☮ Érdekesség:
• Azok a mondatok amik sosem hangoztak el eddig az életemben, de el kellett volna:
#Ha menned kell, hát menj, én nem tartalak vissza!
#Nincs szükségem az ikertestvéremre!
#Ne keverd össze a valóságot az álmaiddal, semmi jóhoz nem vezet!
#Hagyd az egészet a fenébe, majd lesz valahogy!
#Érdekel a véleményed.
#Tudom, csak most nincs kedvem és lusta is vagyok.
#Öltözzünk egyforma ruhába, azt akarom, hogy összetévesszenek!
#Külön személyiségek vagyunk, ne akarj olyan lenni, mint én!
#Sajnálom, hogy ilyen önző vagyok.

• Azok a mondatok amik elhangoztak az életemben de nem kellett volna:
#Felőlem akár meg is hallhatsz!
#Nem érdekel, valaki olyannak mond ezt akinek ez számít.
#Számomra nem jelentett semmit.
#Nem vagy több egy vadállatnál!
#Ha énekelni mersz én kinyírlak!
#Minden tőlem telhetőt megteszek!
#Soha ne bízz meg a felnőttekben, mindig átjárnak az eszeden.
#Nagyon fura vagy, nem vagy beteg?
#Olyan vagy, mint egy mignon: édes kis kocka.

• Tudtad-e, hogy...
# ... a teljes nevem Layton Cosmo Butterfield?
# ... a kedvenc színem a kék?
# ... szeretek másokat (személy, tárgy, állat) lefotózni?
# ... van egy ikertestvérem?
# ... lusta vagyok, de próbálom leplezni, több kevesebb sikerrel?
# ... féltő szeretetben (féltékenységben is) verhetetlen vagyok?
# ... sosem azt mondom amit igazán gondolok, hanem elhallgatok ezt azt?
# ... hiába tűnök annak, nem vagyok lázadó típus?
# ... szeretek fura beceneveket adni az ismerőseimnek, rokonaimnak?
# ... a norminger szó azt jelenti az én szótáramban, hogy próbálsz normális lenni, de kellemetlen ingert keltesz bennem?
# ... csak és kizárólag a mának élek?
# ... néha meggondolatlannak tettetem magam, pusztán kedvtelésből?
# ... túl könnyedén bízom meg idegenekben, ami néha rosszul sül el?
# ... válogatós vagyok?
# ... Oreoval le lehet kenyerezni?


☮ Történet/szerepjáték-példa

„Hogy öreg volt-e? Amikor meggyújtották a gyertyákat a születésnapi tortáján, hat ember hőgutát kapott.” - Fred Allen idézete

Születés. Olyan pillanat az ember életében, amire saját maga nem emlékszik, mert túl apró volt hozzá és szegény még jóformán nem is látott tisztán. Pár naposan meg pláne nem, szóval bébi koromból bizonyosan nincsenek emlékeim. Csak a szüleim története. Apa az év minden egyes napján, ha érzelgős kedvében van, és úgy hiszi többszöri hallás után is olyan nagy csodának fogjuk megélni a meséjét. Tulajdonképpen azt elsőre leszögezném, hogy azért beszélek többes számban, mert nem csak én születtem azon a napon, hanem az ikeröcsém Xavier is. Már akkor tudni lehetett, hogy különbözni fogunk, én a csendesebb és picivel magának valóbb iker voltam, míg ő éhezett mások szeretetére, figyelmére. Ezért is sírt megállás nélkül, nappal, éjszaka, mint akinek nem szent az alvás. Különben ez napjainkban pont fordítva van, mintha én kialudtam volna magam kisbaba koromban, neki meg alvásra lenne szüksége. De még nem tartunk ott. Csak ugyebár, gondoltam szólok. Most meg képzelj el engem a lehető legnagyobb vigyorommal, amint ezt közlöm veled mesélés közben. Pusztán hízelgés gyanánt, nehogy agyon merj csapni közben a nézéseddel, mert fogadjuk, hogy azt is tudsz, ha akarnál. Na de mindegy, most nem erről van szó, hanem kivételesen rólam. Rólunk, ha úgy tetszik. Tehát a bébi időszakról beszéltem, ahol nagyon csendes és hamar elalvó kis jószágnak bizonyultam a szüleim szemében, nem úgy, mint Xavier. Nem akarom azt mondani, hogy jó gyerek voltam, mert nem voltam az, de csendben lenni és aludni nagyon szerettem. Most már nem. Igazából nem tudom, mire lehetnék büszke abból az időből, hiszen halvány emlékeim vannak csak vagy szinte semmi és apa vagy anya beszél arról gyerekként milyenek voltunk és mostanra mennyire megváltoztunk. Bizonyára dicsekedhetnék, elmondhatnám, hogy mennyire agyafúrt voltam, csintalan, ami mellett az a csöppnyi jóság eltörpül. Elvégre én is csak férfiből vagyok, alapból utánozom az ikertestvérem, nem hagyom magára, és ha ő felmászik a fára, akkor én bizony utána mászok, mert szerinte odafent: hű de káprázatos. Hogy rossz döntés volt? Esetleg béna voltam és azt próbáltam bebizonyítani, hogy már nagy vagyok, ezért nem emlékszem, hogyan de leestem a fáról. Jóformán fel se értem, csak megfogtam egy gyengébb ágat, ráhelyeztem a súlyomat, és reccs. A baj megtörtént, gondolom, mindenki tudja, aki eltörte már valamijét, hogy mennyire kellemetlen dolog, ha nem tudja használni az egyik lábát vagy karját. Na én a lábamat nem tudtam használni, minden bizonnyal a jobbat, mert ha idő változás van mai napig enyhén megsajdul a bokámnál. A kellemetlen emlékre – ha 5 éves is voltam – akkor is emlékszem, amikor próbáltam felállni, de folyton a fenekemre estem és Xavier próbált felállítani vagy megtartani. Azt az érzést semmiképpen sem szeretném újra átélni, mármint, hogy rá kelljen támaszkodnom és látnom a szemén mennyire sajnál. Utálom, ha sajnálnak…

„Az iskolai konfliktusokban mindig az húzza a rövidebbet, aki más, mint a többi.” - Jeanette Winterson idézete

Tanulás. Az holtbiztos, hogy az óvodában különc voltam és a homokozóban is csak Xavier-el akartam homokvárat építeni és senki mással. Olykor szégyellős arccal struccpolitikát folytatva a homokot néztem, amint építünk, Xavier arcát, és ha egy társunk odatévedt, akkor lesütöttem a fejem és rá se pillantottam. Nem mintha ronda zombi arca lett volna a többieknek akkor, csak ez volt a szokásom, amiből nagyon nehezen tudtam kiszabadulni. Úgy tűnt mintha mi ketten lennénk az egész világ ellen, míg el nem kezdődött a középiskola. Bocs, ha ódákat vártál az általános iskoláról, mert azt egyáltalán nem tudok. Nem voltam oda érte, néha úgy tűnt unalmasan telik el és minden nap ugyanolyan. Semmi érdekes sem történt, kivéve a kirándulást, ami annyira kellemes volt, hogy az összes többi elbújhat mellette. Én a buszon ültem, kezemben a játék puskámmal feszítettem, jól kihúztam magam, mert addig a pillanatig az egész világ játéknak tűnt. Míg nem odakint a busz mellett egy szőkés barna hajú csodát meg nem pillantottam. Egy másik kiránduló csoporttal volt, alig lehetett hét vagy nyolc éves, mint én, de úgy éreztem muszáj jelét adnom a létezésemnek. A várakozó buszról, ami megjegyzem indulni készült, nem szökhettem csak úgy elébe egy ,,Szia, Layton vagyok, hét és fél éves!" De az ablakon kopácsolni képes voltam, mert az ésszerűnek tűnt. Különben reflexből a busz irányába nézett. Nekem csak el kellett játszanom a hős katonát, aki azt képzeli, hogy meglőtte őt a képzeletbeli golyóval. Mit tudom én, talán mert pont ő volt az ellenség, fogalmam sincs. Visszalőtt. A kezével formált egy pisztolyt és úgy tett, mintha lőne. Csak egy pillanat volt az egész, de pont elég ahhoz, hogy akár örökre megjegyezzem az emlékezetemben. Sosem láttam őt viszont. Na jó ez hazugság, mert viszont láttam a kislányt, csak megakartalak ijeszteni, hogy azt hidd rémesen romantikus vagyok és hozzá hasonlítok mindenkit addig. Bár tény, hogy ez történt középiskoláig, ha akartam, ha nem, de mindig a hozzá hasonló kislányokkal próbáltam beszélgetni. Több-kevesebb sikerrel, mert nem tudtam témát keresni és a legtöbbjüket sikeresen magunkra haragítottam, mert akkor a szüleink nem szívesen vásároltak különböző színű és mintájú ruhát nekünk, így senki se tudta igazán rajtunk kívül melyikünk Xavier vagy Layton. Tehát akkor a középiskola, mert muszáj rátérnünk a lényegre, ami megváltoztatott. Irtózatos, hogy mindez egy nő miatt van, de ez az igazság és kész. Most mégis mit szépítsek rajta? Mondjam azt, hogy a tanárnőink egyre szebbek lettek? Nem, nem erről volt szó, hanem arról, hogy költözéshez folyamodtunk. Fogalmam sincs miért, a szüleim nem beszéltek róla azóta sem. De úgy hiszem óriási a távolság Mystic Falls és Seattle között. Tehát ha valami vagy valaki elől el akarsz menekülni – még ha a szüleimet talán nem is pont ez vezérelte – akkor költözz a kontinens másik felére, ahol talán az illetőnek eszébe sem jut keresni téged. Akkor ugyebár most az jönne, hogy az előző vigyorvillogtatáshoz hasonlóan hízelegjek és valami bocsánatkérő pillantás közepette abba hagyjam a kitérő magyarázatokat. De ugye te sem akarod azt, hogy elvarázsoljalak, és ne találd meg a lényeget a magyarázataim nélkül. Hisz visszatérek a történethez, amibe belekezdtem. Gondoltam nyugtatásképpen ezt is elmondom a vigyorgás mellett. Lényegében a szomszédunkban lakott Ő. Első perctől kezdve életrevalónak látszott, aki feltalálja magát a nehéz és kényelmetlen helyzetekben, amiben más elvörösödne a méregtől, szégyentől. Nézőpont kérdése a dolog. Változott, persze, hogy változott valamennyit, de ugyanaz az arcforma volt, amit a buszból is láttam. Hiába harcoltam az érzéseim ellen, próbáltam gyengeségnek nevezni, mégis képtelen voltam ebben a csatában győzni egyedül egymagam és Xavier ellen. Beleszerettünk a szomszéd lányba…

„Sokkal több erő van abban az emberben, aki akkor jelenik meg, amikor meg kell jelenni.” - Albert Camus idézete

Titkolóztunk. Tulajdonképpen ezt a szüleinktől vettük át, mert ők se mondtak el nekünk ezt meg azt. Mondjuk olyan dolgokat, amiket el kellett volna, de úgy gondolták nem vagyunk, felkészülve rá vagy úgysem értenénk, meg míg el nem érünk egy bizonyos kort. Addig azonban nyugodtan gondolhatjuk azt, hogy őrültek vagyunk és kész! De nem vagyok felháborodva, korántsem, hiszen ez az egész nem az ő hibájuk, mert védeni akartak. Minket, én meg Xavier-t, még ha neki ehhez lett volna egy két szava. Tizenöt voltunk, amikor bekövetkezett a nap. Az a bizonyos nap, ami más szemmel világította be az egész világot a szemünkben. Mert beszélhetek többes számban, megengedhetem magamnak, Xavier is éppen így tenne, ha eme kevésbé csodálatos pillanatban bele tudna vágni a szavaimba. De nem tesz így, jobb neki most ott ahol van, bárhol is legyen most ebben a pillanatban a szobánkon kívül. Tulajdonképpen megérezte, ő kezdett bele én meg csak hallgattam a szavait. Keszekusza volt, érezni lehetett, hogy most halál komoly témáról van szó, ami mindkettőnknek olyan nehéz, mint Sziszüphosznak felgörgetni a követ a helyre és legurítani a hegy másik oldalán. Teljességgel lehetetlen. Mindvégig hallgattam, azt szerettem volna, ha látná, hogy a figyelmem az övé és nem kell azt a bizonyos ,,De figyelj ide!” mondatát hangoztatnia. Tudtam, hogy elvárja, azt akarja, szóljak valamit az egészhez én mégsem tettem semmit. Míg ki nem mondta mennyire jól tudja, én is szeretem a szomszédban lévő lányt. Őt azonban ez zavarja, mert lépni akar, elmondani a lánynak – talán – szereti. Mielőtt azonban bármit is tenne, velem kell megbeszélnie a dolgot, mert úgy érzi ez a helyes. Nem akar megbántani. Nem akar kellemetlen pillanatokat az életemben, ha esetleg neki valamilyen úton-módon sikerülne a kémia közte és a lány között. Nem akar kevésbé szerető barátot mellé. El akarja dönteni, hogy melyikünk szereti Őt jobban. Ki az aki blablabla, gondolom egyértelmű: fel voltam egy jó kicsit háborodva. Olyasmit vágtam a fejéhez, hogy ezt olyasvalakinek mondja, akit ez érdekel, és ha meghalna, se bánnám, mert szintén blablabla. Tudom, hogy gyerekesen viselkedtem. Vak voltam, de most már kinyíltak a szemeim, látok. Nagyon is jól. A kár viszont az, mindehhez a középiskola vége kellett, a sikeres érettségi és egy másik változás. A hobbim. Az új hobbim, ha úgy jobban tetszik, mert nem olyan régen kezdtem el és máris beleszerettem. Fotózni sokkal jobb, mint csajozni, mert fotózás közben csajozni is lehet, de csajozás közben fotózni főleg, hogy a számnak is járni kell s, összpontosítani annyira nem egyszerű. Xavier boldog, a lánnyal vagy nélküle, de az. Mert én lemondtam róla, egy jobb cél érdekében. Hisz kiderült az én érzéseim múlandóak és csak addig szép valami, amíg kíváncsivá tesz és leköti a figyelmemet. A szomszédlánynak manapság ez kevésbé sikerül, de egész jó barátokká váltunk, hála a jó égnek nem tud semmit sem a régi érzéseimről, mert biztos az orrom alá dörgölné amilyen harcias típus. Ha az eddigi történetem nem volna elég és úgy érzed valamit még ennél is jobban titkolok s, nem hiszed el, hogy képes voltam lemondani életem nagy szerelméről akkor joggal hiheted, hogy piszkos az orrom és itt bizony van még valami. Azt hiszed, bízom benned? Mintha a testvérem volnál, akinek bármit elmondok? Nem bízom benned, nem vagy a testvérem, de mivel valakinek kettőnk között lépni kell, hát jobb, ha én teszem meg. Úgyis biztos bátrabb vagyok, mert ha be kellene nyitni egy ajtón az óra közepén és te vagy a társaságom én volnék az, aki kopogtat az ajtón és benyit gondolkodás nélkül, nem te. Tehát elég bátor vagyok az igazsághoz…

„Nem elég hallgatni: tudni is kell halálos pontossággal, mi az, amiről hallgatni kell.” - Will Berthold idézete

Furfangosság. Ez az amivel a szüleim rendelkeznek és ezt nem rejtik véka alá. Minek? Úgyis az van amit ők akarnak, a céljaikat néha teljesen észrevétlenül érik el. Tulajdonképpen a napokban közölték, hogy az életünk puszta hazugság és semmi sem úgy van ahogyan azt mi hisszük. Gondolom most meglepődtél, hogy akarva akaratlanul kiderül, hogy mindaz amit meséltem neked szinte hiábavaló. De ha mélyen a dolgok mögé nézel akkor bizony észreveszed, hogy a múltam és az amit most mondok összekapcsolódik, jelentőséget nyer, kitisztul a szemed. Nem élsz egy védett burokban, mint én. Mert ha tetszik, ha nem ebben élek, élünk. Most biztos meg fogsz lepődni, igazából nem is érdekel, a szörnyű igazság az, hogy nem vagyok egy sima ember. Azt viszont nem árulom el, valójában miért nem! Nem azért, mert félek attól, hogy nem tartanád meg a titkom, sokkal inkább attól amit gondolnál. Esetleg elment az eszem és elmegyógyintézetben lenne a helyem, mert ilyesmiken fantáziálgatok. Szóval érd be annyival, hogy nem vagyok teljesen ember még ha a kinézetem erről árulkodik neked. Lényegében nem akarom, hogy ezzel a dologgal foglalkozzunk, teljesen másról akarok beszélni. A költözésről. Igen, pontosan arról! Nem a vállalat ahol apa dolgozott akkoriban helyezte őt át ide, hanem ide menekült. Szó szerint, most nevezheted nyugodtan gyávának, de csak a családját védte. Az ő helyében biztos te is a szeretteidet mented, mintsem megküzdj a veled szembe álló bajjal. Akármi is legyen az a baj, mert sajnos ezt még nem sikerült teljesen kiszedni belőlük és butaságot sem akarok mondani neked. Érd be ennyivel, mert én is így teszek. Hogy a Seattle-ben létrehozott vállalkozása csak egy fedősztori része, az is százszázalékos. Egy ürügy. Egy olyan kis álarc ami mögött megbújhatunk mind a négyen. Még ha ki nem állhatom az igazságtalanságot, a hazugságot, az életemet annál inkább szeretem. Tehát érthető ha mellette próbálok állni, ugyanakkor arra gondolni ez a helyzet Xavier számára sem könnyű. Mert mégis mi történik akkor ha neki és a szomszédlánynak egyszer gyereke lesz? Oké, hogy öröklődnék a gének meg minden de irtózom a szörnyektől, ezért nem is nézek mostanában horrorfilmet. Próbáltam leküzdeni a félelmemet, de valahogy annyira nem megy. EZ nem megy! Az egész apa miatt van, ő az oka mindennek, anya nem hibás. Miért lenne anya is hibás? Ő csak túlontúl elvakult a szerelemtől amit apa iránt érez ezért mindent úgy tesz, hogy neki legyen jó. Fikarcnyit se ér az én érzésem, hogy mit akarok én vagy az öcsém. De nem baj, talán egy nap majd mellém áll a Sors és valamilyen formában ők szenvednek egy kicsit. Jó tudom eltértem a témától, egy titkot kellett volna elmondanom, felvilágosítanom a szemed, de helyette nem tettem olyan sokat amit vártál tőlem. Most mondjam azt, hogy mókamester vagyok és valójában szeretem ha mások, jelenesetben te mérgelődsz egy jó kicsit amiért becsapottnak érzed magad? Lényegében ez a védekezőmechanizmusom, nem a te hibád. Így próbálok menekülni a valóság elől, tőled, mindenkitől. Mert nincs szükségem senkire és semmire az ikeröcsémen kívül. Megért és ugyanolyan slamasztikában van, mint én. Különc tündér vagyok, tudom. Fogadd el. Sajnos ilyennek születtem...