Melyiket vágysz előbb megismerni? A komoly, sokszor kimért és távolságtartó szakmabelit, vagy a könnyed nevetésre, táncra és énekre váró énemet? De én előbb bemutatom neked azt a valakit magamból, akit a lehető legmélyebbre szeretnék elrejteni. Ezért is kezdtem foglalkozni azzal, amiből jelenleg élek.
Gyűlölöm az emberek érzelmi sekélyességét, a felszínességüket. Hogy nem képesek kimutatni azt, hogy szeretnek valakit, inkább gőgösen és fennhéjázón a másikra mutogatnak ujjal, hogy te vagy a hibás. Amikor legelőször lettem áldozata ennek az érzelmi kavalkádnak, magamba szívtam és az eredménye két hét kórházban lét, nem tudván az orvosok sem, hogy mi bajom van. Akkor jött el hozzám mentorom, s vezetett ki a sötétségből. De ez a valaki még ma is velem van, bennem van. És ma már a helyett, hogy magába fogadná, felerősítve adja vissza annak, akitől érkezett. Ezt először tizenhat évesen tettem meg és a lelkiismeretem furdalása még a mai napig is elkísér. Holott tudtam, Donaldnak éppen válnak a szülei és neki segítségre van szüksége. Ehelyett kómába esett és jó egy hónap múlva tért vissza közénk. E miatt dobtam el magamtól egy lehetőséget arra, hogy boldog lehessek, mert féltem attól, hogy egy elvesztett türelem és mindennek vége. Ez az énem örvend azon, ha másoknak visszaadhatja a saját, pusztító érzéseiket, érzelmeiket és meg is teszi.
A másik énem a vidám napsütés, vagy a nevető Hold, csilingelő patak. Élvezi a napfényt, a táncot, a jókedvet és szeretné mindenkivel megosztani. A szépséget, vidámságot szereti maga körül. Az ő lelkének köszönhetően tanulok táncokat, újakat, szinte nincs olyan alkalom, hogy ne ragadnám meg, hogy új táncot vagy dalt énekelhessek. Az ő keze vezetett végig a cselló húrjain, a zongora elefántcsont billentyűin, rajongva a húrok keltette színek orgiájában. Vele jókedvet kapok, szomorúságom enyhül és velem együtt azoké is, akik velem vannak. Amikor táncolok, énekelek vagy zenélek, a végtelen lehetőség nyílik meg előttem, mintha a zene formálná a világot, amiben létezünk és mindig csak jobbá. Ezért is költöztem el, mikor öcsém nekikezdett a garázsban a punk-rock zenekar felépítésébe, zenéjük ezüstacélos húrjai folyton a lelkembe vágtak, végül feladtam a küzdelmet és saját házat kerestem.
És végül bemutatom a terapeutát. Komoly, kimért és távolságtartó a jelleme, bizalmaskodást nem tűrően fordítja figyelmét másokra. Analizál, mérlegel, feltár, sebészi pontossággal és éppen olyan kíméletlenül, tökéletes magabiztossággal. Az emberi lélek mélyébe vagyok képes látni, amit arra használok fel, hogy az emberek végre képesek legyenek magukból kivetni mindazt a negatív köveket, amelyek szinte beleszilárdultak lelkük zárványaiba. Ne úgy vedd, hogy érzéketlen vagyok feléjük és ezért vagyok velük olyan. Emlékszel, mit mondtam fentebb? Esélyt sem adok neki, hogy előtörve belőlem, emberi roncsot hagyjak magam után. Abba belepusztulnék.

Szeretem a szép holmikat, és mindig a hangulatomnak, éppen jelen lévő énemnek megfelelően öltözködöm. Ebből kifolyólag egy rendes szoba méretet tesz ki a gardróbom. Ugyanúgy képes vagyok magas sarkúban végiglibbenni a vörös szőnyegen, elbűvölni a támogatókat a praxisomhoz, mint ahogy felveszek egy kényelmes táncruhát vagy balettcipőt. Amit nem tudok elviselni, az a szakadt, elhordott ruha, véleményem szerint a megfelelő öltözködés és a megfelelő ruha viselése, hordása, mert az is művészet, tartást ad az embereknek.
Valaki egyszer azt mondta rám, hogy olyan vagyok, mint egy őz és egy gazella gyermeke. Karcsú alakom, barna hajam és szemem, kedves mosolyom szerintem is erre emlékeztet. Oldalamon egy vékony vágás emlékeztet csupán gyerekkori balesetemre, amikor már nem bírtam tovább az emberek érzelmeit és máshol akartam menedéket keresni.

Multik » multik az oldalon ide

Jól esik a bőrömnek a víz hűvössége. Sokat gyakoroltunk ma, formában volt a csapat, a táncot szinte egészen a végéig gyakoroltuk, mindenki fel van spanolva, tudjuk, hogy sikerülni fog a fellépés. A szári anyagát már tiszta és száraz kézzel teszem el, még Emelinetól kaptam az egyik fellépés előtt, tökéletesen illik hozzám a színe és olyan könnyed anyag, mintha rajtam se lenne.
- Egy pillanat. – munkahelyi zene csörög a telefonomról, előkapom, kiszaladok a folyosóra. – Igen, tessék. – nem mondok nevet, ha ezt a számot hívta valaki, akkor én veszem fel, senki más. Szokjanak hozzá. – Menj a francba John, megmondanád, honnan kaparok elő egy szabad szeánszra időt holnap? Mi vagyok én, időtágító varázsló? – a jókedvem messzire reppent. Holnap ebédelni akartam Oliviával, válni készül és ki van borulva, mert nem akar elválni. Számára szent a házasság, de ha valakinek egy szemét állat a férje, mint az övé, lapáttal fejbe, az jobban esne. Kirázom a gondolatot is a fejemből, óvatosnak kell lennem a saját érzelmeimmel.
- Reggel hatra jöjjön az irodába. Az anyagot dobd már át a mailemen, vagy tedd fel a szerverre, ahogy jobb. – elköszönés nélkül kinyomom a telefont, és visszaszaladok. A tánc utáni banketteket ki nem hagyom, kell a napfény és a csacsogás, nekem is.
Pár órával később fülig érő mosollyal ülök a laptop elé, mert még át is kell néznem az anyagot, ha reggel fogadni akarom a delik.. akarom mondani pácienst. Ha nem fogadtam volna, hűsölhetne hetedhét országban. Némelyik megérdemli, esküszöm.
- A mailben nincs, akkor nézzük... a jó, büdös. – ha bárki is csodálkozni merne, hogy egy ilyen csinos pofitól és értelmes elmétől nem várna senki sem cifraságokat, nagyon téved. A tehenész fiával vetekszek csúnya szájúságban, ha elkap a hév. Muszáj vagyok így kiadni a feszültségemet, különben nem verbálisan csapom végig ostorral a másikat, hanem érzelmileg és azt már tapasztaltam, mennyire rossz lehet.
Mielőtt a méregtől elszállna a gépem is, az árammal együtt, kikapcsolom. Néha hatással vagyok a technikára, pedig nem kéne. Nem hívhatom vissza Johnt, hogy dugja le a torkán az elvállalást, mert nincs hivatkozási alap. Szomszédom volt a világ szemében semmi több.
- Ben a rohadt életbe, ezt is csak te tudod tenni. – dobom falnak a vázát és vetem hátra magam az irodai fotelben. Annyira tudtam, hogy ez lesz a vége. Mint ahogy a váza is darabokra hullik, úgy a maradék jókedvem is elszáll. Az élet vicceit nem szeretem, főleg, ha nem tudok rajtuk nevetni.
- A kedvenc vázám... – égkék színével mindig mosolyt tudott csalni az arcomra, akkor is, ha éppen úgy éreztem, minden szürkébe burkolózik.