Share | 

avatar
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Chatkép :

Keresem :
Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
↷ in the land of gods and monsters
Hobbi & foglalkozás :
↷ journalist



A poszt írója Suzanne Bishop
Elküldésének ideje Szomb. Szept. 24, 2016 10:51 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

Vissza az elejére Go down

avatar
Tündér •• akinek nem adtak valódi szárnyakat
Chatkép :

Tartózkodási hely :
Mystic Falls
Hobbi & foglalkozás :
eating is a necessity but cooking is an art



A poszt írója Declan Collins
Elküldésének ideje Szomb. Szept. 24, 2016 9:33 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next


to Suzie

- Tényleg? Fülhallgatót? – kérdezek vissza látványosan elcsodálkozva – Hát ez furcsa, tényleg sokat változott a világ... amikor tizenéves voltam, akkor azt, amire te gondolsz, még füldugónak hívták. – jegyzem meg a nemlétező bajszom alatt somolyogva – hmm, lehet a szakáll mellé azt is növeszteni kéne? Úgy se volt még soha.
Hamarosan azonban nem lesz ilyen vidám a téma, mert akarva, akaratlanul, de finoman szólva is kiakadok Suzie felelőtlenségén annak kapcsán, ahogyan az egészségéhez áll. Mint ha valami teljesen jelentéktelen apróság lenne, aminek a gondjairól ha nem vesz tudomást és nemes egyszerűséggel a szőnyeg alá söpri őket, akkor megszűnnek létezni... hát persze! A mesékben, talán...
- Mondjuk úgy, hogy megpróbálod megelőzni a bajt, mielőtt nagyobb lenne? – kérdezek vissza, elvégre sok betegségnél, ha korai stádiumban kiderül, akkor egész jó eséllyel gyógyítható... mígnem később, ha magától jelentkezik, már nagyságrendekkel nagyobb a baj. És egyébként is, egy szóval sem mondta senki, hogy beteg, látszólag sincs semmi baja, nem értem hát, hogy miért viszolyog annyira egy egyszerű vizsgálattól... nem aludna nyugodtabban?
- Nem... valóban nem láttam. – adok végül igazat neki kelletlenül, és ezek után még ha tovább is tudnám folytatni a vitát, egyszerűen nem visz rá a lélek. Látva, hogy milyen érzékenyen érinti ez az egész... Tényleg nem tudhatom, még csak elképzelni sem, min mehetett át, mialatt elveszítette az anyukáját, amikor azonban látom, mennyire kiborult, csak békülően lépnék közelebb – hiába... Így csak hagyom a kezeimet lehullni magam mellé, ahogy bűnbánóan sütöm le a tekintetem, várva, hogy helyreálljon kicsit a lelki békéje.
- Látod, van ami nem változik. – jegyzem meg csendesen amikor a nemlérező lurkók kerülnek szóba, meg hogy vajon mennyire hasonlítanának a szülőkre? Hát, azt hiszem, ez még eléggé a jövő zenéje. Nagyon...
Gyorsan lezavarjuk a lakásnézőt, és kötünk ki Suzie szobájában, nagy örömére egyből közelebbről is szemügyre véve a ruháit a négylábú bűntársammal... igaz, utána a rendrakás rám marad, amíg őnagysága duzzogva elvonul a fürdőbe. Tudom, nem nyelne le keresztbe akkor se, ha így hagynám a kupit neki, de nem akarom rögtön az első nap ilyesmivel magamra haragítani... pláne, hogy már így is van ma más is a listámon, így hát jó fiú leszek és rendet rakok, és milyen jó! Mert micsoda kincsre bukkanok közben!
Mint valami győzelmi zászlóval, indulok meg büszkén, hogy megkeressem, majd várjam a fürdő ajtajában, mit se zavartatva magam, hogy csöppet alulöltözött éppenséggel.
- Jajj már, Suzie, ne csinálj úgy, mint ha nem tudnád... – csóválom a fejem, a képemen lévő vigyor meg csak még szélesebbre szökik az arcán megjelenő pír láttán. Győzelem, nem is akármilyen! Arra meg, hogy kinőttem a pólót, már egy szót se szólok, csak csendben nevetve nézek utána, miután kikapja a kezemből, és elviharzik a szobája felé. Majd miután eltűnt az ajtó mögött, magam is elindulok, hogy végre a sajátomat is megcsodáljam, ha már van. Még sem lebzselhetek folyton Suzie szobájában, pláne, ha sokat játszok az idegein...

Köszöntem a játékot! És akkor ha gondolod, átköltözhetünk helyszín ügyileg a lakásba is a kórházból...  40  41   ©️

Vissza az elejére Go down

avatar
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Chatkép :

Keresem :
Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
↷ in the land of gods and monsters
Hobbi & foglalkozás :
↷ journalist



A poszt írója Suzanne Bishop
Elküldésének ideje Szomb. Szept. 24, 2016 8:27 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next


to Tekergő
- Ohh, ha így van, akkor veszek neked majd fülhallgatót és akkor nem fog annyira zavarni a hangzavar. – pillantottam rá bűbájosan, hiszen tuti, hogy akkor néha fura módon adnám tudtára, hogy amúgy beszélek és jó lenne, ha hallana engem. Másrészt meg annyira a város zaja szerintem nem is hallatszik fel… Bár azt is sejtem, hogy a magány és a csend után fura lehet számára az egész, ahogyan igazából számomra is az volt. Sokszor elképzelünk dolgokat, de amikor belecsöppenünk, akkor hirtelen még se tudjuk sokszor, hogy mire is miként kellene reagálni.
Amikor ki kell magából amiatt, hogy nem is ellenőriztettem azt, hogy esetleg örököltem-e a rákot, akkor csak hirtelen megtorpanok. Persze, ha figyeltem volna akkoriban erre, akkor azt is tudnám, hogy egyáltalán örökletes-e, vagy nem. Ahogyan általában eléggé békés vagyok, de most hirtelen valami nálam is elszakad a cérna, a félelmek legyűrtek és könnyedén törtek utat magának. – Mert szerinted mit kellett volna csinálnom?! Megcsináltatni a tesztet, majd ha pozitív lesz, akkor reménykedni abban, hogy gyógyítható és nem azzal a tudattal leélni a hátramaradt éveimet, hogy amúgy haldoklom?! Nem akarok úgy élni, hogy ilyentől kellene rettegnem!!! Te nem láttad anyát…. – csuklik el a hangom és egy pillanatra tenyereimbe temetem arcomat, majd mély levegőt veszek és nem hagyom, hogy a könnyeim utat törjenek maguknak. Ha közelebb akarna lépni, akkor csak a kezemet könnyedén emelem fel, hogy ne tegyen. Nem akarok sírni és amúgy se akarok veszekedni, bár az se volt garancia, hogy ennyivel el tudom azt kerülni, hogy magához öleljen. Nem akarok arra gondolni, hogy esetleg már csak éveim vannak hátra, én abban akarok hinni, hogy egyszer lehet családom, hogy leszek deres hajú, ahogyan nagymama is. Én ebben akarok hinni és nem másban, még ha néha igazán nehezen is megy.
- Látom még mindig szerény vagy. – szólaltam meg egy kisebb fejrázás keretében, amikor már a kicsi Declan került szóba, illetve kicsit békésebb lett a hangulat is. Szerintem ez a ház fala se látott még kiabálni, eljött ennek is a pillanata. Maximum akkor, amikor egy pasi nem akarta felfogni, hogy inkább távozzon és végül annyira sikerült üvöltenem, hogy a szomszédból jöttek át, hogy minden rendben van…
Szerencsére a beszélgetés könnyedebb hangvételű lesz idővel, ahogyan a jókedv és egymás agyának a húzása könnyedén teret hódít. Örülök annak, hogy sikerült kicsit túllépni azon, hogy esetleg beteg lehetek, vagy nem. Ha egyszer talán családot alapítanék, akkor lehet megvizsgáltatnám magam, de ilyenről szó sincs jelenleg. S most nem akarok aggódni semmi ilyen miatt, amikor még csak most kaptam vissza Declant is az élettől. Nem akarom elveszíteni őt, hiszen sose kérném tőle azt, hogy kitartson mellettem, mert tudom mennyire nehéz látni azt, ahogyan szép lassan valakiből kiszáll az élet.
Hamarosan pedig a két fiú alkot is, mire én talán kicsit szigorúan szólalok meg. Bár Declan annyira ismerhet, hogy fog akkor is enni kapni, ha nem tennék vissza, de örülnék neki. Eléggé fárasztó napom volt melóban, meg amúgy is a rovásán volt még az is, hogy csak úgy eltűnt és a frászt hozta rám.
Zuhany alatt pedig egyszerűen csak elengedem magam, nem akarok semmin se agyalni. Csak hagyom, hogy a víz megnyugtasson és a nap piszkát lemossa rólam, csak arra az egyre nem gondoltam, hogy kivételesen nem a fürdőben hagytam az itthoni ruhámat, hanem a szobában, mert ott öltöztem fel. Csak reménykedni tudtam abban, hogy addigra már esetleg áttérnek Declan szobájára, hogy azt forgassák fel, álmaimban nem gondoltam volna azt, hogy kilépek a fürdőből és ott fog szembe köszönni máris. Sietve csavartam egy törcsit a hajam köré, ahogyan a testem köré is, majd sietve léptem volna ki a fürdőből, ha nem találom magam szemben az új lakótársammal, azt hiszem ezt még meg kell szoknom, hogy már nem vagyok egyedül, így óvatosabbnak kell lennem, hogy miben is futkosok. Sietve kaptam a kezemet magam elé, hogy véletlen se essen le rólam.
- Ez csak egy póló…- pillantottam rá úgy, mint aki nem érti, hogy miért lenne olyan nagy dolog, hogy a nálunk használt pólóját megtartottam, amikor viszont újabb kérdés hagyja el az ajkait, akkor vélhetően egy kisebb pír is megjelenik az arcomon, majd sietve próbálom kikapni a kezéből. – S ha igen? Szemmel láthatóan te kinőtted már, én még mindig nem… - motyogtam az orrom alatt zavaromban, miközben egy helyben topogtam, ha pedig sikerült visszaszereznem, akkor sietve indultam el a szobám felé, abban pedig csak reménykedni tudtam, hogy semmiben se fogok fennakadni olyan rám jellemző módon. Bár az se volt biztos, hogy oly könnyedén meglóghatnék ez a dolog elől. Lehet, hogy ultra gáz, de tényleg sokszor viseltem, de nem csak alváskor. Az egyik kedvenc felsőm volt, mert kicsit olyan érzés fogott el olyankor, mintha Declan is velem lenne.




••©

Vissza az elejére Go down

avatar
Tündér •• akinek nem adtak valódi szárnyakat
Chatkép :

Tartózkodási hely :
Mystic Falls
Hobbi & foglalkozás :
eating is a necessity but cooking is an art



A poszt írója Declan Collins
Elküldésének ideje Szomb. Szept. 24, 2016 7:51 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next


to Suzie

- Az is lehet. Tudod, hozzászoktam az állandó csendhez, békéhez, nyugalomhoz... – cukkoltam egy kicsit. Érthette akár úgy is, hogy a rehabilitációs osztályon nem volt nagy nyüzsgés, de akár azt is sejthette belőle, hogy amikor bárki beszélni próbált hozzám, abból sem túl sokat érzékeltem... És igaz, egyelőre még nagyobb biztonságban éreztem magam egy szoba csendes magányában mint valami éjszakai szórakozóhely hangos pörgésében, de örültem, hogy végre kommunikálhatok másokkal. Vagy hogy hallhatom a hangját annyi év után, még ha tagadhatatlanul szemtelen is a kisasszony.
- Ja igaz! Hogyan is felejthettem el anyukád főztjét? -  koppintottam a homlokomra, a sok sütiről nem is beszélve... nem mint ha anya nem főzött volna szintén szuperül, de... hát na, azért Suzie anyukája is legalább olyan jó volt.  Furcsa lesz megszokni, hogy már ő sincs köztünk többé...
- Suzie, a fenébe is! – fogom a fejemet, mert már megint ez a nemtörődöm vállvonogatás... – Ezt nem gondolhatod komolyan. Azért, mert te nem ő vagy, de akár az is lehet, hogy örökletes... vagy ha időben kiderül, akkor megelőzhető. Egy teszt még nem a világ vége. – fejtettem ki kicsit bővebben is a véleményemet, mert aggódtam érte... és sejtem, hogy nem kéne ennyire vészmadárnak lennem, de az isten szerelmére, akkor neki sem kéne ennyire félvállról venni mindent. Először ez az újságírós bűnüldözés, most meg ez? Miket kell még megtudnom...?
- Remélem is. – sóhajtottam végül beletörődően, mert mégsem vagyok az apja, hogy elrángassam az orvoshoz, vagy megmondjam neki, hogy mit csináljon... az más téma, hogy valószínűleg az apjára még annyira se hallgattna azok után amit megtett velük, így hagyom is... Talán majd idővel, ha nyugodtabbak lesznek a körülmények, átgondolja higgadt fejjel a dolgot.
- Hát, szoktak mondani sok mindent... – adok igazat neki – És naná, hogy cuki lenne. A nagy is az, a kicsi se nagyon tudna más lenni. – vágok vissza neki, bár attól még igaz volt, hogy remélem, nem lettem apa a kómában töltött éveim alatt a tudtom nélkül. Elég morbid... meg elcseszett helyzet lenne, az egyszer biztos.
- Nagyapó a... – csóválam a fejemet, szemtelenkedjen csak, majd meglesz még a böjtje, kitalálok valamit, aztán majd nem fog cukkolni vele többet.
A „fenyegetésre” csak sokat tudóan bólogatok, persze, persze... én is attól tartok! Amikor pedig szóba kerül a CIA, csak hitetlenkedve rázom a fejem. Na persze! Majd pont rám lennének kíváncsiak, egy ilyen kisvárosi fiúra, aki az elmúlt éveket egy ágyban töltötte, mit sem érzékelve a külvilágból...
- Oké, oké, jól hangzik! – kiáltottam vissza a ruhásszekrényéből, miközben továbbra is Teddel viaskodtam, igaz, elég balszerencsésen ért véget... pont mire Suzie is odaért, sikerült borítanunk a szekrény tartalmának nagy részét.
Csak lefagyva hallgattam a szidást, miközben karácsonyfa módjára lógtak rajtam a mindenféle női felsők meg nadrágok... Volt annyi eszem, hogy ne próbálkozzak olyasmivel mint naiv kis négylábú barátunk, így csak amikor a ház úrnője magunkra hagyott minket, vetettem egy pillantást a blökire.
- Gratulálok haver, ezt jól elintézted. – morogtam az orrom alatt, miközben nekiláttam, hogy felmarkoljam a kiborult ruhákat, és visszadobáljam őket a helyére, de... a végeredményt elnézve félő, hogy Suzie nemigen lett volna elégedett a végeredménnyel, így végül újra a földön kitött ki minden, én meg nekiláttam, hogy összehajtogassam őket, miközben Ted bűnbánó tekintettel figyelte minden mozdulatomat. Már majdnem készen voltam, amikor azonban a kezem ügyébe akadt valami, amire nem számítottam volna, hogy itt találom... vagy valaha viszont látom, így aztán sietve fejeztem be a munkát, hogy aztán azt a bizonyos ruhadarabot felkapva induljak megkeresni a lakótársam.
- Suzie? Merre vagy? – szólongattam, de csak nem válaszolt sehonnan, így kizárásos alapon maradt a fürdő, de oda meg csak nem rontok már be, mert... nem. Így csak az ajtó előtt szobrózva hallgatóztam, mikor zárja el végre a csapot, és mászik elő, mert abban a pillanatban lelkes kiskölyök módjára lobogtattam meg előtte a régi alvós pólómat, ami emlékeim szerint még a balesetem előtt költözött át hozzájuk, miután egyre többször ragadtam náluk éjszakára.
- Nem hittem volna, hogy ez még mindig megvan. – mosolyodtam el szélesen – Csak nem ebben szoktál aludni? – szúrtam utána poénból, az valahogy fel sem merült bennem, hogy nekem őrizgette volna, mert... a többi ruhámnak is lába kélt, épp azért szenvedett annyit az elmúlt hetekben a vásárlással, hogy kitaláljuk a ruhaméreteimet.

••• ©

Vissza az elejére Go down

avatar
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Chatkép :

Keresem :
Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
↷ in the land of gods and monsters
Hobbi & foglalkozás :
↷ journalist



A poszt írója Suzanne Bishop
Elküldésének ideje Pént. Szept. 23, 2016 6:53 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next


to Tekergő
- Vagy csak te szoktál el tőle. – kacsintottam rá játékosan, hiszen mind a két verzióban lehet valami, de hát mindenki változik az évek alatt. Másrészt meg néha talán tényleg túl nagy szám volt, de részben ennek is köszönhettem szerintem azt, hogy még mindig élek.
Végül inkább csak elengedtem a témát, ahogyan a pillantásával se foglalkoztam azok után, hogy a kezeimet könnyedén emelte el a szemei elől. Inkább legyek hálás azért, hogy nem lett semmi marandó kár Csipkerózsika álmából.
- Én se értem, de azért volt, ami ott tartson, ha nem is én, akkor anyu főztje… - fűztem tovább a dolgot, hiszen anya mindig igyekezett Declan kedvében járni kajatéren is. Meg az állandóédességekkel és sós dolgokkal. Szerintem ha nem lennének jó génjeim, akkor lehet már eléggé kerekded lennék, hiszen még mindig könnyedén fogyasztok el egy-egy süteményt akár még éjfélkor is, ha akkor kívánom meg és sikerül még valahonnan szerezni. Legutóbb is 11 körül indultam vándorútra, hogy találjak valami finom süteményt még, mert nekem kell. Bár biztosan a jóga és a futás is jót tesz, ha éppen nem azon agyalok, hogy miként maradjak életben egy rizikósabb cikk kapcsán.
Meglepetten pillantok rá, amikor hallom a reakcióját és hirtelen nem értem, hogy miért sokkolja őt ez ennyire. Nem csak az én apám lépett le tinédzser koromban. Másoké is megteszi, előbb vagy utóbb. Így csak kérdőn pillantok rá és már majdnem megszólalnék, amikor megszólal is. Arcomra biztosan kiült az is, hogy nem értek semmit se, egészen addig, amíg ki nem böki arra, hogy mire is gondolt. Talán nem kellett volna elárulnom, hogy anya miben is halt meg. Picit habozok, majd megrántom a vállaimat.
- Nem tudom, sose csináltattam meg a teszteket, meg ha anyánál nem látszott volna ilyen korban, akkor nálam miért? – pillantottam rá kérdőn, de valójában választ nem nagyon vártam rá, hiszen ő se orvos, meg én se. Hacsak az álomszuszék effektusának köszönhetően valahogyan nem lett még nagyobb zseni, mint eleinte is volt. – Nem kell aggódnod. Jól vagyok, meg olyan könnyedén úgyse szabadulnál meg tőlem. – egy halovány mosolyt megengedtem magamnak is. Szerintem, ha nekem kellene azt végig csinálni, amit anyának, akkor lehet inkább elérném valahogyan azt, hogy az életem kisebb szenvedés után véget érjen. Nem vagyok olyan erős, mint ő. S a legtöbb rák még mindig nem gyógyítható. Azt se hallottam meg sose, hogy akár örökölhettem-e, ha bárki ilyenbe kezdett volna, akkor mindig csak otthagytam. Gyerekes, de nem bírtam volna még azzal is szembenézni, miközben azért küzdöttem, hogy anyának minél kevesebbet kelljen szenvednie.
- Mit is szoktak mondani? Nincs lehetetlen, csak tehetetlen ember. – kuncogtam el a végét, mert nagyon is jó érzés volt kicsit ismét hülyülni és elterelni a korábbi komor gondolataimat. Meg jó volt csak úgy szívni a vérét.
- Pedig biztosan cuki lenne a pici Declan. – szólaltam meg úgy, mint aki lelki szemei előtt már látja is, de nem akartam kínos helyzetet se teremteni, így inkább ennyiben is hagytam a dolgot.
- Ahhoz még el is kellene kapnia, Nagyapó. – cukkoltam tovább, hiszen nem volt annyira sok év közöttünk, de attól még simán belefért. Főleg, ha még esetleg ősz is lenne a borostája, vagy a haja… Hmm, talán egyszer amíg alszik befestem neki.
- Helyes, de ha nem hozol, akkor kitalálok valami bűntít. – ezt se gondoltam komolyabb, az újabb kérdésen pedig elgondolkoztam. – Hmm, tudod CIA és hasonló titkos helyekre… - lehet, hogy butaság, de azért a mai világban bármi megtörténhet… Sajnos… Elég csak arra a sok robbantásra gondolni, ami övezi az életünket…
- Akkor lesz kínai. – mondom nekik, miközben a csend és a furazajok egyre inkább zavarni kezdenek. Még nyernek is egy kis időt, de mire sikerül nekem is megállnom a két lábamon, addigra már meg is lett a baj. A szemöldököm könnyedén szökött feljebb.
- Bocsi, mi… - pillantottam Tedre, aki még ráadásul sunyin Tekergő lábához is bújt. – Azt hiszem, hogy lesz mit rendbe hoznotok, ha vacsorázni szeretnétek. – pillantottam mind a kettőre szúrósan, majd azzal a lendülettel el is indultam kifelé. Könnyedén megéreztem a közeledő lépteit a kutyámnak, mire csak megtorpantam és kicsit morcosan néztem rá. Ő csak sietve húzta be a kéziféket és inkább visszabaktatót. Okos kutya. Persze, nem hagynám őket éhezni, de attól még ha felfordulást csináltak, akkor hozzák helyre és lehetőleg minél kevesebbet fetrengjen bármelyikük a tiszta és vasalt ruháim között.
Miután leadtam a rendelést csak a fürdő felé vettem az irányt, hogy amíg megérkezik, addig kicsit felfrissítsen magam, hiszen mára is kijárt bőven az igalomból és az aggódásból. Ők meg jól el lesznek a pakolással, hacsak Declan vagy Ted úgy nem dönt, hogy bármelyikük is megpróbálna megenyhíteni. Nem mintha komolyan haragudnék rájuk, mert szerintem képtelen lennék rá…



••©

Vissza az elejére Go down

avatar
Tündér •• akinek nem adtak valódi szárnyakat
Chatkép :

Tartózkodási hely :
Mystic Falls
Hobbi & foglalkozás :
eating is a necessity but cooking is an art



A poszt írója Declan Collins
Elküldésének ideje Csüt. Szept. 22, 2016 9:59 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next


to Suzie

Óvatosan bólintottam a szavaira, amikor meg emlékeztetett rá, hogy itt sem magától mászik el a bolttól a hűtőig a kaja, csak színpadiasan homlokon koppintottam magam, megjegyezve ezt az apróságot.
- Lehet, hogy rád férne, egészen elszemtelenedtél az elmúlt években. – feleltem roppant komolyan, igaz, meg se fordult a fejemben, hogy itt és most, azonnal beváltsam a fenyegetést, de ha sokáig húzogatja még az oroszlán bajszát, ne lepődjön meg, ha kap egyet a fenekére, amikor a legkevésbé sem számít rá.
- Bizony, hogy az! – értettem egyet vele a szemforgatására meg csak jóízűen felnevettem... ahogy a kezét is finoman arrébb hessegettem, mert ugyan már... mint ha ez a pár másodperc számítana, látom így is eleget. A szememet meg csak nem fogja kinyomni, ugye...?
- Igaz is. Szép kis házigazda. Nem is értem miért maradtam olyan sokszor nálatok estére, ilyen „sanyarú” körülmények közt. – lódítottam nagyot, bár az igazsághoz az is hozzátartozott, hogy hazamenni sem tartott volna túl sokáig, lévén, csak pár utcányira laktunk egymástól. De a szüleink úgy is ismerték egymást, meg úgy tűnt, nekünk sincs bajuk vele... nagyjából ovis korunk óta.
- Hogy mi...?! – sápadok le egy kissé, ahogy meghallom a szavait, mert nem vagyok biztos benne, hogy hogyan is értette azt, amit mondott... Az első felével még szívesen vitába szállnék, hogy ugyan már, miért ne lenne az? Szerintem nagyszerű lenne, de ahogy folytatja... annak tudatában, hogy az édesanyja rákban hunyt el, akaratlanul is a legrosszabbra gondolok.
- Suzie... ugye nem...? Mondd, hogy nem vagy te is beteg. – bökön ki végül, akármennyire is esik nehezemre. Talán önzőség, de nem akarom elveszíteni – nem mint ha eddig annyira akartam volna, de annak fényében, hogy anyán kívül mondhatni, ő az egyetlen ismerősöm, akiben megbízok, és itt van, elérhető közelségben. Nem mint ha akkor nem támogatnám mindenben amiben tudom, azok után, amit ő tett értem, de... könyörgöm istenem, mondd, hogy nem...
- Zsebtigrist szelidíteni? Ugyan kérlek, lehetetlen küldetés... – csóválom a fejemet, mert elrugaszkodva a témától, nem hiszem, hogy olyan gyökeresen meg tudnám változtatni, legyen szó akármiről is.
- Nagyapó? Pff, ugyan már... azon is meglepődnék, ha kiderülne, hogy apa lettem. – grimaszolok egyet, csak nem rontott meg senki amíg kómában voltam, még gondolni is rossz rá, hát még arra, hogy tulajdonképpen semmi konkrét emlékem nincs abból az időszakból. Legalábbis rendesek, igazából ég az idő múlását sem tudtam volna megtippelni, amíg fel nem ébredtem, hogy pár óra, pár nap, vagy hosszú évtizedek teltek el a sötétségben.
- Mondom én, hogy érik az a fenekelés, Szemtelen kisasszony. – csóváltam a fejem a figyisz láttán, de hadd higgye, hogy blöffölök, majd meglepődik utólag, ha tényleg bejátszik ellenem valami ilyet.
- Rendben, cuki matricák felírva, majd ha megyek bevásárolni, körbenézek a boltban. – csináltam úgy, mint ha épp valami képzeletbeli jegyzetfüzetbe firkantanám le a dolgot, ám a következő megjegyzésére csak csodálkozva pillantottam fel – Valami fura helyen? Mégis, milyenre gondoltál? Mint a kórház? – hét év után az is elég furi volt, pláne, hogy előtte az utolsó emlékem, amint épp az utca közepén vérzek el...
- Akkor majd igyekszem észben tartani és mondogatni még párszor. – ha már a csípőjével lökdös, akkor én sem vagyok rest visszacsípni, hogy aztán Ted navigálásával közelebbről is megcsodáljam Suzie szobáját, csak épp azzal nem számolok, hogy ez a bolhafészek kapásból a szekrényébe akar fejest ugrani.
- Jaaaaaaa. Nekem mindegy, amit szeretnél. – jövök a roppant diplomatikus válasszal, már ha nem lenne épp krízishelyzet, még poénból utána vágnám, hogy majd eszek az övéből, de így inkább azon vagyok, hogy a kutyát kirángassam a szekrényből, ha már valamire nagyon rámozdult...
- Semmit! Semmit! – felelem némi kétségbeeséssel, amikor meghallom Suzie hangját, majd fel is kapom a kutyát, hogy kihúzzam a szekrényből – az jön is, csak épp azzal nem számolok, hogy közben ráharap valami ruha madzagra, és mire észbe kapunk, már egy fél polcnyi női ruha terít be minket, mint a lavina...
- Hupsz. Bocsi. – azt hiszem, most leszünk mindketten kitiltva innen.

••• ©

Vissza az elejére Go down

avatar
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Chatkép :

Keresem :
Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
↷ in the land of gods and monsters
Hobbi & foglalkozás :
↷ journalist



A poszt írója Suzanne Bishop
Elküldésének ideje Szer. Szept. 21, 2016 10:15 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next


to Tekergő
- A világ változik, de sajnos nem mindig előnyére. – pillantottam rá egy kisebb vállrándítás keretében. Természetesen segíteni fogok neki a beilleszkedésben is, de attól még neki is meg kell tapasztalnia azt, hogy milyenné is változott a világ. – Másrészt meg az még mindig az lehet. – villantottam meg a szempilla rebegtetésemet, hiszen magától nem fog ide se fel kerülni a kajás szatyor, még ha van is lift.
Csak megrázom a fejemet, de nem mondok semmit se. Kicsit talán jó érzés is volt, hogy már nem tudott másképpen visszavágni erre. Mondhatni talán egy aprócska győzelemnek is betudható volt, nem mintha versenyzésről szólt volna az egész, de hát na… Olyan régóta nem szívhattuk úgy igazán egymás vérét. Jobbak voltunk, mint maguk a szúnyogok vagy a vámpírok szerintem.
- Mert különben mi lesz? Netán elfenekelsz? – kérdeztem meg incselkedve vele. Ha pedig a szomszédok közül itthon volt valaki, akkor már előre látom, hogy holnapra milyen pletykák fognak terjengeni, de hát pont nem érdekelt. Újság íróként elég jól tudtam kezelni a hamis híreket, meg amúgy is.
- Tökéletes párosítás. – vágtam rá habozás nélkül, ha pedig a következő kijelentésénél kicsit jobban végig nézett rajtam és leeshetett az, hogy mire is gondolt, akkor csak megforgattam a szemeimet, majd játékosan megpróbáltam eltakarni a szemét. Amennyiben nem sejthettem, hogy mire gondol, akkor csak könnyedén elengedtem, hiszen a magasságom miatt szerintem halálomig fognak „cukkolni” az emberek.
- Ha már kitúrtalak az ágyból, akkor minek a takaró, nem? – bár vélhetően a párnája is jobb lett volna, mint az enyém, de hát párnának ő is remekül szolgált, így azt sose kellett féltenie. Meg ha az ember a másikhoz bújik, akkor részben úgyis kap egy takarót is azzal a lendülettel, így semmi oka nem lehet panasza. Én párnát nyertem, ő meg egy „takarót”.
- Talán, de az is lehet, hogy nem jó anya lenne belőlem. Nem akarnám azt, hogy ugyanazt kelljen átélnie, amit nekem is. – pillantottam óvatosan Declanra, hiszen talán lett volna lehetőségem az elmúlt hétévben családot alapítani, ha hagyom, hogy bárki is közel kerüljön, de sose hagytam. Ahogyan nem is bíztam sose abban, hogy jó anya lenne belőlem. Mindig is szerettem a gyereket, de máséval foglalkozni és játszani nem ugyanolyan, mint amikor sajátja lesz az embernek. Talán egyszer megadatik, mert valaki képes lesz elűzni az összes démonomat, de most ezzel nem is akarok foglalkozni, hiszen végre itt van Tekergő, így most ez számít.
- És ha így lenne, akkor zavarna, vagy inkább kihívásnak tekintetnéd a zsebtigris megszelídítését? – kérdőn néztem rá, de én se gondoltam komolyan. De a móka kedvéért miért ne? Amúgy se gondolom azt, hogy annyira tigris jellem lennék, vagy netán mégis?
- Miért netán már Nagyapó vagy? – kérdeztem vissza, majd sóhajtottam egyet. – A betegnek kell egy kis mozgás és hasonló, így még szép, hogy igen, hiszen csak a javadat szolgálja. – Totálisan ártatlanul adtam elő az egészet, a filmekben ilyenkor még talán egy glória megjelenne a fejem fölött. Nekem senki se mondja, hogy nem lennék jó színésznő, hiszen eddig életben a mocsárban is.
- Hiszi a piszi, aki elhiszi. – és még fityiszt is mutattam neki, mint valami dedós. Közben pedig úgy néztem rá, hogy én aztán semmire se fogok készülni, de biztosan, hogy egyszer valami meg fogom őt „szívatni”, de persze csak ésszerű keretek között. Nem hiszem, hogy utána végigkergetne a lakáson, hogy elkapjon és a zuhany alá vigyen, ha meg igen, akkor legalább a szomszédoknak lehet egy jó műsora, amihez hang netán jár, de a képet nekik kell kitalálni…
- Rendben, akkor kérek rá valami cuki matricákat is, hogy igazán menő és egyedi legyen. Sose lehet tudni, majd csak arra ébredsz, hogy valami fura helyen vagy és … - s mi? Inkább hagyjuk, mert elég filmekben látni ilyet. A valóságban egyáltalán nem lenne jó.
- Nem elégszer még. – löktem meg őt a csípőmmel, mielőtt besétált volna a szobába. Figyeltem, ahogyan a két hím beveti magát a szobám falai közé magukat. Remélem nem fognak se kutakodni, se bajt keverni őt. Közben pedig a hasam jelzi is, hogy lassan gondolni kellene a vacsorára is, így a kérdés adja magát, amikor viszont kérdez, akkor habozok. – Azt kérdeztem, hogy mit kérsz vacsorára. Mirelit jó lesz, vagy inkább rendeljünk valamit? – tettem fel a kérdést, majd elindultam a neszek hallatára a szobámba én is, miközben a hátsózsebembe visszacsúsztattam a telefont. – Minden rendben van? Mit csináltok? – kérdeztem meg kíváncsian, de még a küszöbben is sikerült megbotlanom, így hirtelen észre se vettem, hogy a nyitott szekrényembe történik éppen valami harc, vagy kutatás… Egy szekrény sok mindent képes elrejteni, főleg egy női…


••©

Vissza az elejére Go down

avatar
Tündér •• akinek nem adtak valódi szárnyakat
Chatkép :

Tartózkodási hely :
Mystic Falls
Hobbi & foglalkozás :
eating is a necessity but cooking is an art



A poszt írója Declan Collins
Elküldésének ideje Szer. Szept. 21, 2016 8:35 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next


to Suzie

- Az olvasás megerőltető...? Te jó ég, hová fajult a világ, hogy ilyen puhányak a mai emberek? Amikor én tizenéves voltam, az még kikapcsolás volt, és mondjuk a... nagybevásárlás után becuccolni a házba, na, az volt a megerőltető. Vagy tüzifát pakolni. Vagy... – sorolok egy párat a teljesség igénye nélkül, mert a filmiparhoz talán még annyi közöm sincs mint Suzie-nak, még csak azzal sem vagyok képben, milyen filmek vannak... voltak mostanában.
- Hmm... hm... „új”. – lévén nem jut eszembe semmi frappáns, egy nagypon pihent válasszal teszek eleget a kérésének, mielőtt még elkezdeném cukkolni a magassága miatt, ő meg a hasamat piszkálja.
- Hééékás! Nem bántani! – hessegetem el a kezét, miután megsimogatom a hasamat, azt szeretgetni kell, nem terrorizálni, no!
- Te lökött, én gonosz, milyen jól kiegészítjük egymást, nem? – kérdezek vissza, arra meg, hogy nőtt... khm, csak jelentőségteljesen végigpillantok rajta, jelezve, hogy – Látom, látom. – más kérdés, hogy most nem feltétlenül függőleges terjedelemre értettem, de ha már az előbbiért is már a hasam pöckölgette, hülye lennék hangosan kimondani, mert még egy taslit is elkönyvelhetnék így estére. Inkább menjünk, nézzük meg a lakást!
- Szép is lett volna, nem elég, hogy kitúrsz az ágyból, még a takarót is lenyúlod... – a párnámat meg csak azért nem lopta, mert általában én töltöttem be ezt a szerepet is nála alvás közben...
Ezúttal rajtam volt a sor, hogy egy nyelvnyújtással válaszoljak a kedvességére, bár azt meg kell hagyni, amennyire vonakodtam először a kutya gondolatától, most már egész tetszik. Legalább addig se egyedül fogok savanyodni itthon, amíg Suzie dolgozik, én meg nem találok munkát.
- Nem mondtam ilyesmit. – feleltem, hiába a fejrázása, hogy nem érdekli, nem hiszem, hogy bármi sértő lenne abban amit mondok – Csupán meglepődtem volna, de téged ismerve, biztos ő is tünemény lenne. – Suzie kicsiben. Egyébként nem tudok senkiről sem az életében, igaz, az semmit sem jelent, de na... Nem kapásból ezekről sztorizgattunk, miután magamhoz tértem.
- Nézzenek oda, milyen kis zsebtigris lettél, Suzie. A végén még kiderül, hogy nem is a kutyától kell tartani, te tartod távol a betörőket is a lakástól. – cukkoltam egy kicsit, pláne megérdemelte, amikor meghallottam, mivel folytatta...
- A kisebbet nem ér, de a kisebbnek szabad az idősebbet? Vagy a beteget... – csóváltam a fejem, mert ha így, akkor én is logikázhatok hasonlóan, igaz, személy szerint nincs ellenemre a csipkelődés, még mindig százszor jobb mint a kórházban, egyedül unatkozni. Hála a magasságosnak, hogy nem kellett tovább bent maradnom!
- Nem, nem szokásom fürdés közben énekelni, és ha megtudom, hogy bármi rosszaságban sántikálsz, Suzie, esküszöm felkaplak és viszlek téged is a zuhany alá. – ha nem is most rögtön, vagy az elkövetkező napokban, de ha összekapom magam erőnlét terén, mindenképp! Úgy is olyan aranyos, amikor ellenkezne, csak nem tud.
- Fóliából? Ugyan már, akkor inkább valami Magneto-sisakot, az bukósisaknak is elmegy. És kik jönnének értem? Az ufók? A CIA? Az X-men? – kérdeztem vissza, amikor pedig meghallom az aggodalmaskodását, csak legyintettem... ugyan már!
- Kedvességed határtalan, mondtam már? – forgattam a szemeimet, mielőtt besétáltam volna a szobájába, hogy körbenézzek itt is alaposabban. Ha már aludni is itt fogok ma... Úgy tűnik, Ted már kimondottan otthonosan mozog idebent, ahogy mint a nyíl, indul meg a szekrény felé, hogy aztán a szekrény előtt ledekkolva kezdje az ajtaját kapargatni, miközben néha felém fordul, és az orrával a lábamat bökdösi. Én naiv meg, azt se tudom mit akar, csak kinyitom neki az ajtót, mire a blöki már mászik is be, egyenest a tiszta ruhák közé... Ó, baszki!
- Tessék? Szóltál? – kérdezek vissza szórakozottan, miközben a kutyát igyekszem kirángatni Suzie ruhásszekrényéből, kevés sikerrel, mert valamit találhatott, ami nagyon felkeltette az érdeklődését...

••• ©



A hozzászólást Declan Collins összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Csüt. Szept. 22, 2016 10:00 pm-kor.
Vissza az elejére Go down

avatar
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Chatkép :

Keresem :
Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
↷ in the land of gods and monsters
Hobbi & foglalkozás :
↷ journalist



A poszt írója Suzanne Bishop
Elküldésének ideje Kedd Szept. 20, 2016 7:07 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next


to Tekergő
- Gondolom manapság erre van igény, de fogalmam sincs, nem dolgozom semmilyen szinten se a filmiparban, de az se kizárt, hogy könnyebb elhozni a mai fiataloknak filmek, sorozatokként, mint esetleg könyv vagy képregényformájában. Sokak számára az olvasás megerőltető. – mondtam egy apró sóhaj keretében, hiszen tényleg nem sokan olvasnak már, vagy ha meg is teszik, akkor telefonon vagy elektronikus formában. Lehet velem van a baj, de én mindig is imádtam a könyvek illatát, ahogyan kézben fogni is, így én nem mondanék le róla sose. Annak is megvan a különlegessége és varázsereje.
- Mond újat. – kacsintottam rá játékosan és igazán aranyos mosollyal az arcomon. Nem ez lenne az első esett, hogy azt mondják nem vagyok normális vagy elmentek otthonról és talán nekik van igazuk, hiszen szerintem egyetlen nő se túlzottan vágyna olyan újságírói karrierre, mint amiben én csöppentettem bele az évek alatt. Mondjuk sose hittem azt, hogy valaha újságíró lenne.
Amikor meglátom, hogy mit művel, akkor játékosan megpöckölöm a hasát, de annyira, hogy azért megérezze, hogy lehet kicsi vagyok, de attól még vannak fortélyaim, amivel tudok „ártani”. Meg senki se mondta, hogy a magasságomra gondolok.
- Esetleg mondtam már, hogy igazán gonosz vagy? S igen nőttem. – vágtam durcás fejet, majd rá se néztem a durcizás közben úgy haladtam a bejárati ajtó felé, mint aki tényleg megsértődött. Talán 5 cm, ha nőttem ahhoz képest, hogy látott engem utoljára, de hát nem nőhet mindenki magasra. Így meg legtöbb esetben magassarkút hordok, hogy az emberek észrevegyenek, de még így se mindig jön össze.
- Aha… - csak ennyit mondtam, hirtelen nem is akartam arra gondolni, hogy esetleg egyszer erre toppanok be. Nem azért, mert nem vonná oda a szememet, vagy bármi, de szerintem a köztünk lévő furakapcsolatnak köszönhetően eléggé lefagynék és tényleg neki mennék mindennek, miközben menekülni akarok. Így tényleg remélem, hogy csak viccel az egésszel, de inkább nem mondom azt, hogy nehogy megtegye, mert igaza, hogy tiszta rákvörös lennék.
- Legalább nem mondhattad azt se, hogy ellopom a takaródat. – nyújtottam ki rá a nyelvemet, hiszen ha hozzábújtam, akkor legalább nem fosztottam meg tőle őt. Szóval volt előnye is a dolognak.
- Vissza se gyertek! – mondtam a hátuknak a szavaimat, de pontosan csak annyira komolyan, amennyire ő mondta, hogy máris mennek kanklubot alakítani Ted-del.
- Mert? Ha így lenne, akkor már nem akarnál itt lakni? – pillantottam rá kérdőn, de végül megráztam a fejemet, hogy inkább ne is beszéljünk erről, mert nincs gyerekem. Tényleg kinézi belőlem azt, ha felelősséggel tartoznék egy ártatlan lélekért, akkor ilyen életet élnék? Majdnem mindennap a halállal dacoltam volna? Nem, ennyire már neki is ismernie kell, de nem is akartam erről többet fecsegni, mert egyszer szeretnék családot, de eddig sose jött el az a pillanat, hogy bárkit is olyan mértékéig közel engedjek. Miért? Fogalmam sincs.
- Majd én fogok harapni. – pillantottam rá játékosan, hiszen sose volt szokásom harapni, se megenni senkit se. Meg amúgy se volt sose könnyű kihozni a sodromból, így ez mindegy is.
A fürdősszobás szívatására meg csak fújtatok egyet és játékosan a vállába bokszolok. – Nem ér a kisebbet szívatni a nyelvbotlása miatt, de ha ennyire vágysz rá, akkor meglátom mit tehetek az ügy érdekében. Remélem legalább énekelsz is fürdés közben. – vágtam vissza végül egy angyali mosoly keretében. Énekeljen csak, aztán meglátjuk, hogy ki fog jobban nevetni a másik zavarán, ha én esetleg felvenném azt, ahogyan táncol és énekel a zuhany alatt. Eme gondolatnak köszönhetően pedig még szélesebb lett a mosolyom.
- Vigyázz, még a végén érted jönnek, vagy majd hordani fogok fóliából sapkát, hogy ne láss a fejemben. – kontráztam vissza totálisan komolytalanul. Milyen szépen festenék ki úgy. Tuti, hogy zakkatnak hinne minden szomszéd.
- Lehetőség szerint ne az ágyamon gyakorold ama hobbidat. – nagyon remélem, hogy egyszer nem fogja ellopni az ágyamat csak azért, mert azt esetleg kényelmesebbnek találja. Hát már csak az kellene. Nem adom az ágyamat, az az enyém…
- Rendben van. Szobatisztaság megkövetelem. - pillantottam a két hímre poénkodva, majd szőke tincseimbe túrtam. – Mirelit kaja jó lesz, vagy inkább rendeljünk valamit? – kérdeztem meg kíváncsian, miközben hagytam, hogy ő nyugodtan felfedezhesse bármelyik szobát. A szekrényeimbe csak nem fog turkálni.



••©

Vissza az elejére Go down

avatar
Tündér •• akinek nem adtak valódi szárnyakat
Chatkép :

Tartózkodási hely :
Mystic Falls
Hobbi & foglalkozás :
eating is a necessity but cooking is an art



A poszt írója Declan Collins
Elküldésének ideje Kedd Szept. 20, 2016 6:53 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next


to Suzie

- Dereng valami... azt hiszem. – jegyzem meg óvatosan, igaz, fogadni azért nem mernék rá, hogy ugyanarra a képregényszereplőre gondolunk, de mást nem ha belenézek, majd kiderül, hogy jól rémlett-e, vagy teljesen rossz irányba tapogatóztam.
- Tényleg? Mi történt, hogy ennyire felkapták őket? Amikor tizenéves voltam, akkor szinte csak képregény volt róluk, vagy elvétve egy-két rajzfilm... – Pókember, X-men, Igazság ligája, meg még egy pár a teljesség igénye nélkül, ha egy kezemen nem is, kettőn már egészen biztosan össze tudtam volna számolni őket.
- Hjajj... lökött vagy. – már csak csóválom a fejem a hülyeségre, bár kinézem belőle, hogy hasonlót simán képes lenne bejátszani, már csak poénból is... amikor meg a bugyiját sapkaként emlegeti, csak egy nyelvnyújtással válaszolok neki. Nem úgy megy az, hogy hagyom magam én is mindig, ha ilyesmit tervez, előbb úgy is el kell kapnia, ha meg az is sikerült neki... nos, amilyen kis töpszli hozzám képest, előbb hozhatja a hokedlit. Sok sikert a kivitelezéshez.
- Te? Felnőttél? Hááát.... – grimaszolok egyet, ahogy felemelem a kezem, nagyjából mutatva, hogy milyen magasan lehet a feje búbja, meg hogy meddig ér nekem. Ahhoz képest, hogy az oviban még egész hasonlóak voltunk magasságra, eléggé lemaradt idő közben.
- Nőttél egyáltalán a gimi óta? – kérdezek rá pusztán kíváncsiságból, nem mint ha engem annyira zavarna ilyen téren a kettőnk közti különbség, szerintem azt nehezebben viselné az önbecsülésem, ha az ő javára lenne ennyi előny... Hát ha még mellé akkor is magassarkút húzna!
- Hát jó. Majd egyszer akkor kipróbáljuk. – rajtam aztán ne múljon, túl sok ruhám amúgy sincs, szóval biztos gyakrabban fogok mosni, mint ha hetekre elegendő ruhával lenne megtömve a gardróbom.
- Jó, hogy nem... még mindig jobb volt úgy aludni mint a földön. Vagy a kanapén. – vontam vállat, meg amúgy is aranyosnak találtam ezt az egész bújósságát, de már csak nem fogom hangosan reklámozni az ilyesmit.
- Naná. Megyünk is, szia. Gyere Ted. – emeltem fel az orrom rájátszva a szitura, miközben a blökinek is intettem, de pár lépés után megfordultam, vissza Suzanne felé, mert na... csak hülyülünk, meg amúgy is, hova mennék? Beülnék bandázni az egyik fürdőbe a kutyával? Aha, jó vicc.
A meghökkenését látva azért én is elvigyorodok, jó tudni, hogy azért én is tudok még ilyen reakciót kiváltani belőle, nem csak ő a sok mindennel, ami kimaradt, vagy megváltozott az életemben.
- Kislány? Hol? Azt ne mondd, hogy van egy lányod, mert... – nézek körbe látványosan, és bár sejtem, hogy magára értette, nem másra, de szerintem a maradék agyamat is eldobnám, ha kiderülne, hogy tényleg anya lett idő közben. Inkább nézelődök tovább, ha már a dolgozószobájába is betekintést enged... igaz, ha én meg visszaállok dolgozni, az enyém a konyha lesz, nem valami külön iroda.
- Biztos? És harapni sem harapnak? – sandítottam be a fürdőbe „félve”. Az előbb én szólom el magam az alvás kapcsán, most ő a fürdővel... szerintem van valami a levegőben.
- Képzelem... Suzie abba megy be, amelyikhez épp kedve van. És akkor, amikor kedve van. Én meg ne lepődjek meg, ha fürdés közben belibbensz fésülködni, vagy sminkelni, mi...? – cukkoltam egy kicsit, ha már korábban ő sem kímélt ilyen téren a hálókkal. Amúgy meg képzelem... ha véletlenül rám nyitna, milyen fénysebességgel menekülne vissza rákvörös fejjel.
- Tudod, az új különleges képességem. – komolytalankodtam vigyorogva, ahogy odaléptem elé, és kicsit közelebb hajolva látványos koncentrációba kezdtem, hogy megint elkápráztassam valami hasonló trükkel, de... semmi. Akármennyire is igyekeztem, úgy tűnik, csak néha jönnek ezek a furcsa megérzések, és naná, hogy nem akkor, amikor várná őket az ember.
- Hát, úgy látszik, most szabadságolta magát a gondolatolvasásom... – ereszkedtek lentebb a vállaim, miközben besandítottam a szobájába – Hát figyelj, ha akad egy csavarhúzó a házban, akkor annyira nem nagy kihívás, tudod, hogy régen is szerettem barkácsolni. – egy ágyat meg aztán végképp nem tart semmiből szétszedni, sokkal kevesebb csavar tartja össze, mint azt az ember gondolná.
- Hát, ha már így felajánlottad, akkor alszok nálad, úgy is van miről beszélgetnünk, nem igaz? – adtam végül választ a korábbi kérdésére is, mielőtt a saját szobámat is meglestem volna. Másfelől meg elég ideig voltam egyedül ahhoz, hogy hiányozzon az emberi társaság.

••• ©

Vissza az elejére Go down

avatar
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Chatkép :

Keresem :
Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
↷ in the land of gods and monsters
Hobbi & foglalkozás :
↷ journalist



A poszt írója Suzanne Bishop
Elküldésének ideje Hétf. Szept. 19, 2016 9:23 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next


to Tekergő
- Villám? Vagy minek hívják azt a képregényhőst. Mostanság csináltak belőle sorozatot is, de biztosan emlékszek a képregényekből belőle. – bár annyira sokat nem foglalkoztunk azzal a világgal, de a legtöbb szuperhőst mindenki ismeri, ha máshonnan nem is, de amiatt már tuti, hogy valakitől hallotta. Arról pedig gőzöm sincs, hogy neki mennyire rémlik az ilyen. – Ja, meg a Zöldíjászból is van jó pár évados sorozat, meg még sok szuperhősből film is, így lesz mit pótolnod, ha szeretnéd. – villantottam egy mosolyt, mert csak egy ötlet volt. Hátha érdekli őt ezek a dolgok, ha nem, akkor majd keresünk másik filmet.
Csak egy széles mosolyt kopott és egy kisebb fejrázást, de nem mondtam semmit se. Úgy néz ki, hogy egymás vérének a kóstolgatása még mindig remekül megy. Ennek pedig örülök, nem is kicsit.
- Jóóó! – csapok le úgy a dologra, mintha komolyan gondolnám. – Neked Mickey egér, nekem meg Minnies. Milyen cukin néznénk már ki. – kuncogom el a dolgot, bár az tuti, hogy eléggé furán venné ki, hogy nem is vagyunk egy pár, de alsóneműben rohangálunk. Na, meg az se mellékes, hogy igazán szégyellős teremtés is voltam és ez mostanra se változott.
- Ha ez megtörténne, akkor készülj arra, hogy új sapkád lesz őszre. – tündéri mosoly, igazán cuki hangon mondom ez és közben még angyalian is pislogok, de tudja, hogy képes lennék, akkor a fejére hozni, mintha csak valami idióta tinédzserek lennénk. Majd lesből támadok és akkor esélyes se lesz kivédeni a támadásomat. S akkor lehet ő a bugyik hadseregének a vezére! Eme gondolatnak köszönhetően pedig újra alig hallhatóan kuncogni kezdek, de igyekszem leplezni a dolgot.
- Csak felnőttem és a csúnya, rossz világmegrontott. – adtam elő totálisan komolyan, mintha tényleg így lenne, de eléggé nehéz volt megállnom azt, hogy ne nevessem el magam. Amikor pedig részletezni kezdi a dolgokat, akkor csak ártatlanul megrándítom a vállaimat. – Ki tudja, lehet, hogy már meg se kottyanna és észre se venném azt, hogy úgy vasalsz. – adom az ártatlant, de valójában nagyon is igaza van. Szerintem még a rákok is megirigyelnék, vagy a pipacsok azt a vörös színt, amiben az arcom játszana abban a pillanatban, ha tényleg úgy állna neki vasalni. Az se kizárt, hogy utána még össze is törném, mert zavaromban mindennek neki mennék, mire sikerülne onnan kievickélnem.
- Régen se panaszkodtál, utólag meg nem ér reklamálni. Ha annyira zavart, hogy bújtam esetleg, akkor miért nem aludtál olyankor külön? – pillantottam rá kérdőn, mert tény, hogy bújós tudok lenni és ez mostanra se változott. De a kutyám nem panaszkodott rá sose. Szerintem ő élvezte, hogy az ágyamban hempereghet.
- Máris kizártok a kanklubból? Na, szép. – tettem egy kisebb durcizást, de csöppet se gondoltam komolyan, amit az ajkaim szélében megbújó mosoly könnyedén árult el.
- Nyuszómuszó? – kérdeztem vissza eléggé meglepetten, hiszen erre azért nem számítottam, végül csak megráztam a fejemet hitetlenkedve, de egy jó ízű nevetés keretében. Azt hiszem, hogy már most is eléggé visszatért a régi énje, mintha semmi baja se lenne. Könnyedén húzza az agyamat, mintha már csak túlzottan is hiányzott volna neki.
A nyelvbotlása meglep, de aztán könnyedén húzom kicsit őt én is, de nem most fogok ezen kifakadni, hogy miként értette. Kölyökként is sokszor maradt nálunk estére, vagy én náluk, így sokszor aludtunk már egy ágyban, vagy éppen kitúrtam a saját ágyából, így aludhatott a földön. Hát régi „szép” idők. Azért részben visszamennék azokba az időkbe, abba a felhőtlen időszakba.
- Rendben, akkor nagyfiú lettél, de itt van egy kislány is, így lény tekintettel rá is… - utaltam itt magamra szórakozva, hiszen sokszor megkaptam még mostanság azt, hogy nem nőtt be a fejem lágya se. Talán tényleg így van, ki tudja. Lehet, hogy én nekem még nem sikerült felnőnöm, ki tudja…
Természetesen csak dolgozószobára gondoltam, de ha már a liftben úgy reagált a dolgokra, akkor miért ne szórakoztam volna tovább. Igazán jó érzés volt és vicces volt látni azokat az érzéseket az arcán, amikor kicsit először félreérthetően fogalmaztam a helységgel kapcsolatban.
- Szerintem utóbbi, nem hiszem, hogy bármi lecsapná a kezedet, ha hozzányúlsz. Másrészt meg semmi kedvem összecuccolni egy fürdőbe. Éppen abba megyek be, amelyikhez kedvem van. Persze csak ha téged nem zavar, hogy közösen használjuk… - kezdtem bele, majd az alsóajkamba haraptam. – Mármint nem úgy közösen, hogy egyszerre, hanem egymás után, de mind a ketten bemehetünk bármelyikbe… - próbáltam javítani a dolgot, de szerintem csak inkább rontottam rajta.
- Kezdem azt hinni, hogy a gondolataimban olvasol. – amikor a megfelelő szobákra mutat, mert nem értem, hogy honnan találhatta ki. Egyik ajtót se díszítette semmi se. – Te melyiknek örülnél jobban? – kérdeztem vissza, hiszen én örülnék, ha kicsit beszélgetnénk, az se bánom, ha együtt alszunk el, hiszen barátok között ilyen nem tabu, de kényelmetlen helyzetbe se akarom hozni, meg ráakaszkodni se. Megértem azt is, ha kis nyugira van szüksége.
- Valóban? Megnézhetem azt, hogy miként cipeled ki a franciaágyamat onnan... – incselkedtem vele, majd csak intettem, hogy nyugodtan nézzen körbe. Be volt már rendezve a szobája, igyekeztem olyan bútorokat szerezni, amiket talán ő is szerethet. Az pedig, hogy mennyire sikerült. Hamarosan kiderül.


••©

Vissza az elejére Go down

avatar
Tündér •• akinek nem adtak valódi szárnyakat
Chatkép :

Tartózkodási hely :
Mystic Falls
Hobbi & foglalkozás :
eating is a necessity but cooking is an art



A poszt írója Declan Collins
Elküldésének ideje Hétf. Szept. 19, 2016 7:47 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next


to Suzie

- Flash...? Az meg ki? – kérdeztem vissza értetlenül, mert a szót magát értettem, csak éppen azt nem vágtam, hogy kit takar a művésznév. Azt meg, hogy a kezdeti gyors javulásom mennyire bizonyul tartósnak, ilyen ütemben halad amíg a régi nem leszek, vagy idővel majd belassul... majd elválik.
- Óóó... akkor nem csalódtam. – vigyorodtam el, ami meg a cikizést illeti? Hogy én? Őt? Ááá, dehogy...!
- Kérlek! Meg valami Disney figurásat, Mickey egér, vagy valami hasonló, aztán divatolhatunk együtt. – képzelem, mert biztos annyit fogunk fehérneműben flangálni a lakásban... Igaz, nyáron tudnak melegek lenni, de tekintve, hogy annak már vége és kezd ősziesre fordulni az idő, az még kicsit odébb van.
- Jó, csak egy példát mondtam. Az is lehet, hogy az én piros pólómat sikerül majd összemosni a te fehér bugyijaiddal. – vagy inggel, felsővel, nadrággal, akármivel, részletkérdés, házimunka terén kétbalkezességem és hozzá-nem-értésem határtalan, szóval jobban jár ha inkább elkezd rettegni ahelyett, hogy kötekedik.
- Édes Jézusom! Ki vagy te és mit csináltál Suzie-val? – néztem rá megrökönyödve a fantáziálgatását hallva – Belőled aztán ritka perverz egy alak lett, hallod-e, hát ilyeneket szoktál te a neten nézegetni? Másfelől meg képzelem, te nagyszájú, ha mégis bejátszanám, szerintem amint meglátnál, lángra lobbannál, úgy égnél kínodban. Vagy tévedek? – kérdeztem vissza a lift oldalának dőlve, mielőtt még pittyent volna egyet a gépezet, jelezve, elértük a legfelső szintet.
- Hát... épp hogy nem felejtettem el, hogy hely az van melletted, csak épp a rossz oldalon, mert olyan bújós vagy hogy mindig kiszorítod az embert az ágy szélére. Vagy azóta már változott a helyzet? – érdeklődtem, hisz ki tudja, változott-e ilyen téren valamicskét, vagy maradt a régi?
- Nyugi, nem lesz meccs. Vagy ha mégis, azt majd akkor lezavarjuk, ha dolgozol. – nem, nem kell közönség, de azt hiszem, talán megleszünk egymás mellett a blökivel.
- Rosszul emlékszel, nyuszómuszó. – ha ő így, akkor nem kell engem sem félteni, ha idióta becézgetésekről van szó. Már annak idején se értettem, hogy honnan szedte pont ezt a mackózást, pláne, mert még csak alkatra se voltam olyan mackós, de hát na... és még csodálkoztunk, hogy annyi éven át mindenki boronált volna minket össze?
Hát, ügyesen belerohantam a nyelvbotlásba, kérdeztem volna inkább azt, hogy hol alszunk, azt még rá lehetett volna fogni, ha félreérti – nem mint ha így olyan nagy tragédia történt volna belőle, csak kíváncsian figyelek, hogy miért közelít... amikor pedig megérzem a puszit, csak szélesen elmosolyodok.
- Suzie... nagy fiú vagyok már, szerintem túléltem, ha nem ég a kislámpa. A hét év kómámat úgy is sötétségben töltöttem, volt időm megbarátkozni vele. – vontam vállat, miközben a kezét fogva követtem, most meg hova húz maga után.
- Húha... – hirtelen csak ennyit tudok szólni a felnőtt „játszószoba” hallatán, és csak aggódó tekintettel sandítok hol a szoba felé, hol rá, amíg ki nem nyílik az ajtó, és megnyugszik csöpp lelkem, hogy nem lett gyerekkori legjobb barátomból titkon valami domina, amíg én a kórházban vakációztam.
- Ahham. – bólintok a fürdőre is – Az amúgy hogy legyen? Egyik a tiéd, másik az enyém, vagy semmi ilyen, amelyik jól esik, azt használjuk? – kérdeztem rá, biztos ami biztos, mielőtt még zokon venné, hogy mit turkálok a cuccai közt, miközben csak egy csomag zsepi után kutatok... például.
- Hááát, az attól függ. Egyedül szeretnél aludni? Mert ha igen, akkor ott alszok... – mutattam balra, a sajátomra - ...ellenkező esetben meg itt. – mutattam jobbra, a saját szobája felé. Magam sem tudom, honnan voltam ilyen biztos a szobafelosztásban, de akár még fogadtam is volna arra, hogy igazam van.
- De szólok előre, ha a szobámban nincs ágy, ellopom a tiédet. – tettem még hozzá halál komolyan, mert arról viszont halvány elképzelésem sem volt, hogy mennyire van – vagy éppenséggel nincs – berendezve a nekem szánt szoba.

••• ©

Vissza az elejére Go down

avatar
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Chatkép :

Keresem :
Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
↷ in the land of gods and monsters
Hobbi & foglalkozás :
↷ journalist



A poszt írója Suzanne Bishop
Elküldésének ideje Vas. Szept. 18, 2016 11:42 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next


to Tekergő
Csak bólintottam egyet, hiszen már sokszor mondtam, hogy majd visszaszokik, de úgy néz ki, hogy még lehet párszor majd el kell mondanom, illetve szemmel láthatóan a célzást se vette, hogy mire értettem azt, hogy tetszene neki. Aztán ki tudja, lehet a kómája közben csoda történt és belőle lett „Gumiláb”, vagy mi is volt annak a filmnek a címe.
- Biztosan, hiszen már most is jobban vagy, még pár hét és szerintem Flash is meg fogja irigyelni a gyorsaságodat. – pillantok rá jókedvűen, de hirtelen le se esik, hogy ő nem is ismerheti azt a sorozatot, maximum régebben esetleg képregényekből sejtheti, hogy kire is gondolok. Még nekem is néha fura az, hogy számára még sok újdonság lehet ebben a világban, de segíteni fogok, amiben csak tudok.
- Nem mondtam, hogy olyanok nincsenek, így nem ér cikizni… – nyújtottam ki rá a nyelvemet és ahogyan a liftben álltunk még kicsit össze is kócoltam a haját, hiszen ki mondta, hogy az alvós bugyi nem lehet gyerekes is. Amúgy se látja senki azokat, így nem mindegy?  - De ha szeretnéd, akkor kereshetünk neked is autós vagy valami olyasmi bokszert. – tettem még hozzá angyalian ártatlanul, de hát érte „bármit”. Főleg ilyen téren. – Igazából akkor a te pólód fogja bánni, s nem az enyém, ha meg vasalni támadna kedved, akkor… - tettem úgy, mint aki elgondolkozik azon, hogy mi is lehetne olyan esetben a bűnbocsánat. – Hmm, talán ha ruhátlanul, énekelve, táncolva vasalnál, akkor még megbocsájtanám a hálóingemet ejtett sebet is. Neten szerintem találsz olyan videókat, amik segíthetnek a kivitelezésben. – kacsintottam rá, mielőtt még kikászálódtunk volna a liftből. Ha van kamera és hang is jár hozzá, akkor legalább a portásoknak tuti jó napjuk lesz ma. Legközelebb úgyis kiderül, amikor látjuk egymást, hiszen az emberek arca sok mindenről képes mesélni.
- Mindent a lakóért. – csak ennyit mondok, de persze azért kényszeríteni se akarnék rá senkit. Maximum majd megállunk akkor a különböző emeleteken és szusszanunk egy kicsit. Előbb vagy utóbb felérnénk gyalog is, csak nem lenne túl kellemes élmény egyikünk számára se.
- Ohh, már el is felejtetted, hogy mellettem is van hely, nem csak a lábamnál? – kérdeztem vissza széles mosollyal az arcomon, majd kicsit magukra is hagytam a fiúkat, legalábbis hagytam Tednek, hogy megismerkedjen az új lakótársunkkal és fordítva.
- Szóljatok, hogy mikor lesz meccs, mert hozok nasit és végignézném szívesen. – kuncogtam el a dolgot, hiszen nem gondoltam komolyan. Mosolyogva néztem őket és egyre inkább kezdtem úgy érezni, hogy az életem kezd visszarázódni a normális kerékvágásba, hogy végre újra itt van velem.
- Teddy maci szerintem te voltál, ha nem éppen Tekergőnek hívtalak, vagy rosszul rémlik? – cukkoltam kicsit őt, hiszen tudom, hogy mennyire nem szerette, amikor így hívtam őt. Hacsak simán macinak, mackónak, akkor azt már jobban viselte, de ezek inkább egymás ugratásaira szolgáltak, mintsem amiatt hívtam volna így, mert egy pár voltunk.
Csendesen figyelem a tájat, de amikor meghallom a többes számot, akkor meglepetten pillantok rá, de addigra már ő is kapcsol. Mosolyogva figyelem, ahogyan megpróbálja javítani a helyzetet, mire én csak közelebb lépek, végül pipiskedek kicsit, mintha csak súgni akarnék valamit neki, de helyette puszit kap az arcára. – Ha netán félsz a sötétben, akkor aludhatsz velem is, elég nagy az ágyam kettőnknek is. – de mielőtt bármit felelhetne újra elkapom a kezét és magammal rántom, hogy megmutassam neki. Egy-két lépcsőfok van, majd megállok egy ajtó előtt. – Vigyázz, ez a felnőtt játszószobám. Ide, aki belép, élve nem jut ki.. – adom elő halálosan komolyan, majd az ajtót kilököm, hogy megnyugodjon, hogy csak egy irodára gondoltam alatta. Nem lettem semmilyen értelemben se perverz, vagy hasonló. – Ez egy újabb fürdő. – mutattam egy másik ajtóra, majd megálltam két ajtóval szemben. – Az egyik az enyém, a másik a tiéd. Tippelj, hogy melyik a tiéd, mert ott alszol ma, amelyikre mutatsz, akár a tiéd, akár nem az a szoba... – fordultam vele szembe mosolyogva, mintha csak a korábbi nyelvbotlása miatt akarnám húzni az agyát. Régebben is sokat aludtunk egy szobában, egy ágyban, így talán most se lenne annyira fura, még ha közben fel is nőttünk… Jobbra az enyém volt, balra az övé, s kicsit arrébb pedig egy vendégszoba, de azt innen nem láthatta.


••©

Vissza az elejére Go down

avatar
Tündér •• akinek nem adtak valódi szárnyakat
Chatkép :

Tartózkodási hely :
Mystic Falls
Hobbi & foglalkozás :
eating is a necessity but cooking is an art



A poszt írója Declan Collins
Elküldésének ideje Vas. Szept. 18, 2016 11:14 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next


to Suzie

- Hát, nem is tudom... félő, hogy kiestem a gyakorlatból. – vontam vállat, mert hát na... gondolom neki sem újdonság, hogy a kómám alatt nagyjából a kisujjamat se mozdítottam magamtól, nem hogy bármilyen más porcikámat... Arról nem is beszélve, hogy a mankót is csak nemrégiben hagyhattam el egyáltalán. Szerintem azért egy kicsit odébb van az, amíg vígan rophatjuk. Most talán valami nyugdíjas-lötyögős lassúzós, jobbra-balra lépegetőssel elbírnék.
- Remélem, neked lesz igazad. – mosolyodok el, és nagy a kísértés, hogy hozzátegyem, ha lelőni nem is, a kés még mindig egész jól fog rajtam... de ha már a kórházban sem díjazta az akasztófa-humoromat, akkor valószínűleg most is kapnék egy taslit hálája jeléül, mennyire értékeli.
- Ejha, csipke? És mi lett a korábbi pöttyös, meg masnis, meg cuki kis mesefigurás darabokkal? – kérdeztem olyan megrökönyödést tettetve, mint ha minimum azt vallotta volna be, hogy nem létezik a Mikulás meg a húsvéti nyuszi – Amúgy ne aggódj, azon csak kiigazodnék... Maximum azon ne csodálkozz, ha összemosom a vörös csipkebugyidat a fehét pólóimmal... vagy vasalóval véletlenül lyukat égetek a hálóingedre.  – fantáziáltam hangosan, mert legyünk őszinték... melyik tizenéves srác használja ezeket, úgy, hogy az anyjával él, és olyan tünemény édesanyja van, hogy a ruhák varázslatos módon frissen, tisztán, illatosan, vasalva-hajtogatva kerülnek vissza a szekrénybe? Szerintem ha odaállítana a mosógép elé, vagy a kezembe nyomna valaki egy vasalót, hogy hajrá, legalább egy óráig dilemmáznék rajta, hogy hogyan tovább, aztán meg magamat ismerve tuti a lehető legszerencsétlenebb végkimenetellel lehetne számolni.
- A portást? Képzelem, mennyire díjazna bármi ilyesmit... – ez a hátra kapós téma még a suliból ismerős volt, igaz, akkor sem díjaztam túlzottan... pláne amikor nem túl kigyúrt-izmos létemre egyszer sikerült kifognom a suli tonna Donnáját, hát... azóta sem tudom igazán, hogyan sikerült csodával határos módon gerincsérv nélkül megúszni azt a kétszáz métert.
- Az egészséges versengés, mi? Pont egy kutyával? Ez fájt, Suzie... Küzdjünk meg, hogy ki alszik az ágyad végén, és ki a lábtörlőn? – haver, én fentebb állok az evolúciós ranglétrán, úgyhogy hadd ne már... sandítottam a négylábúra, bár ő sem tűnt annak a nagyon agybajos harcias szőnyegcirkálónak, akitől egy fél pár cipő is nagyobb, de a legnagyobbaknak is ész nélkül megy neki, mert azt hiszi, ő a király.
- Hát, valahogy majd csak lemeccseljük, hogy ki legyen az alfa a csapatban, nem igaz, pajti? – naná, hogy én, nem is kérdés... legalábbis kettőnk közül, mert Suzie haragja elől szerintem még én is laposkúszásban menekülnék a szőnyeg alatt... Azért kapott még egy buksisimit, ám miután szeretete jeléül képen nyalt, csak az arcomat törölgetve egyenesedtem fel ismét.
- Ahha, értem. Ted... Teddy... Theodore... Theodore Roosevelt. Becenevekből nem lesz hiány, azt hiszem. – vigyorogtam jót, bár nem tudom, Suzie hogy fogadja, hogy 5 perc se kellett hozz, és már át is kereszteltem a kis házikedvencét, de ez van... ha nem tetszik neki, majd akkor hívom így a blökit, ha kettesben leszünk.
- Ühüm. – követtem a leányzót, látványosan forgolódva-nézelődve, mint ha csak valami múzeumban lennék, bekukkantva az említett helységekbe, néha-néha hümmögve egyet... Amikor az ablakhoz megy, én is oda sétálok, mert ha már ilyen cefet magasan vagyunk, kíváncsi vagyok, hogy leglalább a kilátás szép-e, és azt hiszem, erre aztán végképp em lehet szavam.
- Na muti a szobánkat. – szólaltam meg végül szórakozottan, miután kigyönyörködtem magam,  igaz, az csak utólag esett le, hogy mit mondtam – Vagy... hogy értetted a szobákat? Egy hálószoba és mellé meg egy vendégszoba, vagy dolgozó szoba, vagy hobbiszoba, vagy... külön hálószobák, vagy... – torpantam meg egy pillanatra, mert az igazat megvallva, erről eddig nem esett egy árva szó se, de belegondolva meg... gondolom nem őrizgette itt üresen nekem, amíg kómában voltam, kihasználatlanul. Vagy mégis? Lévén még nem néztük meg őket, csak tanácstalanul várom a helyzetjelentést.

••• ©

Vissza az elejére Go down

avatar
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Chatkép :

Keresem :
Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
↷ in the land of gods and monsters
Hobbi & foglalkozás :
↷ journalist



A poszt írója Suzanne Bishop
Elküldésének ideje Vas. Szept. 18, 2016 9:58 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next


to Tekergő
- Szerintem jó volt, s felnőttként lehet még inkább élveznéd. – pillantok rá egy sokat sejtető pillantás miatt, hiszen melyik férfi ne rajongana a falatnyi ruhadarabokban tekergő nőkért. Én az évek alatt se lettem benne profi, de annyira két ballábas se vagyok már, mint egykoron voltam. Azért már a partikon tudom legalább kicsit szelni a parkettet, vagy ha sokat iszom, akkor egészen el tudok lazulni és úgy rázni kicsit, ahogyan a profik csinálják abban a bárban, de ennyi. Viszont a hangulat még mindig jó ott, ahogyan a fényképünk is ki van tűzve a falra, így érthető, hogy visszajártam az elmúlt 7 évben.
- Hidd el, hogy hamarabb rendbe fogsz jönni, mint azt gondolnád és újra fitt és erős leszel. Aztán meg majd alig lehet lelőni téged… - fogalmazok kicsit félreérthetően, mire óvatosan pillantok rá, mert nem úgy értettem, hanem csak átvitt értelemben, ahogyan szokás. Nem akarom, hogy bárki is bántsa őt, szeretném, ha újra mosoly játszana az arcán és boldog lenne. Szerintem ez nem olyan nagy kérés és talán idővel meg is fog valósulni.
- Képzelem, ahogyan mosol és éppen fogdosod a csipkés alsóneműmet, miközben próbálod megfejteni, hogy miként is van. – nevetem el magam, hiszen lelki szemeim előtt megjelenik az a kép. Persze, abban a helyzetben nem lenne vicces, inkább lennék rákvörös és ezt szerintem ő is tudja, de így elképzelve és nem benne lenni tényleg poénos. Abban pedig csak reménykedni tudok, hogy ő is annak találja, ha nem, akkor igyekszem minél hamarabb abbahagyni a nevetést, de hát 7 év alatt azért a fehérnemű viseletem is sokat változott, ahogyan a ruhatáram is.
- Akkor majd megkérjük a portást, hogy kapjon a hátára, vagy valami gurulós ízére, aztán már megyünk is felfelé, bár lefelé könnyebb lenne vele… - gondolkozom hangosan, de egyáltalán nem gondolom komolyan és ezt a mosoly is elárulja. Milyen buli lehetne már a csomagok cipeléséhez lévő guruló ízén végighajtani fentről lefelé a lépcsőn. Hmm, kár hogy már nem pisisek vagyunk, akkor talán jobban elnéznék nekünk, ha kipróbálnánk, de így…
- Hmm, kell az egészséges versengés, nem? – pillantottam rá játékosan és mosolyogva, majd megvakargattam én is a kutyus fejét, utána pedig hagytam, hogy a két Tekergő egymással is összebarátkozzon. Mosolyogva figyeltem őket és szerencsére eddig úgy nézett ki, hogy jól ellesznek, hiszen még Declan arcát is megnyalta, ha picit is óvatlan volt.
- Fogalmam sincs, egyik este találtam az utcán. Lassan két éve van nálam, de imádom. A gazdáját nem leltem meg, így befogadtam én. Amúgy Tednek hívják, de sokszor csak Tekergőnek hívtam. Hallgat mind a kettőre, így légy óvatos, mert talán tényleg vetélytársad lett. – kuncogtam el a dolgot, majd még egy puszit nyomtam mind a kettő fejére, s azzal a lendülettel fel is álltam.
- Az a folyosó és bejárat. – mondtam a nyilvánvalót, ahol végig jöttünk. – Ez a nappali, arra van a konyha, arra fürdő és a mosdó. Arra pedig a szobák. – mutattam balra onnan, ahol álltunk, miközben én csak az ablakhoz sétáltam és elhúztam a függönyt és mosolyogva pillantottam rá. Mintha a város alattunk lenne, de valahogy én sose így tekintettem rá. Inkább csak az elterülő látványa, főleg esténként rabolt magával. Ha pedig bármi kérdése lett volna Declannak, akkor kíváncsian vártam őket, hiszen tény, hogy eddig nem voltam túl beszédes, de hirtelen én se tudtam, hogy miként tartsak idegenvezetést.




••©

Vissza az elejére Go down

avatar
Tündér •• akinek nem adtak valódi szárnyakat
Chatkép :

Tartózkodási hely :
Mystic Falls
Hobbi & foglalkozás :
eating is a necessity but cooking is an art



A poszt írója Declan Collins
Elküldésének ideje Vas. Szept. 18, 2016 9:20 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next


to Suzie

- Ó, hát hogy ne emlékeznék rá... lehet azt elfelejteni? – csóváltam a nevem mosolyogva. Emlékszem ám, hogyan vágott át vele annak idején... miután közöltem, hogy eszem ágában sincs ilyen helyre menni, meg amúgy se szeretek – meg tudok – táncolni, így csak rávett csellel. Egyszerűen nem említette egy szóval se, hova megyünk, miután meg már ott voltunk, nem volt olyan nehéz meggyőzni, hogy bemenjünk.
Úgy látszik, sem azon nem fogunk összeveszni, hogy ki mennyire volt menő – vagy épp lúzer – a gimiben, nem mint ha olyan nagyon érdekelte volna valaha is bármelyikünket, sem azon nem vitázunk hosszasan, hogy ugyan mégis mikor kezd már valamihez a munkájával... Mondjuk őt ismerve tuti, hogy ha vált is egyszer, attól is a falat kaparom majd kínomban, mert biztos csak egy hajszállal lesz kevésbé para terület.
- Majd meglátjuk még, nem hiszem, hogy nagyon hiányozna... Ez, így, ilyen formában nem. – mutatok végig magamon, utalva arra, hogy kórházi kezelés utáni kényszerpihenőre értem a dolgot, amíg megerősödök meg összekapom magam.
- Hát, nézd... gyakorlatilag itthon vagyok egész nap, mást úgy se nagyon tudok csinálni, legalább a házimunkába besegítek egy kicsit, aztán ha hazaérsz, legalább amiatt ne fájjon a fejed addig se, pihenhetünk együtt. – nem is tudom, mondjuk elmehetünk majd sétálni, mozizni, vagy szimplán csak itthon leheveredni a szőnyegre és megnézni egy filmet, vagy csak szimplán hallgatni, ahogy mesél arról, mi minden történt az elmúlt pár évben, amikor nem voltam jelen az életében... attól függ, hogy inkább aktív, vagy passzív pihenésre vágyik inkább.
- Halleluja, akkor megnyugodtam. Félő, hogy ha bedöglene, ilyen állapotban egyhamar meg se másznék ennyi lépcsőt. – vallottam be, bár képzelem, mekkora újdonság lehetett számára... Viszont ha már ennyire magasan vagyunk, ha más nem, legalább a kilátás biztos szép lesz.
Beérve aztán csak totyogok elveszetten, arra várva, hogy Suzanne közbenavigáljon a lakásban, igaz, messzire nem jutunk, miután megragadja a kezem, kiderül, hogy mégsem kettesben fogunk lakni idefent, hanem hármasban.
- Tekergő? Ez most komoly...? Arról nem volt szó, hogy riválisom is lesz. – vontam fentebb a szemöldököm, ahogy megláttam a kócos, szedett-vetett keverék kutyust, amint épp Suzie-nak tette a szépet, meg örült ezerrel.
- Hát... mindenesetre szevasz, pajti, örvendek a találkozásnak. – hajoltam le kissé, hogy a kezemet a blöki felé nyújtsam, hadd szimatoljon körbe előbb, vagy amit akar... harapni azért ne harapjon, de nem is tűnt túl vérengző fenevadnak, így ha az ismerkedésen sikerült túlesnünk, szórakozottan meg is vakargattam a füle tövét, mielőtt ismét Suzanne idegenvezetésének szenteltem volna a figyelmem.
- Nem is említetted, hogy van egy kutyád... hány éves? – érdeklődtem, ha már eddig oly jól leplezte a dolgot.

••• ©

Vissza az elejére Go down

avatar
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Chatkép :

Keresem :
Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
↷ in the land of gods and monsters
Hobbi & foglalkozás :
↷ journalist



A poszt írója Suzanne Bishop
Elküldésének ideje Vas. Szept. 18, 2016 5:42 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next


to Tekergő
- Valakinek ez könnyebben megy, míg másoknak nehezebben. Amúgy meg volt társaságom néha, ha éppen ellátogattam a klubba. Emlékszel rá? – pillantok rá totálisan ártatlan pillantással és angyali mosollyal, hiszen mindig úgy rángattam el magammal, hogy menjünk el, mert engem egyedül kicsi eséllyel engedtek volna be olyan tökmagként oda, de vele már könnyebb volt a bejutatás. Idővel meg barátokra is szert tettünk. Hirtelen olyan érzésem volt, amikor beléptem egykoron és még most is, hogy egy teljesen másik világba csöppentem, de amúgy valahogy időm se lett volna barátkozni, vagy éppen veszélynek se akartam senki kitenni, meg szimplán időm se volt, így mindegy is.
Csak megrántottam, hogy nekem mindegy. Ha szeretné, akkor ragozhatjuk, de amúgy nem fogom erőltetni a dolgot. Szerintem egyikünk se olyan volt, aki túlzottan figyelte volna azt, hogy a középiskola ranglétráján hol helyezkedik el. Főleg amiatt se, mivel elég sok bélyeget kaptunk amiatt, hogy fiú-lány párosunk ellenére is barátok voltunk. Sőt, sokszor jobban megértettük egymást, mintha más barátainknak mondtuk volna el azt, hogy mi történt vagy éppen mi bosszant.
Csak egy apró köszönöm hagyja el az ajkaimat, amikor nem ragozza tovább a dolgokat, de biztos vagyok abban, hogy még meg fogom kapni, ha hamarosan nem változtatok az életmódomon, ami nehezebb lesz, mint talán elsőre gondoltam volna. Egy munkáról kell lemondanom, vagyis részben. Azt se tudom, hogy egyáltalán ezek után milyen cikkeket írhatnék… Talán politikai… Hmm, nem is rossz, de abban is van veszély, nem is kicsit. Majd eldől.
- Csak a végén nehogy visszasírd azt, amikor henyélhettél. Én szívesen cserélnék veled kicsit. Egy kis pihiért ölni tudnék. – természetesen csak átvitt értelemben értettem, meg most az volt a fontos, hogy ő jobban legyen. Aztán, ha úgy gondolja, hogy nem bánná, hogy együtt megyünk a városba, vagy itthon töltöm én is az időmet, akkor kikérem majd a szabadságomat is, de nem akartam egyből rá akaszkodni se, ezért is csak egy napot kértem ki, amikor az édesanyját látogatjuk meg, de utána megyek dolgozni, ha esetleg útban lennék. Biztosan szüksége van egy kis időre, mire sikerül majd megszoknia az új helyzetet.
- Nem szokott elromlani, illetve van egy hátsó lift is, amit a javítás idejéig lehet használni. – avattam be egy aprócska titokba, hiszen szerintem, ilyen magasra nincs olyan ember, aki képes lenne felmászni. Még én se, pedig egészséges vagyok, de ez akkor is ember kínzás lenne.  Viszont igazán remek a kilátás, azért tetszett meg főként ez a lakás, hiszen lehet látni a várost is, míg egy másik ablakból pedig az erdős területet. Álmatlan éjszakánként ez remekül jött.
Amikor kibújok a kabátomból, cipőmből és a táskámat a földre ejtem, mintha ott lenne a legjobb helye, akkor kíváncsian futom át a postát, majd a lábammal belököm az ajtót, a postát meg a pultra dobom, ahogyan beljebb sétálok.
- Jajj, gyere már. – s azzal Tekergő kezéért nyúlok, de hamarosan ugatás és rohanás hallatszik, mire sietve guggolok le, aminek meg is lesz az eredménye, mert hamarosan arcon is nyal a kutyusom.
- Tekergő, bemutatom Tekergőt. – nem ez volt a valódi neve, de néha tényleg letekergőztem, viszont az csak véletlen volt. Amúgy Teddnek hívtam, de most a poén kedvéért nem bírtam megállni, hogy ne így mutassam be őket. Majd egy puszit nyomtam a kutyám okos kis fejére, ahogyan már többször Declan homlokára is.





••©

Vissza az elejére Go down

avatar
Tündér •• akinek nem adtak valódi szárnyakat
Chatkép :

Tartózkodási hely :
Mystic Falls
Hobbi & foglalkozás :
eating is a necessity but cooking is an art



A poszt írója Declan Collins
Elküldésének ideje Vas. Szept. 18, 2016 5:00 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next


to Suzie

- Suzie, tudod, hogy nem úgy értettem... emberek vagyunk, mindenkinek szüksége van társakra, társaságra. – és nem, az nem társaság, hogy egy kómában lévő ismerőse mellett dekkol és neki mesél, mert... akármennyire is megható, és értékelem az igyekezetét, képzelem, milyen nehéz lehetett számára, hogy hiába a megannyi történet és beszámoló, még csak a kisujjamat se mozdítottam válasz gyanánt. Elég sovány társaság lehettem... Nem mint ha annyira szurkolnék annak, hogy bepasizzon, vagy valami, de legalább egy-két barátot igazán szerezhetett volna a helyemre... Amíg fel nem ébredtem.
- Ami meg a lúzereket illeti, szerintem életem végéig se mosom le magamról, szóval kár az energiáért. – legyintettem, mert őszintén szólva, annyira nem is tudott érdekelni, mennyire tartanak menőnek, vagy sem. Az igazat megvallva annyira hú-de-menő szerintem sosem voltam, valahogy a bátyám mindig is népszerűbb volt kettőnk közül... Mondjuk mit csodálkozok – egy lány a legjobb barátom, szakács lett belőlem, és nem ügyvéd, vagy más, hangzatos, jól kereső üzletember...
- Jó, jó, nem festem. – emeltem fel a szabad kezem megadóan, jelezve, hogy részemről annyiban is hagyom a témát, nem kell megennie. Maximum időről időre emlékeztetem majd, nehogy a végén még megfeledkezzen róla.
Csak elmosolyodok a kérős megjegyzésén, de inkább nem válaszolok rá semmit – kényes téma, aminél a poénkodást könnyen félreértheti a másik, és veheti sértésnek, s bár tudom, hogy Suzanne nem az a könnyen sértődős fajta, de... inkább nem szeretnék kockáztatni.
- Rendben. – bólintottam a szavaira hálásan – Remélem, hogy minél előbb... – vicces dolog az élet, amennyire szerettem régebben otthon henyélni meg lustálkodni, semmittevéssel tölteni a délutánokat, most, hogy egyszerűen semmi dolgom nem akadt... sőt, szinte semmit sem volt szabad csinálnom, lévén az orvosok rám parancsoltak, hogy minél többet pihenjek, azóta valahogy képtelen vagyok megülni a fenekemen, és egyfolytában mehetnékem van. Gondolom, ha már újra szabad lesz, annyira megint nem fog már vonzani, hogy a városban csavarogjak...
Ahogy szóba kerül a testvérem és a hét évvel ezelőtt történtek, nem kerüli el a figyelmemet Suzie apró kis elszólása... legyen akár véletlen, vagy szándékos, keresem a pillantását, hogy ezáltal némán jelezzem neki meglepettségemet – nem számítottam rá, hogy ő is tudja... Vagy hogy ilyen mélységekig jutott a nyomozással. Mennyi mindent tudsz még, Suzie, amit nem akartam, hogy valaha is megtudj?
Nem kell már sokáig sétálnunk, hogy megérkezzünk a lakáshoz, én pedig kissé feszengve követem a szőke leányzót. Nem az ő hibája, egyszerűen csak világ életemben kertvárosi gyerek voltam, sosem éltem korábban ilyen helyen... Nem mondom, hogy nem fogom idővel megszokni, de az biztos, hogy furcsa lesz. Pláne, amikor a liften a legfelső szinthez tartozó gombot nyomja be.
- Húha... remélem, hogy nem sűrűn romlik el a lift, mert ide felcipekedni egy nagybeváráslás után... – hát az biztos, hogy jelen állapotomban egy körben biztosan nem menne ennyi lépcsőzés, bár fénykoromban is biztos kapkodtam volna a levegőt, mire felérek.
Amikor megérkezünk és kinyitja az ajtót, óvatosan lépek bentebb, hogy miután kibújtam a sportcipőmből, bentebb sétálájak néhány lépésnyit... igaz, megvárom, amíg Suzanne is elkészül a kis hazaérős rituáléjával, mert hiába kettőnké a lakás, számomra egyelőre teljességgel idegen, és azt sem tudom, merre kéne indulnom igazából, vagy mit merre is találok?

••• ©

Vissza az elejére Go down

avatar
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Chatkép :

Keresem :
Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
↷ in the land of gods and monsters
Hobbi & foglalkozás :
↷ journalist



A poszt írója Suzanne Bishop
Elküldésének ideje Vas. Szept. 18, 2016 3:41 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next


to Tekergő
Csak egy rosszalló pillantást kap azért, amit mond, de nem mondok már semmit se. Még, hogy párnacsatázni szegényekkel. Még mit nem. Egész jó társaim voltak, illetve időközben lett egy négylábú lakótársam is. Tényleg arról nem is szóltam, hogy amúgy van egy kutya is. Remélem időközben nem lett allergiás rájuk, de nem tudtam az utcaszélén hagyni őt az egyik este, amikor hazafelé tartottam.
- Ahh, ezek szerint nem vagyok menő? Jó tudni, akkor ideje lesz találnod valami menő barátot, mert a végén még a „lúzerek” között maradsz.  – húztam kicsit  az agyát. Talán nem menő, talán az. Ki tudja, valahogy nem is érdekelt, hiszen elég volt az, hogy talpon maradjak az elmúlt hét év alatt. Ott volt az édesanyja, az hogy ő kómában feküdt és még nekem se ártott közben munkát találnom, elkerülni a gyámügyet és a többi szépséget. Miként bújtam ki alóla? Tényleg nem tudom már, s valahogy nem is akarok azokra az időkre gondolni. Végre teljes mértékben nagykorú vagyok, így egy szava se lehet senkinek se, nekem meg nem kell többé aggódnom ilyenek miatt.
- Nem lesz késő, ne fesd az ördögöt a falra! – talán kicsit túl erősen szóltam rá, de nem tehetek róla. Nem olyan téma volt, amiről szívesen beszéltem, ha nem volt muszáj. Nem akartam arra a sok borzalmas dologra se gondolni, amit eddig életem során láttam. Talán részben amiatt se ment olyan könnyedén, mert gyerekként csöppentem még bele, mondhatni részben az ilyen közegben éltem anya halála után, így láttam azt is, hogy a mocsok mögött van jóság is, még ha nagyon ritkán is. Azt hiszem talán ez az oka annak, hogy még nehezebb magam mögött hagyni.
- Valószínűleg igen, de még nem késtem el, meg amúgy se tolonganak az ajtóban a kérők, így nem kell amiatt aggódnom, hogy miként csillogtatnám meg a nem létező tudásomat. – rántom meg végül a vállaimat. Valaki szeret főzni, míg más nem. Declan régebben szeretett és szemmel láthatóan ez most se változott, így legalább nem kell attól tartania, hogy nem juthat be tőlem a konyhába.
- Majd adok, ettől nem kell tartanod, hogy nincs miből megvenni a dolgokat. Meggyógyulsz, s utána majd biztosan sikerül újra elhelyezkedned szakácsként is, addig meg ott az én félretett pénzem és a keresetem. – pillantottam rá mosolyogva, hiszen számomra ez tényleg nem gond, meg természetes is. Barátok vagyunk, vagy mi a manó. Nem pont emiatt akarnám cserben hagyni. Amúgy se szoktam túl sok mindenre költeni, meg végre akár normális kaját is ehetek, így semmi gond sincs.
Csak egy aprót bólintottam. Inkább azt nem mondom, hogy az emberek már egyre kevesebbet nevetnek mostanság, de legalább mi jól fogjuk érezni magunkat, efelől kétségem sincsen.
Nem mondok eleinte semmit se, hanem sokkal inkább őrlődöm. 7 éve kutattam és nyomoztam, elég sok mindenre rájöttem és talán eddig azt mondtam, hogy hiányoznak még darabok, amik igazak, de azt sose mondtam, hogy olyan darabok kellenek nekem, amikkel mást tudok betömni, hogy ne az igazság derüljön ki. – Ha akkoriban nem tudta, akkor nem hiszem, hogy később megtudta volna, hogy mibe is keveredett a testvéred… - csúszik ki a számon, de ennél tovább nem részletezem. Felesleges lenne, szerintem pontosan tudja már ennyiből is Tekergő, hogy többet tudok, mint amennyit mutattam. Jó vagyok a munkámban, viszont akik fontosak számunkra, azokat meg is védjük, ahogyan én is tettem. Ezért kellett tovább nyomoznom, hogy a családja neve ilyen téren ne túlzottan merülhessen fel. Kellett valami, ami azt támasztja alá, hogy Declan csak egy véletlen áldozat volt, nem pedig egy üzenet. Fogalmam sincs, hogy Declan valaha elmondta volna-e nekem, de ha nem, akkor azt hiszem keresztbe húztam a számításait.
- Eléggé nagy, de hát manapság legtöbb esetben ilyenekben élnek az emberek és nem kertes házakban, vagyis egyedül értelmetlen lett volna olyan helyre költöznöm. – főleg, hogy honnan akartam elmenekülni anya halála után. Könnyedén állunk meg a legfelső szinten, majd pedig az egyik ajtóhoz sétálok és kinyitom az ajtót. – Csak utánad. – engedem előre őt, ha pedig beljebb ment, akkor én is követem őt, hogy utána a táskát a helyére tegyem és végre kibújjak a kényelmetlen magassarkúmból.




••©

Vissza az elejére Go down

avatar
Tündér •• akinek nem adtak valódi szárnyakat
Chatkép :

Tartózkodási hely :
Mystic Falls
Hobbi & foglalkozás :
eating is a necessity but cooking is an art



A poszt írója Declan Collins
Elküldésének ideje Vas. Szept. 18, 2016 2:53 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next


to Suzie

- Igaz, párnacsatában is sokkal jobban helyt állnak. Ezekkel legalább lehet célozni, nem úgy mint a párnákkal. – tettem szóvá, szándékosan nem úgy értve, vagy azt kiemelve, amire ő gondolt valószínűleg.
- Jajj már, Suzie... ez a magányos farkas téma is csak leírva menő, meg a filmekben, könyvekben... valójában irtó unalmas és rossz, ha folyton egyedül van az ember. Nem is értem, miért akarsz az lenni... – tettem szóvá, nem mint ha én olyan hú-de-nagy társasági életet éltem volna az elmúlt években, de nálam sajnos nem saját döntés volt, ezt hozta a sors... és bármit megadtam volna azért, hogy legalább néha, valamit, vagy valakit érzékelhessek, vagy hallhassak a külvilágból, és ne egyedül, magamra maradva kelljen átvészelnem az egészet, mint akit valami homályos üveggömbbe zártak...
- Adok én, csak félek, hogy túl sokáig halogatod a dolgot. Hogy késő lesz... – sóhajtottam halkan, elvégre távol álljon tőlem, hogy siettessem, egyszerűen csak aggódtam érte. Most, hogy csodával határos módon felébredtem a kómától, nem akartam attól rettegni, hogy vajon mikor veszítem majd el őt... ha már úgy is sikerült szinte az egész családomat.
- Nem, egy újságírónak valóban nem... de egy nőnek azért illik, vagy tévednék? – kérdezek vissza, nem számonkérés végett, hisz tudom, hogy a főzés annyira sosem volt a szíve csücske, csak na... ha már ő így közelíti meg a témát, akkor máshonnan is nézhetjük. Amúgy meg tudom, én csak ne beszéljük, férfi létemre imádok a konyhában kotyvasztani...
- Rendben, azt akartam is kérni... És rajtam ne múljon, felőlem úgy is játszhatjuk ezt, hogy még előtted felkelek, és addig ki se teheted a lábad az ajtón, amíg nem reggeliztél... Csak ciki vagy sem, egy árva vasam sincs, szóval... – remélem érti a célzást. Szívesen átvállalom az itthoni főzőcskézős, meg a bevásárlós témát, hogy ezentúl ne legyen semmi gondja azon túl a kajával, hogy leül az asztalhoz és megeszi – meg esetleg néha besegít a mosogatásba mert azt nem szeretem – csak amíg nem dolgozok, addig sajnos kizárásos alapon ezt is neki kell finanszíroznia... mint minden mást.
- Még szerencse... milyen szar lenne az élet, ha már az ember saját magán se tudna nevetni, nem? – kérdezek vissza, és látom előre, jól fogunk szórakozni rajta. Még jó, hogy a sok megélt rossz ellenére ő sem veszítette el a humorérzékét.
Anyám látogatása kapcsán meg csak hallgatom, ám ahelyett, hogy valamelyik oldalra billenne a mérleg, a szeretném – nem szeretném meglátogatni kapcsán, csak nem akar semerre se... és érintőlegesen szóvá is teszem Suzie számára, hogy miért – értékelem, hogy ennyire igyekszik, de... ez attól azért kicsit komplikáltabb.
- Suzie... nem azért mondtam, hogy megbántsalak vele, egyszerűen csak...voltak olyan dolgok az életünkben, amiről nem tudtak a szüleink sem. Így hiába, beszélhettél akármennyit is anyával... Meglepődnék, ha ezekről a bizonyos dolgokról tudomása lenne. És jobb is így, hogy nincs... – szólalok meg, amikor ismét másfelé kezd nézelődni, nekem pedig igazából fel sem tűnik, hogy egy árva szót sem szólt, a gondolatai csak valahogy kirajzolódtak az elmémben. Azt meg még sem vághatom a fejéhez, hogy a bátyám drogügyletei miatt támadtak rám is annak idején...!
Mindegy is, inkább haladjunk, mert ha egyszer be is avatom mindezekbe, az valószínűleg nem a közeljövőben lesz... hanem majd akkor, ha már mindketten rég a hátunk mögött hagytuk ezt az egészet.
- Húha... szép nagy épület. – szólaltam meg, miután megálltunk, a portásra meg csak bólintottam... viszont hogy ezen belül merre található az ő lakása, azt még mindig nem tudtam, így csak köszöntem a portásnak, majd követtem tovább, amerre mutatta.

••• ©

Vissza az elejére Go down

avatar
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Chatkép :

Keresem :
Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
↷ in the land of gods and monsters
Hobbi & foglalkozás :
↷ journalist



A poszt írója Suzanne Bishop
Elküldésének ideje Vas. Szept. 18, 2016 1:08 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next


to Tekergő
- Sok mindenre, de ezt te pontosan tudod. – pillantok rá mosolyogva, hiszen pontosan tudja, hogy régebben is képes voltam a plüsst magamhoz ölelni és úgy aludni. Főleg akkor, ha úgy döntött, hogy a másik ágy kényelmesebb. Mindig is szerettem bújni, s ha nem volt más, akkor jó lesz a plüss is, de most se fogom hagyni neki azt, hogy kilapítsa őket.
- Hmm, talán nem véletlenül vagyok magányos farkas? – kérdeztem vissza egy kisebb vállrándítás keretében. Sose meséltem arról, hogy lenne valakim, ahogyan a barátaimat se emlegettem sose, amióta magához tért. Nem azért, mert meg akartam volna kímélni, hanem nem túlzottan volt kiről beszámolnom. Valahogyan mostanság már nem ment a barátkozás, meg amit velük töltöttem el… Nos, maradjunk annyiban, hogy úgy éreztem azt Declannal eltöltött időből lopják el, én pedig mellette akartam lenni, hogy hátha egyszer érez, vagy hall engem és visszatér közénk, így pedig szép lassan a 7 év alatt magamra maradtam.
Csak lesütöttem a szemeimet, hiszen még mindig eléggé érezhető volt, hogy nagyon nem örül neki. Viszont még mindig életben vagyok, nem is vagyok összetörve, se megerőszakolva, pedig eléggé durva helyeken jártam már, a város sötétebbik oldalán is, de valahogy még se történt semmi baj. Abban pedig csak reménykedni tudok, hogy ez továbbra is így fog maradni.
- Ígérem megpróbálok másik területre vándorolni, de adj időt! – pillantottam rá kicsit morcosan és egy kisebb sóhaj is kicsúszott az ajkaim között. Megértem, hogy félt, hiszen fordított esetben én is ezt tenném, de pár hét nem volt elegendő ahhoz, hogy sikerüljön. Amúgy se olyan egyszerű erről a főnökkel se beszélni, de majd megteszem, amit tudok, csak legyen türelmes.
- Valóban nem, de egy újságírónak nem is kell tudnia főzni, ha nem olyan rovatról ír. – kuncogtam el magam, amikor meghallottam a folytatást. Csak egy picit megrázom a fejemet is hitetlenkedve, de a mosoly továbbra is ott bujkál az ajkaim szegletében. – Akkor majd bejelölöm neked a térképen, hogy merre van üzlet és piac, mert ha nem étel az asztalon mire hazatérek, akkor jobb, ha menekülsz. Nem veszítettem semmit se, még mindig sokat bírok enni. – jókedv pedig könnyedén kúszott vissza a beszélgetésbe, még ha nem is örökre.
- Látom még mindig meg van a humorod. – nevetem el magam, mert magam előtt látom, ahogyan a pletykák terjednek a házban a többi lakónál, mi meg szinte halálra röhögjük magunkat. Biztosan érdekes lesz, engem meg mások pletykái nem túlzottan érdekelnek. Eddig is suttogtak a hátam mögött. Fiatal, egyedülálló és még hasonló dolgok miatt. Mindenki kitalált valamit, néha pedig olyan érzésem volt, hogy jobban kellene fülelnem, hogy képben legyek a sajátéletemről, mert én valahol nagyon lemaradtam.
Az esős kérdésre nem feleltem, inkább csak folytattam a gondolatmenetet, mert biztos voltam, hogy idővel megérti azt, hogy mire is gondoltam. Közben néha őt fürkésztem, míg máskor inkább a talajt. Amikor viszont azt mondta, hogy nem érthettem, akkor villámgyorsan kaptam el a pillantásomat, mert nem akartam, hogy lássa mennyire rosszul esik az, amit mondott. Talán több mindent értek, mint ő azt gondolná, hiszen az édesanyjával is sokat beszéltem, de inkább hallgattam és próbáltam elrejteni azt, hogy milyen hatással is voltak rám a szavai. Amikor magához ölelt, akkor nem ellenkeztem, ahogyan a puszi ellen se, amikor pedig noszogatott, hogy induljunk el, akkor elindultam. Ha némán, akkor már némán ballagtunk, maximum néha elejtettem egy-két információt, hogy mit merre is talál. Hamarosan pedig egy magas épület előtt álltunk meg.
- Itt is lennénk. A portás tud segíteni, ha eltévednél.  – Igen, igazi álom lakás volt, bár annyira elegáns nem volt belülről, mint amennyire gondolnák, de legalább otthonos volt. S csak ez számít. Köszöntem a portán, majd pedig jöhetett a lift, a megfelelő emelet és onnantól pedig a lakásban való körbevezetés.





Ha már semmi olyat nem írsz, akkor részemről ez lenne a záró akkor a megbeszéltek alapján! Köszönöm a játékot, nagyon élveztem! 31 :szeri: S várom a folytatást is. :hatodjmeg: ••©️

Vissza az elejére Go down

avatar
Tündér •• akinek nem adtak valódi szárnyakat
Chatkép :

Tartózkodási hely :
Mystic Falls
Hobbi & foglalkozás :
eating is a necessity but cooking is an art



A poszt írója Declan Collins
Elküldésének ideje Vas. Szept. 18, 2016 9:57 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next


to Suzie

- Miért, mi másnak lennének, ha nem annak? – nézek rá ártatlan tekintettel, ami alapján nyilvánvalóvá válhat számára – nem, nem tervezem most sem babusgatni azokat a kitömött figurákat, se nem alvóstársnak nem hiányzik egyik se. Számomra megmaradnak a kispárna szerepkörben, mentse őket ahogy tudja.
- Miért vagy ilyen biztos benne, hogy így van? – kérdeztem vissza amolyan áll az alku, lássuk, ki a jobb módon, mert lehet, hogy ő jobban pörög mostanság – nem mint ha régen annyira félteni kellett volna – de szerintem elfelejtette, hogy gyakorlatilag 7 év esett ki az életemből, biztos számtalan olyan dolog akad majd, ami számára teljesen természetes, nekem meg tisztára kínai lesz. Nagyjából mint ha egy nagyra nőtt gyereket kapott volna a nyakába, aki most ismerkedik a világgal – újra...
- Olyan... – ismételem utána kelletlenül, mert annyi másról írhatna, erre pont a legveszélyesebb területet választotta a szakmán belül? Nem mondom, valahol szép teljesítmény, hogy ennyi éven át ilyen jól megúszta, hogy bármi nagyobb baj történjen vele, de ha már ő is ennyit aggódik mások biztonsága meg egészsége miatt, akkor igazán megállhatna és magába nézhetne egy kicsit, hogy saját magával sem kéne ennyire félvállról venni a veszélyt.
- Képzelem... – teszem hozzá, mert eszem ágában sincs leállni erről veszekedni, de akkor is nehezen fogadom el... Lehet hogy nem megy egyik napról a másikra, de így is, hány hete már annak, hogy felébredtem? És csöppet sem tűnik úgy, mint ha bármi változás is történt volna nála ilyen téren, vagy legalább komolyan elhatározta volna, hogy változtat.
- Ó, azt mondani sem kell. Tekintve, régen milyen „talpraesett” voltál a konyhában, gondolom, az elmúlt éveket nem azzal töltötted, hogy mesterszakáccsá válj. – csóváltam a fejemet, a mirelit kajájra meg csak legyintettem – Még szép, hogy finomabb, ahogy én csinálom! Szakács létemre elég gáz lenne, ha rosszabbul főznék... Amúgy ne aggódj, mire visszaérsz a munkádból, már hűlt helye lesz az összesnek! – biztosítom róla, csak találjak valami boltot, vagy ami még jobb lenne, piacot a környéken, hogy bevásárolhassak alapanyagokból. Nem is értem, hogy képes valaki megenni azt a szemetet, amit mirelit néven árusítanak... Lehet, hogy nincs teletömve mindenféle műanyaggal, de a fagyasztás során akkor is megváltozik az íze, állaga... és köszönőviszonyban sincs a frissen készült társával, semmilyen téren.
- Úúú, hát ez izgalmasan hangzik. Ha meg kérdezik, eddig hol rejtegettél, majd mondom, hogy a pincében tartottál bezárva, azért ez a gettós kinézetem. – tettem hozzá komolytalanul, jelezve, hogy részemről áll az alku, hülyíthetjük az összes szomszédot. Majd kitalálok még pár hasonlót, hadd menjenek a pletykák... engem úgy sem ismer senkit, szóval maximum Suzie feje égne attól, amiket visszahall, vagy gondolnak rólunk. Nem tudom, miért pont most, de eszembe jut, hogy a balesetem előtt épp hozzá igyekeztem egy szál virággal, milyen vidáman! És milyen lelkesen, elszántan, csak aztán a sors közbe szólt... Vajon mennyiben lenne más a jelenünk, ha egy nappal előbb szánom el magam? Vagy mondjuk egy héttel később történik a balesetem? Azt hiszem, ahogy sok mindent, már ezt se fogom soha megtudni, pláne, hogy miután annyi minden változott, jelen helyzetben nem érzem fair-nek, hogy ott próbáljam folytatni, ahol félbe szakadt a történet, így aztán elengedem a témát, hadd menjen...
- Hogy mi? Miért esne? – kérdezek vissza értetlenül, hisz az időjárás alapján valóban nem tűnt valószínűnek, hogy most kezdene rá. Nem mint ha nem lenne tipikus, magunkat ismerve, de most csak nem...!
Hamar kapcsolok, hogy nem éppen szó szerint értette amit mondott, s csak iszom némán Suzanne szavait, reménykedve, hogy tényleg igaza van.
- Igen, emlékszem... – feleltem csendben, de csak kényelmetlenül feszengve állok egyik lábamról a másikra, miközben Suzanne ujjait morzsolgatom szórakozottan – De... ez teljesen más helyzet, Suzie. Ezt te nem értheted... – ráztam meg a fejemet makacsul, nyilvánvalóvá téve számára, hogy olyasvalami információ is tudásomban van, amiről még valószínűleg ő sem tud, és ami eléggé más színezetet adhat az egész történetnek – vagy annak, hogy éppen ki hogyan viszonyul a másikhoz a családunkban... Ám ahelyett, hogy beavattam volna, inkább csak magamhoz húztam, amíg egy puszival illettem a homlokát, részben bocsánatkérésként a hallgatásom miatt, részben vígasztalásnak szánva, s ezúttal én voltam az, aki noszogatta – inkább menjünk tovább, mert így tényleg sose érünk haza.

••• ©

Vissza az elejére Go down

avatar
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Chatkép :

Keresem :
Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
↷ in the land of gods and monsters
Hobbi & foglalkozás :
↷ journalist



A poszt írója Suzanne Bishop
Elküldésének ideje Vas. Szept. 18, 2016 12:48 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next


to Tekergő
Amikor meglátom a mosolyát, akkor az én arcomon is szélesebb lesz a mosoly és örülök annak, hogy nem lett semmi „baj” amiatt, amit mondtam. Biztos lenne olyan, aki ezt túlzásnak tartaná, de tényleg hiányzott minden és jó látni azt, hogy ezzel nem csak én vagyok így. Egy pillanatra még úgy is érzem magam, mintha csak visszacsöppentem volna a múltba, amikor nem kellett semmi „lényeges” dolog miatt aggódni.
Csak bólintok egyet, hiszen tényleg bejött a dolog, mert a jókedv könnyedén szippantott be minket.
- Hééé, még mindig nem kispárnának vannak! Nem ér őket összenyomni, se kilapítani!– csattanok fel játékosan, hiszen régebben is mentek a „harcok” emiatt. Ő ellopta, én meg ki a feje alól. Igazán ügyes voltam benne, mert szerintem 9/10 arány meg volt. Bár idővel mindig ki kellett találnom valami új praktikát, mert idővel mindig kiismerte, hogy már mire is készülök.
Fogalmam sincs, hogy mennyi cucca van még, de az biztos, hogy jó pár dolguk egy raktárban áll dobozokban, hiszen még se akartam kidobni őket, amikor annyira széthullott minden és attól a háztól is búcsút kellett venni. Én igyekeztem a menthetőket megmenteni, de mennyire sikerült azt már csak az ég tudja.
- Szerintem hamarabb mehetek én a te idegeidre, mint te az enyémekre. – vágtam egy igazán aranyos mosolyt, hiszen én szerintem mostanság jobban pörögtem, mint ő. Meg én eleve dolgozni is fogok, így nem sokat leszek otthon, hiszen nem lehet minden cikket otthonról megírni, de az biztos, hogy eleinte próbálok minél több időt eltölteni vele. Bár lehet, hogy pont azzal fogom az őrületbe kergetni, hogy mindig láb alatt leszek és nem adok neki elég teret. Majd csak eldől, hogy mi lesz a jó, meg úgyis szól, ha valami nem jó vagy túl sok.
Pár pillanattal később pedig megállunk, mert nem enged menni, én pedig kénytelen vagyok beszámolni a dolgokról.
- Csak akkor, ha olyan újságíró… - sütöm le a szemeimet, mert pontosan tudom, hogy mit gondol arról, amilyen a munkám főként. Persze vannak nyugisabb napok is, de legtöbb esetben eléggé veszélyesek voltak a napjaim. Amikor ismét megszólal csak sóhajtok egyet.
- Igyekszem változni és kevésbé veszélyesen élni, de ez nem megy egyik napról a másikra. – vallom be és közben picit egyhelyben topogok zavaromban. Figyelem őt, majd amikor megszólal, akkor egy pillanatra elgondolkozom. – Hmm, mondjuk ha jobban leszel, akkor főzhetnél valamit. Az elmúlt 7 évben már kicsit unom a mirelitkajákat, meg az állandórendeléseket, mert egyik se olyan finom, mint ahogyan te csináltad, de aztán meg eléggé nagy fiú vagy, hogy kitaláld miként is köszönd meg. – kacsintottam rá játékosan, hiszen ez szerintem nem újdonság számára, hogy rá bízom igazából a dolgot, mert tőle sose vártam el semmit se azért, ha valami jót tettem vagy segítettem. Köztünk ez szerintem természetes dolog volt, s ez most se volt másképpen.
Hamarosan pedig sikerül is elindulnunk, miközben az egyik utcáról a másikra kanyarodunk. Figyelem az embereket, az épületeket és hagyom, hogy a napsugarak gyengéden cirógassák az arcomat.
- Hmm, szerintem majdnem az összes szomszéd. Az eltitkolt férjem leszel. – szólalok meg kuncogva, majd mosolyogva pillantok Declannak. – Tiszta móka lesz, nem? Vagy nagyon zavar, ha annak néznek, mert akkor kiírom az ajtóra, hogy nem házasok, csak lakótársak. – pillantottam rá még mindig jókedvűen, de amúgy tényleg érdekelt, hogy mit is gondol, hiszen amikor történt a balesete, akkor valamit mondani akart, részben azért is akart mindenképpen olyan későn átjönni, de sose tudtam meg, hogy mit. És talán ez örökre így is fog maradni.
Hamarosan pedig én lassítom be a sétánkat, mert megállok ellőtte. Az se zavar, hogy túl váratlan volt és majdnem frontális ütközés lett belőle. Csendesen hallgatom azt a pár szót, amit mond, majd az égre tekintek fel.
- Mi lesz akkor, ha esni fog? – kérdezek vissza kissé idiótán, hiszen hétágra süt a nap. – Nem lesz olyan, esni eshet, de a család mindig is család marad. Én láttam azt, hogy mennyire szeret téged, ahogyan láttam a mosolyát is, hogy miként derült fel akkor, amikor elárultam neki, hogy magadhoz tértél. – mondom neki komolyan, majd egy aprót az ajkamba harapok és a földet figyelem. – Az anyák számára mi mindig kisgyerekeik leszünk, mindegy mennyi idősek vagyunk, vagy éppen mekkora szenvedést kell átélniük, de sose fognak hibáztatni minket semmiért se igazán.  Ott voltam, amikor anya meghalt. Szenvedett, de a szemében a határtalan szeretet ott volt, pedig egykoron én üldöztem el félig apát azzal, hogy többé nem beszéltem vele... tudod… - apáról úgyis tud, hiszen akkoriban még velünk volt. Nem könnyű beszélni róla, de ha ezzel lelket tudok önteni belé, akkor megteszem és csak elfordítom a fejemet, hogy ne lássa Declan a könnycseppet a szemem sarkában, vagy legalábbis igyekszem elrejteni előle...




••©

Vissza az elejére Go down

avatar
Tündér •• akinek nem adtak valódi szárnyakat
Chatkép :

Tartózkodási hely :
Mystic Falls
Hobbi & foglalkozás :
eating is a necessity but cooking is an art



A poszt írója Declan Collins
Elküldésének ideje Szomb. Szept. 17, 2016 10:25 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next


to Suzie

- Óóó. – mosolyodok el somolyogva, jóleső érzéssel, és hirtelen újra tizenévesnek érzem magam, mint ha visszarepültünk volna az időben, és sosem történt volna semmi tragédia kettőnk életőben. Amikor még olyan gondtalan volt az élet, amikor az volt a legnagyobb bajunk, hogy egy tanár pikkel ránk a suliban, vagy hogy rosszul sikerült a dolgozat... A fene gondolta volna, hogy egyszer még visszasírom azokat az időket.
- Lehet, de ahogy látom, bejött. – legalábbis a játékos visszavágásával úgy tűnik, célrt értem.
- Nekem? Ugyan semmi... Gondolom még mindig ugyanolyan jól funkcionálnak kispárnaként, mint régen. – feleltem hozzá hasonló komolysággal, mert hát na, legyünk őszinték... lehet, hogy a lányok imádják babusgatni meg gyűjteni őket, de a fiúk nagyjából kisiskolás korukra kinövik az ilyesmit, és inkább passzoljuk őket a kistesónak. Vagy akinek nincs – mint például nekem – az nemes egyszerűséggel száműzi őket az ágyneműtartóba. Bár tekintve, hogy már a régi házunk sincs meg... azt hiszem kár ilyeneken rágódnom, nem csak a régi plüsseimnek, de nagyjából minden cuccomnak búcsút inthetek, azt hiszem...
- Majd igyekezni fogok... nem túlságosan láb alatt lenni, vagy az idegeidre menni. – ettől konkrétabbat azonban nem akarok ígérni neki, mert szerintem ha a saját házunkba költöznék vissza, ilyen idő után ott is időbe telne, mire ténylegesen otthon érezném magam. Tekinve, hogy nem csak egy város képes sokat változni ilyen hosszú idő alatt, hanem egy-egy otthon is... itt pedig tényleg minden új lesz, a környékkel, meg minden mással. Kíváncsi vagyok, vajon mennyi időbe fog telni...
Hamarosan pedig jön is Suzanne kis elszólása, amitől egyből gyökeret ver a lábam, akármennyire is menne tovább a drága... addig nem engedem, amíg ezt nem beszéljük meg. Vagyis amíg nem számol be róla részletesebben...
- Ejha... nem tudtam, hogy újságíróként ilyen messzire elér az ember keze. – mondjuk a szakácsokat se kell félteni, azok is nagy kárt tudnak okozni, elég csupán véletlenül valami „extra” hozzávalót keverni a kajába.
- Igen, tudom... – vallom be kelletlenül – de még mindig nem örülök neki. De ezt úgy is tudod. – legalábbis amikor korábban felmerült, hangot adtam a véleményemnek, mert miért pont előtte titkolnám – Én... nem is tudom, mit mondhatnék, Suzie. Talán egy köszönöm... de annyiszor mondogattam már, mióta felébredtem, hogy lassan olyan semmitmondó szavacskává avanzsál, mint a „szia, hogy vagy?” kifejezés. – azt is csak mondogatja az ember, udvariasságból, de sokszor nem is igazán érdekli, hogy a másik mit felel rá, egyszerűen csak „kötelező” ezzel indítani a társalgást.
- Majd... igyekszem kitalálni valamit amivel meghálálhatom. Vagy ha van ötleted, akkor ne kímélj, rendben? – pillantok rá, bár őt ismerve... rám hagyja a nehezebb részét, és törhetem a fejemet, hogy kitaláljak valami jót, mert van egy olyan érzésem, ha lenne is bármi ilyesmi, úgy is túl szerény és jószívű ahhoz, hogy megossza velem.
A menjünk-már tekintetére csak sóhajtva biccentettem a fejemmel, hogy jól van, nem bánom... igaz is, ha már gyalog megyünk, nem ártana még estig hazaérni, pláne, ha másnap Suzie dolgozni megy... mert az egy dolog, hogy én aludhatok ameddig akarok, de ő?
- Egyébként vicces lesz... már látom előre, szerinted hányan fognak házasoknak hinni minket? – elvégre nem olyan gyakori, hogy egy olyan férfi és nő lakjon együtt, akik se nem rokonok, se nem egy pár, csak barátok... most így hirtelen nem is rémlik, volt-e példa ilyesmire az ismerőseim körében. Hát, legalább majd lesz min jókat nevetni.
Váratlanul ér, amikor elém toppan, kis híján neki is megyek a lendülettől, így viszont csak értetlenül pillantok le rá. Az előbb ő akart annyira tovább haladni, most meg pont, hogy ő nem enged? Csak hallgatom mozdulatlanul, szórlanul, amit mond, és tudom, érzem, hogy igaza van... Igaz, ahogy megérzem az arcomon a kezét, az utca forgataga szelyett inkább az ő íriszeit szemlélem, mint ha azokban megtalálhatnám a választ a kérdéseimre.
- De mi van akkor, ha nem...? – kérdezek vissza óvatosan, mert én is szeretném, ha igaza lenne, ha úgy lenne, amit mond... de attól még ott lebeg a levegőben egy lehetséges másik végkifejlet is.

••• ©

Vissza az elejére Go down

avatar
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Chatkép :

Keresem :
Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
↷ in the land of gods and monsters
Hobbi & foglalkozás :
↷ journalist



A poszt írója Suzanne Bishop
Elküldésének ideje Szomb. Szept. 17, 2016 9:37 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next


to Tekergő
- Minden… - vallom be alig hallhatóan, mert lehet idiótán hangzik a dolog, de ez volt az igazság. Az egész hiányzott. Senki se tudta őt pótolni semmilyen értelemben. Mondhatni mindenkit elüldöztem magam mellől. Azt hiszem a bájos és ártatlan arc ellenére ehhez nagyon is jól értek.
- Hééé, nem szép dolog ezt mondani. – löktem meg őt játékosan, ahogyan sétáltunk hazafelé. Reménykedtem abban, hogy idővel sikerül neki is az otthonának tekinteni a helyet. A szobáját meg majd berendezzük, elmehetünk majd körbenézni a boltokban is. – Amúgy meg mi bajod a plüssökkel? Az elmúlt évek alatt egészen hű társak voltak.  – pillantottam rá komolyan, hiszen régebbe is imádtam gyűjteni őket és ez most se volt másképpen. Nem kellett nekem drága ékszer, vagy mindenféle puccos dolog, hogy levegyenek a férfiak a lábaimról. Elég lett volna egy egyszerű, de annál inkább sokkal beszédesebb plüss, viszont ezt Tekergőn kívül szerintem nem sokan tudták rólam. De ez meg szerintem nem volt gond, hogy nem igazán ismertek ilyen téren se mások.
- Pontosan, ez gondolom nem olyan nagy kérés, meg régen is eléggé otthon érezted magad a szobámban. – pillantottam rá mosolyogva, így reménykedtem abban, hogy ez most se lesz másképpen. Maximum, ha valami kelleni fog még, akkor elmegyünk venni. Ruhákat tuti kell, mert csak egy kettőt vettem, mert féltem, hogy nem lesz jó megint a méret mindenből.
Én mennék tovább, amikor elszólom magam arról az apró információról, de ő megtorpant, így engem is kicsit visszaránt, hiszen a kezemet se tudom kiszabadítani. Mondhatni fogságba estem, mint régebben is párszor, amikor valamit nem akartam elmondani, de ő mindenképpen tudni szerette volna és hasonló dolgok. A várost, az utcákat figyelem, de rá nem nézek és nem is felelek. Inkább csak topogok egy helyben is kicsit talán meg is rántom, hogy inkább menjünk, de helyette állunk és ő újra megszólal.
- Ha újságíró az ember és jó ismeretségei vannak, akkor sok mindent képes elérni. Másrészt meg azért, mert bíztam abban, hogy egyszer magadhoz térsz. S ha esetleg én már nem lettem volna itt, akkor legyen majd hol laknod. Pontosan tudod, hogy bármikor meghalhattam volna az elmúlt hét év alatt, így talán annyira nem meglepő. Talán csak ez is segített bennem tartani az erőt. – hadartam el végül, majd óvatosan pillantottam rá. Mondhatni olyan nézéssel „Hogy nem mehetnénk végre inkább?”. Miért lényeges az, hogy miért tettem ezt? Azért, mert ezt éreztem helyesnek és szükségesnek. Ennyi… Megannyi ok lenne talán magyarázatnak, de nem akarom untatni se, vagy esetleg kínos helyzetet teremteni.
- Ő is fél… - szólaltam meg egy kisebb habozás után, majd most én álltam meg, de úgy, hogy szemben álljak vele. A szabad kezem pedig Declan arcára siklott. – Egy anyai szív sok mindenkit képes a szívébe zárni és szeretni. Fél attól, hogy talán őt hibáztatod azért, hogy a távollétedben nem védte meg a családotokat és még megannyi démon kísérti őt, ahogyan talán téged is. Féltek, viszont lehet, hogy egymás démonai, sebeire ti vagytok a gyógyír… - nem beszéltem túl hangosan, de ő biztosan érthette. Nem mozdultam meg, csak fürkésztem őt. Én bármit megadnék azért, hogy újra láthassam édesanyámat. Láthassam a szenvedései közben is megcsillanó szeretet és féltést, de már többé nem tehetem meg…




••©

Vissza az elejére Go down




A poszt írója Sponsored content
Elküldésének ideje
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

Vissza az elejére Go down
 

13. kórterem

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 3 oldalUgrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Vámpírnaplók Szerepjáték :: Itt élünk mi
- járd körbe városainkat -
 :: Mystic Falls :: Belváros :: Kórház :: Kórtermek
-

Friss reagok
- lelked hangjai -






Álarc nélkül
- itt vagyunk -





Jelenleg 8 felhasználó van itt :: 1 regisztrált, 0 rejtett és 7 vendég :: 2 Bots
A legtöbb felhasználó (77 fő) Kedd Jún. 23, 2015 10:38 pm-kor volt itt.

Fajaink aránya
● ● számokban a valóság ● ●

csoportok ●
Ffi
Ember •
27
18
vámpír •
26
19
ősi vámpírok •
5
7
Vadászok •
8
9
Boszi / mágus
31
16
Farkas •
17
20
hibrid •
3
3
vámpírboszi •
14
6
Animágus •
3
2
dhámpír •
4
2
tündér •
2
2
Farkasboszi •
6
2
druida •
2
3