az ő szemében szörnyeteg. Tapasztalataim szerint azért vannak kivételek. Dex sem egy angyal, de az emberek sem különbek. Mindenkiben ott rejtőzik a sötétség, ami elől nem tud menekülni. Bennem is ott van. Napról, napra növekszik, de nem hagyom, hogy irányítsa az életemet. Most már csak az épp eszemre hallgathatok. Bár a vámpírokkal teli világban az sem jelent sok mindent. A verbéna kikopik a szervezetemből napok alatt. Aztán azt varázsolnak az elmémbe, amit csak akarnak.
Akkor engedd, hogy megértsem. Nem tudom milyen érzés új vámpírnak lenni, hiszen soha nem volt részem benne. Biztos vagyok, hogy rohadt nagy szívás a számodra és nem csak azért, mert emberekből kell táplálkoznod, hanem azért is, mert most már azzá változtál, akikre egykoron még vadásztál.. De ha ellöksz magadtól mindenkit nem lesz jobb, Jason. Nem hiszem, hogy túl sok emberre vagy bármilyen lényre támaszkodhatnál, mert ha így lenne, akkor nem engem hívtál volna ide, szóval ne most legyél gyerekes, hanem fogad el a segítségem. – A hangom teljesen határozottan cseng. Eszem ágában nincs hátat fordítani neki. Nem félek. A haláltól sem félek. Talán pont ez a baj, de most jelen pillanatban a legkevésbé sem tud érdekelni ez az egész. Csak az, hogy segítsek rajta. Ha az életembe kerül, hát legyen. De azért már nem vagyok annyira ügyetlen a karóval. Úgyhogy reménykedem abban, hogy ilyen komoly áldozattal nem jár ez az egész. – Nem érdekel, hogy mit tanítottak neked, hogy ez mekkora szégyen. Blabla. Kit érdekel? Szedd össze magad és ne nyavalyogj. Ha képes vagy összekaparni magad még előnyt is kovácsolhatsz ebből. Felfogod egyáltalán, hogy nem csak negatív oldala van ennek az egésznek? Eddig is könnyedén leterítetted a vámpírokat, de ezek után? Már nem is számítanak ellenségnek a szemedben. De ha te mély depresszióba akarsz süppedni és addig éheztetni magad míg el nem veszíted a fejed és mészárolod le emberek tömkelegét, hát legyen. De akkor lesz az a pillanat, mikor nem megsebesítelek, vagy megbénítalak. A döntés a te kezedben van.  – Széttártam a karjaimat, majd hátrálni kezdtem abban reménykedve, hogy megállít. Nem akarok lemondani róla.

zeneszám • lesz még jobb is • ©
Vissza az elejére Go down




A poszt írója Sponsored content
Elküldésének ideje
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, ... 9, 10, 11  Next

Vissza az elejére Go down
 

Régi börtönök

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
2 / 11 oldalUgrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, ... 9, 10, 11  Next

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Vámpírnaplók Szerepjáték :: Itt élünk mi
- járd körbe városainkat -
 :: Mystic Falls :: Külváros :: Erdõ és kripták
-

Friss reagok
- lelked hangjai -






Álarc nélkül
- itt vagyunk -





Jelenleg 21 felhasználó van itt :: 6 regisztrált, 0 rejtett és 15 vendég :: 1 Bot
A legtöbb felhasználó (77 fő) Kedd Jún. 23, 2015 10:38 pm-kor volt itt.

Fajaink aránya
● ● számokban a valóság ● ●

csoportok ●
Ffi
Ember •
27
18
vámpír •
26
19
ősi vámpírok •
5
7
Vadászok •
8
9
Boszi / mágus
31
16
Farkas •
17
20
hibrid •
3
3
vámpírboszi •
14
6
Animágus •
3
2
dhámpír •
4
2
tündér •
2
2
Farkasboszi •
6
2
druida •
2
3