Share | 

avatar
Vérfarkas •• a legragyogóbb éjszaka egyik gyermeke vagyok, óvakodj teliholdkor
Keresem :
☓ myself
Tartózkodási hely :
☓ mystic falls & all around the world
Hobbi & foglalkozás :
☓ searching some nice face
Humor :
☓ exciting



A poszt írója Gregory C. Maxwell
Elküldésének ideje Szer. Jún. 29, 2016 7:09 pm
Ugrás egy másik oldalra

courtney & gregory
you should not be here
Kezdtem azt hinni, hogy mindaz, ami volt, tényleg örökre a múlt enyészetévé vált. Nem éreztem rajta azt, amit régen. Egyedül a dühe volt az, ami jelezte, hogy többek voltunk holmi ismerősünknél. A mai napig emésztette a harag azért, amit tettem, de ezt nem írhattam a számlájára. Sok mindent megérdemeltem volna azért, amit ellene tettem, de megpróbáltam lenyelni minden szót, ami azt sugallhatta volna, hogy nem bántam meg, amit tettem. Nem, nem bántam. Csak így tudtam biztonságban, és ez kellett ahhoz, hogy elhitessem magammal, már nem lehet baja. De... tévedtem. Egyszer lesz olyan balszerencsés, hogy belesétál a saját vesztébe. És még akkor is a saját magam hibájának fogom érezni az átváltozását, ha nem is játszottam közbe benne. Nem akartam viszont hangosan bocsánatkérésekbe kezdeni. Láttam a szemében, hogy azzal csak nevetőgörcsöt szabadítanék felszínre. Vagy egy pofon-hullámot. Egyik se esett volna túl jól, bár az egyik fizikailat fájt volna, a másik inkább lelkileg. A szívemet is rugdoshatta volna fel-alá akár.
- Áh, szóval előttem most egy teljesen új Courtney áll. Kötve hiszem. - néztem rá határozottan, némileg összeszűkült szemekkel. Nem változott, annyit biztosan nem, hogy máshogyan gondolkodjon a ravaszt illetően. Nem akart átváltozni. És ha valakit megölt volna, egyértelmá következményekkel járt volna. Nem kockáztathatott. Sosem tette. Az apjával ellentétben, de talán ő követnivaló példa lett ebből a szempontból. - Még nem tüntettek ki azért, hogy nem lövöd halomra a bűnőzőket? - szaladt fel mindkét szemöldököm. A hangomban furcsa él bújkált, ami inkább volt viccelődő. Na, mosolyt viszont nem vártam tőle. az már tényleg nem vallott rá az elmúlt öt perc alapján.
Felsóhajtottam, és megdörzsöltem arcomat a tenyeremmel. Megint mibe tenyerelt már ez a balfék? Szétmarcangolt tetem? Nyilván nem ő tette, hisz a telihold eléggé messze volt tőlünk, emberi alakban pedig... hát, nem marcangolunk. Nem volt a mi hobbink az ilyesmi, inkább lőttünk, mi már bátrabban tehettük, tekintve, hogy régóta farkasok voltunk. Benedict nem is alkalmazott embereket. - Az, hogy a fantáziámra bízod, sok jót nem jelent. - forgattam meg szemeimet. Elég meredek képzelőerőm volt, habár annak idején a házasságunk ideje alatt a hasznát vehette ő is. Most viszont kicsit se olyan gondolatok cikáztak a fejemben.
Csak lassan néztem vissza rá. Talán nem kellett volna, a tekintete ezúttal is villámokat szórt. - Minek nevezhetnélek? Vagy ennyi idő alatt már sikerült elválnod tőlem? Nem kaptam meg a papírokat. - feleltem némileg pimaszkodva. Nem gyakran komolykodtam, de most szükség eltt volna rá. Főleg azért, mert legalább úgy nézett rám, mint aki tüzet fog okádni.
A szemtelenkedés viszont nem tudta csak úgy elmosni azt, amit ezután mondott. Semmi mentséget nem találhattam arra, amit tettem. Olyat nem, amit megértett volna. De nekem elég volt látnom azt, hogy a mai napig épgségben van, nem esett bántódása. Már megérte mindezért, és... fájt volna valahol mélyen, ha egyszer azzal szembesültem volna, hogy valaki miattam bántotta. Nem érdemelte meg. Azt sem, amit én tettem vele, de későn gondolkodtam. - Hát... rendben. - biccentettem, majd távolabb sétáltam, és a tarkómat kezdtem masszírozni. - És te rendben vagy? - kérdeztem visszafordulva. Meg kellett volna tartanom a távolságot. De képtelen voltam rá. Nem mondtam volna ki hangosan, de amennyire tiltakoztam azellen, hogy lássam...

Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Jún. 26, 2016 8:57 pm
Ugrás egy másik oldalra

Gregory & Courtney
Figyelek rá, hallgatom szavait, de mintha az egésznek nem lenne se eleje, se vége. Magam sem tudom, milyen kérdésekre adhat választ a jelenléte, vagy mi a francot kellene éreznem. Dühöt érzek, féke vesztett, átláthatatlan, az agyamra telepedő, fátyol szerű mérget, mely kissé betakarja látásomat is, innentől kezdve nem gondolkodom ésszerűen. Megfordul a fejemben, hogy néhány szóval, mondattal egyszerűen pontot teszek a sületlenség végére és egyszerűen kisétálok. Apám is ezt várná tőlem. Sosem temetett teljesíthetetlen elvárások alá, még is érzem lelkemen a nyomást. Valahol viszont menekülnék is és a határ a két elgondolás között, nos... vékony.
Sóhajtok, ezzel jelezve neki, hogy a rébuszokban való beszéd és a múlt kóstolgatása kezd fárasztani. Két idegen ember áll egymás előtt. Hiába volt közös a múltunk, hiába osztoztunk olyan szerencsén, mi másoknak csak ritkán, vagy egyáltalán nem adatik meg. Ez pedig az volt, hogy egymásra találtunk. Kár is lenne ilyen, vagy ehhez hasonló gondolatok közé lovalnom magam, hiszen a vak is láthatja, mennyire semmit nem jelentett számára ez az egész. Hol járt, mit csinált az évek alatt és mi volt az indok, amiért magamra hagyott.. Sajnos már nem számít fabatkát sem.
Gondolataimmal ugyan elemezgetek és ezzel veszélyes vizekre evezek érzelmileg, nem láthatja rajtam. Régen talán valóban az őszinteségen alapult a kapcsolatunk, csak hogy mára már nem beszélhetünk semmilyen kapcsolatról, így nem célom őszintének tűnni. Nem érdemli meg, hogy szavakkal, vagy testi rezdüléseimmel tudtára adjam, mennyire felzaklat jelenléte, mennyire azt kívánnám, bárcsak ne sétált volna ki az életemből. Az életünkből. A miénkből...
- Nem vall rám..?- Teszem fel a költői kérdés, hangsúlyomból előre tudhatja, hogy erre tőlem fogja megkapni a választ.
- Amire te emlékszel már régen volt. Talán egy másik életben. - Szavaim közben szinte szemem sem rebben, pedig lelkemben vihar tombol. Egy pillanatig belegondolok, hiába vártam, hogy ismét megjelenjen az életemben, talán jobb volt nélküle. Amit most érzek, senkinek sem kívánom.
- Egy sikátorban találtam rá. Egy szétmarcangolt hullával együtt. Felszólítottam, hogy ne közeledjen. A többit a képzeletedre bízom. - Gondolhatja, hogy nem akartam a másik személy sorsára jutni, függetlenül attól, ő tette, vagy sem. Apám jobban ért a természetfelettiek ösztöneihez én viszont a saját bőrömet mentettem. Szavai hirtelen mintha áttörnének egy falat, fülemben zakatol a leomló kő süvítő moraja. Testem mintha magától cselekedne, így teszek két lépést előre. Mindkét kezem ökölbe szorul, szaporábban veszem a levegőt és szemeimen először jelenik meg valamifajta érzelem. Szikrákat szórnak, egyenesen Greg irányába. Végül egy undort kifejező nyögés nyugtat le annyira, hogy ne húzzak be neki.
- Még a feleségednek mered nevezni azt a nőt, akinek a szemébe sincs merszed nézni. - Ugyan nem mondom ki, de szánalmasnak tartom. Egész jelenlétét, ami kettőnk között most zajlik. Tervezgettem az újra találkozást, kislányos álomként dédelgettem magamban, éppen ezért az a jelenet, ahol bemosok neki egyet, nem szerepelt álmodozásaim között. Ezért sem fogom megtenni. Ugyan olyan tehetetlennek érzem magam most, mint amennyire szánalmas voltam én is, mikor eltűnt. Először zokogtam, majd elszántam kerestem és kapaszkodtam minden kis nyomba, ami elvezethetett volna hozzá. De ha meg is találtam volna... Nem lett volna filmbéli egyesülés, nem borultam volna a nyakába. Csak el akartam volna mondani, mennyire fáj amit tett és mennyire meggyűlöltem miatta. Elgyengített, a földbe taposott, egy senkivé váltam. Céltalanul bolyongani a nagyvilágban nélküle nem ért volna semmit, ezért egy célom volt, hogy megtaláljam. Ostoba cél volt. Hagynom kellett volna menni, nem pedig négy évet még rááldozni valakire, aki eldobta a közös jövőnket és miért? Ez még egy jó kérdés.
- Nem tudom, nem is akarom tudni, mit akartál mindezzel elérni. De engedj meg egy gondolatot Greg. Semmi sem lehetett elég jó ok arra, amit tettél. - Szavaim marnak, szinte én is érzem, de ennél többet ő sem várhat tőlem. Nem lehetek megalkuvó, elfogadó, elnéző többé. Ahhoz túl sokat szenvedtem miatta.
- A barátod fel fog épülni, te pedig visszamehetsz oda, ahonnan jöttél. Ez így rendben van? -



Vissza az elejére Go down

avatar
Vérfarkas •• a legragyogóbb éjszaka egyik gyermeke vagyok, óvakodj teliholdkor
Keresem :
☓ myself
Tartózkodási hely :
☓ mystic falls & all around the world
Hobbi & foglalkozás :
☓ searching some nice face
Humor :
☓ exciting



A poszt írója Gregory C. Maxwell
Elküldésének ideje Vas. Jún. 26, 2016 7:58 pm
Ugrás egy másik oldalra

courtney & gregory
you should not be here
Mindig is nagy odafigyelést igényelt a munkám. Ügyelnem kellett arra, hogy mit mondok és mit nem. Arra is, hogy mit csinálok. Bár az esetek többségében nem a volt feleségemmel álltam szemben. Na nem mintha elváltunk volna, tehát felmerült a kérdés, hogy még mindig házasok vagyunk? Évek óta nem találkoztunk, nem voltam az élete része. Ideje lett volna tovább lépni. Talán meg is tette. Magamnak akartam könnyű utat azzal, hogy nem érdeklődtem utána. Csak kísértett volna az, hogy térjek vissza hozzá. Nem véletlenül vettem feleségül. A házasságunkban nem volt semmi hazugság. Részemről biztosan nem. Nem fiatalkori fellángolás miatt húztam gyűrűt az ujjára. Mindaz, amit éreztem, őszinte volt. Igazi. Ahogyan az indok is, ami miatt hagynom kellett az egészet. Nem bírtam volna csak úgy elviselni, ha baja esik. Annyira fontos volt nekem, mint előtte senki más. Saját magamnál is fontosabb. Előbb ugrottam volna elé, nehogy baja essen, mint... nem, erre nem volt megfelelő mértékegység.
Felsóhajtottam, miközben lehunytam a szemeimet. - Igen, ebben szinte biztos voltam. - bólintottam. Nem kellett hozzá nagy vallomás, hogy világossá váljék, tényleg az ő keze volt a dologban. Bár az is jó kérdés volt, hogy ez az idióta mit keresett egy olyan területen, ahol Benedictnek nincs beleszólása a történésekbe. Ezek a rendőrök nem hülye, lefizetett marhák voltak. Lesz vele elsszámolnivalóm, ha túléli. És bízzunk benne, hogy túléli. - Sosem féltél meghúzni a ravaszt, ha biztossá vált, hogy csak megsérül a másik, de nem hal meg. Ez viszont... - néztem a társam felé. - Nem vall rád. Megijesztett? Mit csinált, hogy... - Nem is folytattam. Félő volt, hogy olyan részleteket hallok majd, amiket nem akarok tudni. Reméltem, hogy ez a tökkelütött nem próbált meg kezet emelni Courtney-ra, mert ha igen, és felépül, én leszek az első, aki kibelezi.
Éreztem rajta a dühét. Azt, hogy ha tehetné, nyilván ütne, ahol ér. Nem tudtam, mi gátolta meg benne, hisz nem készültem lefogni a kezét. Nyilván megérdemeltem volna az efféle viszontlátásban részesülést. Mindent, amit elkövettem, negatívként élte meg. Ezzel biztosítottam be magamat, hogy nem fog keresni, ha egyszer hűlt helyemet találja maga mellett. De őt ismerve, biztosan keresett. - Igen. Tudom. Éppen ezért bízom abban, hogy felépül. - fűztem össze az ujjaimat, majd tördelni kezdtem őket. - Annak nyilván örülnöm kellene, hogy még ember vagy. A feleségemről nem szívesen mondanám el, hogy egy gyilkos. - sóhajtottam fel, miközben vontam egyet vállaimon. Nem neveztem volna viccnek ezt a piszkálódást, de gyenge pont volt nála ez a farkasság. És az, hogy a mai napig nem váltotta ki ezt az átkot, arról tett tanúbizonyosságot, hogy erősebb, mint gondoltam.
Megráztam a fejemet. - Azt hittem, elértem. De látva téged... semmi nem úgy alakult, ahogyan kellett volna. - hajtottam le a fejemet. Már nem akartam az ablakon keresztül bámulni, de rá nézni se. Azt se fürkésztem, hogy az apja mikor találja meg a mi kis rögtönzött búvóhelyünket. - Nem tudtalak megvédeni. Az történt, amit meg akartam előzni. A sors fintora, hogy... ugyan évek kellettek hozzá, de megtörtént. - ráztam meg a fejemet ismét. Magamat kellett hibáztatnom. Ki mást?

Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szer. Jún. 08, 2016 6:43 pm
Ugrás egy másik oldalra

Gregory & Courtney
Minden betanított faarcos mutatvány ellenére szemöldököm akarom ellenére szökik a magasba, ahogyan figyelem őt. Érzem, hogy tekintetem szúróssá válik, egészen keskenyre zsugorodik, ahogy értetlenül állok most előtte. Szavainak jelentése nem jut el hozzám, csupán felszínesen értem, amit mond, a saját, általam beszélt nyelv megértésének szintjén. Még is, minden kiejtett szó után egyetlen kérdés ismétlődik bennem folyamatosan: Mi a jó francról beszél?
Előveszem rendőr vénám és elemezgetni kezdem gesztusait. Őszintén beszél, azt valahogy már az első pillanattól kezdve éreztem, valamint aggódáshoz hasonló érzelmek járják át, szemén keresztül itatja őt, szinte csillog tőle. Karomat a pszichológia alapjai szerint keresztbe öltöm mellem előtt, mint egy védelmezően, ezzel is jelezve, nem akarom, nem is fogom az érzelmi részét beengedni mindannak, amit mond. Ennyire azért értékelem az átszenvedett éveket és nem is hagyom megismétlődni őket.
Persze tagadhatatlan, hogy emberből vagyok és mikor meghallom, hogy a barátját lőttem le, arcom színe kissé változik, lelkemben pedig elindul a sajnálat folyamata. Hogy őt sajnálom, vagy a barátját, vagy mindkettejüket, azt már nem tudom megmondani. Ettől függetlenül viszont nem kap enyhébb bánásmódot és ő is nagyon jól tudja, miért nem. Az elmúlt éveket kiskutya szemekkel és kedves szavakkal nem lehet visszacsinálni, de nem is ez a legrosszabb az egészben. Hanem az, hogy látszólag sem akarná megtenni ezt. Legyen bármi is az oka távozásának, benne él egy ösztön, hogy távol legyen tőlem. Ennek az ösztönnek a kiváltó oka pedig nem szabad, hogy érdekeljen engem. Muszáj elzárnom magam a múlt emlékeitől és a könyörtelenül elvett boldogságomtól, amit azóta sem sikerült visszakaparintanom, vagy újraértékelnem. Őszintén belegondolva nem vagyok boldog. Azóta, hogy elhagyott, nem.
- Én lőttem le.- Mondom neki határozottan, nyersen, tipikus rendőri profizmussal. Egyetlen rendőr sem teheti meg, vagy adhat magának olyan luxust, hogy érzelmileg összefonódjon a munkájával. Még így sem, hogy nekem aztán minden okom meglehetne rá. Nyelek egyet és leeresztem karjaimat, hogy az ágy szélére támaszkodhassam. Meg tudom csinálni.
- Ha nem éli túl...? - Nézek rá már-már megvető tekintettel, mert a történetnek csak azt az oldalát ismerem, amit én is megélek. Az ő részéről, Benedict-ről, egyéb következményekről nem tudok. Ezért is ugrik az adrenalin szintem, amint szavai eljutnak hozzám.
-Jól tudod, mit jelent ez rám nézve. - Vágom hozzá a szavakat, majd egy újabb nagy nyelés segít, hogy elnyomjam magamban a haragot. Szavai összezavarnak és persze, hogy ez csak vele eshet meg. Senki sem tud kizökkenteni a rendőr létemről annyira, ahogyan ő teszi. Szánalmasnak érzem magam, mert évekig ígérgettem magamnak, hogy ha ez a pillanat majd egyszer eljön, beton szikla szilárdsággal leszek képes bármit fogadni tőle. Ő ugyan nem látja rajtam, de magamnak kár is volna tagadni... Ez a beton már most zselatinná szelídült. Évek óta üldözöm a boldogságot, amit elvett tőlem és csak most csap arcon a felismerés, hogy csak ő adhatja vissza? Apám is szégyenkezne miattam.
-Nos, épségben vagyok. Elérted, amit akartál, nem igaz? - Nézek rá, gyűlöletet próbálok préselni minden egyes porcikámba, de a testem mintha hirtelen immúnis lenne az érzésre. Szerencsém, hogy nem láthatja rajtam, hogy mindez csak egy erőltetett álca. És ezért nagyon igyekszem. Nem adom meg az örömet neki, hogy szenvedni lásson.



Vissza az elejére Go down

avatar
Vérfarkas •• a legragyogóbb éjszaka egyik gyermeke vagyok, óvakodj teliholdkor
Keresem :
☓ myself
Tartózkodási hely :
☓ mystic falls & all around the world
Hobbi & foglalkozás :
☓ searching some nice face
Humor :
☓ exciting



A poszt írója Gregory C. Maxwell
Elküldésének ideje Kedd Jún. 07, 2016 10:17 pm
Ugrás egy másik oldalra

courtney & gregory
you should not be here
Már a gondolattól is megfájdult a fejem, hogy találkozom az apjával. Mindig is volt egy olyan érzésem, hogy nem voltam a szíve csücske, még akkor sem, mikor tisztességes életet éltem. Vagyis próbálkoztam tisztességes életet élni, aztán jött Benedict, és elvakított egy ígérettel. A pénz mindig is döntő volt az életben, és ő pedig tudta, hogyan és mennyit ígérjen azért, hogy mag amellé állítsa az embereket. Szüksége volt rájuk, mert egyedül nem lett volna képes fenntartani azt a birodalmat, amit felépített maga köré. Nagyobb hatalma volt már, mint az apjának, ezer felé terjedt ki a keze ereje. És nála futott össze minden szál. Tudtam róla, hogy sok rendőrt fizetett már le a kapitány tudta nélkül, de azon se lepdőtem volna meg, ha a kezében tartotta volna Courtney apját is. Van az a pénz... én pedig egyedül ebben hittem. Ha valahol ott volt az a simlis farkas, ott jó sok pénz is volt. És a rendőrségnek sosem ártott.
- Tudok menni egyedül is. - közöltem szimplán, mikor a karomra markolva arrébb húzódott. Addig nem is engedett, míg be nem csukódott mögöttünk egy ajtó. Nem kerülte el a figyelmemet az, hogy az apja a közelben van, és ezt ő is szóvá tette. De engem tényleg nem érdekelt. Ha az uraság kakaskodni kívánt volna, hát már az én tarajom sem olyan kicsi, mint volt. - Hát persze, hogy nem mondhatsz. - forgattam meg a szememet, majd nagyot sóhajtottam. Elegem volt ezekből az átkozott hivatali formulákból. A legjobb barátom feküdt most azon az ágyon, élet és halál között lebegett, én pedig tudni akartam, hogy a feleségem juttatta-e oda vagy sem. Mert ha igen, és Benedict rájön, hogy egy nő lőtte le... ráadásul egy rendőr, be fog gurulni. Courtney-nek pedig baja eshet. - Csak... mondd, hogy nem te voltál. Fáradalmas procedúrától kímélnél meg. - tettem még hozzá. Ez még nem is volt nagy hazugság. Nekem kellene elsikálnom az ügyet. Bár Benedict már nagy eséllyel tudott az egészről... még akkor is, ha éppen New Orleansban van.
Megráztam a fejemet. Mit kellett volna mondanom? Az igazat? Rögtön bilincsbe zárná mindkét csuklómat. Ez nem egy járható út. - Nem beszélhetek. De a barátom ott fekszik. Ha nem éli túl... - Abba inkább én sem gondoltam bele. Nem volt tetszetős elképzelés. - Ennyire nem örülsz, hogy újra látsz? Na jó, nem terveztem, hogy itt találkozunk újra... meg azt se, hogy találkozunk még. De mindent azért tettem, hogy te épségben légy. - Nem találhatott hazugságot a hangomban. Ilyen őszinte ritkán szoktam lenni.

Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Csüt. Jún. 02, 2016 5:40 pm
Ugrás egy másik oldalra

Gregory & Courtney
Nem kell sokáig azon aggódnom, mennyire gyengülhetnék el tőle. Először az tántorít el tőle, hogy belegondolok, mennyi idő is telt el pontosan. Majd egy évtized. Így ha tényleg erősnek tartom magam, egy pillanatig sem kéne megráznia a jelenlétének. Aztán megszólal és a stílusa azonnal a földre dönt, még mielőtt szállhatnék a levegőben. Elnyomok minden emléket, minden szerelmet, amit valaha éreztem és nem fogja rajtam észrevenni egyetlen percig sem, mennyire hatással van rám. És én sem fogok nyomok után kutatni, vagy válaszokat találni. Nem lesz kérdés, amit fel akarok tenni és válaszokat sem várok tőle.
Erre pedig nyomós okom van. Ismerem magam annyira, hogy az első pillanattól képes lennék hagyni leesni a követ a szívemről. Beleringatnám magam abba, hogy rendben, itt van, "visszatért", rendbe szedjük ezt a rengeteg szart magunk körül és minden rendben lesz. A valóság sokkal rázósabb ennél, mert egyetlen porcikájából sem tudom kiolvasni, mit akarhat itt. Már tisztázódott, hogy nem miattam jött, nem is jött volna, ha tudja, hogy itt vagyok és nem szabad hagynom, hogy ez a tény hatással legyen rám. Chicago-ban nőttünk fel, ha el is hagyta a várost, mikor engem is magamra hagyott, joga van visszatérni és én nem tilthatom meg azt sem, hogy bejöjjön a kórházba.
Kérdésére először nem felelek, mert kell egy perc nekem, míg ezeket a kijelentéseket a tudatomba égetem. Hinnem kell benne, mert ha én valamit elhiszek egyszer, senki sem lenne képes meggyőzni az ellenkezőjéről. Elég egyszerűnek tűnik a feladat. Menni fog. Erős vagy, kemény vagyok, apám lánya vagyok.
Amint ez a gondolat megfogalmazódik bennem, látom, hogy édesapám befejez egy beszélgetést az egyik nyomozóval és már testtartásából tudom előre, hozzám készül vissza. Nem tudnám, nem is akarnám megmagyarázni neki, miért van itt Greg és miért beszélek vele... a kemény fejével még kitalálná, hogy megtiltotta nekem, hogy ezek után egyetlen szót is váltsak vele, ezért nem kockáztatok.
Megragadom Greg felkarját, a folyosón lévő egyik szobába benyitok és örömmel konstatálom, hogy se az ajtó nincs zárva, se betegek nincsenek a vizsgálóban. Csukódik utánunk az ajtó és semmilyen magyarázkodásba nincs kedvem belemenni. Képes vagyok azt is elhitetni magammal, hogy nem miatta csinálom mindezt, hanem a saját lelki nyugalmam érdekében.
- Nem mondhatok az ügyről semmit.- Jelentem ki szárazon, nem is értem hirtelen, miért gondolja, hogy válaszolnék neki egy rendőrségi ügy kapcsán. Még ha a régi szép emlékek jó indalata ösztönözne ilyesmire, de még csak erről sem beszélhetünk. Van egyáltalán miről beszélnünk? Kezdem úgy érezni, fel sem fogtam még a jelenlétét, de mindeközben az emlékek ostromolnak. Nos... Kemény vár vagyok, nehezen fognak bevenni és ez az arcomra is kiül.
- Elmondod miért jöttél? - Teszem fel a nyers kérdést, de ha nem válaszol, akkor elbúcsúzunk egymástól és távoznia kell. Könyörögni nem fogok, régebben sem adott rá esélyt sem, csak eltűnt.
- Szorítkozzunk szigorúan az esetre, ha lehet. - Szavaimmal jelzem felé, hogy hidegen hagy évekkel ezelőtti távozása, nem erre vagyok kíváncsi. Érdekes tény, hogy egy rendőrségi ügynél látom viszont és felém szegezi a kérdést, én lőttem-e, mintha ennek bármilyen jelentősége lenne rá nézve, vagy egyáltalán köze lenne hozzá.



Vissza az elejére Go down

avatar
Vérfarkas •• a legragyogóbb éjszaka egyik gyermeke vagyok, óvakodj teliholdkor
Keresem :
☓ myself
Tartózkodási hely :
☓ mystic falls & all around the world
Hobbi & foglalkozás :
☓ searching some nice face
Humor :
☓ exciting



A poszt írója Gregory C. Maxwell
Elküldésének ideje Vas. Május 22, 2016 8:26 pm
Ugrás egy másik oldalra

courtney & gregory
you should not be here
Meghallottam a hangját. Eléggé egyedi stílusban tudott beszélni, főleg ha feldühítette valami. És ha én most kiváltottam belőle valamit, hát az nem szeretet és boldogság votl, hogy újra látott, éppen ellenkezőleg. Ha lehetősége lett volna rá, belefojtott volna egy kanál vízbe. Láttam a szemein, és meg is tudtam érteni. Eléggé ostoba módon hagytam ott, de nem akartam veszélybe sodorni az életét. Benedict sosem tudta, hogy a feleségem rendőr, az apja pedig a helyi rendőrség feje. Sőt, Benedict azt sem tudta, hogy nős voltam. Nem tudta, miről mondtam le a kedvéért. Vagy inkább azért, hogy Courtney-nek ne eshessen bántódása. Nem azért szerettem bele annak idején, hogy hagyjam meghalni. Már magában is veszélyes hivatást választott, és ha én magam egy hétköznapi férfi lennék, állandóan azért aggódtam volna éjszaka, hogy hazajön-e másnap reggel. Hogy... ha nem jön haza, vajon mi történt vele. De nem, mi a legnagyobb ellenségek voltunk, még ha nem is nyilvánvalóan. Benedict ellenségnek tekintette a rendőrséget, bár csak akkor, mikor nem tudta őket lefizetni. Az esetek többségében azéprt sikerült meggyőzni egy eléggé szép összeggel őket, hogy tegyék semmissé az éppen aktuális vallomást vagy tussoljanak el egy gyilkosságot. Ha nem így lett volna, már én is évek óta ülnék börtönben, méghozzá öntörvényű gyilkolás miatt. Még ha nem is nekem volt indokom ölni, hanem Benedict-nek.
- Nagyon... úgy tűnik, hogy én. - tettem aztán rá a pontot az i-re. Eléggé dühödtnek tűnt, nem hiszem, hogy ebben a helyzetben a humorom volt a kedvence. A társaságában mindig szerettem feloldódni, kerestem a lehetőséget arra, hogy mosolyt csaljak az arcára, de értelemszerűen máshogyan működött ez a dolog amikor házaspárként működtünk... a szerelem nem működik tréfa nélkül, én pedig szerettem őt jókedvűvé tenni. A könnyeket egyenesen gyűlöltem, főleg ha az ő szemeiből folytak ki.
Felé kellett fordulnom, mert vészesen közel éreztem őt magamhoz. És nem is tévedtem, már ott állt nem messze tőlem. A távolságot azért tartotta, és vicces lett volna, ha ezen meglepődöm ebben a szituációban. - Ha tudtam volna, hogy itt vagy, nem teszem be ide a lábamat. - válaszoltam könnyedén. Én higgadt maradtam, még ha belül egy egész lavinát is indított el. Elvégre a feleségem állt előttem, tényleg szerelemből vettem el, nem azért, hogy besöpörjem a családfámba a befolyásos apját.
Felsóhajtottam, és nem bírtam ki, megforgattam a szemeimet. - Nem érdekel az apád, és hogy hol van. Köpök rá. - tettem szóvá a nyilvánvaló véleményemet. Sosem érdekelt az apja, ahogyan az sem, hogy valószínűleg az ő befolyása által vált Courtney rendőrré. Ha nem így történt volna, talán soha nem kellett volna elmennem. Vagy talán mégis, mert így is, úgy is veszélyben van. - Te voltál, ugye? Te lőtted le. - néztem a kórterem felé. A barátomból mindenhonnan csövek lógtak ki, nem volt eszméleténél.

Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szer. Május 18, 2016 5:57 pm
Ugrás egy másik oldalra

Gregory & Courtney
Az ablakból a kilátás gyönyörűen festette le a várost, a záporozó tavaszi eső elmoshatta volna a bűnözést, még sem tette. Nem egyszerű feladat Chicago utcáin rendőrnek lenni, főleg akkor nem, ha nőből vagy. Apám mindig óvatosságra intett és bár a lánya voltam, gyakran ismételgette, hogy inkább lőjem le magam, mintsem, hogy egy akció alatt elkapjanak. Nem egy mocskot, borzalmat műveltek már a bűnözők női rendőrökkel és minden esetben, ha ilyen jelentést olvasott, én jutottam eszébe. Sosem akarná a halálomat, ő is biztosított erről, de azt sem akarná, hogy bármilyen akárcsak hasonló helyzetbe kerüljek.
Fogalmam sincs, honnan törtek fel ezek a gondolatok bennem, talán csak a zaklatottság és a kilátástalanság érzése késztet negatív érzésekre. Sokáig bámulom az esőt, mintha az ácsorgás és semmittevés megoldhatná a problémáimat. Nem szeretek másokra hagyatkozni, ebben az esetben még az orvosokban sem bízom annyira, hogy tudjam, nem fognak bajba keverni. Nem az ő felelősségük az én életem, most még is az ő kezükben van. Gyűlöltem a kiszolgáltatottságot, mert egy régebbi időbe repítette vissza. A tehetetlen önmagamat juttatja mindig eszembe, ahogy a közös lakásunk nappalijában, a padlón feküdve zokogtam. De még, ha csak zokogtam volna. Inkább volt artikulálatlan üvöltés. Fél óráig, óráig tarthatott, mire rávettem magam, hogy felhívjam apámat. Akkor az életemet adtam a kezébe, a kis szilánkokat, mik összetört szívemből megmaradtak. Azóta is jó kezekben érzem őket.
Végül hagyom, hogy egy utolsó sóhaj elhagyja ajkaimat és elindulok visszafelé, hogy csatlakozhassam a további rendőri munkálatokhoz. Még vagy ötvenszer el kell mesélnem, mi történt pontosan, így lelkiekben felkészülök, hogy szivacs lesz az agyam helyén nap végére.
Egy alak áll előttem, szemem sarkából már az elinduláskor is látom őt, de csak pár lépés múlva nézek rá. Na erre nem tudott volna semmi sem felkészíteni lelkiekben. Egyetlen percre dermedek csak meg, tovább nem engedem a jeges félelmet, melyet eltűnt férjem jelenléte okoz tovább terjengeni a testemben. Amint az az egyetlen, néma perc, mozdulatlanul, szótlanul eltelik, úgy söpör végig rajtam a harag, akár egy tűzvész a száraz erdőségen. Esélyt sem adok neki, hogy megszólaljon.
- Te?- Teszem fel a kérdést, közel sem kedves hangsúlyban, azonnal támadóan. Számíthat rá, bármi is legyen érkezésének oka, bár egy percig sem áltatom magam azzal, hogy miattam lenne itt. Arra volt nyolc éve, se több, se kevesebb. Most pedig már mondhatom bátran, hogy mindegy.
- Te! - Sziszegve préselem ki ezt az egyetlen szót fogaimon át, mi egyszerre jelent a világon mindent és semmit sem. Megindulok felé, egész közel állok meg előtte, de tartom a kellő távolságot. Gyomrom felfordul, talán az undortól, talán az idegtől, a jó ég tudja, nem is akarom tudni.
- Neked meg hogy van képed idejönni? - Rontok rá, pedig nem ez lenne az első kérdés, amit intézni akarnék felé. Ha nem neveltek volna keménynek, legszívesebben összeborulnék előtte zokogva, hogy miért hagyott el. De az baromira nem én lennék. Apám szemébe legalábbis sohasem tudnék ismét nézni.
- Körülbelül öt perced van eltűnni innen. Apám is itt van és ha meglát, azt nem köszönöd meg neki.- Nézek rá mogorván és a felismerés, hogy ennyi szarság, annyi megszenvedett év után sem akarnám, hogy apám kezei közé kerüljön, szánalommal tölti el a testem, de kivételesen nem Gregory irányában. Magamat vetem meg, mert hiába is tagadnám, sokszor álmodtam erről a pillanatról. Hogy ismét láthatom, talán megbeszélhetjük a történteket, éveken keresztül még azzal is ámítottam magam, hogy talán egyszer bocsánatot kér. Ahogy telt viszont az idő, annál kevésbé éreztem megalkuvást magamban, annál inkább elöntött a gyűlölet, annál jobban utáltam őt magát is. Már nem él bennem rózsaszín felhő, sem hiú ábránd arról, hogy valaha is fontos voltam neki. Egy dolgot tudtam. Apám, legyen rendőr, biztosan egy Sullivan jobbossal köszönti majd rég nem látott vejét.



Vissza az elejére Go down

avatar
Vérfarkas •• a legragyogóbb éjszaka egyik gyermeke vagyok, óvakodj teliholdkor
Keresem :
☓ myself
Tartózkodási hely :
☓ mystic falls & all around the world
Hobbi & foglalkozás :
☓ searching some nice face
Humor :
☓ exciting



A poszt írója Gregory C. Maxwell
Elküldésének ideje Szer. Május 18, 2016 5:23 pm
Ugrás egy másik oldalra

courtney & gregory
you should not be here
Jó ideje nem hagytam el Chicago amúgy általában vidám kis városát. Köszönhető volt ez annak, hogy minden követ megpróbáltam megmozgatni a siker érdekében. És a siker alatt azt értettem, hogy túl kellett járnom Benedict eszén. Tetszetős gondolatnak tűnt ismét behódolni neki, elvégre ez voltam én. Gregory. Az egyik legjobb embere. Az, aki mindent feláldozott azért az emberért, a jövője minden reményét. Csak azért, hogy bérgyilkos legyen. De nem tehettem ellene. Úgy tűnt, az a legjobb módszer, ha hagyom magamat, és elhitetem vele, hogy lehet minden a régi. Már nem sokáig figyelhetett csak ránk, elvégre tudtam, hogy volt egy nagyobb problémája még nálam és Constance-nál is. Az pedig New Orelansba szólítja majd, el kell kapnia az egykori szajháját és Lucast. Addig is óvatosnak kellett lennem, bele kellett kerülnöm ismét ebbe a rendszerbe. Figyelnem kellett, hogy hová és hogyan lépek, elvégre ha egy rossz lépést teszek előre, és egy másik alattvalója megpillant, az életemnek ismét fuccsoltak.
Benedict mellém rendelte azt, akivel régen is együtt dolgoztam. A legjobb barátom még mindig nem változott szemernyit sem, és nem vetett meg azért, amiért másfél éve úgy döntöttem, hogy kiszállok, és felhagyok a gyilkolással. Nem élveztem, amit tennem kellett, főleg mikor számomra általam ártatlannak ítélt embereket kellett megölnöm. A legszomorúbb pillanatok voltak, a rémálmok sosem hagytak nyugodni. Beszennyeztem ezért az egészért a szívemet, a lelkemet. Elhagytam érte a szüleimet, a feleségemet, mindenkit. És azzal akartam jóvá tenni, hogy segítek megszökni, elmenekülni Constance-nek - ezúttal másodjára, mert ő egyszer már megtette. Tudnia kellene, hogy ha csak ez tartja vissza, miattam ne maradjon. Tudtam vigyázni magamra, és Benedict nyilvánvalóvá tette, hogy nem szándékozott végezni velem.
Idegesen lépdeltem a kórházi folyosón. Szem elől veszítettem a társamat. Mire felfogtam, hogy eltűnt, már jött az információ, hogy beszállították a kórházba, súlyos a sérülése. Állítólag lelőtték... méghozzá rendőri akció volt. Mi a francot keresett rendőrök között? Azt hittem, ennél már profibb, hogy tudja, hová ne menjen, ha el akarja kerülni az ilyesmit. Ha nem ebben hal meg, én fogom megölni.
- Helló. Mr. Taylort keresem, lőtt sérüléssel hozták be... öhm... nem tudom, hogy mikor. - álltam meg a pult előtt, és feszülten támaszkodtam rá, mire a nővérke méltóztatott rám nézni. - A barátja vagyok, nincs családja. - tettem aztán hozzá, némileg már feszültebben, majd körülnéztem. De ez nem volt elég indíték, a nő nem akarta elárulni, mert nem rokon vagyok. - Akkor csessze meg! - löktem el magamat a pulttól, és elindultam az orrom után. Bár csak pár lépést sikerült megtennem, mert a folyosó végén álldogáló nő ledermedésre késztetett. Az ablaknál állt, és ezer közül is felismertem volna ezt az alakot, még ha sok idő is telt el azóta. Magam sem tudom, hogy meddig bámultam, észre sem vettem, hogy kezdi megunni a panorámát, és lassan felém fordul. Tényleg ő volt az. Courtney. Azóta nem láttam, hogy a Benedict által kínált világot választottam helyette. Csak ott hagytam. Azt a nőt, akit tényleg, teljes szívemből szerettem, a bizonytalanságért, azért, hogy meghaljak, ha egy akció félresikerült. De ha nem hagyom el, a döntésemmel Courtney-t sodrom veszélybe.
Tényleg nem tudtam, mennyi idő telt el. A szemeit néztem, miután észrevett. Az ösztönök súgták, hogy amilyen gyorsan csak lehet, forduljak sarkon, és induljak a kijárat felé. Bár nem úgy ismertem ezt a nőt, hogy könnyedén feladja.

Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Kedd Május 17, 2016 8:35 pm
Ugrás egy másik oldalra

Gregory & Courtney
St. Joseph kórház. A lövés eldördülése és a megérkezés között két óra telt el. A pánik lassan úrrá lett rajtam, csontomig hatolt és magam sem tudtam eldönteni, hogy a fickó életéért őmiatta, vagy saját magam miatt aggódom. Így vagy úgy, csak akkor tudtam volna megnyugodni, ha életben marad. Más lehetőséget nem láttam, nem akartam látni. Élnie kellett.
Édesapám hamar megérkezett és mivel ő maga is rendőr, nem akadályozta meg senki, hogy egészen a váróig jöjjön. Az egész helyiség rendőröktől volt zajos, mindenki fel alá járkált, intézték, amit ilyenkor kell. Engem is meg akartak vizsgálni, hiába mondtam, hogy semmi bajom, ragaszkodtak hozzá, mert rendőr vagyok. Mire a vizsgálatok véget értek, apám már kint várt rám és mikor meglátott, aggodalomból arcvonásai szeretetté és megnyugvássá szelidültek. Magához ölelt, magunkra hagytak minket, de nem mentünk messzire. Egy közeli folyosón torpant meg és mikor visszafordult felém, tekintete már jóval megrovóbb volt, mint percekkel ezelőtt. Nincs mit tenni, kemény fickó, határozott elképzelésekkel.
- Mennyire volt szükséges?-Tette fel a nagyon egyszerűnek tűnő kérdést, én még sem tudtam rá azonnal válaszolni. Türelmesen várt, odafigyelt valamennyire hangvételére, hisz nem akart még inkább felzaklatni. Nyeltem egyet, mintha az idegességemet gombóccá tudtam volna formálni és le akartam volna küldeni. Valamivel összeszedettebben szólalok meg.
- Fogalmam sincs. Nem emlékszem. Ösztönösen cselekedtem. - Szavaimra tekintete mit sem lágyult, de nem hibáztattam. Nem a vasárnapi ebéd közben beszéljük meg a hétköznapi, könnyed témákat. Egy gyilkosság helyszínén adtam le lövést, kevés figyelmeztetéssel. A fickó és a saját életem van most terítéken. Apa sosem akarta, hogy falkához tartozzam, vagy egyáltalán átváltozzam. Neki is rengeteg harcba tellett az önállóság. Nem részletezte életének ezen részét, de gyakran ismételgette, sosem kívánná nekem azokat a harcokat.
- Mennyi esélye van? - Hangzott el az újabb kérdés, belőlem pedig csak egy sóhaj tört ki válaszként. Ismét ráemelve tekintetem tudtam, szemében láttam, többre várt, mint egy egyszerű sóhaj. Megráztam a fejem, tekintetem zavarodott volt.
- Őszintén? Nem sok. Talán a csoda segíthetne rajta. Az orvosok szerint.- Vonásai egyre csak türelmetlenségről árulkodtak. Arcizmai megfeszültek, marka enyhén ökölbe szorult. Elkaptam a tekintetem, sosem szerettem, ha szigorú volt, pedig bőven kijárt belőle életem során. Most támogatásra vágytam, nem dorgálásra, pedig tudtam, ez az ő módszere a nyugtatásra. Minél hidegebben és racionálisabban közelíti meg a témát, mint számomra fontos ember, annál inkább két lábbal a földön tudom én is kezelni majd. Apám világ életében okos ember volt.
- Vigyáznod kellett volna. Az ő életéért kevésbé aggódom, de most a tiedről is szó van. Nem vagy elég határozott, ami annyit jelent, hogy nem volt indokolt a lövés, amit leadtál.- Mikor ismét ránéztem, tekintete szinta átdöfte a lelkem. Két kezemet csípőmre támasztottam, kissé kihúztam magam. Ha határozottság kell neki, legyen. Nem esik nehezemre a sarkamra állni.
- Egy sötét sikátorban, hátam mögött egy szétmarcangolt hullával a figyelmeztetésem ellenére sem hátrált meg. Feltételezem ő lehetett a gyilkos. És ha jól emlékszem az apámat hívtam segíteni, nem pedig a rendőrfőnököt.- Sziszegtem halkan, mert a folyosót kezdte belepni a kórház népe, nekem pedig nem volt szükségem még több kiváncsiskodóra. Apám hirtelen elhallgatott. Sosem volt egy sértődős típus, talán csak belátta szavaim súlyát. A beszélgetést viszont nem tudtuk folytatni, mert egy fiatal rendőr kérte meg őt, olvassa el a jelentést és segítsen az egyéb papírmunkákkal. Felhúzott szemöldökkel néztem rá, szinte jelzésként, hogy itt az alkalom beleásnia magát lánya baklövésébe. Pillanatok múlva már csak a hátát láttam, ahogy távozik. Én a szemközti, hatalmas ablakokhoz sétáltam, megtámaszkodtam a párkányon és hagytam, ahogy egy sokáig bent tartott levegő sóhaj formájában enyhítsen testem feszökt porcikáimon. Komolyan, mi jöhet még?



Vissza az elejére Go down




A poszt írója Sponsored content
Elküldésének ideje
Ugrás egy másik oldalra

Vissza az elejére Go down
 

St. Joseph Hospital

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

 Similar topics

-
» St. Claire Hospital
» Walter Joseph Kovacs / Rorschach
» Joseph Morgan

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Vámpírnaplók Szerepjáték :: Itt élünk mi
- járd körbe városainkat -
 :: A határokon túl :: Chicago
-

Friss reagok
- lelked hangjai -


Szomb. Jan. 13, 2018 5:58 pm




Álarc nélkül
- itt vagyunk -





Jelenleg 23 felhasználó van itt :: 7 regisztrált, 0 rejtett és 16 vendég :: 2 Bots
A legtöbb felhasználó (77 fő) Kedd Jún. 23, 2015 10:38 pm-kor volt itt.

Fajaink aránya
● ● számokban a valóság ● ●

csoportok ●
Ffi
Ember •
27
18
vámpír •
26
19
ősi vámpírok •
5
7
Vadászok •
8
9
Boszi / mágus
31
16
Farkas •
17
20
hibrid •
3
3
vámpírboszi •
14
6
Animágus •
3
2
dhámpír •
4
2
tündér •
2
2
Farkasboszi •
6
2
druida •
2
3