A szavaira csak bólintok. Jól gondolta, a munkám az, hogy ne tévesszem őt szem elől, akár szeretné, akár nem. A munkámnak pedig eddig is eleget tettem, és nem szerettem volna, ha a mai nap kivételt képezne. Ezért engem vettek fel, ezt várják el tőlem. A seregben hozzászoktam ehhez, a nyomáshoz és az esetek túlnyomó részében fennálló életveszélyhez. Azt szokták mondani, hogy az ember nyomás alatt teljesít a legjobban. A munkaadóm alaposan átvilágított, beszélt a parancsnokommal, ezek alapján döntöttek. Nem vették félvállról a megfelelő ember kiválasztását, én pedig meghálálom ezt. Elvégre, a fizetésemet tőlük kapom. Az ember pedig általában keményen dolgozik ezért, én sem vagyok kivétel.
– Remélhetőleg ebben az esetben sem pártol el a szerencsém. – ami azt illeti, egyetlen ember szeszélyeinek voltam csak kitéve az életem során. Az apáménak. Ő igen érzelmektől fűtött ember volt, megesett, hogy nekem kellett hazahoznom, miután összeverték, mert az alkohol mámorában úszva jó ötlettnek tartott egy-egy kocsmai verekedést. Biztos voltam benne, hogy Ms Monell minden bizonnyal másként vezeti le a frusztrációját, de mivel kevés ilyen helyzetben találtam magam az elmúlt években, nem tudtam, hogy mire számíthatnék. Reméltem, hogy a szerencsém, ami eddig többségében nem hagyott el, segíteni fog.
Igyekszem az elkövetkezendő időben hozzászokni és… kevésbé kilógni a sorból. – habár az én szerepem egy ilyen eseményen soha nem lesz ennél több. Nem vagyok gazdag és aligha tudnám megtalálni az itteniekkel a közös hangot egy beszélgetés során. Amihez értek, remélhetőleg nem lesz szükség, az én szakmámban ez jelenti azt, hogy minden rendben volt. – Csupán csak más közeg az, amit megszoktam, szükségem van egy kis időre. – nem érzem úgy, hogy magyarázkodnom kéne, de ennek ellenére megtettem. A seregben nem várták el tőlem, hogy bármihez is az arcom adjam. Ráadásul, épp ellenkező volt a használtatásom, tekintve, hogy titkos akciókra küldtek ki, a lényeg az volt, hogy senki nem ismerjen. Itt sem hinném, hogy ez szükséges lenne, de minden bizonnyal kényelmesebben fogok mozogni később, ha már megszoktam Ms Monell közegét.
Időnként visszanéztem, hogy lássam Ms Monell mit csinál és hol van. Csupán csak tettem a dolgomat. A kinti levegőt szívni sokkal jobb érzés volt, mint a bentit. Mindig is kissé fojtogatva éreztem magam a jómódúak körében. Mivel soha nem tartoztam közéjük, bennem is kialakult egyfajta ellenszenv velük kapcsolatban. Ezt azonban kellőképp elnyomtam, én magam is osztottam azt a nézetet, miszerint egy embert nem lehet megismerni néhány pillantásból, legyen szegény, vagy gazdag. Ennek ellenére nem éreztem jól magam köztük, és ez minden bizonnyal meg is látszott, ahogy már Ms Monell is említette azt. Idegenként hatok ebben a környezetben, és úgy is éreztem magamat.
Meglepetten fordulok a hang irányába, mikor Ms Monell mellém lép, majd vetek egy gyors pillantást a bent lévőkre. Ugyan az idő telt, de még mindig egész népes vendégsereg tartózkodott odabent. Hirtelen ötletem sem volt, hogy mi lehet ennyire érdekes egy múzeumban.  Én magam, mint művészetekhez nem túlzottan értő ember, ezt igencsak túlzásnak éreztem. Szóra nyitottam volna a számat, de helyette csak értetlenül ráncoltam a homlokom, mikor megemlítette az ajánlatát. A szóban forgó férfi felé néztem pár pillanat erejéig, majd pár pillanat múlva bólintottam és Ms Monell felé nyújtottam a karomat. Ha belém karolt, elindultam vissza a terembe a kijárat felé. Igyekeztem úgy tenni, ahogy mondott és megpróbálni nem úgy viselkedni, ahogy… viselkednék. Ez annyit fedett le, hogy a lehető legbarátságosabb mosolyomat igyekeztem elővenni, és próbáltam minél kötetlenebbnek tűnni. A szemem sarkából figyeltem a férfit, akitől megakart szabadulni. Felénk vette az irányt, azonban mikor elénk került és találkozott a tekintetünk, megtorpant és nem jött tovább. – Mit tett az úr, hogy így szeretné elkerülni? – pillantottam Ms Monell-re, majd a biztonságiak mellett kisétálva másodpercekkel később már a folyosón álltunk. – Felteszem, szeretné elkerülni a kint tartózkodó embereket, akik a médiát képviselik. Kérem! – mutattam a folyosó vége felé. Mint mondtam, az épület alaprajzát tüzetesen átnéztem, így több lehetséges útvonalat is kialakítottam. Két hátsókijárat van, illetve egy lezárt, de ugyanakkor nem figyelt folyosórész ezen a szinten, ami a szomszéd épületbe vezet. – Remélem sikerült teljesítenem a kérését. Igyekeztem … kevésbé testőrösebb lenni. – mondtam, miközben az ajtóhoz érve előre engedtem Ms Monellt, majd követtem. – Még két folyosó, és egy ajtó visz át a szomszéd épületbe. Remélhetőleg nem zárták be. – abban az esetben egy hátsó kijáratot kell igénybe vennünk. Ott több esélye van, hogy kellemetlenkedő alakokba futunk a médiától.

Ha ön mondja, hölgyem. – bólintottam végül a szavaira. Abban kételkedtem, hogy egyszerű ízlése lett volna a kezdeteknél. Valószínűleg akkor most nem lenne itt. Amennyire én azt megtudom ítélni persze. Ami az én ízlésemet illeti… a legkevésbé sem volt kifinomult. A művészethez soha nem konyítottam, bár kevés olyan embert ismertem eddig, aki igen. A zenei ízlésem igen… szegényes, ahogy egy bajtársam fogalmazott. Ritkán hallgattam és hallgatok mind a mai napig. Leginkább a régi idők zenei világát kedvelem, a klasszikus zene sem áll túlzottan távol tőlem, bevetések előtt azt hallgattam. Segített. Mindenkinek vannak babonái. Van, aki a zokniját fordítva hordja, én klasszikus zenét hallgattam.
A sejtésem beigazolódott, a reakcióját látva pedig már biztos is vagyok benne, hogy a biztonsági intézkedések aligha érdeklik őt a jelen pillanatban. Ez mindig így van. Amíg nem történik gond, akkor mindenkit a biztonság érdekel a leginkább.  Ha ezek tényleg megtörténnének, akkor maradjon mellettem, több lehetséges útvonalat is találtam. – nem elég felkészülni a bajra, a legrosszabbra kell mindig készülni, ezt tanították nekem és ez sokszor meg is mentett. Remélhetőleg nem szükség arra, hogy őt is megmentse. Jobb szeretném, ha ez az esemény gondtalan és eseménytelen lenne, leszámítva persze a tervezett műsorokat, vagy akárminek is hívják itt a beszédeket és a többit.
Azt nem kétlem. – apámtól mindig azt hallottam, hogy a nőkkel csak a gond van. Ő maga nem vetette meg a gyengébb nem társaságát, természetesen soha nem kötötte le magát. Ebben is különböztünk. Nem arról van szó, hogy én megvetném, csupán csak sokkalta… szegényesebb életet éltem ilyen formában. Az én életemből kimaradtak az egyéjszakás kalandok, a hosszabb és kevésbé hosszabb kapcsolatok, na meg a családalapítás, amire aligha fog már sor kerülni. – Valóban? Ez… igen meggyőző stratégiának hangzik, ha megfelelőlen sikerült felkészülnie. – úgy tűnik nem én voltam az egyetlen, aki az éjszaka nagyrészét nem álomban töltötte. Kissé meg is lepett, de jó értelemben, nem gondoltam volna róla ezt. Meglepett, pozitív értelemben persze. Megkönnyebbülök kissé, mikor nyíltan kimondja, hogy csak viccelt a felszínességgel, de választ nem adtam egyből. Nem tudtam egyből. – Időnként, úgy tűnik. Igyekszem. – ami azt illeti, nem tartottam magamat különösebben humoros embernek. Többek között ezért is mondta Dr. Mullins azt, hogy fejlesztenem kell a társalgási képességemet, mert beszéd nélkül nehéz barátokra szert tenni. Ebben igaza van, ez kétségtelen.   – Szerencse. – bólintottam, majd halvány, de hálás mosolyra húztam a számat, mikor megigazította a nyakkendőmet. Le sem tagadhatnám, hogy ritkán öltöztem ki az elmúlt években.
A szavaira csak homlokráncolva pillantottam rá. Nem igazán értettem hirtelen, hogy miért mondja ezt. Finoman szólva sem arra számítottam, amikor végül folytatta a mondandóját. Akartam valamit mondani, de végül inkább csak nyeltem egyet. Nehezen lehetne vitatkozni azzal, hogy az arcom kevés dologról árulkodik. – Ez igazán… hízelgő, de a barátnője bizonyára csak most lát először ön mellett. – ahogy mindenki más, tekintve, hogy nemrég kezdtem csak, mint testőr. – A teremben vélhetően rengeteg jóvágású úr van, aki szívesen megismerkedne vele. – a vendégeket nem csak gazdagok, de szakmabeliek is alkották, hacsak logikusan akarom nézni, teljesen érthető az, ha mindenki ezekkel a férfiakkal kíván beszélgetni. – Önnel is, természetesen. – tettem még hozzá. Az eddig látottak alapján ez az este erről szólt. Az ismerkedésről. Biztos voltam benne, hogy én vagyok a legkevésbé vonzó opció az itt jelenlévő hölgyek szemében. Általam nem nyerni ugyanis kapcsolatokat, vagy egyéb hasznos dolgokat, és valószínűleg nem is én adom a legjobb társaságot az itt jelenlévők között. Nem véletlen, hogy a legtöbbet észre sem vettek eddig, amiért hálás vagyok. – Ne aggódjon, vigyázok magamra! – hogy az ő szavaival éljek. Sok bajtársam volt, akik igazi nőcsábász hírében álltak. Én nem voltam köztük, minden bizonnyal kevésbé állt jól az egyenruha.
Elnézést, hagyom, hogy beszélhessen az úrral! Sok szerencsét! Ha bármi gondja lenne, az erkélyen megtalál! – a balkon felé haladva udvariasan bólintottam a hölgy felé, aki minden bizonnyal az említett Sage volt. Tekintve, hogy a körülöttem lévők közül egyedül ő figyelt.
Az erkély nagyobb volt, mint gondoltam volna a tervrajzok alapján. Sok ember elfért itt, iszogattak, egyesek dohányoztak, mikor megkínáltak, határozottan, de udvariasan utasítottam azt el. A seregben eltöltött évek alatt én is rászoktam, azonban immár több, mint három éve nem szívtam egyetlen slukkot sem. A korláthoz lépve lepillantottam azokra, akik még mindig kint álltak. A vendégek egyfolytában érkeztek, és természetesen nyomukban fotósok loholtak. Soha nem értettem, miként tudják ezek az emberek elviselni ezt a nagy nyilvánosságot. Gondolom, erre is születni kell.

Igen, ahogy mondja. Meghagynám ezt a fajta előnyt Önnek. – bólintottam. Ha rákényszerítenének, akkor sem menne az eredményes párbeszéd a vendégekkel. Fogadni mernék, hogy az érdeklődési köröm eltér az ittlévőéktől, ahogy a bankszámlámon lévő összeg is. Szegény környezetben nőttem fel, mindig is idegennek éreztem magam azok között, akik szerencsés anyagi helyzetben tudhatták magukat.
Nincs érzékem a művészetekhez, hölgyem. Az ízlésem meglehetősen egyszerű. – egyszerűbb, mint az itt lévőké. A lakásom kicsi és letisztult, szó szerint. Néhány dobozom van csak csupán, de nem pakoltam ki. Egy matracom van és egy asztal, hogy étkezhessek. Saját bútorom nincs, csak ami alapból ott volt. A munkám miatt nem fogok sokat odajárni, de nem különösebben bánom a dolgot.
Ez egy igen tágas hely, sok vendéggel. Egy ilyen esemény több embert igényelne, mint amennyi van. A személyzet átvilágítása valószínűleg megtörtént, de aligha volt alapos. – az ilyenekkel ritkán foglalkoznak, pedig talán ezzel kéne a leginkább. A személyzetet mindig a szegényebbek adják. A szegényebbek pedig helyzetüknél fogva irigyek azokra, akiknek több van. – A leggyorsabb menekülési útvonal pedig nem opcionális, mert több folyosó is le van zárva, feleslegesen. Lehetne rosszabb is. – összegeztem a dolgokat, aztán elnézést kérő pillantást vetettem Ms Monell felé. Aligha érdekelték őt a biztonsági intézkedések. Avagy, azok hiánya. – Igyekszem. – talán nem ezt kellett volna mondanom, de hirtelen nem tudtam mást kinyögni. Megértettem, hogy Ms Monell-t miért idegesítette az, ahogy a munkámat ellátom. Ahogy értesültem, az elődöm igen lazán kezelte a biztonsági kérdést, én ellenben komolyan veszem. A fronton megtanultam értékelni a biztonságot. Az ember tűzharcok közepette hálát ad, ha pillanatokra is, de elül körülötte a zaj.
Szóra nyitottam a számat, de végül csendben maradtam inkább és bólintottam egyet. Nem akartam rontani azzal a helyzetemen, hogy megszólalok. Az összes elismerő pillantás egyfajta bók volt a számára, már többet kapott a belépéskor, mint ahány embert fordítottak a biztonságra. Valószínűleg úgy bókoltak neki a mindennapokban, amilyen gyakran más cipőt köt. Követtem Ms Monell pillantását pár másodpercig, hogy lássam a férfit, akiről beszélt. Olaszország hallattán kissé meglepődtem. Jártam már külföldön, leginkább háborús zónákban, Európában még soha. – Tehát… mit fog tenni? Beszél vele? Vagy… vacsoráznak? – nem igazán tudtam eldönteni, hogy mit kérhetnek egy efféle dologért cserébe. Az a férfi az elmondottak alapján sok modellel üzletel és még többet foglalkoztat. Mi alapján dönti el, hogy ki az, akit előnyben részesít? – Sajnálom, nem arra akartam célozni, hogy… felszínes lenne. – ráztam meg a fejemet. Hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy miért mondta ezt. Talán félreértett. Nem szándékoztam őt felszínesnek titulálni, csupán csak... a rendezvény okát fejtegettem. – Én csak… kevés pompában volt részem ezelőtt, igyekszem hozzászokni. – még akkor is, ha nem értem, vagy nem miattam van. Az elmúlt éveket bázisokon töltöttem, egy kis kabinban éltem, a mindennapjaimat a gyakorlatozások tették ki, már amikor nem küldetésre vezényeltek. – Tehetek önért valamit? – pillantottam rá kíváncsian. Nem szerettem volna ellenszenves lenni, és megsérteni sem volt szándékomban, ha esetleg így tettem volna. Számomra ez a környezet idegen, a szabályait még szoknom kell, de, mint minden más, ez is csak idő kérdése.

Én magam nem voltam kifejezetten csodálója ennek az intézetnek és társainak sem. Fiatalabb koromban nem jártam ehhez hasonló helyeken, apám szerint a  múzeumok csak a múltat őrzik meg és nekünk a jelenben kell élnünk. Ez inkább csak a kifogás volt. Nem érdekelte őt, soha nem tartotta sokra a kultúrát és a történelmet. Ebből kifolyólag történt, hogy tanítási órák helyett általában vadászni vitt magával. Ennek következtében nem is tudtam befejezni a tanulmányaimat, a sereg volt az egyetlen olyan opció, ami egy hozzám hasonló fiatalnak valamiféle jövőt ígért. Jövőt, amit nem feltétlen él meg.
Kissé kényelmetlenül éreztem magam a gazdag és befolyásos emberek között. Már a seregben elhatárolódtam a politikától, egyes bajtársaim előszeretettel beszéltek ilyen dolgokról, volt, amelyikük a leszerelés után ezt a pályát is választotta. Nekem sanszom sem lehetett volna rá, és nem is kifejezetten vágytam rá. A rivaldafény nem az én világom, mindig is jobban szerettem azt, ha én csak… csendes figyelője voltam az eseményeknek. A csillogást meghagytam azoknak, akik vágytak rá. Nem igazán volt dolgom azon kívül, hogy odafigyeljek. A vendégek elkerültek, volt, aki megszólított, de tájékoztattam róla, hogy nem vagyok tagja az adományozóknak, sem a vendégseregnek. A jótékonyságot tisztelem, ugyanakkor jól tudom, hogy ritkább, mint amit képzelnek róla az emberek.
Bejártam az épület bejártható részeit, nem kívántam a tiltott, vagy zárt területekre lépni. Kamerák voltak szinte minden folyosó sarkán, én pedig sok mindent tudok ugyan, de láthatatlanná válni nem. Nem nézték jó szemmel azt, amit csináltam, de nem zavartattam magam. Nem ismertem a biztonsági főnököt, a pozíciója pedig nem jelenti azt, hogy már is meg kell benne bíznom. Korán megtanultam, hogy csak is magamban bízhatok meg feltétel nélkül. Én felelek Ms Monell biztonságáért, akkor is, ha ő nagyvonalúan magára vállalja a felelősséget ezen az eseményen. Mondtam neki is, fogja fel úgy, hogy én is nagyvonalúan elutasítottam azt, levéve így a válláról egy vendég biztonságának a terhét.
Attól tartok, hogy a külsőségeket leszámítva, merőben más vagyok, mint a vendégek többsége. Ez az ön társasága. – ő ismerte ezeket az embereket, ő tudott velük beszélni. Én nem voltam elég… nyitott, talán ez a legmegfelelőbb szó, és nem is forogtam azokban a körökben, mint a vendégek. A szavait hallva magam mögé pillantottam, de a képet látva nem igazán gyúlt megbánás bennem. Hétszáz éves vagy sem, nem tartottam valami túlzottan lenyűgöző darabnak. A művészethez nem volt sok érzékem, nem is álltattam magam azzal, hogy értenék hozzá, de az ember látja, hogy mi szép, és mi nem. – Ami azt illeti… ártott a szememnek. – vontam meg a vállamat és halovány mosoly kúszott az arcomra. Bele sem merek inkább gondolni, hogy milyen áron kelhetett el ez a förtelem. – Többnyire. – bólintottam a szavaira. – Én másként jártam volna el bizonyos kérdésekben. De nem kell, aggódjon. – csóváltam meg a fejemet. Tudtam, hogy nem szánta komolyan a szavait, de… ez volt a munkám, én kénytelen voltam komolyan venni. A seregben nevelték belém a tökéletességre való törekvést. Ami azt illeti, nem volt nehéz belém nevelni, az életben maradáshoz elengedhetetlen volt.
Úgy tűnik remekül választott, a teremben lévő férfiak igen jelentős része árgus szemekkel figyeli önt. – mondtam, mikor néhány pillanatra a körülöttünk állókat néztem. Ez volt a dolgom. Nézni és figyelni. Nem igazán titkolták azt, amit csinálnak, így nehéz lett volna nem észrevenni. Bizonyára sokan megjegyezték már neki, hogy remekül fest. Én magam nem tettem, de nem hinném, hogy kellett volna. Valószínűleg anélkül is tudja, és megteszik helyettem éppen elegen. – Sok női vendég pedig irigykedve. Az ehhez hasonló események inkább erről szólnak, eddig úgy tapasztalom. A külsőségekről, a kapcsolatépítésről, semmint a művészetről. – vagy épp az adományozásról. Az adományozás egy kedvesen hangzó álca, arra, hogy ezek az emberek még több jövedelmező kapcsolatra tegyenek szert.

Minden úgy zajlott, ahogy kellett. Beszéltem a házigazda biztonsági főnökével, felvilágosított arról, hogy miként szeretnék megoldani a biztonsági kérdéseket, és betölteni a réseket. Arra számítottam, hogy nem fog velem beszélni, mondván, nem az én dolgom. Ennek ellenére viszont együttműködőnek bizonyult egészen addig, amíg a komolyabb kérdésekre rá nem tértünk. Akkor már elküldött a fenébe, nem éppen választékosan. Nem tehettem semmit sem, nem az én hatásköröm volt, így kénytelen voltam annyiban hagyni a dolgot.
Az autóban a sofőr mellett ültem, az út biztonságosan zajlott le, kisegítettem Ms Monell-t, majd az épületbe kísérve eltűntem a közeléből néhány percre, hogy felfedezzem a helyet. Mivel ez egy nyilvánosan látogatható hely, így az alaprajzokat sikerült kikérnem, még az este előtt memorizáltam azt, tudom, hogy merre vannak a vészkijáratok, a lehető legrövidebb utat is kikalibráltam hozzájuk. Azért kellett körbe nézek, hogy lássam miként biztosították a helyet. Nem volt sok biztonsági ember a teremben, a bejárati ajtónál is mindössze hárman álltak, bár igaz, a vendégek nem éppen arról voltak híresek, hogy bármiféle bajt is okoznának. Azonban nem csak divattervezők és modellek voltak itt, több gazdagabb, nevesebb ember is eljött, valamiféle adománygyűjtő est volt ez, az információim alapján, bár a sejtésem szerint az ilyen események csak árnyékolnak egy másikat. Az ajtóhoz érve megpihent a tekintetem egy férfin, akit éppen akkor lépett be a terembe.
Tartsa magát távol Ms. Monell-től. – helyeztem a vállára egy pillanatra a kezemet, hogy rám figyeljen. Ismertem a férfit, többször is meggyűlt már vele a bajom igen rövid idő alatt.
Nem tehetem. Újságíró vagyok.
Próbálkozzon. Jobban jár. – biccentettem felé kimérten, mielőtt elengedtem volna a vállát, hagyva, hogy menjen, amerre akarjon.
A magazinok fizették néhány emberüknek a belépési díjat, ami jóindulattal sem volt alacsonynak nevezhető. Az ittlétem leginkább ezért volt szükséges, hogy ne bizonyuljon egyik firkász sem túlzottan agresszívnak, ha arról van szó, hogy választ kapjanak egy kérdésükre. A tekintetemmel Ms Monell után kutattam. Magasabb voltam, mint a vendégek többsége, így könnyebb dolgom volt. Pillanatok múlva ki is szúrtam őt, így felé vettem az irányt, de látva, hogy éppen egy férfival és annak partnerével beszél, távolságot tartottam és a fal mellett figyeltem az eseményeket. Ez volt az első ilyen helyzetem. Mindenhol drága ruhába bújt hölgyeket és szmokingos férfiakat láttam. Kevesen hoztak testőrt, úgy látszik a többség bízott a házigaza biztonsági személyzetében. Ha Ms. Monell így is tett, én magam nem. A védelme érdekében pedig én járok el, ahogy azt jónak látom. A társaságom viszont nem kívántam ráerőltetni, éppen ezért is álltam meg tőle néhány méterre, hagyva, hogy beszéljen, akikkel szeretne.