Gyerekként alacsony voltam, visszahúzódó. A korombéliek állandóan cinkeltek, csúfolódtak, és nevettek, amikor az anyám megpróbált megvédeni. Eleve egy betegesen vékony nő volt már akkor is, és ahogy most sem, úgy régen sem voltak túl empatikusak a fiatal csemeték. Fel sem fogták, milyen mély folyamatokat indítanak el a másikban. Én miattuk választottam a tollat és a papírt, a képzelt hőseimről hittem, hogy képesek megmenteni. Egészen addig, míg egy napon az egyik fő bajkeverő tönkre nem tette az egész kis noteszemet.
Felnőve már megtanultam vigyázni magamra. A vékony, gizda gyerekből elég termetes, izmos alkatú férfi lettem, de egyben sokáig nem változtam: szerettem a magányt. Az edzőtermeket messziről elkerültem, otthon tettem szert arra, ahogyan kinézek. Ha ki is lépek az utcára, általában hétköznapi stílusban teszem, farmer és póló párosítással. Általában tudom, hogy a nők mikor néznek meg, de nem kaparhatom ki a szemüket érte. Ráadásul nekem sem esik rosszul a pozitív visszajelzés.
Sosem volt szokásom beülni valami névtelen kis bárba, eliszogatni magamban, abban remélve, hogy valaki majd felkap, mert azt hiszik, extrém helyzetet teremt, ha nem a férfi, hanem maga a nő kezdeményez. Velem nem sokan jártak sikerrel, megvoltak a magam ambíciói, és egyszer sem dőltem be egyetlen szép mosolynak sem, csak azért, mert aznap estére nem akadt jobb és nagyobb bolond.
A belvárosi életet szerettem meg Seattle-ben, a kis lakásomat sajátos kis zugnak alakítottam ki, egy amolyan írói kuckónak, ahol mindig rám talált az ihlet. Ritkán kerültem magam alá, szerettem a kihívásokat, ilyen volt az is, mikor az első regényem kiadatásáért küzdöttem.
Nem ragaszkodtam a meglévő dolgokhoz, mégsem akart semmi változni. Valószínűleg azért, mert csak hittem magamról hogy nyitott vagyok az újdonságokra, de amúgy elkerültem a lehetőségeket. Vagy a lehetőségek kerültek el engem, ez a tárgy szempontjából lényegtelennek bizonyult.
Az utóbbi időben viszont elveszítettem a motivációmat, nem maradt semmi abban a kis kuckóban, amit a melegsége miatt szerettem meg.

A szőke hajtömeget vörössé varázsolta a naplemente utolsó pár sugara. A csillogó kék szemek megteltek tűzzel, a semmivel össze nem keverhető szenvedéllyel, mohósággal és makacssággal. Általában jót nevettem rajta, mikor úgy nézett rám, mint egy körmeit karistoló, éppen éledező macska, aki a prédáját vélte felfedezni. Úgy, hogy előtte pár másodperccel még hallható volt a dorombolás, ahogyan a kezem alá simult a selymes bőr, a kacaj pedig betöltötte minden apró kis részt a fejemben. A szabad ég alatt éreztem otthon vele magamat, kirántott a kényelmes zónámból, ami általában a saját házam íróasztala mögött talált meg. Ott nyugodtam meg. Mellette sosem voltam higgadt vagy nyugodt. Mindig mást éreztem. Hol dühöt, vagy jókedvet. Mosolyt csalt az arcomra egyetlen szavával. Megmutatta, hogyan kell élni az életét annak, aki előtte soha nem adta meg ennek a lehetőségét. Mellette éledtem fel, mellette már nem kellett a fantáziámba menekülnöm, nem kellett képzelt szereplők közé állnom, hogy tudjam, még élek és lélegzem... új emberré tett. De mi több: boldoggá.

Elvették tőlem. Furcsa szúrás ez a mellkasban, ahogy eszembe jut a lágy kacaj, a mosoly, ami beragyogta a napokat és éjjeleket. Mellette képzeltem el mindent, amit a jövőm kapcsán sejthettem. De azt nem vettem számításba, hogy elragadják tőlem. Méghozzá egy pitiáner ügyletnek tűnő szarság miatt.
A gyűrűmet viselte az ujján, ostoba bolondozásnak indult, amikor az esküvő elé szaladva kettesben, egy rögtönzött tanú előtt vettem el, és szövődött össze az életünk papíron is. Ő volt az ihlet, a duruzslás a fülemben. Kávét tett az asztalra, amikor látta, hogy szükségem van rá. A történeteim megteltek furcsa, azelőtt nem ismert vonulatokkal. A hidegséget felváltotta a melegség, a szerelem, a szeretet szikrája. És ő tudta. Csak azt nem, hogy minden csoda három napig tart...

Láttam őt meghalni. Kilehelte a lelkét, méghozzá ott, alig másfél méterrel előttem, és mégsem tudtam mozdulni, hogy segíthessek rajta. Vér buggyant ki a száján, és még utoljára a szemébe néztem. Ő nem követett el semmit. Az egyetlen hibája az volt, hogy beengedett az életébe. Én voltam az ő fő bűne. Az, hogy szeretett, és magáénak érzett.
Csődöt mondtam. Nem találom magamat. Ő volt az egyetlen. Ő volt Ő. A megmentőm. Az életem, aki nélkül az én lélegzetvételeim is feleslegessé váltak. Én magam váltam enyészet tárgyává.