A sötétség vagy megszólít
vagy nem vesz rólad tudomást



Share | 
117-es szoba


Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
† Chatkép :

† Keresem :
my son. △▼
† Kedvenc dal :
don't threaten me with a good time. △▼
† Tartózkodási hely :
in the darkness. △▼
† Hobbi & foglalkozás :
i'm a artist. △▼
† Humor :
painful. △▼



Lysander Dequan ÍRTA A POSZTOT
Vas. Máj. 08, 2016 6:26 pm


[You must be registered and logged in to see this image.]


To: Miss Tate


All My Hope Is Gone..

ღ zene: Requiem For A Dream ღ megjegyzés: :hug:

» Ahogy a vonó lassan hozzáér a hegedű húrjaihoz, s az életem lepereg a szemeim előtt, ahogy a hangszer óvatosan megszólal, s a siralmas sorsom előbukkan, ahogy a fájdalmas hangzások élesebbé válnak, s a könnycseppek elfedővé teszik az arcvonásaim, ahogy a hangszer csak elhalkul egyszer, hisz minden zenének véget kell érnie, ahogy én magam térdre esem, s feladom a harcot végérvényesen. Van egy bizonyos pont, ahonnan már nincs tovább, ahol már nem számít az élet, s a halál helyzetének kérdése, ahol már csak egyetlen egy biztos tény létezik, s az maga a végzet szólamának utolsó hangzása.
Ujjaim könnyedén érintik a csapot, amelyet végül megnyitok. A forró vízcseppek váratlanul érintik a bőröm felületét, amelytől egyetlen percre a hidegség érzete fut át rajtam keresztül. Egyszerűen juttatom az oxigént a tüdőmbe, amelyre voltaképpen semmi szükségem, ám én mégis igénylem, mint valamely már megtartott szokást emberi mivoltomból. Jólesően megremegek a forró víz érintésétől, miközben az átlátszó üveget teljesen bepárásítja. Bal kezemmel a vizes hajamba túrok, így helyezve hátrébb a szemembe került tincseket. Jobb kezemet az üvegre tapasztom, s amint megérintem a felületét a ridegség támad fel bennem érzésként. A jéghideg felület immár nem megrázó tényező, hanem érzéstelenségbe torkolló a bensőm legmélyén. Nagyot nyelek, ahogy átadom magam egyetlen pillanatra a felejtésnek, és kiélvezve eme rövid epizódot, nos egészen mélyen lezárom a szemeimet. A sötétség válik uralkodóvá látásom előtt, az elmém zavartsága előtör bennem, s a víz egyenletes érintésének rabjává válok. Talán elvesztem.
Egy lánc, mely a talajhoz köt. Egy rabság, melyből nem szabadulhatok. Egy érzés, melytől megfoszthatatlan vagyok. Lelkem ezernyi apró darabkára szaggatódik, szívem milliónyi kis részre bomlik, és elmém határozottan az őrület felé vonszolja magát. Érzem, ahogy hatalmat gyakorol felettem az őrjítő képsorozat, s ahogy a tetteim minél jobban tudatosulnak, nos annál inkább omlok össze, mint egy könnyed kártyavár. Lassan teljesen olyanná válok, mint egy elfújható pihe, mint egy ledönthető épület, vagy, mint egy elnyomható bogár. Nem lesz nehéz félreállítania Raulnak az útból, hogy elvégezze a célját, és ezáltal beteljesítse a vágyát, amelyet már évszázadok óta óhajt. Mindig is azt kívánta, hogy Robert Andre szenvedjen. Előbb az anyámat, és engem szedett el tőle, csak hogy szenvedésre ítéltesse, míg azt követően az új családját végeztette ki - velem. A lehető legnagyobb hazugságban éltem évszázadok óta, a lehető legszörnyebb tettet követtem el egy illúzió miatt, és a lehető leggonoszabb embernek akartam megfelelni, aki még csak nem is az apám. Semmi sem enyhítheti azt a fájdalmat, amely felemésztően terjed szét a testemben. Semmi sem óvhat meg engem a gyötrelemtől, mely fokozatosan felégeti teljesen a lelkemet. Számomra nem létezhet megváltás a kínokból, amelyet mindazért kell megélnem, mert megöltem a teljes családomat. Az elmém már nem bírja tovább, ahogy a szívem sem küzd már az életben maradásért, és bevallom én magam sem akarok már tovább élni. Nincs értelme harcolni egy olyan sorsért, amely a kárhozatra ítéltetett mindörökké. A pokol is csak egy szép álom a számomra, ahogy a halálom sem lesz megváltás, ám még mindig jobb a túloldal, minthogy az öcsém szemébe nézek, és elmondjam neki mindazt, amelyet Raul közölt velem. Hogyan legyek a testvére, ha megöltem mindenkijét? Hogyan valljam magam egyáltalán a bátyának, ha mindenkivel végeztem, aki csak az utamba került ama családból? Hogyan... mégis hogyan nézek ezek után tükörbe? Egyáltalán még miért van pofám életben lenni?
Kinyitom a szemeimet, ahogy üres tekintettel révedek a párás üvegre. Jobb kezemet könnyedén húzom végig a felületen, ahogy könnycseppek folynak végig az arcomon. Zihálni kezdek, miközben remegve tartom meg magamat a csempe résznek dőlve, így engedve el az üveg felületet. A hidegség teljesen kiráz, és bennem eltörik valami, amelynek nem kellene megtörténnie. Sírásban kötök ki, és a víz folyása az egyetlen, amelynek sikerül elnyomnia a keserves hangom. Halk, mégis fájdalmas sóhaj szakad fel a tüdőmből. Egyre inkább összeomlok, s képtelen vagyok már arra is, hogy megtartsam magam.
Talán két perc telik el, és erősen össze kell szednem magamat ahhoz, hogy képes legyek megállni a két lábamon. Bal kezemmel végül lazán elzárom a csapot, hogy több vízcsepp már ne érinthesse az elázott bőrömet. Megnyalom a kiszáradt ajkaimat, és kihúzva az üvegajtót, nos végül kilépek a szőnyegre. Egy mély levegővétel, és magamhoz veszek egy száraz törölközőt.
Egyetlen szál törölközőben nyitok csupán ajtót, a kopogást követően pár másodperccel később. Őszintén mondva, nos nem igazán számítottam vendégre - legalábbis nem itt Mystic Fallsban. Azt hittem nyugalmasabb lesz az ittlétem, s nem ilyen szétszórt, mint mostan. Bár még küzdök, de csak egészen halványan. A feladás erősebb ellenfélnek bizonyul bennem. Nagyot nyelek, amikor is szembetalálom magamat Léával. Honnan tudja azt egyáltalán, hogy itt vagyok? Egy pillanatra elakad a lélegzetem is, hisz teljesen megdöbbent a jelenléte. Talán minden másra számítottam, csak éppen ő rá nem. Voltaképpen a bal karom tele van tetoválásokkal, ezenkívül pedig semmi jelentősebb nem fedezhető fel rajtam, mármint azt leszámítva, hogy nagyjából csak egy törölköző van a derekamon. A nevem hallatán rápillantok, ám az ő tekintette inkább a látványomon időzik el. Nem is kell mondani azt, hogy mennyire is zavarba jövök mind ettől, főleg amikor el is pirul ráadásként.
-Öhm, Léa...-Nyitom ki jobban az ajtót, amikor is hátrébb lépek kissé.-...én... vagyis te.. nos, kérlek... gyere csak beljebb.-Szinte már-már zavartan beszélek, ahogyan feszülten a hajamba túrok, így engedve be magamhoz a hotel szobába.-Elnézést, épp most zuhanyoztam, és nem hittem volna, hogy meglátogatsz.-Mondom halkan, amikor is bejött, és én magam pedig bezártam az ajtót.-Máris felöltözök, kérlek. Csak.. csak egy pillanat.-Fordulok el tőle, miközben a szekrényhez lépek. Könnyedén tárom ki azt, majd kotorászni kezdek, nos az általam kiszedett néhány ruha közt, hogy találjak valamit, amit majd a fürdőben gyorsan magamra kaphatok.


Vissza az elejére Go down


Boszorkány •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
† Chatkép :

† Tartózkodási hely :
• mystic fall's •
† Humor :
• painful •



Léa Tate ÍRTA A POSZTOT
Szomb. Máj. 07, 2016 11:14 pm




why can't i just die...?
lysander & lea

[You must be registered and logged in to see this image.]
Az autók sebesen suhannak el előttem és mögöttem, én pedig csak békésen haladok mellettük a terepjárómban ülve. A kinti hűs teljességgel érződik, amikor is a pára aztán kicsapódik az autó ablakaira, én pedig azt a törlőkkel szépen eltűntetem. Belül nagyon meleg van, így hát aztán nem is kell fagyoskodnom. Hosszú útnak lendültem neki, de mi mást is tehettem? A munka a kötelességem, így hát kénytelen voltam New Orleansba menni. Soha nem jártam még ott, de voltaképpen csak azért, mert nem akartam oda menni. Hallottam, hogy nyüzsögnek a természetfelettiek, én pedig nem akarok belegabalyodni az ő életükbe. Szimplán... csak emberi akarok maradni. A munkámnak élni, és csak arra koncentrálni, hogy még életben maradjak. Ha nem lenne nekem Ebony, már régen véget vetettem volna ennek a rongyos életemnek, hiszen... mit is ér egy ilyen ócska élet? Egy ilyen bánatos, gyötrelmes múlttal. Ha az élet eladható volna, eladnám, hiszen, alig használt. De az én életem átkozott, ezért magamnak kell elviselnem a terhét, és cipelnem egészen a pokol szájáig, még ha kell, vért izzadva is.
Mélázva mélyülök el az út szépségében, amikor is egy nagy alagút alatt megyek át. A felülvilágító lámpák szépen megvilágítják a sötét átjárót, s olyan hosszú, hogy még a végét sem látom. Az utazásnak az egyedüli szépsége és értelme az ez az út, amely értelmet adva az egésznek, nos, elhiteti az emberrel nyugtatás gyanánt, hogy minden rosszban van valami jó is talán. Semmi kedvemet sem leltem ebben az utazásban, tekintve, hogy egy ismeretlen, idegen helyre kellett mennem. Nyilván nem tartózkodtam ott sokáig, a kelleténél hamarabb otthagytam mindent. A hallucinálások is olykor a fejembe szállnak, és félek, hogy esetleg valakiben kárt teszek önnönmagamon kívüli állapotom végett. Tudom, hogy őrült vagyok. Olykor ezt nehezen látom be, de alá kell írnom, hogy ez így van, a sok rossz megcsonkította lelkemet, szívemet, elmém ép létezését, s így kerülök végül talán egyszer majd egy elmegyógyintézetbe. A lobotómia igazán jót tenne nekem. Mást úgy sem érdemelek.
A merengések közepette észlelem, hogy végül elhagytam az alagutat, és Mystic fall’s szélére érek ki. Szívemről egy óriási teher zúdult le, hiszen tudom, hogy otthon vagyok, Ebony közelében. Igen... az egyetlen lányom, aki az életet jelenti nekem. Mikor meglátogattam, egy ékszert adtam neki, ami jócskán leblokkolja az erejét. Féltem, hogy végez magával, ezért nem tehettem mást. Lehet, hogy talán már rá is jött a tettemre, s talán meg sem bocsájtja nekem, amit tettem vele. Belehalnék, ha megutálna...
Pár tucat szánalmas és megformálatlan gondolatok közepette egy könnycsepp hagyja el egyik szemem, s nem hagyva azt, nos, könnyedén seprem le arcom széléről. Nem fogok sírni, nem fogok gyenge lenni!
Időközben aztán arra leszek figyelmes, hogy az égen ragyogó csillagok felől heves eső zúdul az utamba, ezáltal szinte az autó szélvédőjét is csapkodva szintúgy. Az ablaktörlőt folyamatosra állítom aztán, és szemem világának erősségét élesítem azzal, hogy hunyorítok, hiszen az arcomba áradó fény teljességgel eltompítja az utat előttem, nem beszélve a vad esőről, és az éjszaka sötétségéről.
Miközben az utat pásztázom a tekintetemmel, némi idővel később egy ismerős alakra leszek figyelmes. A magasság, az alkata, a haja, a járása, olyan ismerős volt... de miért? Honnan ilyen ismerős?
Lysander. A fekete árny mindössze ennyit juttatott eszembe. De nem, ő nem lehet! Miért jönne ide?
Zavartan aztán megállok a hotel parkolója előtt, ahol láttam őt bemenni. Feszülten hajtom hátra a fejemet, miközben mély és fájdalmas levegőt szívok tüdőm üregeibe. Szimplán csak őrült vagyok, és már azt képzelem magam elé, akit látni akarok. Elmentek otthonról?
Hogy bebizonyosodjak arról, hogy valójában nagyon is ép elmével voltam akkor megáldva, nos, könnyed mozdulattal szállok ki, s hirtelen mozdulattal csapom is be a kocsinak az ajtaját. A testre simuló, fekete egyberuhámat most már megviselte az eső, nem beszélve a hajamról, pedig aligha pár másodpercre álltam az esőben. Egy pillanat alatt termek az épületen belül, amikor is az engem fogadó táblán található névsorokon futtatom végig ingázó tekintetemet, míg végül aztán megakad szempárom egy néven, amelyet ha meghallok, vagy, csak ha rágondolok, hirtelen valami a torkomban akad. Kételyes érzelmek fűznek hozzá, és nem tudom magamban eldönteni, hogy még is ez miféle érzelem. Képtelen vagyok érezni. Képtelen vagyok újra azt érezni, amit egykoron régen, hiszen csak újra én leszek megtaposva, belőlem csinál mindenki lelki nyomorékot... ez többet nem fog előfordulni!
A gondolataim erősen tiltakoztak Lysander ellen, de valamiért még is megindulok a száztizenhetes szoba irányába. Fekete egybe talpú magas sarkú cipőim koppannak a fényes járólapon, de ezzel nem törődve haladok végig a szobákon, s vagy öt perc elteltével végül megtalálom a megfelelő számú szobának ajtaját.
Nagy nyelés halad torkomban, amikor is megállok, és az egyszerű ajtót pásztázom tekintetemmel.
Végül finoman szorítom ökölbe egyik tenyerem, majd bekopogtatok.
Néhány másodpercet vett szükségbe mindaz, hogy végül kinyílt az ajtó, én pedig félve tekintek aztán fel.
De teljesen más fogadott, mint amire számítottam.
- Lysander...- nagyot nyelek, amikor végigtekintek testének vonulatain, s hirtelen megfeledkezem magamról, és a kelleténél tovább pihentetem nézésemet testén. Talán arcom valami pipacsmezőt ábrázolhat magán, fogalmam sincs, de van róla sejtésem, hiszen érzem, hogy az arcom teljesen felforrósodott.


||music: all of me by darren. || ♥ || [You must be registered and logged in to see this link.]

Vissza az elejére Go down


Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
† Chatkép :

† Keresem :
my son. △▼
† Kedvenc dal :
don't threaten me with a good time. △▼
† Tartózkodási hely :
in the darkness. △▼
† Hobbi & foglalkozás :
i'm a artist. △▼
† Humor :
painful. △▼



Lysander Dequan ÍRTA A POSZTOT
Pént. Máj. 06, 2016 10:59 pm


[You must be registered and logged in to see this image.]


To: Miss Tate


All My Hope Is Gone..

ღ zene: This Is Gospel ღ megjegyzés: :hug:

Mystic Falls határát átlépve, nos százszor is átgondoltam a dolgot, hogy mégis miért küszködök még eme életben, hogy egyáltalán megéri e az nekem, miszerint még létezem. A problémák elől könnyen a halálba rohanhatnék, s miután kioltottam az életem, nos nyolcszáz év története veszne el a semmibe. A megoldásom - az egyetlen igaz, s értékelhető cselekedetem - a halál árnyékának eljövetele, mely magával sodorhatna a végzetbe, mely egyszerű könnyedséggel eredményt kínálhatna fel a részemre, és mely tán jogos sorsomat pecsételné le az örök időkre. Mindig is reménykedtem, hogy a sötét fátylak mögött számomra van kiút, hogy az én keserves létemben is létezik megfejtés a gyötrelmeimre, és hogy az egyetlen rossz, ami valaha is érhetett az maga az apám - Raul - létezése. Tévedtem, s mint mindig be kellett látnom azt, hogy csak a képzeletem játszott velem; a hazugságok hálói szőtték be az elmémet. Abban a pillanatban elvesztem, amikor megszülettem, s akkor elkárhoztattam, amikor Raulhoz kerültem. Az élet nem ajándék, hanem kegyetlenség. A sors nem jutalom, hanem büntetés. S akárhogy is küzdök, harcolok, és tartok ki, nos nem bírom... nem bírom már tovább egyetlen egy nappal sem.
Úgy gondoltam, hogy a távollét majd enyhít a helyzeten, hogy elfogadom azon emléksort, amelyet régebben követtem el. De a dolgok változatlanok, s amit érzek, nos az egyszerűen felemésztőként ható. A munka sem segít, hisz nem vonja el a figyelmem, s hiába érkeztem e kis városba, ha magára a fontosabb feladatokra sem tudok összpontosítani. Művészeti eseményt tartottak délelőtt. Már kora hajnalban elő kellett készülnünk a rendezvényre, melynek a főszervezője Léa Tate volt. Már régebbről ismerem a hölgyet, hisz néhány munkánk egybe kapcsolódott az elmúlt két év alatt - legalábbis, amióta nagy körűen mozgok a különböző nagyvárosokban. Még a tegnap este átjöttem New Orleans-ból egy megpakolt bőrönddel, amelyet az autómba hagyva lezártam az egyik kültéri parkolóban. Az éjszakát éberen töltöttem, és fel-alá járkáltam a temetőben egy üveg Jack Daniel's társaságában. Miután sikertelenül nem leltem meg a nyugalmamat, és már észbe is kaptam, nos majdnem lekéstem a rendezvény előkészületének a kezdetét. Végül még pont időben, alkalomhoz illően öltözve, nos megjelentem. Elkerültem mindenkit, egyedül csupán néhány szót váltottam az illetékesekkel, hogy mit is kell csinálnom, és hogyan. Ahogy pedig beindult a művészeti esemény, nos pontban fél tizenegy fele eltűntem -, 'mint Petőfi a ködben.'
Most pedig ott tartok, hogy kivettem egy szállodai szobát, leparkoltam egy közeli helyre az autómat, és felhoztam a bőröndömet. Kipakoltam néhány ruhát a szekrénybe, míg a többit pedig, nos simán az ágy alácsúsztattam. Jelen helyzetre tekintve, nos éppenséggel forró fürdőt veszek. Jólesik a víz melegsége, ahogy szinte perzseli az élettelen testem bőrfelületét. E tettem kizárja néhány pillanatra a gondolataim, és még arról is kellően megfeledkezhettek, ami már néhány napja kísért engem.
Egész nap lehangolt állapotban voltam, s tőlem szokatlan módon túl visszafogott, csendes, sőt teljességgel hallgatag. Elkerültem a riportereket, és nem adtam sztorit egy újságírónak sem. Úgy éreztem a legnagyobb hibám az, hogy erőltettem a létem. Kerültem a személyeket szándékosan, és olyan fejet vágtam, mint aki épp savanyú citromba harapott. A tekintettem üres volt, és semmitmondó, mégis egyben fájdalmat sugárzott. Egy olyan fájdalmat, amely kiiktatta a lelkem.
Emlékszem tisztán arra a napra, amikor Raul elém állt. Azt mondta, hogy szánalmas vagyok, s hogy ezért sem lehettem sohasem igazán a fia. Láttam a haragot, és a mélységes dühöt a tekintetében, amelyet az engedetlenségem okozott. Aztán ő maga bekattant, és szidni kezdett. Ordibált velem egy sort, és aztán olyat vágott a fejemhez, hogy nem a vér szerinti gyermeke vagyok. Lefagytam ama pillanatban. Azt kívántam, hogy csak hazudjon, hisz nem lehet az, hogy az eddigiekben nem a saját apám mellett éltem le nyolcszáz évet. De csak folytatta, s nem tagadott le semmit. Kiderült, hogy Robert Andre elveszett gyermeke vagyok, s hogy csak féltékenységből vett el tőle minket. - Voltaképpen anyámmal hét éves koromban végzett a szemeim előtt. - Felnevelt engem, mint "fiát". Rosszul tartott csak, mert büntetni akart az igazi apám boldogságáért. Kegyetlen volt mindig is velem, csak mert én magam nem az ő gyermeke voltam. S ennyi volt a vétkem; az, hogy megszülettem..
Ám, ő maga nem mondta ki, de bennem tudatosult, hogy évekkel később mit tettem meg. Megöltem az igazi családom. Megöltem mindenkit, csak mert boszorkányokat kellett kiiktatnunk, csak mert Raul ellensége Robert volt. Azt hittem tényleg útjában áll, s én megtettem - megölettem. S nemcsak őt, mint apámat, hanem a feleségét, és a testvéreimet. Elvettem tőle az új élet lehetőségét. Elvettem mindent, s nemcsak tőle, hanem Anubistól is. S ezt mégis kibírja ép elmével feldolgozni?
Végül elzárom a vizet, kilépek a zuhanyrózsa alól, és megtörölközöm. Mire észbe kapok jelentősebben, nos már kopogásra leszek figyelmes. Egyetlen gyors mozdulattal csavarom a derekam köré a törölközőt, majdan kimegyek a fürdőből a szobába. Mélyen felsóhajtva túrok bele a tiszta vizes hajamba. Már meg sem törölközhettek. Megrázom a fejemet, ahogy az ajtóhoz megyek, miközben a gondolataim majd szétszednek. De eddig sem omlottam össze, és most sem tehettem ezt meg. Bár fáj... nagyon fáj. Az elmém nem bírja, a belsőm szétrobbanna, és kezdek megőrülni. Talán végérvényesen.
Megállok, egyszerűen lenyomom a kilincset, és ezáltal kitárom az ajtót. Vendégem jött, s még, ha a lelki állapotom teljesen ramaty is, nos, akkor is illendőség fogadnom..


Vissza az elejére Go down


Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
† Chatkép :

† Keresem :
my son. △▼
† Kedvenc dal :
don't threaten me with a good time. △▼
† Tartózkodási hely :
in the darkness. △▼
† Hobbi & foglalkozás :
i'm a artist. △▼
† Humor :
painful. △▼



Lysander Dequan ÍRTA A POSZTOT
Pént. Máj. 06, 2016 10:36 pm
***
Vissza az elejére Go down





Sponsored content ÍRTA A POSZTOT
Today at 1:12 pm
Vissza az elejére Go down
 

117-es szoba

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

 Similar topics

-
» Pihenőszoba
» Fürdőszoba
» Mayakashi Kaen agglegény lakása
» Fürdőszoba
» Fürdőszoba

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Vámpírnaplók Szerepjáték :: Itt élünk mi :: Mystic Falls :: Belváros :: Hotel-