Régen... nagyon régen nem voltam már ilyen helyen. Valamiért egyáltalán nem módi az utazóknál az, hogy kiruccanjanak, de most, hogy végre megszabadultam attól az élettől, nyugodtan élhetem az életem egyszerű boszorkány képességekkel. Már így is több mindez, mint amire én számíthattam előre... és remélem, hogy ezek után soha többé nem kell majd arra gondolnom, hogy mi lesz Markossal és a többi... nem lehet az, hogy... csak úgy simán élhessek tovább? Semmi másra nem váygom úgy őszintén, csak egy nyugodt életre, és arra, hogy... talán számomra is tartogat még valamit a nagybetűs élet. Talán boldogságot. Talán valami teljesen mást. Bármi is legyen az, meg kell találnom... meg szeretném találni! Halvány mosollyal álltam meg a tornácon, és egy apró sóhajt hallatva fordultam körbe. NEm akartam túlzottan kiöltözni, hát csupán egy fehér ruhát öltöttem magamra, mely tökéletesen kihozta az alakom, arcomra pedig nem álarc került, hanem egy kényelmes kis selyem anyag. Talán régimódi... de imádom! Megálltam hát ott, és ujjaimat összefonva vártam... hogy kire? Lucienre. Nem tudom, mi ösztönzött arra, hogy felhívjam és azt mondjam, jöjjön el velem. Talán egy régi kis parázs újra életrekapó szikrája. Ki tudja? De előbb-utóbb úgyis kiderül. Damon nem akar tőlem semmi komoylat, én sem tőle. Lucien a testvérem volt, még ha nem is vér szerint... talán csak a gyűlölet nem engedtette látni akkoriban, hogy mi minden lehetne mindebből, ha nem utálnánk egymást...
Egy újabb parti ebben a zűrzavaros világban. Reménykedtem benne, hogy Bailey is itt lesz, hiszen tudtommal igazán szereti az ilyen bálokat. Látnom kell és tudnom kell, hogy a következő lépése a bosszúmnak beteljesedett e már. Bár, ha beteljesedett volna, akkor biztosan hívott volna már könnyeket hullatva. Nem tudom egyszerűen sajnálni, hiszen miért is tenném? Elvett mindent tőlem, megfosztott attól, amit egy szerető család tudott volna nyújtani számomra és valószínűleg ő ezzel tisztában is volt. Sokat változtam és mestere lettem mára már a játékoknak. Egyszerűen csak azt akarom, hogy szenvedjen és porba hulljon, mint egy aprócska homokszem a sivatagban. Váljon jelentéktelenné és semmisüljön meg a káoszban. Lassan haladtam a lépcsőfokokon, hiszen nem akartam elesni a hosszú báli ruhámban, de úgy éreztem, hogy egy ilyen alkalomnak meg kell adni a módját. Hamarosan meg is érkeztem a legjobb helyre, ahonnét szinte a befelé áramló tömeget szemügyre tudtam venni. Egyik se tűnt valami jó fogásnak, pedig szívesen tesztelgetném még a könyvben található varázsigéket, de ahhoz olyan kell, aki nem hal meg egyből. Aki bírja a strapát. Miközben a tömeget pásztáztam egy ismerőst pillantottam meg. Régóta nem láttam már és talán még a tervemhez is jó lesz. Angyali teremtés, de itt az ideje annak, hogy a pokol is gyökeret kezdjen el verni a szívében. Mosolyogva figyeltem őt miközben egy bűbájt mormoltam el alig hallhatóan, hogy felém vezesse az útja. Pár pillanat múlva már a lépcsőn pillantotta meg. A jól ismert mosoly egyből megjelent az arcomon miközben közelebb lépdeltem felé, majd pedig tetetett meglepettséggel szólaltam meg. Ohh, drága Abbie. Régen láttalak már. - mondtam neki barátságosan és közben megöleltem őt, s baráti puszival köszöntöttem. Ezek után pedig szemügyre vettem a gyönyörű ruháját, hiszen igazán festőien nézett ki. - Mi szél fújt erre? - kérdeztem tőle kíváncsian és a teraszon található padhoz kísértem, ahol hamarosan helyet foglalva vártam a válaszát. Figyeltem őt és minden apró mozdulatát, de még mindig annyira ártatlannak tűnt és még mindig képes volt meglepni azzal, hogy ennyire könnyen elhiszi azt, amit lát. Talán azért van, mert a húga nem fél kimutatni a benne lakozó sötétséget. Magam sem tudom, de nem is érdekel, hiszen a családi dolgai nem rám tartoznak. Egyszerűen csak szeretek jól informálódni. Nekem csakis az számít, hogy abban higgyen, amit lát és hamarosan a bábom lehessen, így vagy úgy.
Nagyon meglepett, amikor felhívott. Nem, nem az lepett meg, hogy telefonált, hanem az, amit mondott. Nem szoktam bálozni, és régen se nagyon éltem ilyen lehetőségekkel, csak amikor apámék köteleztek rá. És ha valami kötelező, akkor azt az ember nem élvezettel csinálja. Szerencsére nem kellett elmennem vásárolgatni valami elegáns ruhát, hiszen ilyenekből bőven volt otthon, mindössze egy álarcra volt szükségem. Mivel a bézs színű öltönyömet választottam így olyat akartam, ami illik hozzá, és először azt hittem, hogy nehéz lesz megtalálni a tökéleteset, azonban nem volt az. Az egész város a bálra készült, így szerencsére minden üzlet tele volt velük. A készülődés nem tartott olyan sokáig, amíg gondoltam, így nyugodtan volt alkalmam vacsorázni is. Nem túl kellemes, ha az ember éhesen megy bálba, ezért most időben felkészültem, és miután végeztem, már indultam is. Bár fogalmam sem volt, hogy miben lesz, kecses alakját már messziről megismertem, ahogy ott állt a teraszon. Egyszerű ruhát viselt, azonban tökéletesen állt rajta. - Nem tudtam, hogy milyen színű ruhában leszel, ezért fehéret választottam, hiszen azt adott esetben könnyen más színűvé varázsolhatjuk, azonban.. úgy látszik, hogy erre semmi szükség – léptem oda hozzá mosolyogva, és közben mutattam neki azt a virágot, amit csuklódísznek hoztam. Igazából lehet, hogy ez már nem divatos szokás, azonban úgy gondoltam, hogy neki tetszene, azért döntöttem úgy, hogy meglepem vele. – Szabad? – pillantottam a karjára, és amennyiben megengedte, nyomtam egy puszit a kézfejére, majd óvatosan felcsatoltam rá a virágot. Pont ment a ruhájához, és bár apró kiegészítő volt, mégis tetszett rajta.
Csak halványan mosolyodtam el, mikor megláttam őt. Meglehetősen furcsa volt, ahogyan haladt felém. Meg mertem volna esküdni arra, hogy egy fekete vagy legalábbis sötét öltöny mellett teszi majd le a voksát, de nem így történt. Hanem pont az ellenkezője... de furcsa, pedig össze sem beszéltünk. Nem mintha zavarna, hiszen igencsak elegánsan fest ebben az öltönyben. - Ahhoz képest elég jól kamatoztattad a... gondolatolvasás mesterségét - kuncogtam végül, majd felé nyújtottam a kezem, ahogy jelezte szándékát, hogy szeretné a csuklómra helyezni azt az izét... nem tudom, hogy hívják. Milyen meglepő. Nem vagyok egy mai bálozó, fogalmam sincs, a lányok mit miért hordanak ebben az évszázadban. Nem is mintha annyira érdekelne, hiszen van jobb dolgom is ezzel foglalkozni. - Köszönöm - pislogtam rá mosolyogva, majd megköszörültem a torkom. Igencsak kellemes kis érzés volt, mikor a kézfejemre egy csókot lehelt, de nem hagytam, hogy túl sokat mutasson az arcom... az érzelmeimet igazán könnyedén rejtem el. - Nincs kedved bemenni? - néztem az épületre. - Igaz, még csak most kezdődik majd a bál, de... talán egy ital ránk férne - kacsintottam rá. Nem fogok csak úgy átmenni mai hisztis lányba. De meg kellene találni az átmenetet.
Nem nagyon tudtam hová tenni azokat a gondolataimat, amik körülötte forogtak. Főleg azokat nem, amikor szorosan összefüggtek azzal, hogy milyen istenien is áll rajta az a ruha, és hogy milyen kellemes illat lengi körül őt. Jó volt hozzá közel lenni, de nem akartam azon gondolkozni, hogy ez mit jelent. Mit jelentene? Nem foglalkoztam ezzel, hiszen semmi jelentősége nem volt. Két felnőtt, jól érzi magát egy bálon. Nem olyan nagy szám. A szemébe néztem, és csak elmosolyodtam azon, amit mondott. Bár nem voltam abban biztos, hogy csak sima boszorkányként gondol-e rám, vagy az is mindig eszében van, hogy azért vigyázni kell velem, nem éreztette ezt velem, és ez.. Jól esett. - De menjünk, nem lenne ellenemre egy pohár.. - elgondolkoztam azon, hogy mit is innék, de mivel nem jutott eszembe semmi, így csak halkan nevetve megráztam a fejemet -, valami - oldalra fordultam, és ünnepélyes mozdulattal tartottam neki a karomat, hogy belém karolhasson. Nem volt egy nagy bálba járó, így fogalmam sem volt, hogy hogyan szokás ez napjainkban, de igazából mivel mindketten egy időből származunk, így.. Nem hiszem, hogy nagy probléma, ha esetleg nem úgy viselkedünk, ahogy ez mostanság szokás. - Említettem már, hogy.. milyen gyönyörűen festesz ma este is, Sybille? - pillantottam rá egy apró mosoly keretében. Úgy gondoltam, hogy ha már így gondolom, ezt miért kellene csak magamnak megtartani..? Ha belém karolt, akkor lassan elindultam a bejárat felé, és amikor az ajtóhoz értünk, akkor kinyitottam neki.
A hugicám idegesítő jelenlétét kerülve kötök ki itt, gondolván: kicsit hagyom, hogy elragadjon a régen élvezett báli hangulat. A helységbe belépve mégis kiráz egy pillanatra a hideg. A vállamat fedő boleró ellenére a lenge ruha nem épp a hónapnak megfelelő, mégis tökéletes az alkalomhoz. Hajam bal vállam fölött átlökve lépdelek végig az emberek között, s egy pohár vörösborral a kezemben indulok a terasz felé. Pár kíváncsi tekintet érzem, ahogy rám szegeződik, s piros, földig érő, de meglehetősen laza ruhám kitűnik a tömegből. Eleinte a magasba tekintek, és csak elmerülök az éjszakai ég bűvöletében. Eszembe jut anyám, aki mindig is szerette, ha kicsit kiszakadhattunk az életből és ehhez hasonló eseményekre mehettünk. Mindig én voltam az ő kicsi lánya, akinek a haját fésülgette és fonta be, hogy felfigyeljenek rá, és mielőbb megszabadíthassa a család többi rosszakarója elől. Hallom az emberek szívverését, és a rengeteg zaj összemosódó hangját, el-el kapva egy-egy szófordulatot mások beszélgetéséből, ami furcsa, hisz csupán nem olyan rág kaptam vissza az életem, és legutoljára, mikor ilyen eseményen vettem részt, emberibb voltam, mint most. Akkor csak az érdekelt, hogy megtaláljam a legjobb partit és bemutathassam a családomnak, ehelyett karót kaptam, amit száz évnyi fogság után tudhatok magam mögött. A családi kapcsolatok mondhatni megszűntek, a világban azóta elég nehezen találom a helyem. De ezen igyekszem változtatni mielőbb. Ekkor viszont nem tudhatta, hogy az egyetlen rosszakaró, maga a húgom. Belekortyolok a borba, és a hirtelen rám törő furcsa érzésnek köszönhetően fordultam meg, és találkozott tekintetem az ismerős szempárral és mosollyal. Közelebb sétálok, felülemelkedve az idegen, mégis ismerős érzésen, és félreteszem minden kételkedésem, próbálok nyitni olyan ember felé, aki mellett éreztem, hogy nem csak ember, és éreztem, hogy soha nem kellett volna szóba állnom vele. De a vak szerencse idehozta, és valamiért engem is a közelébe vonzott. -Ugyanezt elmondhatom én is.-ölelek vissza, mit sem törődve vele, hogy a váratlan és régi találkozást annyira nem ismételtem volna meg ebben az életemben, de hát az hogyan is nézne ki, ha most egyszerűen hátat fordítanék? -Szeretem az ilyen eseményeket.-emelem meg poharam, aprót kortyolva a borból, ami igen ízletes és zamatos volt.-Na meg persze, ki tudja, hogy hol bukkan az ember régi ismerősökre?-mosolyodom el, és rá mutatok, hisz ő is egy volt ezek közül. Helyet foglalok mellette, ruhám óvatosan feltűrve, épp annyira, hogy lábam ne látszódjon ki, s a ruha se piszkolódjon be. -Téged mi hozott ide?-érdeklődöm, de tekintetemben a kíváncsiság mellett megcsillan valamiféle furcsa érzés kísérte gyanakvás is. Soha nem tetszett ez a bájolgó stílus, de lenyelem, és tovább játszom a naiv kislányt, ahogy mindig is tettem.
Ismét ugyanitt. Már évek óta megrendezésre kerül eme bál, s én minden évben elegánsan kiöltözve jelenek meg itt. Tőlem nem is lehet mást elvárni, hisz New Orleans valódi királyaként adom kell magamra. Klaus Mikaelson érkezését s távozását is láttam már. Egy csinos hölgy társaságában, akit előtte itt még nem láttam. Valószínűleg nem is idevalósi, ám nem sejthetem, hogy hol hagyta a hibriddé váló barátnőjét.. jobb is lenne, ha a saját dolgaimra koncentrálnék. Mióta Francesca a városban van, s próbál kitúrni minket a városból.. nos, igen. Van mi miatt fájlalnom a fejem, de ugyan... kérlek, van olyan probléma, amit eddigi uralkodásom során nem oldottam még meg? Nekitámaszkodtam a korlátnak, és tűnődve néztem az érkezőket. Nem egy vámpír futott be, annál több vérfarkas.. de ezen az egyetlen éjszakán hajlandó voltam elnézni, ami történik itt. Úgy értve, hogy nem figyeltem a társaság összetételére. A barátaim kerülik a konfliktusokat. Jól teszik, hisz nem akarok elhíresülni, hogy csak az én embereim tehetnek a háborúról. Ha robbanni kell ma este, nem rajtunk fog múlni.. - Élise kedvesem! - jelent meg végül döbbenet az arcomon, ám nem hagytam, hogy sokáig uralkodjon rajtam mindez. Hisz ki látott már engem ledöbbenve? Méghozzá drága, selyemruhában érkezette. - Nézd el nekem, hogy nem várakoztam rád díszes lakrészed előtt. Úgy gondoltam, míg ideérsz, gyönyörködhetsz eme város pompájában. Arról ne is beszéljünk, hogy nem hívtad fel figyelmem érkezésedre. - nyújtottam felé a kezem.
Még minden annyira békés és nyugodt volt. Sok tudatlan ember eljött, de annál érdekesebb volt, hogy rengeteg faj tiszteletét tette eme bálon. Fura, hogy nem akarják egymás torkát kitekerni, vagy egymás vérével festeni a márványt és a falakat. Hmm, egészen érdekes csata alakulhatna itt ki. Kíváncsi lennék, hogy lenne e olyan személy, aki ennyire nyíltan is képes lenne akár a saját faja ellen menni, hogy egy másik faj tagjait védje. Ez nem is hangzik rosszul. Elég lenne egyetlen egy bűbáj és mindenki képes lenne kifordulni önmagából, elveszteni az eszét és csak a legerősebb maradna életben. Azt is mondhatnám, hogy olyan lenne, mint egy modern kori gladiátor show. És szinte még bele is illik a képbe, hiszen a társaságot díszítik vadászok, vámpírok, kutyák akarom mondani farkasok és még boszorkányok is vannak. Vajon lenne olyan boszorkány, aki megpróbálná megtörni a varázslatot, amivel esetlegesen hinteném a „pornépet”. Egy kisebb sóhaj hagyja el az ajkaimat eme gondolatoknak köszönhetően, majd újra a tekintetemmel végig pásztázom a tömeget egészen addig, amíg a vörös ruhában meg nem pillantom őt. Mosolyogva követem őt a tekintetemmel és talán annyira még nincs minden veszve. Talán még alakulhat jól az estém. Talán még szórakozhatok kicsit, mert szívesen formálnám őt és tesztelném. Strapabírónak tűnik és olyannak, aki bírja a kiképzést. Meg a sebek se maradnának meg, csak a lelkében és azok a sebek sokkal édesebbek számomra, mint bármi más, hiszen a heg beforr, a seb begyógyul, de a lelki dolgok örökre megmaradnak. Eme gondolatoknak köszönhetően egy kisebb melegség és boldogság járta át a lényemet. Mosolyogva figyeltem rá és közben megigazítottam a királynőkhöz illő ruhámat. Mindig is szerettem az ilyen ruhákat és most még okom is volt viselni. Régi ismerőst jöttél kutatni vagy esetleg csak menekülni szerettél volna? Esetleg kicsit szórakozni vagy úgy élni, mint egy felelőtlen tinédzser? – kérdeztem tőle mosolyogva és kíváncsian vártam a válaszát, mert nagyon is érdekelt, hogy milyen szél fújta őt erre. Kíváncsiság, a hangulat és hasonló dolgok. – mondtam neki a lehető legtermészetesebb hangomon egy apró mosoly kíséretében. Újra körbepillantottam lassan és kimérten, megigazítottam a ruhámat ahogyan ott ültünk és a közelünkben elhaladó pincértől elvettem egy italt. Egy darabig csendesen ültem mellette, de végül újra megtörtem azt. Mesélj mi van veled? Mik történtek, hiszen annyira régen láttalak már. – mondtam neki úgy, mintha tényleg kíváncsi lennék, de valójában csak egy dolog érdekelt. Az érdekelt, hogy mennyire erősödött meg és mennyire lenne strapabíró, meg persze mennyire lenne jó az esetleges célom eléréséhez. Így minden egyes apró részletre figyeltem, hiszen a részletekben rejlik a nagy titok.
Vajon mennyi ideig kell egy vámpírnak a tükör előtt állnia ahhoz, hogy rájöjjön elég önmagát adnia és máris letudja a jelmezt? Remek viccalapanyagként szolgál a kérdés, de három percre volt szükségem, míg unottan vakarva a tarkómat rájöttem a válaszra. A bálra tartók egyikétől kölcsön vettem egy fél arcot se takaró, fekete maszkot, ami az orr alatt kanyarodik el. Az utcán van ideje realizálni, hogy mégse az lesz a legjobb és érdemesebb otthon maradnia a barátnőjével, összebújni, nyáladzani, a munka gyümölcseként magáévá tenni.. Elvégre ezért van vele. Nem csíptem ki magam a többi érkezővel ellentétben. Öltöny, rendes szerelés meg csipke, csipke mindenütt a nőkön és kislányos, hercegnős ábránd a tekintetükben. Nem tudom ez vagy a torta marcipánrétege fogja jobban kikezdeni a gyomromat. (A marcipánt lekapirgálva lehet jobb ízű lesz a cukrászkészítmény.) Az egyszerű farmer-bakancs pároshoz nem vettem fel még inget se, az én lelkem nem az első bálozókéval megegyező igényekkel rendelkezik. A sötét szürke, háromnegyed póló pont jó a bőrdzsekivel. Javamra váljék a nyakamban lógó ezüstmedál, növeli az eleganciám.. Ugyebár. A pultot szemmel láthatóan megrohamozták a frissen érkezők. Az egyik párt kipécézve magamnak rabolom el az érintetlen pohár vörösbort, míg egymás gyomor feltérképezésével múlatják idejüket - úgyis kimegy a fejükből mire végeznek, hogy egy rendelésük már megérkezett. A benti forgatag nem vonz túlságosan, körbekémlelve a szemem sarkából nem találok érdekesnek vélt okot a maradásra. A terasz lesz az úticélom. Az ajtóval szembeni párkány becélzása, hogy alkarjaimra támaszkodva háttal figyeljem a bentieket, hátha megihletnek valamiféle megmozdulásra, pezsgésük átragad rám is. Léhán kortyolgatok az érett szőlőléből, ahogy befelé sandítok. Nem ragadok le egy-egy alak kirajzolódásánál hosszabb időre, csak a hangulatot szokom. A magassarkúban bukdácsoló fehérnépek nézegetése eleddig egészen szórakoztatónak tűnik, ahogy a parasztban meglátják a táltos paripán érkezű hercegüket.
Temérdek indokom lett volna nem itt lenni, és nem tenni azt, amit mégis tettem, de valami ide vonzott, és valami azt súgta, hogy ez a döntés nem éppen volt életem döntése. De a rossz döntésekben otthon voltam, hát nem is lepődtem volna meg, ha a megérzésem is beválik ezzel a bállal vagy minek nevezzem helyzettel kapcsolatban. A szőke lány, bár fiatalabb volt, mint én, valami azt súgta, hogy nem a legjobb parti, ha a csacsogást választom ma esti programomnak. Egyszerre volt ellenszenves, érdekes és olyan nő, akit tipikus aura vesz körül, már ha a azt nézzük, hogy mennyire képes magára irányítani a figyelmet. Ezt pedig sikerült neki. Szépsége mondjuk meg is indokolta ezt, akárcsak ruhája, de a kisugárzás, ami mellé társult baljós és irreálisan elbűvölőnek tűnt. -Talán a megfelelő válasz az volna, hogy kicsit mindegyik.-adok sejtelmes választ kérdésére, arcomra mosolyt varázsolva és belekortyolva a vörösborba. Bárminek is köszönhettem ezt a kérdést, óvatosságra intett a mézédes szavakkal szemben egyik felem, míg másik felem már menekült is volna. De nem szerettem volna elfutni, míg meg nem tudom ezen kedvességnek a fő okát, hisz éles határ volt a bájolgás és a valós érdeklődés között, ezt pedig nem igen érezhettem utóbbinak. Sőt. A válasza hallatán én is elmosolyodtam újra, majd csend telepedett ránk, és figyelmem egy részét az előttünk elhaladó és a környezetemben lévő embereknek szenteltem. Volt itt mindenféle szerzet. A hűvös levegő pedig egyszerre éreztette a hangulatot, hisz bár a békesség most meghatározó volt a fajok között, feszültséget így is szíthatott. Az évezredek óta tartó ellentétesség, nem hiszem, hogy egy ilyen esemény alakalmával egyszerűen megszűnne létezni, s eltűnne mára. Ahhoz túl ősi volt, és sötét. Az áskálódás pedig mindenki lételeme lett ebben a világban. A húgom... A húgom pedig ennek egy tökéletes mintapéldánya volt. Szinte felkapom a fejem, ahogy meghallom a kérdést, kihúzom magam, és újabb kortyot iszok a borból, ezzel az utolsó cseppig kiiszom a pohárból, és az elhaladó pincérnek adom. -Utazgatok. Próbálok célokat keresni, és jó pár akadt már eddigi útjaim során.-adok ismét sejtelmes választ, és hajam vállam elé igazítom, s így a vállamra terített bolerót is helyére igazítom. A hűvös szél lazán lengeti könnyed szoknyám, és tekintetem a szőke tincsekkel szegélyezett arcon csillogó szempárba merül.-Az már más kérdés, hogy nem lételemem a középpontban lenni, és jobb szeretek az ilyen alkalmakkor is a háttérbe húzódni.-bővítem ki a mondandóm, bár válaszom nem igen kielégítő a kérdésre, de a múltam csak rám tartozott, és ehhez szerettem minden esetben tartani magam. -Te mivel múlattad el mostanság az időd?-érdeklődöm kíváncsi tekintettel, és figyelem a reakcióját. A sejtelmesség meghatározó mindenkiben, de a kíváncsiságom sokkal inkább arra irányul, hogy a sejtelmesség mögött meglapuló igazságra fényt tudok e deríteni avagy sem.
Hosszú volt a nap és én felettébb lefáradtam már így is, pont e miatt vette be a gyomrom nehezen az ötletet, hogy kerítsünk valami kósza maszkot és nézzünk be ide, de Sarah... Sarah túlságosan lelkes. Annak ellenére, hogy többször is megpróbáltam elmagyarázni neki, hogy szívesebben mennék haza, feküdnék be a kádba egy adagnyi finom vörös borral és maradnék a relaxálásnál, mégis csak erőlteti ezt az egész... bulizzunk és engedjük ki a gőzt. Na igen... nincs tisztában azzal, hogy nekem nagy tömegben, felbolydult és felpezsdült emberek között bulizni... hát nem jó ómen és nincs itt Rachel, hogy leállítson, ha valami baj lenne. De talán ez valamiféle próbának is jó, egy újabb próbának, hogy teszteljem az akaraterőmet, mert ez egyszer ki kellene bírni. Már egészen sokat fejlődtünk, egész jól haladok, talán egyszer még tényleg eljutok oda, hogy végre visszakapaszkodhatok majd az orvosi ranglétra magasabb fokaira is. Úja szikét vehetek a kezembe és nem zavar majd meg a vér legfontosabb pillanatban. Tudom, hogy erre azért viszonylag kicsi az esély, de... én mégis csak határozottan reménykedem, hogy sikerülhet. Nagy levegőt veszek, még beszívom a kinti friss levegőt, mielőtt belépnénk a klubba. Na persze hamar megcsap az élénk illat, a rengeteg friss vér, a sok tomboló ember... de kivételesen hála a maszknak, még abból se látszana semmi, ha netán a szemem... de nem lesz ilyen. Ki fogom bírni, meg tudom állni és amúgy se maradok sokáig. Nem is úgy öltöztem, mint az itteniek. Sarah igen, ő készült, hozott be magának egy plusz ruhát, de rajtam most is a jól megszokott barack színű kosztüm virít. A blúz lazábbra van hagyva, mint általában, a szoknya alapból rövid, de azért nem úgy nézek ki, mint a bálozók többsége. De nem számít, úgy sem maradok túlságosan sokáig. - Jól van, én akkor azt hiszem ki... - oké az előbb még tuti, hogy itt volt mellettem... biztos vagyok benne! Sarah... nem kéne, hogy meglepjen a dolog. Egyszer ráncigált el magával egy munka utáni levezető iszogatásra, ahonnan olyan gyorsan távozott az egyik helyes ápolóval, mintha minimum űzték volna. Nem lepne meg, ha kiszemelt volna magának valakit, én pedig sikeresen nem vettem észre, hogy a vállamat kocogtatva jelezte, hogy rástartol, mert épp azzal voltam elfoglalva, hogy ne szaggassak fel ütőereket... Nem egyszerű, nagyon nem. Így végül úgy döntök, hogy a terasz felé veszem az irányt, ott legalább friss a levegő, talán jobban túl fogom élni a dolgot, talán könnyebben viselem majd el a nagy pezsgést és az is lehet, hogy nem sokára eltűnök, Sarahnak talán fel sem tűnne. Közben valahonnan a kezembe nyom valaki egy pohár pezsgőt... nem vagyok oda a pezsgőért, a bort jobban szeretem, de nálam ragad a pohár, miközben végre kiérve nagyot szippantok a friss levegőből, aztán... pár pillanat múlva sikerül kiszúrni az ismerős arcot, a... riasztóan ismerős arcot. A poharam a kemény terasz kövön végi, én pedig nagyjából abban az állapotban ragadok ott, mint ahogy kiértem. Félig a korlátnak dőlve, a földön a pohárral, a világos drapp körömcipőn a pezsgő maradékával és néhány üvegszilánkkal, és persze enyhén kitágult pupillákkal, ahogy az illetőt nézem. Igen, nagyjából, mint aki szellemet lát.
Még mindig nehéz elhinnem, hogy itt vagyok, végre… már annyi éve vágytam ide, sőt… talán, amióta eszemet tudom, hiszen Marcel mindig gondoskodott arról, hogy ámuldozva gondoljak erre a városra. Ahogy mesélt róla… hiába élek egy önmagában is varázslatos és izgalmas városban, New Orleans különleges nekem. Egyrészt, sőt talán leginkább miatta… meg persze azért, mert kiskorában az ember nyilván mindent eltúloz a fantáziájában… minden történetet ezerszer izgalmasabbnak lát… és minden képet ezerszer színesebben fest le önmagának. Hát így vagyok én is ezzel a várossal és mindazzal, amit hallottam róla. Most pedig még izgatottabb vagyok, hiszen egy igazi állarcos bálba mehetek. Vagyis… mondjuk úgy, beslisszanok majd. Ha már Marcel magától nem akart elhozni, akkor meglepem… Tündéri mosolyomra úgyse tudna haragudni. Persze amikor ideutaztam, akkor nemigen készültem arra, hogy ilyen helyre jövök, meg hát, kicsit sietve és hirtelen döntésből jöttem, szóval ruha híján a napomat azzal kezdtem, hogy találjak valami megfelelő viseletet magamnak. Ilyenkor azért kicsit visszasírom a Champs Elysées-t… hiába isteni ez a hely, vásárlás szempontjából Párizzsal nem vetekedhet. A legtökéletesebb az lenne, ha minimum egy limuzinból szállnék ki és sétálnék végig a bejáratig, kecsesen, valami igazán csodás férfi mellett… vagy az én drágám mellett, de be kell érnem egy taxival is, ami ugyebár kevésbé látványos érkezés, de reméljük az este további részében nem kell csalódnom és pontosan olyan lesz, mint amilyennek elképzeltem. Az első utamba kerülő pincértől megérdeklődöm, hogy merre találhatom Marcelt, kétségkívül könnyebb dolgom van, mint a belvárosban megkeresni őt, hiszen egyből útbaigazítanak, én pedig elragadó mosolyomat előhalászva sétálok felé. A pillanatnyi döbbenetére elmosolyodok persze, főleg, hogy szinte azonnal leplezi is és szokásához híven rendezi arcvonásait, én mégis kislányos kuncogást ejtek meg, reakcióképpen, mert az ő közelében mindig kislány maradok valamilyen szinten. - Legközelebb a minimum, hogy mellettem érkezel meg… - Jelentem ki, egy egészen apró pillanatra komoly arckifejezéssel, aztán kezemet finoman övébe csúsztatom és meg is ölelem természetesen. - Csodás maszkomnak nem sikerült elrejtenie ezek szerint kilétemet… bár butaságokat beszélek, téged ha akarnálak se tudnálak megtéveszteni…
Színes a báli felhozatal, látványvilágában legalábbis kétség kívül annak nevezhető. Az egyik térfélen baráti összetalálkozások, a másikon féltékeny viszontpillantások a hölgyek között, kik a ruhákon legeltetik zöldfényű tekintetüket vagy épp a kísérőkön.. Újabb korttyal könnyítem az „emésztését” a dolognak, majd az egyik párost pécézem ki magamnak, egészen addig a pillanatig, míg egy kiérő hölgy megtorpanása ketté nem szakítja a másodpercet. Hangosan csörömpölnek az üvegszilánkok, placcsanó hanggal ér földet a vörös nedű, míg némán és ledöbbenve pillog a barackba öltözött nőszemély. A tekintete árulkodó: felismerhetett bennem valakit és első gondolásra nem saját személyem jut az eszembe, hanem B. Felemásan emelkedik meg a szemöldököm, miközben leporolom a memóriámat és ahogy kattognak a fogas kerekek valami derengeni kezd. Nem sokáig foglalkozom ezzel, ellököm magam a korláttól és felé indulok. - Óvatosan, nehogy rálépjen egy nagyobb darabra és elcsússzon.. – intem óva dermedtségében, mintha valódi esélyt látnék a megmoccanására. Szemének fénye nem kellemes emlékekről árulkodik, ám szabadon hagyom neki a vádolás lehetőségét, mielőtt valóban előásnám az agyam rejtekéből. Nem vagyok az az igazi vérmes fajta, aki ok nélkül cselekedi meg a fényes páncélosúak kódexében tiltottakat, ugyanakkor a legjobb se – más személy esetén nem érkezett volna jótanács, nem is változtattam volna a kényelmes pozitúrámon, hogy félrerugdalhassam a „veszélyesebb” törmeléket. Nem szívjóságból teszem, a kutatás jobb szó volna rá; márha engedi a hölgy.. - Elég rég reagáltak rám ehhez hasonlóan. – érkezik az ártalmatlan megjegyzés, mi beszédre sarkallja, ha eleddig esetleg nem tette volna. Az utolsó üvegdarab is a helyére parancsoltatik bakancsom által, mit egy korttyal nyugtázok a boromból. A pereme felett a vörös szálakra terelődik figyelmem és határozottabban felkiált egy emlék a rengetegből, mely nem feltétlen a szín láttán embereli meg önmagát. Hoppá. Ez érdekes lesz s másodperctöredékeken belül fény derül rá melyik fajtából. El is vettem, de adtam is.. Egálban vagyunk az én nézetem szerint, nem is zavartatom magam hát. Emlékszem az esetre. Nem mondanám, hogy nem éreztem megbánást, ám a hosszúéltűség nem engedhet meg magának ehhez hasonló érzelmeket olyan sokáig hordozni; megtörtént a túllépése..
Imádom az álarcos bálokat. Mindig is imádtam. Ilyenkor tehetek-vehetek úgy, hogy némiképp inkognitóban marad a kilétem és még sem leszek láthatatlan. Egy fekete álarcban érkeztem és egy gyönyörű ruhában, aminek a kiválasztásával nem vesződtem sokat. Csupán beléptem az útba eső üzletbe és megvettem az első ruhát, amelyik megtetszett. Nem is akartam sokat várni, hiszen a lehető leggyorsabban szerettem volna megjelenni a bálon, hogy Amara tervét megvalósíthassuk. - Szerencsétlenségemre, már két hasonmást is észrevettem ezalatt a röpke tíz perc alatt, amióta megérkeztem. - ülök le Amara mellé köszönés nélkül. A teraszon lévő asztaloknál foglalunk helyet, ahol egy gyümölcsöstálat helyeztek el az asztal közepén. Felkapok egy epret és beleharapok. - De egyik sem tűnt eléggé őrültnek és kevésbé vámpírnak, úgyhogy arra gondoltam; hol lennék, ha egy több ezer éves, őrült, pszichopata lennék? - vigyorogtam. - Arra jutottam, hogy a teraszon ülnék, a csillagokat nézném és azon járna az eszem, hogyan csináljam ki a hasonmásaimat. Újra beleharaptam az eperbe és közelebb hajoltam Amarához. - Engedd meg, hogy csatlakozzak. Olyan szívesen tennék már tönkre valakit. - mondta sóvárogva. - Emberként nagyon szűkösek a kereteim, de avass be a terved legmélyebb részleteibe és minden erőmmel azon leszek, hogy tönkretegyem a hasonmásokat. - tettem hozzá vágyakozva. - Bízz bennem, ehhez értek. - vontam vállat vigyorogva. Ha máshoz nem is, az emberek tönkretételéhez kifinomult érzékem van. Ez olyan mint a művészet, a szobrászat vagy a festészet. Ilyen tehetséggel születni kell. credit by lena
Nem tudom épp ésszel felfogni, hogy mégis miért ragaszkodnak egyesek annyira az emberségükhöz és a bugyuta jóságukhoz. A sötétség sokkal több lehetőséget tartogat magában. Mondhatni ez az, ami bárhova eljuttathat minket. Az én lelkemben már a kezdetektől fogva megtalálható volt, de mikor megtudtam, hogy egész életemben a szomszédban volt a férfi, akire állítólag szükségem volt. Kivirágzott ez a sötétség bennem. A szenvedés, amin egész gyerekkoromban keresztülmentem az elkísért mind a mai napig. Bailey pedig élte a tökéletes életét. Irigyeltem? Meglehet. Melyik gyerek ne vágyott volna egy teljes családra, ha éppenséggel valamelyik fél hiányzott az egyenletből. Azt sem értem, hogy az anyám, miért nem tálalt ki és tárta fel az igazságot. Hogy lehetett benne annyi jóság azok után, hogy Dominic ilyen módon elbánt vele. Mégis, hogyan szólíthatnám őt apának még a gondolataimban is, mikor egyetlen egyszer sem foglalkozott velem. Bailey-t a tenyerén hordozta, mint egyetlen leánygyermekét. A legrosszabb az egészben, hogy végig tudott a létezésemről és ezért tartott olyan közel magához. Mennyire beteges elmélet ez már! Legalább avatott volna be és lett volna a mi titkunk, de így a lelkem olyan sötétségbe borult, amit nem sokan ismernek. Azonban szívesen segítek abban, hogy mások is megismerhessék, hogy aztán a fegyveremé váljanak egy háborúban, amit nem mindenki vesz észre. – Miféle célok? Nem szeretnék túl kíváncsinak tűnni, de az vagyok.. – Ártatlan mosollyal az arcomon érdeklődöm. Szeretek mindenről tudni. Főleg, mert az, hogy milyen célok vezérlik sok mindent elmondanak egy személyről. Nekem pedig szükségem van rá, hogy egy kicsit keresztbe tehessek valakinek anélkül, hogy különösebben rám mutogathatnának, hogy én állok a dolgok mögött. Kíváncsi leszek Bailey arckifejezésére, amikor rájön, hogy az összes szörnyűség, ami vele történt és vele fog történni.. Mind miattam történt. Bűntudatot kellene éreznem? Lehetséges, de nem ő élte elnyomva és megtagadva az életét. – Nem szabad ilyenkor a háttérbe húzódni. Különben senki nem fog emlékezni arra, hogy valaha is itt voltál, ha pedig nem emlékeznek rád, akkor nem is szórakoztál igazán. – Igen. Minden egyes buli vagy bál lényege a figyelemfelkeltés. Akiről sokáig beszélnek az sok ember figyelmét felkeltette és rendkívül jól szórakozott. Mások figyelme lehet rossz, de ugyanakkor rendkívül jó is. Most az, hogy az én figyelmem kiérdemelte nem sok jót sugall, de nem kell félni. Nem leszek túlságosan kegyetlen. Talán. – Ezzel-azzal. Igazából rendkívül változó az érdeklődési köröm mostanában. – Nem akarok semmit sem lelőni. Soha nem lehet tudni, hogy egy ilyen eseményen ki hallgatózik. Én pedig nem szoktam amúgy sem kiteregetni a gondolataimat. Ha megtenném valószínűleg nagyon sokan elmenekülnének a közelemből. Jobb is, hogy a gondolatainkat megtarthatjuk magunknak. Máskülönben ez a világ kész káosz lenne.
Nem, erre aztán igazán nem számítottam. Enyhén szólva majdnem a padlóra kerül az állam, miközben próbálom magamat összeszedni. A boros pohár is a földön végzi ripityára törve, még jó, hogy annyira nem figyelnek itt, hogy azonnal jöjjön valaki, aki meg akarja fizettetni velem a kárt. Gondolom elég gyakori az efféle baleset és talán e miatt nem veszik annyira szigorúan, bár én nem gyakran török össze dolgokat, de ez most... Nem kerestem őt sosem, nem is tudom megtehettem volna, de minek? Nem vagyok egy bosszúálló típus és inkább próbálom az életemet valahogy rendbe rakni, nem pedig még inkább összekuszálni azzal, hogy olyan valakibe botlom szándékosan, akitől a hideg is kiráz. Egyébként is, ha azt nézzük nem az ő hibája. Segített, miután majdnem megölt... nem akart végezni velem, talán, csak aztán a szerencse nem pártolt mellém. Szépen kiürült volna a vére a szervezetemből pár nap alatt és ennyi, de... sajnos ez nem volt ilyen egyszerű ezúttal sem. Mintha az életben bármi egyszerű lenne. Képtelen vagyok megszólalni, amikor közelebb jön és takarítani kezdi a törmeléket. Nem, tényleg nem hiszem, hogy nagy elánnal nekiállnék átgázolni a darabkákon. Nem látok rá semmi esélyt. Én csak... tényleg próbálom magamat összeszedni, kész csoda, hogy még állok a lábamon, mázli, hogy nem vagyok ájulós típus. A megjegyzése az, ami végül nagy nehezen kezd visszarántani a jelenbe és a tágra nyílt szem végre néhány óvatos pislogással próbálja magát helyre tenni. Nem megy valami könnyen... nem megy gyorsan, de hát mit tehetnék? - Talán... ennek meg van a jó oka. - bököm ki. Érzem én, hogy kissé rekedtes a hangom, vagy nem is kissé? Eléggé az. Őszintén szólva most nagyon jól jönne az a bor, ami a padlón végezte, nagyon-nagyon jól, talán egy kicsit segítene, hogy próbáljam újra megtalálni a saját hangomat. - Ha jól sejtem... emlékszik... igaz? - nem tudom, valahogy a tekintetéből nagyon is úgy látom, hogy emlékszik rám, emlékszik arra, hogy mikor találkoztunk, én pedig pontosan tudom. - Elütöttek... utána... az egész életemet tönkretette. - halk hang, szinte már suttogást, de tudom, hogy ő hallani fogja. Akkor is hallaná, ha a terem másik felében állnék, de én itt állok előtte, így pedig aztán végképp biztos. Talán sejtelme sincs róla, hogy mi lett az egésznek a következménye. Ő talán csak annyit tud, hogy majdnem megölt, hogy aztán mégis segített, hogy túléljem a támadását, aztán eltűnt, én pedig csúnyán végeztem, ami már nem az ő hibája, de az egész kezdete igen. Miatta borult fel az életem, miatta vagyok most az, ami. Miatta nem tudom, hogyan leszek képes visszatérni a normális életbe, gyógyítani, ellenállni a vérnek... igen, tönkretette az életemet.
Kényelmesen elfocizgattam a szilánkokkal, hogy több időt adjak a határozottságának összeszedésére, ami a pohárhoz hasonlóan darabokban hever a padlón.. Vajh` nekem esik szóban vagy tenyérrel? Utalgatásokkal akarja majd tudomásomra hozni az érzéseit..? Nem veszem el tőle egyik lehetőséget sem, a kezdeményezését legalábbis. Türelemmel végzem el a takarítók feladatának legjavát és majdnem elmosolyodok a nehezen kifacsart válaszra. Talán annak suta érkezése lehet a ludas, magam sem tudom, de ügyelek rá ne vegye észre - eként fordítom abban a pillanatban a fejem. Én egyszerűen a „nyomós” jelzőt használtam volna, de ha egészen elengedném magam bóknak venném a kedves szóhasználatot; szerencséjére ez nem így van. Messzebb rúgom a cipőorrom elé kerülő üvegtörmeléket, erősebben küldöm meg, egy kicsi rész le is pattan belőle, ahogy a falhoz ér. Upsz. Odafordulok egészében a nőhöz, a kérdésére csak bólintok. Nem magyarázom túl vagy ragozom tovább az igéket, úgyis csak egy „igen”-re vagy egy „nem”-re lehetett kíváncsi. A fivéremmel ellentétben én megjegyzem az embereket, ha a nevüket nem is, az arcukat mindenképpen - legfeljebb nem ugranak be azon nyomban. A szemöldököm azonban most ráncolódik a vád hallatán. - Ezzel arra kíván utalni, hogy a felelősség teljes mértékben engem terhel a következményekért? - érezheti a hangomban lakozó kétkedést, amivel ha egyenest bolondnak nem is, de egy ahhoz hasonló szintű megszólalásnak tekintem az övét. Nők.. Ha a férfi a kezét nyújtja az egész karját leharapják.. Nem várok el hálát, najó talán egy cseppnyit mégis. Az átváltozás hatására emlékszik csak a történtekre, pontosan tudhatja mit tettem. Az élet szélére sodortam, de gondoskodtam a visszatéréséről - minden további a véletlen műve, tőlem független. - ..mit vár? Bocsánat kérést, netán egy apa-lánya kapcsolatot? - nem fűszerezi egy csipetnyi gúny sem a kérdéseimet, csak az éles reakció utáni cselekményre vagyok kíváncsi. Jótékonykodok, ha úgy tetszik: itt vagyok előtte, mint élete megmentője és tönkre tevője, hogy eldöntse kit vagy mit jelöl meg kifogásnak a jelenlegi helyzetére. Én, a jóságos tündérkeresztapa.. Az egyik kezem a zsebembe csúsztatom, míg a másikkal a boros poharat emelem a számhoz, hogy legurítsam a száraz beszéd ízét.
Nem kéne, hogy meglepjen a reakciója, hogy fel sem fogja, hogy pontosan mit is okozott nekem ezzel, hogy talán azt hitte mindent rendbe tett azzal, hogy adott a véréből, hogy nem számított semmit, amit tett, hogy csak úgy másokat megtámadni az utcán afféle apró kis semmiség, amivel egyáltalán nem kell komolyabban foglalkozni. Hát nem így van! Minden tettünknek vannak következményei és annak is volt, amit ő művelt velem, még ha nem is akarta, hogy ez legyen a vége. Gondolom arra számított, hogy nem emlékszem majd semmire, hogy hazamegyek, mintha mi sem történt volna és az egész csak egy ködös emlék lesz... neki, mert nekem ugye törlődik. De nem pont így történt, engem egy kocsi ütött el, ő pedig ki tudja, hogy azóta is hányakkal tette meg ugyanezt, vagy hasonlót a felelősségtudat teljes hiányában? - Hát miért, ön szerint kit terhel? Felelőtlen volt, meg... megtámadott, aztán tovább állt, mintha mindent helyrehozott volna. - nem normális, ez az egész nem normális akárhogy is nézzük. A vámpír lét.. eddig is tudtam, hogy ilyen hát persze, eddig is tudtam, hogy veszélyesek, de sosem sejtettem, hogy a végén én is ilyen leszek majd egy miatt, aki nem volt képes türtőztetni a vérszomját. Én magam sem tudom, hogy ezek után mit is várok. Valahogy nem is hiszem el, hogy bármi olyat tehetne, amivel ezen az egészen javítana, amitől jobb lenne nekem, mert visszacsinálni már amúgy sem lehet igaz? Tudom, hogy azt kéne néznem, hogy végeredményében legalább nem ölt meg, de az a helyzet, hogy ez egyszerűen nem ilyen könnyű. Túl sok minden változott, túl sok minden borult fel és én nem tudok csak úgy úgy tenni, mintha ez nem miatta lenne. - Nem tudom... - rázom meg a fejemet egy halk sóhajjal. Igaz, én sem tudom, hogy mit is akarok, mert félek nem lesz ez jobb semmitől sem, kénytelen vagyok leküzdeni, megoldani, ami nem egyszerű. - Bocsánatkérést talán. - apa-lánya kapcsolatot? Azért ez enyhén szólva is nevetségesnek hangzik, úgyhogy erre a részére inkább nem is reagálok. Az is kész csoda, hogy azt a bort nem tolom el a szájától, mert valahol azért idegesít a tény, hogy csak úgy lazán kortyolgat, mintha ez csak valami ártatlan kis semmitmondó beszélgetés lenne. - Talán egy kis megértést... bűnbánatot? Egyáltalán nem érdekli az egész igaz? - vajon hányakkal tett még ilyet? Nem bírta, támadott, vajon hányakat ölt meg? Hiszen velem is majdnem végzett és végül gyilkost csinált belőlem, aki orvos voltam. Életeket mentettem, most pedig a bennem lakozó ösztön életeket szeretne inkább kioltatni, őt pedig ezt láthatóan cseppet sem érdekli és pont ettől olyan idegesítő az összes reakciója. Hát kinek lenne kellemes, hogy az a gond... világrengető probléma, ami számára a legrosszabb, ami valaha történhetett, a másiknak semmi csak... egy lényegtelen apróság?
Apu ökölbe szorult keze vagyok.. Alapvetően türelmes vagyok, szürke, semleges, nemtörődöm – sóhaj.. A tekintetem másról árulkodik, nem összeegyeztethető a testtartásommal, a hamarosan elhangzó szavaimmal. Egyetlen dolog van, ami jobban fel tud húzni a fivérem sz@#?!rságainál: ez. A döntéseim megkérdőjelezése, párdon.. Nem megfelelő a kifejezés, túlságosan árnyalt, komplex ez ahhoz képest. A sors kedvezőtlenségeit akaratlagosan egy személyhez társítani? Melegszik.. - A lendületét megragadva: nevezzük ki főbaknak a teremtőmet, de végigmehetünk az egész „családfán” is. Hibáztathatunk egyetlen személyt, aki miatt mindez megtörténhetett. – döntöm oldalrább a fejemet, már-már bosszúsan, de inkább csak tanakodva vonva összébb a szemöldökömet. Komoly szerencséje a körülöttünk lévő nézőközönség, máskülönben kevésbé lennék ilyen jó magaviseletű. Megfeszülten várakozik balom a nadrág zsebében. Türtőztetem magam és folytatom, mielőtt a pár szekundumnyi szünet után magához ragadhatná a szót. – A felelőtlen szó nem megfelelő jelző, sőt. Felelősségteljes voltam, igen.. – bólogatok megerősítőlegesen a megállapításomra. – Helyre hoztam a hirtelen felindulásból elkövetett hibámat. – nem, nem fogok azzal a módszerrel élni, hogy visszakérdezzek ő nem-e követett el hibát az élete folyamán.. Több esze kell legyen ennél, hogy erre sor kerüljön. Remélem. - ..hogy utána mi történt magával ahhoz semmi közöm. – hangszínemből eltűnik az elmélkedés, a csevegő él. Hideg, erőszakosan kijelentő, ami nem tűr meg ellentmondást. A megfontolatlan megszólalásokat nem viselem jól ennyi év távlatából. Apu jeges verejtéke vagyok.. „..hiba..” – cseng vissza a szó. Az ő életének megmentése vagy épp a tettem? Jelenlegi állás szerint nem lenne túl udvarias erre választ adnom. A borral csillapítom a visszafogott feszültségem, mit leplezni kívánok – kóstolok, míg eldönti mit is vár tőlem. - Őszintén: nem akarja tudni mekkora bűntudatomnak kellene lenni, ha mindet megtartottam volna.. – fújtatok egy aprót, kedélyes lemondással. – Pont az Öné lenne kivétel, amivel szívesen élnék együtt? Rég lezártam. Nem én vagyok a mesebeli szőke herceg, aki a jókért harcol, de nem is a Bibliában szereplő Sátán – messze állok tőle. – felhajtom az ital maradékát, annyival is kevesebb lehessen a kezemben. Az ablakpárkányra állítom a kerek talapzatát, derekamat neki döntöm és a szabad kezem is zsebben végzi.. Ssh, tényleg nem én vagyok a legnagyobb szemét a világon, hiába nehéz elképzelni. - Nem fogok olyanért bocsánatot kérni, amit nem én tettem. Sajnálom a véletlenségek sorát, de nem fogok.. – több ingerenciát várhatott, több érzelmet belevinni a reakcióimba: most sem mutatkozik meg több, mint eddig. Előkotrom kabátomból a cigarettatartót, fejem tetejére feltolom az idegesítő maszkot – nem viselem tovább, bosszant. A mondandóm emésztésének első pillanataiban nyújtom felé a kezem, gesztust teszek.. Kér? A mi tüdőnknek mindegy. S mi mást tehetnék? Nem tudok varázsolni, semmissé tenni dolgokat – legfeljebb elfogadásra okíthatom „vezeklésképp”, kezdve egy szál cigarettával..
Kiszellőztetni a fejem könnyű lett volna, ha éppen nem olyan társaságba botlok, akik szintén kétségeket ébresztenek bennem afelől, hogy megbízhatóak avagy sem. Nem tudtam nem kételkedni a mosolyokban, amik fogadtak újra és újra, minden alkalommal, ha valaki mellém szegődött. Talán ezt a húgomnak köszönhetem, talán csak annak, hogy vámpírként az emberek felé való viszonyulásom valamicskét változott, még akkor is, ha ezt nem volt olyan egyszerű beismerni. Persze, meglehet, hogy a rosszat látom meg most is, de jó tapasztalatom volt abban, hogy ehhez legyen érzékem. A szívemre hallgattam, de egyre többször gyűrt le az eszem, ami kevésbé sugallt olyan dolgokat, amiket a szívem. Ezek többsége nem a megfelelésről vagy a naivságról, mindinkább a bennem élő vámpírnak való megfelelésnek volt köszönhető. Próbáltam különválasztani az észérveket, azoktól, amiket éreztem, a külső behatásoktól, ami nem működött valami jól, mert valahogy összekuszálódtak a szálak. Hát hogyne lenne kíváncsi... Pont ő ne lenne kíváncsi. Kit akarok áltatni, ilyen kijelentéstől, még a legpasszívabb ember is kíváncsi lesz. -Nem mintha nem bíznék meg benned, de jobb szeretem a saját dolgaim megtartani magamnak. Minden esetre a húgomhoz van köze.-nem sokat tudott erről, szinte semmit, de ez nekem éppen elég volt, és reméltem, hogy ő is takarékra teszi a kíváncsiságát. Nem volt kedvem magyarázkodni, pláne nem olyan dolgokról, amihez igazából hangyányi köze sem volt. Nem a családom tagja volt, és még csak azt sem mondhattam határozottan, hogy a barátom. Inkább amolyan ellenség és barát között szunnyadó valaki. -Hidd el, szórakozok eleget. És nem hiszem, hogy a létezésem miatt kellene aggódnom.-jelentem ki határozottan, már-már ellentmondást nem tűrő hangon. Szánalmas kis életem ellenére nem éreztem szükségét soha, hogy a középpontban legyek, hogy habzsoljak a tortából, ami az élvezeteket adja mindenki számára. Elég okom volt, hogy a saját dolgommal foglalkozzak, úgy és ahogy én akartam. A titokzatosság úgy látszik, lételemünk volt, és csak elmosolyodtam azon, amit mondott. -Nos, ebben akkor megegyezik a személyiségünk.-emelem meg a poharam, hogy koccinthassak vele, de valami furcsa érzés lesz úrrá rajtam, és arcom egy pillanatra megrezzen. Kiráz a hideg, és a ruhám szellőssége ezen nem igen tud változtatni. -Nem akarsz bemenni? Vagy esetleg folytatni máshol?-kérdezem, de nem is igazán értem, hogy miért. Itt jó volt, leszámítva a tényt, hogy a tömeg egyre nagyobb lett, ahogy az éhségem is...
Hibás... hibás már pedig mindig van, talán nem ő az egyedüli, talán többen is közrejátszanak abban, ami történt, de valahol mégis csak ő volt az egész elindítója, mégis csak ő volt az, honnan kiindult. Ha ő nem teszi, ha nem esik nekem, az egész nem történik meg, simán hazaérek aznap este és az életem még mindig ugyanabban a mederben folyna tovább, mint amiben eddig is. Nem ábrándozom már azon, hogy ha egyik reggel felkelek, kiderül, hogy ez az egész nem volt más csupán egy buta álom, már rég nem hiszek ebben. Tudom, hogy ez a valóság és hogy sosem lesz már semmi olyan, mint régen, de mégis érthető, ha a haragomat le szeretném vezetni valamin... valakin nem igaz? - Ez nem... nem így működik, az egészet csak kifigurázza. - rázom meg a fejemet. Apró sóhaj szökik ki a számon, távoznom kéne, hiszen mi értelme ennek az egésznek egyáltalán? Nem fog elnézést kérni azért, amit tett, akkor pedig miről is van szó. Én nem vagyok olyan, aki ártanék valakinek bosszúból. Nem fogok nekiesni, nem fogok ártani neki csak azért, mert akárhogy is, de valahol miatta van ez az egész, ha nem is szándékosan tette. Nem tudhatta, hogy nem sokkal a tette után elüt egy autó, de akkor is felelőtlen volt, hiszen majdnem megölt, ki tudja, hogy másokat nem ölt-e meg, mert nem tudta visszafogni magát? - Helyre hozta, igen... végül is helyre hozta, gondolom volt még pár eset, amikor nem sikerült helyrehozni. Szerencsésnek érezhetem magam. - a szavaim persze kellő mennyiségű keserűségtől telítettek. Hát persze ő nem tett semmi rosszat. Hibázott, amit aztán kijavított, én pedig örülhetek, hogy élek és nem ölt meg akkor ott, a többiről pedig már nem tehet. Valahol igaza van, tényleg nem tehet arról, hogy aztán elütöttek, de nekem mégis csak úgy el kéne mennem az ügy mellett? Tegyek úgy, mintha semmi se történt volna? Igen azt hiszem hátat kéne fordítanom, hiszen ki ő? Csak egy vámpír... csak egy fickó, akihez igazából semmi közöm sincs, hiszen még csak nem is ismerem. Talán árt másoknak is, de ki vagyok én, hogy tegyek ez ellen? Tudnék egyáltalán? Erősebb nálam, gondolom idősebb, boszorkányként pedig nincs olyan erőm, amivel biztos, hogy hatni tudok rá. Figyelem, ahogy kortyol abból a borból. Vajon hány megkínzott lélek száradhat a lelkén? És ő úgy iszogat itt, mintha az élet valami egyszerű kis semmiség lenne. Talán neki az is... igen... neki. A szavai is engem támasztanak alá. Tett rossz dolgokat, csak épp nem nagyon érdekli, és nem fog utólag már sírni miattuk. Na én ezt nem akarom. Nem akarok hibázni, nem akarok ártani senkinek sem és főleg nem akarom, hogy bárkinek a halála is a lelkemen száradjon. Tudom, hogy nehéz lesz ezt elérni, de akkor is azon leszek majd minden erőmmel. Nem leszek soha sem olyan, mint ő... érzéketlen, mert róla nagyjából ezt tudom elképzelni. - Őszintén... azt hiszem nem is vártam ezt igazán. - rázom meg a fejem, aztán csak hátrapillantok a vállam felett. Természetesen egyedül maradtam, az én kedves barátném már nagyon jól szórakozik. Tudtam, hogy nem kellett volna jönnöm, az én butaságom volt, hiszen várható volt, hogy nem fogom magam jól érezni, egy ilyen hely egyszerűen nem nekem való és kész. A gesztusra is csak nemet intek. Életemben nem dohányoztam és nem most fogom elkezdeni, csak azért, mert már nem ért nekem. Rossz példamutatás és sosem voltam annyira gyenge, hogy efféle pótcselekvésekre szoruljak. - Tudja rossz lehet magának, és én biztos, hogy nem akarok ilyen lenni, legalább ennyi értelme volt ennek az egésznek. Legalább a szemébe nézhettem. - igen, talán ennyi értelme volt, talán ezt lezárhatom magamnak. Tudom, hogy ki tette és tudom, hogy nem volt több az egész csak egy buta véletlen és akkor hát nem is számít igaz? Még egyszer a szemébe nézek, csak aztán fordítok neki hátat, hogy eltűnjek végül a tömegben, ha csak ő nem gondolja máshogy, na de miért is tartóztatna?
//Ha csak nem érzed úgy, hogy mindenképpen tartóztatnád a hölgyet, akkor távozik. ^^ Köszönöm szépen a játékot... apu. //
Még sosem jártam ebben a városban ezelőtt. Tulajdonképpen ha jártam is volna, akkoriban még csak egy kihalt puszta lett volna. Persze lehetséges hogy a fadobozban szeltem át New Orleans határait, de erre már végképp nem emlékszem. Az eseményre egy különösen bájos fekete ruhában érkeztem egy vörös maszkkal. Tetszett az ötlete ennek a bálnak.
Miután elhetyegtem pár emberrel, hogy ismerkedjek a hasonmásom kereséséhez kezdtem. Vámpírként jóval nagyobb előnyöm lenne, de az vígasztalt, hogy neki sincsenek szuper képességei. Végül követve az ösztöneimet a teraszon kötöttem ki. Leültem egy asztalhoz, ahova Kati, Kéti, Katherine is követett. A pillantásunk találkozott. Az asztal közepén egy gyümölcsös tálca volt. De én nem voltam éhes. - Szerencsére most belefuthattál a harmadik hasonmásba is. - kacsintok rá, majd a kezemben lévő pezsgőspohárba nyalok. - Az őrültség a szerves részem, de mióta nem vagyok már a horgony jobb velem vigyázni. - mosolyogtam egy kissé gonoszkásan. - Őrülten okos vagyok. -és dögös. Tettem hozzá már csak magamban. A horgonyság, a sok fájdalom elnyomta az igazi énemet. Nem is tagadtam, hogy egy pszichopata vagyok, aki csak a saját önös érdekeit nézi, mert kár lett volna. Viszont mégis volt egy emberi oldalam... egy jó oldal. Érdekesnek találtam, hogy a hasonmásaim csak egyes tulajdonságaimat örökölték át. Tatia a ravasz... Katherine az őrült és Elena a jóságos. Persze ebből Elenát kedveltem a legkevésbé. Szegénykém nem volt sosem túl szórakoztató. Tatia túlságosan furfangos és felnőtt. Nehéz vele felvenni a versenyt. Ezért Katherine volt a hozzám legközelebb álló másolatom. Bár felettébb kíváncsi voltam, hogy ki lehet és hol járhat a negyedik kopi. - És nem jutott eszedbe, hogy te is egy hasonmás vagy? -néztem mélyen a szemébe. Kíváncsi voltam milyen reakciót váltok ki belőle majd.
Közelebb hajol hozzám és közli a tervét. Elmosolyodom és végigsimítok az arccsontján gyengéden. - Tetszik az elszántságod Másolat! -nevetek fel, majd elhúzódom. - Először is a vérük kell. A vámpírságunk nélkül semmit nem tudunk tenni, ahhoz pedig a kopik vére kell. Él egy erős boszorkány koven Mystic Fallsban a Gemini koven. Most készülnek az erejüket összemérni és mi megvárjuk amíg kikerül a nyertes. Ő lesz a mi segítségünk, hogy újra vámpírok lehessünk. -kacsintok rá, majd fenékig húzom a poharat. - Tatiát szeretnéd vagy Elenát? -kérdezem incselkedve. Szívesen vinném Elenát, de úgy gondolom Tatia nagyobb falat.
Ha szemfüles az ember, akkor egy-egy ilyen partin elég sok mindent megtudhat másokról, amik később akár tökéletesek lehetnek ahhoz, hogy sakkban tarts valakit. Én ilyen személy voltam. Szerettem a sötétben meglapulni, mint egy démon, vagy egy ördögi nőszemély és kihallgatni azt, amit mások mondanak. Soha se lehet tudni, hogy mikor kinek a szolgálata jön jól. Lehet nem vagyok idős, de ennyi idő alatt már elég jól megtanultam bánni az erőmmel és azt is megtanultam, hogy az információ néha nagyobb úr, mint a kor és az erő. Mosolyogva figyeltem a „barátnőmet”, majd egy kisebb nevetés hagyta el az ajkaimat a szavai hallatán. Mondhatnám azt, hogy nem kell félnie tőlem és bízhat bennem, de miért tenném? Most már legalább azt is tudom, hogy mit gondol rólam, de vajon mit szólna ahhoz, ha megosztanám azt vele, hogy nem vagyok annyira tudatlan, mint gondolja. Egy próbát megér és neki nem kell tudnia, hogy én mennyi mindent tudok róla. Ha nem tévedek Rian a neve és teljesen az ellentéted. Mondhatni egy ördögi nőszemély, s ha nem csalnak az információim, akkor miatta vagy te is vámpír és még egy időre ki is vont a forgalomból. – mondom neki mézédes hangon, majd ártatlan mosolyt villantok rá. Szőke haj, angyali külső, de ördögi belső. Ezek a dolgok jellemzőek rám és ezt nem is gyakran szoktam titkolni. Biztos vagyok abban, hogy Abbie is sejt már ebből valamit, de még mindig a tekinteté fürkészem és kíváncsian várom a reakcióját erre a néhány információ morzsálja, amit elárultam neki. Miért is kellene, hiszen biztosan még mindig annyira angyali vagy, mint voltál. – mondom neki barátságosan minden gúny és minden viccelődés nélkül. Úgy gondoltam mindig is, hogy szükség van angyalokra is, hiszen ha csak ördögi lények élnének ezen a földön,akkor hol maradna a móka, a kaland és a kacagás? Szeretek játszani másokkal, ártatlan szíveket, lelkeket romlásba dönteni, de vajon tényleg csak miattam válnak azzá? Szerintem nem. Minden egyes emberben, lényben ott lakozik a sötétség és ennek köszönhetően csak egy kisebb segítség kell nekik, hogy megízleljék a sötétség ízét. Lassan felálltam és elindultam. Jössz? Biztosan találunk valami kevésbé zsúfolt helyet, ahol beszélgethetünk. – mondom neki barátságosan és amikor mellém ér, akkor úgy karolok belé, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Nem volt igazán a barátnőm, de valamennyire úgy tekintettem rá, de bízni nem igazán bíztam benne.
Úgy érzetem, mintha belém látna, ami zavart, sőt valósággal taszított a társaságából. Szerettem a megérzéseimre hallgatni, hisz legtöbbször bejöttek, de ha erre hallgattam volna most, már valahol egészen máshol lennék. Annyi mindent akartam volna itt elérni, és annyi emberrel találkozhattam volna, de a sors, amiben megjegyezném, nem hiszek, épp őt hozta az utamba. Vagyis inkább hozzá vezetett, nem is értettem, hogy miért. Vagy nem a sors volt, hanem Ő. Nem mondom, hogy alaptalan feltételezés lenne, de lássuk be, ha már a megérzésemre nem voltam hajlandó hallgatni, ideje volt, hogy szembenézzek a tényekkel. Kitérek a válasz elől, ügyesen, de nem túl tapintatosan, mintha valóban a bőröm félteném, és akkor hazudtolnám meg magam, ha nem így lenne. De így van. Szinte tartottam a benne lakozó gonoszságtól, s míg a húgom nem ölt volna meg egy szó nélkül, belőle ezt nem néztem ki. -A forrásaid jók vagy sem, a családom és az ügyeink nem tartoznak rád.-jelentem ki tőlem nem túl megszokott, rideg és már-már figyelmeztető hangon. Boszorkány, erős, de nem fogok megrémülni tőle nyíltan, a korom pedig egyenlőre előnyömre válhat. Mint sok már természetfeletti, ő tökéletes példája volt annak, aki azt hiszi uralkodhat, de csupán a csőcselék felett, a világ közepe viszont sose lesz. A megjegyzését szinte figyelmen kívül hagyom, de arcomon átsuhan egy mosoly, ami nem éppen őszinte, de annyira átitatott lenézéssel és szinte megvetéssel, hogy valósággal pofon csapja azt, aki észreveszi. A véleménye még annyira sem érdekelt, mint másé, de a bájolgáshoz mind a ketten értettünk, viszont a felesleges köröket már lefutottuk. Már ami az álszentségre irányulhat. Távol álljon tőlem, hogy egy ilyen nőt, mint ő a barátomnak tekintsek, és ezzel ő is tisztában volt. Felajánlásom elfogadja, vagyis inkább cselekszik, feláll és egy másodpercig csak hátát bámulom, majd mély levegőt véve egy mosolyt varázsolok arcomra, és mellé lépek. -Biztosan.-mosolygok rá, szememben csillogó kételkedéssel, mézédes hangon, mintha a legtermészetesebb dolog lenne, hogy egymás mellett sétálva tűnünk el a bálról, mintha régi barátnők beszélgetnénk az elmulasztott éveinkről. A kételkedés, ami bennem dúlt, viszont egyenes arányosságot mutatott azzal, hogy nem vagyunk mi igazán barátok, inkább ismerősök, akik annyira bíznak meg a másikban, mintha idegenek lennénk egymás szemében. Semennyire.
Kezdőlap
△ Words: 418
//
