≫Mesélj nekem egy még ismeretlen történetet...  ≪ Már vámpír voltam, mikor útjaink keresztezték egymást. Azt gondoltam, te is csak egy egyszerű földönfutó vagy, akinek nem maradt se anyja, se apja. Egyetlen esélyed a túlélésre, ha az utcákat járva próbáltál nemesekhez férkőzni, és megfosztani őket vaskos tárcáiktól. Nem is csoda, hogy megéltél ebből, a küllemed bizalmat keltő volt, annak ellenére, hogy büdös, koszos rongyokat voltál kénytelen hordani.
Megfogtad az isten lábát, mikor engem próbáltál kizsebelni. Eleinte nem tudtam, miért is könyörüljek meg rajtad, végül mégis meghagytam az életedet. Ma már egy pillanatig sem bánom, hogy átváltoztattalak, és egy jobb életet adtam neked ezzel együtt. Bátorságod, pimaszságod nem ismer határokat, mérföldköveket, önmagadat adod, pontosan ezért váltak külön útjaink közel egy évszázad elteltével. Már magam sem tudom, mely évben találkoztunk utoljára, régen volt, ez az egy biztos. Rád bíztam viszont valamit előtte, s pontosan ebből vált nyilvánvalóvá számodra, hogy én sosem adok úgy, ha nem kapok cserébe semmit. Önzőbb, kegyetlenebb vagyok minden általad ismert vámpírnál, és eleinte azt gondoltad, te képes leszel ezt kezelni, végül belefáradtál abba a brutalitásba, amelyben éltem. Két dudás nem fér meg egy csárdában, ahogy mondani szokás, ám hálás voltam, amiért erre a döntésre jutottál, és egyik napról a másikra kisétáltál az életemből. Önmagam szembeköpése lett volna, ha hangosan is kimondom, hogy már nem egyszerű bajtárs, alattvaló szerepét töltötted be az életemben, hogy ennél már sokkal többet jelentettél... miután elmentél, ténylegesen kikapcsoltam az érzéseimet, nem voltam hajlandó megadni még egy férfinak azt a tudatot, hogy elcsavarta a fejemet. Hiszen sosem tiszteltem egyiküket sem... kivéve téged.