Whatever anyone does or says,
i must be emerald and keep my color

Megosztás
Courtney Allison Maxwell

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Kedd Május 17, 2016 12:23 pm
Ugrás egy másik oldalra

Courtney Allison Maxwell

   
29
Miranda Kerr
Chicago
Ember

   
csak fecseg a felszín, hallgat a mély...
Kifejezetten nőies, csinos megjelenés, persze ez nem mindig vonatkozik a hétköznapokra. Alkatra senki sem mondaná meg, mivel foglalkozik pontosan, ez pedig nagy előnye. Törékenynek, védtelennek tűnhet, a felszín alatt azonban egy szívós, kitartó kis adrenalinbomba, aki ha valamit eltervez, azt véghez is viszi. Nagyobb célokat szokott kitűzni életében, mint amiket a realitás talaján el tudna érni, viszont makacssága rugdossa őt előre, ezt hajtja, ez számára a mozgatórugó. Sosem volt egy egy helyben ülő, sopánkodó típus, sokkal inkább a tettek embere. Messze álljon tőle a túlzott hisztizés, persze ez nem jelenti azt, hogy ne lenne akaratos. Vannak eszközei a meggyőzésre, ha szükséges, beveti bájait is, bár ez nehezére esik, mert nem egy felületes ember. Kimondott szavainak súlya van, őszintén szokott beszélni és amikor megnyílik, érdemes minden kis rezdülésére odafigyelni, mert ritkán teszi meg. Keményen nevelték, szigorú szabályok között élt szülei kezei alatt, még is ügyesen lavírozott a szabályok és szigor, valamint saját vágyai között. Munkájában ügyel a profizmusra, fel tud venni egy álcát, hisz bármilyen érzelem rajta fogás lehet a bűnözők számára. Apró termete és vékonyka alkata elsőre megtévesztő lehet, egészen addig, míg ki nem nyitja a száját. A jó zsaru - rossz zsaru szituációkban ő szokott lenni a rossz zsaru és aki ismeri, tudja nagyon jól, hogy miért. Félhosszú barna hajához társul egy pár igézően kék szem is, amivel a férfiakat és a bűnözőket is hamar le tudja venni a lábáról, bár ez tőle sohasem őszinte, mert komoly szándékok mellett nem testi adottságaira hagyatkozik. Magassága valamivel az átlagos felett van, de rendőrként még így is pocoknak szokták becézni. Bőre hibátlan, akár egy porcelánbaba, tónusát tekintve enyhén napbarnított a sok terepmunkától. Érdemes vele jóban lenni, mert ugyan nehezen lehet kihozni a sodrából, akinek azonban sikerül, azt rideg némasággal büntetni, ami közeli barátai szerint rosszabb, mintha üvöltözne másokkal mérgében. Csendes gyilkos, sosem fedi fel terveit, főleg nem nyomozások alkalmával, sokkal inkább ösztöneire hagyatkozik. Mondhatni hivatása a vérében van, mindent édesapjától tanult, nagyon is közel állnak egymáshoz. Ha megakad egy ügyben, biztosan tőle kérne segítséget, mintsem kollégáitól. Apját saját területén zseninek tartja, felnéz rá.

   
Becenév
Allie, Court
User neve
Sonie
   
Titulus
Wife left behind
Foglalkozás
Nyomozó, Chicago PD
Születési hely
Chicago
Születési idő
1987.02.04
   
Család

John Sullivan - Drága édesapám, rendőrfőnök
Arielle Sullivan - Édesanyám, cukrász
Gregory Maxwell - Eltűnt férj

   
nincs olyan történet, mit ne lenne érdemes meghallgatni...
A sorsnak igen csak gunyoros vigyora van. Sokszor szembenéztem vele, az arcomba nevetett, miközben ajkaiból visszhangzottak a szavak: Nem vagy rá képes. Na nem... Ezt biztosan nem neked rebegte. Annál én sokkal keményebb vagyok.
Az egész kislányként kezdődött. Édesapám a Chicago PD (police department) egyik rendőrfőnöke volt. Veszélyes és fegyelmezett munkát végzett egyben és ebből minden visszaköszönt otthon is. Meg volt szabva, mikor és meddig tanuljak - percre pontosan. Ritkán engedett el otthonról és akkor is vitt és hozott, ő maga. Ha azt mondta este tízre jön értem, 9:45-kor már őrülten nyomta a dudát a ház előtt. Persze a tapasztalat és az évek a segítségemre voltak. Eleinte nem tudtam eldönteni, mit vár el tőlem pontosan, ki szeretné, hogy legyek, ez pedig bosszantott, veszekedtem vele. Ahogyan idősödtem, rájöttem, csak védeni akar. Nem akarja megmondani, kivé kéne lennem, talán ennyire bízott bennem, hisz remek neveltetésben részesített. Mindössze közelebbről látta a világ mocskát, mint más szülők és emiatt volt annyira berezelve, hogy olyan leszek, mint minden más fiatal. Chicago veszélyes város, hatványozódnak a veszélyfaktorok és ez napról napra csak nehezebb. Vannak sokkal békésebb városok, ahol akár nyitva is hagyhatod a kocsid ajtaját a ház előtt, még sem fog történni semmi. Chicago-ban nyugodtan bezárhatod, riasztót szereltethetsz belé, reggelre elemeire szedik szét a járgányt. Az alkatrészek kereskedőkhöz mennek, a kaszni pedig a vastelepre. És nincs mit tenni.
Egyre nagyobb lettem és egyre inkább átéreztem édesapám aggodalmait, ezért úgy döntöttem, nem viszem túlzásba a kamaszkori lázadást. Ha valamivel nagyon nem értettem egyet, hát felszólaltam, de igyekeztem tisztelettudó maradni. Egyébként hagytam, hogy apám védjen legjobb tudása szerint, de nem engedtem, hogy burokban neveljenek. Ahhoz túl nagy volt a szám, túlságosan is karakán személyiséggé fejlődtem. Korán elkezdtem önvédelmi oktatásra járni, ami csak tovább növelte az önbizalmamat. Látva apám büszkeségét csillogó szemeiben csak még nagyobb szeretet és tisztelet alakult ki irányába bennem. Felnéztem rá, ő volt a legnagyobb profi a szemeimben. Nem volt kérdés, ki, vagy mi lesz belőlem felnőtt fejjel.
Mielőtt felvettek volna az akadémiára, édesapám "képzett ki". Felkészített mindenféle tesztre, fizikai és pszichológiai alapokon is. Mikor odakerültem és a tűréshatáromat elemezgették egy teszt alkalmával, jégcsapként álltam és a szemem sem rebbent, pedig egy őrnagy ordibálta az arcomba, hogy belőlem sohasem lehet jó rendőr, hisz akkora vagyok, mint egy pocok. Évekkel később jót nevettem, hisz ez az őrnagy lett a kiképző tisztem is. Az akadémia nem volt fenékig tejfel, sok megpróbáltatáson mentem keresztül, de sohasem sírtam, nyafogtam, vagy adtam fel. Nem volt opció. Leginkább édesapámnak akartam bizonyítani, bármire képes vagy, akárcsak ő.
És az addigi idill megváltozni látszott. Gregory feltűnése az életemben a kezdetektől fogva gyanakvásra késztetett, viszont ahogy minden nővel előfordul, én is beleestem a szerelem csapdájába. A világ megszűnt létezni, csak őt láttam lelki szemeimen keresztül. Életem szerelmének hittem és mikor megkérte a kezemet úgy gondoltam, ennél nem lehet tökéletesebb az életem. Büszkévé tehetem édesapámat, követhetem őt a karrierjében és még Greg is a világ legboldogabb nőjévé tehet. Az volt az utolsó időszak, mikor megengedtem magamnak ilyen szintű naivitást. Soha többet. Erre ígéretet tettem.
Minden csodás volt, kivéve azt az apró tényt, hogy gyanakodni kezdtem. Még javában tartott a rózsaszín felhős borzalom a fejemben, szálltam a boldogságtól, viszont a furcsa dolgaira kénytelen voltam rákérdezni. Nyomozóként diplomáztam, valahogy a véremben volt a kihallgatás képessége. Nehezen viselte és egyre furcsább válaszokat kaptam a kérdéseimre. Bíztam benne, de a rózsaszín felhő körül gyülekezni kezdtek a viharfelhők. Az esküvő után úgy éreztem magam, mint aki egy időzített bombán ül. Tudtam, hogy fel fog robbanni, de annyira boldognak éreztem magam, hogy képtelen voltam leszállni róla.
Aztán bumm.. Egyetlen levél maradt utána. Az éjszaka sötétjében ment el, miközben dolgoztam egy ügyön. Egyetlen levél... Ennyire tartotta a kapcsolatunkat. A rózsaszín köd úgy illant el, ahogyan az érzelmek, a düh, a csalódottság és az elveszettség tornádó módjára süvített be az életembe. Azon az éjszakán nem aludtam, egyetlen percet sem. A levele egyértelműen kimondta, ne keressem, ne akarjam megtalálni és így lesz a legjobb. Ezer gondolat tenyészett az elmémben és fogalmam sem volt, mihez kezdjek. Az igazán furcsa az volt, hogy csak akkor sírtam, mikor tanácstalanságomban felhívtam édesapámat. Zokogtam neki a telefonban, elgyengültem, mint talán még soha azelőtt. Kipukkasztották boldogságom lufiját és csak a lufi cafatjai maradtak a kezemben. Órákon át, egész éjjel beszélgettünk. Reggel már egészen más felfogásban láttam a dolgokat. Elkezdtem őt kérése ellenére keresni.
Ennek már nyolc éve. Azóta nem láttam, nem jelentkezett. Kerestem négy éven át megállíthatatlanul, míg erőm bírta. Néhányszor közel kerültem hozzá, legalábbis úgy éreztem, hogy majdnem megvolt. Még is kicsúszott a kezemből. Néha még észreveszem magamon a magány jeleit, ahogy a szemem karikás a kialvatlanságtól, az apró ráncokat, mik a stressztől és a hiányától jelentek meg az arcomon. Már csak ritkán fordulnak elő rémálmok, vagy ébredek azzal a gondolattal, hogy mellettem fekszik és magához ölelve alussza az igazak álmát. A felismerés első öt perce nehéz, míg félálomban konstatálom, hogy nyolc éve nincs mellettem. Enyhe pánik, könnybe lábadó szemek, majd egy élni akarás és végül a lemondás. Aztán mennek a napok tovább. Mintha semmi sem történt volna, hazugságban. A tagadás művészete kivirágoztatja a magányos lelkeket.

***

- Ott vagy már Maxwell?! - Kér számon a felettesem, az őrs kapitánya a rádión keresztül. Hangja elárasztja a kocsimat. Fáradtságot érzek, semmilyen kedvem nincs, de a munka az munka. El kell végezni.
- Egy perc... - Nyújtom el a szó végét, miközben tekerem a kormányt. Az utca végéhez közel állok meg. A zsákutca egy sikátorban végződik. Kiküldtek, egyedül, hogy nézzek szét, mert a közelben lakók nagyon furcsa zajokra lettem figyelmesek. Chicagóban mindennaposak az ilyen esetek és ha épp nem kell helyszínelni, vagy komolyabb munkákon agyalni, ilyesmik jutnak nekünk, nyomozóknak. Furcsa hangok... na persze.
- Itt vagyok. - Mondom még a rádióba és a kapitány bele is kezdene néhány parancs kiadásába, én viszont kikapcsolom a rádiót. Ma épp egy olyan reggelen vagyok túl, mikor félálomban, kábán még elhiszem, hogy a férjem nem lépett le annyi évvel ezelőtt. Nincs szükségem egyszerű, pitiáner rutin feladatoknál arra, hogy kioktasson. Nem ma kezdtem.
A sikátor elhagyatottnak tűnik, bár mivel a nap már kezd lemenni, nem tudok természetes fényviszonyokra hagyatkozni.
Egészen addig nem veszem komolyan a feladatom, míg meg nem hallom én is azt, amire a lakosok panaszkodtak. Mintha valaki artikulálatlanul üvöltene fájdalmában, még is annyira tompán vehető csak ki, hogy nyögéssé halkul. Valaki viszont megsérülhetett, vagy nyúzzák, a hangok alapján. Előveszem fegyveremet és másik kezemmel betámasztva a kis elemlámpámat kezdek bele a keresésbe.
Ugyan a hangok irányából nem találok semmit, megfordulva egy sötét alak vonalait látom megjelenni.
- Chicago PD, ne mozduljon! - Szólok rá az alakra, aki mintha legalábbis süket lenne, elindul felém. Fegyveremmel célra tartok, készen állva arra, hogy lőjek. Némi hátrálást követően majdnem megbotlok valamiben. Gyorsan hátrafordulva, megvilágítva az adott dolgot, rengeteg vér látványa tárul szemeim elé. A test valószínűleg már nem élt, enyhén szét volt marcangolva, a hang forrása lehetett. Tekintetem gyorsan visszarántom és az alak már egészen közel jár hozzám, majd fenyegetően megindul felém. Nincs időm rá, hogy figyelmeztessem őt még egyszer, hiába írják elő a szabályok. A fegyverem elsül, az alak pedig tehetetlenül esik a földre. Zihálásom váltja fel a kínzott nyögéseit az elhagyatottnak hitt sikátor sötétjében.

***

A kórházban fel alá járkálva szétvet az ideg. A fickót éppen műtik, rajtam pedig eluralkodik a pánik. Nincs választásom, fel kell hívnom apámat. Valakinek meg kell nyugtatnia.
- Szia drágám. - Veszi fel szokásos nyugodt, kedélyes hangján a telefont. Megerőltetem magam, hogy ne pánikolva kezdjek bele a mondanivalómban. Neki is bőven meg kell majd őriznie a hidegvérét.
- Apa... Valamit el kell mondanom. - Kezdem, mire szinte érzem, ahogy kiegyenesedik a foteljában és kizár mindent. Csak rám figyel, hisz ismer. Sejtheti, hogy baj van. Nem kérdez rá, nem mond semmit. Várja, hogy elmondjam én magam.
- Lelőttem ma valakit. Nem biztos, hogy túléli. - Mondom neki, zaklatott kissé a hangom. Tudjuk mindketten, mit jelent ez pontosan. Ő jobban, hisz már ebben a bőrben él. Nekem csak a lehetőség adatik meg, ha úgy alakul.
- Azonnal ott vagyok. - Válaszolja kurtán, majd le is teszi a telefont. Én pedig csak ülök a váróban, várom őt, valami megváltást vagy isteni segítséget, hogy megúszhassam. Hogy önmagam maradhassak. Hogy ne kelljen erre az útra lépnem. Tenyereimbe hajtom arcom, hogy elbújhassak a szégyen elől és rájövök hamar... csak az idő segíthet.
   

   

   
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Kedd Május 17, 2016 2:42 pm
Ugrás egy másik oldalra


Gratulálunk, elfogadva!
üdvözlünk a diaries frpg oldalán


Kedves Courtney!
Te aztán jó gyorsan megérkeztél és nem is akár hogyan, hanem egy igazán látványos nővel belépővel! Nem is értem, egy ilyen nő mit keresett valaha is Gregory oldalán... jobban mutatnál mellettem Rolling Eyes
Nagyon tetszett a karakter jellemzése és bár már mindenki tudja és unhatja, nekem akkor is egy kellően összetett, bonyolult és rengeteg ellentéttel megáldott leírás az achilles inam. Nagyon szerethető a leányzó és a tökéletlensége.
Az előtörténet is tetszett, sajnálom, hogy csak ennyire láthattunk bele Mr. Sullivan fejébe de remélem a jövőben előkerül még édesapád is a játékok folyamán. Ha már pedig eleged lesz a Maxwel névből, szívesen felajánlom a Rouxot! Rolling Eyes
Nem is tartalak fel tovább (bocs a rövid elfogadóért de melózok), menj, foglald le az arcod és neved és vesd be magad az ágyamba a játéktérbe!
 

Vissza az elejére Go down
 

Courtney Allison Maxwell

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

 Similar topics

-
» Tom & Allison
» Courtney McCarthy
» June Maxwell
» Maxwell Calhoun
» Maxwell Decker

Engedélyek ebben a fórumban:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
rising of the mortals :: Emberek-


Új posztok
tekintsd meg
Pént. Május 31, 2019 10:58 pm
Laurel O. Delgado
Szer. Május 29, 2019 1:28 am
Katherine Pierce
Kedd Május 28, 2019 8:31 pm
Amren Monroe
Hétf. Május 27, 2019 11:26 pm
Lucille Éamon Vodova
Szer. Május 22, 2019 12:03 pm
Katherine Pierce
Hétf. Május 20, 2019 10:43 am
Shiraz Watson
Szomb. Május 18, 2019 10:03 pm
Aingeal Hearn

• ROTM FRPG •