Volt már lazább napom is. Mióta az apám meghalt, minden felelősség az én vállaimon pihent, néha pedig túlzottan próbálta lenyomni, ami... hát, nem könnyítette meg a hétköznapokat. Bár sosem panaszkodtam, mert szerettem, ha szólt valamiről az életem. Sokak ezt nem tudták elmondani magukról, ezzel ellentétben én már a születésemtől fogva voltam valaki. Valaki, aki... lehet, hogy sosem akartam lenni, míg nem jött el a tényleges tettek ideje. Az apám halála előtt nem gondolkodtam azon, hogy mi lesz, ha ő már nem lesz. Nem céloztam meg vezetői babérokat, éppen ellenkezőleg. Szökni akartam előlük, éppen akkor jött jól, hogy megismertem valakit. Az a lány pedig... minden volt, amire szükségem lehetett volna. De meglepő módon, nekem még az sem jött össze. Csak meggyűlöltem a vámpírokat általa, és rájöttem, hogy az érzések teljesen feleslegesek egy olyan világban, ahol én élek. Nem féltem önmagam lenni, akkor bújt ki a szök a zsákból. Ráébredtem, ki akarok lenni. Egy férfi, aki nem lábtörlő senki életében. Egy férfi, aki önmaga ura. És valljuk be, nagyon jó úton jártam. Egészen addig, míg Lucast be nem engedtem az életembe. Sok hülye döntést hoztam már, de ez mind közül a legrosszabb volt. Még akkor is, ha sokáig kiegészítettük egymást. A legjobb emberem volt, a legfőbb bizalmasom, és egy bizonyos idő után ő volt a mentora a legjobb embereimnek. Aztán kiderült, hogy ez nem is volt elég neki. Ettől a gondolattól csak összekoccantak a fogaim. Letettem a poharat. Igazából már a sokadik volt, talán azért döntöttem úgy, hogy kirándulok egyet. Pedig nem volt éppen olyan idő, de... kit érdekel az a kibaszott időjárás? Az utcákat róva jöttem rá, hogy mennyire nem ismerem még ezt a várost. Chicago volt az én városom, de ha nem szerzem vissza Lucastól, amit ellopott, az egész város egyben süllyed a föld alá. Megszűnik annak lenni, ami volt. Amivé a kezeim alatt virágzott. Az a nő csak úgy felbukkant előttem. Tetszett a hátsójának a mozgása, az alkohol mámorában talán többet is bámultam, mint kellett volna, tekintve, hogy ilyenkor... minden illemet elfelejtek. A gondolataimból csak az ugrasztott ki, mikor a hátam a falnak pattant, a nő pedig elém került. Rögtön tisztulni kezdett a kép előttem. - Ööö... az attól függ, hogy te ki vagy. Lehet, hogy kereslek, csak... - vontam a vállaimon egyet. Igazából nem volt rajta a bizonyos listámon. Hacsak nem ő Lucas kishúga, de azt hiszem, hogy akkora mázlim nincs.
Magam mögött hagytam Thayer-t és a többieket. Bármit megtettem volna azért, hogy mindent visszacsináljak, ami történt, mert nem akartam sosem, hogy ez történjen velem. Főleg, hogy nem is voltam igazán tisztában a dolgokkal. Bármennyire is szeretném elnyomni magamban ezt az egészet, de ez nem olyasmi, amit könnyedén besöpörhetek a szőnyeg alá. Szükségem volt a levegő változásra. Legszívesebben egy sötét kis erdőbe bújnék el a civilizáció elől, de az igazság az, hogy azzal pont az ellentétét érném el a dolgoknak. Nem engedhetem, hogy ez az egész rányomja a bélyeget az életemre. Ugyanúgy nyitogatnom kell a szárnyaimat, ahogy előtte. Azt sem értem, hogy miképpen élhettem túl az átváltozást. Hiszen ez az egész annyira érthetetlen. Ha a családomban egyetlen egy nő sem élte túl az átváltozást, akkor engem miért választott ki a sors arra, hogy ezzel együtt éljek? Mintha annyira akarnám ezt az egészet. Azt hiszem egyedül csak az élethez kapaszkodtam a legjobban. Mert én élni akartam. Ezekkel az árnyoldalakon is. Fogalmam sincs mikor tévedtem ennyire kihalt részére a városnak, hiszen az előbb még olyan hangosan szólt a zene, hogy szinte szétrobbant a fejem. Arról nem is beszélve, hogy a tömeg közelsége jelenleg rendkívül frusztrálónak hatott. Azonban időbe telik, hogy rájöjjek nem az én lépteim visszhangoznak, hanem valaki mögöttem van. Igyekszem nem túl feltűnően hátranézni, hogy meglássam ki is van mögöttem, de nem járok sikerrel. Hirtelen bekanyarodok az egyik sarkon és a falhoz lapulok és, mikor pár perc elteltével megérkezik az állítólagos követőm, akiről szinte abban a pillanatban lerí a józanság hiánya, a helyzeti előnyömet kihasználva a falhoz préselem. - Ki vagy te és miért követsz engem? - Lehet, hogy kezdek paranoiás lenni és az egész egy puszta véletlen, de a történtek után már nem engedhetem meg magamnak, hogy ugyanolyan naiv legyek, mint régen. Azonban lehet, hogy most átestem a ló túloldalára.
Nem túlzottan ismertem még ki magamat ebben a városban, s még a bátyámat se leltük meg. S ez egyre inkább aggasztott. Szerencsére az ügyészségen akadtak olyanok, akik segítek abban, hogy hol érdemes hotelszobát kivenni, mivel jelenleg még nem akartam itt lakást venni, se nézni. Dolgozni se kezdtem még el, hiszen még a régi ügyeimet is magammal cipeltem, s még azokat is előbb kellene oldanom, ha másképpen nem is, de legalább videó hívás keretében. De még ez is eltörpült amellett az aggodalmam mellett, hogy hol lehet Brett. Muszáj megtalálnom, tudnom kell, hogy jól van, hogy végre Eleanor, anyu és apu is megnyugodjanak, ne csak én. Eleanor-t a szállodában hagytam, hiszen már késő volt, s amúgy is elfáradt az utazásban. Még sok intézni valónk lesz, hiszen be kellene iratkoznunk az iskolába is, de az még várhat pár napot. Egyik kolléga felajánlotta, hogy vigyázz rá, amíg szétnézek a városban, én pedig nem győztem hálálkodni érte, majd amint elaludt a Tökmag már neki is vágtam a városnak, de persze a térképet nem hoztam magammal, s azt se tudtam, hogy hova nem érdemes betenni a lábamat. Egyik utca után a másikra fordultam, míg végül teljesen elvesztem. Lehet, hogy turisták által felkapott város ez a hely, de akkor se láttam erre felé egyetlen egy olyan alakot se. Nem értettem, hogy hova keveredhettem, vagy merre kellene mennem, hogy visszataláljak, s persze a térerővel is valami gond volt. Egyre jobb. Szorosan összehúztam magamon a dzsekimet, majd próbáltam valami utcatáblát találni, ami esetleg elárulja, hogy merre menjek vagy esetleg valami nyitva lévő boltot, esetleg szórakozóhelyet hátha tudnak segíteni. Újra befordultam a sarkon és egy pillanatra olyan érzésem támadt, mintha valaki kötve. Sietve pillantottam körbe, de senkit se láttam… Pár perccel később viszont egy reccsenést hallottam, mire sietve fordultam meg, de csak egy közeledő férfialakot láttam, mire riadtam ugrottam hátra egyet. A szemeimmel pedig a környéket pásztáztam, hátha találok valami olyan tárgyat, ami segíthet abban, hogy megvédjem magamat. – Talán igaza van, de az is lehet, hogy a látszat csal! – jegyeztem meg sietve, de határozottan, mintha legbelül nem rettegnék. – Miért követ? – kérdeztem sietve, hiszen nem volt mellékes, míg végül a hátam a falnak simult, s nem volt hová menekül. Remek Layla, tényleg remek…
Nem éppen minden tökéletes jelen pillanatban Seattle falai között, hiszen a bátyám már napok óta teljes mértékben felszívódott. Az egyik húgomat még mindig gyászoljuk, de természetesen ez nem ad okot arra, hogy minden életjel nélkül felszívódjon. Meg amúgy sem volt rá jellemező, de akárhányszor próbáltam megtalálni, a térkép felgyulladt. Ami azt jelenti, hogy vagy ő nem akarja, hogy megtaláljuk, vagy pedig más tartja fogva. De, ha így lenne, akkor talán már szólt volna nekünk valaki, hogy amúgy nálunk van a testvéretek. Nincs kedvem még egy testvéremet elveszíteni valami ostoba hülyeség miatt. Most éppen egy lányért kockáztatja az életét azt hiszem, akinek még csak köze sincs a mi világunkhoz, de már most egy céltábla van a hátán. Csak azt várják, hogy megtörjön a kör és végre megkapja az erejét, de azt hiszem az lenne amúgy is a legjobb, ha megszerezné, ha szembesülne azzal, aki ténylegesen a csontjaiban. Mert, akkor talán előbb megtanulhatná kezelni az egészet és képes lenne megvédeni magát. Mert ez egy kegyetlen világ. Ahol igazán csak önmagunkra számíthatunk. De most miért is vagyok egyedül? Ja, persze mert mindenki lógva hagyott kezdve a bátyámmal, de mégsem hagyhatom, hogy egy vérfarkas harapást elszenvedett őrült vámpír csak úgy mászkáljon a New Orleans utcáin. Egészen idáig kellett követnem, mert a nyoma állandóan kihűlt, amikor már utolértem volna. Az egyszer biztos, hogy nem akar meghalni. Mert ennek már csak ez az egyetlen végkimenetele lehet. Jelen pillanatban nem kockáztathatom meg azt, hogy időben vissza tudom vinni és, akkor még sikerülne-e a kísérleti fázisban lévő gyógymódunk a vérfarkasharapásra. Semmi sem garantálja azt, hogy ez jól végződik. Szapora léptekkel indulok meg a sikátorok útvesztőjében, amikor megpillantom végre azt, akit keresek. Immáron futólépéseben követem, a következő sarkon pedig már készülne rátámadni valakire, amikor egyszerűen kitöröm a nyakát ő pedig a földre hull. Még lesz vele dolgom, de jelen pillanatban a riadt tekintettel kell foglalkoznom, amivel szemben állok. - Nem éppen ilyen törékeny hölgyeknek való környék. - Persze.. Mert ezzel még nem hozom rá még jobban a frászt. Gratulálok Zane. Tényleg.
Kezdőlap
