Share | 

avatar
Tündér •• akinek nem adtak valódi szárnyakat
Chatkép :

Kedvenc dal :
Take my hand and lead the way,
Out of the darkness and into the light of the day
Tartózkodási hely :
Mystic Falls
Hobbi & foglalkozás :
eating is a necessity but cooking is an art



A poszt írója Declan Collins
Elküldésének ideje Szomb. Szept. 17, 2016 8:29 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next


to Suzie

- Mármint? Pontosan micsoda? – kérdeztem vissza felvont szemöldökkel, hisz nem voltam biztos benne, hogy mire is gondol... vagyis inkább mondhatjuk úgy, hogy túl sok minden jutott eszembe, és lehet, hogy még így se lesz köztük az igazi ok. Az, hogy egymással töltjük az időt? A közös csavargás? A kézen fogás? A beszélgetések? Vagy úgy az egész együtt?
- Hogy értve ne számítsak rá? Tiritarka színes lányos dolgok, egy rakás plüssfigura, gyertyák, a kedvenc tinibandáid képeivel kiplakátolt hálószoba...? – kérdeztem vissza nevetve, szándékosan eltúlozva, cukkolva egy kicsit – Azért szép is lenne.. ennyi idősen Spice Sirls plakátok a falon, Backstreet Boys szól a rádióból non-stop... – költöttem tovább a mesét, oldalra sandítva, hogy milyen képet vág hozzá? Hátha sikerül következtetnem belőle, hogy mennyire járok távol az igazságtól, bár amilyen szerencsém van, lehet a végén még kiderül, hogy beletrafálok, és aztán csak leshetek.
- Jó, jó, értem... szóval érezzem otthon magam, igaz? – foglaltam össze a lényeget pár szóban, ahogy tovább battyogtam mellette. Az igazat megvallva még magam sem igazán voltam biztos benne, hogy mit szeretek, vagy mit nem... illetve azt tudom, hogy régebben milyen volt az ízlésem, vagy mi mennyire zavart, bosszantott, de hogy az elmúlt évek mit változtattak rajta, abban még magam sem vagyok biztos.
- Mi? Ez... ez most komoly?! – torpantam meg, ahogy Suzie szóvá tett egy újabb apró, de annál fontosabb információt a lakás kapcsá. Nem is mozdultam, amíg nem szolgált valami magyarázattal, ha már csak úgy elejtette az infót, és lévén, hogy még mindig fogtuk egymás kezét... nem engedem, de nem ám, amíg nem avat be részletesebben, így aztán pillantgathat jobbra-balra, mint ha azt próbálná kideríteni, merre megyünk. Dee úgy is ráérünk, nem igaz? Én meg attól jobban ismerem – legalábbis ismertem, szeretném hinni, hogy nem változott annyit azóta, hogy ne állná meg a helyét az állítás – hogy megtévesszen ilyesmivel.
- De... de miért? – kérdeztem teljes értetlenséggel – Hiszen kómában voltam... és azt se tudhatta senki biztosra, hogy valaha még felébredek, vagy sem. Egyáltalán hogy sikerült az aláírásom nélkül ilyesmit elintézni? – nem volt a hangomban semmi vádaskodás, vagy indulat, egyszerűen vagy olyan szinten sikerült meglepnie ezzel az egésszel, hogy nem igazán tudtam hová tenni magamban ezt az egészet. Attól függetlenül, hogy valahol végtelenül megérintő gesztus volt tőle.
- Értem. – felelem szűkszavúan, diplomatikusan csak azért is függőben hagyva a dolgot, csak hogy minél előbb elhessegethessük a témát, és már épp kezdeném azt hinni, hogy sikerült, amikor Suzie újra megszólalt, én meg a kérdése hallatától akarva-akaratlan, de egy szempillantás alatt lefagytam. Most én voltam az, aki kerülte a tekintetét, csak meredt az utca túlvégébe, mint ha valami roppant érdekes dolgot látna, de egyszerűen képtelen voltam megszólalni – jobb híján csak alig észrevehetően bólintottam neki. Hisz minek tagadjam, ha úgy is igaz?

••• ©

Vissza az elejére Go down

avatar
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Chatkép :

Keresem :
Kedvenc dal :
Rita Ora - Your Song
Tartózkodási hely :
↷ in the land of gods and monsters
Hobbi & foglalkozás :
↷ journalist



A poszt írója Suzanne Bishop
Elküldésének ideje Szomb. Szept. 17, 2016 7:28 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next


to Tekergő
Örülök annak, hogy nem faggat tovább anyáról, hiszen sose tudtam igazán beszélni róla. Elzártam magamban az érzéseimet, ahogyan a fájdalmat is. Azt mondják, hogy az élet természetes rendje történt meg, hiszen a szülő ment el hamarabb és nem a gyermek, de akkor se volt ez természetes semmilyen értelemben. Nem érdemelte meg azt, hogy ennyit szenvedjen, de mégis reményt és szeretet adjon még az irányomba, ahogyan még a halálhoz is fiatal volt. Még szinte én se voltam felnőtt európai időben mérve se, amikor a keze már csak élettelenül hullott le az arcomról, miközben a másikat fogtam, hogy utána a könnyek utat törjenek maguknak. Nem akartam most azokat a sebeket is feltépni.
Ha a vihar nem is egyből, de idővel csillapodni kezdett, de szerencsére az időjárás nem gondolta azt, hogy ő inkább viharos időre vált. A madarak éneke kellemesen töltötte meg még ezt a rémes utcát is, hiszen az volt. Emlékeztem arra, hogy milyen érzés volt megtalálni őt, hogy mennyire nem segített senki se, inkább csak elfordultak, mintha nem számított volna Declan élete, pedig nagyon is számított két családnak is. Talán nincs minden rendben, még mindig túl sok érzés kavargott mélyen legbelül, de magam sem tudtam, hogy melyikkel mit kellene kezdeni és elijeszteni se, illetve bántani se szerettem volna őt.
Csak bólintottam egyet, hogy én irányítok, hiszen tény, hogy én jobban ismerem az „új” várost, hiszen néha egy-két hónap leforgása alatt is sokat változik, akkor 7 év alatt mennyit? Meg amúgy se tudja, hogy merre vettem egy lakást, így jobb, ha tényleg inkább én mutatom az irányt, mert leginkább arra vágyok, hogy innen messzire kerüljünk. Nem biztonságos se neki, se nekem.
- Talán, de az is lehet, hogy csak hiányzott ez. – pillantottam rá mosolyogva, hiszen mind a kettőben volt igazság. Régebben is néha kézen fogva sétáltunk. Főleg akkor, ha valamelyikünk a másikat valahova el akarta nagyon ráncigálni és a másik véletlenül se tudjon másik irányba menni. Nem csoda, hogy talán régebben nem túlzottan hitte el senki se azt, hogy csak barátok vagyunk, és az is lehet, hogy részben nekik volt igazuk, csak mi vakok voltunk, aztán pedig az élet közbe szólt. Ki tudja.
Csak egy apró nevetés hagyja el az ajkaimat, amikor a régi szobám is szóba kerül. – Azért már olyan dolgokra ne számíts túlzottan. Másrészt meg azt szeretném, ha te is jól éreznéd magad ott, így ha bármi nem jó, akkor szólj, vagy csak tegyél ellene. – rántottam meg a vállaimat, majd egy aprót az alsó ajkamba haraptam, hogy miként is folytassam. Nem akartam lerohanni, de mivel féltem attól is, hogy esetleg akkor tér magához, amikor én már nem leszek hála a munkámnak, így van egy kisebb trükk ennél a háznál.
- Igazából részben a te otthonod is ez. Úgy vettem, hogy a tiéd és az enyém. – vallom be óvatosan, miközben a földet pásztázom, majd sietve pillantok körbe, mint aki csak azt akarja megfejteni, hogy merre is kellene menni, de nem nézek rá, hiszen ki tudja, hogy miként fogja ezt érteni. Én inkább csak elővigyázatos akartam lenni, illetve ha esetleg majd szeretne munkába állni, akkor már a lakás dolog is meg van oldva, majd csak új iratokat kell csináltatni.
- Ha nem szeretnél, akkor nem megyünk. Anyudnak direkt nem szóltunk róla, hogy legyen meglepetés. Csak az orvosokkal beszéltem. – nem akartam azt, hogy úgy érezze kényszer lenne bármi is. Kicsit megköszörültem a torkomat. – Félsz attól, hogy mit szólna neked? – pillantottam végül rá óvatosan, hiszen talán nem meglepő volt a kérdésem, mert már az édesanyjától is hallottam korábban hasonló aggodalmakat, de szerintem mind a ketten feleslegesen aggódnak ilyeneken.



••©

Vissza az elejére Go down

avatar
Tündér •• akinek nem adtak valódi szárnyakat
Chatkép :

Kedvenc dal :
Take my hand and lead the way,
Out of the darkness and into the light of the day
Tartózkodási hely :
Mystic Falls
Hobbi & foglalkozás :
eating is a necessity but cooking is an art



A poszt írója Declan Collins
Elküldésének ideje Szomb. Szept. 17, 2016 4:06 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next


to Suzie

Elég volt elcsípnem a tekintetét ahhoz, hogy tudjam, jobban járok ha inkább meg se szólalok, úgy is csak olaj lenne a tűzre – helyette hát bölcsen hallgattam, és még annyi bűnbánat  is szorult belém, hogy a tekintetemet a földre szegettem, mint valami kisfiú, akit pont vacsi előtt csíptek süticsenésen a konyhában...
Legalábbis amíg nem jön az ovisokat megszégyenítő alakítása ezzel a táska-földhöz vágós, duzzogva az utca közepén dekkolós magánszámmal, amivel nemigen tudok mit kezdeni... Nem mint ha eddig nem lett volna elég kínos a helyzet, de így? Te jó ég... Hát ez most kissé váratlanul ért, ráadásul félő, hogy kiestem a gyakorlatból, hogyan is kéne kezelni egy ilyet igazából. Nem mint ha előtte olyan hisztis típusnak ismertem volna meg Suzanne-t, de na! Úgy látszik, bármit szólok most, csak tovább rontok a helyzeten, pedig már eddig se túl rózsás!
Amikor pedig megtudom, hogy az édesanya sincs már az élők sorában, az eddig sem épp túl jó kedvem is egy csapásra változik még szarabbá, mert hiába reagálok erre is, úgy tűnik, túlságosan is elvakítja most a düh ahhoz, hogy normálisan reagáljon rá. Vagy úgy bármit is ezen a flegma vállvonogatáson kívül. Csak sóhajtok egyet, hát legyen, már épp feladnám, amikor társaságunk akad, én pedig mielőtt meggondolnám, mit teszek, már rántom is magammal Suzanne-t, mielőtt felkeltenénk a másik érdeklődését.
Mire elhaladna mellettünk, Suzanne már nagyban azzal van elfoglalva, hogy rajtam vezesse le az elmúlt évek felgyülemlett dühét, így csak vet ránk egy pillantást, majd ahelyett, hogy leállna aggodalmaskodni, hogy minden rendben van-e, inkább szemellenzősen, tekintetét elfordítva siet tovább. Én meg csak állok, mint valami rakás szerencsétlenség, Suzie dühének céltáblája, mielőtt csillapodni kezdene a kiborulás, miután pedig úgy látom, sikerült lenyugodnia úgy-ahogy, magamhoz ölelem szótlanul, mint a régi szép időkben. Csak akkor mosolyodok el halványan, amikor valamivel később ő is viszonozza a gesztust.
- Jól van, te irányítasz. – bíztam rá magam, elvégre az én tájékozódási képességem úgy tűnik, elég defektes egyelőre, jobban járunk mindketten, ha ő irányít, amikor pedig meglátom a felém nyújtott kezet, mosolyogva meg is ragadom.
- Mielőtt újra elcsatangolnék, mi? – kérdezem szórakozottan, megszorítva finoman az ujjait.
- Nézd Suzie... tekintve, hogy máshová nemigen tudnék jelenleg menni... nem hiszem, hogy bármi gond lenne vele. – igazából ha a kanapé szélét megkapom, vagy egy matracot az egyik sarokban, már az is bőven több és jobb, mint ha az utcán kéne töltenem az éjszakát, pláne így, hogy lassan vége a nyárias időnek, és jön a takony ősz...
- Abból kiindulva, hogy régen milyen otthonosan rendezted be a szobádat, nem hiszem, hogy bármi ilyesmivel gond lenne. – fűzöm hozzá, de még ha lenne is kivetni valóm benne, attól még az ő háza, túl sok beleszólásom akkor sem lehetne... nem is akarok igazából. Inkább igyekszem hamar összekapni magam annyira, hogy valami munkát találjak, meg összespóroljak annyit, hogy valami saját kuckót béreljek, csak hogy ne kelljena nyakán élősködnöm, amikor már így is többet tett értem... értünk, mint azt bármi is várta volna.
- Aha... jó. – az igazat megvallva még mindig eléggé kétes érzéseim vannak a látogatás kapcsán, és talán ő is érzékelheti, hogy annyira nem kerek a kép. Míg az egyik felem másra sem vágyik, mint hogy újra láthassam anyát, addig a másik még mindig retteg attól, hogy hogyan fogadja, igazából egyik fia a felelős a másik elvesztéséért... és viszont. Hangosan ellenkezni viszont nem fogok, pláne, miután végre úgy tűnik, oszlani kezdenek azok a sötét fellegek az előbbi után...

••• ©

Vissza az elejére Go down

avatar
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Chatkép :

Keresem :
Kedvenc dal :
Rita Ora - Your Song
Tartózkodási hely :
↷ in the land of gods and monsters
Hobbi & foglalkozás :
↷ journalist



A poszt írója Suzanne Bishop
Elküldésének ideje Csüt. Szept. 15, 2016 10:53 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next


to Tekergő
- Esetleg szólj a kórházban a recepciós pultnál, hogy a szőkeség ne aggódja halálra magát?! – pillantottam rá szikrázó tekintettel. Szerintem még kész szerencse, hogy pillantással nem lehet fájdalmat okozni, se senkit megölni, mert most biztosan nem volt éppen kedves találkozás az, ha egy pillanatra a pillantásunk összefonódott. Ahhoz túlzottan is felhúztam magam, vagyis nem tudom, hogy mi lenne a jobb szó rá, mindegy is.
Látom ahogyan arcát a tenyerébe temeti, amikor a táskámat is magam mellé csaptam, dobtam, részletkérdése igazából, hogy mi is történt szegénnyel. Legszívesebben hozzávágnék valamit, mert nekem ne mondja azt, hogy fordított esetbe nem kapott volna szintén szívrohamot, vagy nem aggódta volna halálra magát. Jó, lehet, hogy kicsit túlzásnak tűnt az adott helyzetben, de vannak olyanok, akik sokáig tűrnek, elhallgatnak dolgokat, míg végül egyszer csak túl nem csordulnak és akkor robbannak minden miatt, ahogyan most is.
- Szerinted?! – kérdeztem vissza, mégis mi lenne? Hmm, tényleg én lennék hirtelen ebben a helyzetben a rossz, vagy az, aki túlreagálja ezt az egészet? Ennyire nem értené azt, hogy miről van szó?
Amikor visszakérdez, hogy mit mondtam, akkor csak sietve kapom el a pillantásomat. A földet figyelem és egy pillanatra még a szemeimet is lecsukom, hiszen emlékszem arra, hogy milyen érzés az, amikor akit a világon a legjobban szeretünk, akinek az életünket is köszönhetjük elveszíteni… Tudom, hiszen ott voltam. Fogtam a kezét az utolsó pillanatban is, amikor egyszer csak a gép jelezte, hogy a halálangyala ott járt érte… Nem akartam feladni… Otthonba akartak adni, aztán… Igazából már magam sem emlékszem arra a kavalkádra, hogy pontosan mi is történt, vagy miként úsztam meg az otthont.
Arra pedig, amikor részvétet nyilvánít csak alig láthatóan megrántom a vállaimat, majd sietve törlöm le a könnyeimet is, amiket ő nem is láthatott, hiszen a hajam is eltakarta előle, meg inkább a földet bámultam azokban a pillanatokban, mintsem őt. Sok minden történt, amíg nem volt itt, és talán még nem is kellett volna elmondanom neki. Vélhetően előbb vagy utóbb magától is rájött volna a dologra.
Egyszerűen már nem bírtam tovább, mintha most jött volna el annak a pillanata, hogy megrepedjen a rés, amelyik azt mutatta, hogy mennyire jól vagyok. A balesete, a testvére és anya halála, az édesanyja összeomlása… Talán még magam sem értem igazán, hogy miként voltam képes megállni a lábamon és talpon maradni, de most… Egyszerűen csak nem bírtam és az ütések is inkább ennek szóltak, mintsem az eltűnésének, idővel pedig abba is maradtak, mert nem akartam fájdalmat okozni neki.
Neki dőlök, mint valami idióta kicsit szipogva, amikor viszont megérzem az ölelését, akkor mintha hirtelen valami megváltozna. Oly régóta hiányzott már az ölelése, a közelsége. Nem mozdulok meg, inkább csak hagyom, hogy ahogyan régen is képes volt megnyugtatni azzal, ha a karjaiba zárt, hogy most is így legyen, hiszen így lesz? 7 év alatt ez nem változhatott meg. Fogalmam sincs, hogy mennyi ideje állhattunk ott, mire én is köré fontam a karomat, s nem is ellenkeztem a simogatása ellen se. A percek múlnak, és idővel pedig a vihar is kezd elülni. Mintha szép lessen még a régi dolog működne. Eleinte csak bólintottam. – Rendben… - szólalta meg alig hallhatóan, majd kibújtam az öleléséből. A táskámat sietve kaptam fel, majd felé nyújtottam a kezemet, ha elfogadta, akkor megfogtam a kezét, ha nem, akkor csak visszaejtettem magam mellé.
- Arra kell menni. – mutattam neki az irány. Vissza is mehettünk volna a kórházba, mert ott parkoltam le, de majd reggel elmegyek az autóért. Ha annyira sétálni szeretne, akkor mehetünk gyalog is. – Nem túl nagy a ház, vagyis nem annyira, mint régen, de otthonos. Remélem tetszeni fog. – szólaltam meg végül egy kisebb habozás után. – Holnap meglátogathatjuk édesanyádat is. – tettem még hozzá, majd egy eléggé halovány mosollyal néztem rá, a szabad kezemmel pedig megtöröltem az arcomat, hiszen nem volt semmi kedvem könnyes ábrázattal végig gyalogolni a városon. Szerintem így is eléggé nyilvánvaló, hogy nem olyan régen még sírhattam, de pont nem érdekel mások véleménye ezzel kapcsolatban.  


••©

Vissza az elejére Go down

avatar
Tündér •• akinek nem adtak valódi szárnyakat
Chatkép :

Kedvenc dal :
Take my hand and lead the way,
Out of the darkness and into the light of the day
Tartózkodási hely :
Mystic Falls
Hobbi & foglalkozás :
eating is a necessity but cooking is an art



A poszt írója Declan Collins
Elküldésének ideje Csüt. Szept. 15, 2016 10:12 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next


to Suzie

- Könyörgöm, Suzie, mégis hogyan szóljak, ha telefonom sincs? Ha te sem tudtál volna elérni engem, akkor fordítva mégis hogyan? Graffitizzek a kórház falára? Füstjelek? Postagalambok...? – vagy szóljak a recepciós pultnál, vagy csak szimplán maradjak a seggemen, tudom... utólag könnyű okosnak lenni, és most már valahogy röhejesen bugyutának tűnt az az ötlet, hogy kínomban hagyjam a várakozást és induljak el... 7 évig elvoltam egy ágyban, aztán hetekig egy szobában, nem kibírtam volna még egy órát a lépcsőn dekkolva?
Suzanne táskája a földön landol a hiszti közepette, én meg csak a tenyerembe temetem az arcomat, és azt kívánom, bár lenne nálam most fényképezőgép! Vagy legalább olyan telefon amivel lehet képet készíteni... Tuti, hogy az orra alá tolnám a következő ilyen kiakadása során, vagy ami még jobb, mondjuk albumot készítenék belőle. Képzelem, mennyire imádná – imádna érte.
- Nem ez... akkor áruld el kérlek, hogy micsoda? – azon kívül, hogy idióta barom voltam amiért szó nélkül elkóricáltam, és ha nem feküdtem volna kómában annyi éven át, akkor most minimum a táskájával püfölne, vagy olyan taslit kapnék hogy a fal adná a másikat.
- Igen, ahhoz, mert azt legalább tudom, hogy hol van, nem úgy, mint az újat, és... mi... hogy mit mondtál? – kezdtem bele nagy lendülettel, igaz, amikor eljutott az agyamig az apró információmorzsa, egy csapásra elakadt minden szavam, ahogy megtudtam – elveszítette az édesanyját.
- Én... én nem tudtam. Sajnálom... részvétem. – tettem hozzá csendesen, és akárhogyan is éreztem magam eddig, biztos, hogy ez még egy jó lapáttal rárakott az egészre... Apa eltűnt, a bátyám és az anyukája meghaltak... holott egyik sem volt annyi idős, hogy ez indokolt legyen. Anya egészsége romokban... mi minden változott még? Mit vészeltek át a többiek, amíg én semmit sem érzékeltem a külvilágból?
Furdalt a kíváncsiság, hogy megkérdezzem, mégis mi történt? Vagy mikor? Hogyan...? Hisz egész fiatalos volt az anyukája, azonban a mostani állapotban egyszerűen nem hogy szó nem jön ki a számon, valahogy ide illőnek sem érzem, ilyesmiről faggatni. Majd talán egyszer... ha lecsillapodtak a kedélyek, vagy ha úgy látja jónak, elmeséli.
Az utca közepéről hamar egy épület kiszögellésének takarásában találjuk magunkat, igaz, én naiv... azt hittem, hogy a veszély érzékelve Suzanne is egy csapásra abbahagyja a műsort. Nos, tévedtem, ennek pedig a mellkasom látja a kárát, még ha igyekszem rezzenéstelenül állni, hogy kiverekedje magát... Hát, esélyesen nem fogok mostanában hason fekve aludni, úgy érzem, tekintve, mennyire szar kondiban vagyok még mindig majd’ egy évtized ágyban tengődés után.
- Én... – nem tudom, mit is mondhatnék, amit nem mondtam már eddig is, vagy ami megváltoztathatná a véleményét. Elmondhatnám még százszor, hogy sajnálom, de mint ha csak a falnak beszélnék, holott elsőre is őszintén gondoltam... így csak állok, lesütött tekintettel, a járda aszfaltját fixírozva, mígnem lassan le nem áll a verekedéssel, és dől nekem helyette.
És ahogy néhány pillanattal korábban a régi emlékek, úgy most a roppant, súlyos érzések jönnek akarva-akaratlanul, ahogy egy szempillantás alatt megvilágosodok arról, a mostani kiborulás mögött nem csupán annyi állt, hogy nem vártam meg a kórházban... hanem a balesetem óta elfojtott hét évnyi aggodalom is most tört utat a felszínre, én pedig egyből elszégyellem magam, amiért ennyire nyilvánvaló az egész, én pedig ennyire nem vettem észre...
Miután majdnem egy fejjel magasabb vagyok tőle, nem esik nehezemre magamhoz ölelni, átölelve a vállait, amíg csitul egy kicsit a zaklatottsága, nem is szólok egy szót sem, csak óvatosan simogatom a haját, hátha segít megnyugodni, legalább valamennyire.
- Menjünk haza. Rendben? – szólalok meg végül, szinte suttogva, hisz azt hiszem, talán az lenne a legjobb megoldás jelen helyzetben.

••• ©

Vissza az elejére Go down

avatar
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Chatkép :

Keresem :
Kedvenc dal :
Rita Ora - Your Song
Tartózkodási hely :
↷ in the land of gods and monsters
Hobbi & foglalkozás :
↷ journalist



A poszt írója Suzanne Bishop
Elküldésének ideje Csüt. Szept. 15, 2016 9:15 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next


to Tekergő
- Nem az a bűn, hogy sétálni akartál, hanem az, hogy nem is szóltál róla! Egyszerűen csak eltűntél, ez a baj, hiszen elérni se tudtalak volna telefonon! Szerinted mennyire izgultam amiatt, hogy hamarosan megcsörren a telefonom, mert a papírodon rajta a számon és esetleg valami bajod esett, emiatt értesítenek engem?! – hadartam el a dolgot, hiszen eléggé pipa voltam még mindig. Kicsit még fújtattam is, mintha hirtelen az elmúlt évek alatt felgyűlt félelmek, elnyomott érzések most törtek volna maguknak utat. Mintha csak ez lett volna az utolsó olyan mozzanat, ami képes volt ezt kiváltani belőlem, hiszen kár lenne tagadni, hogy az elmúlt 7 évben nem éreztem hasonlóan magam. Nem voltak álmatlan éjszakáim, mert féltem attól, hogy egyszer megcsörren a telefon, de jó hír helyett rosszal fognak hívni a kórházból.
- Nem ez a lényeg Declan! – s még a földhöz vágtam a táskámat, mint egy kis pisis, akire rájött éppen a toporzékolhatnék és az, hogy mindent a földhöz vágjon. Nem fogom megtiltani azt, hogy nem mehet az utcára, nem mehet valahova. Én csak annyit kértem, vagyis próbálok rávilágítani, hogy mivel még nem épült fel teljesen, így talán annyira nem nagy kérés az, hogy legalább szóljon, vagy legyen elérhető. Jó azt is tudom, hogy a régi telefonja inkább használható önvédelmi eszköznek, mint telefonálásra, de akkor meg ne tűnjön el csak se szó, se beszéd!
- A régi házunkhoz?! Azt a házat évek óta nem láttam! Anya halála után eladtam… - csúszik ki az ajkaim között ez az aprócska információ, amit eddig nem is kötöttem az orrára, hogy amúgy anya meghalt, így mondhatni egyedül maradtam, hiszen apámat a lelépése óta nem is láttam. Én pedig valahogy képtelen voltam visszamenni oda, miután totálisan üressé vált. Hirtelen ridegnek és sivárnak éreztem…
Amikor magával ránt, akkor még idejében kapok a táskám után, hogy az ne maradjon az utca, a járdaközepén, hiszen nem szeretném, ha valaki felkapná és minden papíron és minden dolgom eltűnne. Pontosan tudom, hogy olyan környéken vagyunk, ahol nem kellene lennünk és mérgemben még nem is kapcsolok arra se, hogy esetleg pontosan azért ránt magával az árnyékba, mert valami olyat látott. Pedig, ha eszembe jutott volna, akkor inkább játszottam volna csend királyt, amíg haza nem érünk, meg talán otthon is, vagy a szomszédok örömére ott robbant volna a bomba. Bár azt hiszem, hogy Tekergő jobban járt, hogy utcán voltunk, mert itt annyira még se volt totálisan vészes a helyzet, mint esetleg kíváncsi szempárok elől elzárt terepen lett volna.
Nem akartam összetörni őt, de attól még volt egy kisebb ereje az ütéseimnek. Nem érdekelt, hogy fáj-e neki. Talán még kicsit azt is akartam, hogy fájjon, hátha akkor átérzi, hogy nekem mennyire fájhat.
- Akkor meg? – csak ennyi bukik ki, majd a táska ismét a földön landol, miközben előle dőlök. A kezem a mellkasán pihen és most már a fejemen is, mint valami idiótaság. – Én csak… - mi? féltem őt? Félek attól, hogy az új világ még túl ismeretlen számára és baja eshet? Félek attól, hogy az élet visszaadta őt, de utána el is veszi tőlem könnyedén? Miért kegyelmezne meg, ha még anyát is elvitte szenvedések közepette, mintha csak a sors fintora lenne, hogy mindenkinek baja esik, aki fontos számomra. - Sajnálom... - suttogtam szinte a mellkasának.



••©

Vissza az elejére Go down

avatar
Tündér •• akinek nem adtak valódi szárnyakat
Chatkép :

Kedvenc dal :
Take my hand and lead the way,
Out of the darkness and into the light of the day
Tartózkodási hely :
Mystic Falls
Hobbi & foglalkozás :
eating is a necessity but cooking is an art



A poszt írója Declan Collins
Elküldésének ideje Csüt. Szept. 15, 2016 7:40 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next


to Suzie

Az igazat megvallva egy kissé elbizonytalanodtam a duzzogását látva... na jó, nem kicsit, teljességgel tanácstalan voltam, hogy mégis mihez kezdjek vele, így, hogy ilyen elutasítóan reagál, mint valami hisztis óvodás. Pedig még ovisnak se volt ilyen.
Csak egyik lábamról a másikra nehezkedve vizslatom a környéket idegesen, nem-e jön valaki olyan, akinek nem kéne... Mondjuk nem mint ha annak annyira örülnék, ha minden járókelő megbámulna minket, legalábbis ezen a környéken nem akarom felhívni a figyelmet magunkra... elég volt hét éve. Annak is csúnya vége lett.
- Csak elegem volt a bezártságból, olyan nagy bűn ez? Nem számoltam azzal, hogy eltévedek! – replikáztam a kiakadására, elvégre ő napi szinten jött-ment a városban, míg én az ébredésem óta nélküle még csak a rehabilitációs osztályt sem hagytam el, nem hogy a kórház épületét. Tömény fertőtlenítő szag, fehér és fogkrémzöld csempe, egy rakás beteg és sérült ember... igazán felemelő.
- De nem esett bajom... – tettem hozzá – Vagy azért, mert egyszer történt, ezentúl az utcára sem mehetek ki felügyelet nélkül? – kérdeztem vissza letörtem, mert értem én, hogy aggódik, de... felnőtt vagyok. Nem valami kisgyerek... és akármennyire is imádom, és vagyok hálás azért, hogy ennyit áldoz rám az idejéből, de attól még nem vagyunk összenőve...
- Nem tudom... előbb vagy utóbb csak visszataláltam volna a kórházhoz. Vagy a régi házatokhoz... vagy a miénkhez... a sulihoz... Annyira azért nem nagy a város, hogy ne találjunk egymásra. – vagy nem tudom, bármi olyan helyszínt kerítettem volna a városban, amit mindketten ismerünk és meghatározó az életünkben. Mert gondolom, úgy is ilyen helyeken keresett volna, ha nem kerülök elő ilyen hamar... vagy tévedek?
Szerencsére túl sokáig már nem kell tétlenkednem szöszi őrangyalom viselkedése miatt – szerencsétlenségemre azért, mert olyasvalakit vélek felfedezni az egyik közeledő alak arcvonásaiban, aki egyike volt az utolsó látott arcoknak a balesetem előtt. Nem is teketóriázok sokat, már ragadom is meg Suzie-t a karjánál fogva, hogy gyorsan fedezékbe vonuljunk, takarva őt is, hátat fordítva az utcának... tudom, nem egy életbiztosítás, de ha felismer az illető, az még kevésbé lesz az, úgy érzem... Nem csoda, hogy olyan félve pillantok csak néha-néha hátra a vállam fölött.
- Hééé!  Aucs... nyugi már! – hátrálok egy lépést, ahogy nekiáll a mellkasomat püfölni, nem mint ha olyan kegyetlen fájdalmas lenne, csak kellemetlen... Nem mint ha nem érdemelném meg, de a fenébe is! Pont itt? Már épp nyúlnék, hogy elkapjam a kezeit, de aztán meglátom a könnyes tekintetét, és csak hagyom lehullni a karjaimat a törzsem mellé... hadd verekedje ki magát, ha attól csökken benne ez a fene nagy feszültség, vagy megnyugszik legalább egy kicsit, ha ellenkeznék, azzal úgy is csak tovább szítanám a tüzet a veszekedéshez.
- El tudom képzelni... – dünnyögtem végül az orrom alatt megadóan, és nagy volt a kísértés, hogy az orra alá dörgöljem, én nem csak látam, egyszer már át is éltem, amik valószínűleg mindkettőnk emlékei közt lepörögtek... De tekintve, hogy ő volt az, aki rám talált? Az sem lehetett épp kellemes.

••• ©

Vissza az elejére Go down

avatar
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Chatkép :

Keresem :
Kedvenc dal :
Rita Ora - Your Song
Tartózkodási hely :
↷ in the land of gods and monsters
Hobbi & foglalkozás :
↷ journalist



A poszt írója Suzanne Bishop
Elküldésének ideje Csüt. Szept. 15, 2016 7:05 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next


to Tekergő
Biztos voltam abban, ha nem róla lenne szó, akkor olyan szép fejmosást kapna, hogy szerintem percekig le se lehetne lőni és a másik fejében már az is megfordulna, hogy egyáltalán vettem-e levegőt. Nem sokszor szoktam kibukni, eléggé békés teremtésnek tartom magamat és sok mindent lenyelek. Ritka az a pillanat, amikor mások előtt megmutatnám azt, hogy mennyire is sikerült kibuknom és hasonló dolgok. Most viszont képtelen voltam eltitkolni, szerintem, ha kinyújtottam volna a kezemet, akkor könnyedén lehetett volna látni, hogy mennyire is remegek az elmúlt órák idegességétől.
Már szerintem az is haladás volt, hogy nem vágtam kupán a telefonommal, vagy nem kezdtem el vele kiabálni, helyette inkább tiszta gyerekesen forgolódtam, topogtam egy helyben, hogy utána inkább levágjam magam a járdára. Nem érdekelt, hogy mennyire bámulnak meg az emberek, de éreztem, ha közelebb megyek, akkor olyat fogok netán tenni, amit nem akarok vagy éppen mondani. Még az se érdekel, amit mondott vagy, ahogyan a nevemet kiejtve megfordult. Mintha hirtelen nem számítana semmit se és ismét ötéves lennék, aki ha bevágja a hisztit, akkor leül és nem mozdul meg. Ami talán most is igaz volt, csak annyi különbséggel, hogy részben mind a kettőnk érdekében is cselekedtem így.
Csak picit felhorkanok arra, amit mond. Még szerencse, hogy nem direkt jött ide, mert akkor kitekerném a nyakát, hogy totálisan megőrült-e, hogy egyből ide kellett jönnie. Viszont valahogy a több órás keresgélés után csak fortyogtam tovább. Néha idegesen túrtam a szőke tincseimbe, miközben párszor egy-egy mélyről jövő sóhaj hagyta el az ajkaimat.
- És akkor vágjunk neki az ismeretlennek? És ha bajod esik, akkor hogy talállak meg?! Erre nem gondoltál? – csattantam fel kissé talán túl hevesen, de nem bírtam józanul gondolkozni, egyszerűen túlzottan is elvakított a lilaköd. A táskám cipzárját is szinte feltéptem, kész csoda, hogy nem ment tökre, majd idegesen vágtam be a telefonomat. Az se érdekelt, hogy ez még inkább nyilvánvalóvá tette azt, hogy nagyon-nagyon pipa vagyok rá, vagyis nem tudom, hogy mi lenne a legjobb szó rá. Egyszerűen csak túlzottan aggódtam és túl sok végkimenetel futott át az agyamon, hogy miként találhatok rá, de egyik se volt éppen szívet melengető.
Mondhattam volna, hogy még szép, hogy többet nem fog ilyet csinálni, mert akkor csípet fog kapni. De szerintem a pillantásom is elárulta azt, hogy mennyire nem díjaztam jelenleg ezt a tettét, se azt, amit mondott. Nem akarom megfojtani se, de ha ennyire városba akar menni, akkor szóljon előtte, vagy legalábbis akkor kell egy másik telefon, amin legalább elérhetem, ha már lesétálni támadna kedve a térképről.
A következő kérdésére nem reagáltam, inkább csak makacsul ültem tovább, de mielőtt még esetleg a vállamra tévedt kezét lerázhattam volna dacosságomban, azelőtt már rá is szorított a vállamra. Aggódva akartam hátra pillantani, de mire esélyem is lett volna rá, addigra már fel is rántott a földről és hamarosan már egy ház takarásában voltam, közé és az épület közé beszorulva.
- Fogalmad sincs, hogy mennyit aggódtam érted! Több, mint két órán kerestelek, erre itt találtalak meg!!! – mondtam szinte dühösen és kicsit a kezeimmel a mellkasát vettem „kezelésbe”. – Van fogalmad arról, hogy milyen rémképeket láttam, Declan?! - pillantottam rá könnyes tekintettel, hiszen nem azért haragudtam, mert sétálni akart, vagy mert pont itt bukkantam rá, hanem amiatt, hogy minden szó nélkül eltűnt…





••©

Vissza az elejére Go down

avatar
Tündér •• akinek nem adtak valódi szárnyakat
Chatkép :

Kedvenc dal :
Take my hand and lead the way,
Out of the darkness and into the light of the day
Tartózkodási hely :
Mystic Falls
Hobbi & foglalkozás :
eating is a necessity but cooking is an art



A poszt írója Declan Collins
Elküldésének ideje Szer. Szept. 14, 2016 10:10 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next


to Suzie

Teljesen beleveszek az emlékekbe, szinte sokkol, fogva tart, nem enged szabadulni egészen addig, amíg társaságom nem akad. Amikor meghallom Suzanne hangját a nevemet kiáltani, az szinte egy szempillantás alatt ránt vissza a valóságba. Igaz, túl sok napfény nem látott a kórházi szobámban sem, de most talán még ahhoz képest is sápadtnak tűnhetek.
- Suzie...? – fordulok hátra, kissé holdkóros módjára, és egészen felderül az arcom egy röpke pillanatra – amíg meg nem látom, hogy mennyire ideges, utána azonban hiába próbálnék megszólalni, a reakcióját látva egy árva hang nem jön ki a torkomon.
- Én... én... – kezdenék bele, magyarázkodva, amikor megpördül, toporog, majd duzzogva levágja magát ott ahol van, a járda közepén, én meg csak pislogok nagyokat meglepetten.
- Én... nem akartam ide jönni. Csak... csak eltévedtem. – vallottam be végül, akármilyen kínos is ez az egész mindazok ellenére, hogy ebben a városban nőttem fel.
- Suzie? – pillantottam le rá, de úgy tűnik, túl nagy a méreg ahhoz, hogy érdekelje amit mondok, így csak egy sóhajtást követően próbálkozok tovább – Sajnálom, hogy aggódnod kellett miattam. Én csak... egyszerűen tanácstalan voltam, oké? Csak vártam és vártam, és akkor eszembe jutott, hogy elindulok eléd, legalább előbb találkozunk, és... nem számítottam rá, hogy így elkerüljük egymást. Vagy hogy ennyire aggódni fogsz... Vagy hogy ilyen dühös leszel... – tettem hozzá alig hallhatóan, bár nem voltam benne egészen biztos, hogy a legkisebb mértékben is meghatja, amit mondok. Így ezúttal rajtam volt a sor, hogy tanácstalanul toporogjak, amíg ő tovább ücsörög a földön.
- Többet nem fog előfordulni, ígérem. – tettem még hozzá, mert mégis, mit mondhatnék? Hogy ha akartam se tudtam volna szólni neki, hiába van meg a telefonszáma? Az enyém így is le van merülve évek óta, ráadásul egyenleg sincs rajta semmi, szóval nagyon nem lettem volna kisegítve vele. Azt meg már inkább említeni sem merem, hogy leszámítva az elmúlt pár percet, milyen kellemesen telt az időm. Pláne, hogy ő meg épp, hogy nem rágta le minden körmét idegességében.
- Suzanne... – vált egyszeriben sokkal sürgetőbbé a hangom – Tudom, hogy haragszol, de nem haragudhatnál rám valami... biztonságosabb helyen? – kértem óvatosan, vállára téve a kezem, közben pedig aggódva körbepillantottam, hogy nem-e jön valaki... Amikor pedig megláttam az utca túlsó végéből egyközeledő alakot, akinek néhány pillanattal később a vonásai is kirajzolódtak előttem, szinte reflexből szorítottam rá Suzie vállára ijedtemben – hogy mielőtt még kiakadhatna miatta, vagy szóvá tehetné dühében, karon ragadva talpra rántsam és sietve magam után rángassam a legközelebbi épület takarásába, mielőtt még az „ismerős idegen” is felismerhetne, ki is vagyok? Más sem hiányzik, mint hogy a bátyám után most Suzanne is miattam váljon a céltáblájukká.

••• ©

Vissza az elejére Go down

avatar
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Chatkép :

Keresem :
Kedvenc dal :
Rita Ora - Your Song
Tartózkodási hely :
↷ in the land of gods and monsters
Hobbi & foglalkozás :
↷ journalist



A poszt írója Suzanne Bishop
Elküldésének ideje Szer. Szept. 14, 2016 9:38 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next


to Tekergő
Szerintem ennyire még sose estem pánikba, mint amilyenbe most csöppentem. Úgy éreztem, ha nem találom meg Declant záros időn belül, akkor talán az idegeim fogják feladni a szolgálatot. Kerültem már igen nagy slamasztikába hála a munkámnak és annak köszönhetően, hogy nem bírtam sose megülni a fenekemen. Viszont nagyon úgy néz ki, hogy a saját életemet, vagy testi épségemet annyira nem féltettem, mint az övét. Egyszerűen csak nagyon reménykedtem abban, hogy legalább vigyázni fog magára. Rendben van, ez nem egy New York, de attól még sok veszélyes ember szaladgál ezeken az utcákon is, ahogyan az elmúlt évek alatt sokat is változott szerintem, meg nagyobb is lett. Bár utóbbit nem mondanám biztosra, hiszen én nem túlzottan foglalkoztam azzal, hogy esetleg a városhatár arrébb került-e vagy ne, a tábla úgyis emlékeztetni fog rá, meg volt jobb dolgom is, mint ezt figyelemmel követni.
Sietve indultam el az egyik irányba. Nem tudnám megmondani, hogy miért pont erre jöttem, mondhatni csak megérzés volt, hogy erre kell keresnem őt. Az emberek néha eléggé furán néztek rám, amiért leszólítottam őket, hogy esetleg nem látták-e a képen szereplő férfit. Még szerencse, hogy volt róla friss kép, hiszen régivel nem sokra mentem volna most. Az meg csak hab volt a tortán, hogy pont egy kórház elől tűnt el. Ezek után még inkább meg van a véleményem arról, hogy mennyire foglalkozathatnak a betegekkel vagy figyelnek rájuk.
A nap egyre inkább kezdett a horizonthoz közeledni, de még mindig világos volt szerencsére. Szerintem lassan egy órája kerestem őt, amikor is egyre inkább úgy éreztem, hogy muszáj felhívnom a rendőrséget, ha nem találom meg. Közben nem is figyelem, hogy merre haladok, egyszerűen csak a lábaim vezetnek, nem figyelem azt se, hogy esetleg a tömeg kicsit ritkulni kezd, mert letértem a gyalogosok által túlzottan kedvelt utcáktól valamelyik irányba. A telefonomat sietve halászom elő, de hát nem is értem, hogy mit vártam? Egy hívást, egy üzenetet? A papírokon talán rajta van a számom, vagyis volt olyan, amelyikre ráírták. Csak tudnám, hogy merre van. Miközben a telefonomat babrálom sikeresen majdnem fellökök egy idős néni, mire sietve kérek elnézést. Már éppen megkérdezném, hogy merre is vagyok, amikor lefagyok. Pontosan tudom, hogy melyik ez a környék, de nem értem, hogy miként is keveredhettem ide. S hirtelen még az se tűnik fel, hogy mennyire ki vannak az idegeim, hiszen már legalább két órája keresem Tekergőt. Sietve pillantok körbe és eléggé lassan teszek meg egy-két lépést, amikor is megpillantok egy ismerős alakot.
- Declan?! – szólalok meg úgy, mint aki nem hiszi el azt, amit lát. Ha esetleg megfordul közben a neve hallatára, akkor idegesen túrok a hajamba és sietve indulok el felé, de végül aztán hirtelen megtorpanok, mintha a lábam nem mozdulna.
- Te…. Te…. – mutogatok felé, majd inkább csak megperdülök a tengelyem körül, egy helyben topogok és láthatja rajtam azt, hogy rohadtul nem vagyok jókedvemben, míg végül az idegeim tényleg megadják magukat és hamarosan ott a járdaközepén egyszerűen csak leülök, mintha ez lenne a világ legnormálisabb dolga.
Ha nem tudnám azt, hogy vélhetően ő sincs jól, meg még nem is gyógyult meg teljesen, akkor szerintem most a telefonom már régen felé repülne. Az se érdekelne, hogy hol találja el őt, vagy éppen darabokra törik-e a készülék, de inkább csak megadtam magam a gravitációnak, mintha ezzel akarnám megakadályozni azt, hogy neki essek...

||A paprikás hangulatról a kocka gondoskodik és fog is még később... Embarassed




••©

Vissza az elejére Go down

avatar
Tündér •• akinek nem adtak valódi szárnyakat
Chatkép :

Kedvenc dal :
Take my hand and lead the way,
Out of the darkness and into the light of the day
Tartózkodási hely :
Mystic Falls
Hobbi & foglalkozás :
eating is a necessity but cooking is an art



A poszt írója Declan Collins
Elküldésének ideje Szer. Szept. 14, 2016 9:11 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next


to Suzie

Mit mondhatnék? Minél inkább igyekeztem, annál inkább sikerült olyan helyekre, utcákba tévednem, ami egyáltalán nem volt ismerős... pedig azok után, hogy az egész életemet itt éltem le, és azt hittem, ismerem minden négyzetméterét, mint a tenyeremet... nos, tévedtem. Elég nagyot.
Egy idő után aztán már feladtam azt, hogy azon stresszeljek, hogy keveredjek vissza a kórházhoz, csak az esélytelenek nyugalmával mentem, amerre a lábam vitt. Élvezem az indiánnyár kellemes, késő délutáni szellőjét, hagytam, hadd ragadjanak magával a hangok, az illatok, a város pezsgése... Tekintve, hogy az ébredésem óta el se hagytam a kórház területét, ami azért valljuk be, elég ingerszegény környezet, most egész pezsdítően hatott rám ez a nagy szabadság, a változatosságról már nem is beszélve. Még csak amiatt se aggódtam, hogy hogyan akadunk majd Suzie-val egymás nyomára, mert... minek? Hirtelen olyan feleslegesnek tűnt ilyesmin aggódni, hisz tudom, hogy úgy is minden rendben lesz. Egyszerűen túl szép minden, hogy ilyesmi rondítson bele. Azt meg honnan tudhattam volna, hogy ő korántsem látja ennyire derűsen a helyzetet, és milyen kétségbeesetten kutat utánam?
Hálát adtam az égnek, hogy a héten  rászántam magam, hogy legalább egyszer megborotválkozzak, így most csak pár napos borosta fedi a képemet, nem pedig több hetes szakáll... tekintve, hogy milyen kevés cuccom van, vasas meg egy lyukas garas se, a végén még azt hinnék, hogy valami hajléktalan vagyok. Mondjuk valami harapni valót lehet, hogy nem ártana keríteni hamarosan, nem mint ha a kórházi kajától különösebben el lettem volna ragadtatva, szakács vagyok, pláne hárklis arra, hogy mit akarnak megetetni velem, de legalább tolták az orrom elé menetrend szerűen, nem magamnak kellett észben tartanom, hogy ideje harapni valamit. Mert lehet, hogy az én fejemből könnyen kimegy, de a gyomrom nem ilyen feledékeny – sajnos.
Az utcán bandukolva még vidám fütyörészésbe is kezdek, igaz, megbámulnak érte néhányan, de most még ez sem tud különösebben zavarni, ahogy pedig jobbra-balra nézelődök, hamarosan ráébredek a tényre – én ismerem ezt a környéket! Csak azért tűnt olyan furcsán ismerősnek, mert sokat változott – az apró facsemeték egész nagy fává változtak, a sövények, virágok is teljesen más köntösbe öltöztették a környéket, ahogy néhány új üzlet, vagy felújított épület is. De felismertem köztük azokat, amik az elmúlt évtized során sem változtak, ettől pedig ismét jobb kedvre derültem. Egészen addig, amíg két tömbbel később cserben nem hagyott az emlékezetem, és a kellemes, kertvárosias környék helyett egyszeriben azon a lepusztult környéken találtam magam, amerre annak idején Suzanne-ék házához indultam. Gyalog. Mert lekéstem a buszt, miután apa az utolsó pillanatban csípett el, hogy beszélni szeretne velem. Végül csak közbeszólt a sors, és nem tudtam meg, mit is akart, ellenben én se jutottam el soha a tervezett úticélomig.
Hiába volt az utca kihalt, gyanúsan csendes, a tarkómon mégis egyre fentebb kúszott a félelem alattomos érzéke, hirtelen pedig úgy éreztem, mint ha földbe gyökerezett volna a lábam, mozdulásra képtelenül álltam egy helyben, a tekintetemmel abba az irányba tekintve, ahol 7 éve észrevettem – követnek. Mielőtt pedig bármit is csinálhattam volna, az emlékek, amik eddig is oly hiányosan és homályosan éltek az emlékezetemben, újra elkezdtek leperegni a lelki szemeim előtt.


|| Dobókocka, én így szeretlek ♥

••• ©

Vissza az elejére Go down

avatar
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Chatkép :

Keresem :
Kedvenc dal :
Rita Ora - Your Song
Tartózkodási hely :
↷ in the land of gods and monsters
Hobbi & foglalkozás :
↷ journalist



A poszt írója Suzanne Bishop
Elküldésének ideje Kedd Szept. 13, 2016 11:51 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next


to Tekergő
A lépéseim egyre gyorsabbak lettek, hiszen látni akartam már őt, és a karjaiba zárni, illetve közölni vele a jó hírt, hogy holnap találkozhat az édesanyjával is. Declan címének a papírokon régóta már az én új címem volt megadva, hiszen ott tudtak elérni, ha bármi történt volna, illetve a telefonszámon is meg volt adva a kórházban. Már éppen a bejárati ajtón mentem volna be, amikor megtorpantam egy pillanatra, mert hirtelen eszembe jutott az is, mintha azt beszéltük volna meg, hogy itt fog kint várni. Jó pár perc eltelt így, mire tényleg sikerült ezt előkotorni az emlékezetemből, amikor pedig ez tudatosult bennem, akkor pedig egyenesen a recepcióhoz rohantam, vagy mi a manónak hívják azt.
- Declan? Declan?! – csak ennyit bírtam kinyögni, de hát már engem és őt is eléggé jól ismerték. A hölgy csak pislogott rám, mert hirtelen nem értette, hogy mitől mehetett el az eszem. – Merre van?! – böktem oda még egy kérdést, hogy hátha akkor eljut a tudatáig, hogy mit akarok. A nő sietve kezdett el pötyögni a számítógépben. Nem kérdezett már semmit se, mert szerintem látta rajtam, hogy vagy nem tudnék válaszolni rá, vagy az egész kórházat lassan fel fogom kelteni, ha újra megszólalok a hangerőmmel.
- Meg kapta a zárójelentést, elengedtük. Tudomásom szerint kint várt Önre. – szólalt meg óvatosan a nővér.
- Maga szerint, ha kint ücsörögne, akkor most itt kérdezném azt, hogy merre is van? – pillantottam rá nem túl barátságosan, míg végül a hajamba nem túrtam idegesen. – Komolyan maguk ennyire figyelnek az emberekre? Kint ücsörög valaki, de nem is tőrödnek vele?! – csattantam fel újra, de már a választ nem vártam meg, hanem csak kiviharoztam a kórházból, majd vettem egy mély levegőt és lassan kifújtam.
- Merre vagy Tekergő? – szorult össze a szívem, illetve görcsbe a hasam, mert nagyon is aggódtam érte. Miért kellett félórát késnem? Miért nem tudtam pontos lenni, mint eddig bármikor? Istenem, ha valami baja lesz megint, akkor azt tuti nem fogom megbocsájtani magamnak. Végül pedig sietve vettem a város utcáit a nyakamba, hiszen talán annyira messzire nem juthatott. Én meg mint egy dilis úgy kérdezgettem az embereket egy fénykép segítségével, hogy esetleg nem látták-e és hasonlóak. A percek múlásával meg egyre inkább kezdtem kétségbeesni, hogy nem fogom megtalálni őt…





••©

Vissza az elejére Go down

avatar
Tündér •• akinek nem adtak valódi szárnyakat
Chatkép :

Kedvenc dal :
Take my hand and lead the way,
Out of the darkness and into the light of the day
Tartózkodási hely :
Mystic Falls
Hobbi & foglalkozás :
eating is a necessity but cooking is an art



A poszt írója Declan Collins
Elküldésének ideje Kedd Szept. 13, 2016 11:01 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next


to Suzie

Én meg akartam várni, isten bizony! De aztán teltek-múltak a percek, betegek, mentőautók jöttek-mentek, és amikor meg ugyanaz a mentős legalább ötödször rohant el mellettem, rákérdezve, hogy minden rendben van-e, kezdtem úgy érezni, hogy illene már elkotródnom innen... A zárójelentést úgy is annyit szorongattam, hajtogattam már a kezeim közt, hogy lassan inkább emlékeztet salátára, mint valami hivatalos papírra, inkább süllyesztettem azt is a szekrényemben talált hátizsákba a többi cucc mellé.
Tudtam róla, hogy Suzanne jönni fog, de teljesen kiment a fejemből, hogy mikorra is mondta – még mindig elég szétszórt vagyok, mióta megtudtam, mi lett a családommal. Azt egy pillanatra sem feltételeztem, hogy elfelejtette, csak... nem is tudom. Elveszítettem az időérzékem, unatkoztam, és hiába volt telefonom, se töltőm, se egyenlegem... maximum önvédelemre lenne jó, tekintve, hogy micsoda retro darab, vagy figyelemelterelésként hozzávágni valakihez. Egy szó mint száz, sokra nem mentem vele kommunikációs téren, így pedig ha akartam, sem tudtam volna üzenni Suzie-nak, hogy úgy döntöttem, elindulok.
Igaz, azt még magam sem tudtam, hogy pontosan hova, hisz a fejemben akaratlanul is a sok-sok évvel ezelőtti lakcímünk rémlett, Suzie új lakásáért szerintem akkor se tudtam volna felidézni, ha az életem múlt volna rajta... Suliba is rég nem jártunk – még ha számomra nem is tűnt annyira távoli múltnak – s ahogy végiggondoltam, be kellett látnom, hogy igazából arról sincs halvány lövésem se, hogy a munkahelye pontosan merre lehet, igaz, ezt is csak akkor ismertem be végre magamnak, miután úgy istenesen sikerült eltévednem rögtön pár utcányira a kórháztól.
Hé, nem tehetek róla! A franc se gondolta volna, hogy ennyit változott ilyen rövid idő alatt a város...! Idő közben az is eszembe jutott, hogy lehet, mégis jobb lenne visszamenni a kórházba, ott legalább tuti nem kerüljük el egymást, akármilyen unalmas is az ücsörgés, de hiába hittem azt, hogy elég egy hátra arc, és két-három saroknyit sétálni – ám amikor a következő bekanyarodva a kórház kapujával kellett volna szembe találnom magam, valami olyan hely köszönt szembe, ahol még életemben nem jártam. A fenébe...!
- Van egy olyan érzésem, hogy Suzie nem fog repesni az örömtől... – motyogtam magam elé a tarkómat vakargatva, miközben tanácstalanul szemeztem az utcákkal, merre tovább? Jobbra vagy balra? Csak egyszer találjak vissza, ígérem, hogy többet sose tekergek el a helyemről!

••• ©

Vissza az elejére Go down

avatar
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Chatkép :

Keresem :
Kedvenc dal :
Rita Ora - Your Song
Tartózkodási hely :
↷ in the land of gods and monsters
Hobbi & foglalkozás :
↷ journalist



A poszt írója Suzanne Bishop
Elküldésének ideje Kedd Szept. 13, 2016 10:28 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next


to Tekergő
Rossz volt ilyennek látni, s ha eddig már nem aggódtam volna érte túlzottan, akkor most megtettem. Látszott rajta, hogy mennyire letaglózta azt, amit mondtam neki, de nem láttam értelmét tovább titkolózni. Nem én akartam a rossz hír hozó lenni, de talán jobb volt még így is, hogy tőlem hallotta, mintha egy orvostól derül ki. Nem tudtuk, hogy miként reagál rá, emiatt is akartunk várni, hiszen mindenki fontosabbnak tartotta azt, hogy az állapota javulni kezdjen. Mindenki tartott ettől, hogy ezeknek a híreknek köszönhetően stagnálni fog az állapota, vagy romlani. S emiatt ijedtem meg én is még inkább és ezért volt az megbeszélve, hogy amíg nem tudja meg, addig nem hagyhatja el a kórházat se, hiszen itt jobban tudnak rá figyelni, vagy éppen ellátni őt, ha bármi történne vele.
Hallottam azt, amit mondott, de igazából nem nyugtatott meg és az, ahogyan eljutottunk a kórteremig, azon belül is az ágyig… Minden volt, csak nem éppen bizakodó. Sok perc meg nekünk se jutott, hiszen hamarosan megjelent egy nővér. Nem akartam vele menni a sebem miatt, hiszen az semmiség ahhoz képest, ami Declannal történt, de sok választásom nem volt, mert magával rángatott a nővér, hogy ellássa a sebeimet, hiába nem akartam magára hagyni a legjobb barátomat. Most még inkább nem…



A későbbiekben is bejártam minden egyes nap, talán nem mindig sikerült sok időre beszabadulnom, de azon fáradoztam a szabadidőmben, hogy valahogy elérjem azt, hogy bemehessen Declan az édesanyjához, ha nem is hosszabb időre, de legalább pár órára. Biztos voltam abban, hogy mind a kettőjüknek jót tenne, hiszen semmire se vágyott jobban az anyukája, mint arra, hogy ismét a karaiba zárhassa az egy szem fiát, azt, aki még megmaradt neki. Sose láttam semmiféle megvetést, vagy bármi mást az íriszeiben, ahogyan azt se hallottam tőle sose, hogy esetleg Tekergőt hibáztatná azért, amiért elveszítette a másik fiát. Úgy éreztem, hogy többet tud, mint amit elárul, de sose faggattam róla, mert nem akartam újra és újra feltépni a fájdalmas emlékeket.
Amikor pedig bent voltam a kórházban, akkor igyekeztem Declan arcára mosolyt csalni, vagy hümmögésen kívül mást is kinyerni belőle, de mindig kudarcba fulladt a kísérletem. Így legtöbb esetben csak némán ültem az ágya mellett, vagy éppen az ablak előtt, miközben a lábaimat magam alá pakoltam, vagy csak simán felhúztam. Ha esetleg vevő volt arra, akkor felolvastam neki egy-két cikket az újságból, vagy könyvet olvastam, ha már beszélgetni nem volt kedve. Én pedig egyre inkább emésztettem amiatt magam, hogy részben miattam került ilyen állapotban. Talán pontosan ezért is örültem annak, hogy hamarosan kijöhet innen, mert talán majd a külvilág, vagy otthon kicsit jobb lesz a kedve, vagy ha látja az édesanyját. Nem sikerült a kiengedés napjára megbeszélnem az időpontot az otthonnal, így maradt a másnap, de már nem azon az egy napon fog múlni a dolog.
Sietve hajtottam a parkolóig, majd pedig mint valami szélvész úgy pattantam ki, majd rohanni kezdtem a bejárat felé, ami következtében valaki még rám is dudált, mert majdnem elütött, két lépéssel később meg minden a földön kötött ki, hiszen a táskámat elejtettem, ahogyan a kezemben lévő dolgokat. Így jár az, aki kicsit késésben van, mert nem sikerült időben elszabadulni a munkahelyéről. Bár csak félórást késtem, vagy többet? Jesszusom, nem is telefonáltam ide. Tiszta idióta vagyok csaptam a homlokomra, majd próbáltam minél hamarabb visszarakni a táskám tartalmát oda, ahova való.
- Declan?! – kiáltottam el magam, mintha így egyszerűbb lenne megtalálnom valakit. Bár fogalmam sem volt arról, hogy pontosan hol fog várni rám, így nem is értem, hogy miért kiáltottam el magam a parkoló közepéről. Talán tényleg kissé szétszórt lettem. Végül könnyedén folytattam az utamat a bejárat felé, miközben néha mély levegőt vettem, hogy elnyomjam az idegességemet, abban pedig csak reménykedtem, hogy itt fogom megtalálni őt és nem döntött úgy, ha már kések, akkor ő indul megkeresni engem, mert akkor azt hiszem eléggé kalandos nap elé nézünk.




••©

Vissza az elejére Go down

avatar
Tündér •• akinek nem adtak valódi szárnyakat
Chatkép :

Kedvenc dal :
Take my hand and lead the way,
Out of the darkness and into the light of the day
Tartózkodási hely :
Mystic Falls
Hobbi & foglalkozás :
eating is a necessity but cooking is an art



A poszt írója Declan Collins
Elküldésének ideje Kedd Szept. 13, 2016 9:44 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next


to Suzie

Tisztában vagyok vele, hogy nem az bánt, hogy Suzanne-tól tudtam meg azt, a rossz hírek azok, amik teljesen maguk alá gyűrnek. Nem hibáztatom érte a legkevésbé sem, hisz tudom, hogy semmi köze nem volt hozzá, és nem miatta alakultak így a dolgok, egyszerűen csak nehéz... Bár nem is tudom, így nehezebb-e, hogy egy szívemnek ily kedves ismerőstől kellett ezeket megtudnom, vagy ha egy idegen orvos közölte volna a tényeket? Talán egyik sem, hisz a rossz hírek hordozójának lenni sosem volt hálás szerep.
Az igazat megvallva igazából annyira nem volt kedvem semmihez sem, hogy akár a végtelenségig elvegetáltam volna itt a fűben nyünyörögve Suzanne vigasztaló ölelésében, de ha már nekem így is szar, ne legyen neki is még inkább... nem akarom, hogy a végén még miattam fázik be – igaz, kettőnk közül én vagyok épp pizsamában, de ilyen apróságokon most aztán végképp nem akadok fent.
- Semmi baj. – rázom meg a fejem, magam elé motyogva a szavakat, miközben továbbra is meredten bámulok magam elé a semmibe, mint aki még mindig képtelen felfogni azt, amit hallott. Pedig igaz, tudom, érzem... és nem csak mert miért hazudna pont Suzanne ilyesmiről?
A liftből kiszállva aztán mint valami holtkóros, csoszogok vissza a szobámig, az ágyhoz, ami annyi éven át volt a börtönöm, hogy erőtlenül leroggyak rá. Ha közben szóltak is hozzá, nem is igazán érzékeltem belőle semmit, csak amikor az egyik nővér betévedt a szobába, hogy minden rendben van-e, vette észre a bordóra alvadt vért Suzanne szőke tincseibe ragadva, hogy aztán aggodalmaskodva már hessegesse is át egy másik helységbe, amíg megnézi és ellátja.


Minden túlzás nélkül állíthatom, hogy az elkövetkező napokban az életkedvem valahol a bányászbékák feneke alatt tengődött, és nem is nagyon akart pozitívabbra fordulni a helyzet. Többnyire csak kedvetlenül feküdtem az ágyamon, pihenve, vagy üldögéltem az ablak előtt, a kórház kertjét bámulva, totális némaságba burkolózva. Ha kérdeztek, többnyire akkor is csak némi hümmögéssel válaszoltam, vagy pár szavas tőmondatokkal, amiknek meg is lett az eredménye – az orvosok is észrevették, hogy valami nincs rendben, mint ha a javulónak indult eredmények is stagnáltak volna... hozzátartozó lévén pedig ki mást csíphettek volna el, mint Suzanne-t, egyik látogatása alkalmával?
Míg korábban alig vártam, hogy végre kiengedjenek, és erről nem voltam rest Suzie-t is tájékoztatni napi szinten – képzelem, hogy az agyára mehettem már vele, mint ha rajta múlna – vagy az is teljesen felvillanyozott, hogy meglátogathatom édesanyámat, úgy most ezek sem tudtak különösebben felvidítani. Valahogy minden az értelmét vesztette, és az igazat megvallva féltem... hogy anya talán engem fog hibáztatni azért, hogy a másik fiát elveszítette, és tekintve, hogy úgy tűnik, ő az egyetlen hozzátartozóm, aki még itt van nekem... nem hiszem, hogy elviseltem volna, ha ő is hátat fordít.
Talán épp ezek miatt, de eléggé váratlanul ért, amikor egy délután közölte az orvos, hogy a héten jó eséllyel már hazaengednek – amikor pedig eljött a nagy nap, én némi félsszel a szívemben próbáltam húzni az időt... gyűjteni a bátorságot, hogy olyan hosszú kiesés után visszatérjek a normális életbe.
- Mindent elpakolt, Mr. Collins? Nehogy itt felejtsen valamit. – állt meg az egyik nővér az ajtóban
- Nem hiszem, hogy baj lenne belőle, nincs túl sok holmim. – vallottam be, bár gondolom, számára nem újdonság... az irataim, amik közül szinte már mindnek lejárt az érvényessége... egy pár ruhadarab, meg használati tárgy, és nagyjából ennyi. Elég siralmas, de hát ez van... Azt hittem, tovább elleszek a pakolással, legalább amíg Suzanne ideér, de úgy tűnik, kissé elszámoltam magam az idővel, így csak az ágy szélén ücsörögve hallgattam, ahogy a nővér még sztorizgat egy darabig a kómában töltött éveimről, mielőtt tovasietett volna a dolgára.
Nem sokkal később a zárójelentésem is elkészült, így néhány aláírás, én pedig pár perccel később már a kórház kapujában ácsorogva vártam, mint valami megszeppent kisfiú az első iskolai napon. Elinduljak? Hazamenjek? Haza, haza... de hova? Hisz a régi lakcímünket törölték a kórházi nyilvántartásból, azt mondta a főnővér, és anyát se engedték még ki... Menjek Suzie elé a munkahelyére meglepetésként? Vagy maradjak, nehogy elkerüljük egymást...? Végképp tanácstalan vagyok...

••• ©

Vissza az elejére Go down

avatar
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Chatkép :

Keresem :
Kedvenc dal :
Rita Ora - Your Song
Tartózkodási hely :
↷ in the land of gods and monsters
Hobbi & foglalkozás :
↷ journalist



A poszt írója Suzanne Bishop
Elküldésének ideje Hétf. Szept. 12, 2016 11:17 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next


to Tekergő
Sejtettem, hogy hasonló lesz a reakciója, amikor a hajával kezdek el babrálni, de egyáltalán nem bántam. Csak mosollyal feleltem, meg felemeltem picit a kezemet, mint aki megadja magát. Nem akartam állandóan húzni se az agyát, de az is biztos, hogy nekem nem volt túlzottan ezzel a hajhosszal bajom, ha a szakállát növeszti meg, akkor már lett volna egy-két szavam az biztos, de még ez a borostás ábrázat egészen elment, így ezért se erőltettem azt, hogy borotválkozzon meg, vagy hagyja, hogy én megcsináljam. Legalább, ha az újságírásos karrierem zátonyra futna, akkor elmehetek borbélynak is. Kár, hogy annyira már nem felkapott dolog errefelé.
- Nekem éppen elég annyi, hogy itt vagy. – talán sokan fura megjegyzéseket tettek volna arra, mit mondtam, de én tényleg így gondoltam. Nem vártam semmiféle hálát azért, mert nem fordítottam neki hátat, hanem kitartottam mellette és az édesanyja mellett is. Számomra ez természetes dolog volt és lesz is mindig.
Ha az időjárás nem is fagyos, de a levegő könnyedén fagy meg, ahogyan a többi családtagra terelődik a szó. Vannak olyan helyzetek, amiket végig játszunk milliószor a fejünkben, de aztán végül még se sose úgy történik meg. Erre se a hely, se az idő nem lett volna jó. Az pedig, hogy mellé még balszerencsétlenkedtem is csak még inkább rontottam mindenen. Komolyan, mintha szegénynek nem lenne elég baja, de még magamat is össze kell törnöm. Még akkor is, ha semmi komolyabb bajom nem lett.
Érzem az erőtlen szorítását is, mire csak viszonozom a gesztust, hogy tudja itt vagyok. Figyelem őt aggódva, de nem mozdulok meg, pedig legszívesebben közelebb másznék hozzá, hogy utána a karjaimba zárhassam, mintha azzal képes lennék enyhíteni a fájdalmát, de tudom, hogy ez nem ennyire egyszerű. A legrosszabb pedig az egészben az, hogy még én is kicsit fuldoklom, mintha csak nem bírnám elviselni azt, hogy miattam hullott darabokra, hogy miattam kellett megtudnia ezt a szörnyűséget. Így talán még inkább megérti, hogy miért tartottam ki 7 évig, nem csak miatta, hanem a testvére miatt is, mert igazságot akartam szolgáltatni értük, de helyette inkább Declannak is csak szenvedést okoztam, ez pedig egyszerűen még nekem is fájt.
Mielőtt pedig én mehettem volna hozzá közel megtette ő. Könnyedén fontam köré a karomat, hogy magamhoz öleljem és bármennyire is sajgott a fejem idővel feljebb tornáztam magam, hogy a fejét az ölembe hajthassa. Én pedig csak gyengéden simítottam végig az arcán, majd pedig egy apró puszit nyomtam a homlokára, majd végül csak a homlokomat döntöttem az övének, mintha csak azt akarnám mondani, hogy sajnálom.
Csendet is végül ő törte meg, mire sietve töröltem le a könnyeimet és csak bólintottam.
- Persze, nem akarom, hogy megfázz és beteg legyél. – szólaltam meg úgy, mintha ez lenne a legnagyobb gond, majd pedig segítettem neki felállni, odaadtam a mankókat is, hogy utána a kiborult cuccaimat összeszedjem, ahogyan a másik képet is, amin meg mi voltunk egy régi és egy mostani kép egymás alá illesztve. Magamhoz öleltem és próbáltam erőt gyűjteni ahhoz, hogy jó támasza legyek most, ha már miattam lett ennyire pocsékul, vagyis részben.
- Sajnálom, hogy nem mondhattam boldogabb híreket… - szólalok meg alig hallhatóan, miközben már a liftben álltunk, ha pedig hagyta, akkor segítetem neki visszamenni a kórterembe és visszamászni az ágyba. Csendesen álltam az ágya mellett, mint aki hirtelen nem tudja azt se, hogy a társaságának örülnek, vagy inkább távoznia kellene. Ahogyan még a sérülésről is elfeledkeztem, pedig sajgott a fejem, de az aggodalmam sokkal nagyobb volt Tekergő felé…



••©

Vissza az elejére Go down

avatar
Tündér •• akinek nem adtak valódi szárnyakat
Chatkép :

Kedvenc dal :
Take my hand and lead the way,
Out of the darkness and into the light of the day
Tartózkodási hely :
Mystic Falls
Hobbi & foglalkozás :
eating is a necessity but cooking is an art



A poszt írója Declan Collins
Elküldésének ideje Hétf. Szept. 12, 2016 10:47 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next


to Suzie

- Igen... az biztos. – bólintottam a szavaira, mert tényleg hittem abban, hogy ha tehetné, ha olyan állapotban lenne, akkor anya már rég meglátogatott volna, sőt... szinte el se lehetett volna mozdítani innen. A puszira csak valamivel szélesebbé válik a mosolyom, amikor pedig Suzie a hajamat kezdi el piszkálni, csak nevetve hessegetem el a kezét. Nem mint ha annyira odáig lennék a hosszú hajért, az igazat megvallva nekem már ez is furcsán hozzú, úgy értve, hogy korábban – a balesetem előtt – sosem növesztettem meg ennyire... Így most inkább szokatlan, de annyira még nem zavaró, így elvagyok vele... Legalább addig is cukkolhatom Suzie-t, hogy addig se engedek vágatni belőle, amíg ki nem engednek, hátha egy idő után megunja, aztán – a mostaninál is jobban – megsürgeti a témát. Bár lehet, azt inkább a szakállal kéne bevetni... igaz, félő, azt előbb utálnám meg.
- Már hogy ne lenne? Szerintem egy élet alatt sem tudnám kellőképp... – utaltam itt sok mindenre... a barátságunkra, a kitartására, amit anyáért tett, amiért értem is így kiállt... Az ígéretére nem is tudok már elég köszönetet mondani, inkább hálás mosollyal fordulok felé, azt hiszem, számára talán az is kellően beszédes.
A kellemesen meghitt hangulat azonban hamar fordul drasztikusan jegesbe, amikor megtudom, mi történt a bátyámmal és az apámmal. Szinte el sem akarom hinni, egyszerűen képtelen vagyok rá, és Suzanne zavara sem sokat segít rajta – ahogy az sem, hogy elbotlik a mellettem lévő mankóban, és ismét a fűben kötünk ki.
Amenyik kezemmel nem épp a tenyerembe temetem az arcom, elrejtőzve a világ elől a bánatommal, azzal hagyom, hadd érjen el Suzanne, erőtlenül megszorítva a kezét válasz gyanánt, ha már képtelen vagyok a szemébe nézni, leglalább ennyivel jelzem, hogy még itt vagyok, meg vagyok, csak... eléggé padlón vagyok. Nem mint ha szerettem volna, hogy komolyabb baja legyen, de így, hogy nem történt nagy baj, még annyi életkedvem sem marad megmozdulni. Pláne, miután nem elég azt megtudnom, hogy elvesztettem a bátyámat, ezen felül még az is kiderül pluszban, hogy saját maga dobta el az életét... részben miattam.
Hiába a félbemaradt mondat, szinte magától öltenek testet a képek, jelenetek, hogy mégis milyen lehetett akkoriban a családunk élete, mennyire romokban hevert, és hogyan kezdett el végképp darabjai hullani... A keserű érzések folytogatják a torkomat, akkor is képtelen lennék megszólalni, ha muszáj lenne, csak Suzie kezébe kapaszkodok rendíthetetlenül, mint ha a életem múlna rajta... és talán az is, hisz ha nem lenne itt, akkor már biztosan rég magamba zuhantam volna a hírek hallatán.
Lehet, hogy nem túl férfias a fűben fekve, szótlanul szipogni meg könnyeket hullatni, pláne, ha valaki már ilyen rég elhagyta az élők világát, de számomra még akkor is túlságosan új volt... túl friss, túl fájó, túlságosan is nehéz elfogadni, hogy soha többé nem láthatom, vagy beszélhetek vele, és még csak elbúcsúzni sem volt lehetőségünk... hogy az utolsó beszélgetésünk igazából egy veszekedés volt...!
Magam sem tudom, mikor vackoltam oda magam Suzanne mellé, hogy ne csak a kezébe kapaszkodjak, hanem magamhoz is öleljem, attól félve, mint ha egyszer csak levegővé válna és ő is örökre eltűnne az életemből... Valahogy az tudott a legkevésbé érdekelni, ha bárki is lát most minket. Amíg nem zavarnak... Ami pedig Suzanne-t illeti, bőven láthatott nem túl szerencsés formában eddigi életem során, kétlem, hogy túlzottan megrettenne a reakciómtól... attól meg végképp nem tartok, hogy ne értené meg. Érzem, hogy őt is megviselték a történtek.
- Semmi kedvem, de... lassan be kéne mennünk. Kezd lehűlni az idő. – szólaltam meg egy örökkélvalóságnak tűnő hallgatás után rekedtes hangon. Őszintén? Amilyen pocsék kedvem volt, akár az éjszakát is idekint tölteném, még úgy is, ha tél lenne.

••• ©

Vissza az elejére Go down

avatar
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Chatkép :

Keresem :
Kedvenc dal :
Rita Ora - Your Song
Tartózkodási hely :
↷ in the land of gods and monsters
Hobbi & foglalkozás :
↷ journalist



A poszt írója Suzanne Bishop
Elküldésének ideje Hétf. Szept. 12, 2016 6:27 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next


to Tekergő
Amikor meglátom a kisfiús mosolyát, akkor széles mosoly kúszik arcomra, hiszen ekkor még fogalmam sem volt arról, hogy hamarosan az élet megoldja azt, hogy ne legyen minden ennyire vidám, vagy ne legyünk ennyire boldogok, hiszen a viharfelhők könnyedén jelentek meg mindig is a fejünk felett. Azt pedig nem is tagadom, hogy mennyire hiányoznak az elmúlt évek, amikor a mosoly, a nevetés és a különféle őrültségeket eléggé nagy helyet kaptak az életünkben. Óvodáskorunk óta elég szoros volt a viszonyunk, így talán nem is annyira meglepő, hogy kitartottam mellette. Igazából el se tudnám képzelni már úgy az életemet, hogy valamilyen formában nincs is már benne.
Szerencsére még nem köszöntött be az ősz úgy igazán, így nem kell attól tartani, hogy valamelyikünk esetleg fel fog fázni, miközben a fűben úgy ücsörgünk, mintha csak valami réten lennénk. Amennyire tartottam az édesanyáról beszélni, vagy éppen megemlíteni, úgy kezdenek egyre inkább könnyebben jönni ajkaimra a szavak, a válaszok a kimondott kérdéseire, hiszen szeretném azt, ha nem izgulna túlzottan. Szerintem elég volt az, hogy én túlságosan is aggódtam értük az elmúlt időszakban, de szerencsére mind a ketten kezdenek jobb állapotban lenni.
- Igen, ezért nem jött el, hiszen egy anya mindig a gyermeke mellett lenne, ha tehetné. – pillantottam rá barátságosan, majd nyomtam egy puszit a fejére, mintha csak az édesanyja üzenetét akarnám átadni ilyen téren is, hiszen tényleg küldött Declannak puszit.
- Nincs mit köszönnöd. – túrtam kicsit a hosszabb hajába, hiszen fodrásznak még nem voltam profi, meg nem is állt neki rosszul a kicsit hosszabb haj. Legalább nem volt túl hatalmas szakálla. Én most is felajánlottam neki, hogy levágom, de eddig még nem engedte, én pedig erőltetni nem fogom. – Cserkész becsszóra meg fogom tenni. – ígértem meg neki, hiszen miért ne tenném meg? Látom rajta, hogy mennyire fontos ez neki, így érthető, hogy küzdeni fogok azért, hogy legalább pár órára találkozhassak, ha még nem is jöhet egyikük se haza. Mondjuk azt nem tudom, hogy hárman miként is élnénk meg a lakásomban, hiszen annyira nem nagy palota, de hát sok jó ember kis helyen is elfér, nem? De! Így emiatt inkább nem is aggódok, mert valahogyan meg fogjuk oldani, hogy ne csak ketten, hanem hárman is elférjünk.
Mielőtt pedig sikerülne elesnem, hogy ismét a fűben kössünk ki még éppen azt taglalom kicsit hangosan az orrom alatt, hogy biztosan kimondtam, csak nem rémlik. Nem ez lenne az első eset, hogy annyira elmerültem a gondolataimba, hogy nem tűnik fel az, ha valamit mondok. Szerintem ilyen mindenkivel megesik, hiszen ez sokkal logikusabb válasz minden másnál, de aztán a baj meg is történik, hogy utána könnyedén terüljek ki… Valahogy nem vágytam sajgó fejre, de hát az élet miért lenne kegyes? Semmiért… Sose volt az, hiszen majdnem mindenkit elvett tőlem, akik egykoron túlzottan fontosak voltak számomra és még mindig azok.
- Jól leszek… - mondom alig hallhatóan, amikor pedig a fejemhez nyúl, akkor nem nyúlok oda, hogy megakadályozzam benne, mintha egy pillanatra a korábbi démonaim életre keltek volna és nem tudnám, hogy miként is kellene megfogni ezt a helyzetet, vagy mit kellene mondani. Figyelem őt, hallom azt, amit mond, mire habozok. Óvatosan nyújtom ki a kezemet és hacsak el nem húzza, akkor a kezem kezére siklik, mintha csak most én is egy támasztékot keresnék és még az se érdekelne, hogy éppen mennyire szerencsétlenül nézhetünk ki.
- Nem ők tették, vagy talán mégis… Nem tudom, ezt próbáltam pontosan kideríteni, hogy mi történhetett… - suttogom alig hallhatóan. – Öngyilkos lett, Declan. – vallom be neki végül, mire elcsuklik a hangom. – Magát hibáztatta azért, ami történt veled és amikor nem tértél magadhoz… - de itt már nem bírom folytatni, hiszen érzem, ahogyan a könnyeim kiserkennek, mert ott voltam abban a viharban is, ha nem is közvetlenül és teljesen, de kicsit igen, hiszen a családjukhoz tartoztam, ahogyan Declan az enyémhez. Nem akartam sose rossz hír hozó lenni, de most mégis sikerült…




••©

Vissza az elejére Go down

avatar
Tündér •• akinek nem adtak valódi szárnyakat
Chatkép :

Kedvenc dal :
Take my hand and lead the way,
Out of the darkness and into the light of the day
Tartózkodási hely :
Mystic Falls
Hobbi & foglalkozás :
eating is a necessity but cooking is an art



A poszt írója Declan Collins
Elküldésének ideje Hétf. Szept. 12, 2016 6:12 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next


to Suzie

- Na igen... – bólintok egyetértően, abba pedig inkább bele se akarok gondolni, hogy a én munkahelyemmel mi lett... Hagyjuk is, ez még úgy is a jövő zenéje, tekintve, hogy már régen is milyen gyorsan változtak a különféle trendek a gasztronómiában, kicsit félek belegondolni, hogy mennyi lemaradásom lehet, de... egyelőre csak egy probléma. Először jussak ki, aztán majd ráérek utána szívrohamot kapni a kezelési költségek miatt, meg hogy honnan fogok én valaha annyi pénzt összeszedni szakácsként.
- Jó, hát... azt nem mondtam hogy annyira kellett volna. – húzódik kisfiús mosoly a képemre, ahogy megérzem a vállát finoman a vállamnak koccanni, hülyeségért sose kellett a szomszédba menni egyikünknek se, hát még ha összeeresztettek minket... na abból aztán született pár igen pihent emlék. Te jó ég, hogy hiányoznak...!
A fűben ücsörögve egészen jól fogadom a tényt, hogy Suzie anya fényképével a táskájában mászkált, legalábbis azt hiszem, az, hogy most egész jól van – még ha korábban ez nem is volt igaz – és a lehetséges, hamaros viszontlátás öröme egészen felvillanyoz... Isten bizony, szinte már azt is megígérem, hogy ha elmehetek pár órára meglátogatni, akkor utána rendesen viselkedek, és nem panaszkodok minden délután arra, hogy de haza akarok menni és nem akarok tovább maradni... Még jó, hogy nem tettem, mert amik hamarosan kiderülnek, azok ismét maximum fokozatra kapcsolják a mehetnékemet egy szempillantás alatt.
- Akkor ezért nem jött el, igaz? – kérdezek rá, mert bár korábban akármennyire is rosszul esett, vagy haragudtam rájuk azért, mert nem jöttek, így, hogy részben már tudom, mi állt a háttérben, egyből más megvilágításba kerül az egész.
- Köszönöm. – feleltem hálásan, amiért addig is látogatta anyát, amíg én magatehetetlen voltam, holott egyáltalán nem volt kötelessége – Tényleg megtennéd? – érdeklődök, bár annak fényében, hogy mennyi időn át mindennap bejött meglátogatni, elég bugyuta egy kérdés... Én magam is megkérdezném az orvosokat, de úgy is lezárnák a témát annyival, hogy nem vagyok jól, vagy túl beszámítható a korábbi sérülésem miatt, így nem engedhetnek... de ha egy tökéletesen egészséges nagykorú próbálkozik ugyanezzel, akkor talán... Talán több sikerrel jár.
- Hogy... hogy mi? De... – kezdenék bele, hisz ha csak gondolta, akkor meg mégis honnan hallhattam volna? Csak azt sajnálom, hogy a nagy ölelkezés közepette pont nem láthattam az arcát, lehet, hogy ő is csak elkalandozott gondolatban annyira, hogy ne tűnjön fel neki... bár akkor is, ilyesmit kikotyogni?
Csak értetlen meglepettséggel nézem a reakcióit, miközben próbálja menteni a menthetőt, hiába... minél inkább igyekszik vele, annál gyanúsabbá – és ezzel együtt valószínűbbé kezd válni az egész, hogy nem csak kitaláció, hanem valóban igaz. Én pedig már épp kérdeznék, faggatnám tovább családom férfitagjai miatt, amikor elesik, mi meg ismét a fűben kötünk ki.
- Vissza kéne mennünk az épületbe. Te vérzel... – állapítottam meg, ahogy az arcához nyúlva óvatosan letöröltem a homlokáról néhány csepp vért, mielőtt még lecsordult volna... igaz, én ügyetlen, így meg csak ügyetlenül szétmaszatoltam, szóval sokat nem javított az összképen. Hát, már ez se megy, szánalmas, hogy milyen béna vagyok még mindig... a kezemet is csak erőtlenül ejtem le kettőnk közé a fűbe, és eszem ágában sincs felkelni, hiába vagyok tisztába vele, hogy Suzie-t sem ártana, ha egy orvos megnézné, nehogy nagyobb legyen a baj. De én csak a másik kezemmel takarom el a arcomat a külvilág elől, mint ha ez az egész csak egy rossz álom lenne... még annál is rosszabb, amiben eddig léteztem, mert ott legalább minden szerettem élt és jól volt.
- Hogyan...? – történt, kérdezném, de képtelen vagyok kimondani, hogy a bátyám már nincs többé... – Ezt is ők tették?

••• ©

Vissza az elejére Go down

avatar
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Chatkép :

Keresem :
Kedvenc dal :
Rita Ora - Your Song
Tartózkodási hely :
↷ in the land of gods and monsters
Hobbi & foglalkozás :
↷ journalist



A poszt írója Suzanne Bishop
Elküldésének ideje Vas. Szept. 11, 2016 9:36 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next


to Tekergő
Csak egy cuki mosolyt villantok, de nem felelek az első kérdésre, hiszen a pillantásom és az arckifejezésem eléggé árulkodó. Amikor ismét megszólal, akkor csak picit ártatlanul rántom meg a vállaimat. – Aki dolgozni szeretne, hogy megtudjon élni a saját lábán, annak más választása nincs. – feleltem kicsit óvatosan, hiszen elméletben még édesanyámnak élnie kellene, hiszen az ő édesanyjánál is fiatalabb, apámat meg tinédzser korom óta nem láttam. Az a találka után elindult egy lavina és magára hagyta anyut is. Én nem bántam, hiszen csalódtam benne, de anyát azért sajnáltam és kicsit akkoriban emésztettem is magam, hogy talán miattam törték össze anya szívét. Aztán lehet, hogy azóta már sikerült még egy-két féltestvért beszereznem a tudtomon kívül. Ki tudja. Ha már előttünk volt családja, akkor utánunk miért ne lenne?
Lehet, hogy picit túl reagáltam a duzzogással, de nem tehetek róla. Annyi ideje vártam már arra, hogy magához térjen, hogy szerintem nem meglepő, hogy ennyire aggódtam érte. Legalább én aggódok, még ha ő nem is teszi. Vagyis azt hiszem ő inkább értem, míg én inkább érte aggódom és közben kicsit megfeledkezünk magunkról, de ez csöppet se bánom, hiszen régen is mindig vigyáztunk egymásra.
- Mintha téged félteni kellett volna. – löktem meg játékosan kicsit a vállánál fogva, mert aztán őt se kellett sose félteni ilyen téren se.
Jó érzés a fűben üldögélni és ha nem olyan lenne a hangulat, amilyen, akkor egy pillanatra még azt is képes lennék elhinni, hogy nem is itt vagyunk, hanem valami parkban és az egész csak egy rossz álom volt, mert abban a 7 évben nem is volt távol. Legszívesebben a fejemet a vállára hajtanám, de se a hely, vagyis inkább az időzítés lenne eléggé szerencsétlen.
- Azért mosolyog ennyire, mert megtudta, hogy jól vagy, hogy magadhoz tértél és szépen gyógyulsz. – kezdtem bele óvatosan, majd ha engedte, akkor gyengéden végig simítottam az arcán, mintha csak ezzel akarnám elvenni tőle az aggodalmat és a félelmet, amit ébresztett benne az, amit mondtam. – Igen, jól lesz. Még rövid ideig biztosan ott kell maradnia, de eddig is szépen gyógyult, most meg már biztosan még gyorsabban fog, hogy visszakapjon téged és az ölelésébe zárhasson. – mosolyodtam el barátságosan és biztatóan. Szerettem volna remény adni, én pedig hittem abban, hogy így lesz, mert az orvosok is azt mondták, hogy sokat javult az állapota.
- Szerintem te hamarabb kijutni innen, mint ő onnan. Igen, pontosan tudom, hogy hol van, mert elég sokat jártam nála is korábban. – majd egy aprót sóhajtok, hiszen hirtelen nem tudom mit kellene arra mondani, hogy miként találkozhatnak. – Beszélek majd az orvosokkal, mert szerintem kiengednének pár órára, vagy talán hamarosan haza is jöhetsz és akkor hazafelé elmegyünk hozzá is, mit szólsz? – pillantottam rá végül ismét, hiszen jobb ötletem nem volt. Nem akartam napot vagy órát ígérni, hiszen ki tudja, hogy mit fognak mondani itt az orvosok, de most már talán, hogy részben az igazság kibukott haza fogják hamarabb engedni, hacsak nem esik depresszióba vagy valami, de eddig jól vette ezt az akadályt is.
- Én csak gondolta…. – mondanám, de nem akarom ezt mondani, hiszen az nem lehet, hogy ő se teljesen ember. Miként nem tűnt fel eddig? Ja, már tudom, hiszen én is kb. 2 éve tudom azt, hogy nem fekete és fehér a világ, de még így is alig tudok valamit róla. Talán tényleg kimondtam, csak nem emlékszem rá. Próbálom inkább erről meggyőzni magam, miközben felállok, hogy tegyek pár lépést és tisztán lássak, mintha az olyan egyszerű lenne…
Persze, nem találna ki ilyet magától, de mielőtt választ adhatnék rá már zuhanok is, mint valami idióta, aki nem bír a saját lába elé nézni. Hallok egy-két hangot, nem csak Declanét, de mindegyik elkésik, hiszen hamarosan a földön kötünk ki. Én nagyobbat zuhanva, míg ő csak szinte eldől, ahogyan megpróbált volna elkapni. Egy darabig nem mozdulok, hiszen zúg a fejem, mert kicsit nagyot koppant, majd megérzek valami meleget is a fejemen, de azt már nincs erőm se megállapítani, hogy a fejem repedt fel esetleg, vagy a számat haraptam csak el túlzottan, de tény, hogy kicsit elkaptam a fűben fekvő mankót.
- Szerintem igen… - fordultam én is felé, mintha tényleg valami nem szennyezné az arcomat. – Sajnálom Declan, én csak nem tudtam, hogy miként mondjam el neked… - mondom alig hallhatóan, mintha a fejem zúgása és a többi nem is számítana csak az, amire rájött. Talán tényleg kimondtam, csak fel se tűnt. Nem ez lenne az első példa rá.



••©

Vissza az elejére Go down

avatar
Tündér •• akinek nem adtak valódi szárnyakat
Chatkép :

Kedvenc dal :
Take my hand and lead the way,
Out of the darkness and into the light of the day
Tartózkodási hely :
Mystic Falls
Hobbi & foglalkozás :
eating is a necessity but cooking is an art



A poszt írója Declan Collins
Elküldésének ideje Vas. Szept. 11, 2016 9:04 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next


to Suzie

- Azt ne mondd, hogy kifogtál rajtuk. – vonom fel a szemöldökömet, de meg se kellett szólalnia ahhoz, hogy tudjam a választ. Az arckifejezése elég árulkodó volt, számomra legalábbis – Hihetetlen vagy hallod... Te komolyan felültetted őket? – csóváltam a fejem egy könnyed nevetés kíséretében, mielőtt még túlzottan is elkezdene azon majrézni, hogy megint megsérülök, kórházba kerülök, meghalok... úgy, hogy még ki sem szabadultam innen, pedig istenemre mondom, én úgy mennék már...
A duzzogására csak sóhajtottam egyet, mert oké... lehet, kicsit erős volt a szóhasználatom, de akkor is! Ismer annyira, hogy tudja, hogy értem... vagy csak én hiszem azt naiv módon, hogy még mindig így van, hogy nem változtunk meg annyira az elmúlt évek alatt, hogy idegenek legyünk egymás számára. Nem, abba még belegondolni is rossz!
- Hát, az őrültségekhez mindig is volt szemed. – mosolyodok el, mert már fiatalabb korában sem kellett félteni, ahogy kikövetkeztetem az elejtett kis félszavakból, most sem igazán lehet oka panaszra.
Hamar a fűben ügyörögve egymás mellett, kézen fogva, fényképet nézegetve... hogy aki nem ismer minket, távolról akár nyugodt szívvel hihetne valami szerelmespárnak is minket – nagyjából addig, amíg közelebb érve fel nem tűnnek a könnyek, az aggodalomtól és félelemtől terhes kérdések, az elharapott válaszok...
- De... de most már jól van, ugye? Nincs semmi komoly baja? – megrendítő hallani az idegösszeroppanásról, és valahol még amiatt is lelkiismeret-furdalásom támad, hogy valószínűleg jó eséllyel én vagyok az okozója annak, hogy most ott van, ahol... Csak remélni merem, hogy nem veszítem el, pont most, hogy végre véget ért az öröknek tűnő álmom. Tudom, hogy nem túl biztató ilyen gondokról hallani a családomban, de mégis, valahogy az esetleges viszontlátás öröme most sokkal jobban foglalkoztat mint az, hogy mi volt korábban, vagy pontosan mi váltotta ki...
- Ő eljöhet valamikor? Vagy szerinted kiengednének innen legalább annyira, hogy meglátogassam? Tudod, hogy hol van, igaz? – kérdeztem reménykedve Suzanne-t, hisz ha nála volt a fénykép, akkor tudnia kell...! Még az is lehet, hogy itt, valamelyik másik kórházi szárnyban, épületben! Bár akkor már biztosan engedték volna, hogy átjöjjön.
Aztán történik valami... teljességgel lefagyok, ahogy a többi családtagomról is hírt szerzek, majd Suzanne szinte minden porcikájából érzem a fagyos döbbenetet, mint ha csak valami aura, venné körül, de most önző módon jobban foglalkoztat a családom, mint ez a különös, megmagyarázhatatlan jelenség.
- De hisz épp te mondtad az előbb...! Ne mondd, hogy nem emlékszel... – a hangom inkább tükröz értetlenséget, mintsem vádaskodást, hisz honnan is tudhatnám, hogy mindezek a szavak csak Suzanne gondolatában öltöttek testet, kimondott szavak formájában sosem? Egyszerűen nem tudom hová tenni a viselkedését, ezt az értetlenséget, bár az ideges mozdulatai egyértelműen árulkodnak arról, hogy valószínűleg igaz...
- Suzanne, ugyan már, kezded a frászt hozni rám. Szerinted magamtól kitalálnék ilyen szörnyűségeket, hogy... – kezdenék bele, miközben felpattan mellőlem, és mennék én is, de hiába... csak lassú tápászkodásra futja helyette, és azt sem tudom befejezni, mert belém fojtódik a szó, amikor Suzie megbotlik a mankómban. Csak elkésve csúszik ki egy „vigyázz!” felszólítás a számon, ahogy a kezemmel felé kapok, hogy tompítsak az esésén, ám lévén erőm még nem sok van, mindketten a fűben fekve kötünk ki.
- Suzie... jól vagy? – maradok ugyanúgy a fűben elnyúlva, ahogy landoltam, csupán a fejemet fordítom oldalra riad tekintettel, felé, hogy lássam, megvan-e még, vagy nem-e lett a botlásból szerencsétlen földet érés.


••• ©

Vissza az elejére Go down

avatar
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Chatkép :

Keresem :
Kedvenc dal :
Rita Ora - Your Song
Tartózkodási hely :
↷ in the land of gods and monsters
Hobbi & foglalkozás :
↷ journalist



A poszt írója Suzanne Bishop
Elküldésének ideje Vas. Szept. 11, 2016 3:32 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next


to Tekergő
- Gondolom igen, ha már velem is meg akarták tenni párszor, csak sose jött össze nekik. – azt már inkább hanyagolom, hogy állandóan én szöktem meg előlük, mert nem vonzott az a gondolat, hogy ideig vagy óráig egy rendőr kísérgessen, vagy a házam előtt álljon, mintha csak még inkább célpont akarnék lenni. Legalábbis számomra olyan volt, de ha őt ezzel meg lehetne védeni, akkor nem ellenezném.
- Nem temetlek!!! – szólaltam meg kissé duzzogva, de a többit inkább lenyeltem, mert nem akartam vele veszekedni. Persze, hogy ki fogok mellette tartani, még akkor is, ha idővel rájön arra, hogy már nem akar az életében, vagy esetleg idővel megismerkedik egy bombázóval és már nem lesz helyem többé az életében. Bár utóbbira nem szívesen gondolok, hiszen nem tölt el túl jó érzéssel, de ha boldog lenne, akkor képes lennék úgy mosolyogni, mint akinek semmi baja nincs. Úgyis jó vagyok már ebben, hiszen megtanultam az évek alatt. Volt mikor gyakorolnom, édesanyám betegsége, Declan balesete. Egyszerűbb azt mondani, hogy jól vagy, mint elfecsegni, hogy mi bánt és hagyni, hogy az emberek azon csámcsogjanak.
- Vagy csak én látom annak, ki tudja… - rántottam meg végül a vállaimat, hiszen az se kizárt, hogy csak szerintem őrültebb a világ. Főleg azóta, hogy édesanyámat is elveszítettem. Bár az életem lassan hullott darabokra, először apám hazugsága, majd az ő távozása. Declan balesete, a családjának darabokra hullása és közben az édesanyám elvesztése. Néha magam sem értem, hogy miként sétáltam végig ezen az úton anélkül, hogy egyszer is úgy igazán feladtam volna, hiszen kár lenne tagadni, hogy néha nem zuhantam össze, hogy néha nem sírtam és mondtam azt, hogy nem tudom tovább csinálni… de aztán mindig sikerült felállnom és kitartanom azok mellett, akik még megmaradtak nekik, hiszen nekik is már csak én voltam.
Fogalmam sem volt arról, hogy mit fog szólni a képhez, ezért is figyeltem őt eleinte aggódva, majd pedig fontam össze az ujjainkat. Szerencsére nem volt ellenére. Sőt, kicsit úgy éreztem, mintha csak egy kapaszkodó lennék számára, ami segít neki abban, hogy itt maradjon. Amikor pedig látom, hogy milyen hatással kezd rá lenni a kép, akkor csak átölelem őt. Főleg, hogy a válaszom is milyen hatással van. Még inkább szarabbul érzem magam, hogy miattam kezd ilyen állapotba kerülni, ezért is húztam eddig, mert féltem, hogy inkább romboló hatású lesz, amit hal, mintsem erőt adna neki a gyógyuláshoz, azt pedig nem akarom, hogy magába zuhanjon.
- Idegösszeroppanása volt, de már jobban van és most már biztosan meg fog gyógyulni, hiszen itt vagy most már neki te is. – feleltem szeretettel, de az aggodalom továbbra se tűnt el az íriszeimből, miközben a családjával történtek egyre inkább az elmémben cikáznak és hiába próbálom őket elűzni nem túlzottan megy. Még egy picit az ajkamba is harapok, hogy nehogy elszóljam magam, de...
Amikor meghallom a kérdését, akkor lefagyok teljesen és úgy érzem, hogy most én fuldoklom. Mégis kimondtam volna a nagy harcom közepette? Az ölelésből könnyedén kibújhatott, hiszen hirtelen úgy éreztem, hogy meg se bírok mozdulni és csak pislogtam, vagyis gondolom az még ment, mert megszólalni azt már nem bírtam, de helyettem ő is beszélt. Amikor pedig az apját említette, akkor még inkább meglepődtem. Az ajkaim elvállnak egymástól, de hang nem jön ki, így inkább becsukom, a következő pillanatban pedig már idegesen túrok a hajamba. – Ki mondta ezeket neked Declan?! Honnan veszed ezt?!– kérdeztem meg remegő hangon, a következő pillanatban pedig már talpon is voltam, mintha csak azt a momentumát keresném a beszélgetésnek, amikor én kotyogtam ki, de nem ment és a nagy kotorászás közepette, amit az elmémben végeztem fel se tűnt, hogy pont ott fekszik a mankó, ahova lépni akarok. – Én biztosan nem mondtam ezt… én… – kezdenék bele, de a következő pillanatban a figyelmetlenségemnek köszönhetően szinte kapásból el is vágódok, ahogyan felálltam.

|| Mert a kocka az kocka


••©

Vissza az elejére Go down

avatar
Tündér •• akinek nem adtak valódi szárnyakat
Chatkép :

Kedvenc dal :
Take my hand and lead the way,
Out of the darkness and into the light of the day
Tartózkodási hely :
Mystic Falls
Hobbi & foglalkozás :
eating is a necessity but cooking is an art



A poszt írója Declan Collins
Elküldésének ideje Vas. Szept. 11, 2016 2:38 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next


to Suzie

Csak idegesen sóhajtottam egyet, belátva, hogy hiába... úgy tűnik, hiába mondok én bármit is, ahogy Suzanne reakciói is, van egy olyan érzésem, hogy sokat nem érek el velük - hiába az aggodalmaskodás, ennyitől még nem fogja abba hagyni, nem fog leállni, pedig sokkal jobb lenne. Mégis, mivel vehetném rá, hogy meggondolja magát?
- Nem lesz semmi bajom, Suzie... ha meg a rendőrség újra akarja nyitni, akkor gondolom annyi eszük nekik is van, hogy belássák, ezzel milyen veszélynek tesznek ki, és csak gondoskodnak róla, hogy ne férkőzzenek ismét a közelembe. Vagy tévednék? - kérdezek vissza némileg bizonytalanul, elvégre személyes tapasztalatom nem sok van ilyen téren, de a filmekben, könyvekben valahogy hasonlóan szokott működni a dolog. Meg ha már ő úgy is ilyesmivel foglalkozik, legalábbis érintve a témát, akkor lehet, hogy ebben pont otthonosabban mozog mint én.
- Kérlek, ne... - fordítom a tekintetemet az ég felé, ahogy rám pillant - Könyörgöm, ne most akarj már temetni, ha legalább eddig kitartottál... Nem fogsz elveszíteni, ígérem. - feleltem, bár tudtam, hogy részben hazugság... Nem azért, mert nem szeretném, hogy igaz legyen, csupán ez olyasvalami, amit hiába ígérek meg, nem biztos, hogy be is tudom tartani - elvégre legutóbb sem azért kellett elveszítenie, mert én azt akartam, sőt... próbáltam megakadályozni, de láthatta mindenki, mennyi sikerrel jártam.
- Még annál is őrültebb, mint amilyen volt? Te jó ég, mi vár még rám...? - sóhajtottam ismét, bár azt mondjuk kétlem, hogy a kórház területén bármi extrémet látnék, aminek nem a gyógyításhoz van köze... bár, ki tudja, nemde? Az előbb is úgy véltem, valami ilyesmit érzek, amíg Suzanne reakciójától megriadva el nem hátráltam, és meg nem szakadt az egész - nem kis felfordulást okozva ezzel.
Ahogy a kezembe kerül a kép, csak hezitálok néhány bizonytalan pillanatig, miközben egész elszégyellem magam, amiért valami olyasmibe ütöttem az orrom, amibe nem kellett volna... egészen addig, amíg Suzie nem int, hogy szabad. Megfordítva a fotót pedig nem mással találom magam szembe, mint édesanyám képével, én pedig azt sem tudom hirtelen, hogy mit szóljak vagy reagáljak.
Csak sikerül rátalálnom a hangomra is, igaz, ahogy meghallom a kérdéseimre érkező feleletet, igencsak vegyes érzések törnek rám - boldogság, öröm, félelem, megkönnyebbülés, s ezek különös keveréke. Óvatosan kapaszkodtam az ujjam közé fonódó ujjakba, mint valami fuldokló a felé dobott mentőövbe, és valóban úgy éreztem, hogy szükségem van valamire, hogy ne gyűrjön maga alá ez az érzelem-hullám, ami egy-egy újabb információ után szabadult fel bennem. Épp ezért fogadtam olyan hálásan az ölelését is, részben - részben, mert így legalább addig sem kellett Suzanne szemébe néznem, hogy lássa a gyengeségem, mennyire megráznak a hallottak.
- Mi... milyen intézetben? Mióta? Miért...? Jól van? - buktak ki az újabb, félelemmel átszőtt kérdéseim, hisz már jó ideje, hogy kórházban vagyok... így megviselte volna anyát, hogy azóta kezelésre szorul? De hisz az lehetetlen, ettől sokkal erősebb nőként élt emlékeimben... Honnan is tudhatnám, hogy nem csupán ennyiről van szó, amikor senki sem mondta, mi minden történt még az évek során?
Ki gondolta volna, hogy mondani sem kell őket?
- Hogy mi?!  Dylan... Dylan halott?! - bukott ki belőlem a meglepett kérdés, mint ha csak félreértettem volna valamit, miután az elmémbe kúszott az alattomos, sötét gondolat. Elsőre fel sem tűnt, hogy Suzie valójában sosem ejtette ki a szavakat, csak kiszakadva az eddigi megnyugtató öleléséből nézek rá úgy, mint ha csak valami rossz viccet hallottam volna az imént - Nem... az nem lehet! Biztos csak eltűnt a városból, apa meg azért tűnt el, hogy megkeresse. - ráztam a fejem tiltakozva, mint aki képtelen elfogadni a másik lehetséges magyarázatot. Mert nem lehet, hogy az igaz legyen...

••• ©

Vissza az elejére Go down

avatar
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Chatkép :

Keresem :
Kedvenc dal :
Rita Ora - Your Song
Tartózkodási hely :
↷ in the land of gods and monsters
Hobbi & foglalkozás :
↷ journalist



A poszt írója Suzanne Bishop
Elküldésének ideje Szomb. Szept. 10, 2016 7:27 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next


to Tekergő
- Eddig bejött… - rántom meg a vállaimat, de azt is csak alig láthatóan, mert hirtelen újra aprócska kölyöknek érzem magam, akit éppen megdorgálnak, mert rosszat tett. Tudom, hogy vélhetően nincs ki mind a négy kerekem, hogy ebbe vágtam a fejszémet, de azt se tudom, hogy mihez fogok most kezdeni, hogy Declan felébredt, hiszen nem akarom veszélybe sodorni őt, se elveszíteni, de majd eldől, hiszen jelenleg még „biztonságban” van itt a falak között.
Csak óvatosan bólintok, amikor visszakérdez, hogy 7 éve… Igen, annyi ideje nyomozok, azóta gyűjtöm az anyagokat és hasonlóak. Mintha nem csak egy-két személyt akartam volna elkapni abból a bandából, hanem teljesen eltörölni őket a cikkemmel és az információimmal. Talán tényleg így van, csak eddig bele se gondoltam ebbe, hogy részben ezért is feccöltem bele ennyi időt, meg ugye amiatt, hogy bosszút álljak sajátos módon azért, amit Declannal tettek.
- És ha emiatt esik bajod? Ha azt hiszik, hogy azonosíthatod őket? Vagy ha a rendőrség újra nyitja a felébredésed miatt az ügyet? Akkor veszélyben leszel… - szólaltam meg aggódva, hiszen képtelen lennék elviselni azt, ha újra el kellene veszítenem őt. A lábamat fürkészem, mint aki hirtelen nem tudja, hogy mit kellene mondani, vagy miként mondja azt, ami ott csücsül a nyelve hegyén. – Én nem veszíthettelek el megint. – mondom alig hallhatóan, majd óvatosan pillantok rá a tincseim közül, hiszen ez az igazság. Ha az én életemmel kell játszanom azért, hogy tényleg biztonságban tudjam, akkor nem fogok habozni, de képtelen lennék élni, ha már ő nincs. Persze, sokak szerint ez nyálasan hangzik, meg abszurd, de már csak tényleg ő volt nekem és az édesanyja, mindenki mást elveszítettem, aki egykoron kedves volt a szívemnek, de most ezzel nem akarom Declant terhelni, hiszen még azt se tudja, hogy valójában árva lettem, hiszen édesapámat azóta nem láttam, amióta egykoron elsétált az életünkből. Akkor is ő állt mellettem, ahogyan oly sokszor még az életben.
- Csak a világ őrültebb lett, mint talán hittük. – mosolyodom el barátságosan, hiszen mégis miként mondhatnám azt, hogy milyen lények élnek közöttünk? – Egyszerűen csak már tapasztaltam, ahogyan szerintem te is fogod hamarosan. – fogalmam sem volt arról, hogy esetleg az előbb történt valami, hogy ő érzett valamit. Ahogyan azt se tudtam, hogy ő nem egyszerű ember, hanem ő is egy sok lény közül, amik úgy élnek közöttünk, mintha ők is hétköznapi emberek lennének, pedig sok veszélyes egyed is akad közöttük.
Talán a sors akarta úgy, hogy most adjam oda a képet neki, mert ennél jobb helyzet nem is lesz rá. Kár lenne tagadni, hogy nem udvaroltak nekem, vagy bármi, de senki nem volt sose az életemben, mintha képtelen lettem volna bárkinek az érzéseit viszonozni. Mintha csak az kerített volna állandóan hatalmába, hogy Declantól akarnak elvenni, pedig mi csak barátok voltunk, vagyis valami olyasmi. Nehéz lenne megmondani, hiszen mintha egykoron valami már változni kezdett volna, amit még csirájában fojtottak el azok, akik ezt tették vele. Magam sem tudom, de valahogy egy idő után már egyáltalán nem adtam esélyt egyetlen egy hímnek se, így ilyen képre se bukanhatna sehol.
Nem felek a kérdésre, csak intek a fejemmel, hogy nyugodtan nézze meg, ezek után pedig kíváncsian fürkészem őt, amikor ő is helyet foglal, akkor csak közelebb csúszok hozzá, mintha csak a közelségemmel akarnám megnyugtatni őt.
- Pár napja, s azért ennyire boldog, mert tudja, hogy felébredtél és szépen gyógyulsz. – feleltem a ki nem mondott kérdésre is, hiszen tényleg sugárzott a képen az édesanyja. Biztos voltam abban, hogy a fejében megfordult az, hogy miért ennyire boldog, amikor nincs is itt. Ha pedig engedte, akkor óvatosan egyik kezünket összekulcsoltam. – Azért nincs itt, mert nem lehet itt Declan. – kezdtem bele alig hallhatóan, majd pedig a szemébe néztem. Amikor láttam azt a könnycseppet, akkor csak gyengéden simítottam végig az arcán, hogy utána az ölelésembe vonjam, ha engedi. – Intézetben van az édesanyád. Pihenésre van szüksége, ahogyan reményre volt szüksége, arra a reményre, hogy újra itt vagy közöttünk… - tudtam, hogy kérdezni fog, hogy miért került oda, vagy miért van ott, de hirtelen nem bírtam folytatni, egyszerűen csak elcsuklott a hangom, nem tudtam kimondani azt, hogy a testvére halott, ahogyan azt se, hogy az édesapja lelépett… Pontosan tudtam, hogy milyen érzés az, amikor egy apa hátat fordít nekünk, vagy csak szimplán átver, s ettől akartam őt megkímélni, amíg csak lehetséges.





••©

Vissza az elejére Go down

avatar
Tündér •• akinek nem adtak valódi szárnyakat
Chatkép :

Kedvenc dal :
Take my hand and lead the way,
Out of the darkness and into the light of the day
Tartózkodási hely :
Mystic Falls
Hobbi & foglalkozás :
eating is a necessity but cooking is an art



A poszt írója Declan Collins
Elküldésének ideje Pént. Szept. 09, 2016 10:47 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next


to Suzie

Most erre mégis mit felelhetnék? Lehetséges... vagy legalábbis jó lenne, mert még sem viselkedhetek úgy ennyi idős fejjel, mint valami tizenéves – ami valljunk be, annyira talán nem is nehéz feladat, mert ha sokat nem is feltétlenül változott a jellemem az elmúlt évek alatt, tekintve, hogy szinte semmit sem fogtam fel a körülöttem való dolgokból, nem sok okom van az ujjongásra meg örömködésre. Azt leszámítva persze, hogy felébredtem, meg nem maradtam teljesen magamra, van esély rá, hogy rendbe jöjjek...
- Suzie, most komolyan... azt hiszed, hogy egy álnév megállítja őket? Vagy egy egyszerű hajfestéssel kifogsz rajtuk? Ez nem valami hollywoodi film... - ahol a hősöknek elég álarcot húzniuk és már azok se ismerik fel őket, akikkel amúgy a mindennapjaikat élik együtt. Más esetben talán elképedtem volna, hogy pont a vörös mellett döntött, mert én elképzelni sem tudom így, hogy világ életemben szöszinek ismertem, vagy legalább egy képet mutasson már, de esetleg majd máskor, most sem a hely, sem az idő megfelelő az ilyesmihez.
- Mi? Hogy.... hogy 7 éve...?! – sápadok le egy kissé, és bár az elején még csak roppant gyanús ez a nagy „véletlen” egybeesés, de hamar kiderül, hogy annyira még sem véletlen, csak én szerettem volna annak hinni. Az igazat megvallva nem is tudom, hogy mit mondhatnék rá, elég vegyes érzések kavarognak bennem – valahol ámulatra méltó, hogy ha ilyen sajátos módon is, de így akart bosszút állni a bandán, akik elvettek ennyi évet az életemből, másrészt viszont belegondolni, hogy miattam vágott bele ebbe az egészbe... hisz ha a balesetem sincs, talán most teljesen mással foglalkozna.
- De visszakaptál... Nem lehetne, hogy abbahagyd? Mielőtt még neked esne valami bajod? Én meg... majd vigyázok magamra. - feleltem csendesen, ha abbahagyta végre a hadonászást, mert mégis, hogy vallhatnám be? Hogy nem csak véletlen egybeesés volt, hogy én estem áldozatul a bandának, és nem az volt a baj, hogy csak arra sétáltam, ők meg unatkoztak, hanem a bátyám számára akartak üzenni vele. Vagy vajon már ezt is tudja azóta? Vajon Dylan még mindig közösködik velük, vagy sikerült végre megszakítani a kapcsolatot velük és azért tűnt el ő is ilyen nyomtalanul?
- Ezt azt hiszem, eddig is tudtuk. – grimaszoltam egyet, bár valahol furcsállom a hangsúlyt, meg az időzítést, ahogy feltette, így egy ártatlan kérdés formájában vissza is passzolom – De mégis, most mire értetted? Láttál valamit? Vagy történt valami, amíg itt voltam? – érdeklődöm, hisz ki tudja... lehet számtalan oka, magyarázata. Esetleg a viselkedésemre értette? Vagy mégis érzett ő is valamit, amikor hozzá értem?
- Hm? – pillantok fel rá, miközben a meglévő mankómra támaszkodva fél térdre ereszkedek mellette, hogy segítsek neki, ha már miattam szóródtak szét a holmijai... Amikor a keze az enyémen landol a fénykép felé nyúlva, csak értetlenül emelem ismét felé a tekintetem, és az első gondolatom, hogy biztos valami olyasvalamit ábrázol a kép, ami nem rám tartozik... vagy amit eddig még nem említett, hisz hét év hosszú idő, ki tudja? Lehet, hogy azóta már van valakije, vagy hasonló... Mielőtt azonban még túlzottan elmerengenék a dolgon, ismét megszólal, és az egész eddigi sejtésem egy csapásra értelmét veszti.
- Nekem? Ezt nem értem... mi... – kezdenék bele, de ahogy elenged, és megfordítom a képet, hirtelen még a lélegzetem is elakad pár pillanatra, és megszólalni is képtelen vagyok, csak a fényképet bámulom meredten. Anya...?
- Ez... Ez mikor készült? – olyan boldognak tűnik a képen, és édes istenem, mennyit öregedett, mialatt én öntudatlanul feküdtem egy kórházban... Akaratlanul is eszembe jut a legrosszabb eshetőség, ami lehetséges, hogy talán már nincs is az élők sorában, de hamar elhessegetem a gondolatot. Nem, ez nem lehet! Azt pedig már magam sem tudom, mikor huppantam le én is a fűbe a képnézegetés közepette, de beletelik néhány percbe, mire egyáltalán rátalálok a hangomra, és nem csak az alatommosan előmerészkedő könnycseppeket morzsolom a szemem sarkában – Miért... Miért nem jött el? Hol van most? – emelem fel végre a tekintetem a képről.

••• ©

Vissza az elejére Go down




A poszt írója Sponsored content
Elküldésének ideje
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

Vissza az elejére Go down
 

13. kórterem

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
2 / 3 oldalUgrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Vámpírnaplók Szerepjáték :: Itt élünk mi
- járd körbe városainkat -
 :: Mystic Falls :: Belváros :: Kórház :: Kórtermek
-

Friss reagok
- lelked hangjai -


Yesterday at 4:41 pm




Álarc nélkül
- itt vagyunk -



Nincs


Jelenleg 18 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 18 vendég :: 2 Bots
A legtöbb felhasználó (77 fő) Kedd Jún. 23, 2015 10:38 pm-kor volt itt.

Fajaink aránya
● ● számokban a valóság ● ●

csoportok ●
Ffi
Ember •
27
18
vámpír •
26
19
ősi vámpírok •
5
7
Vadászok •
8
9
Boszi / mágus
31
16
Farkas •
17
20
hibrid •
3
3
vámpírboszi •
14
6
Animágus •
3
2
dhámpír •
4
2
tündér •
2
2
Farkasboszi •
6
2
druida •
2
3