Share | 

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Tartózkodási hely :
nola Δ
Hobbi & foglalkozás :
businessman Δ
Humor :
unsolicited Δ



A poszt írója Luke Meyers
Elküldésének ideje Hétf. Aug. 06, 2018 7:15 pm
Ugrás egy másik oldalra


-Pedig jól tudod, hogy igazam van. Ott és akkor … nem kellett volna, hogy könyörületet mutass. De te mutattál. – ez pedig soha nem volt annyire jellemző Lzzy-re. Mindig is keményen tartotta a gyeplőt, tudta, hogy érje el, amit akar. Mindig is csodáltam ezért, és szűklátókörűség lenne azt hinnem, hogy én rajtam ezt soha nem alkalmazta. Nekem viszont … valahol talán szükségem is volt erre. Lzzy-re. Ő olyan volt már akkor is, mint senki más. Ami másokat megijsztett benne, engem az vonzott a leginkább, és vonz még most is. Hiába tette ezt magával, hiába nézz rám így. Tudom, hogy ott van.
-Inkább tartsd magadban, lassabban száradsz majd ki. – feleltem a szavaira, igyekezvén minél érzelemmentesebbnek tűnni. Nem volt éppen könnyű feladat. – Talán azt akarnád, hogy az legyek? – pillantottam rá futólag. Kár volt rákérdeznem, a mostani állapotában alighanem mindent megtenne, hogy bántson valahogy. – Tudod, hogy milyen vagyok, Lzzy. Szeretem a szép szavakat, de tudom, hogy nem mindig igazak. Az igaz szavak pedig nem mindig szépek. Téged szeretni pedig … nos, az sem éppen mindig egyszerű. – ejtettem meg egy halovány mosolyt, elfeledkezve egy pillanatra a jelen helyzetről. Lzzy soha nem tette könnyűvé a dolgomat, talán direkt is, de ez valahogy inkább inspirált mindig is, semmint visszavetett.
Ahogy felpillantottam rám, láttam Őt. Nem azt a Lzzy-t, akit az előbb, hanem azt, aki … aki tényleg Ő. Aki nem bújt el egy … páncélként szolgáló személyiség mögé, hogy védje magát. Aki volt annyira bátor, hogy … felvállalta, amit érzett.
- Lzzy…   sóhajtottam, a fejemet csóválva. – Ne, hadd segítsek, nem kell megtenned! Kérlek … Lzzy, ne! – nyúltam utána, de ahogy a szemébe néztem, megint csak ugyanazt láttam: semmit, kifejezéstelen tekintetet. – Kérlek … megbeszéljük, rendben? Csak … beszélj hozzám, jó? Légy önmagad, nem erőltetek rád semmit, csak … beszélj hozzám, Lzzy! – kértem, nem távolodva el tőle továbbra sem. Igen, ott volt bennem az, hogy ez egy nagyon rossz döntés, de … az előbb láttam őt. Nem fogom elengedni és tovább kínozni. Ott van, előtudom csalni, valahogy.  
Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Keresem :
Tartózkodási hely :
▲ I'm on to you ▲
Hobbi & foglalkozás :
▲ machine genius and bar owner ▲
Humor :
▲ bloody ▲



A poszt írója Lzzy R. Morrow
Elküldésének ideje Hétf. Júl. 16, 2018 7:49 pm
Ugrás egy másik oldalra

-Felülkerekedni saját magamon? Mi ez az arisztokrata szöveg? Felcsaptál pszichológusnak?-vicsorgok.-Ezzel szart se fogsz elérni.-ejtek el megvető vigyort, mintha érdekelne, hogy mit mond, bár az elszánt arckifejezéséből azt szűröm le inkább, hogy ő valahol az érdekel és a nem érdekel között lebeg fél úton. Jobban tenné, ha nem sokáig kételkedne. A kételkedés gyengévé teszi az embert.
Felnevetek kínomban. Mindenem sajog, de lenyalom a szám szélén végiggördülni készülő vércseppet. Tekintetem megvillan egy pillanatra.
-Ó komolyan, ettől a begyakorolt szövegtől hánynom kell. Azt hittem több szorult beléd. De látom, az ékes szólás nagymestere lettél. A szavak és nem a tettek embere.-de a tű hamarosan eléri testem és égni kezdenek a testemben cikázó erek. Mintha sósavba mártották volna minden porcikám. A tiszta fájdalom... és a pillanat, mikor tekintetem találkozik övével. Az a pillanat, ami hasonlított első találkozásunkéra... Szinte szavak nélkül könyörgött. És ahogy akkor, most is, mintha megesett volna a szívem rajta. És újra dobogni kezd. És újra menekülni akarok előle. Újra gyengének érzem magam előtte. Csak törékenynek, semmi másnak. És újra látni vélem a férfit, aki ismer és aki elől épp ezért futni szeretnék és sose hátra nézve magam mögött hagyni egy életre. Vagy most...
Rá nézek. Sok mindent akartam mondani és semmit egyszerre. Amit éreztem, gondoltam és az, amit a múltamban tettem, szöges ellentettje volt egymásnak. Meg akartam ölni, tényleg el akartam taposni pár órája, pár napja. Nem akartam, hogy éljen, hogy emlékeztessen. És mégis most itt volt. Túl közel tőlem, de túl távol is ahhoz, hogy megérthessen. Mert elzártam előle mindent, és nem beszéltem. De már éreztem. És nem akartam, hogy segítsen.
-Tudod, hogy újra meg fogom tenni...-szemébe nézek, őszintén és mélyen, talán úgy, ahogy még sosem tettem.-Meg fogom tenni Luke, mert Én nem olyan vagyok, mint te.-próbálok hátrébb lépni, és azt a fél lépést, amit erőm és a láncok engednek, meg is teszem, míg ő alig egy karnyújtásnyira van tőlem. Az őszinte énem most nem akarta, hogy itt legyen. Nem akartam, hogy így lásson, de megkockáztatom még azt sem, hogy ismerjen. Mert bár nem mutattam, a saját lelkiismeretem egészen máshogy működött, mint ahogy azt hihette. Szememből eltűnik minden érzés. Újra megkeményedik a szívem és arcomról semmit nem olvashat le. Érzem a fájdalmat, nem csak a fizikai részét, de nem mutatom jelét. Ahogy régen, most sem. Fáradtnak érzem magam és éhesnek. Egyszerűen megtörtnek.
Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Tartózkodási hely :
nola Δ
Hobbi & foglalkozás :
businessman Δ
Humor :
unsolicited Δ



A poszt írója Luke Meyers
Elküldésének ideje Szer. Júl. 11, 2018 6:14 pm
Ugrás egy másik oldalra


-Szerintem neked se. – feleltem a mosolyát látva. Lzzy különleges és ez nagyon is vonzó benne. Erős, de mégis törékeny, magabiztos, de kételkedik. Emiatt van most ebben a helyzetben is. Úgy látszik hiába élünk több száz évet, még így sem tudhatjuk biztosan azt, hogy kik is vagyunk valójában.
-Loptam a szmokingot. – javítottam ki. Annak idején szinte lehetetlen volt eltitkolni azt, hogy … nos, a szakadt és ütött kopott anyag hova is predesztinál engem. Ezért általában megloptam az urakat, a gyerekeiket, a helyi szabóságot, ha arra volt szükség. – Az egy szép estének indult. Miután végeztél velem, történtek még velem dolgok, míg te távol voltál. – kihasználtam a lehetőségeket. Az erőt az időt, azt a sok hirtelen kinyíló ajtót, amik ugródeszkaként szolgáltak, hogy feljebb juthassak. Nem kellett többet színlelnem, szerepet játszanom. A szmoking a sajátom lett, nem loptam, nem foltoztam, ha kiszakadt, vettem egy újat, mert már megtehettem.
-Bizonyára most már bánod, hogy átváltoztattál. – felelem a szavaira, a jelen helyzetére utalva. Fáj ezt nekem is kimondanom, és valószínűleg a válasza is épp úgy fájni fog. – Hálás vagyok, Lzzy. És le vagyok nyűgözve. Akkor és ott, abban az állapotodban … képes voltál felülkerekedni saját magadon. – meg kellett volna ölnie, ez lett volna a logikus. Miért érdekelte volna egy parasztfiú élete, aki egy lopott szmokingban parádézott a sok úr és hölgy között, hogy megkedveltesse magát velük? Nem kellett volna, hogy érdekelje. Ő mégis tudott úgy dönteni, hogy megkíméli az életem. Hogy felajánl egy másikat a régi helyett.
-Azért élek, nem igaz? – pillantottam rá. Azért, mert ott és akkor valami megszólalt benne. A lelkiismerete, talán. De akármi is volt az, nem számít, csak az, hogy hallotta és hallgatott rá. Miért is ne hinnék abban, ami megmentett? – Inkább benned hiszek. Tudom, hogy több van benned. – láttam. Mikor újra találkoztunk, tudtam. Láttam a lehetőséget benne, hogy több legyen, mint … ösztönlény.
Cáfolj rám. – vontam meg a vállamat megállva előtte és lepillantva rá. Lzzy nagyszerű teremtés, ez tagadhatatlan. Most azonban inkább … csak közönséges. Egyszerű, gyenge, kiszámítható. Az érzések kikapcsolása nem előny, hanem egy vészkijárat a szakadék széle felé, ahonnan már csak egy lépés a zuhanás. Nem attól veszélyes valaki, hogy nem érez semmit. Épp ellenkezőleg. Az érzéseink birtokában és hatása által leszünk kiszámíthatatlanok.
-Igen, tudom. – sóhajtok fel, a ”jókívánságait” hallva, ahogy hátrébb lépek tőle. Nem élvezem, legkevésbé sem. Nem örülök, hogy így látom, de nem fogom csak úgy elengedni őt így. Ha ezután el is akar menni … nem tehetek ellene semmit, de ne így tegye. Jobbat érdemel, ha nem is hisz benne.
Ahogy viszont rám néz, összeszorul a szívem és forog a gyomrom. Jól tudom, hogy erősebbnek kell lennem, de nehéz ezt látva. Közelebb lépek felé, ahogy leguggolok, nem eresztve el a tekintetét. Az Ő tekintetét. – Lzzy … - nyújtottam felé a kezemet, és bár tudtam jól, hogy ez talán hiba, nem tudtam megállni. – Kérlek … hadd segítsek. – nyeltem egy nagyot, ahogy előrébb léptem, kevesebbre voltam tőle, mint egy karnyújtásnyira. Nem akarom elveszteni, de engednie kell, hogy segítsek.
Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Keresem :
Tartózkodási hely :
▲ I'm on to you ▲
Hobbi & foglalkozás :
▲ machine genius and bar owner ▲
Humor :
▲ bloody ▲



A poszt írója Lzzy R. Morrow
Elküldésének ideje Csüt. Jún. 21, 2018 7:22 pm
Ugrás egy másik oldalra


-Látod? Fogalmad sincs róla ki vagyok.-szám sarkába ironikus, sötét mosoly húzóik. Olyasfajta, amitől mást már a hideg rázna. Vagy elkezdene azon gondolkodni, hogyan szerezhet meg magának, s egy túlfűtött éjszakában kezdene reménykedni. Aminek a vége ugyan az lenne, mint az elsőnek. A fejét sajnálatos módon el kellett volna választanom a törzsétől és a nyakától.
-Melyik részét hagytad ki? A parasztfiúnak születtem az isten háta mögött, hogy szakadt szmokingot próbáltál minél finomabbnak és szebbnek beállítani, hogy ne jöjjenek rá, hogy egy senki vagy? Vagy azt a részt, ami hozzám köt?-érdeklődöm. -248 éves vagy. Nekem köszönhetően. Ha nem tettelek volna azzá, ami most vagy, már a csontod maradványait is felzabálták volna a bogarak valami jelöletlen tömegsír alján.-hangom hideg, a szavak könnyedén és érzelmektől mentesen szelik át köztünk a levegőt, nem mutatva jelét sem annak, hogy talán egy nap nem csak egy csonthalomként gondoltam rá, akit hús és emberi vér tart még egyben ennyi év után is. De most nem volt más, mint egy ellenség.
-Vámpírként komolyan hiszel a lelkiismeretben? Szánalmas.-szegem fel fejem, bár ha én nem estem volna a sajátom csapdájába, nem itt lennék. A saját lelkiismeretem ugyanis könnyűszerrel kapcsoltam ki nem is olyan rég. Erre ő képtelen volt. Én nem először gyakoroltam ezt a képességem, vagyis a vámpírok egy előnyös tulajdonságát.
-És te elhiszed, hogy túlnőttél rajtam?-bár nem sok mozgásterem van, szemöldököm elég megvetően emelkedik így is, mit sem törődve azzal, hogy kettőnk közül ő van lépéselőnyben én pedig inkább vagyok gyenge, mint erős. Érzem, ahogy a halál a nyakamba suttog. Mert el akarja érni, hogy ezt el is higgyem. Hogy ez az utolsó pár órám vagy napom a földön, amit mellette töltök.
A függöny mögül előtűnik a nap. A húsom ég, a szaga épp olyan borzalmas, mint az érzés, ahogy minden sejtem gyógyulni próbál.
-Dögölj meg Luke!-sziszegem, egy erőteljes üvöltés után, amit a tű és a benne lévő lötty váltott ki belőlem.
A saját vérem érzem számban, ahogy lecsorog szám szélén, végig nyakamon, és tűnik el a kivágott ruha mögött. A sötétség vonzott. És ahogy tekintetem megtalálja tétova alakját, érzem, hogy összeszorul ismét a torkom. Nem! Nem! Nem! Üvölt bennem egy hang. Hangosan és fájdalmasan, ragaszkodva a sötétséghez, az érzéshez, hogy nem kínozza semmi testem. Persze jelenleg nem így érzem, de az más fajta fájdalom. Sose érthette, sose beszéltem, sose akartam emlékezni. De abban a röpke másodpercben, mikor ellép tőlem és találkozik tekintetünk, újra érezni kezdek.
A szememből hangtalanul hullik le a könnycsepp, ahogy elengedem azt, mihez eddig felfoghatatlanul ragaszkodtam. De nem szólalok meg. Magányba burkolózom, ahogy átjárja testem a fájdalom. És talán most lát először sírni. Még ha csak egy kósza könnycsepp formájában is, de ott volt az a kis sós cseppecske. Tekintetem nem ereszti övét, és bár dobog a szívem és érzem a testem újra és újra átjáró fájdalmait, nem szólalok meg. Nem mozdulok. Tekintetem üveges és az a tükör, ami visszanéz rá, törött. Sosem mutattam ellene a bennem rejlő sötétséget, most egy részével megismerkedhetett. Újra láthatta a nőt, aki gondolkodás nélkül mészárolt le átváltozása estéjén egy egész bálteremre való embert.
Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Tartózkodási hely :
nola Δ
Hobbi & foglalkozás :
businessman Δ
Humor :
unsolicited Δ



A poszt írója Luke Meyers
Elküldésének ideje Szer. Május 30, 2018 5:32 pm
Ugrás egy másik oldalra


- Egy kicsit. – értettem vele egyet, felsóhajtva. Az öröklét nem jelenti azt, hogy a végtelen idő egyet is jelent a …teljeséggel. Sok minden más lesz, kimarad, mert nincsenek korlátok. Nincs idő, vagy betegség. Ami az emberi életnek gátat szab, lényegében az is teszi azzá. A  legtöbb dologra igaz, hogy nem azért szépek, mert örökké tartanak. A mi helyzetünk nem szokványos, nem egyszerű. De semmi sem az, ha közrejátszanak az érzelmek. – Te pedig a szokottnál is cinikusabb vagy. Nem hittem volna, hogy ez lehetséges. – Lzzy soha nem a derűlátásáról és az optimizmusáról volt híres. Úgy látta a dolgokat, mint én: reálisan. Csak míg én olykor reménykedtem, ő a földön maradt.
- 248 éves vagyok, Lzzy. Nem mindent írtam bele az önéletrajzomba.  ironizáltam, habár korántsem jókedvemben. Nekem is kellett olyan dolgokat tennem az életben maradásért, amire nem vagyok büszke, de szükséges volt meglépni őket. – Talán sajnálnád a lelkiismeretem? – kérdeztem, habár tudtam a választ. Aligha. Talán tényleg túlértékelik a lelkiismeretet. Én soha nem tudtam tőle teljesen megszabadulni. Igyekeztem, de aztán rá kellett jönnöm, hogy nem állna jól. – Tudod, mint mondanak a tanárokról. Akkor jók, ha túlnőnek rajtuk …   pillantottam rá, megvonva a vállamat. Inkább csak heccelni akartam, semmint sértegetni. Azon dolgokban, amikben Lzzy jeleskedett, a jellememből adódóan nem is tudtam volna jobb lenni. Ezért is működtünk mindig annyira jól. Kiegészítettük egymást, elfedtük egymás hiányosságait.
Grimaszolva nézem, ahogy üvölt a fájdalomtól. Örülök, hogy nem látja most az arcom. Egyáltalán nem élvezem azt, ami történik. A látványát, a fájdalmát, és mindezt úgy, hogy én okozom. Nem élvezem, de nem tehetek mást. A ragaszkodás nem olyan, amit meglehetne szűntetni egyik pillanatról a másikra, én pedig az örökkévalóság tudatában döntöttem úgy, hogy ragaszkodom hozzá. Visszakapcsolom alapállapotba a szerkezetet, mikor látom, hogy Lzzy feje előrecsuklik eszméletlenül. Óvatosan lépek közelebb, ha esetleg próbálkozna valamivel, de ahogy leguggolok mellé megbizonyosodok arról, hogy ez most nem színjáték. – Lzzy…   -suttogom magam elé, ahogy rápillantok. – Sajnálom, de nem tehetek mást. – rázom meg a fejem, ahogy zsebemből előhúzok egy fecskendőt, verbénával megtöltve és belészúrom azt, hogy a vérébe kerülő méreg felébressze. Most nem pihenhet. Gyengének kell lennie, ha visszaakarom kapni.
- Száradtál már ki? – kérdezem tőle, ahogy távolabb lépek, kihúzva belőle a tűt, mielőtt felém kaphatna. Nem vagyok szakértő ebben, de azt tudom, hogy onnan visszahozni valakit, ameddig Lzzy is elment, úgy nem lehet, hogy a másik élvezze is. Most fáj neki, ha visszajön, elmúlik.
Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Keresem :
Tartózkodási hely :
▲ I'm on to you ▲
Hobbi & foglalkozás :
▲ machine genius and bar owner ▲
Humor :
▲ bloody ▲



A poszt írója Lzzy R. Morrow
Elküldésének ideje Szomb. Ápr. 28, 2018 7:53 pm
Ugrás egy másik oldalra

-Hát persze, hogy szeretsz! A szerelmed mi sem fejezi ki jobban, mint a jelen helyzet. És az, hogy nem örülsz annak, hogy így kell látnod. Ez egy kicsit Freudi.-idézek klasszikust, akit bár személyesen nem ismerhettem, egészen biztos, hogy a maga idejében zseni volt. Akárcsak Luke, aki masszívan hitt egy olyan dologban, ami sosem lehetett igazán övé. Bennem. Mert én nem akartam sehová és senkihez sem tartozni. A magam törvényei szerint éltem, szabadon, megtörhetetlenül.
-Gyakorlat? Kit kínoztál te meg utoljára? A lelkiismereted?-vonom fel szemöldököm, igaz, ez a mozdulat is fájdalmat okoz és gerincemen végigfut egy apró remegés. A fejem búbjától érzem a mozdulat hevességét. Gyenge vagyok, beismerem vagy sem, tényleg jó munkát végez.-És egy jó tanár, mellesleg.-célzok magamra, nem kis önimádattal hangomban, amiről fogalmam sincs, érződik-e megfelelő hangsúllyal, avagy sem. De tudom, hogy igazam van. Nálam jobban senki sem szolgálhatott számára tanárnak.
Hallom, amit mond, magamnál vagyok, de a megtévesztés nagymestere is. Szavai egyszerűen... csöpögősek. Felfordul a gyomrom, és nem akarom felfogni, amit hallok. Hidegen kell, hogy hagyjon.
De a lépések zaja nem felém jön. Az ablak visszaveri a hangot, hiába az előtte lebegő szövet. Nem teszi meg. Aztán..
A bőröm sisteregve, centiről centire kezd égni, a fájdalom olyan hevesen jár át, amit még nem tapasztaltam. Gyenge vagyok. Vér nélkül semmire nem megyek. Beharapom szám szélét, míg vérem nem serken, de nem bírom megállni. Üvöltök. A falak visszhangozva verik vissza kétségbeesett hangom. Körmeim tenyerembe vájom, vérem serken, mégsem foglalkozom vele.
-Ölj meg! Gyerünk!-tör elő torkomból, mikor már úgy érzem, lángra lobban testem a napsugarak perszelő érintésétől. De most tényleg kiütött. Elsötétült minden és egy röpke pillanatra éreztem valamit. Valamit, ami a sötétség mögött évek óta ott élt bennem. A magányt, amihez makacsul ragaszkodtam. És az emlékeket, ami éket vert ilyen formában bennem. A tény pedig, hogy megkaphatnám, amire évtizedek óta vágyom, s oly közel van hozzám... gyengévé kezd tenni.
Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Tartózkodási hely :
nola Δ
Hobbi & foglalkozás :
businessman Δ
Humor :
unsolicited Δ



A poszt írója Luke Meyers
Elküldésének ideje Pént. Ápr. 27, 2018 11:05 am
Ugrás egy másik oldalra


-Te viszont nem sajnálod, igaz? – emeltem fel a pillantásom rá. Elvégre, ő maga döntött úgy, hogy kikapcsol és … visszavedlik azzá, aki akkor volt, mikor megismertem és végzett velem. Nem ez volt a helyes döntés, elmenekült előlem, maga elől, előlünk, vissza abba a sötétségbe, amit jól ismer. Ez pedig nem érint túl jól, finoman szólva sem.
Némán, figyelmesen hallgatom végig a szavait, emésztve őket magamban, miközben beszél. Nem mosolygok, nem nevetek, leginkább csak … szomorú vagyok. Az ember a szeretteit megakarja védeni, de arra ritkán gondol, hogy maguktól is meg kell őket óvni, Lzzy pedig … saját magának az áldozata lett. Láttam már őt így, az viszont egy teljesen más helyzet volt. Féltem, rettegtem, bizonyos értelemben ez most is igaz, csak egész mások az okaim. Akkor az életem féltettem, most viszont Lzzy-t.
-Néhányan jobban szeretik, mint mások. – pillantottam rá, hiszen régóta mellette vagyok, ismerem a szokásait, hogy milyen gondosan odafigyelt arra, hogy miként is adagolja magának a vért. Sőt, segítettem is neki benne, később pedig bíztam benne, az önuralmában, hogy elég erős … de még nem az. A legerősebb nő, akit ismerek, mégis, az egyik legtörékenyebb valahol. – Miért tenne? – döntöm oldalra a fejem kíváncsian, ahogy közelebb lépek. – Én ezért teszem most ezt. Azt hiszed örülök, hogy így látlak? – nem, ez akár most az egyik legrosszabb rémálmom is lehetne. – A rosszal együtt is szeretlek, Lzzy. – sóhajtok fel, ahogy őt nézem. Fáj, hogy így látom, de ezt kell tennem, mert ez a helyes. Nem gyengének érzem magam attól, amit akkor érzek mikor ránézek. Egyszerűen csak … szomorúnak, de ebből most erőt kell meríteni.
-Gyakorlat teszi a mestert. – vonom meg a vállam a szavait hallva, de én is jól tudom, hogy Lzzy igazat beszél. Soha nem volt igaz rám az, hogy különösebben kegyetlen lennék, nem mindenre az ölés a válaszom, próbálom inkább … civilizált módon megoldani a problémákat,semmint letudni őket hullákkal a hátam mögött. – Lzzy? – szólongatom, mikor látom előre bicsaklani a fejét. Pillanatokig csak állok, mozdulatlanul, miközben vadul cikáznak a gondolatok a fejemben. Szívem szerint odamennék, aggódva, de … ez a Lzzy nem teljesen az én Lzzy-m. Ha újra őt akarom, erősnek kell lennem. – Tudod, ha hallod, amit mondok … tudnod kell, hogy tévedsz. – mondom, ahogy megkerülöm őt, a raktár ablakaihoz lépve, kezembe véve a konzolt, amivel az ablakra szerelt nehéz femredőnyöket lehetett irányítani. – Ha nem szeretnél, egyből megölsz. Tudtad, hogy nem engedlek csak úgy el, de maradtál, és életben hagytál. Úgyhogy … most én jövök. – mondom, ahogy hátrapillantok rá, mielőtt megnyomnám a gombot, és elkezdenének emelkedni a redőnyök, átengedve az egyre növekvő fénysugarakat a fémlapok között, amik egyenesen Lzzy felé irányulnak. Ha valóban elvesztette az eszméletét, ez sem kelti fel, ha viszont nem … nos, akkor ébren lesz.
Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Keresem :
Tartózkodási hely :
▲ I'm on to you ▲
Hobbi & foglalkozás :
▲ machine genius and bar owner ▲
Humor :
▲ bloody ▲



A poszt írója Lzzy R. Morrow
Elküldésének ideje Vas. Ápr. 01, 2018 5:58 pm
Ugrás egy másik oldalra

-Azt látom. Annyira, hogy a végén még el is hiszem.-hangom megvető, tekintetem feketén csillog. Még, hogy sajnálja. Na persze... innen nem éppen úgy tűnik, mint aki nagyon sajnálkozna.
Keserű nevetés hagyja el szám, tekintetem megvillan, picit talán büszkén is. Végül is, a legjobb tanára volt, aki már az elején megtanította neki, hogy a két lábán kell megállnia. Egyedül. Most egész jól kamatoztatja a szerzett tapasztalatokat.
-Miért is nem?-kapva kapok a lehetőségen, igaz minden porcikám sajog, de még ezt is képes vagyok úgy viselni, mintha semmit sem éreznék. Arcom a maga abszurd módján, a helyzethez mérten nem a fájdalomról árulkodik. Inkább a türelemről és valami mérhetetlen idegesítő örömről, hogy ilyen könnyen hagyja a szívével befolyásoltnak tekinteni az agyát.-Mert szeretsz? Ne nevettess. Sosem szerethetünk igazán. A szerelem gyengévé tesz. És mi csak egy valamit szerethetünk igazán. A vért.-nyalom meg száraz szám szélét, érezve, ahogy a torkom marni kezdi az éhség, tekintetem pár másodpercre megváltozik, szemem alatt megannyi ér dülled ki, majd tűnik el. Tagadhatatlan süt rólam, az éhségem igen is létezik, s ennek hála némiképp gyengeségem is felfedem, mintha ez eddig nem lett volna számára nyilvánvaló. De mi tagadás, egész jó tanítvány, hisz a hely épp úgy, mint a módszer, tökéletes. A nyaktörés, a legyengítés. Napok vagy órák múlnak, nem tudom. Mintha az idő túl lassan peregne. Mondom ezt vámpírként... szánalmas.
-Tudod mi a baj?-köhögök szárazon, tekintetem megfáradtan lehunyva, mintha elájulni készülnék.-Az, hogy neked ez sosem ment Luke.-pislogok laposan, fejem előre billen. Már magam sem tudom, tényleg el fogok-e ájulni, vagy csak játszom vele.-Gyerünk Luke, akkor mutasd ki a fogad fehérjét. Mert ha így folytatod...-bicsaklik le a fejem. Eljátszom az ájultat, hogy magamhoz csalogassam. Eljátszom a gondolattal: ha elég közel jön, s nyakába haraphatok, vérét vehetem és megölhetem. És végre szabad leszek, nem lesz, aki befolyásoljon. Várok. Várom, hogy mit lép. Hogy elhagy-e vagy közelebb tudom csalogatni ezzel a kis trükkel. Hogy tovább kínoz, úgy térít-e magamhoz. Hogy a sértettsége dühvé változik-e, s előbb tépi ki a szívem, minthogy végig gondolná mire is készül.
Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Tartózkodási hely :
nola Δ
Hobbi & foglalkozás :
businessman Δ
Humor :
unsolicited Δ



A poszt írója Luke Meyers
Elküldésének ideje Vas. Márc. 25, 2018 5:53 pm
Ugrás egy másik oldalra


Egyből felé pillantok, ahogy mozgolódni kezd. Nem szép látvány ez nekem se, nem akartam így látni és nem is akarom, de egyszerűen nem hagyott más választást, mikor úgy döntött, hogy kikapcsol. A legrosszabb ebben az, hogy az emberben ott motoszkál az, hogy a másik nem tehet arról, amit mondd, vagy cselekszik, de … döntés kérdése ez. Ő úgy döntött kikapcsol, ezt pedig nem túl könnyű megemésztenem mind azután, ami történt. Nem igazságos vele, velem, és velünk szemben sem az, amit tett.
- Sajnálom. – ismétlem magamat a kérdése hallatán. Abban a székben ülve neki ez nyilván másként hat, mint ahogy az én székemből tűnik ez, de … egyáltalán nem tesz boldoggá az, hogy ebbe a szituációba kerültünk. Reméltem, hogy nem kell Lzzy-t soha többé olyannak látnom, mint amilyennek kellett, mikor megölt. Fájdalmas látni, hogy valaki más viseli annak az arcát, akit szeretsz. Az én Lzzy-m valahol ott van benne, és elő kell hoznom… valahogy. – Piaci ár alatt, más helyzetben értékelnéd. Kellemetlent a hasznossal. – vontam meg a vállamat. Vagy legalábbis valami  ilyesmi, nehezen tudok az egész felett dűlőre jutni. Haragudnom kéne, utálkozni, vagy … fene se tudja, nem igazán tudom én sem, hogy pontosan mit érzek, csak a csalódottság keserű íze az, amit felismerek. – Te is jól tudod, hogy miért nem. – felelem egyszerűen, elhúzva a szám. Tudja, és ezt ki is használja, és ki is fogja. Nehéz ártanom neki, és épp emiatt nem is tudnám őt megölni. Nem tartom magamat kegyetlennek, másmilyen vagyok, mint Lzzy. Neki ez megy, nekem nem. Legalábbis vele szemben semmiképpen sem.
- Ezt én is mondhatnám. – mondtam csalódottan, ahogy felálltam a székből és tettem felé néhány lépést előre. – Tudom, hogy valahova mélyen eltemetted magadat. Az igazi önmagadat. – nem ezt a … végzett asszonyára emlékeztető énjét. Vonzó még mindig, kétségkívül, de … én tudom milyen igazából, és most annak a közelében sincs, sehogy. – Előfogom valahogy csalni. Akármeddig is tart ez … van időnk. – sőt, most igazából csak az van. Nem tudom, hogy ezért hálás legyek-e most, vagy sem. Nem fűlik a fogam ahhoz, hogy fájdalmat okozzak neki, de ha ez szükséges ahhoz, hogy visszakapjam őt, akkor … kénytelen leszek leszámolni a bűntudatommal.
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szomb. Szept. 17, 2016 6:07 pm
Ugrás egy másik oldalra

Automatikusan zártam a karjaiban, ahogyan ajkaimmal is automatikusan érintettem meg az arcát, mintha köztünk ez lenne a legtermészetesebb köszönési forma. Sok mindent történt az elmúlt időszakban és tényleg jó érzés volt olyan arcot látni, aki nem akar a családunknak ártani. S bármennyire is volt viharos mostanság a mi találkozásaink, attól még a régi emlékek se tűntek csak úgy el, ahogyan az se, hogy szerettem a társaságával elütni az időt.
Amikor meglátom az arcára kiülő aggodalmat és érthetetlenséget, akkor már bánom kicsit, hogy nem hallgattam, de mielőtt még bármit mondhatnék újra megszólal, én pedig zavaromban hol jobbra, hol pedig balra pillantok. – A testi bajoknál rosszabb a lelki terror, s hidd el Klaus pontosan tudja ezt. – kezdtem bele, majd szőke tincseimbe túrtam és egy pillanatra lesütöttem a szemeimet, hogy utána a földet kezdjem el pásztázni. – Ez a város egy puskaporos hordó és nem régen tértem még csak én is vissza. Magam mögött hagytam rövid időre őket. A visszatérésem óta pedig valamennyire kerülöm a fivéremet. Elijahnál húztam meg magam. – avatom be ebbe a kis apróságba, hiszen ő ismer minket. Tudja, hogy Klaus és az én kapcsolatom eléggé viharos volt mindig is és ez mostanra se változott. Hopet rám bízta, ez biztosan jelent valamit, vagyis nagyon sokat, de azt is tudom, hogy nála elég sokszor egyetlen egy rossz szó, vagy tett és máris karóval a testedben bezár egy koporsóba, én pedig nem akartam ezt. Élni szerettem volna, és látni azt, ahogyan az unokahúgom felnő, vagy éppen a másik bátyám arcára mosoly ül, mert újra megtalálta a boldogságot.
Sokszor éreztem úgy, hogy feladom, de valahogy mindig kitartottam és a családom mellett álltam. Még akkor is, ha túl nehéz volt, ha könnyebb lett volna hátat fordítani nekik, de esküt tettünk, én pedig ezt betartottam eddig szinte mindig. Újra erőt pedig a picike leányzó, a családunk legújabb tagja adott. Még mindig képes a szívembe melegséget, örömet és reményt csempészni. Néha elég csak annyi is, hogy rágondolok. Sokat köszönhetünk neki és talán még fogunk is, ahogyan mindig védelmezni fogjuk az árnyaktól, amik csak arra várnak, hogy a korábban elterjesztett hírből tényleg valóság legyen.
- Látom, nem felejtetted el. Szeretem hallani a vízmorajlását, vagy éppen a csillagok játékát a víztükrön. – nem mintha ezt nem tudná. Sokszor vágytam arra, hogy ember lehessek, de sose jött össze. Így csak maradt az álmodozás, a vágyakozás és talán Klaus által oly sokszor ostobaságnak nevezett dolgaim, mint ez is.
Kíváncsian és csendesen hallgatom azt, amit mesél. Nem vágok a szavába, de arcom rezdülései kicsit megfeszülnek, amikor arról beszél, hogy nem volt önmaga. Miként nem tudtam erről? Hogy kerülhette el a figyelmemet? Ohh, persze akkoriban én Hope-val és az itteni csatázásokkal voltam elfoglalva. Rossz volt azt hallani, hogy kikapcsolta az érzéseit, hiszen tény, hogy nem könnyű mindig ennyi éven át öntudatunknál lenni, de sokszor a visszakapcsolási állapot sokkal rosszabb, mint bármi más.
Mielőtt bármit válaszolhatnék könnyedén lép közelebb, hogy egy csókot nyomjon a homlokomra. Szemeimet egy pillanatra lecsukom, hogy még inkább elveszhessek az érzésekben, a múlt árnyaiban, még akkor is, ha ez nem helyes.
- Sajnálom, hogy nem voltam akkoriban melletted, de örülök annak, hogy újra visszatértél. – szólaltam meg végül mosolyogva és biztatósan, hiszen tényleg így volt. – S ne beszélj ostobaságot. Miért ne lenne rád szüksége valakinek? Én örülnék, ha maradnál. – vallom be a dolgot és mellé még egy mosolyt is kap, miközben szőke tincseimbe túrok, hiszen talán nem kellett volna ezt mondani, de nem láttam értelmét tagadni a nyilvánvalónak.
Végül csak bólintok egyet és elindulok a partra. Mosolyogva figyelem a tájat, hiszen egy pillanatra úgy érzem, hogy a világ csendes és békés, ahogyan akár még lehet boldog is. Amikor pedig leérünk a partra, akkor sietve ülök fel a korlátra és onnan figyelem Stefant, hol pedig az égboltot és a vízjátékát.
- Lenne kedved elmenni velem rövid időre? Csak te, én és még egy személy egy eldugott kis házban? – kérdeztem meg óvatosan, hiszen Hayley megkért, hogy pár napra hagyjam el a várost Hope-val, amíg nem tisztázódnak a dolgok. Én pedig örülnék annak, ha nem egyedül kellene mennem, hanem Stefan is velem jönne. Ha pedig elég közel volt, akkor óvatosan nyúltam utána, hogy kicsit közelebb húzzam magamhoz, miközben az íriszeiben vesztem el pár perc erejéig. Talán neki is jót tenne egy-két nap kikapcsolódás.
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Pént. Szept. 16, 2016 11:18 pm
Ugrás egy másik oldalra


goodbye

Első benyomás az úgy tűnt, hogy Rebekah egyáltalán nem bánja, hogy elhívtam ide külön, ráadásul ilyen váratlanul. Az utóbbi időben eléggé felszívódtam, bár azelőtt sem voltam túl gyakori jelenség, főleg nem az ősök életében. Régebben kötődtem Klaushoz, akit akkor a barátomnak mondhattam, de ez már vagy száz éve volt, és annak is, hogy én és Rebekah... megtörtént, de egyáltalán nem bánom. Segített, hogy jobban megismerjem őt, és alkossak magamban egy saját véleményt róla, ami csak is az enyém, és nem másé. Ő nem olyan, mint amilyennek mondják. Legalábbis velem nem, a többi pedig nem érdekel.
Láttam arcán, hogy kifejezetten örül annak, hogy eljöttem ide csak is miatta. Ez nekem is szintén jól esett, tekintve, hogy a fejem és a szívem is a helyén maradt, ami abszolút nem vált hátrányomra. Az pedig már csak meglepett, hogy megölelt, és az arcomra egy csókot nyomott. Jólesően bele is remegtem halványan.
- Egy ősiért aggódni? - ismétlem meg a kérdését érthetetlenül, ám bármennyire is próbáltam elmosolyodni, inkább csak rémület ült ki arcomra. - Majdnem tudok rólatok mindent. Azt is tudom, hogy Klaus nem bánik veled jól. De most, hogy látom...- tekintek rajt végig teljesen, de persze csak hogy lássam semmi gond nincs vele. - Hogy nincs rajtad semmiféle sérülés, vagy ehhez hasonló, így gondolom most kicsit enyhültek a kedélyek. - Állapítom meg így első ránézésre, bár az már más dolog, hogy ezen kívül még mi áll a háttérben. Azzal én is tisztában vagyok, hogy nincs semmi sem rendben, hiszen az ősök élete sohasem volt egyszerű.
Viszont, minden tiszteletem Rebekahé. Miért? Én az ő helyében már régen összeroppantam volna Klaus miatt, vagy esetleg már régen eltűntem volna jó messzire. Rebekah egyiket sem tette, most is itt van a városban. Ám egy dolog eléggé mozgatja az agytekervényeim, hogy mi történt a kislánnyal, Hayley és Klaus gyermekével? A hír eléggé terjedelmesen haladt végig a környező városokban, és az én fülemig is eljutott, hogy állítólag a gyermek meghalt. Nem hiszem... ezt csak azok hiszik el, akik nem ismerik Klaust annyira, mint én. Klaus akkor nem húzódott volna el, hanem megölt volna mindenkit, aki az útjába állt volna. Klaus sohasem volt arról híres, hogy ő a jó hibrid... a lányáért sokkal rosszabbat tett volna.
Valójában nem igazán akarok erről kérdezgetni, elvégre nem illik. Nem akarok ártani senkinek, legalábbis nem Rebekahnak. Lehet, hogy a többi Ősit minden szívfájdalom nélkül elárulnám, de Rebekah nekem fontosabb annál, hiszen akkor ő is bajba keveredne. Én most azért vagyok itt, hogy ha tudom, akkor megóvjam őt is, ahogy Bonniet is. Talán kevés vagyok, hiszen én csak egy egyszerű vámpír vagyok, de egy hasonmásra nagyon harapnak, mint csalira. Bármire képes vagyok, csak Rebekahnak el kell mesélnie, mi történik pontosan. Igazság szerint nem szeretnék annyira belefolyni, de nekem fontos az ő élete, és ha ő bajban van, az már az én ügyem is. Magára hagytam nem egyszer, és ez többször nem fog előfordulni!
- A part jól hangzik. Tudom, hogy szeretsz ott lenni. - Gyengéden elmosolyodom, miközben szempárába tekintek mélyen. Ismerem, és tudom, hogy minden egyes apró dolog képes őt megingatni. Rebekah jó lelkű. Ha ezt mutatná mindenki felé, akkor könnyen meginogna az ő híre, és mindenki bátrabban állna az ősökhöz. Az nem lenne szerencsés.
- Nem tudom, miként maradok még. Ha szükség van rám, lehet kibérlek egy üres lakást. Ha nincs rám szükség, akkor nem igazán van értelme a maradásomnak. Az utóbbi időben nem voltam önmagam, nem régen történt, hogy újra visszakapcsoltam. Úgy döntöttem, hogy tovább állok, és otthagyom a várost. Jobb is így. De gondoltam, mielőtt elmegyek, megkérdezem, hogy nincs -e rám szükség. Nem szeretnék úgy elbúcsúzni, hogy közben egy barátom valahol szenved egyedül. - Továbbra is kedves mosolyt vetek felé, még is ott volt benne valamiféle bánat, elvégre tudom, hogy Rebekah nem tud annyi időt velem tölteni. De ez érthető. Fogalmam sincs, hogy miként alakul, de lehet, hogy most fogom őt utoljára látni. És nekem fontos, hogy ott legyen ő azok közül, akik fontosak nekem. Rebekaht szerettem. Ahogy a mai napig is, de talán jobb, ha mi nem akadunk össze. Klaus megkeserítené mindegyikőnk életét, ezt akkor is tudtuk.
Hosszas észjárás után végül óvatosan lépek közel hozzá, majd szőke hajtincsén végigsimítva gyengéd, hosszas csókot nyomok homlokára. Majd elengedem, s szempárába tekintek.
- De mindegy is. Előttünk az éjszaka, úgyhogy van időnk kiülni egyet a partra. - Feldobott mosolyt fonok magamra, nem szeretném, ha meginogna a kedve miattam. Csak én vagyok letört, de nem szabad, hogy vele is így legyen. Nem azért jöttem, hogy elszomorítsam, bár lehet, hogy abszolút nem fogja érdekelni a távolságom. Bár, ki tudja. Rebekah szeretett, és ez az érzés eléggé kölcsönös volt. Talán most sem változott sokat.
©
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Aug. 28, 2016 12:49 am
Ugrás egy másik oldalra

Rebekah & Stefan
Családunk mindig is értet ahhoz, hogy ellenségeket szerezzen, főleg Niklaus. Őt aztán nem kellett félteni, hiszen kevesen voltak, akik túlzottan eltűrték volna az egyedi stílusát. Meg elég csak abba belegondolni, ha az emberek rövidke életük alatt képesek ellenségeket szerezni, vagy éppen csak rosszakarókat, akkor vajon egy túl sok évszázada élő egyedek mennyit gyűjthettek?! Talán túl sokat is, de talán nem is ez aggasztott leginkább, hiszen ahogyan mondani szokták legtöbb lépésünkkel magunknak ássuk meg a sírunkat és a tetteink következményeit vállalni kell. S én vállalni is fogom, de az már egyáltalán nem tetszik, hogy vannak olyanok, akik egy aprócska gyermeknek szeretnének ártani. Még meg se született, de már akkor elvették volna tőle azt az esélyt, hogy megpillantsa az éjszakai égbolton a csillagokat, vagy érezze édesanyja gondoskodó ölelését, érintését, vagy éppen csak lássa a családját. Igaz, hogy a családját senki se válogathatja meg, de ha nem is vagyunk szentek, attól még szeretjük őt és az ő védelméért, s mosolyáért bármit megtennék. Talán ez a legfontosabb a családban, a köztük lappangó szeretet és kötelék.
Pontosan emiatt nem tetszett, hogy egy idegen hívott találkára. Bár inkább essen nekem bajom, mint esetleg Hopenak, vagy Hayleynek, illetve Elijahnak. Vagyok annyira fafejű, hogy ha el is kapnak, akkor se áruljak el semmit se. A családunk szent számunkra, még akkor is, ha nem mindig tetszik az, amit egyikünk lép, vagy amikor valamelyikünk magán akcióba kezd. Sok rossz történt már, sok jótól fosztott meg a fivérem, ahogyan Elijaht is, de egyben igaza volt Elijahnak, hogy bárki bármit is tesz, akkor se vagyunk képesek igazán hátat fordítani a másiknak. Niklaus is bármit tesz, akkor is a testvérem marad.
Hallani lehetett a víz játékát, ahogyan a csillagok is könnyedén csillantak meg, de még se érdekelt. Elég volt egyetlen egy sziluett, hogy ne éppen kedvesen köszöntsem a váratlan vendéget. Néha talán tényleg hamarabb cselekszem, mint gondolnék, de mindenkivel megesik. Főleg akkor, ha minden árnyban első pillanatra ellenséget vél felfedezni, nem pedig egy régen látott ismerőst. Egy olyan ismerőst, akinek a jelenléte nagyon is jól eső, még ha talán a család többi tagja nem is így gondolná. Azt hiszem egészen kész csoda, hogy ő élve megúszta, hiszen Klaus könnyedén vette el azon férfiaknak az életét, akik kicsit is közelebb kerültek a szívemhez…
Nem kell nekem se sok idő, hogy kapcsoljak és rájöjjek arra, hogy rossz torok köré fonódtak az ujjaim, hiszen ő nem akar ártani nekünk, de legfőképpen Hopenak nem. Talán nem is tud a létezéséről. Ki tudja, hogy mi jut el Mystic Fallsba az itteni helyzetről, vagy éppen rólunk. Zavaromban pedig sietve engedem el és közben kissé össze-vissza is beszélek, ami rám eléggé ritkán jellemző.
- Nem volt okom ott tartani. – pillantottam rá egy halvány mosollyal, hiszen nagyon jó volt őt látni. A sok ellenség és a sok viszály között végre egy ismerős arc, aki békével jött. El se hiszem, hogy tényleg itt van. Mintha csak valami fura dolog történt volna. Szavai könnyedén meglepnek, ahogyan az érintése is, de kár lenne tagadni, hogy nem esik jól. Majd pedig könnyedén fonom köré a karomat, hogy megöleljem. – Örülök, hogy egy fura szellő erre sodort, de bármennyi látnivaló van itt, pontosan annyira veszélyes is. – súgom a fülébe, majd mielőtt elengedném arcára egy puszit nyomok. Nem szeretném, ha valami baja esne.
- Szerintem meg van a maga hangulata is, ha gondolod lesétálhatunk a partra is. Szerintem akad szabad dokk is, akár még a lábunkat is lógathatjuk. Másrészt meg a lehető legjobb helyet választottad. – pillantottam rá őszintén, hiszen ezekben a viharos időkben tényleg egy elhagyatott kikötői rész volt a legjobb választás. Itt legalább kicsi az esély, hogy bárki megjelenik, aki ártani akarna nekünk. Én pedig nem akarok belőle is célpontot csinálni.
- Aggódni egy ősiért nem lenne fura? – kérdeztem vissza játékosan, de mivel az arca elárulta, hogy nagyon is komolyan gondolja, így inkább én is váltottam komolyságra. – Nem fogok hazudni, hogy jól vagyok, de megvagyok. Talán az élet sose lesz már könnyebb… - kezdtem bele, de végül elhallgattam, ha pedig közben elindultunk a víz felé, akkor lassan sétáltam mellette.
- Te jól vagy? Csak egy napra ugrottál be, vagy még maradni fogsz? – én reménykedtem utóbbiban, de lehet biztonságosabb lenne számára az egy nap. – Mesélj, biztosan sok minden történt. – pillantottam rá kicsit kérlelően, hiszen legalább addig se nekem kell mesélni az itteni kavalkádról, meg most csak úgy jól esett kicsit másról beszélgetni…



◯ Music: ide, ide ◯ Note: :hug:  ©️

Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szomb. Aug. 27, 2016 9:41 pm
Ugrás egy másik oldalra


Rebekah & Stefan
Csendben lépkedtem az épületek között, melyek különféle árukat tartogattak magukban. Eléggé elhagyatottnak tűnt, bár bizonyára csak azért kelti ezt az érzetet, mert nem volt ott senki. Ezt a helyszínt találtam a legjobbnak egy beszélgetésnek, de nyilván kereshettem volna sokkalta szebbet, de nem szerettem volna, ha bárki is szemtanúja lenne annak, hogy én itt járok. Az ősök minden kivétel nélkül szaggatnának szét, nem igazán kedvelnek engem, ami érthető is, de csak ugyan ez az érzés kölcsönös a részemről. Sok kárt okoztak Mystic fall’sban, ám így utólag visszagondolva, egyáltalán nem is bánom. A lelkem elszakadt attól a várostól, és valami újra vágyom. Egyszer kénytelen leszek oda visszatérni, de ha rajtam múlik, akkor egy jó ideig távol tartom magamat attól a helytől. Ha Rebekah hajlandó lesz velem szóba állni, akkor úgy vélem, hogy nem kell túl messzire mennem innét. Bár tudom, hogy Rebekah nem fog elküldeni, és még kárt sem fog okozni rajtam. Képtelen lenne bántani.
E gondolatok közepette helyet foglaltam az egyik kidobált dobozon, majd ott ücsörögtem kényelmesen. Kissé elszégyelltem magam így utólag, hogy egy ilyen igénytelen helyszínt tűztem ki, de nem mondhatnám, hogy annyira ismerem ezt a várost, hogy szebb és eldugott helyszínre leljek. Talán majd legközelebb, elvégre én is csak jobban érzem magam egy barátságosabb részen.
Jobb vállamról aztán leszedem a táskám, amit mielőtt elhagytam a várost, teliraktam szinte szakadásig vértasakkal. Amikor visszakapcsoltam, végigfutott az összes addigi emlék bennem, és nem szeretném, ha újra emberhez lenne szerencsém. Nem akarok senkit sem bántani, nem tudnám újra túltenni magamat rajt, ahogy eddig tettem.
Mélyen szívom magamba a hely poros levegőjét tüdőm járataiba, majd néhány másodperces bent tartás után feszülten fújom ki magamból az elhasználódott oxigént. Ezt követően aztán figyelemmel nyitom ki szempárom, amikor is léptekre leszek figyelmes. Abban a pillanatban felpattanok, majd izgatottan egyenesedem ki, elvégre egy ősivel találkozom, akihez... régen gyengédebb érzelmek kötöttek. És már eltelt egy kis idő, mióta már nem láttam. Mindig is érdekelt, hogy mi van vele. Rebekah egy csodálatos nő, akit sokan nem becsülnek meg. Szerettem volna újra beszélni vele, hogy érezze, törődés veszi körül. Lehet, hogy talán ezt nem mindig tettem, sőt, régebben eszemben sem volt, hogy olyan szinten törődjek vele. Pedig... megérdemelte volna.
Hirtelen gyökeret vernek lábaim, amikor egy csinos női alak tűnik fel nem messze tőlem. Mindössze csak egy árnyék volt, még is tudtam, hogy ő az. Amint előre mentem volna, hogy köszöntsem, abban a pillanatban valami a falhoz nyom a nyakamnál fogva. Ajkaim elválnak egymástól alig láthatóan, miközben rápillantok a rózsaszín ajkakra, aranyszínű hajtincseire, majdan igéző szempárába tekintek.
Míg ez lezajlott, közben felcsendült benne a felismerés, s abban a pillanatban leszedte szorító fogását nyakamról, én pedig zavartan túrok néhány ujjammal a hajamba.
- Nos, legalább elengedtél. – Mosolyodom el, bár nem tudom, mennyire van ínyére a jókedv, mindenesetre nem akarok savanyú kedvvel beszélgetni vele az elkövetkezendő időben. – Nem, nem tévesztettem irányt. New Orleans tele van sok látnivalókkal, különösen veled. – Hangom halkabbra ereszkedik, majd óvatosan közelebb lépek hozzá, ahogy hüvelykujjammal óvatosan megcirógatom az arcát, egészen gyengéden. Jobban megszemlélve aztán ráeszmélek arra, hogy még mindig semmit sem változott. Ugyanolyan gyönyörű, mint amilyen régen is volt.
- Ne haragudj, hogy ilyen váratlanul feltűntem, tekintve, hogy ilyen illetlen helyet választottam ki erre. De nem akartam, hogy bárki is észrevegyen engem. Valószínű a bátyáid szétkaptak volna, azért meg kár lenne eljönnöm. – Finoman elvonom onnét kezem, majd a mellettem lévő dobozra leülök, s a szabad részre helyezem tenyerem, jelezve ezzel, hogy üljön le mellém, ha szeretne.
- Tudni akartam, jól vagy -e. – Nézek rá őszintén, s láthatóan teljesen komolyan mondom szavaim.
©
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Csüt. Aug. 25, 2016 3:07 pm
Ugrás egy másik oldalra

Rebekah & Stefan
Fogalmam sem volt arról, hogy ki akarhat velem találkozni, hiszen nem sokan tudtak még arról, hogy visszatértem. Legalábbis jelenleg azon voltam, hogy meghúzzam magam, még ha ez tőlem eléggé hihetetlen is. Ehhez pedig tökéletesen jött Elijah lakása is, ami eléggé kiesett a legtöbb embernek, vagy éppen természetfelettinek a látószögéből. Főleg az nem tetszett, hogy névtelen volt a levél és pont azelőtt, hogy Hayley megkért utazzak el pár napra Hope-val, nem tudom, hogy mi történhetett vagy csak valami meglepetést akart neki szerezni. Bár ha utóbbiról lett volna szó, akkor vélhetően elegendő lett volna csak Elijah házába elvinnem a kislányt. Nem tetszett az új helyzet, az meg pláne nem, hogy ebben a családban lassan újra elkezdik azt a rossz szokást bevezetni, hogy senki nem mond semmit se a másiknak, hanem mindenki maga akarja megoldani a dolgokat. Komolyan, mintha ennyi évszázad, amit már magunk mögött tudhatunk nem lenne elegendő ahhoz, hogy rájöjjünk arra, ha az egyikünk bukik, akkor mindenki bukik. Ahogyan arra is rájöhettek volna a testvéreim, hogy együtt erősebbek vagyunk, mint külön-külön. Még akkor is, ha nem mindig értünk mindenben egyet.
A cipőm sarka könnyedén koppant a betonúton, de meg se próbáltam eltitkolni azt, hogy egyre közelebb érek a megbeszélt helyhez. Késő este volt már és nem éppen romantikus a raktárok közötti levezető úton valakivel találkozás. Tökéletes hely lehet csapdához is, így nem árt, ha nyitva tartom a fülemet is. Legalábbis nem vágytam arra, hogy karót kapjak a szívembe, vagy éppen valamelyik farkas megharapjon, mert akkor tuti, hogy nagyon dühös lettem volna. Amikor pedig megláttam azt a személy, aki vélhetően idecsalhatott, akkor vámpírsebességgel teremtem ott, hogy a nyakánál fogva az egyik épület falának nyomjam. Nem gondolkoztam, ahogyan meg se próbáltam állapítani messziről, hogy ki lehet, de miután a karmaim között tartottam eléggé vaknak kellett volna lennem, hogy ne tűnjön fel a dolog. Sietve engedtem el, miközben a meglepettség könnyedén kiült az arcomra. – Stefan?! Mit keresel te it?! – néztem rá úgy, mint aki nem érti a dolgot, hiszen neki Mystic Fallsban kellene lennie. – Várost tévesztettél? Esetleg rossz irányba kanyarodtál? – csodálkozás pedig könnyedén kicsendült a hangomból, miközben egy-két lépést hátráltam. – Bocsi az előbbiért. – ha tudom, hogy ő az, akkor biztosan nem így üdvözlöm, de mióta itt minden árnyékban szinte ellenség lappang, azóta valahogy én se tudok mindig kedvesen köszönni, vagy előbb szimatolni és csak utána cselekedni.


◯ Music: ide, ide ◯ Note: Remélem kezdő jó lesz. 40  ©️

Vissza az elejére Go down

avatar
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Chatkép :


Keresem :
Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
↷ in the land of gods and monsters
Hobbi & foglalkozás :
↷ journalist



A poszt írója Suzanne Bishop
Elküldésének ideje Csüt. Aug. 25, 2016 2:52 pm
Ugrás egy másik oldalra

******
Vissza az elejére Go down




A poszt írója Ajánlott tartalom
Elküldésének ideje
Ugrás egy másik oldalra

Vissza az elejére Go down
 

Raktárak

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

 Similar topics

-
» Raktárépület

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Vámpírnaplók Szerepjáték :: Itt élünk mi
- járd körbe városainkat -
 :: New Orleans :: Külterület :: Kikötő
-

Friss reagok
- lelked hangjai -


Kedd Szept. 18, 2018 7:15 pm
Vas. Szept. 16, 2018 3:54 pm




Álarc nélkül
- itt vagyunk -





Jelenleg 17 felhasználó van itt :: 3 regisztrált, 0 rejtett és 14 vendég :: 2 Bots
A legtöbb felhasználó (77 fő) Kedd Jún. 23, 2015 10:38 pm-kor volt itt.

Fajaink aránya
● ● számokban a valóság ● ●

csoportok ●
Ffi
Ember •
27
18
vámpír •
26
19
ősi vámpírok •
5
7
Vadászok •
8
9
Boszi / mágus
31
16
Farkas •
17
20
hibrid •
3
3
vámpírboszi •
14
6
Animágus •
3
2
dhámpír •
4
2
tündér •
2
2
Farkasboszi •
6
2
druida •
2
3