Share | 

avatar
Druida •• feladatul kaptam a rombolást, de ne állj az utunkba
Chatkép :

Keresem :
a special kind of family, because he's already mine

Kedvenc dal :
oh, no! ∫∫ you and i
Tartózkodási hely :
∫∫ where my little bastards are
Hobbi & foglalkozás :
∫∫ i have a shop
Humor :
∫∫ sometimes just black



A poszt írója Amita Dragomir
Elküldésének ideje Vas. Szept. 17, 2017 8:04 pm
Ugrás egy másik oldalra

Calder && Amita

[You must be registered and logged in to see this image.]Félig-meddig megnyugodtam, hogy ő is érzi, amit én, ugyanakkor elképedtem: nyoma sem látszott rajta annak, hogy fájdalom kínozná, az arcvonásai viszonylag rendezettek voltak, míg én örültem, hogy nem most kell tükörbe néznem. Fogalmam sem volt, milyen logika mentén változtak a fájdalomhullámok, az itt munkálkodó erők kiszámíthatatlannak tűntek. Hihetetlen, hogy több évszázad elteltével sem nyugszanak, dühösek, elégedetlenek, a velőmig hasított a sikertelenségük miatt a szellemeikben tomboló bosszúvágy. Olyan intenzív érzéseket keltettek, mintha velem szemben álltak volna, pedig senki sem volt itt Calder-en és rajtam kívül. Legalábbis fizikailag nem.
- Azok a kezelések kevésbé kellemetlenek. - Majdnem elmosolyodtam magam azon, hogy a modern világ vívmányai mennyire idegenek számára, aztán eszembe jutott, hogy néhány évszázadnyi kiesés, amit egy bezárt koporsóba töltött mélyen a föld alatt, nem igazán vicces. Milyen lehetett? Ébren voltak? Kínozták őket vagy hagyták, hogy a csend és az elszigeteltség megtegye a hatását? Milyenek voltak a büntetésük előtt? Mennyire bomlott meg az agyuk és változtak más személyiséggé? Megannyi kérdésem volt, amiket fel akartam tenni, de ajtóstul a házba rontani nem tűnt jó ötletnek. Türelmesnek kellett lennem, főleg, mert Calder nem olyannak látszott, aki bírja a sürgetést vagy túlcsordulna benne a kedvesség és hajlamos dalos pacsirtává változni csak az én kedvemért.
- A kettő együtt jár, gondolom. Ha nem gyűlöltek volna titeket, nem kellett volna átélnetek ezt a fájdalmat. - Nem voltam az a típusú nő, aki a felhők között lebegett, állandóan vigyorgott és hirdette a pozitív hozzáállás mindent elsöprő erejét, de ennyi negatív érzés egyszerre nekem is bőven sok volt. Leginkább a pusztító szóval tudnám jellemezni, nem csak a templom falai omlottak le és váltak romhalmazzá, hanem az egész környezet, az atmoszféra, a levegő, mindben észre lehetett venni a pusztítás nyomait. Talán egy egyszerű ember is megérezné.
- Mindegyik érdekel. - Jelentettem ki ismét felé fordulva. Szóval a cigarettával már megismerkedett, alig jött ki a föld alól, a megmaradt épségét is veszélyeztette. Nem voltunk hallhatatlanok. Így nem, egészen addig halandók leszünk némi mágiával a birtokunkban, míg újra nem állunk körbe tizenketten és végezzük el az ősi szertartást. Legalábbis... ezt olvastam, a racionális énemnek röhögőgörcse támadt az elém vetült képtől. - Ti voltatok azok, akiknek fájt, hogy nem a tiétek az összes erő? - Kérdeztem rá az ő szavait használva. Nem feltételezhettem automatikusan, hogy egyes egyedül a boszorkányok voltak a hunyók a történetben. Nem tűnt elég magyarázatnak, hogy nem bírták elviselni a druidák létezését és féltek az erejüktől... valamilyen komolyabb, mélyebb okuk is kellett, hogy legyen, különben nekik is pórul kellett volna járniuk azért, mert példastatuáló jelleggel ilyen merész és kegyetlen varázslatot hajtottak végre.

remélem jó lesz  :cukorborso:  
Vissza az elejére Go down

avatar
Druida •• feladatul kaptam a rombolást, de ne állj az utunkba
Chatkép :

Keresem :

So make peace with all your demons when you just don't have the strength to cast 'em out.
Kedvenc dal :
Gimme Shelter
Tartózkodási hely :
Mystic Falls / New York
Hobbi & foglalkozás :
being your worst nightmare



A poszt írója Calder Sachi
Elküldésének ideje Szomb. Szept. 09, 2017 9:00 pm
Ugrás egy másik oldalra

Calder && Amita

[You must be registered and logged in to see this image.]A nő jelenléte nem mondom, hogy meglepett, tudtam, hogy keresett már egy ideje. Ha nem is engem, de a druidák után lelkesen kutakodott. Engem ez a fajta viselkedés már nem kenyerezett le. A helység szépségét viszont azonnal éreztem, ahogy bőröm alatt, ereimben a vérem pezsegni kezdett. A fájdalom a maga abszurd módján energiát adott és kicsit emlékeztetett a múltamra, aminek hála most nem kellett volna itt állnom. Halottnak kellett volna lennem, ahogy a többieknek is... kiszámíthatatlan az élet, ez tény. De, hogy ennyire az legyen.
Amita. A nő neve illik igéző szépségéhez, ahogy végigmérem, pont azt a határozott nőt látom benne, akit elképzeltem. Éles, mégis szép vonásokkal áldotta meg a sors, figyelő szemekkel és megfelelő mennyiségű vakmerőséggel, ha úgy tetszik talán még kicsit túl sokkal is.
-Dehogy. Csak olyan, mintha tűkkel szurkálnának. Ha jól tudom erre van valamiféle... azt hiszem valami gyógyító hatást tulajdonítanak annak a kezelésnek.-keresem a megfelelő szót, de mikor nem találom, nem erőltetem magam túl, hogy tovább keressem. Részletkérdés volt csupán, semmi több. A bőröm alatt futkosó fájdalom viszont elviselhető, legalábbis még. Ennél rosszabbat és többet is éltem már át, mégpedig egy kísértetiesen ehhez hasonlító helyen.
-Vagy inkább a boszorkányok gyűlöletéből, és kicsit több az, mint nyolcszáz év. Tudom, nem látszik, hogy abból jó néhányat a föld alatt rohadtam.-morranok fel, de tudom, hogy ezt annyira nem értheti meg, hisz nem volt ott. Arról még nem is tudhatott, hogy a legtöbbünk halálában még olyan is részt vett, akiről azt hittük, hogy a családunk része. Bár Angel-nek megbocsájtottam, nem felejtettem el a tekintetében élő sötétséget. Igaza volt. Nem volt jogunk élni, nekem legalábbis nem. A gyűlölete ebből a földből is érződött, hisz az ő ereje épp úgy benne volt a végzetünkben, mint a többieké.
Arcom semleges, ahogy közelebb lépek hozzá, ő egy fal felé nyújtja a kezét. Nem szólok előre, tudom mit fog érezni. És ahogy visszarántja ujjait, meg is bizonyosodom erről az apró tényről.
-Mi érdekel? A kik voltak ott, miért öltek meg minket vagy az, hogy milyen érzés, amikor a föld összes ereje egyszerre szegül ellened és tépi szét a tested?-érdeklődöm közönyös hangon, mintha nem érdekelne a múlt, s előhalászok a zsebemből egy cigarettát, s meggyújtva azt, kifújom a magasba a füstöt, az egyik kődarabot odébb rúgva.-Valakiknek fáj, ha nem az övék az összes erő, ha van, aki nem hajt nekik fejet. Kellemetlen.Volt olyan közülünk, aki nem érdemelt e meg a halált. Én igen.-fogalmam sincs mit olvashatott és mennyit, így nyitva hagytam a kérdést. A hozzá hasonlókat pár száz éve még úgy kezeltem volna, mint egy leendő tanítványt. Közönyösen és semmitmondóan fakó tekintetemből viszont süt, hogy mennyire hidegen hagy már ez. Legalábbis ezt nagyon jól megtanultam elrejteni.
 
Vissza az elejére Go down

avatar
Druida •• feladatul kaptam a rombolást, de ne állj az utunkba
Chatkép :

Keresem :
a special kind of family, because he's already mine

Kedvenc dal :
oh, no! ∫∫ you and i
Tartózkodási hely :
∫∫ where my little bastards are
Hobbi & foglalkozás :
∫∫ i have a shop
Humor :
∫∫ sometimes just black



A poszt írója Amita Dragomir
Elküldésének ideje Kedd Aug. 22, 2017 2:09 pm
Ugrás egy másik oldalra

Calder && Amita

[You must be registered and logged in to see this image.]A kezem megremegett, miközben az érkező férfire emeltem a tekintetemet, de nem ő volt az oka az ujjaim táncának. Ez a hely olyan hatalommal, erővel, általam eddig soha nem érzett energiákkal rendelkezett, amelyeknek a létezését nemhogy elképzelni nem tudtam, hanem ha valaki azt mondta volna, hogy egyszer egy áramütéshez hasonló, egyszerre borzasztó és csalogató lüktetés fog átjárni, egyszerűen kinevetem. Az ambivalens érzés szúró, majd pár pillanat múlva lüktető fájdalommá változott és mikor kezdtem volna azt hinni, hogy a testembe költöző furcsaság kibírható, az érzés még kellemetlenebbül a csontomig hatolt. Megrándult a szám széle, mielőtt a férfihez szólhattam volna.
- Jól sejted. – Bólintottam, hangomat kissé mélyebb légvétel kísérte, mint általánosságban, de merítkeztem azokból a másodpercekből, amelyek elviselhetőek, normálisnak tűnőek voltak. Ketten álltunk a romos épület maradványain, mégis, mintha nem csak mi lettünk volna itt. Fogadni mertem volna rá, hogy ha szerettem volna, kézzel tapinthatnám a gyűlöletet, az ellenségességet, elég lett volna felemelni a karjaimat, hogy beléjük ütközzek. – De azt nem, hogy félnék tőled vagy a fájdalomtól. Csak szokatlan… te is érzed? – Miért én lennék az egyetlen, akinek ajándékba adták a szenvedésszerű állapotot? És miért tartanék tőle? Az arcáról semmit sem lehetett leolvasni, ahogy a tekintete sem volt árulkodó, én pedig utáltam a legrosszabbra gondolni, ezért feltételeztem, hogy nem tervezi a fejemet venni a találkánk során. Ha nem lesz igazam… többé nem kell bíznom a megérzéseimben. – Itt átkoztak el titeket a boszorkányok, mikor is? Majdnem 800 éve? Azóta nem kopott ki a földből a fájdalmatok… - Inkább magamnak tettem ezt a megjegyzést. Eszem ágában sem volt vitatkozni a kijelentésével, miszerint az ő idejükben más szabályok uralkodtak és az egész világuk felépítése különbözött a miénktől. Kevés ideje van tudomásom arról, mi vagyok, ám ez az időszak felettébb intenzív volt: megpróbáltam minden információt megszerezni róluk, ami módomban állt, tudtam, melyikük volt a vezető, a kicsapongó fekete bárány, a szerelmes és a visszahúzódó és az, hogy előttem állt az egyikük, majdnem mosolyt csalt az arcomra.
- Hogyan történt? A feljegyzések, a boszorkányok sztorijai semmit sem érnek a másik oldal kiegészítése nélkül. – Míg ő közelebb lépett, én végigfuttattam a tekintetemet a málló falakon és azon a részen, ami egyszer régen az oltár lehetett. A tömör kőtömb vonzott magához, hozzáérintve az ujjaimat mintha tűvel kezdték volna szurkálni a kezemet. – Az iratok nem túloztak a gyűlöletet illetően. – Jegyeztem meg elrántva a kezem, majd elkezdtem simogatni a bőrt és ismét a férfi felé figyeltem.

remélem jó lesz :cukorborso:
Vissza az elejére Go down

avatar
Druida •• feladatul kaptam a rombolást, de ne állj az utunkba
Chatkép :

Keresem :

So make peace with all your demons when you just don't have the strength to cast 'em out.
Kedvenc dal :
Gimme Shelter
Tartózkodási hely :
Mystic Falls / New York
Hobbi & foglalkozás :
being your worst nightmare



A poszt írója Calder Sachi
Elküldésének ideje Csüt. Aug. 17, 2017 9:06 pm
Ugrás egy másik oldalra

Calder && Amita

[You must be registered and logged in to see this image.]A sötétben tapogatózhattam volna, de ismertem ezt a helyet. Ahogy a közelébe kerültem, éreztem a dühös boszorkányok és warlock-ok szellemének tömegeit, akik próbálták elérni, hogy hátra arccal odébb sétáljak. Nem sikerült nekik. A csontomban éreztem a fájdalmat, de nem hatott meg. Éreztem ennél rosszabbat is, ennél fájdalmasabbat is. Olyasmit is, amit nem nevezhettünk volna kellemesnek. A vámpírok gyorsan gyógyulnak, meglehet, de az igazi kiváltság szerintem az, ha a fájdalom nem rémiszt meg, nem tántorít el, hanem előrébb taszít. Próbálhattam volna teljesen kizárni a kellemetlen, kicsit távolinak tűnő bizsergést, de nem akartam, inkább egyre beljebb hatoltam az erődben, míg az ismerős érzés el nem kapott, s mintha a múlt nem rántott volna magával. Itt döntöttek a sorsunk felől. A létezés fájdalma vagyis inkább az újra létezés fájdalma viszont túl erős volt. Emlékeztem a hangokra, az érzésre, ami akkor végig járt. A bűnünk annyi volt, hogy mások voltunk. Mára belőlünk, ha úgy tetszik ősikből ki tudja mennyi maradt. Nem volt nagy összejövetel, ám a városban pontosan érezhetted a társaid jelenlétét. Én igyekeztem őket kizárni. Nem kerestem több hozzám hasonlót, nem kutattam őket, éltem. Mint egy árnyék. A sarkában jártam mindazoknak, akiknek élete nem volt fontos, nem érdemelték meg az életet.
Érzem, hogy nem vagyok egyedül, pont ezért halk lépteim visszafogtam, hagytam, hogy menésem az átlagos hangosságba csapjon át, hogy a nyilvánvaló „kapocs” mellett érkezésemről előbb tudomást szerezzen, minthogy látna. Ennek ellenére olyan határozott és gyors mozdulattal fordult felém, ami egyből árulkodó lett felém. Hát ő lenne egy azok közül, aki amolyan fiatal újonc. Nem voltam benne teljesen biztos, hogy ezt akarta látni, hogy a saját árnyékától félt vagy ennyire megleptem. Aztán megértettem. Amit én gyenge fájdalomként élek meg, őt minden bizonnyal fejbe vágta.
Igen, te pedig Amita, ha jól sejtem.–arcom szokásomhoz híven kifejezéstelen, nem árulkodik, sem arról, hogy mit gondolok a találkozóról, sem másról, ami megfordulhat fejemben. –Tőlem vagy a fájdalomtól félsz?–érdeklődöm megfoghatatlanul semleges hangom, ami egyszerre lehetne többféle. Tehetnék úgy, hogy nagyon érdekel, pedig nem. Ajkam széle megrándul, mosoly helyett ennyivel díjazom és közelebb lépek hozzá. –A boszorkányok többsége azt hiszi, hogy a fájdalom legyűr minket. De esetedben inkább a fájdalomtól való félelem. Te nem érezted azt a kínt, nem tudhatod milyen volt az a világ.–ingatom fejem.Szimpátiát várhatott volna, de azoktól az emberektől, druidáktól messze más voltam. Mégis kíváncsivá tett. Nem emlékeztetett senkire, még Alaskára sem. Ez a nő határozottabbnak tűnt, erősebbnek, de a megtévesztés erejével minden földönfutó hajlamos élni a túlélés érdekében.
 
Vissza az elejére Go down

avatar
Druida •• feladatul kaptam a rombolást, de ne állj az utunkba
Chatkép :

Keresem :
a special kind of family, because he's already mine

Kedvenc dal :
oh, no! ∫∫ you and i
Tartózkodási hely :
∫∫ where my little bastards are
Hobbi & foglalkozás :
∫∫ i have a shop
Humor :
∫∫ sometimes just black



A poszt írója Amita Dragomir
Elküldésének ideje Csüt. Aug. 17, 2017 12:39 pm
Ugrás egy másik oldalra

Calder && Amita

[You must be registered and logged in to see this image.]Szent meggyőződésem volt, hogyha a druidák felébrednek a több évszázados álmukból hallani fogok róluk. Ilyen hosszú bezártság után az lett volna az elvárható, hogy hallassák a hangjukat, kezdjenek el tombolni, bosszút állni, újraegyesülni, felkeresni azokat, akik a halottaik helyébe léphetnek, mégsem ez a jövőkép látszott valóra válni: csend volt, túl nagy ahhoz, hogy elhiggyem, a régi, ősi, hatalmas lények visszatértek és én is egy vagyok közülük. A zsigereimben éreztem a változást, olyan érzés volt, mintha egy régen eltemetett személyiségrészem feltört volna és hatással lenne az általános közérzetemre és az egész lényemre, de semmi kézzel fogható változást nem láttam magam körül és ez volt a legidegesítőbb amellett, hogy a druidákat megtalálni az eddig legnagyobb kihívás volt számomra. Bujdokoltak, nem akarták, hogy rájuk bukkanjanak. Ha nem így lett volna, csak egy boszorkány segítségét kellett volna kérnem, nem fél tucatét és nem kellett volna a több éves tartozások behajtására támaszkodnom. A sötétben tapogatóztam, egyedül a valahová tartozás érzésére és a tetoválásomra támaszkodhattam a könyvekből, papírokból, régi iratokból, feljegyzésekből, leszármazottak emlékeiből megszerzett tudás mellett. Az a fajta nő voltam, aki szeretett várat építeni a semmiből, viszont a belülről jövő késztetés annyira sürgősen hatott, hogy fogyatkozni kezdett a türelmem, szétszórtabb lette és csakis arra vágytam, hogy megtalálhassam őket, beszélhessek velük – egy majdnem ezer éves druidával teljesen más lehet az interakció, mint azokkal az újoncokkal, akikkel találkoztam. Ők semmit sem tudtak róluk, rólunk, a teljes sötétségben tapogatóztam, míg én biztos voltam abban, hogy van némi rálátásom arról a világról, aminek a részesévé váltam és aminek nem csak kényszerből, hanem kívánalomból szerettem volna tagja lenni. Mi másért csaptam volna le az első adandó nyomra, ami egy ősihez vezetett? Hetekbe telt, míg megtaláltam annak a templomnak a romjait a virginiai kisvárosban, ahol a boszorkányok rájuk szórták az átkukat… és amikor átléptem a ma már nem létező küszöbét, különös, megmagyarázhatatlan, emberfeletti, megvilágosodásnak beillő tudatmódosulás kerített hatalmába. Éreztem az árulás bűzét, a kiontott vér jelentőségét, a varázslat erejét és hatalmát, a fájdalom egy részét, amit a társaim átéltek. Fulladás, csontfájdalom, halál közeli állapot, a fejem tetejétől a lábujjaimig kavarogtak bennem e rosszabbnál rosszabb állapotok, egészen addig, míg a törmelék ropogása és a határozott léptek zaja ki nem rántott a transzból. Hirtelen nem tudtam, hol vagyok, csak akkor ütött belém ismét a felismerés, amikor az érkező felé fordultam.
- Calder? – Őt vártam, de nem voltam biztos abban, hogy ő érkezett. Sohasem láttam ezelőtt, ennek ellenére az a megérzésem támadt, hogy egy csapatba tartozunk… a druidák elméletben felismerik egymást, kíváncsi voltam, vajon a gyakorlatban is beigazolódik-e ez a mese vagy humbug lesz, mint sok más történet?

remélem jó lesz  :cukorborso:  
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Feb. 26, 2017 11:06 pm
Ugrás egy másik oldalra





To: Mila Tawn-Holloway
The choices you make today affect your tomorrow..

" Egyszer mindannyian elhullunk, s ezáltal mindörökké meghalunk.. De vajon képes vagyok szembenézni vele?

A halál ténye pillanatról pillanatra őrjítőbb, mintha csak éppen egy számláló lenne a fejem fölött. Az idő lassan vánszorog tovaszállón, míg az ereimben száguldó vér kínzóan mardosó. Ha tehetném, és igen, nos élhetnék azzal, hogy megmentsem a satnya sorsom zálogát, de voltaképpen mindannak mondanék ellent, ami mellett már évszázadok óta oly' kitartó vagyok. Tényleg megérné nekem feladni a célomat, és elvonulni az egyik üres koporsóba? A nevemre szólóan elő lett készítve, hisz' abban a másodpercben meg lett pecsételve a halál kimenetele, ahogy belém döfte a sait nevezetű fegyverét. S én mindenféle védekezés nélkül tűrtem, sőt tán még meg is hátráltam előle. Sokkolt a tudata annak, miszerint képes volt megtenni, de hát mit is vártam én magam, nos egy szánalmas emberi porlandótól? Ugyanolyan, mintsem a fajtája többi tagja.. Ugyanolyan naiv, hasztalan, és.. és ártatlan. A hév hevesen önti el a testemet, és legszívesebben e pillanatban, nos képes lennék őt megölni, ha velem szemben állna. Úgy megfosztanám az életétől, mint még egyetlen embert sem! Hogyan volt képes elvenni tőlem az egyetlen dolgot... az egyetlent, amelyet be sem fejezhettem? S mégis mily' tünékenyé vált mostan a létem..
Véres öltözékem szívderítő látvány lehet, hiszen a bordós árnyalat sokak kedvence. Többek közt én magam is imádom, s főleg, ha mások életét onthatom. Lassú lépteim, mindinkább az erdő mélyébe viszik utamat, ahogy a lágy szellő kellemesen süvít el mellettem. Rideg tekintettem a tájat fürkészi, miközben maga az arckifejezésem rezzenéstelen marad mindvégig. Újabb léptek, és újabb tájt megzavaró jelleg. A csendes környezetet a penge éles hangja ébreszti föl, ahogy magam után húzom a csatabárdot, amelyet ugyancsak vér borít be. Szívem heves tempót diktál, de egy pillanatra sem válok izgatottá, avagy nyugtalanná. Ugyanolyan szobor vagyok, mintsem az eddigiekben. S a szürke kisegér szerepköre most tökéletesen elveszhet az éterben, nem de? Végül lágyan elmosolyodom, ahogy fütyörészve fordulok el a jobb irány adta szakaszba. A halál megőrjítő, és idegtépő. A halál mindent lezáró, és oly' megnyugtató. A halál eljő, s én magam távozom. Oh, lám, s nekem miért is kéne józannak maradnom? Miért kellene nem megőrülnöm, hanem kitartanom? Minő', minő', bámulat, hogy mennyi kérdést teszek fel magamnak, de a válasz már koránt sem érdekel, avagy mondhatnám úgy, miszerint már semmi sem érdekel. Hiszen az életem iramosan száll tovább, és bármelyik pillanatban a halál köszönhet rám. Amelyre a megoldás, vagy az ellenszer, vagy a varázslat lenne. De csökönyös vagyok! Utálom magam, és utálom a korcs kis boszikat..
- Oh, mennyei atyám, hát csak nem hiszel bennem? - Röhögöm el magamat, ahogy tőlem nem messze, egy romos templom épülete rajzolódik ki. Igazán mulatságosnak vélem, hogy e pillanatban pont erre járok, és tádám, ebbe torpanok. Mintha csak leállnék imádkozni, avagy, mintha egy pillanatra is megfordulna a fejemben az, hogy higgyek a nem létező összegző jellemben. - S ha léteznél is, nos én miért hinnék benned? - Teszem fel a kérdésemet cinikus hanglejtéssel, ám őrült módon nem várom el, hogy az egyik fa válaszoljon nekem. Mégis mit mondhatna? Semmit! Semmit! Mert egy fa ugyebár, nem jártatja a nem létező száját, bár, ha lenne, akkor az hol is lenne rajta? A törzsén, vagy fent a lombkoronája kellős közepén? Egy sor nevetés után, nos megrázom a fejemet, majdan vállat vonva indulok tovább. Az épülettől nem messze állok meg, ahogy simán a vállamra helyezem a nehéz fegyvert.
- S ki erre jár, nos rád a halál vár... - Éneklem, ahogy oda-vissza kezdek el sétálgatni. - ...s ha meghaltál, álomba zuhantál. - Folytatom egy kegyetlen mosollyal, miközben végül megállok. Tekintettemet a temérdek fa felé fordítom, és várok. Várom a kedves kis természetfeletti áldozatom, akinek lekaszabolhatom a csúnya kis fejecskéjét, és akit ezer örömmel küldhetek tova a túlvilágra. Már-már szinte alig várom, hogy a bárdot belé mélyesszem, mintsem nem régiben, abba a néhány kis farkaskába, aki nem akart meghalni, de hát... hát meg kellett, hisz' én eljöttem. Én vagyok a Végzet, és a Tiéd is az leszek!


|| music: Fight || words: 647 || -|| ®



Vissza az elejére Go down

avatar
Admin •• ne félj, nem harapunk nagyot... annyira
Tartózkodási hely :
Egy lépéssel mindig előtted
Humor :
Néha van



A poszt írója Admin
Elküldésének ideje Pént. Júl. 29, 2016 1:17 pm
Ugrás egy másik oldalra

***
Vissza az elejére Go down




A poszt írója Sponsored content
Elküldésének ideje
Ugrás egy másik oldalra

Vissza az elejére Go down
 

Romos templom

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

 Similar topics

-
» Kamakura hegyi falu
» Isora templom
» New York utcái
» Aidan & Terra - Romos épület: valakinek ihletszerzés, másnak menekülőút?

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Vámpírnaplók Szerepjáték :: Itt élünk mi
- járd körbe városainkat -
 :: Mystic Falls :: Külváros :: Erdõ és kripták
-

Friss reagok
- lelked hangjai -






Álarc nélkül
- itt vagyunk -





Jelenleg 21 felhasználó van itt :: 12 regisztrált, 0 rejtett és 9 vendég :: 2 Bots
A legtöbb felhasználó (77 fő) Kedd Jún. 23, 2015 10:38 pm-kor volt itt.

Fajaink aránya
● ● számokban a valóság ● ●

csoportok ●
Ffi
Ember •
27
18
vámpír •
26
19
ősi vámpírok •
5
7
Vadászok •
8
9
Boszi / mágus
31
16
Farkas •
17
20
hibrid •
3
3
vámpírboszi •
14
6
Animágus •
3
2
dhámpír •
4
2
tündér •
2
2
Farkasboszi •
6
2
druida •
2
3