Hallgasd hát jellemvonásaim..

Hosszú, s vörös színű hajam van, amelyet olykor más-más színre festek be. Szemem színe világoskék, pillantásom halálos, élettelen, sőt kifejezetten rideg. Nem érzek érzelmeket, s ha őszinte akarok lenni, akkor azt sem tudom, hogy mit takar maga a kifejezés. Az évek mindent kiiktattak belőlem. Testalkatom tökéletesen karcsú, testsúlyom átlagos, míg a magasságom ugyancsak arányos mértékű. Nem születtem a világ szépének, így nem kovácsolok előnyt a külsőmmel a férfiak körében, sőt kifejezetten nem is érdekel az efféle időtöltés. Felesleges lenne számomra egy férfi, ugyanis önmagam is remekül elboldogulok az életben. Néha halvány sminket alkalmazok, viszont ha nagyon szükséges, akkor erőteljesebben is kifestem magam, bár mindez csak az adott szituációtól függ. Különleges ismertetőjegyem nincs, csupán egyetlen ékszer állandó rajtam, amelyet magamon viselek. Ez pedig egy nyaklánc a nyakamban, amelyet még a férjemtől kaptam. Oh, milyen kár is érte.. halott. Tovább ugorva a dolgokon, nos, akkor már csak a ruházatom maradt ki. Elegánsan öltözködök, hisz teljes mértékben adok a megjelenésemre, ezáltal pedig figyelmet, és tiszteletet követelek ki magamnak.

Kegyetlen, könyörtelen, szívtelen, gonosz, kíméletlen, bla-bla..
Igazából egy tökéletes szörnyeteg vagyok. Pszichopata jellemmel áldott meg a sors, őrült gondolatokkal kegyelmezett az ég, s bármerre, ahol csak járok, nos jót mulattok. Kedvenc helyszínem a temető, a gyilkosságokat általában egy kriptában szeretem végre hajtani, de olykor-olykor megteszi nekem egy sikátoros utca is.
Ismerem a hűséget a hibridségemből kifolyólag. Tiszteletet tanúsítok a teremtőm felé, és elvégzem azon feladatköröket, amelyeket rám mer szabni.
Ezenfelül nem érzek semmit, tökéletes üresség honol a bensőmben, és ha netán leejtenének bent valamit, akkor az örök időkig csak zuhanna lefelé a mélységbe.

Ugye, milyen megnyerő típusú személyiség vagyok?

Üdvözöllek, a saját kis személyre szabott poklomban, kedves olvasóm..

- A történetem ezernyi részről megközelíthetővé válhatna, és megannyi másik oldalról leírhatnám, hogy mit is kellett megélnem, avagy, hogy mit miért tettem meg. Ám, nos teljesen felesleges lenne órákon át regélnem, tízezer éven keresztül firtatnom, s mindent szóról szóra visszaadnom. Inkább folyamodjunk egy könnyed módszerhez, kérlek, amellyel te magad, és persze én is, nos kedvezően jól járok.
Először is mindenképpen foglalj helyet! Esetleg egy széken, de végső esetben megteszi az ágyad széle, vagy netán pedig egy kanapé is. Miután kényelemesen elhelyezkedtél, nos nincs más dolgod hátra, minthogy a tekintettedet a laptopod, a géped, avagy a telefonod kijelzőjére - képernyőjére - emeld. Ezt követően voltaképpen már olvashatod is az életem egy adott visszatekintését, ám mielőtt még elérkeznénk ezen ponthoz, nos másodsorban tégy meg nekem valamit. S még hozzá azt, hogy: Kattints
További kellemes szórakozást kívánok a számodra! -

Tizenöt éves múltam..
Se család; se szülők, se testvérek..
Végleg egyedül maradtam, s mindezt egy olyan világban, amelyet nem óhajtok magamnak..

Mrs. Frewen megfogta a kilincset, szinte szorította az ujjai közt, ideges volt. Láttam rajta, hogy ideges.. vagyis elsőre annak tűnt. Már nem ismerem az érzelmeket, nem vagyok tisztában a fogalmakkal. Azt se tudom minek kellene lennem, avagy, hogy én magam ki is vagyok. Nem jártam iskolába, nem tanultam semmit sem. Apám otthon tartott minket fogva; éheztetett, kínzott, vert.. s az utóbbi két évben, nos engem legalábbis megerőszakolt. Most pedig, hogy végeztem az egész családommal, s nem váltam még eléggé nagykorúvá, így nem küldhettek börtönbe, de valamiért nem is akartak. Azt mondták sokk ért, elmebajaim vannak, és zavarodott személyiségű vagyok. De nekem egyáltalán nincs bajom! Én csak megakartam szabadulni az emlékektől, a fájdalomtól, s aztán megakartam magamat is ölni.. igen, így volt, de az utolsó pillanatban megérkeztek a rendőrök, és kirángattak a házból - nem hagytak meghalni.
Mrs. Frewen ideges volt. Megszorította a kezemet biztatóan, és nagyot nyelve végül kinyitotta előttem az ajtót. Előre engedett, és mire visszatekintettem rá, nos ő már be is zárta az ajtót mögöttem. Értetlenül néztem a bejáratot, értetlenül álltam az egész helyzet előtt. Mégis mit keresek itt? Erősen lezártam a szemeimet, és ezáltal végül mélyen szívtam magamba az oxigént.
-Miss Heinsdy, legyen szíves helyet foglalni!-Szólalt fel a hátamnál egy erőteljes férfi hang. Hirtelen összerezzentem. Emlékek ezrei özönlöttek az elmémbe. Láttam az apámat, ahogy egy pengét húz végig a bőrömön. Éreztem, ahogy a magáévá tesz egyetlen gyors mozdulattal. Szinte fuldoklóan kapkodtam eleinte levegő után, s aztán hirtelen végül megnyugodtam. Meghalt, megöltem.. Büszke vagyok magamra!
Az ismeretlen személy felé fordultam. Tettem néhány lépést a szék felé, s majdan leültem rá könnyedén. Tekintettem végig futott az asztalon. Papírok, mappák, tollak.. Minden, ami egy pácienshez kell. Csak ekkor tudatosult bennem az a tény, hogy egy orvosnál vagyok, és hogy én magam váltam egy páciensé. Nem sokkal később az asztal elején lévő kis táblára pillantottam, amelyen elolvashattam a Dr. feliratot, és persze az orvosúr nevét.
-Pszichológus vagyok, és szeretnék önnek segíteni feldolgozni mindazt, ami történt.-Mondta nyugtató hangszínen. Teljesen barátságossá vált, gyengédé, és volt valami különleges a hangban.. valami... valami igazán különleges. Olyan volt, mint aki... nem tudom szavakba önteni, hisz még sohasem tapasztaltam ilyet.-Mesélje el nekem, kérem, hogy mi is történt pontosan, hogy miért tette azt, amit, hisz én, és azok, akik ide küldték önt, nos hisznek abban, hogy ön teljesen ártatlan. Csupán sokk érte, és nyilvánvalóan most teljesen zavarodott.-Mondta, és mondta a szavakat, de nem tudtam felfogni. Valahogy nem is akartam felfogni. Csak a hangra figyeltem, amely különleges hangszínnel csengett, ami olyat takart, amiben nekem sohasem volt részem.-Mindent megfogok tenni azért, hogy segítsek önnek, de ahhoz együtt kell működnie. Kezdjük az elején. Mondja el a tapasztalatait, a meglátásait, vagy azt, amit éppen most érez.-Nézett mélybarna szemeivel az én kék szemeimbe. Pillantásom élettelen volt, mintha teljesen üres lennék valójából legbelül.
-Felszabadultam.-Mondtam ki egészen halkan azt az egyetlen egy szót, amelyet még áttudtam érezni, és amelyet még értelmezni is tudtam e pillanatban.

Ugye, ily tökéletes egy élet maga?