Kíváncsian vártam a válaszát. Attól függetlenül, hogy bennem is élt egy természetfeletti rész, ami egy balesetnek köszönhetően ébredt fel bennem, nem képezte szerves részét az életemnek ez a fajta különlegességem. Amikor lett volna időm és lehetőségem mélyebbre süllyedni a vérfarkasok és a természetfeletti világába, inkább kihagytam a teljes azonosulást, nem éreztem magaménak az egészet, pedig… elméletileg kellett volna. Nem sokkal később már teljes mértékben a modellkarrieremre koncentráltam, amit megnehezített, hogy havonta egyszer állattá változom, ezért egy bizonyos estét mindenképpen ki kel vennem szabadságként, de szépen-lassan hozzászoktam és végül olyan szintre emelkedtem, ahol megengedhettem magamnak, hogy személyesen gazdálkodjam az időmmel. Egyszóval, az én életemből kimaradt a megtapasztalása annak, milyenek az igazán elmérgesedett vámpír-vérfarkas kapcsolatok: nekem csak Shanna volt, akivel jóban voltam, a barátomnak tekintettem, ezért kérdezhettem tőle olyanokat, amiket mástól biztosan nem kérdeztem volna meg. Mint például az igézésről. - És volt már rá példa, hogy megigéztél valakit és ezzel jobbá tetted az életét? Vagy legalábbis… visszafordítottad a normális kerékvágásba? – Emlékeztem a pillanatra, amikor rádöbbentem, hogy a világ nem csupán annyiból áll, amennyit addig láttam belőle. Egy hétköznapi ember számára hatalmas megrázkódtatás ez a felismerés, örültem, hogy léteznek vámpírok, akik szeretnék elvenni a sokk érzését az ártatlanoktól. De hát… pont Shanna ne lenne ilyen? Rajta még nem tapasztaltam azt a romlottságot, ami elméletileg a vámpírokba van kódolva. – Kíváncsi vagyok, hogy rajtad kívül hányan vélekednek így erről. – A hangomban nem volt irónia, puszta kíváncsiság. Jobban belegondolva, az emberek többsége biztosan kihasználná a lehetőséget az emberek agyának manipulálására. Megkaphatnák, amit akarnak, úgy történne minden, ahogy nekik fűlik hozzá a foguk… kecsegtető. Őszintén, fogalmam sincs, én mihez kezdenék ezzel az ajándékkal. Lehet, hogy engem is bedarálna a vágyakozás a kívánságaim teljesítésére, aztán valószínűleg magával ragadna a bűntudat. - Akkor tényleg van valami a nevében. – Egyszer, ha hirtelen kedvet kapok a természetfeletti kalandokhoz, biztosan arrafelé veszem az irányt, Shanna szavai alapján arra mertem következtetni, hogy a kisváros egyfajta olvasztótégelyként működik. – A házad… mi történt vele? – Mire megkérdeztem rádöbbentem, hogy talán ott történt a tragédia, amit még a kávé kihozatalakor kezdett beszélni, azt viszont nem akartam, hogy ismét elszontyolodjon, ezért csak bólintottam egyet. – Igazad van, ezért is jó, hogy különbözőek vagyunk. Akiknek a kisvárosi élet jön be azok ott telepednek le, mások a nagyvárosban… én azt hiszem, leginkább Rómában tudnám elképzelni az életemet. Imádom azt a várost, az embereket, az időjárást, nincs messze a tenger. – Sóhajtottam egyet, képzeletben egy pillanatra az olasz fővárosba repültem. Atlanta felhőkarcolói sehol sem voltak a vágyott helyhez képest. – Neked milliónyi életed van és annyi lehetőséged, amennyit szeretnél. Biztosan megvan annak az oka, hogy a jelenlegiben Mystic Falls-ot választottad. – Mosolyodtam el halványan.
Érdekes az, hogy a másikban mennyire képesek vagyunk az erőt is meglátni, de magunkban meg mennyiszer kételkedünk. Csak egy bólintással konstatáltam azt, amit mondott, mert ellenkezhetnék, de felesleges lenne. Ő nem változtatná meg a véleményét és csak ugyanazokat a köröket futnánk. Szeretnék hinni neki, hogy tényleg erősebb vagyok, mint én azt hiszem és tényleg van esély arra, hogy jobban legyek. A következő dologgal eléggé meglep és ez ki is ül az arcomra, mert egyszerre megvan az előnye és a hátránya is ennek az egésznek. Rövid időre még a csend is ránk telepszik, ahogyan elgondolkozom azon, amit kérdezett. - Hmm, valószínűleg akkor, ha úgy érezném, hogy azzal megvédhetek valakit, vagy netán ha olyat látott volna, amit nem kellett volna és újra normális élete lehessen. – rántom meg a vállaimat, hiszen régóta nem használom a képességemet. Ugyanúgy kifizetek mindent és próbálok embernek is tűnni. Én sose kértem az öröklétet, ahogyan a vámpírságot se, de mégis megkaptam. – Igazából talán magam sem tudom, hiszen minden helyzet másabb és ahogyan érzed azt, hogy mi a helyes, úgy szerintem akkor is érezném, hogy azt kell tennem, de ha nem muszáj, akkor inkább elkerülném az ilyen fajta lehetőségeket. – tudom, hogy vannak olyan vámpírok, akik állandóan használják a képességüket, de nem azok közé tartoztam, ahogyan kikapcsolni se akartam az érzéseimet, vagyis akartam, de még se tettem meg. Inkább hagyom, hogy a fájdalom felemésszen úgy, ahogyan mással is tenné. Könnyedén nevetem el magam azon, amit mond és kicsit még a vállaimat is megrántom. – Kertváros szerintem minden városban van és lehet, hogy nem New York, de attól még annyira nem unalmas. Eléggé nagy az átmeneti forgalom, meg részben olyan, mintha a természetfelettieket is vonzaná az a hely. – mosolyodom el, majd kortyolok párat az italomból. – de a kerítésre visszatérve volt, de most inkább szerintem az egész lebontásra vár és újra építésre, mert még az is olcsóbb lenne, mint helyre hozni a károkat amik érték azt a házat. – felelem végül könnyedén. Kicsit hiányzik a másik fajta nyüzsgés, amire ő gondol, de attól még szeretem azt a nyugodtságot is, ami onnan áradt egykoron. Kicsit segített abban is, hogy embernek érezzem magam és nem mindig csak egy vámpírt lássak, amikor tükörbe nézek. Kíváncsian hallgattam mosollyal az arcomon azt, amit mondott és megint bólintottam egy aprót. – Ezek szerint úgy érzed, hogy egy kisvárosban nem lehetsz egyedi? Szerintem de, viszont totálisan meg tudom érteni azt is, hogy miért imádod annyira a nagyvárosokat, de véleményem szerint mind a kettőnek megvan a maga szépsége és hátránya is. -
- Hát, szerintem rosszabb nem lehet, mint most. – Kissé elhúztam a számat, aztán egy olyan grimaszt villantottam, amiből azt vehette észre, hogy egy kicsit ferdítettem az igazságon, emiatt rögtön újra szólásra nyitottam a számat, hogy megmagyarázhassam, mire fel a szavaim és arckifejezésem közötti össze nem illés. – Nem hazudok, az egyik legkegyetlenebb érzés szembe nézni önmagunkkal, de ha megtesszük, lehetőséget adunk arra, hogy észrevegyük, miben hibáztunk, mit nem fogtunk meg jól, mi volt az, amihez máshogyan kellett volna hozzáállni… pont, ahogy mondtad, az első lépések a legnehezebbek. – Mondjuk rávenni magad arra, hogy felemeld a telefont és bejelentkezz valakihez, akiről könnyedén hiheted, hogy szét akarja cincálni az agyadat, a lelkedet és a szívedet. Ijesztő a felismerés, hogy vannak, akik segíthetnek abban, hogy jobban megismerd magadat… elvégre az ember akkor a legnyugodtabb, ha azt hiszi, hogy legalább a saját tulajdonságaival és működésével tisztában van, ha az ezt a képzetet működő gépezetbe porszem kerül, jön az eszeveszett kapaszkodás a megszokott, ám közel sem biztos, hogy ideális megoldásokba. – Szerinted én erősebb vagyok, mint bárki gondolná, én pedig el tudom mondani rólad ugyanezt. Ne most kezdj el kételkedni a teherbírásodban. – Rákacsintottam. Egy olyan nő, mint Shanna, akár a világ végét is túlélhetné, ha szeretné. Csak rajta múlik, melyik akadályt ugorja meg és melyikről dönt úgy, hogy túl magasan van, viszont a képességei, tulajdonságai, személyisége megvan ahhoz, hogy a sziklákból is finomra zúzott port csináljon. Erről nem terveztem vitát nyitni. - Mindig is kíváncsi voltam arra, hogyan működik ez a ti… elmemanipulációs képességetek. Eléggé ijesztőnek hangzik, de eléggé érdekesnek is ahhoz, hogy ne higgyem el rögtön, hogy nem szereted használni. Mi lenne az a szituáció, amikor feladnád az elveidet és megigéznél valakit? – Kérdeztem érdeklődve. Ha vámpír lennék, biztosan sokszor használtam volna ezt az ajándékot. Eleinte. Aztán lehet, hogy bennem is olyan gondolatok fogalmazódtak volna meg, mint Shanna-ban és elkezdtem volna az emberek érzéseivel törődni. A nyakamat tettem volna rá, hogy eleinte senkinek sem jut eszébe, mit érezhet az igézés áldozata. Pont, mint a felelősségteljességtől messze álló gyerekeknek és kamaszoknak. - Rejtélyesebbé válni? Előttem? Még mit nem! – Szívből felnevettem. Én nem az a személy voltam, aki előtt titkolóznia kellett volna vagy akinek félhetett volna megnyílni. Barátok voltunk és a barátságnak az a lényege, hogy jobban ismerjük a másikat, mint a tenyerünket. – Bár, az is eléggé rejtélyes számomra, hogyan bírod a kisvárost. Nem annyira kisvárosi élet? Szóval nincs fehér kerítés a házad előtt, nem csak egyetlen kávézó van és minden este zajlik az élet? Esetleg Myttic Falls tényleg annyira misztikus, mint ahogy a neve mondja? – Vontam fel viccelődve a szemöldökömet. Néha én is vágytam a nyugalomra, sőt, mostanában egyre többször, de nem tudtam elképzelni, hogy csak emiatt egy istenháta mögötti településen éljek. - Az ideális város? – Hátradőltem és úgy tettem, mint aki nagyon elmélázott a kérdésén, drámai sóhajt engedtem kicsusszanni az ajkaim közül. – Nagy, ahol kiélheted a kozmopolita énedet, ahol egyszerre lehetsz egyedi, különleges és adhatok önmagad, de ha ahhoz van kedved, akkor beleolvadhatsz a környezetbe és ahol csak azok hallhatnak rólad és ismerhetnek, akiknek te megengeded, nem pedig bármilyen futóbolond. – Megvontam a vállamat.
Csendesen hallgatom azt, amit mond és mélyen legbelül tudom, hogy igaza van minden egyes szóval, ahogyan azt is látom, hogy mennyire erős, még ha sokan nem is mondanák ezt el róla. Szerintem az életünkben a legnagyobb csaták azok, amikor a saját démonainkat képesek vagyunk legyőzni, előre pillantani és bevallani azt, hogy ez egyedül nem mehet, szükségünk van segítségre. – Erősebb vagy, mint bárki gondolná! – szólom el magam arról, amit gondolok és még egy aprót is bólintok. – Ahogyan mondani szokták a gyógyulás felé vezető út első pár lépése a legnehezebb. Szeretném, ha nálam is működne, de mi lesz akkor, ha elszólom magam, vagy netán nem lesz jobb, hanem ez az egész kálvária elölről kezdődik? – adok hangot a félelmeimnek, még ha én is lennék az idősebb elméletileg, de attól még a saját démonaim is megvannak. – Félek attól, hogy ez a teher túl nagy lenne és nem lennék képes még egyszer megbirkózni azzal, amivel egyszer már valamennyire sikerült. A fájó dolgokra nem mindig jó újra és újra emlékezni, nem? – teszem fel a költői kérdést, azt pedig könnyedén kicsendül a hangomból, hogy bizonytalan és tanácstalan vagyok, mint aki azt e tudja, hogy most mit kéne csinálnia. Egyszerre menekülnék, egyszerre akarom magam mögött hagyni ezt az egészet, ugyanakkor szeretnék vele meg is birkózni, de mintha csak újra és újra visszarántana egy láthatatlan kéz. Elmosolyodom azon amit mond, majd egy apró sóhaj szökik ki az ajkaim között. – Ebben igazad van, tényleg megtehetném, de az mégis csak csalás lenne, ugyanakkor sose játszottam szívesen mások elméjével ilyen téren, mert ki tudja, hogy mit éreznek. Lehet, hogy örökké keletkezik bennünk egy fajta gát, fal, amibe időközönként belefutnak, de sose tudják fejteni, vagy passz. Szerencsére sose tapasztaltam semmi hasonlót – és igazából nem is szeretnék. Amennyiben nem volt muszáj én se tettem ki ennek senkit se, vajon most képes lennék rá önös érdekből? Hmm, magam sem tudom, talán, de majd egyszer remélhetőleg sikerül rávennem magam és akkor úgyis eldől ez. - Túl jól ismersz már, lehet ideje lenne óvatosabbnak lennem, vagy kicsit rejtélyesebbé válnom. – mosolyodom el én is, hiszen hiába volt korábban kicsit fagyossá váló a hangulat, attól még mindig képesek voltunk egymás arcára mosolyt csalni, segíteni a másikon, ha arra volt szükség. Kicsit feljebb szalad játékosan a szemöldököm arra, amit mond, majd elkuncogom magam. – Héé, annyira nem is kisvárosi életről van ott szó, vagy mégis? – teszek úgy, mint aki elgondolkozik ezen. – Na jó lehet, de egyébként se unalmas arra az élet. Szeretem, mert a látszat ellenére eléggé sokan megfordulna ott és eléggé színes kavalkád is van. – utalok itt a természetfelettiekre, hiszen tényleg mindig történik abban a városban valami. A pletykák meg előbb vagy utóbb mindenkihez eljutnak, meg az ősieket sokan felismerték a városban, amikor ott tartózkodtak. – Hmm, mert szerinted mi lenne számomra méltó város? – kérdezem meg játékosan, utána pedig kortyolok párat az italomból.
- Kezdem beleélni magam, úgyhogy én is. – Bólogattam. Rám fért a pihenés és bármilyen lazítás lehetősége felvillanyozott, rögtön láttam magamat a tengerparton, ahogy a hasamat süttetem, aztán szinte éreztem, ahogy a vízben úszva a hullámok csapdosnak. Sajnos, erre még várnom kellett egy kicsit, de álmodozni szabad, nemdebár? - Nem könnyű erről beszélni senkinek. Egy ideig konkrétan titkoltam, én is csak akkor vettem tudomásul, hogy pszichológushoz járok, amikor ott ültem vele szemben, egyébként gondolni sem akartam rá… aztán csodálkoztam, hogy nem lett jobb, egészen addig, míg rá nem jöttem, hogy az életemet, a gondolataimat és az érzéseimet csak én tehetem rendbe, más legfeljebb segíthet. Viszont nem szabad szégyellni, ha szükség van a segítségre. – Nehéz, rögös úton kell haladni, amíg eljut eddig a felismerésig az ember, arról nem is beszélve, hogy eleve nehéz bevallani magunknak a gyengeségeinket. Ám ha tisztában vagyunk azzal, mi a problémánk, akkor sem jöhet rosszul egy külső, objektív szemlélő, aki nem elfogult velünk szembe és meg tud erősíteni vagy éppen cáfolni minket attól függően, mire van szükségünk a fejlődéshez. Sokkal kiegyensúlyozottabb vagyok azóta, mióta rádöbbentem ezekre a dolgokra. – Végülis, neked könnyebb dolgod lehetne. Elmondanád a szakembernek, ami a lelkedet nyomja, de előtte megigézheted, hogy ne ijedjen meg a természetfeletti dolgoktól és a halandó emberek számára furcsaságoktól, sőt, akár azt is belé táplálhatod, hogy ne kotyogjon a titkaidról. Bár ez náluk alapfeltétel, de ki tudja, mennyire érdekesnek tartaná egy ember egy több száz éves vámpírlány világát. – Elmosolyodtam. Ha akarna, Shanna könyvet is írhatna a történeteiről, már csak azokból kiindulva, amiket eddig elmesélt nekem is tudtam, hogy csöppet sem volt unalmas élete. Egyáltalán létezik vámpír, aki bezárkózva ül és semmit nem csinál a hosszú évek alatt, amelyek megadatottak neki? Tuti az összesnek hatalmas mennyiségű története van, ha másért nem, ezért irigyeltem őket. Nem mintha az én életem unalmas lett volna, normális viszonylatban túlságosan pörgős és érdekes is volt. - Tudod, a pókerarc a specialitásom. – Megvontam a vállamat. Éppen ezért sokan hitték azt rólam, hogy magamnak való, zárkózott vagyok, sőt olyat is hallottam, hogy magától elszállt libának neveztek azért, mert nem mosolyogtam rá valakire. Ez volt az egyik legnagyobb hátulütője annak, hogy nyilvánosság előtt éltem az életemet: minden pillanatomról tudomásuk lehet az embereknek, akkor is, ha nem akarom és anélkül állítanak rólam dolgokat, hogy tudnák a háttérsztorit. - Ugye? Biztos voltam benne, hogy tetszeni fog az ötlet. – Ismét mosolyt kúszott az arcomra, Shanna közelében képtelenség volt sokáig lebiggyesztett ajkakkal ülni és nézni kifelé a fejemből. – Hát, kisvárosi látogatást mostanában nem terveztem be, de lehet, hogy meglátogatlak. Sose lehet tudni, mikor adódik egy nem várt lehetőség vagy egy kis szabadidő, amit felhasználhatok. De… egyáltalán mi van Mystic Falls-ban? Még a nevéről sem hallottam soha, a kisvárosok között is kicsi lehet. – Tényleg nem értettem, mit keres Shanna egy ilyen helyen. Nem unja magát halálra? Mit csinál egész nap?
- Már alig várom. – feleltem széles mosollyal és érezhette, hogy ezt nem ironikusan értettem, hanem tényleg örülök annak, hogy csinálunk egy ilyen napot, vagy éppen hetet. Szükségem volt már rá és szerintem így is volt mit bepótolnunk és megbeszélni, hiszen régóta nem láttuk a másikat. Egy találka alatt nem lehet mindent elmesélni és beavatni a másikat igazán, kivéve akkor, ha az igazán hosszúra sikeredik. Sőt szerintem mindenkinek kell egy kis pihenés, csak legfeljebb különféle okok miatt. Ezen pedig nincs mit szégyellni, mert ki ne akarná néha leereszteni az elemet, hogy utána maximumon pörögjön tovább és szárnyaljon. Szerintem nincs olyan, aki ne vágyna erre. Meg amúgy se egészséges, ha a munkába temetkeznek az emberek. Egy aprót bólintottam, amikor beavatott, hogy ő miként kezdte. Örültem annak, hogy ennyire megbízik bennem, hiszen ezekről sose beszél szívesen az ember, legalábbis az átlag biztosan nem. Néha még a barátoknak is nehéz lehet ezt bevallani. – Köszönöm, hogy beavattál ebbe. – a kezét pedig barátságosan szorítottam meg, mintha ezzel is a támogatásomról akarnám őt biztosítani. – Lehet nekem se ártana majd egyet felkeresni, de tudod annyi titkot őrzők már, annyira régóta élek, hogy sokszor túlzottan figyelnem kell arra, hogy ki előtt mit ejtek ki, hogy talán amíg valami átmeneti megoldást nem találok erre, addig nem kizárt, hogy majd inkább téged foglak zargatni. – vallottam be óvatosan, hiszen tényleg túl régóta éltem már, meg vámpír is vagyok, így nem csoda, hogy annyira könnyű nem lenne számomra se ez a folyamat. Arról meg fogalmam sincs, hogy akad-e olyan természetfeletti, aki pszichológusnak állt-e, de talán majd a szerencse mellém szegődik majd, ha erre kerülne a sor. - Aha, egészen jól leplezed ezt. – húztam őt tovább, hogy inkább a mosoly térjen vissza, majd megkavargattam az innivalómat és kortyoltam párat belőle. Jó érzés volt itt ücsörögni, játszadozni, miközben néha kicsit komolyabb témákat is érintettünk. Nem is értem, hogy miért nem kerestem fel őt korábban, mert most jövök rá igazán arra, hogy mennyire is hiányzott ez az egész. - Amikor megkapod, akkor majd talán te is tudni fogod. – játékos kacsintás is dukált a szavaim mellé, hiszen ahogyan én, úgy ő is csak szórakozott. Lehetünk bármennyi idősek is valahogy mindig képesek vagyunk igazán bolondozni. Szerintem igazán remek az, amikor egy felnőtt is képes megőrizni a gyermeki énjét és nem is fél olykor-olykor megmutatni. - Mindig is tudtam, hogy igazán figyelmes vagy. – mellé pedig kapott egy igazi testvéri grimaszt is, mert pontosan tudta, hogy nem rajongok az ilyen eseményekért, de a kedvéért képes lennék valahogy túlélni még azt is. Egy apró bólintás, majd következett egy nemleges is. – Nem hiszem, hogy ide költöznék. Nem köt igazán semmise ebbe a városba. Valószínűleg idővel majd visszatérek Mystic Fallsba, hiszen ott éltem az elmúlt időszakban, csak most szükségem volt egy kis utazásra, levegőváltozásra. Nem olyan felkapott hely, mint ez, de remélem azért arra felé is meg fogsz fordulni. – a reménykedő mosoly pedig könnyedén ült ki az arcomra.
■ ■Bocsánat, hogy ennyit késtem, de azt hittem, hogy már írtam. ■ ■credit
- Ez teljesen természetes. - Mosolyodtam el, amikor megköszönte az idézőjeles ajánlatomat. A barátságra éppen annyira érvényes volt a jóban-rosszban, egészségben-betegségben, mint a házasságra. Sőt, még inkább. - És ne aggódj, én is szavadon foglak majd. Keresünk egy hetet, amikor egyikünk sem csinál semmit, aztán magunk mögött hagyjuk a világot. - A mosolyom kiszélesedett. Hiányzott már a kikapcsolódás és az, hogy Shanna-nak most volt mit elfelejtenie és továbblépésre lett volna szüksége, még jobban indokolta, hogy betervezzünk egy közös kiruccanást. Ha pihenek, újult erővel fogok tudni ismét a munkámra koncentrálni, arról nem is beszélve, hogy egy kellemes kikapcsolódás az egészségemre és a fizikumomra is kihatással van amellett, hogy lelkileg feldob. - Én egy pszichológussal kezdtem. - Vallottam be. Nem szégyelltem, sőt, bátran javasoltam bárkinek, pedig először én is butaságnak tartottam az érzelmeim és gondolataim egy idegennek való kibeszélését. Aztán láss csodát, túléltem és megszerettem. - Szépen lassan kiépült bennem a motiváció arra, hogy foglalkozzak magammal és ne vegyem magamra azt is, amihez egyébként nem lenne muszáj, hogy közöm legyen. Hosszú folyamat ez és még közel sem járok a végénél, de megéri. - Igaz, Shanna problémái teljesen más jellegűek voltak, mint az enyémek, de nagyon reméltem, hogy talál megoldást rájuk, miután túllép a szükségszerű gyászidőszakon. Egy olyan veszteséget, mint ami őt érte, elképzelésem sincs, mennyi idő alatt lehet feldolgozni... úgyhogy most azon voltam, hogy kissé eltereljem a figyelmét és jobban érezze magát ezekben a percekben. - Persze, hogy szorult belém romantika, nem vagyok egy jégkirálynő-típus. - Viccelődve megforgattam a szemeimet. Ó, dehogynem tudtam az lenni! De csakis akkor és azzal, aki megérdemelte, tehát a megközelíthetetlen szerep csak egyfajta színészkedést jelentett számomra, amit akkor alkalmaztam, ha nagyon nem volt kedvem az adott illetőhöz. Nehéz volt eltalálni az ízlésemet. Nem vagyok könnyű eset. - Hát mit csináltam, ami miatt fenékbe billentést érdemelnék? - Megrökönyödést színlelve vontam fel a szemöldökeimet. Szerettem Shanna-val évődni, az ő társaságában előjött a gyermeki énem. pedig nem indult éppen zökkenőmentesen a kapcsolatunk, mégis most ott tartottunk, hogy az egyik legigazibb barátomnak és bizalmasomnak tekintettem. - Ha kijutok a divathétre, esküszöm, elintézem, hogy az első sorban ülhess! - A szívemre tettem a kezem. Tudtam Shanna-ról, hogy nem rajong az ilyen rendezvényekért, de feltett szándékom volt egyszer elcipelni az egyik bemutatómra. A stratégiát még nem dolgoztam ki, de ami késik, nem múlik. - Hát, abba a néhány napba, amit most itt fogok tölteni, belefér még néhány találka. - Nyugtattam meg. - De azt nem tudom pontosan, mikor jövök ide legközelebb. Te végleg ide költöztél?
Tudtam jól, hogy igaza volt, ugyanakkor nehéz volt szembe nézni azzal az igazsággal. Talán mindegy, hogy mennyi ideje élünk, de szeretjük néha kicsit a fejünket a homokba dugni és nem tudomást venni arról, ami nyilvánvaló, vagy csak a gondokat a szőnyeg alá söpörni, míg végül akkora nem lesz, hogy átesünk rajta. És akkor már többé nem futhatunk el, és nem is kerülhetjük meg őket. – Köszönöm, el se hiszed, hogy mennyit jelent ez számomra. – ha engedte, akkor barátságosan megfogtam a kezét és picit megszorítottam, ahogyan két barát, testvér tenné. – Idejét se tudom már, hogy mikor is volt ilyenben részem és ne aggódj, szerintem majd zaklatni foglak, és bármikor benne vagyok egy pizsamapartiban is. Viszont nagyon remélem, hogy te is tudod, hogy bármikor kereshetsz. Nem számít, hogy mennyi az idő, de szívesen hallok felőled és ha csak szükséged van egy ölelésre, akkor nincs olyan pontja a világnak, ahova nem mennék el, hogy megölelhesselek. – komolyan gondoltam, amit mondtam. Nem sok barátom volt ennyi évszázad alatt. Ott volt Mia, és itt volt Sallie. De nem is a darab a lényeg, hanem az, hogy volt két olyan személy is az életemben, akikben megbíztam és tudtam, hogy számíthatok rájuk, történjen bármi. - Lehet legközelebb, ha valami kúrát fontolgatok, akkor inkább felhívlak téged. Úgy érzem, hogy a te világszemléleted hasonlít arra, ahogyan én régebben próbáltam nézni a dolgokat és élni az életemet. Nem mindig könnyű, de van egy olyan sejtésem, hogy a te bölcsességeid lehetnek most számomra a kezdőlöketek. - mosoly pedig könnyedén jelent meg arcomon, hiszen tényleg így volt. Sikerült is kicsit túlzottan elmerülnöm a gondolataimban. – Másrészt meg nem aggódnék, mert szerintem még dühösen is imádna a gyengébbik nem. – kacsintottam rá, de érezhette, hogy csak játszadozom és nem rosszindulatból mondom. Kár lenne azért a csínos és okos buksiért is, de nem tartok attól, hogy bármi ostobaságot képes lenne tenni. Ahhoz túlzottan is jól ismerem. Abban pedig csak drukkolni tudtam neki, hogy sikerüljön is elérni a kitűzött célt. Bár kétségem se volt efelől, hiszen mindig is céltudatos volt és a szíve is a helyén van. - Ha így van, akkor azért csípet romantika biztosan beléd is szorult és nem lenne képtelenség meghódítani a szívedet. – nem erőltetés volt részemről, de aki elismeri a romantika erejét és szereti is… Nos, az tuti nem olyan, aki tényleg örökre magányra lenne ítélve. Viszont ez jön akkor, amikor jönnie kell. Szerintem a szerelmet nem lehet siettetni, hiszen felkészülni rá úgyse lehet. - Véncsont, de azért még se annyira, mert simán fenékbe tud billenteni még. – kuncogtam el magam és jó érzés volt, hogy a kezdeti szomorúságot miként sikerült kicsit távol űzni. Ezt pedig egyedül neki köszönhettem. Szavaira csak bólintottam és egy aprót sóhajtottam, majd igyekszem, de ismer már annyira, hogy tudja sokszor háttérbe szorítom magamat másokért, így nem lesz egyszerű kicsit magammal is foglalkozni. Italomat kortyolgatva hallgattam azt, amit mesélt a jövőbeli terveiről, de előtte láthatta, hogy egyetértek vele és hálás vagyok azért a sorsnak, hogy egymásba botlottunk. – Drukkolok, hogy sikerüljön, de remélem meghívsz engem is rá. – nem gondoltam komolyan, hiszen én és a divathetek. Eléggé messze álltak egymástól. Sose voltam ilyen, viszont Sallienek köszönhetően azt is láttam, hogy a lányok élete se könnyű. – És van még arra esély, hogy újra visszatérsz ebbe a városba, vagy erre a környékre? – faggattam tovább, hiszen ha igen, akkor biztosan szeretnék vele találkozni ismét, de valójában talán el se engedném, hiszen annyi időt töltöttünk távol egymástól.
- Mondanám, hogy idővel jobb lesz, de nem hiszem, hogy ebben bármi igazság lenne. – Az idő csak arra jó, hogy nagyjából megszépüljenek az emlékek, ám a dolgok alakulásán nem változtat. Ami megtörtént, az megtörtént, nem lehet változtatni rajta és mindig eszünkbe fog jutni, teljen el akárhány nap, hónap vagy év. Ha pedig belegondolunk bizonyos történtekbe, azok ugyanúgy fognak fájni, mint akkor, amikor megtörténtek. – Inkább csak annyit mondom, hogy rám bármiben és bármikor számíthatsz. Nem tudom, hogy mivel tudnám megkönnyíteni a helyzetedet, de szeretném ha tudnád, hogy egy telefon és rögtön szaladok. Arról nem is beszélve, hogy egyébként is régen csaptunk már pizsamapartit. És maratoni telefonálást is. – Halványan elmosolyodtam. Shanna jó barát volt, aki előtt nem léteztek számomra tabuk. Talán azért, mert idős volt és tapasztalt, sok mindent látott már… egyszerűen csak úgy éreztem, legyen bármi, elmondhatom neki. Erről kell szólnia a barátságnak, akkor is, ha az idő nagy részét egymástól távol töltjük. - Dehogyis, nem jártam semmilyen bájital közelében. – Elmosolyodva legyintettem egyet. Mennyivel könnyebb lenne, ha boszi lennék, nem vérfarkas. Ha más nem, a csonttöréseket megúszhatnám minden hónapban. – Ez csak az új világszemléletem. Mostanában megpróbálom a dolgok jó oldalát nézni és ezzel elérni, hogy ne húzzam fel magam a kelleténél többször és ne szomorítsanak el a világ dolgai. Egyébként is heves a vérmérsékletem, nem kellene rátenni még egy lapáttal. Még a végén egyszer azt veszem észre, hogy felrobbant az agyam. – Tényleg igyekeztem nyugodtabbá és kiegyensúlyozottabbá válni. Persze eddig sem voltam egy tombolókép, kimondottan hisztisnek sem tartottam magam, de eljött a pillanat, amikor eldöntöttem, hogy jobban fogok ügyelni magamra, a szervezetemre, a lelki egyensúlyomra. Elkezdtem jógázni, meditációs és relaxációs technikákat sajátítottam el és kivettem a nekem járó szabinapokat. - Szeretem az olyan történeteket, amikor a szereplők az akaratukon kívül esnek szerelembe. – Nem mutattam ki, de mélyen, legbelül bennem is megvolt a romantikára való hajlam. Nem a csöpögős, édes, mézes-mázos enyelgést képzeltem el magamnak, bár igazából nem is lennék képes megfogalmazni, milyen fajta szerelmet szeretnék… ezt bizonyosan érezni lenne jó. - Igen, szerintem is megvénültél. – Bólogatni kezdtem, miközben az innivalómat kortyolgattam. – Vagy csak más dolgok lettek fontosabbak és elveszítettél egy kis részt magadból miattuk. Lehet, hogy itt az ideje annak, hogy ismét magaddal foglalkozz. – Azok után, ami történt vele, sok gondoskodást és rengeteg nyugalmat érdemelne. Volt egy olyan megérzésem, hogy Shanna első körben meg fogja tagadni magától a kényeztetést… valószínűleg az én első gondolatom sem az lett volna, hogy hátradőljek, ha egyszer a szerelmemről és a lányomról lett volna szó. - Ez igaz. Örülök is annak, hogy valami összesodort minket. Legyen az sors, karma vagy szerencse. – Hogy pontosan mi játszhatott szerepet a történések alakulásában, az teljesen mindegy. Amíg összehozott a barátaimmal, addig ugyanúgy játszottak nálam a vallási lehetőségek és a véletlen is. - Legközelebb Los Angelesbe megyek egy bemutatóra. Aztán nagyon remélem, hogy Európa lesz a következő úti cél, dolgozok azon, hogy ott lehessek a milánói divathéten. – Vágyakozva sóhajtottam egyet.
Egy aprót sóhajtottam, amikor meghallottam Sallie szavait. Tudtam, hogy igaza van, de akkor is nehezen tudtam ezt elfogadni. Miért neki kellett meghalnia, és miért nem nekem? Túl sok mindent láttam már ennyi évszázad alatt, sok mindenkit veszítettem el és azt hittem, hogy már másképpen nem fájhat valaki elvesztése, de az élet ismét rácáfolt. Sose éreztem még ennyire azt, hogy meghasadt a szívem, de nem mehetek már vissza, ahogyan nem is hozható vissza már a lányom. Próbáltam boszorkányokkal beszélni, de kudarcba fulladt. Egyszerűen csak úgy éreztem, hogy egy részem örökre meghalt azon a napon és többé már nem fog változni. – Tudom, hogy igazad van, de akkor se annyira egyszerű ne magamat hibáztatni. Vagy éppen, hogy ne játsszam újra és újra végig a fejemben a történéseket, hogy mit tehettem volna másképpen. – a mondandóvégére lesütöttem a szemeimet és az aprócska kanállal inkább megkevertem az italomat. A szavai kicsit talán megnyugtattak, de a démonaimat nem tudták csakúgy elűzni. Ez nem ennyire egyszerű. Ha az ember tart valamitől, vagy emészti magát valami miatt, akkor azt csak úgy egyik percről a másikra nem tudja elengedni és ez most se volt másképpen. Másokon talán tényleg könnyebb segíteni, mint sajátmagunkon. Szőke fürtjeibe kissé zavartan túrtam bele, miközben egy halovány mosoly játszott az arcomon. – Köszönöm Sallie, remélem igazad lesz, de ahhoz előbb még meg is kellene találnom őt. – fogalmam sem volt arról, hogy mit fog hozni a jövő, de az tény, hogy mindig is eléggé kitartó voltam és nem hagytam magára könnyedén senkit se. - Ez igaz, viszont mire meglelnéd őket, addigra már elpárologna a hirtelenséged belőle. – csak azt mondtam, amit gondoltam, hiszen nekem se volt könnyű megtalálnom a nyomokat. Több hét volt, hiszen igazán profikkal volt dolgom. Meg ott volt még mellé a gyász is. Azt hittem, hogy a bosszú fog életben tartani, de akkor nem lennék másabb, mint amilyenek ők, így végül inkább nem tettem semmit se. – Kezdtem azt hinni, hogy valami fura bájitalba estél bele, hogy hirtelen ennyi mindent jónak látsz és pozitívum dolgokban hiszel. – kuncogtam el magam alig hallhatóan. Tény, hogy én is szerettem a dolgok napos oldalát nézni inkább, de valahogy ezzel kapcsolatban nem tudtam. Lehet, hogy igaza van és tényleg erős vagyok, de még nem leltem meg igazán a bennem lakozó erőt, vagyis most nem lelem. Meg azt se ártana kideríteni, hogy mihez is kezdjek. - Nem akarlak semmiről se meggyőzni, félre ne értsd, de elhiheted, hogy én se terveztem szerelembe esni, aztán mégis megtörtént. - hagytam ennyiben a dolgot. Aprót bólintottam, hogy értettem mire gondol. – Elhiszem, hogy most ez az életed és nem csodálom, hogy nem is szeretnéd feladni. Világ tele van rejtélyekkel és szebbnél szebb helyekkel. Régebben én is imádtam utazni, ami aztán azzá alakult, hogy akkor léptem le egy helyről, ha már nagyon mennem kellett. Talán megvénültem. – nevettem el magam, hiszen tényleg nem mai darab voltam már. Egykoron én is sok helyen megfordultam. Meg akartam ismerni a világot, és talán kicsit kutattam is egy-két dolog után. - A szív sose hazudik semmilyen értelemben se. – és most nem csak a szerelemre gondoltam, hanem a barátságra is. – Örülök annak, hogy így gondolod, de aztán még egy napon tényleg az agyadra fogunk menni és legszívesebben majd elásnál minket. – húztam picit őt, majd pedig kicsit megfújtam az italomat és kortyoltam belőle. – S mikor indul legközelebb a géped és merre mész? – kíváncsiskodtam tovább, hiszen szeretném tudni, hogy merre fogom őt elérni. Nem szeretném többé elveszíteni őt.
Normális esetben eléggé zavarban éreztem volna magam azért, ha azt hittem volna, hogy én erőltettem rá egy témát a beszélgetőpartneremre, de sajnos vagy nem sajnos, a szeretteimmel szemben soha nem tudtam efféle megbánást tanúsítani. Túl fontosak voltak nekem ahhoz, hogy megengedjem nekik annak a lehetőségét, hogy magukban rágódjanak a dolgokon… mégis mi értelme a társas kapcsolatoknak, hogyha nem használjuk fel őket a saját állapotaink megkönnyítésére? Én szerettem kibeszélni magamból a dolgokat… persze csak akkor, hogyha nem volt nagyon rossz kedvem, olyankor felettébb passzív-agresszív tudtam lenni és tudatosan elkerültem minden lényt, ami lélegzik, az emberektől át a virágokon keresztül. - Nem vagy mindenható, Shanna. – Értettem a problémáját, ám szerintem túl sokat akart kontroll alatt tartani, olyan történéseket is, amelyeket még egyetlen élő személynek sem sikerült a kezei közé ragadnia. – Lehet, hogy vannak… különleges képességeid és élettapasztalatod, de van, ami fölött te sem rendelkezhetsz. A lányod halála egy tragédia, ami nem a te hibád. – Teljesen biztos voltam benne, hogy minden tőle telhetőt megtett azért, hogy védelmezze a saját húsát és vérét, arról nem is beszélve, ha Shanna valamit komolyan vesz, akkor az ég segítse azt, aki az útjába merészel állni. Egyszóval, képtelen lett volna meggyőzni arról, hogy a lánya eltávozása az ő lelkén szárad. – És… Nate szeret téged. Nem hinném, hogy hibáztatna a történtek miatt. – Sokan csak álmodoznak egy nyomokban az övékhez hasonlító kapcsolatról. Én is. Persze, megvoltak a maguk démonai és buktatói, de ismerték és szerették egymást, ez pedig néha többet jelent bármi másnál. - Ismersz, elég hirtelen haragú vagyok ahhoz, hogy meggondolatlanul cselekedjek. – Talán igaza van, lehet, hogy nekiindulnék bosszút állni, aztán az utolsó pillanatban megtántorodnék, mert rájönnék, hogy semmi értelme nincs, de… mi erre a garancia? Ha annyira felhúznám magam, hogy teljesen elborulna az agyam, kétlem, hogy mennykőként ütne be a racionális felismerés. – Az tény, hogy erős vagy. És biztos, hogy lehetsz még boldog és szerencsés is. – Reménykedtem benne, hogy a tragédia nem veszi el Shanna kedvét alapjaiban az élettől vagy bármi mástól. Nem úgy ismertem, mint aki feladja, de ki tudja, egy ekkora csapást kiheverni eléggé nehéz feladat, amivel legszívesebben soha nem nézne szembe az ember. - Nem mintha én keresném a lehetőséget arra, hogy párt találjak magamnak. Feminista duma, de most nincs szükségem senkire. Csak teher lenne az életemben. – Programot egyeztetni, találkákat szervezni a munkám mellett felért egy agysebészeti beavatkozással, annak meg nem láttam semmi értelmét, hogy csak papíron legyek együtt valakivel. – Annak nem látom sok esélyét, hogy valaki akkora hatással legyen rám, amiért feladnám a munkámat. – Szerettem, amit csináltam, ez volt az életem. Semmi máshoz nem értettem, a világjárás volt az én életstílusom. - Többször is a nyakamba sózhatna hozzátok hasonló személyeket. – Mosolyodtam el szélesen. Mindig jó volt igaz barátokkal találkozni, emlékeztetők voltak arra, mi számít igazán. – Persze, örömteli volt. Chad-el együtt nőttünk fel, de miután elköltöztünk Miami-ból, szinte teljesen elszakadtunk egymástól. Hiányzott már. Fura, hiába telt el több év és lettünk mindketten felnőttek, szinte azonnal felismertem.
Láttam azt, hogy miként változott a világ, vagy éppen azt, hogy az emberek, ezért is becsültem meg az igaz barátokat. Ritkaság manapság, hogy az igaznak tűnő gyémántok tényleg azok is és nem csak veled szemben ragyognak, hanem ott vannak mögötted is, ha elesnél, akkor elkapjak. Ezért is volt számomra Sallie is, hiszen ő is olyan volt számomra, mint egy testvér, ahogyan Mia is. Pontosan tudtam, hogy a barátságnak nem csak napos oldala van, hanem van sötét és viharos is, de pont ettől olyan értékes, hiszen még a legnagyobb viharok se képesek elszakítani egymástól az igazbarátokat. Nem volt könnyű róla beszélni, de végül beavattam. Jó volt végre valakinek kiönteni a szívemet, hiszen eltettem eddig, mert azt hittem, hogy úgy jobb, de nem lett jobb. Minden egyes nap csak egyre rosszabb és nehezebb lett, ahogyan egyre mélyebbre próbáltam eltűntetni minden érzést. - Nem, nem ennyi volt, de fogalmam sincs, hogy mégis miként állhatnék Nate elé azzal, hogy meghalt a lányunk, hogy ennyi évszázaddal a hátam mögött képtelen voltam megvédeni… - egy apró sóhaj pedig könnyedén szökött ki ajkaim közül, miközben az utcán sétálókra tévedt a tekintetem, ahogyan ott ültünk abban a kis kávézóban. Olyan meghitt és barátságos volt. Egy pillanatra még képes voltam azt is elhinni, hogy egyszer még lehetnek ilyenek a hétköznapok, de fogalmam sem volt arról, hogy ennek milyen ára lesz, vagy éppen az „ördöggel” kell majd egyszer csak alkut kötnöm, de néha az emberek képesek olyat is tenni, amit sose gondoltak volna magukról. – Nekem is elgurult, elhiheted. – kezdtem bele, miközben kicsit megköszörültem a torkomat. – Vajon attól a fájdalom enyhülne, ha már ők se élnének? Nem hiszem, mert a fájdalom örökké velünk marad, egyszerűen csak megtanulunk a veszteséggel együtt élni. Néha túl nehéznek és pusztítónak tűnik. Szinte földre lök, de aztán rájövünk, hogy erősebbek vagyunk, mint azt gondoltunk. – a végére pedig egy alig észrevehető mosoly jelent meg a számszélén. – Biztos vagyok abban, hogy mielőtt bármit is tettél volna, azelőtt megtorpantál volna. – teszem még hozzá, hiszen tudom jól, hogy nehéz néha uralni azt, amik vagyunk, de azt is tudom, hogy jó és melegszívű. - Tényleg az vagy és örülök annak, hogy boldog vagy. – legalábbis annak tűnt. Nagyon reménykedtem, hogy nem nyúlok mellé, de ha igen, akkor pedig legszívesebben homlokon csapnám magam, mert ennyire vak még se lehetek a saját bajaim miatt, vagy netán mégis? Az embert képesek néha túlzottan is elvakítani a saját érzései? Azt hiszem, hogy nagyon is. Lassan kortyolok bele az italomba, miközben hallgatom őt, néha egy aprót bólintok ,de nem vágok a szavába. Türelmesen végig hallgatom azt, amit mond. - Az ember sose áll készen a kapcsolatra, ahogyan nem is kopogtat be az ajtón, hogy beengeded-e. Egyszerűen csak lecsap és nem ereszt. – pillantottam rá barátságosan. – Az se kizárt, hogy pont akkor fog betoppanni, amikor nem várod és bebizonyítja azt, hogy lehet egy város is nagyon különleges annyira, hogy a többi már ne akarjon csalogatni téged. – én se kerestem szerelmet, de mégis megleltem. Fura ez az egész dolog és most részben pontosan ez okozza az egyik sebet is a lelkembe. Érdekes, hogy ami boldoggá tesz, pontosan az tud leginkább megégetni is. – Tényleg? Akkor valóban eléggé kicsi lehet, vagy csak az élet úgy gondolta, hogy rég láttál minket és most a nyakadba sózott minket. – kuncogtam el magam alig hallhatóan. – Gondolom örömteli volt az is, vagy tévednék? – kíváncsiskodtam óvatosan, mert ha nem szeretne róla beszélni, akkor nem fogom faggatni, de szeretnék minél több mindent tudni róla. Túl régen láttam és túlzottan is fontos, mert a barátom.
Az én olvasatomban a barátsághoz mélyen és komolyan hozzátartozik az is, hogy a másik fél rossz dolgairól, gondjairól, bajairól, problémáiról is tudjunk és ne csak a szépet és a jót lássuk. Akkor is, ha ez pillanatnyi rosszkedvet nyom a beszélgetésre… szerettem tudni, hogy az a kevés ember, aki igazán fontos volt nekem és akikért tűzbe mentem volna, miként éli a mindennapjait és hogy van attól függetlenül, hogy sokat vagy keveset találkozunk. Azt viszont nem hittem volna, hogy ilyen kaliberű és ennyire komoly, akárhogy is nézzük, tragikus dolog fog történni vele. Érdekes, mindig a jó emberek kapják a vállukra a terheket, a rosszak még Istennek se kellenek, ők élik világukat és minden tökéletes a létezésükben. Elkezdhettem volna gondolkozni az élet nagy igazságtalanságairól, de csak felhúztam volna magam, így nyeltem egyet és ismét Shanna-ra pillantottam. - Akkor ennyi? Megpróbáltad és annyiban hagyod a dolgot? – Csak magamból tudtam kiindulni, semmi másra nem voltam képes, mint elképzelni, én mit tettem volna a helyében. Biztosan addig kutattam volna, míg elégtételt nem vehetek és ismerve magam nem az jutott volna eszembe, hogy bántva azokat, akik a szeretett lénynek ártottak, én sem leszek különb tőlük. De mit tehettem volna? Hittem a bosszú erejében, akkor is, ha nem éppen ez volt a legmegnyerőbb tulajdonságom. A vér vért kívánt, szemet szemért és a többi. – Hatalmas önuralomról és elég nagy bölcsességről teszel tanúbizonyságot. Nekem nem menne. És biztos vagyok abban, hogy a legtöbb embernek elgurulna a gyógyszere, ha olyan helyzetbe kerülne, amilyenbe te. – Nem volt mellébeszélnivaló, a türelem és nyugodtság nagy erények voltak, amelyeket kevesen gyakoroltak magas szinten. Én sem voltam képes kialakítani magamban ezeket a tulajdonságokat… talán majd idővel. Shanna-nak pedig éppen elég lehetett feldolgozni a veszteséget, erre most én is éppen arról beszéltetem: hozzácsaphatom a tapintatlanságot is a „legszívesebben vesztőhelyre küldeném”-tulajdonságaimhoz. - Igen, akár így is mondhatjuk. – Bólintottam a kérdésére, miszerint a munkám egyben a hobbim is. Nem tévedett nagyot eleinte tényleg összeolvadt a kettő és ennek köszönhetően nem a munkám volt a legkomolyabb teher az életemben. – Szerencsésnek mondhatom magam, ami azt illeti, sokkal jobban élvezem a bőröndbe be és az abból kipakolászást, mintha bármilyen más munkát kellene végeznem. Őszintén, nem is értenék máshoz. – Jegyeztem meg halkan, lábjegyzetként. Az érdeklődésére nem tudtam mit tenni, felnevettem, jóízűen mosolyodtam el a végére. - Ha akarnék sem tudnék most a pasikkal foglalkozni. Az egyik városban találnék egyet és tovább is kellene állnom… jelenleg nem vagyok alkalmas semmilyen kapcsolatra, az apámon kívül hozzám legközelebb álló férfi a testőröm. Azt hiszem, ez mindent elmond. – Belekortyoltam a kávémba. – De furcsa, hogy Atlanta mennyire kicsi. Nem te vagy az egyetlen ismerős, akivel itt futottam össze, Chad, a gyerekkori legjobb barátom is a városban él. – Szerettem volna elhinni, hogy a sors furcsa játéka ez, bár teljesen mindegy volt. Örültem, hogy mindkettejüket újra láttam.
Nem minden barátság indul zökkenőmentesen, de néha megéri kockáztatni...
Nem akartam a hangulatot elrontani, nem akartam azt, hogy a szomorúság és a fájdalom ránk telepedjen, de talán itt volt annak az ideje is, hogy valakinek meséljek. Néha ha kiadjuk magunkból azt, ami fáj, akkor talán jobb lehet a helyzet, mint esetleg örökké csak elfojtjuk, hiszen akkor talán idővel be is dilizünk, vagy mi lenne a legjobb szó. Mindig meghallgattam másokat és ha tudtam, akkor igyekeztem segíteni nekik is, viszont ennek ellenére én sokkal nehezebben beszéltem arról, ami a szívemet nyomja, vagy éppen, ami bánt. Ez is csak azért volt, mert nem akartam mások kedvét elrontani, vagy esetleg azt elérni, hogy még inkább aggódjanak értem. Éltem már elég ideje, láttam sok borzalmat, de egyik borzalom se ér fel általában azzal, ami velünk vagy szeretteinkkel történik. Idővel végül mesélni kezdtem, még ha nem is tudtam folyamatosan beszélni, vagy csak nem volt egyszerű róla. Amikor Nate-ről kérdezett, akkor eleinte csak sietve ráztam meg a fejemet. - Ő már korábban elment. Talán a húgát keresi, ha jól rémlik. Magam sem tudom, hogy mi van vele, hiszen régóta nem hallottam róla. – pillantottam Salliere egy kisebb habozás után, hiszen Nate remélhetőleg jól van, mert valószínűleg még azt se tudja, hogy mi történt itt. Azt pedig kár tagadni, hogy nem hibáztattam magam a történtekért. Eléggé vén voltam, de még e voltam képes megvédeni pont azt a személyt, aki a legnagyobb kincset jelenti számomra. Csak bólintottam, amikor azt mondta, hogy sajnálja. Pontosan tudtam, hogy ezek nem üres szavak tőle, de még se tudtam hirtelen semmit se mondani, a pillantásom vélhetően sokkal többet mesélt bármennyi szónál. Amikor a kezemet megfogta, akkor csak egy halovány, de barátságos mosollyal pillantottam rá. A kérdést hallva pedig egy sóhaj hagyta el az ajkaimat. - Az igazat bevallva, de. Megpróbáltam kideríteni, hogy miért mi, de aztán rájöttem arra, hogy a bosszú nem fogja visszahozni a lányomat, így talán nem kellene elvennem mások életét se, hiszen akkor miben lennék másabb náluk? – pillantottam rá kicsit kérdőn, de inkább volt költői a dolog, mintsem olyan kérdés, amire mindenképpen választ szeretnék kapni. Ha válaszol, akkor válaszol, ha nem, akkor meg csak elengedjük mind a ketten ezt a nem túl békés és kedves témát, gondolatot. Persze, azt is tudtam, hogy talán néha túl nyugodt személy voltam, de hát ez van. Mindig akadnak extrán kivételek is. - Sajnálom, nem akartam elrontani a hangulatot. – pillantottam rá bocsánatkérően és sajnáltam azt, hogy miattam érezte így magát Sallie. Talán inkább mégis hallgatnom kellett volna, de utólag mindig bölcsebb az ember. Mosolyogva hallgattam őt, ha pedig időközben megérkezett volna az italunk, akkor megköszöntem és belekortyoltam. Néha egy aprót bólintottam, majd az utolsó dolognál egy pillanatra elgondolkoztam. – Jól hangzik, hiszen legalább megismered a világot és a hobbit egyszerre a munkád is, vagy tévednék? – kérdeztem vissza játékosan már, hiszen ahogyan az ő kedve is jobbra fordult, úgy az enyém is kezdett, még ha annyira egyszerű nem is volt. – Nem is tudom. Régóta éltem már egy helyen, meg fura újra totálisan egyedül maradni, hirtelen azt se tudom, hogy merre indulnék, vagy mihez kellene kezdenem, de talán majd idővel. – jelenleg még a helyemet se találtam, így azt se tudtam, hogy merre kellene elindulnom, vagy mit kellene csinálnom. – S pasik? Ne mond azt, hogy még egyet se csavartál az ujjaid köré. – pillantottam rá egy pimasz mosoly keretében, de hát szerintem elég csak Salliere nézni és a legtöbb férfi tuti a lábai előtt heverne minden kérés és utasítás nélkül. Barátok között meg nincs olyan kérdés, amit ne lehetne feltenni, ahogyan ez se tartozott a tabuk közé, vagyis remélem.
Hallgatni szerettem volna őt, megtudni, pontosan mi történt és hogyan fordulhatott rosszra az élete. Hiszen amikor legutoljára találkoztunk, még jól volt. Persze senki sem mondhatta el magáról, hogy a létezése minden részlete felér egy kényeztető tejfürdővel, de nem hinném, hogy akkoriban is ilyen lett volna nála a helyzet. Sajnáltam, hogy rosszat kell átélnie: egyesek szerint az volt a legnagyobb bajom, hogy túlságosan a szívemre vettem a szeretteim, barátaim bajait. Ám ha értük nem, akkor kiért aggódjunk? Akkor is, ha semmit sem tudunk tenni a jóllétük érdekében, legalább legyünk velük… és én nem szerettem volna felszaggatni Shanna sebeit, távol álljon tőlem, hogy miattam fájduljon meg is ismét a szíve, de úgy véltem, talán neki is jobb lesz, ha kibeszéli magából a problémáit. Mi lehet gyógyítóbb egy tejeskávénál és egy baráttal való beszélgetésnél? - Nate meghalt? – Teljesen ledöbbentem. Mi az, hogy egyszer csak rájuk törték az ajtót és elhurcolták? Ilyen… nincs! Bár úgy tűnik mégsem. De akkor hogy lehet, hogy Shanna itt ücsörög és nem a világot járja? Hogy kérdezhetnék rá erre anélkül, hogy megbántanám? Aztán rájöttem, hogy nem arról van szó, hogy eltűnt, hanem sokkal komolyabb dologról. – Sajnálom, Shanna. – Nyögtem ki. Bolondnak és utálatosnak éreztem magam, amiért feszegettem a témát, felsóhajtottam, amikor a részvétem kifejezéseképpen megfogtam a kezét. – És nem is érdekel, mi történt? Nem próbáltál meg utánajárni, hogy kik voltak és miért csinálták? – Nekem ez lett volna az első dolgom, ám nekem valószínűleg a véremben van az agresszivitás ezen fajtája, vagyis a bosszúállás. Biztosan nem hagynám büntetlenül azokat, akik akár csak egy karcolást ejtettek a számomra fontos személyeken. A birkatürelem egyébként is távol állt tőlem és ilyenkor azt gyakorolni egészen nagy önuralomra vallott. - Én… szívesen mesélek, de egyszerűen nem tudok dűlőre térni a felett, ami történt. – Vallottam be, viszont miután ismét Shanna-ra néztem és láttam az arcán, hogy ő most inkább hallgatna egy kicsit, ezért nyeltem egyet és próbáltam összeszedni a saját gondolataimat, hogy az elmúlt időszak történéseit szavakba önthessem. – Hát, a legfontosabb az, hogy anya most jól van. Ha ő jól van, akkor alapjáraton én is. – Vontam meg a vállam. Az, hogy csak kissé kellett aggódnom az anyukám egészségi állapota miatt, felettébb megnyugtató volt. – De másról nem igazán tudok beszélni. Azt hinné az ember, hogy érdekes az életem, viszont csak arról számolhatok be, hogy milyen a munkám. – Néztem rá, kissé mosolyogva húztam el a számat. – Persze jó, mert ha úgy adódik, mindig lecsípek egy-két napot az utazásokból, amikor bejárom a várost, ahol vagyok vagy kipihenem magam, hogy ne úgy nézzek ki másnap, mint aki negyven évig a bányában törte a követ. – A mosolyom kiszélesedett. A sokszor fellépő alváshiány volt a legnagyobb ellenségem, de már megtanultam, hogyan tegyem minél pihentetőbbé a lehunyt szemmel töltött órákat. – Rád is rád férne egy nyaralás. Kis bulizás, ismerkedés… hátha jobb lenne utána. – Vetettem fel az ötletet, amire már ő is biztosan gondolt.
Nem minden barátság indul zökkenőmentesen, de néha megéri kockáztatni...
- Talán nem mindenki annak való, amivé lett. S persze, abban benne vagyok. – pillantottam rá boldogan, hiszen szívesen beülök vele bárhova, ha azzal még nyerek egy kis időt, hogy beszélgessünk. Jó érzés volt újra látni őt, hallgatni azt, amit mesél. Sikerült neki kicsit elterelni a gondolataimat. Azt nem fogom állítani, hogy a sötét démonokat is, de most legalább nem gondoltam rájuk minden egyes percben és nem is hibáztattam magam amiatt, ami történt. Most csak úgy éreztem magam, mint egy kissé megtört nő, de olyan, aki még képes boldog is lenni és mosolyogni. S Sallienek tényleg sikerült olykor-olykor mosolyt csalni az arcomra, ezért pedig hálás voltam, arra meg nem akartam gondolni, ha elválnak útjaink, akkor megmarad-e ebből a „jókedvből” bármi is, vagy inkább újra visszaránt a saját kis mocsaram. - Megharapsz, ha azt mondom, hogy igen? – kérdeztem tőle ártatlan pislogások közepette, de aztán kicsit el is nevettem magam, hiszen nem gondoltam komolyan. Mind a képesek vagyunk hatni egymás lelkére, ez szerintem nem kérdés, de nem ez lenne az első eset, hogy jobban tudjuk azt, hogy a másiknak mi is lenne jó. – De tudod mit, rendben elmegyek veled. Maximum majd hamar távozom, ha úgy adódik. – adtam be végül a derekamat, hiszen biztosan jó lesz. Meg amúgy is régóta nem éreztem semmilyen családi dolgot. Biztosan jó lesz az a találkozás is, nem futhatok örökké se. Aztán kicsit beavatom abba, ami történt. Nem vidám esti mese, ezért se eresztem bőre a dolgot, mert nem szeretném, ha elrontanám a kedvét. A meglepettséget látom az arcán, de sejtettem, hogy hasonló reakciókat fogok látni, mint amiket arcának a barázdái sejtettnek az emberrel. Én nem mondtam el, de annyira gyorsan történt minden egykoron. Szerintem Sallie igazán imádta volna a lányomat, ahogyan ez fordítva is igaz lett volna, de már elkéstem arról, hogy bemutassam őket, de talán így jobb… Így legalább a barátnőmnek nem esett baja és remélhetőleg nem is eshet, hiszen még mindig nem sikerült teljesen rájönnöm arra, hogy kik lehettek azok, akik rajtunk ütöttel, de lenne egy tippem, viszont néha jobb nem tippelgetni. Utána akarok járni és talán megbosszulni? Nem, az annyira nem én vagyok. Sose voltam öldöklőgép, sokkal inkább segíteni szeretek másoknak. S ez mostanra se változott meg. S miközben beszélgettünk el is értünk az egyik kávézóhoz, ahol hamarosan helyett is foglaltunk és rendeltünk. Én egy kávét rendeltem, hiszen ki tudja, hogy mikor fogok egyáltalán ágy közelébe tévedni. Mostanság nem az alvásról voltam híres. - Biztosan nem lesz semmi baj, ha nem lenne valami jó számára, akkor szerintem nem tenné. Vagy az is lehet, hogy azért csinálja, hogy gyakrabban lásson téged, erre még nem gondoltál? – kérdeztem meg mosolyogva, de aztán pillanat alatt lefagyott a mosoly az arcomról, amikor a korábbi témára visszaterelte a szót. – Nate elment. – kezdtem bele egy apró sóhaj keretében, mert róla tuti, hogy meséltem, ennyire zizi nem lehetek, vagy mégis? – Ketten voltunk otthon, a hetekből hónapok lettek, aztán egyik éjszaka vadászok, vámpírok támadtak ránk. Nem tudtam megmenteni, ha jobban odafigyelek, akkor talán most is élhetne, de nem így történt. Nem értem, hogy miért tették, vagy talán sejtem, de annyira találgatni se jó, nem? – kérdeztem meg egy lemondó sóhaj keretében, majd megráztam a fejemet. – Inkább mesélj te, mert vélhetően a te mesélnivalód vidámabb, mint az enyém. – Még mindig magam előtt látom azt, ahogyan csapdába estünk, de én mégis valahogyan túl éltem… Nem értem, hogy miért és talán sose fogom.
- Túlságosan jó vagy vámpírnak, Shan. Egy üdítő kivétel. – Állapítottam meg a nyilvánvalót. Mióta én ismertem, mindig törődött az emberekkel, nem nézte le azokat, akik csupán egyszerű halandók voltak és nem hirdette a saját erejét és halhatatlanságát, pedig könnyűszerrel megtehette volna. Nem ismertem sok vámpírt, nem tartozott szorosan az életemhez az, hogy a természetfeletti teremtményeket keressem és kapcsolatba is kerüljek velük, csupán a miatt kellett aggódnom, nehogy egy fontos munkám arra az éjszakára essen, amelyen a hold a legfényesebben ragyogott… estem már el lehetőségtől az átkom miatt, hiszen a kifutón nem farkas alakban számítottak volna rám, ám megtanultam kezelni az ilyen veszteségeket. Sajnos hozzátartozott az életemhez. - Nem is tudom, hogy gondolhatod rólam, hogy a bűntudatkeltés a célom. Hát úgy ismersz, mint aki ilyen kegyetlen eszközökkel élne? – Néztem rá a lehető legangyalibb, ugyanakkor cinkos tekintetemmel. Jó meggyőzőkém volt, ha pedig a tiszta út nem vált be, akkor hajlamos voltam mocskosabb eszközökhöz nyúlni, kinél mihez, de egyébként szerettem magamról azt hinni, hogy jó kislány vagyok akkor is, ha néha nem pontosan ez a kép jött le rólam akkor, amikor tükörbe néztem. Mondjuk egy olyan átmulatott éjszaka után, ami a régóta gyülemlő gőz kieresztésére szolgált. Viszont a mosolyom lehervadt az arcomról, amikor megemlítette, mi történt velem. Azt sem tudtam, hogy van egy lánya… jézusom, milyen borzalmas barátnő vagyok! Ha tudtam volna, az lett volna az első dolgom, hogy felkeresem és nem engedem el magam mellől addig, amíg jobban nem lesz… kivettem volna egy kis szabadságot és csaptunk volna egy csajos nyaralást, bár Shanna-t ismerve úgyis nemet mondott volna, hiszen azt vettem észre, hogy sokkal jobban szerette magam nyalogatni a sebeit… de ez így nem állapot. Inkább nem is szólaltam meg a témában addig, míg egy kávézóhoz nem értünk és le nem ültünk a terasz egyik asztalához. A pincér szinte rögtön mellettünk termett, leadtam neki a rendelésemet egy jéghideg üdítőre, aztán ismét Shanna-ra pillantottam. - Anya jól van. Egyre jobban, bár hiába mondom neki, hogy vegyen vissza a tempóból, tudod, hogy milyen. Nem nagyon zavarja, hogy az orvos azt mondta, próbálja meg ne felzaklatni magát. Kezdem azt hinni, hogy a stressz az ő igazi hajtóereje. – Az anyám tipikusan az a személy volt, aki csak legyintett arra, hogy túlesett egy stroke-on, én viszont aggódtam miatta. Éppen ezért is dolgoztam azon, hogy a szülinapi bulija után valahová elküldjem őt az apámmal karöltve pihenni. – A többiről viszont akkor mesélek, miután te elmondtad, pontosan mi is történt veled… én nem is tudtam, született egy lányod. – Néztem rá nem titkolva a meglepődöttségemet és láthatta rajtam, hogy igazán sajnálom, ahogy a dolgai alakultak.
Nem minden barátság indul zökkenőmentesen, de néha megéri kockáztatni...
Azt mondják, hogy különféle fajok között nem szövődhet barátság, de ezt pontosan annyira tartottam badarságnak, mint azt, hogy nők és férfiak között se lehet barátság. Lehet, hogy túl régóta éltem, de mindig is próbáltam emberi maradni és nem hagyni, hogy a bennem lakozó szörnyeteg legyőzzön és olyanná válljak, aki semmivel se törődik. Örültem annak, hogy azon az estén pont Sallie-vel futottam össze, mert lehet, hogy nem indult zökkenőmentesen, de mind a ketten még éltünk és idővel pedig nagyon jó barátok lettünk. Nem sok barátom volt ebben a körben, de ha bajba jutott volna, akkor biztosan ott lettem volna, hogy megmentsem őt. Fontos volt számomra, mint egy testvér, még ha két különböző fajt is képviseltünk. - Ebben biztos voltam, de nem szeretném azt se, ha valaki miattam ütné mega bókáját, mert még mindig túl fiatalnak nézek ki. – kacsintottam rá játékosan, hiszen lehet, hogy 21 éves koromban változtam át, de szerintem 17-18 évesnél többnek senki se gondolna. Rossz volt, hogy a vámpírságnak köszönhetően már sose változik a testünk, s nem is öregszünk. Ha nem is rohamosan, de azért évszázadonként lehetne valamennyit, de már lettem erről és már egész jól megszoktam, hogy örökké ennyire ifjúnak fogok tűni. – Ohh, csak nem arra hajtasz, hogy bűntudatom legyen és végül belemenjek? – kérdeztem tőle játékosan és picit még meg is löktem őt a csípőmmel. Annyira hiányzott már. Mellette mindig könnyedén jött a bolondozás és a jókedv. Mostanában pedig nem sok jutott ki egyikből se, de most valahogyan könnyedén jött a nevetés is, mintha sose tűnt volna el az életemből. - Inkább csak nem vidám, s nem szeretnélek magammal rángatni a szomorúságban. Meg tényleg örülök annak, hogy láthatlak. – mondom neki őszintén, majd egy apró sóhaj hagyja el az ajkaimat, miközben lassan talán elindulunk valamerre. – Meghalt a lányom, Nate… Nate meg ki tudja, hogy mire készül, hirtelen olyan, mintha már őt is elveszítettem volna. – Nate-ről biztosan meséltem már neki, de abban nem voltam biztos, hogy említettem volna, hogy egy boszorkánynak köszönhetően gyermekem is lehetett, amikor még a férjem ember volt. – Soha se untatsz. Mesélhetsz kalandokról, férfiakról, munkáról. Anyud miként van? – pillantottam rá kíváncsian, miközben egyre inkább kezdtünk visszatérni az utcák forgatagába, hogy valami kávézót találjunk.
Mindig is szerettem Shanna-t. Jó, mondhatnám, hogy ez nem teljesen igaz, hiszen való igaz, hogy egy elborult éjszakámon rá támadtam, de a védelmemre szóljon, hogy éppen telihold volt és erősen dolgozott bennem az elméletileg eredendően a farkasokba táplált, a vámpírok iránti ellenszenv. Aztán mégis én húztam a rövidebbet, Shanna mégis volt olyan kedves, hogy velem maradt, míg vissza nem változtam, így bocsánatot tudtam tőle kérni a viselkedésemért. Az, hogy végül jól elbeszélgettünk és barátokká váltunk, csak a hab volt a tortán. Ő volt az egyik olyan személy az életemben, akire tényleg számíthattam, nem rendelkezett az emberek sekélységével és kiszámítható indokai sem voltak. Egyszerűen a barátom volt és én ennek mindennél jobban örültem. - Hát, ha egyszer már elfogadnád a meghívásomat az egyik partira, amire én is hivatalos vagyok, ott biztosan nem kérnék el a személyidet. Kezeskednék érted. - Nevettem fel. Felettébb idegesítő lehet több száz évvel a vállán még mindig kislánynak látszani, de annak az ajándéka, hogy nem öregszik és olyan dolgokat is láthatott már az életben, amit kevesen mondhatnak el magukról, engem biztosan kárpótolna. Főleg az én szakmámban lenne jó, ha kicsit késleltethetném az öregedést, bár ezzel szerencsére még nem kellett foglalkoznom. - És akkor anyunak is megmondom, hogy megint túl elfoglalt vagy hozzá. - Viccelődtem. Shanna-ban az volt a legjobb, hogy nem szállt el attól függetlenül, hogy bármit megtehetne és nyugodtan a fejébe szállhatna az ereje. Ő mégis szívesen foglalkozott másokkal. - Ennyire rossz a helyzet, hogy nem akarsz beszélni róla? - Komolyodott meg a hangom. Elszomorodtam, ami azt illeti. Shanna nem érdemelte volna meg, hogy rosszra forduljanak a dolgai, kijárt volna már neki a feltétlen boldogságból. - Akkor nem is kérdezgetek. Ha úgy érzed, megosztanád velem, azon nem múljon, hogy nekem milyen lesz a kedvem. - A barátság nem arról szólt, hogy magunkban tartsuk a dolgainkat. Mint a házasság: jóban, rosszban, egészségben, betegségben. - Menjünk, igyunk meg egy kávét és várom a kérdéseidet. Nem tudom, miről beszéljek, ami nem untatna. - Mosolyodtam el ismét, elindulva kifelé a sikátorból.
Nem minden barátság indul zökkenőmentesen, de néha megéri kockáztatni...
Mosolyogva figyeltem, ahogyan a szemét forgatja, majd ártatlanul megrándítottam a vállaimat. Nem fogom örökké felhozni, de most csak úgy jött és én is sok baklövést elkövettem, így sok mindenki képes lenne még engem is húzni ilyen dolgokkal, de sajnos a legtöbb ilyen személy vagy meghalt, vagy eltűnt. Reménykedtem abban, hogy nem veszi magára a dolgot és szerencsére így is lett. Legalábbis a jelek szerint jól vette a kicsit fura poénomat és megnyilvánulásomat. Most pedig amikor látom és rövid ideig az ölelésembe tarthatom őt, akkor még inkább rádöbbenek arra, hogy mennyire is hiányzott nekem. Nem is értem, hogy miért nem kerestem már meg hamarabb. Ez annyira nem rám vall, de az események eléggé felgyorsultak mostanában, de most már itt van és nem fogom könnyedén hagyni, hogy elillanjon. - Héé, hidd el nem annyira buli, hogy sokszor 16 évesnek néznek és többnek nem, pedig 20 múltam, amikor átváltoztam. Meg amúgy is, ha mindenkit megigéznék, akkor unalmas lenne az élet. – pillantottam rá jókedvűen. Fura volt, hogy pár perc elég volt vele ahhoz, hogy jobban érezzem magam. Igen, talán ilyen az igaz barátság, hogy néha elég csak látni és máris jobban leszünk kicsivel. – Nem tudom, hogy mennyire örülne nekem. Meg nem akarom megzavarni a családi ünnepséget. Biztosan örülni fog, ha téged láthat. Nem kell oda még egy felesleges személy, de köszönöm. – pillantottam rá hálásan, hiszen én nem csak a szüleimet veszítettem el, hanem most már talán a családomat is. Nem tudom, hogy mi lesz, de Nate szavai csöppet se nyugtattak meg és talán emiatt keveredtem most is ide. Fel se tűnik, hogy mit mondok. Egyszerűen csak gondolkozás nélkül felek neki, majd amikor megállít, akkor csak pislogok és forgatom végig az elmúlt percek eseményeit. – Semmit se, még drogos vért se ittam. Van olyan, amikor csak mész és nem tudod hova, nem? – kérdeztem vissza ártatlanul, majd egy apró sóhaj szökött ki ajkaim között, hiszen szemmel láthatóan semmi se kerülheti el a figyelmét. – Nem, de most szerintem ne beszéljünk erről. Nem akarlak ezzel terhelni, meg nem vidám téma és nem is azért követtem a babonázó parfümöd illatét, mert ezzel szerettelek volna traktálni. – pillantok rá komolyan, s picit megrázom még a fejemet is. – Van kedved esetleg valahova menni? Beülni és mesélni, hogy mik történtek veled mostanában? – s ekkor egy kisebb fajta kíváncsiság és reménykedés is csillan az íriszeimben.
Jókedvűen megforgattam a szemeimet. Arra várhattam, hogy mikor lesz ő szenilis, nincs olyan szerencsém. De mit tehettem volna, ismét bebizonyosodott, hogy egy vámpírral összeugrani nem jó ötlet, mert ha túl is éled és barátság szövődik a találkátokból, akkor is fel fogja emlegetni az esetet, míg élünk. Vagyis amíg én élek, biztosan. Persze nem volt nekem ezzel semmi bajom, sőt, örültem annak, amikor lehetősége volt a szememre vetni fiatal farkasként elkövetett húzásomat, hiszen ez egyet jelentett a beszélgetéssel és azzal, hogy végre egy helyen tartózkodtunk. Az idejét se tudtam, mikor beszélgettünk utoljára egy jó kiadósat és ami azt illeti, nagyon hiányzott Shanna. Ő volt az egyetlen barátom, akinek minden el mertem mondani, legyen szó aggályról vagy éppen boldogságról: meghallgatott, tanácsot adott vagy csak bólogatott, esetleg a fejét rázta, de nekem ez is bőven elég volt. - Ha megállapodnék, az azt jelentené, hogy nincs több munkám, ami huszonnégy évesen valljuk be, elég ciki lenne. Nem mindenkinek jár az a képesség, hogy meg tudja igézni az embereket és az örök fiatalsággal karöltve járkáljon a világban. - Mosolyodtam el szélesen, amikor elengedtük egymást. - És mit szólnál ahhoz, ha mondjuk te adnád át anyának a jókívánságaidat? Ha velem tartanál legalább lenne valaki, aki biztos nem engedi, hogy kihagyjam a szülinapját és megakadályozná, hogy emiatt világháború szakadjon a nyakamba. - Anyám mindig megértette az elfoglaltságaimat, de sajnos tavaly tényleg kiment a fejemből a születésnapja... borzasztóan éreztem magam utána, minden percben bocsánatot kértem és úgy hittem, hiába mondta az, hogy semmi baj, neheztel rám. Hetek teltek el, míg rájöttem, tényleg nem neheztel. - Na várj csak. - Állítottam meg a beszédben egy röpke pillanatra. - Azt mondod, hogy a lábaid hoztak ide egy másik városból és fogalmad sincs mit keresel itt? Mit szívtál? - Szűkültek össze kissé a szemeim, természetesen csak viccelődtem, így egy apró sóhaj után komolyabb hangnembe váltottam. - Mi történt, hogy nem találod a helyed a világban? Jól vagy? Miújság van? - Kérdeztem kissé talán túl aggódóan is. Ismertem Shanna-t, képes volt megvédeni magát, de ki tudja, mikor mi történik vele és mi nyomja padlóhoz...
Nem minden barátság indul zökkenőmentesen, de néha megéri kockáztatni...
Megtanultam már ennyi év alatt azt, hogy mindig pont akkor botlunk bele a másikba, amikor a legnagyobb szükségünk lenne valakire. Persze nekünk erről fogalmunk sincsen, hiszen sok esetben csak céltalanul bolyongunk, ahogyan én is tettem. Nem volt különösebb oka annak, hogy pont ebbe a városba tettem be a lábamat. Csak úgy éreztem, hogy valahova mennem kell és itt kötöttem ki. Itt pillantottam meg őt is, de kár lenne tagadni, hogy eleinte nem gondoltam őt hallucinációnak, hiszen mostanában nem túlzottan ettem, mert semmi kedvem nem volt. Igyekeztem mosolyogni, szépnek látni a világot, de már régóta nem az volt számomra. Úgy éreztem, hogy a pokol felköltözött és minden egyes léptemmel csak annak különleges labirintusába sétálok. Hamarosan pedig már egy szűk utcában voltunk, de nem bántam. Igazából már az se érdekelt volna, ha egy boszorkány játszadozik velem és csapdába csal. Tudtam, hogy nem lehetek újra egyszerű ember. Próbáltam már máskor is megtörni, de erre már csak egy gyógyír van, még pedig a halál és talán még az is túl kegyes lenne. Vezekelnem kell azért, amiket tettem, vagy amiket okoztam. Akár akartam, akár nem.Amikor pedig megpillantottam őt, akkor fura módon képes voltam mosolyogni. Lehet nem ragyogott úgy, mint egykoron, de a mosolyom őszinte felé, nem úgy mint mások felé. - Nem tudom. Talán addig, amíg szenilis nem leszek. – kuncogtam el a dolgot, majd viszonoztam az ölelését. Szorosan magamhoz öleltem, de ügyeltem arra, hogy nem okozzak neki fájdalmat. Majd kapott arcára testvéri puszit is. – Ohh, látom még mindig szereted bejárni a világot. Még mindig nem sikerült sehol se megállapodnod? – kérdeztem tőle kíváncsian, de jobb kedvűen, mint ami előtte. – Üdvözlöm őt is, vagy esetleg beleférek a bőröndödbe? – kérdeztem tőle játékosan, majd neki dőltem az egyik házfalának és onnét figyeltem onnét. Először csak megrántottam a vállaimat. – Fogalmam sincsen, hogy mit keresek itt. Egyszerűen csak a lábaim idehoztak. Volt már olyan érzésed, amikor céltalanul bolyongtál a világban? – pillantottam végül rá kíváncsian. Talán tényleg a sors akarta azt, hogy itt találkozzunk. – Örülök annak, hogy látlak és annak is, hogy nincs semmi bajod. – tettem hozzá őszintén, hiszen olyan volt számomra, mint egy testvér.
Sokkal nehezebb volt kiküzdeni az inkognitós, "igen, vigyázok magamra, csak légyszíves mehessek pár lépést egyedül" sétát, mint azt hittem, de már másodjára sikerült. A testőrömnek sokkal lágyabb a szíve, mint először vagy másodszor gondoltam, bár a nyakamat tettem volna rá, hogy Jimmy itt ólálkodik a közelben akkor is, ha ehhez napszemüveget és baseballsapkát kellett felvennie. De én nem bírtam az elnyomást... konkrét pánikroham tört rám, ha korlátozni akartak, hiába nyitottam ki az ablakot, akkor is légszomj gyötört és az ájulás kerülgetett. Hozzászoktam, hogy a dolgok az én szájízem szerint történtek, ebbe nem fért bele egy olyan kompromisszum, amivel nem tudtam mit kezdeni. Finomra kellett még csiszolni ezt a dolgot... és remélhetőleg a gardedámom nem csak elhallgattatni akar ezzel a csöppnyi kimenővel. Céltalanul kóboroltam az utcákon, magam is napszemüveg mögé rejtettem a tekintetemet, ám így sem volt nehéz felismerni valakit, akit már hosszú ideje nem láttam. Először azt hittem, hogy a képzeletem játszik velem, hiszen amikor legutoljára hallottam róla, hol is élt? Velencében vagy... valami kisvárosban, itt Amerikában? Jézusom, komolyan elfelejtettem? Rémes vagyok. Ha tényleg ő az, akkor inkább nem azzal kezdem a beszélgetést, hogy mi újság itt és ott, majd kiderül, hogy végül hová sodorta az élet, mert ha jól emlékszem, elég mozgalmas hónapok állnak mögötte... És igen, a sejtésem beigazolódott, elég volt pár pillanat ahhoz, hogy rájöjjek, tényleg Shanna-t látom. Ő is észrevett engem, ezért megszaporáztam a lépteimet, hogy egy kisebb utcába vezéreljem magunkat, ahonnan persze néhány röpke másodpercre eltűntem, éppen annyi időre, hogy Shanna még ne forduljon sarkon. De észrevett, emiatt szélesen elmosolyodtam. Mit is várhattam volna egy vámpírtól? - Meddig fogod még felemlegetni a tinédzserkori ballépésemet? Vérszívó vagy, nem nyújthattam rögtön a kezemet. - Megvontam a vállamat, közelebb lépdelve hozzá kitártam a karjaimat és magamhoz öleltem. Először Chad bukkant fel itt, mint régi ismerős, most pedig Shanna? Ez a világ igazán nagyon kicsi. - Csak egy munka hozott ide, pár napig leszek, utána repülök Amszterdamba. Aztán hátha hazajutok anya szülinapjára New York-ba. De te? Mit keresel itt? Miújság veled mostanában? - Kérdeztem kedvesen, érdeklődve.
Nem minden barátság indul zökkenőmentesen, de néha megéri kockáztatni...
Mostanában túl sokszor menekültem, mintha az segítene bármin is, de még mindig túl keveset tudtam aludni, mert újra és újra átértem azt, ami hónapokkal ezelőtt történt. Ennyi idősen már ügyesebbnek kellett volna lennem. Tudnom kellett volna, hogy veszély leselkedik ránk, de el voltam azzal foglalva, hogy a lányom apját megtaláljam és visszahozzam neki, s ebbe mindenki elbukott. Nem kívánom senkinek se azt, hogy szülőként átélje azt, hogy milyen elveszíteni egy gyermeket. Még mindig égetett belülről a fájdalom és tudtam jól, hogy szép lassan el is fog pusztítani, akár veszek róla tudomást, akár nem. Kiköltöztem még a város mellé is, hiszen a ház romokba hevert és nem akartam oda többé betenni a lábamat, csak ha muszáj. Azóta pedig Nate is felbukkant. Biztosan örülnöm kellene, de még se megy teljesen. Úgy érzem, hogy igazából őt is elveszítettem bármit is tegyek vagy talán csak én lettem túl borúlátó. Magam sem tudom, ahogyan azt se, hogy pontosan mit is keresek ebben a városban, vagyis tudom, de fogalmam nincs arról, hogy merre is induljak el. Egy régi ismerőst keresek és itt talán meglelem, vagy találok nyomot arra, hogy merre ment tovább. Szükségem van arra a boszorkányra, akinek köszönhetően vámpír lett belőlem. Még akkor is, ha egykoron hazudott nekem és a bátyám vérével változtatott át. De legalább ennek köszönhetően még szorosabb lett a testvéri kötelék, még ha a föld is nyelte el őt. De mindent a maga idejében, így majd eljön az a pillanat is, amikor őt akarom megtalálni és nem pedig a több száz éve nem látott boszorkányt. Kezemet a kabátom zsebébe csúsztatom és úgy folytatom tovább a bolyongást, amikor is az egyik kirakatban megpillantok elsuhhani egy ismerős arcot. Sietve pördülök meg és próbálom megtalálni őt az utca forgatagában. Az is lehet, hogy már agyamra ment ez a sok évszázad, de végül elkezdek követni egy nőt, aki akár lehet egy régi ismerős, még ha nem is az, aki miatt idejöttem. Befordulok egyik utcáról a másikra, míg egyre inkább kihaltabb nem lesz a vidék, majd sietve fordulok meg, amikor magam mögül hallom a zajt. - Csak nem próbálsz meg megint megenni? – kérdezem tőle mosolyogva, de nem mozdulok meg. Régóta nem láttam már őt és fogalmam sem volt arról, hogy most itt él Sallie. - Mit csinálsz itt? Esetleg ideköltöztél? – kérdezem tőle kíváncsian, de a mosoly továbbra se tűnik el az arcomról.
Kezdőlap
Bocsánat, hogy megint ennyit késtem 
■ ■
■ ■