Share | 

avatar
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Chatkép :

Keresem :
Kedvenc dal :
Rita Ora - Your Song
Tartózkodási hely :
↷ in the land of gods and monsters
Hobbi & foglalkozás :
↷ journalist



A poszt írója Suzanne Bishop
Elküldésének ideje Pént. Szept. 09, 2016 9:06 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3


to Tekergő
- Hmm, nem kizárt, hogy a vénüléssel együtt meg is komolyodtál. – szólaltam meg kicsit cukkolva őt, vagyis nagyon reménykedtem abban, hogy nem fogja magára venni. Fogalmam sincs arról, hogy mit érzett, vagy hallott a külvilágból, vagy milyen is volt számára az elmúlt évek, mert sose mertem direktbe rákérdezni, hiszen ha nagyon borzalmas lehetett, akkor nem akartam felidézni benne. A borotválkozásban pedig, ha segítség kellene neki, akkor tudja, hogy miként kérjen meg, hiszen az elmúlt hét évben egészen belejöttem, már annyira nem vágtam meg őt az utóbbi időben. Sose gondoltam volna, hogy egyszer borbély lesz belőlem, de hát az élet szereti átírni az ember terveit minden kérdezés és habozás nélkül.
Nem számítottam, hogy ilyen hatást fogok kiváltani belőle, mert tény, hogy nem éppen túl nőies dolgokról volt szó, ahogyan részben az életem is tét volt, de ha ezzel jó ügyet szolgálhatok, akkor miért ne? Egyesek szerint tuti elment az eszem vándorútra abban a pillanatban, amikor elhatároztam azt, hogy ilyen újságíró leszek és talán nekik van igazuk. De most mégis könnyedén húztam be fülemet farkamat, mert nem akartam még inkább felbosszantani őt. Veszekedni meg pláne nem.
- De eszembe jutott, de ezért írok más néven, meg ha éppen beépültem valahova, akkor általában vöröslő tincsek keretezték az arcomat… - avattam be abba, hogy annyira nem voltam zöldfülű, még ha annak is hinne, hogy óvatlan voltam, de azért nem könnyíteném meg az életemre törő emberek dolgát se. Azt meg pláne nem hagynám, hogy neki ártsanak. Többé már nem.
- 7 éve dolgozom ezen a cikken! – szólaltam meg talán kissé hevesen, pedig nem akartam. – Annyi éven át üldöztem őket, hogy végre rács mögé kerüljenek azok, akik elvettek tőlem…. tőlünk… Nem fordíthatok csak úgy hátat ennek. Nem hagyhatom azt, hogy amiatt mert magadhoz tértél esetleg célpont váljon belőled… - hadartam el eme dolgokat, miközben eléggé látványosan hadonásztam a karommal, amiből könnyedén rájöhetett, hogy tényleg nem olyan egyszerű, hiszen két esetben volt szokásom hadonászni, ha zavarban vagyok, vagy ha éppen valami olyanról kell beszélnem, ami nem könnyű.
- Az élet tele van furábbnál furább dolgokkal, ahogyan személyekkel. Ezt jobb, ha már most tudod. – bár egykoron is igaz volt ez, de nem akartam csak úgy elszólni magam, hiszen ki tudja, hogy miként reagálna rá. Arra pedig nem is akartam gondolni, hogy esetleg emiatt ellökne magától, mert magába zárkózik. Valahogyan ettől tartottam a legjobban, mert fogalmam sincs, hogy mit is tettem volna abban az esetben. Jobb nem is gondolni rá.
Az események meg eléggé fura, vagyis annyira talán nem, hiszem a táskám se most először esne a földre, de sokkal inkább az aggaszt, hogy vajon mit érezhetett ő, vagy mire gondolhatott. Pontosan tudom, hogy a világ nem fekete és fehér, de most az nem is lényeges, hiszen ő is egyszerű ember, vagyis legjobb tudomásom szerint. Csak nem történhetett vele semmi természetfeletti, vagy mégis? Esetleg pontosan amiatt tért volna magához? Amikor megszólal, akkor sietve pillantok rá, hiszen megint sikerült kicsit elmerülnöm a kesze-kusza gondolataim között.
- Nem történt semmi baj se. – feleltem sietve, majd amikor meglátom, hogy hajolni akar. – Ne…- de már mindegy hiszen segít összeszedni a dolgaimat. Sietve venném el a képet is, de elkésett, hiszen a kép helyett már a kezem az ő kezén landol. Pontosan azon a képen, amiről az édesanyja arca és mosolya köszönt vissza… - Neked hoztam, de gondoltam majd később adom oda… - szólalok meg egy kisebb habozás után, majd sietve húzom vissza a kezemet, ha csak nem akadályoz meg benne, hogy fel tudja emelni a képet és jobban megnézni. Én pedig könnyedén foglalok helyett a fűben, a lábaimon ülve, miközben őt fürkészem kicsit talán aggódva, hiszen nem tudom, hogy milyen érzést fog kiváltani belőle az a kép…




••©

Vissza az elejére Go down

avatar
Tündér •• akinek nem adtak valódi szárnyakat
Chatkép :

Kedvenc dal :
Take my hand and lead the way,
Out of the darkness and into the light of the day
Tartózkodási hely :
Mystic Falls
Hobbi & foglalkozás :
eating is a necessity but cooking is an art



A poszt írója Declan Collins
Elküldésének ideje Csüt. Szept. 08, 2016 10:06 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3


to Suzie

- Tudom, tudom... ha valamit, hát azt biztosan. – mosolyodtam el hálásan, legalábbis eddigi életemben ilyen személynek ismertem meg, és tekintve, hogy most is milyen hosszú időn át kitartott mellettem, szintén csak ezt igazolja. Miért kételkednék hát benne?
- Úgy néz ki, bár téged ismerve, teljesen sosem fogsz. Vagy csak én komolyodtam meg túlzottan. – vontam vállat. Vagy nem tudom... igazából még nem igazán tudom, hogyan is kéne... vagy inkább illene viselkednem. Még egy nagy nőtt kamasz voltam, amikor a balesetem történt, most meg? Szinte magamra sem ismerek, amikor tükörbe nézek, így, a harminchoz közeledve szinte teljesen más arc néz vissza. Pláne, hogy a borotválkozás terén is szépen kiestem az amúgy sem túl nagy gyakorlatból. Múltkor elgondolkoztam, hogy lehet, nem ártana, de miután még a kezem sem a régi, inkább nem kockáztatom, hogy össze-vissza vagdossam az arcom, vagy netalántán a nyakam. Így is van elég hegem máshol a késnyomok végett...
Látom én, látom, hogy milyen hatást váltanak ki a szavaim Suzie-ból, de az ég szerelmére, ha ettől észbe kap, akkor a legkevésbé sem érdekel, mert más sem hiányzik, mint hogy valami baja essen. De most tényleg, nem is értem, hogy miért pont ennél kötött ki, amikor újságíróként annyi, más területen elhelyezkedhetett volna ami legalább ennyire izgalmas, és sokkal kevésbé veszélyes. Mert őt ismerve még azt mondom, megértem, ha a divatcikkek meg a randitippek nem kötik le, de ez? Bűnüldözés, beépülés, leleplezés...?
- Arra még nem gondoltál, hogy mi lesz akkor, ha valaki, akit te juttattál rács mögé, egyszer kiszabadul? – kérdezem csendesen, mert ezeket ismerve igencsak gyanakvó népség, és ha téglát szimatolnak maguk közt, akkor nem tartom kizártnak, hogy hamar kereszttűzbe keveredjen a szőke leányzó.
- Miért ne lenne az? Csak egy döntés... Egyáltalán hogy fordulhat meg a fejedben, hogy ezek után is folytasd? – még mindig ki vagyok akadva, nem sikerült teljességgel feldolgoznom, hogy milyen veszélynek teszi ki magát folyton-folyvást, és ilyen felvezetés után már talán az se meglepő, hogy a következő témának jóval morcosabban állok hozzá...
- Lehet. – hagyom annyiban, hisz honnan kéne tudnom? Féltenek, féltenek... számukra ez csak munka, képzelem, mennyire tesz jót nekik, ha túlzottan utat engednek az érzékeiknek... de semmi kedvem most erről vitázni, én magam sem igazán tudom igazán hová tenni magamban a dolgot, csak annyi biztos, hogy valami nagyon nem jó.
- Nem tudom. Akkor is fura ez az egész. – kötöm az ebet a karóhoz hisztis kisgyerek módjára, miközben a mankómra támaszkodom, s csak akkor engedem el az egyiket, amikor Suzie a karomhoz ér... majd hirtelen elrántja, s én kapok utána, hátha sikerül még elcsípnem valamit abból a különös érzésből... de dől a manó, esik a táska, tartalma a földre borulva, ez pedig egy pillanat alatt ránt vissza a magam kis álomvilágából a valóságba.
- Ne haragudj... – értem félre a nekem címzett szavakat, s már azzal a lendülettel engedem is el, egy mankóra támaszkodva, mint ha az érintés okozta furcsaság miatt akadt volna ki. Csak hezitálok egy darabig, mielőtt óvatosan fél térdre ereszkednék, hogy segítsek összeszedni a szétszóródott apróságokat, ha már az én hibámból kötöttek ki a földön. Elsőre még fel sem tűnik a fénykép, csak miután összeszedtem egy pár írószert, akad meg a tekintetem rajta egy csomag zsepi alól kikandikálva, amit arrébb is hessegetek, hacsak Suzie nem előz be a mozdulattal és happolja el előlem.

••• ©

Vissza az elejére Go down

avatar
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Chatkép :

Keresem :
Kedvenc dal :
Rita Ora - Your Song
Tartózkodási hely :
↷ in the land of gods and monsters
Hobbi & foglalkozás :
↷ journalist



A poszt írója Suzanne Bishop
Elküldésének ideje Szer. Szept. 07, 2016 8:40 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3


to Tekergő
Örültem annak, hogy ejthettük a témát, mert én semmi vicceset nem találtam ebben. Lehet, ha nem ennyi éven kellett volna küzdenem érte, akkor könnyebben vettem volna, de ő nem is sejtheti azt, hogy milyen harcot kellett néha vívnom az orvosokkal. Szerintem ha rövid időn belül nem ébredt volna fel, akkor kereshettem volna valami magánklinikát, hiába szép summát zsebelhetett be a kórház.
- Remélem tudod, hogy sose fordítanék neked hátat. – mondtam neki teljesen komolyan, és ha volt lehetőségem, akkor közben a szemeiben néztem mélyen. Ez tényleg így volt és nem azért mondtam, mert már magához tért, hiszen az elmúlt hét évben is végig itt voltam, amikor csak tudtam. Nem számított se szélvihar, se hóvihar, mert mellette akartam lenni és erőt adni ahhoz, hogy küldjön és újra felébredjen.
- Én még mindig hordom a csípőmön is, úgy néz ki, hogy nekem akkor nem sikerült felnőnöm még. – szólaltam meg játékosan, majd ahogyan kérte, úgy raktam a vállára, majd pedig összekötöttem az ujjainál fogva, hogy nehogy leessen, mert akkor meg piszkos lesz, vagy ami még rosszabb elesik miatta, mert pont valahogy olyan szerencsétlenül esik, vagy lép. Már csak az kellene tényleg, hogy még jobban összetörje magát.
Látom azt, ahogyan kicsit összevonja a szemöldökét, de végül mégis úgy döntök, hogy beavatom jobban is. Jobb, ha ő is tisztában van, ha esetleg egyszer mellé tolnának meg, mert bajom esett, akkor legalább tudni fogja, hogy saját magamnak köszönhetem ezt az egészet.
Amikor viszont megszólal, akkor egy pillanatra összerezdülök. Nem sokszor hívott a teljes nevemen, így pontosan tudom azt, hogy rohadt nagy szarban vagyok. Apróra húzom magam és földet kezdtem el pásztázni, mintha csak valami érdekesebb pillantottam volna meg a földön, pedig inkább csak kicsit féltem a szemeibe nézni. Pontosan tudtam, hogy igaza van, de attól még ez nem olyan egyszerű. El akarom azokat kapni, akik ezt tették vele. – Igen, pontosan tudom. Láttam már nem egyszer… - csuklik el a hangom, hiszen erre nem vagyok büszke. Sőt, néha még a rémálmaimban is kísértenek azok, amiket át kellett már élnem egy-egy munka során, meg volt olyan is, amikor napokig még enni se bírtam, mert annyira kavargott a gyomrom.
- Ez nem ennyire egyszerű… - mondom egy kisebb sóhaj keretében, hiszen tényleg nem lehet csak úgy kiszállni ebből. Főleg akkor nem, amikor annyira közel egy régi ügyemhez, de majd igyekszem valamit kitalálni, hiszen nem akarom azt se, hogy bajom essen, vagy pont neki, mert nem bírtam megülni a fenekemen.
Kíváncsian fürkészem őt, majd egy aprót bólintok, hiszen tényleg a legtöbbeket már hazaengedték. Picit habozok és óvatosan szólalok meg. – De lehet, hogy ők nem voltak annyi ideig kómában, mint te és csak féltenek az orvosok, erre még nem gondoltál? – pedig tudtam, hogy nem ez a fő oka az egésznek, hanem az, hogy ha kikerül, akkor nem haza fog menni, hanem hozzám. Egyszerűen csak senki se tudta, hogy ezt miként mondja el neki, mert akkor jön a családjáról a kérdés és nem akartuk azt se, hogy emiatt magába zuhanjon. Most az volt a fontos, hogy meggyógyuljon.
- Ha így lenne, akkor biztosan elmondták volna, ahogyan azt se engednék, hogy a szabadban mászkálj… - kezdtem bele, de amikor láttam, hogy a családja említésére miként viselkedik, akkor még inkább össze szorult a szívem. – Declan, én sajná… - de már befejezni nem tudtam, hiszen miközben beszéltem a kezemmel óvatosan érintettem meg őt, de amikor megszólalt, akkor ijedten is rántottam el a kezemet, hiszen nem értettem, hogy mi történhetett. Mit kellett volna éppen éreznem. Amikor pedig utánam kap, akkor a mankó könnyedén dől el és mielőtt nekem még elborulhatna sietve kapom el őt, mire a táska a földön köt ki, a két kép pedig könnyedén borul ki belőle, arról pedig fogalmam sincs, hogy az érintésnek köszönhetően ő esetleg érezhet valamit, vagy mi zajlik benne.
- Jesszusom, ilyet még egyszer ne csinálj! Ha én vigyázni fogok magamra, akkor neked is kell! – mondom kicsit megdorgálva őt, hiszen a szívem majdnem kiugrik a helyéről, mert egy pillanatra teljesen megijedtem, hogy mindjárt összetöri magát és csak a dorgálásom után tűnik fel, hogy a táskám cipzárja nem volt behúzva és jó pár dolog kihullott belőle… A szavaimból meg szerintem sejtheti, hogy én semmit se éreztem, vagy fogalmam nincs, hogy mire gondolhatott azzal a kérdéssel.



••©

Vissza az elejére Go down

avatar
Tündér •• akinek nem adtak valódi szárnyakat
Chatkép :

Kedvenc dal :
Take my hand and lead the way,
Out of the darkness and into the light of the day
Tartózkodási hely :
Mystic Falls
Hobbi & foglalkozás :
eating is a necessity but cooking is an art



A poszt írója Declan Collins
Elküldésének ideje Szer. Szept. 07, 2016 7:51 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3


to Suzie

Csak vállat vonok Suzie dorgálására, látva rajta, mennyire nem jön be neki ez a fajta humor, inkább nem erőltettem... Amúgy nem említettek ilyesmit, de a filmekben nem mindig ilyen eseteknél környékezik meg a hozzávalókat, hogy nem akarják-e felajánlani a kómában fekvő szerveit átültetés számára? Így belegondolva már kezdek örülni, hogy volt, aki kitartott mellettem, mert akkor aztán tényleg esélyem se lett volna felébredni.
- Még jó. - feleltem hálásan, hisz talán nem is tudja, mennyit jelent nekem, hogy ilyen sok időt áldoz rám – ha már a családomból láthatóan senkit nem érdeklek már... Vagy egyáltalán az, hogy kitartott mellettem mindazok ellenére, hogy milyen kis esély volt rá, hogy valaha is felébredek még. Nem is tudom, lenne-e erőm ezt az egészet csinálni, ha ő is eltűnt volna az életemből mostanra.
- Még mindig felnőttesebb, mint ha a derekamra kötnéd, vagy tán nem így látod? - kérdeztem vissza, legalábbis emlékeim szerint még iskolás korunkban hordtuk így mindig... Reggel hideg van, akkor még kellett, de mire vége lett az óráknak és indultunk haza, ha jobb idő volt, csak a baj volt vele... A táskába többnyire nem fért a könyvek miatt, kézben hozni megint nem a legjobb megoldás, jobb híján marad ez a derekamra-kötöm téma.
- Ühüm. - hümmentek arra, hogy újságíró lett, amikor azonban folytatja, csak némi aggódással vonom össze a szemöldököm. A bűnügyi rovat sem épp túl nőies terület, de hát vannak rendőrnők is, így azt még meg is állnám szó nélkül... ellenben amikor arról is beszámol, hogy ő maga is többször beépül a bandákba, ott már én is láthatóan lesápadok.
- A fenébe is, Suzanne! Tudod te, hogy ez milyen veszélyes? Van elképzelésed, hogy mit tennének veled, ha egyszer lebuknál? Vagy felismerne valamelyikük? - bukott ki belőlem. Ismerhetett már annyira, hogy az, hogy a teljes keresztnevén hívom, nem sok jót jelent, talán egy kezén is megszámolhatja, hányszor fordult elő ilyesmi korábban. Ha velem így elbántak férfi létemre, akkor vele mit tennének?
- Ezzel le kell állnod. Azonnal. - jelentettem ki, még ha talán túl sokat nem is nyomott a latba a szavam. Egyszerűen nem lehet, hogy ezt csinálja, mert... nem és kész. Ezek után már csak kurtán bólintok az árakra, érdekelnek is a különféle elektronikus kütyük, amikor mondhatni, ő meg naponta játszik az életével?
- Tudom, csak... - nem tudom, mit mondhatnék, vagy inkább hogyan, hogy ő is megértse -  Ahogy hallottam, másokat nem feltétlenül tartottak bent ennyi ideig. Sokkal hamarabb hazamehettek, és csak a vizsgálatokra kellett visszajönniük, meg kontrollra... - magyaráztam, ellenben nálam akárhányszor felhozom a doki előtt a témát, szinte egyből eltereli.
- Már mondtam, nem tudom megmagyarázni, hogy miért... Mint valami megérzés, vagy sugallat. Tisztára olyan érzésem van, mint ha titkolnának előttem valamit, csak épp arra nem bírok rájönni, hogy mit. Mi van, ha találtak valamit? Vagy mégsem olyan jó az állapotom mint azt mondják? - kérdeztem vissza Suzie-ra pillantva, ám amikor a családomat említi, ismét csak a földet kezdem szemlélni... Ennyire nyilvánvaló lenne? A hallgatásom azt hiszem, elég beszédes, mert egyszerűen képtelen vagyok bármit is felelni neki... Csak amikor a karomhoz ér, változik meg valami alig néhány pillanattal később... Teljességgel lefagyok, hogy aztán hirtelen kapjam felé a tekintetem, mint mint ha áram rázott volna meg.
- Te is érezted ezt?! - kérdeztem hevesen dobogó szívvel, ha pedig elhúzódott volna, akkor most én voltam az, aki reflexből nyúlt a keze után... az, hogy így mankóval hogy sikerült, az meg már más téma.

••• ©

Vissza az elejére Go down

avatar
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Chatkép :

Keresem :
Kedvenc dal :
Rita Ora - Your Song
Tartózkodási hely :
↷ in the land of gods and monsters
Hobbi & foglalkozás :
↷ journalist



A poszt írója Suzanne Bishop
Elküldésének ideje Kedd Szept. 06, 2016 10:07 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3


to Tekergő
- Ilyet ne is mondj! Senki se adta volna sehova se a szerveidet! – mondtam neki komolyan és láthatta rajtam, hogy ez a fajta „poénkodás” nagyon nem tetszik. Az orvosok meg megkapják majd tőlem azt, ami jár nekik. Mégis miként mondhattak ilyet egy olyan férfinak, aki pár hete tért csak magához 7 év után? Ez aztán igazi biztatás neki, hogy minél hamarabb meggyógyuljon. Komolyan, néha úgy érzem, hogy még itt dolgoznak hülyék, akiket nem érdekel semmit se, csak csinálja, mert csinálnia kell.
- Tudod, vannak olyan dolgok, amik örökké tartanak. – pillantottam rá ártatlanul és kicsit még meg is rántottam a vállaimat. Legalább nem lett belőlem valami zsémbes nő. Már csak az kellene, inkább csak maradtam szeleburdi, meg néha túlzottan komoly, vagy olyan, akinek tényleg elment az esze, mert olyan dolgokra képes egy-egy cikk miatt. Amiatt, hogy börtönbe kerüljenek azok, akiknek ott a helyük.
- Mert az annyira felnőttes már? – cukkoltam kicsit, majd ráterítettem, de azért kicsit meg is kötöttem elől, hogy nehogy leessen neki mankózás közepette, hiszen még sima séta közben is simán el lehet úgy hagyni, nem akkor, ha az ember még mankóval is közlekedik, de legalább egyre jobban megy neki is a sétálás. Ezt pedig öröm látni, én legalábbis nagyon örültem annak, hogy a sok pesszimista ember között legalább nekem lett igazam és minden helyre fog jönni, vagy legalábbis javuló tendenciát mutat.
- Rossz fiúkról, nem éppen kedves tettekről, halálról és hasonló dolgokról… - szólaltam meg óvatosan, hiszen direkt fogalmaztam eléggé ködösen, mivel pontosan arról a bandáról fog szólni, akik ezt tették vele. De még kell egy-két dolog hozzá, mert még így nem kerülhet a nyilvánosság elé, se a rendőrségre, hogy utána elkapják azokat, akiket kell. Sose volt egyszerű, és ez volt eddig a leghosszabb ügy, amin dolgoztam, de minden egyes rászánt perceket megérte.
Amikor meghallom azt, amit mond, akkor csak sóhajtok egyet és habozok, mert tényleg nem tudom, hogy mennyire jó ötlet beavatni ebbe, de nem akarok neki hazudni se. Se azt nem akarom, hogy úgy érezze kizárom őt bármennyire is az életemből, mert nem így van.
- Szóval azt tudod, hogy újságíró lett belőlem, ha már máshoz nem értettem túlzottan, de nem egyszerű firkász vagyok… - mondtam neki óvatosan, majd őt fürkésztem, miközben már a liftben álltunk és arra vártunk, hogy elinduljon. – Bűnügyi cikkeket írok, vagyis bandákról, rossz fiúkról rántom le a leplet, hogy utána a rendőrség elkaphassa őket, ha addigra nem tette volna meg. Ehhez viszont sokszor beépültem közéjük, hogy minél több gazember kerüljön a rács mögé… - azt hiszem így a legegyszerűbb megfogalmazni, de nem merek Declanra nézni, vagyis csak nagyon óvatosan, hiszen egy ártatlannak tűnő szőkeség vagyok, aki valójában az életével játszott az elmúlt 7 évben. S biztos vagyok abban, hogy ez nem fogja elnyerni a tetszését, ha összerakja azt, hogy ez mivel is járt rám nézve, vagy akár járhat is későbbiekben.
- Igen, annyira nem bonyolult egyik se, mert az is változott. Az árai meg eléggé változóak. – pillantottam rá barátságosan, hogy segítsek végül neki kijutni a szabadba. Talán ott minden jobb lesz, de minden egyes perccel úgy éreztem, hogy egyre inkább mázsás súly nehezedik a vállaimra a képek miatt, de majd idővel elmondom neki, ha itt lesz az ideje, az egészsége fontosabb, vagyis így helyes, igaz? Komolyan kitől kérdezem? Senki se fog válaszolni… Pedig de jó lenne, ha néha kapnánk válaszokat a ki nem mondott kérdéseinkre is.
Türelmesen várok arra, hogy válaszoljon a kérdésemre. Úgy érzem, hogy nincs rendben, de tőle szeretném hallani, mert segíteni szeretnék.
- Csak a javadat akarják, haza fogsz jönni, amint lehet. Hidd el, hogy azért küzdök én is, hogy ez minél hamarabb lehessen. – mondom neki őszintén és figyelem azt, ahogyan egymás után gurulnak tovább a kavicsok. Csendesen hallgatom a folytatást és érzem, hogy a szívem a torkomban dobog. Talán csak azért nem azt mondják, mert nem akarnak fájdalmat okozni… de ezt képtelen vagyok hangosan is kimondani. Inkább csak közelebb lépek hozzá és megérintem óvatosan a kezét. – Miből gondolod ezt? Biztos, hogy ők bosszantanak ennyire? Nem lehet, hogy inkább más, csak rájuk vetíted ki? – érezheti, hogy nem kötekedésnek szánom, de el tudom képzelni azt is, hogy frusztráló lehet, hogy senki se jött még el a családjából. – A családod miatt érzed így? – ejtem ki alig hallhatóan és ha nem rántja el magát, akkor a kezem még mindig a karjára simul. Nem akarom őt elengedni. Csak figyelem őt aggódva, de láthatja azt is az íriszeimben, hogy nem tartom flúgosnak őt. Inkább csak aggódok, de mellettem ég a szeretet és a segítőkészség szikrái is megcsillannak a szemeimben.



••©

Vissza az elejére Go down

avatar
Tündér •• akinek nem adtak valódi szárnyakat
Chatkép :

Kedvenc dal :
Take my hand and lead the way,
Out of the darkness and into the light of the day
Tartózkodási hely :
Mystic Falls
Hobbi & foglalkozás :
eating is a necessity but cooking is an art



A poszt írója Declan Collins
Elküldésének ideje Kedd Szept. 06, 2016 8:49 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3


to Suzie

- Hála az égnek... még jó, hogy nem osztogatták itt szét a szerveimet abban a reményben, hogy úgy se ébredek fel többé. - sóhajtottam az oldalamat dörgölgetve, mert bár nem szívesen, de beszámolt arról is az orvos, hogy mennyi esélyt láttak arra, hogy valaha is felébredek – pláne, miután a mesterséges kómából sem sikerült felébreszteniük, és utána is csak szép lassan tovább romlott az állapotom jó ideig.
A simogatásra csak szórakozottan elmosolyodok, annyira tényleg nem vészes a dolog, inkább szántam cukkolásnak, mintsem komolyan... amúgy meg bő 7 évig semmit se éreztem. Elég szar a helyzet, hogy néha már annak is tudok, ha érzem, valami fáj, mert legalább ez is emlékeztető, hogy élek. Hogy ébren vagyok, és nem álmodok...
- Hát jó... azért jó látni, hogy van, ami ennyi év alatt sem változott. - teszem hozzá, miközben a mankóm után nyúlok, és mennék én a pulcsimért, tényleg, de szélvész kisasszony már rég ott terem, mire én egyáltalán egyáltalán talpra kecmergek.
- Áhh, az olyan ovis megoldás... mást nem akkor terítsd a hátamra, még az se rossz. - jutott eszembe egy alternatíva, bár ha végül ő hozza, azon sem fogok megsértődni... idő közben beláttam, hogy így mankóval nekem mégiscsak macerás lenne kissé kézben.
- Ó, értem. És miről fog szólni? - ha még folyamatban is volt, vagy sok hiányzott hozzá, a témáról gondolom akkor is tudott mesélni, és legalább addig csak a csoszogó lépteim visszhangzását kell hallgatnom.
- Honnan tudod? Hé, ha az elmúlt 7 évet túléltem, akkor nem hiszem, hogy pont abban vinne el a szívroham. - erősködök, elvégre nem csak a kóma volt, előtte az a késeléses verekedés sem volt épp leányálom... És tessék, mégis itt vagyok! Mondjuk arra is kíváncsi lennék, a bandatagok közül elkaptak-e már azóta valakit is? Vajon Dylan belátta végre, hogy jobb neki nélkülük?
- Laptop? Tablet? Te jó ég... félelmetes, hogy mennyi mindenről maradtam le. Na jó, laptop már volt akkor is, de az ára valahol a csillagos égben... Jó lesz az újságpapír is. - hagyom végül annyiban, azzal legalább nem égetem be magam feleslegesen, hogy – valószínűleg – egy öt éves kis kölyök is jobban kezeli ezeket, mint nekem menne ennyi idős fejjel.
Közben megérkezünk a lifthez, majd nem sokkal később már a kijárat felé csoszogok, mint aki szökni készül – szép is lenne. Csak szórakozottan bólintok a szavaira, s amikor arról kérdez, minden rendben van-e, ott is hezitálok egy darabig ahelyett, hogy szokásomhoz híven egyből rávágtam volna – persze!
- Elegem van abból, hogy itt vagyok. Szívem szerint már rég hazamentem volna, de az orvosok persze erősködnek, hogy túl korai lenne. - rúgtam bele egy, a lábam előtt heverő kavicsba, miközben a tekintetemmel már kerestem is a következőt, aki az áldozatommá válhat – Utálom naponta érezni a szánakozásukat, ráadásul sokszor olyan érzésem van, hogy nem őszinték... vagy nem épp azt mondják, amit gondolnak. Ne kérdezd, hogy honnan, egyszerűen érzem. - nos, ha Suzie eddig nem tartott flúgosnak, akkor ezentúl biztosan. Talán valóban csak a kórházból van elegem, talán a csalódottságom is közre játszik, amiért a családom még csak nem is kíváncsi rám, magam sem vagyok biztos benne, de egyszerűen úgy érzem, képtelen vagyok még heteket, hónapokat itt tölteni, mint valami börtönben.

••• ©



A hozzászólást Declan Collins összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Kedd Szept. 06, 2016 10:15 pm-kor.
Vissza az elejére Go down

avatar
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Chatkép :

Keresem :
Kedvenc dal :
Rita Ora - Your Song
Tartózkodási hely :
↷ in the land of gods and monsters
Hobbi & foglalkozás :
↷ journalist



A poszt írója Suzanne Bishop
Elküldésének ideje Kedd Szept. 06, 2016 9:45 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3


to Tekergő
Nem féltem attól, hogy elveszíthetem a munkám azért, mert több időt töltöttem mostanság itt, vagy éppen máshol, mint esetleg bent. Régebben se voltam az az irodában ülőtípus, hiszen ha az lennék, akkor kivégezné el a rendőrség munkáját? Jó, én se vagyok annyira profi, de azért mindig igyekeztem leleplezni azokat, akik megérdemlik, de azt a bandát még mindig nem sikerült, akik ártottak Declannak, pedig emiatt vágtam ebbe az egészbe, de most, hogy újra itt van muszáj még óvatosabbnak lennem, mert nem akarom, hogy baja essen amiatt, mert képtelen vagyok a seggemen megülni. Vagy éppen a külsőmnek megfelelő cikkeket írni, de sose vonzottak a divatcikkek és a hasonló dolgok. Talán tényleg furán vagyok összerakva.
Pár pillanattal később már az ágyon kötünk ki, jó látni azt, ahogyan a karját is felemeli, hogy elkapjon, de hát eléggé nagy szélvihar tudok lenni, meg még ő sincs ereje teljében, így nem csoda, hogy elsodródunk, mire szőke tincseim könnyedén borítanak be minket. Mosolyogva nézek rá, amikor viszont meghallom azt, amit mond sietve tápászkodom fel. – Oupsz, de legalább tudod, hogy még megvan és érzed is őt. – pillantottam rá igazán cukin, majd játékosan megsimogattam ott, ahol elméletileg fájhatott neki. Nem állt szándékomban még több fájdalmat okozni neki, mint amennyit már most is szenvedhet, de legalább használ neki az a sok terápia, ha tehettem és szerette volna, akkor igyekeztem azokra is elkísérni, viszont bármennyire is szerettem volna itt lenni egész nap nem mindig jött igazán össze. Vagy az orvosok nem hagyták, vagy a munka miatt, de amikor lehetett, akkor itt voltam, hogy az őrületbe kergessem őt, vagyis mosolyt csaljak az arcára.
- Persze, minden rendben van. Csak a szokásosnál is kelekótyább vagyok ma, vannak ilyen napjaim .- vágtam rá habozás nélkül, majd sietve pattantam fel. – Pulcsi, pulcsi…. – gondolkoztam hangosan és hamarosan meg is láttam az egyik székre terítve. Gyorsan felkaptam és odaadtam Declannak, mivel szemmel láthatóan nem akarta még felvenni, így nem is erőltettem a dolgokat. – Esetleg ne vigyem én? Vagy szeretnéd, ha a csípődre kötném? – kérdeztem meg tőle bolondozva, majd megigazítottam a táskám pántját. Szerencsére már kaphatott pizsamát is. Igaz, volt olyan, ami végül kicsi lett, vagy rövid, de hát sose voltam jó az ilyenben, hogy láthatatlanba vásároljak valakinek bármilyen ruhát, viszont szerencsére akadt olyan is, ami végül jó lett rá, a többit meg elajándékoztam.
- Most csak egy régebbi cikket rendezgetek, vagyis próbálom megírni, de még eléggé hiányos. Idővel talán majd befejezem, meg mindenkinek kell egy kis pihenő. – pillantottam rá mosolyogva, ahogyan lassan ballagtunk a folyóson, hogy elérjünk a liftig, onnan meg majd az udvarra. Biztosan jót fog tenni neki egy kis friss levegő. Nem is kell sokat sétálnia, hiszen akadnak padok ott is, így nem lesz semmi gond, vagyis nagyon remélem.
- De szívesen hozhatok be, a cikkeimet meg nem hiszem, hogy szívesen olvasnád, nem akarom, hogy szívrohamot kapj tőlük… - szólaltam meg kicsit óvatosan, hiszen eddig szerintem nem említettem neki, hogy pontosan milyen cikkeket írtam legtöbb esetben. Nem mondanám vidámnak, inkább borzalmasnak, néha véresnek és a legtöbb dolgot az alapján írtam meg, amit láttam és nem az alapján, amit mondjuk egy besúgó mesélt el. – Amúgy hozhatok laptopot is, vagy tabletet. Az utóbbi ilyen kis gép, amivel lehet az interneten keresgélni. Azt olvasol el, amit csak szeretnél. Van is egy nálam, ha gondolod, akkor megmutatom. – tettem még hozzá barátságosan, majd ha leértünk a lifttel, akkor kinyitottam előtte az ajtót és csak akkor engedtem el, amikor már ő is áthaladt. – Kellemes ez az idő és jó hallani a madarak dallamát is, nem? – pillantottam rá kérdőn, miközben követtem őt, hiszen itt már arra megy, amerre neki jó. – S veled minden rendben van? – kérdeztem meg óvatosan, hiszen kicsit talán féltem is attól, hogy a családjáról fog kérdezgetni, mert nem tudom, hogy mit kellene mondanom, néha még írni is nehéz a halálról, akkor vajon milyen lehet a számodra fontos személlyel közölni a testvére halálát és azt, ahogyan a családja darabokra hullott? Fogalmam sincs, erre talán se megfelelő szó, se idő nem létezik…


••©

Vissza az elejére Go down

avatar
Tündér •• akinek nem adtak valódi szárnyakat
Chatkép :

Kedvenc dal :
Take my hand and lead the way,
Out of the darkness and into the light of the day
Tartózkodási hely :
Mystic Falls
Hobbi & foglalkozás :
eating is a necessity but cooking is an art



A poszt írója Declan Collins
Elküldésének ideje Hétf. Szept. 05, 2016 11:59 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3


to Suzie

Ahogy szinte minden nap, most is az ágyam szélén gubbasztva vártam, hogy a nagymutató elérje a várva várt időt, amikor meghallom Suzie sietős lépteit a folyosón – mert naná, hogy csak ő viselkedik ennyi idősen ilyen dinka, nagyra nőtt gyerek módjára, mint aki nem tudja, mi az illem ilyen helyen. Nem mint ha engem a legkisebb mértékben is zavart volna, elég időre rekedtem a teljes csendbe és némaságba ahhoz, hogy idítően hasson számomra a cserfessége, maximum a nővéreknek mehetett az agyára. Bár őt ismerve... lehet, inkább az ő arcukra is mosolyt csal a vidámsága. A délelőttök kimondottan unalmasak, a szokásos rutinellenőrzések és vizsgálatok, pszichológus, orvosi vizitek... nővérek jönnek mennek, hol gyógyszerrel, hol infúzióval, vagy hogy valami ehetőt parancsoljanak le a torkomon, mielőtt átzavarnak a gyógytornára meg fizioterápiára... nem unatkozom, annyi szent, bár valahogy a délutánokat mégiscsak jobban kedvelem, amikor látogatási idő van. Még úgy is, hogy a várva várt 4 helyett valójában csak egy látogatóm szokott lenni.
Már épp köszönteném, amikor már szinte vetődik is a nyakamba, én meg hiába emelem a karom, hogy elkapjam, az egykor volt erőmnek még töredékét se kaptam vissza – nem csoda, hogy az ágyon landolunk mindketten.
- Megbocsájtok... ha legközelebb megkegyelmezel a vesémnek. Azt hiszem, az egyik most ismerkedett meg közelebbről a térdeddel... vagy könyököddel? - dörgölgettem fájósan az oldalamat, bár a képemen még mindig ott virított valami letörölhetetlen mosoly a puszija nyomán, és ciki vagy sem, még a segítő kezet is elfogadtam.
- Épp javasolni akartam én is... vagyis... rám parancsoltak a nővérek, hogy rám férne némi friss levegő. - javítottam ki magam, mert az épületen belül már egész jól eltotyorásztam, de egyedül még nem merészkedtem ki a kertig egyszer se. Nem mint ha nem hiányzott volna a napfény, vagy a friss őszi szellő, de ha egyszer sosem ért rá senki...
- Csak azt, hogy tetszik az ötlet, mehetünk is, csak valami pulóvert kéne kerítenem előbb. Minden rendben, Suzie? Olyan szétszórtnak tűnsz. - mármint az átlagosnál is szétszórtabbnak. Közben részemről indulhattunk is, a már említett ruhadarabot egyelőre csak a karomra terítettem, aztán majd beleügyeskedem magam, ha fáznék odakint. Nem mint ha ezek a pizsamák olyan melegek lennének, de még mindig jobbak mint azok a kórházi hálóingek. Brrr... a sírás kerülget, ha belegondolok, hogy a komplett kómát olyanban vészeltem át, még csak rá gondolni is ciki, nem még felemlegetni, vagy abban látni magam.
- És, hogy telt a napod? Írtál valami érdekes cikket mostanság, vagy csak kutatómunkát végzel? - szóltaltam meg valamivel később, miközben szép ráérős, komótos tempóval battyogtam a mankómmal a folyosón. Igazából halván elképzelésem se volt, merre is kéne menni, így jobb híján csak Suzanne-t követtem, amerre vezetett, teljességgel rábízva magam.
- Jut eszembe... nem tudom, hogy esetleg mennyire akad nálad ilyesmi, de ha lesz időd, nem hoznál be egy pár régebbi újságot nekem? Akár a te cikkeidből, akár a nagyvilág híreiből, hogy kicsit behozzak a hatalmas, behozhatatlan lemaradásomból. - árultam el az okát is. Tisztában voltam vele, hogy annyira úgy sem fogom soha megismerni, miből is maradtam ki, mint aki átélte, de azért az is piszkálja a kíváncsiságomat, hogy mi minden változott ezalatt odakint.

••• ©

Vissza az elejére Go down

avatar
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Chatkép :

Keresem :
Kedvenc dal :
Rita Ora - Your Song
Tartózkodási hely :
↷ in the land of gods and monsters
Hobbi & foglalkozás :
↷ journalist



A poszt írója Suzanne Bishop
Elküldésének ideje Hétf. Szept. 05, 2016 10:42 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3


to Tekergő
Ébredés után pár héttel

Aggódtam, nem is kicsit még mindig Declan miatt. Szerettem volna újra mosolyt csalni az arcára, de nehéz volt úgy, hogy az én szívemet is sötét titkok nyomták. Fogalmam sem volt arról, hogy mégis miként mondhatnám el azt, hogy az édesapja eltűnt, a testvére megölte magát, mert magát hibáztatta, az édesanyja meg egy speciális intézetbe került. Azóta már javult az állapota. Főleg amióta tudja, hogy felébredt a fia. Egyik nap még készítettem egy képet Declanról is, meg közöset is, hogy megmutathassam az édesanyjának, hiszen így egyre gyakrabban fordultam meg a két intézet között, miközben még dolgozta is. Legalább nem maradt időm túl nagy szarba kavarni magam, azt hiszem, hogy ez is egy pozitívuma annak, hogy újra visszatért közénk Tekergő. Lehet, hogy még nem volt olyan eleven, mint régebben, mármint gyors, de ez nem meglepő, hiszen 7 évig feküdt egy ágyban öntudatlanul. Ahhoz képest, hogy már az orvosok is lemondtak róla… Mondhatom azt szerintem, hogy csodatörtént.
Sietve lépdeltem végig a folyóson, ahogyan a szobája felé haladtam, vagyis néha rohantam, mire az arrajáró nővérek rám szóltak, hogy ne rohangáljak már a kórházi folyosókon. Komolyan olyan voltam, mint valami rossz tinédzser, végül sietve léptem be az ajtón, majd mint valami szélvész teremtem ott Declannál, aki éppen az ágya szélén ült, hiszen általában mindig ilyenkor mentünk sétálni, vagy éppen valami tornára. Kicsit talán túl nagy lendülettel is érkeztem, hiszen hamarosan az ágyon kötöttünk ki, mire elkuncogtam magam. – Bocsánat! – szólaltam meg fülig érő szájjal, majd szokásomhoz hívem nyomta egy puszit az arcára, hogy utána feltápászkodjak róla, ha már sikerült visszalöknöm őt a hátára, majd pedig sietve igyekeztem neki újra segíteni abban, hogy felüljön, hogy utána sétálni mehessünk. – Merre megyünk ma? Esetleg ki az udvarra? Igazán gyönyörűen süt a nap. – próbáltam kicsit felvidítani, miközben két dolog is lappangott a táskámban, de fogalmam sem volt arról, hogy mégis miként kellene a tudomására hoznom azt, hogy nem csak magunkról hoztam képet, hanem az édesanyáról is. Róla is nem régen készült, kicsit kicsíptünk és igazán virított rajta, hiszen tudja jól, hogy a fiának lesz, de ha oda adom, akkor megannyi kérdést fog szülni, amire nem tudom, hogy mégis miként felelhetnék. Ha esetleg mondott valamit, akkor kicsit zavartam kaptam fel a fejemet. – Mit is mondtál? Bocsánat, azt hiszem a szélvészességben kicsit vándorútra ment a fejem is. – próbáltam viccesre fogni a dolgot, majd ha engedte, akkor segítettem neki felállni is, hogy utána elinduljunk arra, amerre menni szeretne, ha egyáltalán menni akart, az is lehet, hogy inkább maradna a kórteremben…


••©

Vissza az elejére Go down

avatar
Tündér •• akinek nem adtak valódi szárnyakat
Chatkép :

Kedvenc dal :
Take my hand and lead the way,
Out of the darkness and into the light of the day
Tartózkodási hely :
Mystic Falls
Hobbi & foglalkozás :
eating is a necessity but cooking is an art



A poszt írója Declan Collins
Elküldésének ideje Hétf. Szept. 05, 2016 8:16 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3


to Suzie
Lehet, hogy jobb lett volna, lehet, hogy nem, így legalább az első sokkon már túl leszek, mire egyáltalán betámadnak. Nem is tudom, melyik lett volna a jobb, bár talán nem is számít, hisz elmondta, megtudtam... kár azon rágódni, hogy mi lett volna, ha, pláne ilyen rövid távlatban, ennyire kis apróságokon, amikor tudom, hogy az elmúlt évek kapcsán nem egyszer úgy is eszembe jut majd...
Csak akkor hagyom abba megint a mocorgást, amikor megéreztem a kezét az arcomon. Lemondóan legyintenék a szavakra, hisz hé! Ettől jobban mégis, mit tehetnék nagyobb kárt magamban? Még csak a kezemet sem bírom megemelni, maximum a tekintetemből olvashatja ki az érzéseimet.
Hát, ezek szerint tényleg igaz... A szavak szinte elvesznek a néma kórterem gépeinek zümmögésébe, én pedig még mindig képtelen vagyok felhívni, hogy gyakorlatilag az eddigi életem utolsó harmadát kómában töltöttem. Pont a legszebb éveket, ahogy sokan emlegetik, és soha, senki nem fogja tudni visszaadni az elvesztegetett időt. Érzékeltem Suzie optimizmusát, hogy próbál engem is jobb kedvre deríteni, de sajnos nem hiszem, hogy ezúttal túlzott sikerrel járhatna, arra is csak elbambulva bólintottam, hogy végre felébredtem. Végül is... igen, ha úgy nézzük, ez is haladás.
Inkább meséljünk, vagyis csak Suzie, én hallgatom jobb híján – mert akármennyire is szeretném én magam is a hangomat hallatni, kérdezgetni, faggatni, hogy meséljen a világról, a városról, az életéről, a családomról, amíg az én tudatom másfele lézengett, de úgy tűnik, ez még várat magára egy ideig. Apropó, család... vajon őket is értesítik arról, hogy változás állt be az állapotomban? Ha igen, vajon mikor érnek ide?
Csak hálásan bólintok, amikor Suzie biztosít róla, hogy szól a nővéreknek, amikor pedig kimegy a szobából, én pedig egyedül maradok hű társaimmal, a gépekkel, amik eddig életben tartottak, most először veszem alaposabban szemügyre magát a kórtermet. Nem túl felemelő látvány, de képzelem, én sem nézhetek ki sokkal jobban, ahogy magatehetetlenül fekszek itt. Egészen elkalandoznak a gondolataim, ha már nincs itt, aki lekösse őket, csak a nővér érkezése zökkent ki ismét a valóság talajára.
- Örvendek... - bólintok aprót, és már tenném is hozzá a nevem, amikor rájövök, hogy felesleges... valószínűleg eleget tudnak rólam, sőt... sok szempontból talán többet is, mint én saját magam.
- Már értesítettem a doktor urat. Épp egy másik betegnél van, de hamarosan ő is ideér. Addig viszont pár egyzerű rutinvizsgálatot végrehajtunk, Mr. Collins, rendben? – sétált a nővér az ágyam mellé, babrálva valamit a műszerekkel, hogy utána az említett vizsgálatokhoz is nekikezdjen... szemmozgás-vizsgálat, a fényre hogyan reagál a pupillám, reflexek, érzek-e bármit is, ha itt-ott-amott akupunktúrás pontot nyomnak a kezemen vagy lábamon... hosszú napnak nézünk elébe, úgy érzem, és ez csak a kezdet. Lehet, hogy még sem volt olyan rossz a hosszú, nyugodt pihenés?


Már eltelt néhány hét azóta, hogy felébredtem a hét éves álmomból, s habár az orvosok gyakran mondogatták, hogy milyen jó ütemben fejlődök, vagy épp milyen jó az állapotom ahhoz képest, amit korábban jósoltak, én mégsem voltam elégedett a helyzettel. Hogy is lehettem volna? A balesetem előtti életerős, fiatal férfiból alig maradt valami... nem tudom pontosan, mennyit fogyhattam, de biztos, hogy több tíz kiló is meglehet, és örülhetek, ha mankóval el bírok bicegni valami kómás lajhárt megszégyenítő tempóval. Igaz, a gépektől és műszerektől már nem függök, ettől függetlenül infúziót még mindig elég sokszor kapok, lévén 7 év után az is idő, mire az ember szervezete ismét hozzászokik a szilárd ételhez. Vagy a mozgáshoz. Vagy úgy bármi máshoz, ami nem csak fekvés.
És ami talán a legelkeserítőbb az egészben, hogy a családomból azóta sem volt itt senki. Suzie-nak eddig még nem említettem a dolgot, de az orvos szerint senkit sem sikerült elérniük, ami azért valljuk be, elég elkeserítő érzés, de legalább a társaságra nem volt gondom, így, hogy Suzie még mindig naponta bejárt hozzám látogatóba. Lehet, hogy nem voltam mindig a legjobb passzban, de még így is rengeteget jelentett.

••• ©

Vissza az elejére Go down

avatar
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Chatkép :

Keresem :
Kedvenc dal :
Rita Ora - Your Song
Tartózkodási hely :
↷ in the land of gods and monsters
Hobbi & foglalkozás :
↷ journalist



A poszt írója Suzanne Bishop
Elküldésének ideje Hétf. Szept. 05, 2016 8:13 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3


to Tekergő
- Nem kellett volna kikotyognom, lehet inkább az orvosoktól kellett volna megtudnod. – hadartam el gyorsan kétségbeesésemben, amikor megláttam arcának a vonásai miként változnak meg, amikor ráébred arra, hogy mire is utaltam, amikor pedig elkezd mocorogni, akkor pedig még inkább. Tényleg jobb lett volna kitartani az az elhatározásom mellett, hogy neki jobb lenne az, ha az orvosoktól tudná meg, de tényleg. – Hééé, nyugi… - tettem a kezemet óvatosan arcára és aggódva fürkésztem őt továbbra is. – Nem hiszem, hogy jót tenne az, ha túlzottan mocorognál, s ha nagyobb kárt teszel magadban, mint amennyi már eddig is élt, akkor már nem leszek ilyen kedves. – próbáltam határozottan mondani, de őt sose tudnám bántani és ezt szerintem ő is pontosan tudná. Meg ha ennyi ideig mindennap meglátogattam őt, akkor vélhetően nem most fordítanék neki hátat, vagy tudnám megállni azt, hogy ne látogassam őt. Tuti nem bírnám ki azt, ha eltiltanának tőle, vagy nem akarna többet látni.
- 2016. augusztus 28., vasárnap van… - alig hallhatóan szólaltam meg, hiszen féltem attól, hogy esetleg ezzel még inkább rontok a helyzeten, ha hagyta, akkor óvatosan puha kezeim közé fogtam a kezét, mintha csak ezzel a gesztussal is megszeretném őt nyugtatni. – De most már az a lényeg, hogy újra közöttünk vagy! Csak ez számít! – próbáltam kicsit a pozitívabb oldalát is megmutatni, hiszen lehet, hogy 7 évig Csipkerózsikásat játszott, de attól még az számít, hogy végre magához tért és újra láthatom őt. A többi meg majd idővel szintén változni fog. Biztos vagyok abban, hogy majd különféle terápiákra kell járnia, de mellette leszek. Jó, nem vagyok szakember se ilyen téren, de valahol azt olvastam volna, vagy keverném már mással?!
Meglepett amit mondott, de valahogy nem is vártam mást. Sose akart semmiért hibáztatni, még azért se, amikor annyira ügyes voltam, hogy majdnem a konyhát is lángokba borítottam, de szerencsére csak a kesztyűig jutottam ilyen téren. Csak egy aprót sóhajtottam és bólintottam. Bár ettől még a bűntudatom nem illant el, de azt se akartam, hogy máris ilyen rossz emlékekről beszéljünk. Inkább azt szerettem volna, ha jókedv kúszik be a légtérbe és boldogság, még ha részben ez képtelenség is lett volna. Így ezt a ki tehet róla és mi történt pontosan dolgot szerintem később megbeszéljük… Főleg azok után, ami a testvérével is történt. Nem értettem, hogy miként hibáztathatta ennyire magát, ki akartam deríteni, de valahogy feladtam…. Nem akartam még inkább megbolygatni a számomra fontos személyek életét, így a halál maradt egy összeroppant fiatal halála. Legalábbis a rendőrségi nyilatkozat alapján. Jaa, néha az ujjaim olyan helyekre is elérnek, ahova lehet nem kellene.
- Akkor jó, ha nem felejtettél el. – viszonozom könnyedén a mosolyát, miután a „történetrészlettel” is a végére érek. Jó érzés kicsit hozzá bújni és hagyni azt, hogy az emlékek újra elmémbe kússzanak, vagy csak könnyedén engedni azt, hogy a remény és a bizakodás a bőröm alá kússzon. Fogalmam sincs, hogy mi lenne akkor velem, ha többé nem lenne… Erre nem is akarok gondolni.
- Rendben, akkor szólok neki, de mire visszaérek nem ér a frászt hozni rám… ránk… Rendben? – pillantottam rá kérlelően, majd feljebb tornáztam magam. Mosolyogva pillantottam rá, majd egy újabb puszit kapott a homlokára, majd pedig sietve indultam el megkeresni a nővért. Biztosan itt lett volna a gomb, de úgy éreztem, hogy muszáj kicsit kimozdulnom, hiszen alig, hogy az ajtó mögöttem becsukódott a könnyeim utat törtek maguknak. Ez talán a 7 hosszas év könnyei voltak, mintha csak ez segítene megkönnyebbülni abban, hogy magához tért, vagy magam sem tudom, hogy miért törtek elő, csak jöttek és úgy jártam a folyosókat keresve a nővér, míg végül egymásra nem találtunk.
- Jajj, angyalom! Mi történt? Baj van? – szólalt meg riadtam, mire sietve indult volna el, de én elkaptam a kezét és megráztam a fejemet.
- Magához tért, én csak… - kezdtem bele, de nem bírtam befejezni. Könnyedén vont magához és ölelt át.
- Semmi baj, 7 év hosszú idő, s te végig kitartottál mellette. Érthető, hogy a könnyeid utat törtek maguknak és igazán szerencsés az a fickó, amiért vagy neki. – simított végig az arcomon, majd amikor sikerült kicsit megnyugodnom, akkor együtt indultunk vissza. Kopogtattam, majd utána nyitottam csak be Declanhoz, de addigra már a könnyeimet eltűntettem és újra mosoly ült az arcomon. Őszinte mosoly, hiszen tényleg nagyon örültem annak, hogy magához tért.
- Declan, ő itt Amber nővér. – szólaltam meg barátságosan, majd engedtem azt, hogy ők ketten beszéljenek, vagy megvizsgálja őt. Ha útban lettem volna, akkor távolabb foglaltam helyet és az ablakon át figyeltem a sötét éjszakát, ha nem, akkor pedig mellette foglaltam helyet az egyik széken, mintha csak a jelenlétemmel is erőt akarnék neki adni a gyógyuláshoz.




••©

Vissza az elejére Go down

avatar
Tündér •• akinek nem adtak valódi szárnyakat
Chatkép :

Kedvenc dal :
Take my hand and lead the way,
Out of the darkness and into the light of the day
Tartózkodási hely :
Mystic Falls
Hobbi & foglalkozás :
eating is a necessity but cooking is an art



A poszt írója Declan Collins
Elküldésének ideje Szer. Aug. 31, 2016 6:19 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3


to Suzie

- Suzie... – csak ennyit mondok a kitérő válasza hallatán, mert ha csak egy-két hetet töltöttem volna ilyen állapotban, fogadni mertem volna, hogy akkor is valami hasonló válasszal állt volna elő. Erre elkezd nekem törpékről meg Hófehérkéről, meg mesebeli gonoszokról magyarázni, én meg csak összeráncolt homlokkal pislogok rá, próbálva összerakni, hogy mégis mire akar vele kilyukadni – amikor pedig alig pár pillanattal később sikerül, legszívesebben a fejemet fognám... Csak azért nem, mert annyira még nem megy a mozgás, bár a hír így is, úgy is letaglóz mindenképp, ideges mocorgásra késztetve.
7 év? Komolyan hét éve nyomom az ágyat, semmit sem tudva a külvilágról? Nem is tudom, mit mondhatnék, szerintem még fel sem fogtam igazán – akárcsak a halál, valaki elvesztése, idő kell ahhoz, amíg az ember megszokja, hogy igen, nincs többé az illető... Nekem időbe fog telni, hogy megszokjam, nem 2007-ben járunk...
- Milyen... milyen nap... van? Ma? - kérdezek rá nagy elszántsággal, ám kissé akadozva az állapotom miatt, tessék, már kezdődik, hogy képtelen vagyok elhinni, valóban ennyi idő telt el. Te jó ég... mi minden változhatott a alatt?
- Nem... - rázom a fejem finoman, ahogy meghallom Suzie sajnálkozását, mert... mégis hogy mondjam el neki, hogy nem ő tehet róla? Hogy az egész a bátyám illegális kis üzletelése miatt történt, és csak példát akartak statuálni velem? Igaz, sikerült nem kicsit túllőniük a célon, de ha nem aznap kapnak el amikor Suzie-hoz indultam, akkor valószínűleg valami más napon kerítettek volna be, hogy átadják az üzenetüket Dylannek.
Ahogy odabújt, tettem rá egy kísérletet, hogy magamhoz öleljem, ezzel is kifejezve, mennyire örülök neki, de hiába, a karom még mindig nem akart engedelmeskedni, csupán néhány ujjam mozdult az elhatározásra. A fenébe is...! Félelmetes érzés, amikor ennyire magatehetetlen vagy, és nem vagy ura a saját testednek. Nagyon remélem, hogy ez nem a végleges...
- Nem a... nem te tehetsz róla. – feleltem végül, és talán most először, de örültem neki, hogy egyelőre néhány szónál többet képtelen vagyok egyszerre beszélni, és az a pár is kifáraszt. Sejtem, hogy előbb vagy utóbb illene elmondanom neki is, pláne, mert a világ minden pénzéért sem szeretném, hogy magát hibáztassa a történtekért, csak nem tudom, hogyan kéne... vagy miként lenne jó, pláne, hogy sem őt, sem a bátyámat nem akarom veszélbe sodorni vele. Talán most igaz, hogy a tudatlansággal megvédhetem őket... hisz honnan is tudhatnám, hogy a bátyámat már ha akarnám, sem tudnám?
Amikor mesélni kezd, én naiv, azt hittem először, hogy arról fog, ami az elmúlt évek alatt történt vele, és már-már kezdeném azt hinni, hogy örökbe fogadott valami kóbor kutyát, amikor meghallom a becenevemet, és összeáll a kép lassan, hogy valójában a sokat emlegetett gyerekkori kedvenc párosunkról mesél... Mivel nevetni még túlságosan is kényelmetlen, így csak a fejemet csóválom alig láthatóan, de hagyom, hadd folytassa... majd lesz még időnk, alkalmunk bepótolni mindent, és biztosra veszem, hogy mesélni valója is akad majd bőven – ha már én sajnos nem nagyon szoltálhatok ilyesmivel neki.
- Igen... ismerlek. - mosolyodok el halványan a szavaira, majd az ablakon is kipillantok, de túlságosan is sötét van... annyira pedig nem hallatszik be, hogy esne az eső. Az is lehet, hogy már elállt, csak ő ázott el pont. Az ápolók említésére pedig csak kelletlenül bólintok... inkább élvezném tovább az ő társaságát, mintsem hogy egy rakás orvos és nővér sürögjön körülöttem, pláne, akik mindent tudnak rólam, míg fordítva ez nem mondható el, ez pedig ismét kellemetlen érzéssel tölt el. De talán így előbb szabadulok... előbb... képzelem. Meddig kell még itt maradnom, mielőtt nyugodt szívvel engednek utamra?
- Lehet... hogy nem... ártana.- értek végül egyet vele,  ahogy megpróbálok oldalra pillantani. A filmekben mindig van ilyen vészhívó gomb a kórtermekben, ami ide vonzza a nővéreket... vajon itt is? Vagy Suzie-nak kell idehívnia őket?

••• ©

Vissza az elejére Go down

avatar
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Chatkép :

Keresem :
Kedvenc dal :
Rita Ora - Your Song
Tartózkodási hely :
↷ in the land of gods and monsters
Hobbi & foglalkozás :
↷ journalist



A poszt írója Suzanne Bishop
Elküldésének ideje Hétf. Aug. 29, 2016 11:46 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3


to Tekergő
Nem akartam túlzottan megdorgálni, de azt se szerettem volna, ha esetleg túlzottan megerőlteti magát. Nem festett valami jól, de ezt az orrára a világért se kötöttem volna. Most csak az számított, hogy hosszú évek után újra itt volt közöttünk. Aggódtam érte, és remélhetőleg ezt ő is érezte, hogy inkább emiatt mondtam azt, amit. Mármint a dorgálós részét a mondandómnak. Szívesen hallottam volna a hangját, vagy láttam volna a mosolyát, de hát nem lehetek önző. Gondolni kell az egészségére, még akkor is, ha ebben a váratlan helyzetben nehezen megy a logikus gondolkodás, meg mostanság amúgy is sok ostoba és felelőtlen dolgot tettem. Ha tudná… Nos, akkor lehet, hogy nem burkolózna kicsit se némaságba, hanem jól megdorgálna ő. Mondjuk meg is érdemelném, de nem tehetek róla. A balesete engem így változtatott meg, hogy olyanokat akarok elkapni, akik még a rendőrökre, a beépült emberekre és még az ártatlan emberekre nézve is veszélyesek lehetnek, akkor egy újságíróra nézve… Azt hiszem még szerencsés lehetek amiért nem jöttek rá arra, hogy ki lappang az Ambrosia név mögött, aki leleplezi őket.
Lehet, hogy sokak szerint túlzásnak tűnik az, ha mindennap valaki a másik betegágya mellett dekkol, de azon fáradoztam én is, hogy valahogyan visszacsaljam őt az életbe, mármint, hogy végre hagyja meg Csipkerózsikának az alvást, vagy éppen Hófehérkének és ő újra itt legyen. Elveszhessek abban a mosolyban, vagy éppen szempárban, de már akár az is elég lett volna, ha hallhatom őt, most mégis részben ettől a dolgoktól vonom meg magam, de hát nem akarom azt, hogy esetleg az erőltetések miatt visszazuhanjon oda, ahol oly sokáig tartózkodott. Nem hiszem, hogy neki jó lett volna az a hely… Vajon hallott engem? Vagy semmi se jutott el oda, ahova az élet kegyetlen játéka száműzte őt? Talán mindegy is, hiszen az a fontos, hogy most itt van. Mosolyogva pillantottam rá és a szőke tincseimet a fülem mögé simítottam az egyik oldalt.
Amikor rájövök és látom is rajta, hogy egyedül nem menne, akkor habozás nélkül segítettem neki inni. Ez számomra nem volt teher… Miért is lenne? A szeretteink gondozása sose az, legalábbis én mindig így gondoltam. Rossz volt látni, ahogyan tehetetlenül feküdt, ahogyan édesanyám szenvedéseit is, de valahogy meg se fordult a fejemben az, hogy bármelyiküknek hátat kellene fordítanom, ahogyan az ő édesanyának se. A család mindig összetart és mi egy család voltunk, bárki bármit is mondjon…
- Túl hosszú ideig… - szólalok meg óvatosan, a nyelvemmel benedvesítem az ajkaimat, mintha csak hirtelen kiszáradtam volna és habozok. Nem akarom megrémiszteni se, de vélhetően az orvosok is el fogják neki ezt a tényt mondani… - Pontosan annyi éven át, amennyi a törpe van a Hófehérkében, vagy csak a gonoszok száma szokott lenni a mesékben, de csak az számít, hogy most már itt vagy… - nem bírtam kimondani, hogy 7 éve, de ha láttam neki, hogy még ehhez is esetleg túl fáradt, hogy összerakja, akkor kimondtam azt a számot, még ha nehezen is ment és minden erőmmel azon voltam, hogy ne engedjek útjára még egyetlen egy könnycseppet se.
- Nem kellett volna engednem azt, hogy olyan későn át gyere… - motyogom alig hallhatóan, majd kicsit odabújtam hozzá, ha nem zavarta őt, vagy nem nyomtam meg őt olyan helyen, ami túlzottan fájt volna neki. – Sajnálom… - csak ennyit súgtam még oda és rövid időre én is elhallgattam. Végül pedig fura ötlettől vezérelve egy régen sokat emlegetett történet kúszott elmémbe, így végül sietve szólaltam meg…
„ Egy napon Suzie találkozott egy gazdátlan kutyával. – Szevasz kicsikém! Tekergő a nevem, te ki vagy? – kérdezte az idegen. – Semmiképpen se a kicsikéd! – háborodott fel Suzie. – Minek nézel te engem? – Egy príma kis kutyahölgynek, akit aranyozott kalitkában tartanak fogva. – válaszolt Tekergő. – Gyere velem, élvezzük együtt a szabadéletet…” S ahogyan a történetben is a két kutya sorsa összefonódott, úgy a miénk is valami fura oknál fogva, ahogyan pont az ő nevük ragadt ránk is, még ha nem is teljesen úgy írják, ahogyan az enyémet. De én sose bántam azt, hogy az életünk összekapcsolodott valamilyen formában. Túl fontos lett, még ha néha voltak döcögösebb pillanataink, ahogyan a mese szereplőinek is... Mosolyogva pillantottam Declanra és kíváncsian fürkésztem őt, hiszen vélhetően nem ezt akarta hallani, de valami miatt mégis ez jutott eszembe. – Amúgy nem lehetnék itt, mert késő van, de ismersz, hogy milyen makacs tudok lenni, meg hát talán az ázott veréb kinézet is sokat segíthetett abbam, hogy megpuhítsam az ügyeletest... Talán szólni kellene az ápolóknak, nem? – pillantottam rá óvatosan, hiszen az íriszeimből könnyedén kiolvashatta, hogy nem szívesen tenném meg, de nem is akarok neki ártani. Ahogyan ha bármi kérdése lett volna, akkor vártam arra, hogy feltegye, mert hirtelen én se tudtam, hogy mit kellene mondani, ahogyan azt se, hogy miért pont azt a részét ragadtam ki a mesének…




•• A mesében Susinak írják, de talán nem megbocsájthatatlan bűn, ha most kicseréltem kicsit azt a nevet. Embarassed ©

Vissza az elejére Go down

avatar
Tündér •• akinek nem adtak valódi szárnyakat
Chatkép :

Kedvenc dal :
Take my hand and lead the way,
Out of the darkness and into the light of the day
Tartózkodási hely :
Mystic Falls
Hobbi & foglalkozás :
eating is a necessity but cooking is an art



A poszt írója Declan Collins
Elküldésének ideje Hétf. Aug. 29, 2016 8:00 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3


to Suzie

- Ühüm. – hümmögök egy sort a dorgálására. Ne erőltessem meg magam, ne erőltessem... amikor szinte már az ébren lét is nagy erőfeszítésbe telik, ahogy a legapróbb mozdulat is? Másfelőle akármennyire is megerőltető, jó érzés végre látni, érezni, lelegezni, beszélni... Azok után, hogy mennyi ideig mellőzhettem mindezeket.
Válaszolnék a szavaira is, ámde ilyen dorgálás után... csak szeretetteljes mosolyra húzódik a szám, ahogy a fülembe suttog, de aztán csak nem bírom megállni, hogy befogjam a szám. Mert akkor mégis, mit tennénk? Igaz, szívesen figyelném a mosolyát akár órákon át, de az új elég fárasztó társalgás lehet, ha csak ő beszél... és őt ismerve már így is többet fáradozott értem, mint amit megérdemelnék. Annyi mindent szeretnék mondani, még több mindent kérdezni, és mégis... azt sem tudom, hol kezdjem. Mint ha csak attól félnék, hogy kiderül, ez az egész valami rossz álom, én pedig visszakerülök oda, ahol eddig voltam... Vagy valami történik, és mégsem tudjuk bepótolni az elveszett közös időket.
A válaszát hallva azért kiül némi meglepettség az arcomra, mert... minden nap? Te jó ég, az még akkor is sok, ha valaki csak néhány hétig betegeskedik kórházban. Nem kevés meghatottság lesz úrrá rajtam már csak ez a tény is, ám amikor némi fáziskéséssel később abba is belegondolok, hogy lehet, hogy minden nap itt volt, de igazából sem ezt nem érzékeltem, sem a történeteiből egyetlen apró szót sem, a keserűség érzése is fentebb kúszik a torkomon. Igen, azt hiszem, tényleg jól esne egy pohár víz, ennek pedig nem vagyok rest hangot adni.
Amíg Suzie vízért megy, én csak lehunyt szemmel szusszanok egy pillanatnyi időre, csak amíg meg nem érzem újra, hogy helyet foglal mellettem, amikor pedig a poharat nyújtja, csak segítségkérő tekintettel fordítom felé a fejem. Megpróbálhatnám egyedül is, de egyrészt az elég soká fog tartani, másrészt esélyes, hogy több kötne ki rajtam, mintsem a torkomban, így inkább élek a segítségével. Már amennyiben nincs ellenére, de hála az égnek nincs.
Csak aprót bólintásokkal jelzem, hogy az én emlékeimben meddig élnek ezek az emlékek, mi az, amire meg emlékszem, és mi az, ami már az ájulásom után történt, ám... az, hogy ő talált rám, nem kicsit lep meg. Azt hittem, előbb hívta ki valami járókelő a mentőket, mintsem ő indult volna el, hogy elém jöjjön, bár amekkora késésben voltam... lehet nem kéne csodálkoznom rajta.
- Mióta...? - csupán egyetlen szó, de miután elharapja azt a szavacskát, muszáj mégis megkérdeznem... hát erről volt szó. Ezért volt ez az egész különös, álmszerű állapot, amiből képtelen voltam kiszabadulni, és tessék, már megint kezdi rabul ejteni a gondolataimat!
- Mmmi? - rázom meg kissé a fejem, sikerült úgy elbambulnom, hogy a mondandójának az elejéről sikeresen lemaradjak, de aztán némi fáziskéséssel csak bólintok a maradékra, amit sikerült elcsípnem. Nem tudom... örülnöm kéne, hogy itt vagyok, de a tudat, hogy kómában feküdtem... eléggé lehangoló. Vajon mi minden változott meg azalatt, amíg én itt feküdtem?
- Mesélsz... valamit? - lehet, hogy nem ártana a nővéreket meg az orvosomat is értesíteni arról, hogy felébredtem, de valószínűleg idővel úgy is erre jár egyikük... addig is viszont, ha már Suzie rám „parancsolt”, hogy ne beszéljek, inkább őt hallgatom.

••• ©

Vissza az elejére Go down

avatar
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Chatkép :

Keresem :
Kedvenc dal :
Rita Ora - Your Song
Tartózkodási hely :
↷ in the land of gods and monsters
Hobbi & foglalkozás :
↷ journalist



A poszt írója Suzanne Bishop
Elküldésének ideje Vas. Aug. 28, 2016 7:53 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3


to Tekergő
Alig akartam elhinni, hogy ez tényleg igaz. A könnyek pedig könnyedén szöktek a szemembe, hiszen túlzottan is örültem ennek és úgy éreztem, hogy minden küzdelmet megért ez a pillanat. Mosolyogva és könnyes arccal figyeltem őt, ahogyan kezd magához térni. Sokan munkában azt hiszik, hogy szívtelen vagyok, de valójában nem, csak sose gyűjtöttem barátokat azóta… Nem akartam másokkal tölteni az időmet, mint vele, vagy éppen az édesanyjával.
Rövid időre magára hagyom, hiszen látom, hogy a fény zavarja és ez annyira nem meglepő, hiszen ha egy kiadós alvás után zavaró tud lenni a fény, akkor 7 év után mennyire? Kicsit borostás volt az arca, de most még ez se érdekelt, hiszen holnap akartam megnyírni őt, de így legalább ébren lesz és kinevethet, hogy mit össze- vissza tudok ügyetlenkedni ilyen téren is. Bárcsak halhatnám a nevetését, vagy az élcelődéseit, de telhetetlennek se szabad lennem. Már azért is hálás vagyok, hogy újra ébren van, és ezek után is minden rendbe lesz, hiszen segíteni fogok neki.
Mosollyal az arcomon figyelem őt és el se mozdulnék az ágya mellől, még akkor se, ha muszáj lenne. Mellette akarok maradni, hiszen oly régóta vágytam már erre a pillanatra és emlékszik rám… Ez volt azt hiszem hirtelen a második csoda, ami megtörtént, hiszen félő volt az is, hogy semmire nem fog emlékezni.
Amikor meghallom a hangját, akkor újabb könnyek szöknek a szembe és ismét gyengéden végig simítok az arcán.
- Ne erőltesd magad, lesz időnk mindent bepótolni! Örülök, hogy újra itt vagy, Tekergő! Szeretlek.. – súgtam szinte a füléhez, hiszen közel hajoltam hozzá, mintha csak félnék attól, hogy valaki ellopja a szavaimat és nem hallhatja meg. Nem először mondtuk ezt egymásnak már életünk során, de most valahogy nem bírtam magamban tartani azt az egy szót, hiszen igaz... Amikor viszont újra megszólal, akkor feljebb tornázom magam és megrázom picit a fejemet, hogy nem hallgat rám. A szavai pedig mélyre hatolnak. Még akkor is, ha lassan ejti ki őket, én nem vágok a szavába türelmesen végig hallgatom, miközben egyik kezét még mindig fogom.
- Én minden egyes nap hittem benne, hiszen nem telt el úgy nap, hogy ne lettem volna itt melletted és ne untattalak volna a történeteimmel, vagy a napjaim eseményeivel. – mosolyodtam el barátságosan, majd amikor meghallom, hogy víz szeretne, akkor sietve bólintok.
- Persze, máris hozom. – majd a következő pillanatban el is engedem a kezét, hogy szerezzek neki egy pohár vizet, de még előtte hallottam a kérdését, mire görcsbe rándult a hasam és a szívem is még inkább fájt, hiszen mit kellene elmondanom neki? Nem mondhatok el egyből mindent. Az nem lehet.
- Tessék. – nyújtottam oda neki, de végül megtartottam én a poharat és kicsit segítettem neki feljebb is tornázni magát. Megtartottam és úgy tartottam oda a poharat, hogy tudjon belőle kortyolni.
- Hozzám indultál, majd rosszkor voltál rossz helyen és valami miatt neked estek a bandatagok. Nem mintha nekik kellene indok… Úgy találtam rád a sikátorban, hiszen nem jöttél, a hívásokra nem feleltél, így elindultam abba az irányba, amerről jöttél volna.. – s kicsit elcsuklik még a hangom is, hiszen nem volt szép látvány. – Aztán pedig kórházba kerültél és kóm…- de nem bírtam befejezni, mintha hirtelen nehéz lett volna a beszéd is. - Majd később elmesélem, jó? Most az a fontos inkább, hogy meggyógyulj és jól légy. – pillantottam rá kicsit kérlelően is, hiszen nem biztos, hogy most kellene hallania azt, hogy kómába esett.



•• 41 ©

Vissza az elejére Go down

avatar
Tündér •• akinek nem adtak valódi szárnyakat
Chatkép :

Kedvenc dal :
Take my hand and lead the way,
Out of the darkness and into the light of the day
Tartózkodási hely :
Mystic Falls
Hobbi & foglalkozás :
eating is a necessity but cooking is an art



A poszt írója Declan Collins
Elküldésének ideje Vas. Aug. 28, 2016 7:08 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3


to Suzie

Megnyugtató volt hallani a hangját, olyannyira, hogy miután válaszolt a szinte ki sem mondott kérdésemre, csak halvány, boldog mosolyfélére görbült a szám széle, miközben tovább küzdtem, hogy ne csak a hangját hallhassam, de őt magát is megpillanthassam végre.
Csak akkor ijedek meg néhány pillanatra, amikor már nem érzem többé a keze melegét, kapnék utána, ám hiába, a testem még mindig nem engedelmeskedik nekem úgy, mint azt szeretném. Nem akarok visszakerülni oda, ahol az elmúlt időszakot töltöttem, nem, ezek után már végképp nem, hogy úgy tűnik, megaláltam a kiutat! Ám úgy tűnik, ilyentől nem kell tartani, mert néhány másodperccel később már újra érzem, ahogy helyet foglal mellettem az ágy szélén.
Nem tudom, pontosan mennyi idő telhetett el a balesetem óta, de ahogy meglátom Suzie arcvonásait, hogy mennyit változott az utolsó találkozásunk óta, akaratlanul is összeszorul a szívem... szemmel láthatóan nem csak néhány hetet aludtam át, hanem inkább éveket, de mégis mennyit? Nem tudom, hogy szeretném-e tudni, legalábbis egyelőre...
Szólnék neki, hogy ne sírjon, hisz mennyivel jobban áll neki az, amiokr mosolyog, de úgy tűnik, én magam sem vagyok jobb ilyen téren, egy-két örömkönny az én szemem sarkában is kibukkan, miközben a vonásain pihentetem a tekintetem.
- Csodásan... - szólalok meg végül rekedtes hangon. Mindenem fáj, úgy érzem, hogy semmi erőm, megszámolni sem akarom, hogy hány kanül lóg belőlem, és egyedül még az ágyból is képtelen lennék felkelni, de vége... végre vége a sötét magánynak, újra itt vagyok.
- Nem... hittem volna... hogy... hogy még... látlak... valaha. - ugrottam neki egy hosszabb mondatnak, igaz, elég sok időt vett igénybe, mire megtaláltam a megfelelő szavakat, és botladozó nyevvel Suzie-val is sikerült megosztanom. A kezemre kapott puszi egészen különös módon melegítette meg a szívemet. Hát még ha tudnám, hogy a balesetem óta minden nap itt volt!
- Kérhetek... egy kis... vizet? - annyi mindent szerettem volna, de úgy éreztem, mint ha krétaporral lenne tele a torkom, és az egész szám, nem kis erőfeszítést igényelt minden egyes szó.
- Mi... történt? - csupán ennyit kérdeztem, mielőtt még visszatért volna egy pohár vízzel. Bár az ájulásom előtti képek megmaradtak nagy vonalakban, ahogy az is dereng, hogy épp hozzá indultam aznap, de hogy hogy kerültem ide, vagy aztán mi történt... semmi.

••• ©

Vissza az elejére Go down

avatar
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Chatkép :

Keresem :
Kedvenc dal :
Rita Ora - Your Song
Tartózkodási hely :
↷ in the land of gods and monsters
Hobbi & foglalkozás :
↷ journalist



A poszt írója Suzanne Bishop
Elküldésének ideje Vas. Aug. 28, 2016 1:24 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3


to Tekergő
Azt hiszem, hogy nagyon is igaz a mondás, hogy a remény hal meg utoljára. Legalábbis a remény és az iránta érzett érzések miatt voltam talán csak képes arra, hogy kitartsak. Fogalmam sincs, hogy miként ment, hiszen 7 év nem rövid idő, de még se bántam egyetlen egy percét se. Talán kicsit magamat is hibáztattam azért, ami történt vele, hiszen ha azon az estén nem jött volna át hozzám, akkor nem ment volna azon az úton, akkor most nem esett volna baja… Talán részben az én hibám, amiért arra kellett mennie, amiért elérte őt a baj. Ezt pedig sose voltam képes elfelejteni, ez a mardosó bűntudat mindig ott élt bennem. Hol erősebben, hol pedig kevésbé erősen, hiszen a többi érzés sokkal erősebb volt bennem. Segíteni szerettem volna neki, mindegy hogy mennyi energiával vagy éppen mivel jár. Senki se tudja azt se, hogy milyen állapotban lesz, ha egyszer magához tér, de valahogy nem is akarok erre gondolni, hiszen csak az fog számítani, hogy újra közöttünk van. Aztán majd eldől, hogy mi lesz, de nem fogom magára hagyni. Az biztos.
A remény pedig könnyedén jelenik meg arcom rezdüléseiben, amikor meglátom, hogy a szeme is megmozdul. Mintha csak ki akarná nyitni, de még se menne neki teljesen. Finoman és gyengéden szorítom meg a kezét, hogy tudja itt vagyok, hogy van miért küzdeni és nincs egyedül ebben a küzdelemben, ahogy a többiben se lesz. Talán csak a fény zavarná? Hmm, lehet, hogy kicsit lejjebb kellene kapcsolnom a fényeket, de akkor ahhoz el kell engednem, most pedig nem akarom, amikor úgy néz ki, hogy végre kezd magához térni. Itt akarok lenni és erőt adni neki. Nem azt szeretném, ha a plafont látná meg, hanem engem, ha már más személyt nem tudok idevarázsolni neki, pedig megtenném, ha azzal segíteni tudnék a javulásában. Bármire képes lennék. Talán még magam sem gondoltam azt, hogy ekkora küzdés vagy éppen erő lakozik bennem, mint amik mellette jelentek meg, de ahogyan mondani szokták vannak olyan pillanatok és személyek, akikért megéri. S ő határozottan ilyen volt.
Szívritmus-jelző pedig könnyedén kezdett más dallamot játszani, ahogyan arcának a barázdái is megváltoztak. Aggódva tekintettem le rá, miközben picit le is ültem az ágya szélére, hogy az ölembe helyezhessem a kezünket, miközben a másikkal gyengéden simítottam végig arcán. Beszéltem hozzá, hogy küzdjön, hiszen küzdenie kell. Neki is akarnia kell visszatérni, nem elegendő, ha csak én vágyom rá…
Ajkai elváltak egymástól, de mintha a hang nem jött volna ki rajta. Már éppen mondani akartam, hogy ne beszéljen, amikor alig hallhatóan megszólalt, szinte néma suttogás volt.
- Igen, én vagyok az. Itt vagyok. – mondtam neki könnyes tekintettel, hiszen a könnyeknek is többféle jelentése van. Most talán a hitetlenkedés és a boldogság könnyei voltak, hiszen alig akartam elhinni azt, hogy tényleg magához tér. Annyira hihetetlen volt, mintha csak valami mesébe csöppentem volna. Féltem attól, hogy netán még mindig csak álmodok.
Türelmesen vártam arra, hogy a szemei kinyíljanak, de amikor láttam azt, hogy ez annyira nem egyszerű, akkor bármennyire is fájt, de pár pillanatra magára hagytam, majd odarohantam a kapcsolóra, hogy a lehető leghalványabbra állítsam a lámpákat. Mondhatni félhomályba borult a szóba, majd sietve ültem vissza mellé, a kezét újra megfogva, majd amikor sikerült valamennyire kinyitnia, akkor mosolyogva pillantottam rá.  
- Jó reggelt Tekergő! – szólaltam meg boldogsággal sugárzó arccal, még akkor is, ha egy-két könnycsepp végig gördült az arcomon. – El se tudod hinni, hogy mennyire hiányoztál. – mondtam neki sietve, majd nyomtam egy puszit arcára. – Hogy érzed magad? – halmoztam el egy újabb kérdéssel, pedig vélhetően még mindig alig tud beszélni. A kezét picit felemeltem, majd arcomhoz emeltem, mintha csak azt akarnám, hogy régi emlékek eszébe juthassanak, amikor végig simított az arcomon, majd egy apró puszit nyomtam a kezére is, mint valami idióta, mielőtt még visszapakoltam volna a kezünket az ölembe…
Szólni kellene az ápolónak is, de egyszerűen nem bírtam még se megmozdulni... Csak őt figyeltem úgy, ahogyan talán a gyerekek szokták nézni a legjobb dolgot az életükben, vagy mintha csak tündérmesébe kerültem volna…



•• 41 ©

Vissza az elejére Go down

avatar
Tündér •• akinek nem adtak valódi szárnyakat
Chatkép :

Kedvenc dal :
Take my hand and lead the way,
Out of the darkness and into the light of the day
Tartózkodási hely :
Mystic Falls
Hobbi & foglalkozás :
eating is a necessity but cooking is an art



A poszt írója Declan Collins
Elküldésének ideje Vas. Aug. 28, 2016 12:41 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3


to Suzie
Nem csak külső szemlélőként volt más a helyzet, hanem az én szemszögemből is... azt nem tudom pontosan megmagyarázni, hogy hogyan, vagy miért, de szinte biztosra vettem azt, hogy Suzie a közelben van. Ösztön? Megérzés? Magam sem tudom, egyszerűen csak éreztem, és ahogy eszembe jutottak a régi közös, együtt töltött pillanataink, csak egyvalamiben voltam biztos – nem akarom, hogy eltűnjenek. Túl régóta voltam egyedül, túl rég nem volt alkalmam társasághoz, és most, hogy akár a leghalványabb reménysugár is felcsillant, hogy ez megváltozzon, meg akartam ragadni és nem ereszteni. De vajon lehetséges egyáltalán? Vagy csak egy újabb gonosz játéka az elmémnek, az, hogy emlékeztet, mit veszítettem, miközben továbbra is fogolyként tart?
De nem, ezúttal talán másképp lesz... mint ahogy a törött pohár repedésein át szivárog a víz szép lassacskán, úgy mint ha az engem  körülvevő sötétséget is apró, áttünedező fénypászmák kezdték szabdalni. Akármennyire is dobogtatta meg a szívemet, a sötétséghez szokott szemem nehezen viselte, ez pedig a valóságban is kiült az arcomra, fájdalmas hunyorgás képében, miközben a szívritmus-jelző készülék ezeddig nyugodt, egyeneltes pittyegése is megváltozott, némileg felgyorsulva.
Szólni szerettem volna, felébredni, de egyszerűen képtelen voltam rá, mint ha mázsás súlyok nehezednének minden porcikámra, már az is roppant erőfeszítésbe került, hogy egyáltalán az ujjaimat meg bírjam mozdítani. Már ha sikerült egyáltalán, és nem csak képzeltem azt is. Már épp feladtam volna az egészet, hisz oly hiába való, amikor a sötétségen és a nagy némaságban egyre tisztábban kivehetővé vált egy hang... egy hang, ami oly ismerős volt, amit egyszer, régen úgy szerettem, és olyan sokszor hallottam... Suzie?
Az első néhány próbálkozásomból, hogy kimondjam a nevét, talán még akkor sem hallatszott volna semmi, ha egy tökéletesen csendes helyen vagyunk... nem egyszerű ám megszólalni úgy, hogy az ember torka kiszáradt, és 7 éve egy szót sem ejtett ki a száján, de akármilyen kényelmetlen is volt, tovább próbálkoztam, mígnem legalább egy néma suttogásra futotta, nem többre.
Ellenben a résnyire nyitott szemeimet bántóan zavarta a szoba neonfénye, így annak is kellett némi idő, mire egyáltalán újra próbálkoztam. Oly sokáig aludtam, vártam, hogy végre felébredjek, és mégis, most mégis olyan jól esik pihentetni a szemeimet. Hogy félek-e? Lehetséges... Attól, hogy mi vár rám, ha visszatérek a valóságba.
Így vagy úgy, de végül, ha már megszólalni nem is sikerült, a szemeim lassan csak kinyíltak, lomhán, álmosan hunyorogva, miközben igyekeztem ráfókuszálni a környezetemre – no és az előttem lévő leányzó arcára. Tényleg te vagy az, Suzie?


••• ©

Vissza az elejére Go down

avatar
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Chatkép :

Keresem :
Kedvenc dal :
Rita Ora - Your Song
Tartózkodási hely :
↷ in the land of gods and monsters
Hobbi & foglalkozás :
↷ journalist



A poszt írója Suzanne Bishop
Elküldésének ideje Vas. Aug. 28, 2016 11:35 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3


to Tekergő
Sokak számára teher általában meglátogatni a beteg ismerősüket, jó arcot vágni, úgy tenni, mintha nem fájna, de én egyiket se éreztem, vagy legalábbis nem úgy, mint az átlag. Amikor a napomat itt kezdhettem és itt érhetett véget, akkor mindig egy megfoghatatlan megnyugvást éreztem. Olyat, amit régebben, amikor láttam őt, amikor esetleg megölelt, mert éppen pontosan annyira elegem volt a világból, hogy egyetlen egy ölelése képes volt ezt megváltoztatni. Hiányzott, nem egyszer sírtam amiatt, mert még mindig nem tért magához, de egyetlen egy percre se adtam fel a reményt, ha másnak elfogyott, akkor adtam én a bennem lakozóból, de azt nem akartam, hogy az orvosok lemondjanak róla. Előtte sose akartam sírni, legalábbis igyekeztem mindig elrejteni a könnyeimet, még akkor is, ha nem láthatta, de talán hallja, vagy érzi, de nem egyszer rogytam le az ajtón túl a falnak támaszkodva. Főleg eleinte, amikor a mesterséges altatásból nem ébredt fel, azt mondták, hogy minden rendben lesz, de még se lett rendben. A napokból hetek lettek, a hetekből hónapok, míg végül már nem csak az évszakok változtak, hanem az évek is, de ő még mindig csak aludt, s ha néha meg is mozdult még se változott semmi se. Remény, csak ennyi maradt és kitartás, ahogyan talán egy kisebb harc is. Én harcoltam érte, ahogyan talán néha még magamért se, de mégis mi másért kellett volna harcolnom? Egyedül maradtam, de még se, hiszen ő itt volt, ahogyan az édesanyja egy másik kórházban, vagyis intézetben, de egyszer talán mind a ketten meggyógyulnak, legalábbis erősen kapaszkodtam mindig ebbe a gondolatba.


Hatalmasat dörgött az ég kint, mire még a villámok is különös rajzokat festettek az égboltra. Egy dolgot mindig is utáltam, már egészen gyerekkoromtól kezdve… Ha valaki megkérdezné, hogy miért is félek a vihartól, amikor ennyire dühösen zendül az ég, akkor nem tudnék felelni, egyszerűen csak félek. Ohh, emlékszem, hogy amikor erre rájött Declan, akkor miként reagált rá. Egy ideig cukkolt, de végül igazából magához ölelt és azt mondta, hogy nem lesz semmi baj….nem lesz semmi baj… Legalábbis hittünk ebben, hogy nem lehet semmi baj, míg végül az élet be nem bizonyította az ellenkezőjét is.
A mesélés pedig könnyedén jött. Jó lehet, hogy nem mindig mondtam el minden apró részletet, mert mi van akkor, ha tényleg hallja azt, amit mondok? Szerintem már így is szép fejmosást kapnék azért, hogy mi lett belőlem, vagyis nem amiatt, hogy újságíró vagyok, hanem sokkal inkább amiatt, mert az életemmel játszom minden egyes alkalommal, de aki bűnözőket akar elkapni, annak sose lesz veszélytelen az élete, viszont legalább mindig küzdöttem az életemért, ha bajba kerültem, hiszen ha én nem jövök, akkor ki jönne?! Már lassan azt se tudom, hogy mennyiszer ültem itt ebben a székben, vagy éppen mennyi történetet, esetleg csak könyvet meséltem neki, hiszen néha egy-egy könyv történetét is felolvastam neki, mintha csak együtt olvasnánk. Néha pedig itt szundítottam el az ágyára dőlve, aminek eleinte baromira nem örültek az orvosok és az ápolók. Sokszor el is küldtek, de idővel belátták, hogy felesleges lenne, mert akkor meg túl korán érkezem reggel… Mintha csak rájöttek volna arra, hogy nem akarok távol lenni annál többet, mint amit muszáj, hiszen pénz nélkül nehezen lehet manapság életben maradni és gondoskodni részben másokról, de még mindig úgy tartom, hogy a szeretet a legjobb módja annak, hogy gondoskodjuk valakiről.
Amikor megmozdul, akkor sietve kapom fel a fejemet, még akkor is, ha hirtelen kettőig se látok. A kezeim közé sietve fogom a kezét, miközben a szavak könnyedén hagyták el az ajkaimat. Nem akartam most arra gondolni, hogy ez talán csak egy újabb mozdulat, ami igazából nem jelent semmi változást a korábbiakhoz képest, de szerencsére… Szerencsére ez másabb volt és ez hamarosan számomra is nyilvánvalóvá vált. Az ujjait begörbítette, mire még nagyobbat dobbant a szívem, hiszen talán végre… talán most fog magához térni. A kezemet könnyedén fontam az övé köré, mintha csak biztosítania akarnám arról, hogy itt vagyok, míg a másik kezemmel arcát érintettem meg.
- Tekergő? – szólaltam meg alig hallhatóan, majd egy pillanatra a homlokomat homlokának döntöttem. – Ha hallasz, akkor kérlek küzdj! Küzdj azért, hogy újra velünk lehess… - kérleltem őt szinte könyörögve, miközben egy pillanatra se húztam el a kezemet, inkább csak hagytam neki azt, hogy belekapaszkodjon. Itt vagyok, és itt is leszek. – Szükségem van rád… - majd egy újabb puszi landolt a homlokán és reménykedően figyeltem őt… Muszáj volt abba az apró segélykérésnek beillő mozzanatba kapaszkodnom, hogy itt az idő… 7 év után itt az idő arra, hogy visszatérjen közénk…



•• 41 ©

Vissza az elejére Go down

avatar
Tündér •• akinek nem adtak valódi szárnyakat
Chatkép :

Kedvenc dal :
Take my hand and lead the way,
Out of the darkness and into the light of the day
Tartózkodási hely :
Mystic Falls
Hobbi & foglalkozás :
eating is a necessity but cooking is an art



A poszt írója Declan Collins
Elküldésének ideje Vas. Aug. 28, 2016 10:40 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3


to Suzie
Álmodtatok már valaha?
Biztosra veszem, hogy igen, mert mindenki szokott álmodni. Talán nem ismeretlen az olyan álom sem, amikor tisztában vagy vele, hogy ez nem a valóság, de ennek ellenére mégis képtelenek vagytok szabadulni belőle? Nos, igen, ugye, hogy ilyen is volt már? Ahol a tér és idő határai teljesen összemosódnak, a fizika törvényeit is elfelejtheted, mint ha egy homályos tejüvegen keresztül próbálnád nézni a valóságot, de hiába, mert csak elmosódott foltok, és apró hangfoszlányok azok, amik eljutnak hozzád. Már amikor egyáltalán álmodsz, és nem terít maga alá a végtelen sötétség.
Ha akarnám, is képtelen lennék megmondani, hogy mióta tart nálam ez az állapot, az időérzékemet már rég elvesztettem, ráadásul semmilyen támaszom nincs, ami segítene bármi konkrétumot meghatározni ebben a többnyire tudattalan állapotban. A kezdetekben azonban még rosszabb volt, még ennyi sem, mintha egy sötét, ablaktalan szobába zártak volna, egyedül a saját gondolataimmal, érzéseimmel, félelmeimmel, én pedig alig vártam, hogy bármi apró kis jelet is kapjak a külvilágból, mielőtt teljesen becsavarodnék. És sok-sok idővel később teljesült is a kívánságom, igaz, ez a meghatározhatatlan kulimász, amit kaptam, nem sokat segített... csak még inkább erősítette bennem az érzést, hogy igen, létezik az a másik világ, ahol eddig éltem, de csupán minimális jeleket vagyok képes fogadni felőle, semmi konkrétot, ráadásul továbbra is képtelen vagyok kitörni innen...
Álmomban bejártam a végeláthatatlan tereket, hogy megtudjam, van-e valahol határa, széle, de akárcsak az univerzum, ez is végtelennek bizonyult... sőt mi több, hiába haladtam egy irányba, akár egy örökkévalóságnak tűnő ideig, végül mégis úgy tűnt, mint ha egy tapodtat sem mozdultam, mint ha csak délibábokat kergettem volna. Felmerült bennem az is, hogy ezek után minek fárasztanám magam? De hamar beláttam, hogy bár értelme nem sok van, legalább ennyivel is lekötöm magam. Kiábrándító helyzet, igaz?
Csak hogy a végtelen unalmat megtörje valami, néha-néha törtek rám különös megérzések, gondolatfoszlányok, ám később logikusan végiggondolva be kellett látnom, magam sem értem, honnan jöttek, hisz egyáltalán nem rám vallanak... ezúttal tényleg kezdenék becsavarodni?


A külvilág szemével nézve ez a nap sem más, mint a többi. Ha egy idegen elsétálna a kórtermem ajtaja előtt azt hihetné, hogy csak békésen szundikáló, pihenő beteg vagyok, aki pusztán gyenge ahhoz, hogy a balesete után gyógyulva egész nap ébren legyen... leszámítva, hogy e főbejárat ajtaján a „Rehabilitációs osztály, Kómás betegek” felirat díszeleg, én pedig évek óta nyomom ugyanazt az ágyat.
Idén már hetedik éve, hogy ide kerültem. Miután a sérüléseim olyan súlyosak voltak, hogy az orvosok úgy döntöttek a műtőasztalon, mesterséges kómába helyeznek, hogy jobb esélyeim legyenek a túlélésre, a megérzésük bejött – azzal azonban nem számítottak, hogy amikor két héttel később megpróbáltak felébreszteni ebből az állapotból, kudarcot vallottak, én pedig ismét kómába estem, ezúttal a testem döntésére, amiből ők is képtelenek voltak kirángatni. Nem maradt hát más megoldás számukra, mint várni, és várni, miközben a különböző gépek és infúziók tartottak csak életben. Eleinte még egész bizakodóan álltak hozzá, hogy visszatérek még, ám miután egy évvel később még mindig változatlan volt a helyzet, a szüleimmel is közölték a hírt.
Bár nem volt szívük azt kérni, hogy kapcsolják le a lélegeztető gépemet, de innentől kezdve már ők sem jártak be naponta, arról pedig még csak tudomásom sem volt, hogy hogyan hullott eztán még inkább darabjaira a családom.
A mai nap sem volt más, mint bármelyik az elmúlt években. A szokásos nővér jön, hogy elvégezze a vizsgálatokat, beadja a gyógyszert, kicserélje az infúziós tasakot, majd átfordítson a másik oldalamra, hogy amennyire lehet, elkerüljük a felfekvéseket, majd néhány órára eltűnjön, és ismét kezdje az egészet előről. Békés az egész osztály, a kórterem csendjét csak a szívritmusjelző készülék egyenletesen pittyegő, tompa hangja töri meg egészen addig, amíg látogató nem érkezik, hogy beszámolójával elnyomja a gépek hangjait, egészen addig, mígnem ő is álomra szenderül.
Néha-néha apróbb mozdulatok, rezdülések előfordulhatnak a kómában fekvő betegek esetében, ám ezek csupán reflexszerű izommozgások, semmi tudatos nincs bennük az aggódó hozzátartozók nagy bánatára. Amikor az apró kezek között pihenő ujjak néhány perc elteltével újra és újra alig láthatóan megmozdulnak, lassított felvétel módjára görbítve az ujjakat ívbe, mint ha csak az őt tartó kézben próbálna megkapaszkodni valami olyasmi, akár egy kétségbeesett, néma segélykiáltás... Ez azonban olyasvalami, amire egyszer sem volt korábban példa az elmúlt hét év alatt.


•• Tökéletes :3  41 ©

Vissza az elejére Go down

avatar
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Chatkép :

Keresem :
Kedvenc dal :
Rita Ora - Your Song
Tartózkodási hely :
↷ in the land of gods and monsters
Hobbi & foglalkozás :
↷ journalist



A poszt írója Suzanne Bishop
Elküldésének ideje Vas. Aug. 28, 2016 12:06 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3


to Tekergő
Elkéstem, nincs látogatási idő már, de az nem lehet, hogy az egyik nap ne jutnék be hozzá. Nem, sose hagytam ki egyetlen egy napot se. Sőt, legtöbb esetben még reggel, munka előtt is bementem hozzá, hiszen minden egyes nap abban reménykedtem, hogy magához fog térni és akkor nekem ott kell lennem. Fogalmam sincs, hogy miként fogom elmesélni neki, hogy mi történt a családjával. Néha még az újságba se könnyű egy-egy borzalmasabb vagy éppen fájdalmasabb cikket megírni, akkor a legjobb barátodnak, aki mindig is túl közel állt hozzád miként mondanád el, hogy a testvére öngyilkos lett, az apja eltűnt, az édesanyja meg összeomlott? Nem, valahogy képtelen vagyok rá, hiszen ha magához tér, akkor a felépülése a legfontosabb, majd pedig utána az igazság, vagyis gondolom. Az édesanyját is gyakran látogatom és mesélek Declanról, hogy miként van vagy éppen mit mondanak az orvosok.
„Feladták volna…” Én viszont sose, már az se érdekel, hogy a fizetésem részben erre megy el, hogy őt kezeljék, ahogyan az édesanyját. Számomra már csak ők maradtak, mint család. Az édesapámat tinédzserként veszítettem el, amikor kiderült a hazugsága, akkor többé nem bírtam ugyanúgy nézni rá. Ketten maradtunk édesanyámmal, de őt pedig elvitte időközben a rák… Mintha csak az élet rajtuk keresztül bosszulná meg azt, hogy túl veszélyes vizekre eveztem újságíróként, de el akarom azokat is kapni, akik idejutatták Declant.
- Kérem, engedjen be! Tudom, hogy elkéstem, de látnom kell! – mondtam szinte könyörögve és éreztem, ahogyan egy könnycsepp vegyül az ázott külsőm mellé, de most még a fránya kint tomboló vihar se érdekelt. – Csak én maradtam neki! Talán magához fog térni, nem szalaszthatok el egyetlen esélyt se arra! – tettem még hozzá. Vélhetően nem festettem jól, mert az ápolónő nem vette le rólam a tekintetét. Végül sóhajtott.
- Rendben van, Miss Bishop, de csak azért, mert tudom, hogy mindig itt lebzsel, ha teheti. Csodálom a kitartását. – s a végére mintha egy kisebb elismerés is csendült volna a hangjában. Láttam sok családot már itt darabokra hullani, ahogyan mosolyogni és megkönnyebbülni is...
Sietve vettem el a törülközőt, amit felém nyújtott, majd a hajamra mutatott. Én pedig értettem a célzást. Gondolom teljesen ázott verébként néztem ki, de így jár az, aki esernyő nélkül rohangál a viharban. Sietve töröltem meg a hajamat, majd amikor megálltunk az ismerős ajtó előtt, akkor sietve öleltem meg őt, mielőtt beléptem volna.
- Köszönöm! – csak ennyit súgtam, majd sietve landolt a táskám az egyik székben, hogy a másikat közelebb húzzam egészen az ágyig és ott foglaljak helyet.
- Szia Tekergő! – szólaltam meg kedvesen, majd mielőtt leültem volna egy puszit nyomtam a homlokára. – Remélem tudod, hogy nagyon hiányzol, ahogyan az is, hogy kritizáld a főzéstudományomat. Ha régebben megtetted, akkor most még inkább megtennéd. Bocsánat, hogy késtem, de tudod megint sikerült bajba kevernem magam… - kezdtem bele a történetbe, ahogyan szoktam, majd meséltem az édesanyjáról is, hogy kicsit jobban van és reménykedünk abban, hogy hamarosan ők is láthatják egymást. Fogalmam sincs, hogy mennyi lehetett az idő, de végül a fejem az ágyon landolt, ahogyan mellette ültem és sok nap után elnyomott az álmosság. Álmodtam, újra gyerekek voltunk, vagyis annyira nem fiatalok, de emlékeztem minden apró mosolyra, szóra, vagy csal arra, amikor eltakartam kezeimmel a szemeit, mert nem láthatta a születésnapi tortát, vagy éppen meglepetés bulit szerveztem az ő bosszúságára, de persze végül annak a partinak is örült. Túl tökéletes volt, aztán mintha egy érintést éreztem volna meg. Sietve kaptam fel a fejemet, a szobát még mindig csak a neonfények világították meg, hiszen még nem kelt fel a nap se.
- Declan?! – szólaltam meg álmosan, de reménykedően, mintha csak abban reménykednék, hogy nem csak képzeltem. Sietve fogtam aprócska kezeim közé a kezeit. – Én vagyok az Suzie… - egy pillanatra se vettem le róla a szemeimet. Kérlek, kérlek…


•• Remélem kezdőnek jó lesz!  41 ©

Vissza az elejére Go down

avatar
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Chatkép :

Keresem :
Kedvenc dal :
Rita Ora - Your Song
Tartózkodási hely :
↷ in the land of gods and monsters
Hobbi & foglalkozás :
↷ journalist



A poszt írója Suzanne Bishop
Elküldésének ideje Szomb. Aug. 27, 2016 11:19 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3

Kóma idején Declan "otthona"
Vissza az elejére Go down




A poszt írója Sponsored content
Elküldésének ideje
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3

Vissza az elejére Go down
 

13. kórterem

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
3 / 3 oldalUgrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Vámpírnaplók Szerepjáték :: Itt élünk mi
- járd körbe városainkat -
 :: Mystic Falls :: Belváros :: Kórház :: Kórtermek
-

Friss reagok
- lelked hangjai -






Álarc nélkül
- itt vagyunk -





Jelenleg 18 felhasználó van itt :: 3 regisztrált, 0 rejtett és 15 vendég :: 2 Bots
A legtöbb felhasználó (77 fő) Kedd Jún. 23, 2015 10:38 pm-kor volt itt.

Fajaink aránya
● ● számokban a valóság ● ●

csoportok ●
Ffi
Ember •
27
18
vámpír •
26
19
ősi vámpírok •
5
7
Vadászok •
8
9
Boszi / mágus
31
16
Farkas •
17
20
hibrid •
3
3
vámpírboszi •
14
6
Animágus •
3
2
dhámpír •
4
2
tündér •
2
2
Farkasboszi •
6
2
druida •
2
3