A sötétség vagy megszólít
vagy nem vesz rólad tudomást



Share | 


Farkasboszorkány •• a világ egyik legfurcsább teremtménye vagyok, tele meglepetéssel
† Chatkép :

† Keresem :
∆ a man who throw me in the way of temptation
† Tartózkodási hely :
∆ always in your mind
† Hobbi & foglalkozás :
∆ seriously?



Trish Sylvie Gallagher ÍRTA A POSZTOT
Kedd. Okt. 18, 2016 8:08 pm
Lezárt játék!
Vissza az elejére Go down


Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
† Chatkép :

† Tartózkodási hely :
• new orleans
† Hobbi & foglalkozás :
• seaching something
† Humor :
• wonderful... or maybe not!



Vittor C. Selwyn ÍRTA A POSZTOT
Vas. Aug. 14, 2016 8:12 pm
Mira && Vittor
i'm home, love
Egy ideig nem szólaltam meg. Nem bírta volna csak úgy elviselni azt a terhet, amit a vállára akasztottam. Márpedig minden egyes nappal nagyobb és nagyobb súlyokat pakolásztam rá. Annyira törékeny volt. Az én törékeny virágszálam, aki nem érdemelte meg a furcsa, meredek hangulatváltakozásaimat. Ennél mindig is többre volt érdemes, de nem hagytam, hogy kiszálljon. Szükségem volt rá, hogy egy ideig még a jó oldalon tartson. Mindig is ott időzött bennem a félelem, hogy egyszer nem találom majd itthon. Mert... az otthont csak ő teszi azzá, ami. Nekem nincs otthonom nélküle. Beleöltem pár dolgot ebbe az egészbe, ami közöttünk van. És tőle is elvettem mindent, amit kínálni tudott. Mit kapott érte? Engem. Nem kellett hozzá sok ész, hogy ez nem ér fel egy aranyéremmel, ezzel még én is tisztában voltam. Mellettem csak mocsok, sár, vér várt rá. Nem tudtam megígérni neki, hogy az ő vére nem fog folyni. A sajátoméra se vettem volna mérget, és ez momentán nem volt egy boldog élet ígérete. Nekünk soha nem lesz békés, idilli időszakunk. Ránk egészen más várt. És hiába éreztem belül, hogy mi lenne a helyes döntés, nem voltam hajlandó hallgatni a józan észre. Nem akartam elengedni. Az ördög karmai között akartam tartani. A saját karmaim között, hisz ebben a történetben én voltam az, akinek agyar nőtt a halántékából. Ő pedig éppen csak szárnyakat nem növesztett. De ahogy mondani szokás, az ördög is angyal volt egykoron, csak éppen... elvették a szárnyait. Nekem nem is állnának jól azok a tollas izék.
- Túl szeszélyes vagyok ahhoz, hogy mindent az ajtón kívül hagyjak. Ezt te tudod a legjobban. - Elfordítottam a fejem. Ennek a tulajdonságnak volt köszönhető az is, ami nemrégiben közöttünk történt. Nem tudtam különválasztani a magánéletet a munkámtól. A kettő már annyira egybeolvadt. Itt élt, ahol a piszkos ügyeimet intéztem. Itt volt, mikor dührohamok gyötörtek. És sajnos itt volt akkor is, mikor nem tudtam uralni az indulataimat, és ez rajta csapódott le. Látta az első alkalmat, mikor beszívtam. Nemrég kezdtem az egészet, azóta pedig... nem tudnám abbahagyni. Nem vagyok képes változni. - Meg fogok oldani mindent. Én... helyrehozom - bukott ki belőlem szaggatottan, majd nagy levegőt véve lehunytam a szemeimet. Jellemzőek voltak rám ezek a változások. Egyszer dühös voltam, majd pár másodperc múlva elérzékenyültem. Furcsa szerek voltak ezek, amikkel kereskedtem, alkohollal keverve pedig a hatás nem maradhatott el.
Ő sem maradt ülve. Ebben a helyzetben pedig még a nagy levegővételek sem voltak képesek lenyugtatni. Nem. Ezzel a kérdéssel, a hangnemmel felbosszantott. Tényleg egy hajszál tartott a józanság oldalán. Nem akartam ismét megtenni azt, amit pár napja megengedtem magamnak, habár tényleg minden erőmre szükségem volt. Nem is sejtettem, hogy ekkora kontroll van bennem. Az elrejtett tartalékok előtörtek. De ennek ellenére az arcomról nem tűnt el a harag, kivörösödtem, pörgött a szívem, remegtem az indulattól.
Nagyokat nyeltem, közben alig szakítva el tőle a tekintetemet. A könnyek, amelyek a szemébe gyűltek, végül kijózanítottak. Akkor emeltem le róla a kezeimet, és hirtelen ráztam meg a fejem. - Mira, én... - nyúltam az arcomhoz, ezzel a mozdulattal túrve aztán a hajamba, és összeszorítottam a szemeimet. Lenyugodtam. Már nem remegtem. De belőlem is valami furcsa sírhatnék készült kitörni. - Miért bántalak folyton? - kérdeztem rekedten, ekkor már magam is érezve, hogy nedvesség jelenik meg a szemeim alatt. Csak szorítottam a szemeimet, nem törődve azzal, hogy a konyha felé invitált. Nem voltam éhes. Nem szerettem, ha főzött. Nem szerettem, ha megerőltette magát. Ő volt az én törékeny szépségem, aki mindent túlélt már, de... engem vajon képes lesz? - Tönkreteszlek. Tönkreteszlek. Csak tönkreteszlek - ismételgettem a szavakat, mint egy őrült, a lélegzetem ismét felgyorsult, és elkaptam a kezét, hogy magamhoz húzzam, arcát a tenyerem közé fogtam. - Kérlek. Kérlek. Sose hagyj el. Nem bírom. Nem bírnám. Én. Kérlek - beszéltem szinte már összefüggéstelenül, szinte könyörögve, és ha kellett volna, hát még térdre is borultam volna előtte. Sosem éreztem még ennyire szarul magam. Túl sokat ihattam a drogra, ennyire szélsőséges még én sem szoktam lenni. - Belepusztulok nélküled - tettem hozzá, továbbra sem engedve az arcát, majd odahajolva csókoltam meg. Nem voltam túl finom, inkább... a magam vehemenciájával hajtottam végre ezt a gesztust.

Egy érzelmi hullámvasút 38  ●●  by lena
Vissza az elejére Go down


Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
† Chatkép :

† Keresem :
•• the wayout
† Kedvenc dal :

•• over you •• fight song •• cups
† Tartózkodási hely :
•• new orleans
† Hobbi & foglalkozás :
•• photographer
† Humor :
•• sweat



Mira Coleman ÍRTA A POSZTOT
Pént. Júl. 22, 2016 10:10 pm


Vittor && Mira

Megváltoztak a játékszabályok. A válasza ott visszhangzik a fejemben és a lelkemben sötéten, ijesztően. Ennél jobban nem is fogalmazhatta volna meg a helyzetet. De nem igazán tudom, miért történik ez. Miért kell mindennek megváltoznia? Részben ugyan megválaszolja a ki nem mondott kérdéseimet, de akkor sem igazán értem.
- Tudom... tudom, hogy nagy nyomás nehezedik most rád. És meg is értem. Vagyis... próbálom megérteni, tényleg. Csak... - Kicsit közelebb hajolok, hogy a szemébe nézve tehessem fel a következő kérdésemet. - Csak azt nem tudom, miért kell, hogy mindez kihatással legyen ránk is. Annyira... - Nyelek egyet, és egy pillanatra lesütöm a szemem, aztán újra felnézek rá, és folytatom. - Annyira távol érezlek magamtól mostanában. És... nem csak arra értem, ami a minap történt. - Ismét muszáj lehajtani a fejem, mert képtelen vagyok ránézni. Bevallom, kicsit ideges vagyok ettől az egész témától, és már csak ezért is nevetséges, hogy éppen én hozom fel, de most úgy éreztem, mondanom kell valamit. Ki kell mondanom. Közben már zavartan törölgetem a tenyerembe gyűlt nedvességet a nadrágomba a combomon. Ez a helyzet kikészít. Az érzés, hogy menekülnék, el akarok tűnni innen, de közben menteném is, ami menthető, próbálnám visszaállítani a kapcsolatunkat, segíteni Vittoron, hogy megbirkózzon a teherrel, ami a nyakába szakadt. Nem adhatom ilyen könnyen fel. De ugyanakkor félek attól, hogy ha túl sokáig játszom itt a bátrat és a kitartót, még az eddigieknél is jobban megsérülhetek. És most nem külső, fizikai fájdalmakra gondolok. A lélek az, ami nehezen gyógyul. Néha elgondolkodom, hogy az én lelkem gyógyulásához vajon mire van inkább szükség? A szabadságra és távolságra? Vagy arra, hogy minden olyan legyen, mint régen? Hogy újra érezzem, hogy bízom Vittorban és ő is bennem? Fáj, hogy kizár engem, és nem értem, miért. Mert tény, hogy távolságot tart, most is. Talán bűntudata van. Talán másról van szó. Akarom én tudni egyáltalán, hogy miről?
- Sosem mondanék ilyet – mondom elborzadva. Való igaz, féltem őt, főleg amikor mámorban tölti odakint az estéit a nehézfiúk között. De még ha aggódom is, nem mondanék ilyet, nem festeném az ördögöt a falra. Nem akarnék neki rosszat. Soha. Csak elkeserítő ez a bénító tehetetlenség, hogy itt hagy magamra rövidebb-hosszabb időkre, egész éjszakákra vagy napokra, és csak várom, hogy jelentkezzen, hogy tudjam, hogy minden rendben. És esélyem sincs tenni érte bármit is. Összeszorul a szívem attól is, ahogyan az apjáról beszél. Vajon tényleg ennyire gyűlölte őt? Vagy a gyász tölti el ilyen haraggal? Inkább nem felelek semmit erre a megjegyzésre. Nem fogok vele ellenkezni, de helyeselni sem. A végtiszteletadást minden ember megérdemli, még az ő apja is.
A kérdésemet bár nem támadásnak szántam, de az egész éjszakán át tartó őrlődésem után valahogy mégis vádlóra sikerül a hanglejtésem. Amint a szavak elhagyják az ajkaimat, már érzem, hogy ezt jelen esetben nem kellett volna, hogy felbosszanthatom vele, arra mégsem számítok, hogy így kifakad. Összerezzenek, majd vele együtt pattanok fel én is, és megrettenve figyelem a kitörését. A dühös fenyegetőzése, és ahogy megragadja a vállaimat, egyaránt félelmet ébresztenek bennem, és ez kiül az arcomra is. Ha nem fogna le, nem tartana, és nem bénítanának le az érzéseim, valószínűleg össze is rándulnék, elhúzódnék, attól tartva, hogy újra megtörténik az, ami pár nappal ezelőtt. Végül mégsem üt meg újra, de ennek ellenére nem tudok azonnal megnyugodni. Viszont legalább a hangomat sikerül újra megtalálnom.
- Sa... sajnálom. Én nem akartam... Nem akartalak kérdőre vonni, csak... Sajnálom, Vittor. - A könnyeimmel küszködök, és úgy érzem, hogy lassan ketté szakadok. El szeretnék menekülni, nagyon szeretnék, de ugyanakkor felelősnek is érzem magamat, és túlságosan szeretem őt. Ez az egész kimerít. Valahogy rendbe kell hozni a dolgokat. Valahogy ki kell engesztelnem. - Ne haragudj, kérlek. Mi lenne... Mi lenne, ha átmennénk a konyhába, és csinálnék neked valami reggelit? – ajánlom hirtelen. A főzőcskézés legalább kicsit lefoglalna, plusz ennünk amúgy is kell, és remélhetőleg ő is lenyugszik, rendbe jön valamennyire, ha már lesz valami a gyomrában az alkoholon meg a drogokon kívül, amit éjjel magába tömött.



||music:Bird Set Free|| megjegyzés || ® || Inspirate by ®


Vissza az elejére Go down


Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
† Chatkép :

† Tartózkodási hely :
• new orleans
† Hobbi & foglalkozás :
• seaching something
† Humor :
• wonderful... or maybe not!



Vittor C. Selwyn ÍRTA A POSZTOT
Vas. Jún. 19, 2016 5:19 pm
Mira && Vittor
i'm home, love
Olyan sokat nem kellett várnom arra, hogy megválaszolja a kérdésemet. Nem haragudott rám, ez pedig momentán többet jelentett mindennél. Annyira már kitisztult a fejem, hogy értékelni tudjam az efféle előrelépést. Ez persze nem jelentette azt, hogy megbocsájtotta nekem azt, amit pár nappal ezelőtt tettem. Nem volt mentségem rá. És az nem mentség, hogy éppen a drog hatása alatt álltam, mikor az a pofon elcsattant. Már arra sem emlékeztem, hogy mivel váltotta ki belőlem. Pedig... ki kellett produkálnia. Vagy nem? Már nem tudtam felidézni a pillanatot. Talán nem is csinált semmi olyat, de mindenre hevesebben reagálok, ha be vagyok nyomva. Ha nem így lenne, most nem ülnék itt, tele sebekkel. És nem kellene ellátnia. - Akkor jó - mondtam némi hezitálás után. Nem volt erősségem a megbánás, és ritkán kértem bocsánatot. Az apámtól például soha, de anyám sem látta rajtam soha ezt a gesztust. Pedig ha valaki megérdemelte volna, akkor az ő volt. Én mégis megfosztottam attól, hogy egy normális gyereke legyen. De itt már szó szerint késő. Mint halottnak a csók. Ugyebár.
Tekintetemmel lassan felkutattam a szemeit. Tele volt kérdésekkel. Én pedig nem voltam olyan hangulatban, hogy válaszolgatni legyen kedvem. Nyilván azért, mert kicsit sem fűlött a fogam az ilyesfajta beszélgetéshez. Szerettem sodródni az árral. Amikor még nem voltak gondjaink, minden annyira gördülékenyen ment. Az apám halála pedig megbontotta a kettőnk között kialakult, sérthetetlen köteléket. Mira volt az, akinek nem volt szüksége testi erőszakra, mert már sokat szenvedett. Emiatt szerettem meg. A szívem egy olyan részébe zártam, amire nem volt hatással a világ mocska. Egészen pár nappal ezelőttig. Megmérgeztem magam, elfertőződött ez a seb, és magammal rántottam őt is a fertőbe. - Megváltoztak a játékszabályok - mondtam aztán, alig vonva egyet a vállamon, hiszen minden porcikám sajgott. Semmi kedvem nem volt ahhoz, hogy magyarázkodjak. És ezt láthatta rajtam. Egyetlen célom volt: a sérüléseim kitisztítása. Aztán az, hogy lefeküdjek, mert nem igazán emlékeztem arra, hol is ért el az éjszaka. Nem aludhattam sokat. Annyi biztos, hogy üres zsebbel ébredtem, nyilván túl jól sikerült a tegnap este a sztriptíz bárban. Elszórtam a pénzemet. - Át kell vennem az apám helyét. És még nem tudom, hogyan csináljam jól - tettem hozzá. Hát, azt mindenki megállapíthatta, hogy ahogy most csináltam, az kicsit se volt jó. De ezen nem tudtam változtatni. Most még nem. Nem álltam készen, hogy szembeszálljak ezekkel az emberekkel ebben az alvilági ügyletsorozatban. Könnyebb volt mámorban kezelni az üzletet, mint józanul. Csak azt éreztem volna, hogy szar alak vagyok. Olyan, mint az apám is volt. - De ne gyere azzal, hogy engem is fejbelőnek, mint az öreget. Ő megérdemelte - koccantak össze a fogaim. Dühös voltam rá. A tulajdon apámra, mert tönkretette a kamaszkoromat. Már ideje korán azt az életet mutatta meg, amit erkölcsös ember nem él. Miatta bántam úgy a nőkkel, mint a szeméttel. - Kár volt annyi pénzt tenni a temetésébe - fűztem még hozzá közönyösen. Magam sem tudom, éreztem-e valódi gyászt. Azon kívül, hogy megkönnyebbültem aamiatt, hogy az öregem már a föld alatt rohad, nem tudtam más érzést beazonosítani.
Hallgattam és hallgattam. Közben készségesen hagytam magam, engedtem a sebeim kitisztítását. Egészen az utolsó kérdésig. Elszakadt valami. Az agyamat vörös gőz lepte el, ahogy az indulat feltámadt bennem, és kitéptem magam a kezei közül. - Ez a legegyszerűbb, ugye?! - álltam fel, és nem érdekelt, hogy minden porcikám fáj. Úgy éledt fel a haragom, mintha sosem pihent volna meg. Egyik pillanatról a másikra kezdett vérben forogni a szemem, ahogy ránéztem. - "Vittor, megint be vagy lőve? Vittor, miért vagy belőve?" - kérdeztem őt utánozva, a hangomban hol dühvel, hol sértettséggel játszva, majd odasétáltam elé, és megragadtam a vállait. - Ne vonj engem kérdőre, mert.... - Nem állok jót magamért, szólt volna a mondat befejezése, de végül elfojtottam, és mikor észbekaptam, lassan levettem róla a kezeimet, hogy beletúrjak a saját hajamba, és lehunyjam a szemeimet, miközben mély levegőket vettem.

●● by lena
Vissza az elejére Go down


Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
† Chatkép :

† Keresem :
•• the wayout
† Kedvenc dal :

•• over you •• fight song •• cups
† Tartózkodási hely :
•• new orleans
† Hobbi & foglalkozás :
•• photographer
† Humor :
•• sweat



Mira Coleman ÍRTA A POSZTOT
Kedd. Jún. 07, 2016 4:48 pm


Vittor && Mira

Szótlanul tisztogatom a kezét, ő pedig egyelőre némán tűri. Azt hiszem, mindkettőnknek szüksége van erre. Egy kis csendre, hogy picit letisztuljanak bennünk a dolgok, mielőtt megszólalnánk. Lehet, hogy csak én érzem így, de ahogy lassan lecsendesülnek belül a háborgó, viszolygó érzéseim, és már felőle sem érzem az áradó feszültséget, a pillanat egész meghitté válik. És közben örülök, hogy a sebe fertőtlenítése jó ürügyet szolgál arra, hogy ne kelljen felnéznem. Így nyugodtabb vagyok, csak a feladatra koncentrálok. Aztán megtöri a csendet. A szemem rebben a magyarázatára, de még mindig csak lefelé nézek. Félreteszem a véres gézlapokat, és kötszert veszek magamhoz a dobozból, de a látszat ellenére nagyon is figyelek arra, amit mond. Na igen, tudom, hogy milyen heves természetű néha, és rosszul viseli, ha nem az elképzelése szerint alakulnak a dolgok. Főleg ha drogok hatása alatt áll. Már nem kérdéses, hogy tegnap este is ez történt. Hisz hogyan máshogy feledkezhetne meg az időről egy egész éjszakán át? Amikor rákérdez, hogy dühös vagyok-e, végre felpillantok rá, mert erre késztet a hangjából kicsendülő enyhe megbánás. Nagy hiba. Szarvashiba. Amint belenézek abba az igéző kék szempárba, kicsit mintha megolvadnék belül. Főleg azoktól az érzésektől, amik belőle áradnak. Nem tudnám megfogni, leírni, hogy mit is látok. Nem könnyű belőle olvasni. De már az is lenyűgöz, hogy valódi érzések vannak a jeges üresség helyén, amit az utóbbi időben leginkább mutatni szokott. Egy pillanatra ismét lehajtom a fejem, de ezúttal nem azért, hogy bármit is elrejtsek. Csupán szükségem van egy-két másodperccel, hogy átgondoljam a válaszom.
- Nem vagyok dühös – mondom végül. És ez az igazság. A harag nem olyasmi, amit sokáig viselni tudok. Sosem szoktam haragudni sokáig senkire. Sem gyűlölködni. Ezek olyan érzések, amelyek tönkreteszik, meggyengítik az embert. Viszont sajnos vannak olyan érzések, amiktől nem tudok ugyanilyen könnyen megszabadulni, mint a félelem, a szomorúság, a bizonytalanság. Jelenleg is épp ezek a dolgok mérgezik az iránta érzett szerelmemet. Csalódtam benne, és ezt egyelőre nem tudtam kiheverni.
- Tudod, én csak... szeretném... szeretném megérteni, hogy mi is történik velünk. - Mondom őszintén a szemeibe. Régebben mi sokkal jobbak voltunk ennél. Boldog voltam vele, mert... úgy éreztem, hogy ő megért engem úgy, ahogy más nem. Végre nem voltam magányos. Biztonságban éreztem magam mellette, mert hittem, hogy vigyázni akar rám, hogy mindig megvéd majd. Ki gondolta volna, hogy éppen ő lesz az, akitől meg kell óvni engem? Hát nem ironikus, hogy milyen féltő óvatossággal látom el ugyanazt a kezet, amely nem rég engem ütött meg? Ki kellene vernem az egészet a fejemből. Hinnem kellene, hogy csak egyszeri alkalom volt, és továbblépni. De mi van, ha nem? Hiszen azóta is ugyanúgy tömi magát azokkal a hülye drogokkal. Kábultan pedig senki nem beszámítható. De nem csak magamat féltem. Mi van, ha legközelebb magának árt, még ha nem is szándékosan? Vagy valaki őt találja meg előbb?
Egész életemben a halál elől menekültem, és erősen kapaszkodtam az életbe, mert az egész világot egy nagy csodának láttam. Mindenben a jót kerestem. Még mindig szeretném ezt tenni, csak hát... Vittor körül minden annyira bonyolult és... veszélyes. Sötét. Rajta keresztül időközben megismertem a világnak egy olyan oldalát is, ami elbizonytalanítja az embert a jóságba és emberségbe vetett hitében. És az utóbbi időben mintha csak egyre inkább elveszne ebben a bizonyos világban. Segíteni szeretnék, de közben attól félek, hogy magával ránt, ha nem menekülök el még időben.
- Hogy veled mi történik – egészítem ki a korábbi mondatomat, hisz első sorban ő az, aki valamiféle változáson megy keresztül, én pedig csak alkalmazkodni próbálok. Bár az is lehet, hogy ő eddig is ilyen volt, csak én nem láttam tisztán? Remélem, hogy nem így van, mert az előbbi esetben még talán helyre hozhatjuk a dolgokat.
Miután kötés került a kezére, a szeme feletti vágást igyekszem kitisztogatni. Elég mély, az is lehet, hogy nyoma marad. A vért nagyjából már le is szedem az arcáról, amikor a kezeimet egyszerűen visszaejtem az ölembe.
- Én... én csak azt nem értem, hogy... Én csak nem értelek mostanában. Nem értelek, mert én fél életemben a halál elől futottam. Te pedig... mintha egyenesen elébe mennél. - Jó, persze ezt eddig is tudtuk, hogy mennyire különbözőek vagyunk, de ez most mást. Vagy én vagyok az, akinek túl későn nyílt fel a szeme? - Most is be vagy lőve, igaz? - Teszem fel végül a kérdést kicsit vádlón, de aztán meg is bánom. Az iránta érzett aggodalmam keveredik a félelemmel, amit viszont ő ébresztett bennem, és már nem tudom, meddig mehetek el a kérdéseimmel. Eleve sosem voltam egy erélyes vagy akaratos típus, nem vagyok túl domináns, nem szoktam másokra olvasni a hibáit, és most még inkább félek ezt tenni, de ugyanakkor ha nem teszem, mégis hogy téríthetném őt észhez?



||music:I hope|| megjegyzés || ® || Inspirate by ®


Vissza az elejére Go down


Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
† Chatkép :

† Tartózkodási hely :
• new orleans
† Hobbi & foglalkozás :
• seaching something
† Humor :
• wonderful... or maybe not!



Vittor C. Selwyn ÍRTA A POSZTOT
Kedd. Jún. 07, 2016 2:16 pm
Mira && Vittor
i'm home, love
Tényleg nem kérdezett. Nem tudtam eldönteni, ez azért van-e, mert megkértem, vagy alapvetően nem hajlandó jelenleg szóba állni velem. Esetleg még mindig hatása alatt van annak, ami pár napja történt. Azóta eléggé látványosan megfagyott közöttünk a levegő, na nem mintha sok időt töltöttem volna napközben itthon. Talán valahol szégyelltem magam... ez pedig nem vallott rám. Nem volt elég erős, elég domináns ahhoz, hogy betörjön, megváltoztasson, de ahhoz már eléggé a bűvkörébe kerültem, hogy megbánjak valamit, amit ha nem vele teszek, szintúgy nem veszek magamra. Én ebben nőttem fel. Láttam, apám hogyan kezelte a nőit, akit anyám halála után idehozott. Rá nem lehetett azt mondani, hogy csak pofozza őket, mást is csinált velük. Egy idő után megszokottá vált olyan nőket itt látni, akiknek valamelyik szeme alatt egy sötét monokli díszeleg, vagy éppen a nyaka, karja vált más színűvé. Mira előtt azt gondoltam, én is ilyen leszek. Az apámra ütöttem, és nem szándékoztam változtatni a nézeteimen. Mirát megismerve viszont rájöttem arra, hogyan kell vigyázva birtokolni valamit. Talán szeretni is... sosem voltam biztos abban, mit érzek. Szeretem vagy sem. Ezt még egy jól képzett pszichológus sem tudta volna kihámozni belőlem, tekintve, hogy mindent túlbonyolítottam. Főleg ha az érzelmek telített kosaráról volt szó.
- Köszönöm - mondtam, mikor az ép kezem ügyébe akadt a doboz. Egy pár napot itthon kell majd lehúznom, ezt a pár sérülést ki kell hevernem. Orvoshoz sosem jártam, valószínűleg ha minden verekedés esetén hozzájuk fordulnék, már bennlakást kellene nekik kínálnom. Eléggé igényeltem a figyelmet, szerettem a középpontban lenni, és ezt néhány másik kakas nem szerette. Én pedig nem szerettem nem megütni őket, ha nekem ugrottak. Apám mindig azt mondta, üssek vissza, de ha már nekikezdtem, duplán fizessek érte. Nyilván ő is a saját bőrén tanulta meg, hogyan kell megnyerni egy csatát. És a győzelem nem feltétlen azé, aki karcolás nélkül ússza meg. Sőt, a trófea nem is lehetne olyané, aki nem küzd meg érte.
Próbáltam kiválogatni a cuccokat a dobozból, de fél kézzel eléggé nehézkesen ment az ügyködés. Az pedig, hogy összevérezzek mindent a másikkal, értelmetlen lenne. Ebben könnyítette meg a dolgomat Mira, mikor leült velem szemben. Felemeltem a fejem, de ő nem nézett rám, csak hozzáfogott hogy segítsen. - Ismersz. Nem szeretem, ha az én szemétdombomon más képzeli magát kakasnak - mondtam aztán, miután apró szisszenés bukott ki belőlem. Nemcsak a fertőtlenítő illata volt émelyítő, de a marása is, mikor a vért elkezdte letisztítani a sérülésemről. Az pedig egyre inkább zavart, hogy nem nézett a szemembe, csak egy töredrésznyi másodpercre, bár értettem az okát. Talán jobb is volt. Nem akartam összezavarodni. - Elvesztettem az időérzékemet - köszörültem meg aztán a torkomat. Eléggé nyilvánvaló volt, hogy miért is történt. - Nagyon... nagyon dühös vagy rám? - kérdeztem, miközben már én is az ügyködését követtem a tekintetemmel. Nem volt félelem a hangomban, inkább kíváncsiság, valami furcsa megbánás azért, amiért aggodalmat keltettem benne. Persze az egészen más volt, mikor emberek vettek körül bennünket, főleg ha az én társaim voltak azok... előttük főleg nem produkálhattam valami szőke herceg szerepét.

 ●●  by lena
Vissza az elejére Go down


Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
† Chatkép :

† Keresem :
•• the wayout
† Kedvenc dal :

•• over you •• fight song •• cups
† Tartózkodási hely :
•• new orleans
† Hobbi & foglalkozás :
•• photographer
† Humor :
•• sweat



Mira Coleman ÍRTA A POSZTOT
Hétf. Jún. 06, 2016 12:11 am


Vittor && Mira

Az ember azt hinné, hogy közelmúltban történtek fényében élveznék egy kis magányt. Örülnöm kellene az egyedüllétnek, kiszellőztethetném a fejemet, nyugodtan átgondolhatnám a dolgokat, aztán békésen elaludnék. Ilyesmi. Hiszen azt tervezgetem, hogy elmegyek. Ha egyszer tényleg lelépek innen, akkor onnantól minden éjjel üres marad majd mellettem az ágy. Ezt akarom, nem? Itt hagyni. Egyedül maradni. Megszabadulni tőle. Akkor miért foglalkoztat annyira, hogy nem jött haza? Miért voltam annyira nyugtalan? Miért aggódok? Nem kellene, hogy aggódjak, nem kellene, hogy érdekeljen. Talán megint belőtte magát. Talán ismét megütött valakit. Örülnöm kéne, hogy nem én vagyok az, hogy nincs a közelemben. És mi van, ha egy másik nővel van? Nem, azt nem tenné, igaz? Akármilyen őrültségen is megy keresztül mostanában, szeret engem. Azt hiszem.
Idegesít a bizonytalanság, idegesít, hogy nem tudok semmit. És idegesít, hogy idegesít. Majdnem az egész éjszakát átforgolódtam, és a gondolatok csak úgy cikáztak a fejemben. Egyik pillanatban még utáltam, el akartam menni, a másikban meg már nem érdekelt semmi, csak azért imádkoztam magamban, hogy végre hazajöjjön hozzám, hogy mellettem legyen. Folyton ezek az érzések váltják bennem egymást. Egy részem nem akar tovább tűrni, a másik felem viszont azt mondogatja, hogy meg kell őt értenem. Hiszen most veszítette el az apját. Segítségre van szüksége, a támogatásomra, nem pedig a hátba szúrásomra.
Hajnalra, azt hiszem, kimerített a sok belső feszültség, és végül elnyomott az álom, de nem aludtam túl sokat. Egy-két órát talán. Amint megéreztem a reggeli nap simogató melegét az arcomon, máris újra ébren voltam, az előző gondolataim visszatértek, és már nem tudtam visszaaludni. Egy idő után rávettem magam, hogy felöltözzek, megmosdjak…  A tükörképemmel találkozva szabályosan felnyögtem a borzalomtól. Ha értenék a sminkeléshez, megpróbálhattam volna elfedni azokat a karikákat, de egy kis szájfényt és szempillaspirált leszámítva sosem igazán adtam az ilyesmire. Tudom, foglalkozhatnék többet a külsőmmel, de az én tini korom nem arról szólt, hogy divattippeket kérjek anyámtól vagy a barátnőimtől, hanem arról, hogy megpróbáljak életben maradni. A szépséget csak a gépem lencséin keresztül kerestem, és nem magamon. Különben is, akár van rajtam smink, akár nem, mindenhogy szürke kisegérnek érzem magam. Nem is igazán értem, még ma sem, mit eszik rajtam Vittor. Vagy, hogy miért ragaszkodik úgy hozzám.
Hmm… talán egy kis kávé segít. Nálam tulajdonképpen általában az is tiltólistás a cigivel és az alkohollal együtt, a drogokról nem is beszélve, hiszen nekem különösen figyelnem kell az egészségemre. És többnyire ezt is teszem. De néha tehetek egy kis kivételt. Lesétálok a konyhába, és öntök magamnak egy bögrével az előre lefőzött feketéből. Reméljük, ez majd helyre tesz. Végül is, ez egy új nap. Új kezdet. Valahogy vissza kellene szereznem valamicskét a régi optimizmusomból. Keresni mindenben a szépséget, a csodát, ami mindenhol körülvesz bennünket. Ha én pozitívan állok a világhoz, talán a világ is úgy áll hozzám, és a dolgok lassan helyre jönnek maguktól. Később kimehetnék egyet fotózni. Attól biztos jobb kedvem lenne.
A bögrével a kezemben visszaindulok a háló felé, hogy begyűjtsem a fényképezőgépemet, de félúton megtorpanok, amikor nyílik a bejárati ajtó. Ahogy megpillantom őt, a csodálkozástól kissé elnyílik a szám. Pedig nem kellene meglepődnöm, nem először látom hasonló állapotban. Véresen, gyűrötten. Gondolom nem is teljesen józan. Másnapos… vagy ami még rosszabb: még az éjszakai drogok hatása alatt áll. Elég egy pillantás rá, hogy a nagy nehezen összegyűjtött jókedvem elillanjon. A szívemre súlyos szomorúság telepszik, de igyekszem ezt nem kimutatni. Elnézek a vitrin felé, amikor a dobozt említi, majd némán teszem, amit kér. Ne kérdezzek. Mi sem egyszerűbb! Nem mintha nem érdekelne, hogy mi történt vele, de egyébként is annyi kérdés zsong a fejemben, hogy úgysem tudnám most eldönteni, melyiket is tegyem fel először. Előbb csak leteszem a bögrémet a dohányzóasztalra, majd elsétálok a kért tárgyért, és azt is lepakolom. Aztán csak állok ott, mint akit odaszögeztek a padlóhoz. Nem tudom eldönteni, hogy segítsek neki a sebeit kitisztítani, vagy inkább hagyjam rá az egészet, és üljek a lehető legtávolabb? Szeretnék segíteni, hisz mégis ki ne akarna segíteni egy sérült szerettén? Ugyanakkor még nem igazán tudom eltalálni, hogy milyen hangulatában is van. Azon kívül, hogy kicsit nyúzott, és morcos. Nem akarok ismét okot adni neki, hogy megüssön. Azt nem viselném el még egyszer. És ezt nem fizikailag értem. Így is már úgy érzem, valahányszor a közelében vagyok, hogy a kettőnk kapcsolata határozottan borotvaélen egyensúlyozik. Mintha bármelyik pillanatban eldönthetném, hogy bedobom a törölközőt. Kész vége. De nem akarom, hogy így legyen. Végül leülök vele szemben az asztalra, az ölembe veszem a dobozt, és kiválogatom belőle azt, amire szükségünk lehet.
- Aggódtam érted – vallom be, anélkül, hogy felnéznék rá. Így mégis csak könnyebb. Nem akarom, hogy a lelkembe lásson, és felfedezze azt a zűrzavart, amit odabent okozott. – És úgy tűnik, nem hiába – lesek fel rá enyhén vádló tekintettel, aztán újra lesütöm a szemem. Gézlapot veszek kézbe, fertőtlenítőt locsolok rá, és mivel még nem állok rá készen, hogy az arcát fürkésszem, a kezét fogom meg, hogy az ökléről tisztogassam le a verekedéssel szerzett sebeket.



||music:I hope|| megjegyzés || ® || Inspirate by ®


Vissza az elejére Go down


Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
† Chatkép :

† Tartózkodási hely :
• new orleans
† Hobbi & foglalkozás :
• seaching something
† Humor :
• wonderful... or maybe not!



Vittor C. Selwyn ÍRTA A POSZTOT
Vas. Jún. 05, 2016 10:25 pm
Mira && Vittor
i'm home, love
A kezemben egy vérrel áztatott zsebkendőt szorongattam, mikor bevágtattam a kapun. Nagyon ritka alkalmak egyike volt, mikor senki nem állta az utamat, nem volt itt apám egyik embere sem. Voltaképpen már az én embereimnek kellett volna tekintenem őket, hisz az apám pár hete pár békében nyugodott a közeli temetőben. Vagy nem, de egy kicsit sem érdekelt a lelki békéje. Úgy halt meg, ahogyan azt megérdemelte. Valaki fejbelőtte, és elvérzett a betonon, mire valaki észrevette volna. A másik lehetőség az volt, hogy szándékosan hagyták ott meghalni, majd könnyebbnek tűnt akkor észrevenni, mikor már nem vett levegőt. Igen, könnyebb. Nekem is az volt, megszabadultam végre attól a beteges állattól. Nagy megkönnyebbülés volt, nem volt, aki belepofázzon az életembe. Nem díjazta, ha én magam is használtam a drogot, márpedig volt belőle bőven. Kicsit sem éreztem magam rosszul azért, mert néha-néha én magam is belekóstolok. Mira már annál inkább.
Hozhattam volna virágot. Rendelhettem volna vacsorát. Gyújthattam volna gyertyát. De ismert már, a romantika legapróbb szikrája sem volt rám jellemző. Néhány napja eldurvult a helyzet közöttünk, túl sokat adtam be magamnak a heroinból, és mire észrevettem volna magam, a tenyerem nyoma az arcán pozsgott. Vannak olyan helyzetek viszont, amikor a rögtön kibukó, szinte könyörgő bocsánatkérések már semmit nem érnek. Másnap láttam az arcán a nyomot, amit én hagytam ott. Fizikailag sosem bántottam, ismertem őt, tudtam, mennyire érzékeny, mennyire gyenge és beteges fiatal lány volt. Sokáig azt hittem, elég métely vagyok én magam a szívében ahhoz, hogy ne legyen szükség fizikai erőszakra. Mégis elcsattant. És hiába fogadkoztam, hogy többé nem teszem, már magam sem tudtam hinni ezeknek az elharsogott fogadalmaknak.
Felszisszentem, amikor lebontottam a papírzsebkendőt a kezemről, majd az orrom alá érintettem. Nem volt szokásom az utcai verekedés, de amit tegnap este elkezdtem, azt ma délelőtt befejeztem. Tegnap este beültem egy bárba, drog követett drogot, nem jöttem haza, és kábult állapotomban nemcsak nőkkel volt szokásom komfrontálódni, hanem más, szintúgy beszívott férfiakkal is. Annyit kapott, amennyit én.
Csak félig, de a lépcső felé fordultam, ahol rögtön megpillantottam Mirát. Miért is gondoltam, hogy van jobb dolga délelőttönként... kétlem, hogy engem várt volna. Az utóbbi időben azt hiszem, nem nagyon akart aggódni miattam vagy azért, hogy nem jöttem haza éjszaka. Ez még tőlem is szokatlan volt, minden éjszakát itthon töltöttem, mellette. - Hozd ide a vitrin aljából a kis dobozt. Kérlek - tettem oda az apró szócskát, miután visszafordultam, és ledobtam a véres zsebkendőt az előttem lévő asztalra. - És ha lehet... bírd ki kérdés nélkül - kezdtem el lehámozni magamról a kabátot. Úgy éreztem, mintha legalább két bordámat törték volna el.

 ●●  by lena
Vissza az elejére Go down


Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
† Chatkép :

† Tartózkodási hely :
• new orleans
† Hobbi & foglalkozás :
• seaching something
† Humor :
• wonderful... or maybe not!



Vittor C. Selwyn ÍRTA A POSZTOT
Vas. Jún. 05, 2016 10:12 pm
***
Vissza az elejére Go down





Sponsored content ÍRTA A POSZTOT
Today at 1:13 pm
Vissza az elejére Go down
 

Nappali

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

 Similar topics

-
» Nappali & Előszoba (földszint)
» Nappali
» Part 14 / 2
» Emeleti nappali

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Vámpírnaplók Szerepjáték :: Itt élünk mi :: New Orleans :: Alvilág :: Selwyn kúria-