Keskeny a határ menny és pokol között
A gonoszok a pokol kapujában sem térnek meg

Share | 
Aud-Calder-1150 körül a mai Szingapúr területén

avatar

Druida •• feladatul kaptam a rombolást, de ne állj az utunkba
Chatkép :

Keresem :

So make peace with all your demons when you just don't have the strength to cast 'em out.
Kedvenc dal :
Gimme Shelter
Tartózkodási hely :
Mystic Falls / New York
Hobbi & foglalkozás :
being your worst nightmare



Calder Sachi ÍRTA A POSZTOT
Hétf. Máj. 16, 2016 7:37 pm

You know me better
than the poison in my veins

Hazudozásban jó voltam, népem pedig csak így védhettem, hát nem gondolkodtam sokáig, hogy az idegen kilétéről bármi információ nélkül olyat gondoljak, ami nem feltétlen helyénvaló. De a népem életét azért nem kockáztattam, mert óvatlanul szinte keresztet rajzoltam minden este hátamra, ahogy kiültem ezen sziklára, a horizont felé merengve.
Éreztem jelenlétében valami megfoghatatlan dolgot, mintha hozzám kötötte volna. arca mégis idegen volt, és semmitmondó, egészen addig, míg szinte rám nem parancsolt. Nem rémített meg, inkább elgondolkodtatott, mert ok nélkül, szinte nyelvem nyeltem le. Furcsa érzés volt, nem mellékesen pedig szinte velőmig hatolt a parancsoló hangnem. Apámtól megszoktam az ilyesmit, ahogy az öklének csattanását is. De egy nőtől, akit nem is ismertem, nem vártam volna el, hogy azonnal így reagál. Tehát tudja, hogy nem vagyok egyedül, hogy népem az erdő takarásában él, és próbál túlélni.
Fegyvertelen volt, de magamból kiindulva ezt nem vettem volna senkitől biztosnak. A penge, melyet ruha fedhet, a szimpla erő, amit a természet adhatott, elég volt ahhoz, hogy bárkiből harcost faragjon, ha élete függ pár pillanattól. Férfihoz nem méltó, kisfiús félelemmel lábaimban, de odébb araszolok, közelebb hozzá, és bár nehezemre esik, de próbálom a kételkedésem leküzdeni és nem úgy érezni magam, mint egy kiszolgáltatott vad a vadásszal szemben. Érzem, hogy erősebb, mint én. Nem tudom hogyan lehetséges ez, de így van.
Lépteimmel ellentétben, bólintásom határozott és mégis kellőképp félénk gyermeki énemnek kedvez. Ezt valóban lehet érezni, s még csak nem is tagadja? Azt hiszem, hogy kezdek megbolondulni ismét. Vagy csak beleléptem egy folyamatba, ahonnan már nincs a józan ész határán belül visszafordulási lehetőség.
-Fogalmam sincs, hogy mit éreztem.-vallom be, de ebben benne foglaltatik, hogy valamit nagyon is éreztem. Valami kapcsolatot. Valamit, ami azt éreztette, hogy ma változás következik be. Vártam, szinte egész nap, de még most sem pontosan tudom mire. De érzem, hogy minden szál hozzá vezet, és biztosra vehetem, hogy okkal.
-Kinek? Kinek nem fogsz még ártani?-szavaival ellenkezve inkább lépek egyet hátra, a bizalmas hangnem, a csábíts, ahogy hívogat, hatástalan, mégis érzem, hogy valami szinte fülembe suttogva biztat cselekvésre.-Mire kellene emlékeznem?-szavaimmal egy időben lépek ismét felé, ahogy kérte, egészen közel megállva hozzá, s bár alig egy fejjel vagyok magasabb nála, mégis kicsinek érzem magam, gyermeknek. Ennek oka van és az oka Ő.-Te ismersz engem, és én is téged. Tudom, érzem.-mintha valóban gyermeki énem dermedt képe ülne ki arcomra, ám az a kisfiú, mintha jelenlétének örült volna, mintha megbízott volna benne. De azt a kisfiút annyiszor becsapták és kihasználták, hogy saját kárán, s más kárán egyaránt megtanulta, a dolgok bár nem befolyásolhatóak, mindig mérlegelendő lehetőségekkel áll szemben az ember. A választás pedig mindig adott és lehetséges.


Vissza az elejére Go down

avatar

Vendég



Vendég ÍRTA A POSZTOT
Vas. Máj. 15, 2016 9:14 am
Aud & Calder
I want to be your mentor, little druid.

Keresztülutaztam a fél világot egy ígéretes utódért. Messzebbre is mentem volna érte, szó se róla, de a felfedezés, amit az imént tettem elég volt ahhoz, hogy minden megváltozzon. Nos, majdnem minden.
Egyszerre két tanonc fog a köreinkbe kerülni, mi ez ha nem egy jel arra, hogy a világ felkészült a befogadásunkra? Ők már elég idősek, hogy létük terhét vállukra vegyék, mi pedig eleget vártunk már, hogy végre erőnk kiteljesedhessen. Vér a véremből, akkor sem tagadhatná, ha megpróbálna becsapni, és valószínűleg ő is megérezte már rajtam a hasonlóságot. Első alkalommal valamilyen úton-módon elkerülte a figyelmemet, hisz csak a lányra koncentráltam, csak az ő rezgéseit éreztem, és szükséges volt, hogy csak vele is foglalkozzak, mintha az én lányom lenne. Vér a véremből.
- Ne hazudj nekem, gyermek! - villantom rá a tekintetemet, bár ilyen távolságból, ezt aligha veszi észre. A vonásaim megkeményednek, állam felszegem, de szám sarkában ott bujkál egy elfojtott mosoly. Erős férfi lett, határozott, védelmező. Hamarosan pedig egy közülünk és a sorsa örök időkre összefonódik a miénkkel. A mostani erőnk csak silány utánzata annak, amit birtokolni tudnánk és fogunk.
- Jöjj közelebb - intem magamhoz. Nekem nincs fegyverem, nincs rá szükségem. Az egyetlen, amit felhasználok ellene azok a saját kérdései, amikre választ akar. Ki vagyok? Mit akarok? Nagyon egyszerű: őket. Ez viszont így nem adhatom a tudtára, bizonyosság kell neki arról, hogy megbízhat bennem és hamarosan hű társra is talál bennem. Nem csak egy ismerős idegen leszek számára, hanem a családtagja, a testvére, a barátja.
- Tudtam. Éreztem. - bólintok komolyan, de egy pillanatra sem veszítem szem elől. - Ahogy neked is érezned kellett, hogy jövök.. - folytatom lassan, békés hangon. Ezért lépett fel támadóan. Nem tudta, mire számítson, nem tudta, miért élednek fel benne azok a különös érzetek. Azt hitte veszélyben van. Mellettem soha, engem nem az ártó szándék vezérel, én valami nagyobb jóra törekszem, mint amit valaha el tudna képzelni. Persze tudásszomja az van bőven. Egy fiatal férfi, aki nem tud semmit erről a világról.
- Gyere közelebb, egészen közel. Bízhatsz bennem, nem bántalak, és neki sem fogok ártani. Megmutatom, mire kell emlékezned.. - mosolyodom el bátorítóan. Fel vagyok készülve arra, hogy mi van, ha nemet mond. Ha nem adja meg a lehetőséget, hogy előhívjam emlékeit, amik valószínűleg elhomályosított az idő. Persze az egy egészen más út lenne..

•• credit  •• Music •• Megjegyzés
Vissza az elejére Go down

avatar

Druida •• feladatul kaptam a rombolást, de ne állj az utunkba
Chatkép :

Keresem :

So make peace with all your demons when you just don't have the strength to cast 'em out.
Kedvenc dal :
Gimme Shelter
Tartózkodási hely :
Mystic Falls / New York
Hobbi & foglalkozás :
being your worst nightmare



Calder Sachi ÍRTA A POSZTOT
Szer. Márc. 23, 2016 7:12 pm

You know me better
than the poison in my veins

A lány, ki nemrég került közénk, szinte a semmiből tűnt fel. Besétált az életünkbe és bármennyire is akartam tagadni magamnak is, valami megfogott benne. Valami vonzott hozzá, valami erő, és rá kellett jönnöm, hogy ő pontosan olyan, mint én. Bármi is legyen ez az "olyan". A nemrég meghalt pártfogóm szerint természettől kapott erőm volt, amit nem szabadott elpocsékolnom. Ilyenkor esténkén mégis a naplementét akartam élvezni, nem az eget beborító felhők szürke képét bámulni, amik elrejtik előlem a sugárzó korongot. A természet adta képességem, ahogy hívták sokan, furcsa volt még számomra is. Időnként megtréfált. S ezen időszakok rendszerint akkorra estek, mikor Ő a közelemben volt. Fogalmam sem lehetett róla, hogy milyen szeretni valakit, ragaszkodni valakihez, hisz sosem volt lehetőségem ilyesmit megtapasztalni, s alig ismertem, hát hogy lenne ez lehetséges? Mint egy zavarodott gyermek, a gondolatok tengerén eveztem és épp vihar közeledett, ahogy egyre mélyebbre merültem lelkem bugyraiban. Az elmélkedés és a csendes magány nem tartott sokáig. Megéreztem valamit, valami vonzalmat ismét, és bár először megfordult a fejemben, hogy a gyermekek merészkedtek ilyen messze a táborhelytől, az energiák azt sugallták, hogy Ő közeleg. S végül ez sem volt igaz. A figyelő tekintetek felé fordulok, ez egészen új bizsergés, új erők jönnek felém, és a fadarabot kezemben megforgatva várom, hogy az idegen rám támadjon. De csak egy nő lép elő, arca vonásai ismerősek, fogalmam sincs, hogy honnan.
Hozzászoktam a figyelő tekintetekhez, ez mégis egészen más volt. Idegen és mintha valami sejtelmes, megfoghatatlan fény csillogott volna benne. Valami örömszerű, remény, vagy magam sem tudom igazán, hogy minek is nevezhetném. Az ismeretlentől kiskorom óta rettegtem szinte, hisz akkoriban annak is örültem, ha a következő napot megérem úgy, hogy a hátamról a bőr nem esik le egyben, s a sebeim nem fertőződnek el vagy csontjaim összeforrnak úgy, hogy még tudjam használni végtagjaim. Férfiként a démonaim bennem éltek, s más nem ismerhette őket, mert nem engedtem meg nekik, most mégis újra erőre kapnak, ahogy szembenézek a vadidegen, engem fürkésző szempárral. A botot megforgatom ujjaim között, igaz nem óhajtom használni sem rajta, sem máson. Az erőszak nem kenyerem. Nem elsődlegesen ebben látom a dolgokra a megoldást.
-Semmi keresnivalója itt. Kétlem, hogy bármit is találna errefelé. Közeleg a tél, kopár minden. Egyedül vagyok én is.-áltatom magam, hogy a népem jövője nem attól függ, hogy én élek-e vagy attól, hogy más rájön-e, hogy pontosan hol is húztuk meg magunkat a hideg szél elől.
Valami azt súgja, hogy a bottal valóban nem árthatok neki, s nem is kell ártanom neki. Fogalmam sincs, hogy mi ez az érzés, idegen, mégis ismerős megnyugvást hozó a sötét fátylaknak, kik testem uralják jelenleg, kihasználva a rettegésem az idegen jövőtől.
-Ki maga és mi maga? Mit akar itt?-sorakoztatom fel kérdéseim szépen sorban, míg a botot a földre dobom és fejemről letolom az eddig azt takaró kapucnit, hogy ő is láthassa arcom.-Tudta, hogy van itt valaki. Érezte, igaz?-meggondolatlan, hirtelen jövő kérdés, amit hagyok előtörni. Miért? Magam sem tudom megfogalmazni okát. Egyszerűen kikívánkozott, és ezzel egyetemben egy lépést is teszek felé, leugorva a fölé magasodó szikláról. Tekintetemben felcsillan a kíváncsiság szikrája, a kegyetlen és rideg tekintet helyett, mellyel leplezni tudtam a magam számára elveszíthetetlen rettegést.

Vissza az elejére Go down

avatar

Vendég



Vendég ÍRTA A POSZTOT
Vas. Márc. 20, 2016 11:58 pm
Aud & Calder
I want to be your mentor, little druid.

Fiatal korom ellenére annyi mindent láttam már. A városok egymás után omlottak össze, hogy a helyükre újak épüljenek. Szülőfalvam helye is kihűlt már, a testvéreim mind halottak. Nem csak ők, de engem csak az ő sorsuk érdekelt. Már egy jobb helyen vannak. Egy olyan helyen, ahová a fiam is csatlakozott, nem is olyan régen. A szívemben tomboló fájdalomból minden percben úgy ítélem, mintha csak az előző pillanatban veszítettem volna el. A kín pedig, amit éreztem lassanként tépázta a lelkemet, de folyamatosan. Mint kiderült, csendes gyilkos. A veszteségért pedig csak magamat tudom hibáztatni. Elveszítettem az egyetlen dolgot, ami valaha fontos volt nekem, és ami a férfira emlékeztetett, akit egykor szerettem, de ideje korán elszakadtunk egymástól. Vigasztalhatatlan voltam, még mindig az vagyok.
De volt valaki más is. Ugyan nem a lányom, de legalábbis úgy gondoskodtam róla egy ideig, míg elég nagy nem lett ahhoz, hogy már a segítségem nélkül is boldoguljon. Tudtam, egyszerűen éreztem, hogy ő is pontosan olyan, mint amilyen én vagyok, de hagytam, hogy élje az életét, ahogy velem is ezt tették. Csak később tudatták velem, hogy az én életemnek rendeltetése van, nem is akármilyen. Én pedig elérkezettnek láttam az időt arra, hogy végre elmondjam neki, és a többiek elé vigyem, hogy birtokba vehesse az erejét. Azt hiszem felkészült arra, hogy köreinkbe fogadjuk. S csak remélem, hogy nem tévedek, nem hiába tépődtek fel a lelkemben a mély sebek, amik a saját kicsikém elvesztése után az ő jelenléte kezdett gyógyítani. Vajon megismer még?
Hosszú utat tettem meg és a cél már közel van. Érzem. Érzem, az erejét az ereimben, mintha a sajátom lenne. Erősebb, mint gondoltam. Régóta először mosolyt csal az arcomra a tudat, hogy a kislány, akit itt hagytam, mekkora tomboló energiával bír. A fák takarásából viszont nem egy nőies sziluettet veszek ki. Egy férfi kémleli az eget, engem pedig váratlanul ér a felismerés. Alaskára számítottam. Mikor a faluba hoztam, észre kellett volna vegyem, hogy nem okkal történik, de csak annyit mondtam, hogy itt biztonságban lesz és megtalálja majd őt a fajtája. Arra sosem gondoltam, hogy egy másik utód vonzott ide.
- De, azt hiszem tévedsz..  – lépek elő. Nem esik nehezemre megnyugtatni magam. Lassan beszélek, miközben közelebb megyek hozzá. A tartása fenyegető, én viszont nem adok neki okot arra, hogy támadjon. Egyébként sem lenne értelme. Hiábavaló próbálkozását a kezében lévő bottal, inkább egy másik alkalomra tartogatnám. – Többet is találtam, mint amire számítottam.. – nézek végig rajta elégedetten mosolyogva. Nincs bennem ártó szándék és ezt minél előbb elfogadja, annál hamarabb avathatom be azokba a válaszokba, amiket az égbolt tükrében próbál meglelni. – Csak hogy tudd, azzal nem tudsz kárt tenni bennem. – intek a bot felé, amit oly vehemensen forgatott meg az imént. De talán nem is magam miatt munkál benne a védelmezési ösztön. Hát persze, ő is a közelben lehet…  
•• credit  •• Music •• Megjegyzés
Vissza az elejére Go down

avatar

Druida •• feladatul kaptam a rombolást, de ne állj az utunkba
Chatkép :

Keresem :

So make peace with all your demons when you just don't have the strength to cast 'em out.
Kedvenc dal :
Gimme Shelter
Tartózkodási hely :
Mystic Falls / New York
Hobbi & foglalkozás :
being your worst nightmare



Calder Sachi ÍRTA A POSZTOT
Hétf. Márc. 07, 2016 5:56 pm

You know me better
than the poison in my veins

A sátrakat magam mögött hagytam, akárcsak az embereim, a feleségem. Szükségem volt rá, hogy kiszellőztessem a fejem és valami csábított az erődbe, a fák közé. Valami óhatatlanul is a magány felé húzott, amit csak a természetben kaphattam meg. Lépteim halkak, fejemre húzom a sötétbarna fejfedőt, hogy az esti félhomályt kihasználva beleolvadhassak a környezetembe. A partoldalon sétálok, köveken egyensúlyozva, majd megállok, a naplemente pont előttem zajlik. Leülök a hűvös kőre, botom, melyre valahol útközben tettem szert, ölembe ejtem és lehunyt szemmel koncentrálok. Érzem, ahogy a Nap sugarai bőröm alá kúsznak és a felhők egyszeriben eltűnnek a horizontról. Sokszor csinálok ilyesmit, erre magamtól is képes vagyok és ki is használom az erőm. Lassan nyitom ki szemeim, és tekintetem elmerül az aranysárga korongban. A békesség, mely hirtelen magába kebelez, valami földöntúli érzést mutat nekem. Elűzi az összes borús, zavaros gondolatot a jelenről, a túlélés harcáról, amit idén vívunk, valamint arról, hogy milyen feladattal látott el az elődöm. Minden nap eszembe jut, elgondolkodtat, elborzaszt, reményt ad, mégis inkább érzem az adottságom hátárnynak, mint előnynek. A népem jóléte nem tőlem függ, nem az erőmtől, hanem a természettől. És ha nemsokára nem indulunk el innen a hosszú útra, először a láz üt fejet köztünk, majd a gyász, s végül felemészt minket az élet.
A fák furcsa susogása mégis felkelti figyelmem, de nem mozdulok. Békésen ücsörgök, gondolván, gyerekek játszanak a közelben, vagy a vadak adják tudtomra, hogy nem vagyok egyedül. Mégsem múlik el az érzés, hogy valaki figyel és a gondolataim épp úgy fátyolosodnak el, mint az ég, melyre ismét visszaköltöznek a felhők, részben elbújtatva a Nap utolsó sugarait.
-Mutasd magad.-sziszegem, ahogy felállok és a botot kezemben megforgatva vizsgálom a bokrokat, míg meg nem pillantok egy valahonnan ismerős női arcot, aki mintha eddig álmaimban kísértett volna. Szemem megvillan, és eremben elkezd valami pezsegni. Az erő, amit birtoklok... érzem, hogy ő is hozzám hasonló. Értetlenül nézek rá, ami kiül arcomra is, hosszúra hagyott, két oldalt felnyírt barna hajam pedig jelenleg nem rejti el egy vonásom se, hisz összekötöttem, mielőtt elindultam. A háta mögé nézek, bele az erdő sötét messzeségébe. A családom annak lobjai között húzta meg magát a téli hideg elől. Megfagy bennem a vér, és előre lépek egyet, ujjaim szorosan a bot köré fonva.-Bármit is keres, nem fogja itt megtalálni.-értelemszerűnek tűnik mit keres. Vagyis kiket. Engem és a feleségem. Mert mi olyanok vagyunk, mint ő.

Vissza az elejére Go down





Sponsored content ÍRTA A POSZTOT
Vissza az elejére Go down
 

Aud-Calder-1150 körül a mai Szingapúr területén

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

 Similar topics

-
» Tisztás terület
» Magashegységi területek
» Takigakure no Ruujai
» Lápos terület
» Sans folyó

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Vámpírnaplók Szerepjáték :: Hatodik érzék :: Múlt-