Share | 

avatar
Dhámpír •• enyém az örök ifjúság és szépség
Chatkép :

Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
■ ■ mystic falls ■ ■
Hobbi & foglalkozás :
■ ■ surgeon ■ ■
Humor :
■ ■ sarcastic ■ ■



A poszt írója Mark Greene
Elküldésének ideje Pént. Júl. 06, 2018 5:37 pm
Ugrás egy másik oldalra

to my daughter

- Az irodámat tudod, merre van, ha orvosra lenne szükséged. – Vigyorodtam el, hallva a sóhajtását. – De mondd csak, minden kollégád ennyire türelmes a pácienseivel? Mert ha igen, soha nem akarok pszichiátert látni. – Pár pillanat alatt átfutottam egy papírt, ami az aláírásomra várt az asztalomon. Örültem annak, hogy a legtöbb esetben nem kellett kínos csönddel birkóztunk és képesek voltunk úgy beszélni, mint a régi ismerősök. A tényleges megismerkedésünkkor, a kapcsolatunk elején néha nem igazán tudtam, hogyan kellene vele viselkednem… túlzás lenne azt állítani, hogy ismertem, de megpróbáltam figyelemmel kísérni a gyerekkorát, a kamaszos lázadásait és az életének nagyobb fordulópontjait a háttérből. Az anyja nem akarta, hogy az élete része legyek és én félig-meddig tiszteletben tartottam a kérését. Mégis hogyan várhatta el, hogy ne foglalkozzak a saját lányommal? Így amikor eljött az idő, léptem és Raven meglehetősen jól fogadta, legalábbis nem állított belém egy karót üdvözlésképpen, amit felettébb értékeltem. Felnőtt nő volt és bár túl voltunk pár beszélgetésen, nem kellett vele úgy viselkednem, mint egy kislánnyal és ez egészen megkönnyítette a dolgomat.
- Szóval te csak a teher alatt nő a pálma-elvet alkalmazod a gyakornokaidon? Értem én. – Bólintottam. Vannak, akiket istápolni kell és olyan személyek is lézengenek a világban, akiknek a nyomás jelentette a motivációt. Az én kezem alatt is megfordultak a legkülönbözőbb emberek és amikor bevállaltam, hogy gyakornokokat fogadok, nem gondoltam volna, hogy a velük való megfelelő bánásmód kialakítása lesz a munka oroszlánrésze. Könnyen azt hihetnénk, hogy egy pszichiáternek könnyebb dolga van, mint egy sebésznek, akinek lényegében kevésbé kellene foglalkoznia az emberi lélekkel, de a lányom az élő példa, hogy nem így van. – Tehát nem is kedveled. Az ég áldja szerencsétlent. – Csak félig-meddig gondoltam komolyan. Raven-nek megvan a maga stílusa, amit nagyon lehet kedvelni vagy bődületes módon utálni. Én lehet, hogy elfogult voltam, de az előbbi csoportba tartoztam. Örültem annak, hogy megáll a saját lábán, nem retten meg semmitől és akár egy háborút is képes lenne megnyerni egyedül. Szép, okos, öntörvényű és tudja, mit akar. Büszke voltam rá.
Felhörpintettem a még reggel itt hagyott kávémat. Szükségem lesz egy újabb adagra, a Raven által emlegetett ebéd megfelelő lesz a koffeinpótlásra. – Mehetünk. Van a közelben egy étterem, oda szoktam járni, ha van időm kiugrani. – Az órámra pillantottam. Ha van időm, ha nem, a mai napnak ezt a részét a lányomnak szentelem. Jelenleg senki sem várt arra, hogy felnyissam, szóval kinyitottam az iroda ajtaját és magam elé engedtem Raven-t. – Közben mesélj, a férjed merre jár?


folytasd valahol, kislányom 40  || ©
Vissza az elejére Go down

avatar
Dhámpír •• enyém az örök ifjúság és szépség



A poszt írója Raven Greene
Elküldésének ideje Szer. Május 16, 2018 1:46 pm
Ugrás egy másik oldalra

Mark & Greene


Türelmesen várakozok amíg apám megérkezik, és unalmamban csigákba tekertem már a hajam is, az ujjim köré, de azt hiszem ennyi idegesítő rossz szokás még nekem is beleférhet az életembe, és amikor nyílik az ajtó, megkönnyebbülök hogy nem valami idióta nyit be, hanem Mark. Néha még furcsa nekem, hiszen nemrég ismerkedtem csak meg vele, és még nem mindig tudom hogy hogyan kezeljem, és az apa szó nem mindig esik a nyelvemre, így néha kicsúszik a számon hogy Mark, de azért dolgozom ezen hogy ne legyen kínos egyikünknek sem. Bár megbeszéltük hogy nem sértődik meg ezen, tudom milyen tud lenni ez, ha valaki elvár valamit, és mégsem kapja meg, sokszor nem is a saját hibájából. Itt például anyám volt a kardoskodó hogy nem kell hogy része legyen az életemnek és apa nélkül nőttem fel, akit viszont érdekeltem volna.
Felállok ahogy elmosolyodik és megölelem. Most nekem is jól esik a gesztus és a vállába mormogom bele a válaszom.
-Nem tudom, lehet hogy az leszek. Ennyi gyökeret mint ma… rég jöttek össze egy napon belülre, és még a kedvenc órám is megállt… ki kellett mennem elemet cseréltetni – panaszkodom, de elengedem és visszatelepszem a székre, és onnan fürkészem kék pillantásommal a doktort.
-Elüldözni? Én? Hát miket nem gondolsz?! – kelek ki magamból nevetve, mert hát el nem üldöztem de keményen idomítom őket. Bár hajlamos vagyok rá, és volt már olyan gyakornokom aki sírva mondott fel, de olyan is aki viszont azóta is vissza vissza jár, holott már maga is kezdő pszichiáter. Nem a gyakornoki státusszal van bajom, hanem ha valaki egy idióta és nem képes alapvető dolgokat megjegyezni.
-Még nem menekült el, de lehet hogy új után kell néznem majd. Nem különösebben érdekel – vonom meg a vállam elegánsan és kissé nemtörődöm módon, mert tényleg nem zavar ha jönnek mennek. Akit bírni fogok azt úgyse engedem el.
-Mint mondtam az órám, aztán egy dupla terápiás beszélgetés, és nem jó a kávéfőzöm sem az irodában de már szerelik de ettől még nekem nem jutott belőle… szóval most éhes vagyok, álmos vagyok és kávéra van szükségem és mielőtt felégetném a fél várost, gondoltam beugrom, hátha kijössz velem ebédelni – meresztek rá kiskutya szemeket. Tudom hogy nem tud ellenállni nekem. Tudom hogy szeretne a kedvemben járni, és néha galádul ki is használom ezt, de hát… ha nem tetszik neki úgyis nyilván szólni fog. Nem féltem az apámat hogy megfulladna a saját véleményétől.

Vissza az elejére Go down

avatar
Dhámpír •• enyém az örök ifjúság és szépség
Chatkép :

Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
■ ■ mystic falls ■ ■
Hobbi & foglalkozás :
■ ■ surgeon ■ ■
Humor :
■ ■ sarcastic ■ ■



A poszt írója Mark Greene
Elküldésének ideje Pént. Ápr. 20, 2018 10:37 pm
Ugrás egy másik oldalra

to my daughter

Kevés olyan napom volt, aminek már reggel alig vártam a végét. A mai ilyen volt. A beérkezésemkor azzal vártak, hogy az egyik, tegnap műtött betegem nem érzi jól magát: kiderült, annyira nem volt jól, hogy ismét a műtőben végezte, ahol három órát töltöttünk el. Alig, hogy kijöttem a műtőből, hírt kaptam, miszerint a beteg, aki azt kérte, hogy mindent vegyünk ki belőle, ahová átterjedt a rák, meghalt, ezért fel kellett készítenem a nemrég kezdett gyakornokomat arra, hogyan közölje a családdal a rossz hírt.  Néha még én is hajlamos voltam elhitetni magammal, hogy halhatatlanként sokkal könnyebb az orvoslás, hiszen nekem nem kell szembenéznem a halállal, csupán meg kell tanulnom kezelni, hogy a körülöttem lévők bármikor elköszönhetnek az életüktől, de nem így van.. az, hogy nekem nem fog leállni a szívem egy elzáródott ér miatt vagy éppen storke-ot sem fogok egyhamar kapni, csak megnehezített a dolgom. Szerencsére, amikor az egyik ápoló odaszólt nekem, hogy a lányom az irodámban vár, elszálltak a borús gondolataim. Belekortyoltam a kávémba és mosolyra húztam a számat, ahogy benyitottam az ajtón. Ő nem olyan régen tudta, hogy a születése óta figyeltem rá, nyomon követtem az életét, akkor is, ha nem voltam annak igazán része és az anyja szinte megtiltotta, hogy keressem a kapcsolatot vele. Nem voltam jó apa-alapanyag és most sem jelenthetném ki, hogy indulhatnék az év apja címért, de próbálkozom. Már amikor Raven és a temperamentuma társaim ebben.
- Zavarni? Csak nem beteg vagy? - Kérdeztem rá a szócskára, ami egyből feltűnt, majd magamhoz öleltem. Raven sohasem zavarna, ha pedig igen, akkor sem mondanám meg neki. Őt pedig egyáltalán nem zavarná, ha zavarna, tehát teljesen felesleges volt lefutni ezeket az udvariassági köröket.
- Gyakornokból nekem is kijutott mára. - Nekem nem volt vele semmi bajom, de azt tudtam, hogy Raven nem igazán szereti, ha foglalkoznia kell valaki mással, aki nem azon a fordulatszámon pörög, mint ő. - De ugye te nem üldözted el a tiédet? - Kissé jelentőségteljesen pillantottam rá. Hajlamos volt a túlzásokra: ezt valószínűleg tőlem örökölte. - Mi volt olyan rémes? Azt hittem, hogy az emberek panaszkodását hallgatni felemelő érzés. - Dőltem hátra a székben. Néha, sőt sokszor igazán csodálkoztam azon, hogy a pszichiáter szakmát választotta.


40  || ©
Vissza az elejére Go down

avatar
Dhámpír •• enyém az örök ifjúság és szépség



A poszt írója Raven Greene
Elküldésének ideje Kedd Ápr. 10, 2018 6:51 pm
Ugrás egy másik oldalra

Greene & Greene

 A város nyugodt, nem tudom mikor láttam ennyire kihaltnak a naptáramat és az előjegyzett páciensek hiányát, mindenesetre csöppet sem sírok miatt, sokkal inkább itt az ideje hogy én is felkeressem a magam orvosát, aki történetesen az apám. Nem habozok sokat, rábízom a titkárnőmre hogy vegye fel aki jönni akar, de mára ne merjen senkit írni és felhívni, mert kiteszem a szűrét innen. Nem, nem vagyok ingerült, csak egy egészen kicsikét, amolyan nehéz napok, de nem éppen olyan értelemben ahogy más nők gondolnák. Ha még csak az lenne!
A dhámpírságom átka, hogy egyszer fent, máskor lent, de most nagyn nagyon lent vagyok, és ilyenkor néha még saját magam is nehéz elviselnem, és minden tiszteletem Rezzoé aki még nem akart elválni tőlem. Vele majd csak este találkozom, mert valamerre elvan, így hát.. Felkapom a fekete blézerem ami remekül illik a fekete szűk ceruzaszoknyámhoz, és kis körömcipőmhöz. A blézer alatt egy krémszínű felsőt viselek csak, kissé csónaknyakú megoldással, de meg is őrülnék ha mondjuk garbó lenne. Megfulladnék.
Szerencsére apám rendelője sincs messze, mert a kórházban rendel (jó, dolgozik) és úgy döntök odamegyek, hátha ki tudom csalni egy kávéra vagy ebédre vagy akármire, nem érdekel! Szükségem van egy értelmes emberre ma, mert a végén még kibújik a rosszabbik énem, és a városnak annyi lenne. Azt meg hát nem kellene azért. Bár néha nagyon is vonzó a gondolat, és a kis hangocska mondogatja hogy hadd égjen a város.
Elhessegetem az ilyen gyilkos szándékaim és felpillantok a kórház nagy és baljós épületére. Nem szeretem a kórházakat, túl sok halált hordoznak és valahogy... nem keltenek bennem jó érzéseket.
Ismerik már a fejem, így nem akadályoznak meg hogy megkeressem az épület legjobb sebészét, és letelepszem az irodájában. A nővérke szerint pár perc, és tényleg nem várok sokkal többet mikor benyit. Persze már hallottam hangját a folyosón is.
- Szia! Remélem nem zavarlak. Éppen erre jártam, gondoltam benézek, ráérsz-e éppen - mosolygok rá, ahogy belép és felállok hogy megölelhessem. Amennyire nem kedveltem eleinte, annyira jóba lettünk most, pláne hogy ő is az, ami én, és így elvileg tud nekem segíteni. Kivéve ha rossz napja van, akkor maximimum ketten gyújtjuk fel a várost.
- Milyen napod volt? Hosszú? Nekem rémes. Ma valahogy senki nem ismerte a pontosság fogalmát és még egy gyakornokom is volt, szerencsére az nem sokáig - sóhajtok fel, ahogy újra letelepszem a vendégszékre.

Vissza az elejére Go down

avatar
Dhámpír •• enyém az örök ifjúság és szépség
Chatkép :

Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
■ ■ mystic falls ■ ■
Hobbi & foglalkozás :
■ ■ surgeon ■ ■
Humor :
■ ■ sarcastic ■ ■



A poszt írója Mark Greene
Elküldésének ideje Hétf. Júl. 31, 2017 10:34 pm
Ugrás egy másik oldalra

Quinn && Mark
Láttam rajta, hogy nem tetszenek neki a szavaim, a tekintetéből kiindulva két lehetőség állt előttem: megvárom, míg megsértődik és rám szakajtja az apokalipszist, amiből nehezebb lesz kiszabadulni, mint poroltóval nekivágni a pokolnak vagy engedek neki, ő elmosolyodik, nyeregben érzi magát, én pedig megteszek minden tőlem telhetőt annak érdekében, hogy ne pusztuljak bele ebbe a mosolyba. Quinn-el nagyon vigyázni kellett, mert hangulatember volt, mindemellett a kiismerhetetlenségéről könyvet lehetett volna írni, ezért egyáltalán nem volt könnyű dolgom, amikor arra vállalkoztam, hogy megpróbálom elkapni az éppen aktuális lelkiállapotának megfelelő fonalat. Annak ellenére, hogy néha legszívesebben elküldtem volna melegebb éghajlatra ezen viselkedése miatt, éppen ezt a szeszélyességet és impulzivitást szerettem benne. Ha kiszámítható és unalmas lett volna, egy olyan nő, akinek minden gondolatát és cselekedetét előre lehetett volna vetíteni, soha nem figyelek fel rá.
- Régen is ez volt a problémád. Hogy mindig félreértettelek. – A térdére csúsztattam a tenyeremet. – Pedig te is nagyon jól tudod, hogy mindenkinél jobban ismerlek, csak szeretnéd elhitetni velem és magaddal is, hogy nem így van. – Összevontam a szemöldökeimet és elvéve róla a kezeimet hátradőltem a székemben. A látvány vizslattam, azon gondolkoztam, hogyha nagyon megerőltetném magam, mennyi ideig tudnék ellenállni a varázsának, de sajnos még megsaccolni sem voltak képes. Kezdtem kijönni a gyakorlatból és volt egy sejtelmem, miszerint Quinn a zsigereiben érezte, mikor estem ki a formámból és voltam befolyásolható. Szívesen megfojtottam volna, mert ilyen képességgel rendelkezett és nem volt rest kihasználni az előnyét.
- Azt hiszed, a szívemre venném, ha a semmiért jöttél volna el idáig? Senki sem hívott, édesem. – A hangom nem volt bántó, egyszerűen tényeket közöltem. Ahhoz, hogy durván beszéljek vele, sokkal elviselhetetlenebbül kellett volna beszélnie és most nem ebbe az irányba tartottunk. Tetszett a lelkesedése, a kérlelése, imponált nekem. Rontsam el a szórakozását és dobjam el magamtól a lehetőséget a kikapcsolódásra? Quinn hirtelen egy felsőbb hatalom által küldött fényben tűnt fel, ehhez hozzácsapódott a kérlelése és az a nézés, ami vetekedhetne egy újszülött kismacska tekintetének ártatlanságával.
– Rendben, legyen! – Adtam meg magam lecsapva az ujjaim között forgatott papírlapot az asztalra. – Aztán ha már úgyis a kórházban fogsz dolgozni, holnap reggel nyolckor itt legyél és ülj neki a papírmunkának. Elrángattál az asztal mellől, tartozol ennyivel – Kitoltam magam alól a széket, felálltam és felé nyújtottam a kezem. – Egyetlen órát kapsz. Ez alatt el kell mondanom, miért jöttél ide, miért pont most és mikor mész. Semmi kertelés, arra most nem vagyok vevő. – Kötöttem ki. Úgysem fog hallgatni rám, mégis melyik univerzumban jönne el a pillanat, amikor a hercegnőm azt teszi, amit mondok? – Rám bízod magad?

Ha gondolod, a következőt írhatod valamelyik étterembe. Wink

   :mer:  ● ● coded by elena
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szomb. Júl. 29, 2017 1:37 am
Ugrás egy másik oldalra


mark & quinn
miss me?

A legkevésbé sem tetszett, hogy nem fogadta el az ajánlatomat. Sőt, mi több csak felbosszantott, hogy mégis mi lett belőle. Kedvem lett volna megkérdezni, hogy ki volt az a hárpia, aki ezt tette vele, ámde talán nem is kell annyira messze mennem, hogy megtaláljam azt a libát. Hisz Mark nem ilyen volt, hanem ennél jóval vadabb. Te jó ég, még nézni is szörnyű!
Késként fúródtak belém szavai, amiket a magamhoz méltó némasággal hallgattam végig, ámde ekkor karjaimat elvontam tőle, talán ez jelezte a nemtetszésemet a dolgok iránt. Sőt, egyelőre homály volt a fejemben. Egyelőre azt sem tudtam pontosan, hogy mit is feleljek erre az egészre, De persze, mindez még nem fog engem megállítani, hanem csak az átlagosnál nehezebb dolgom lesz őt kirántani a jelenlegi kerékvágásából. Ettől eltekintve azonban még mindig nem nyugodtam bele szavaiba, sőt, egye feszültebbé tett.
Alsó ajkamba haraptam idegesen, s mellkasom előtt fontam össze mindkét karomat ahogy a vele szemben lévő falnak dőltem neki háttal. Lehajtottam a fejemet, hogy csak a parkettát bámuljam, hisz most fontos volt, hogy lekössem magamat valamivel mielőtt még ráborítanám az asztalt. Márpedig az nem lenne túl szerencsés, hiába érdemelné már meg.
Ki is az a liba? Csak ez a kérdés kavarog fejemben, nem fér bele más semmi. pedig azt hittem, hogy most Markkal fogok tönkretenni más életeket, nem pedig egyedül. Ez így nem muris!
- Mark, te engem félreértesz! - óriási fordulatot véve egyszerűen csak háborodottan kapom jobb tenyeremet a mellkasomhoz.  - Mindössze csak egy vacsorára hívtalak el. Miből gondolod, hogy már most belerángatnálak mély vízbe? - Kincsem, ha nem ellenkeznél már belerángattalak volna épp úgy, mint egy szirén aki a húsodra éhezik. -  Ennyit igazán megtehetnél értem, hiszen nem a semmiért utaztam el idáig. Kérlek. - Nem volt szokásom parancsolgatni, ám jelen esetben mindez inkább annak hatott. Kimaradt némi idő, és szeretném mindazt bepótolni. Tudom, hogy valamilyen szinten vágyik a társaságomra, ámde az én kedvesemnek nem túlzottan erőssége az, hogy parancsoljon önmagának.
- Különben is lassan ránk esteledik. Mindössze csak egyetlen egy órát kell velem a mai napon kibírnod, ha eljössz velem. Egyetlen egy órát. - Finoman mutatom fel egy pillanatra mutatóujjamat, hogy nyomatékosítsak benne mindent.  Azt fogok veled tenni, amit csak akarok. Régebben könnyebben ment az irányításod, most azonban nehezebben de ez még nem jelenti azt, hogy sokáig ellenállsz majd nekem. Ez nem te vagy, Mark. Te csak megakarsz felelni egy olyasvalakinek, aki nem hozzád való. Te nem gyengédségre születtél, hanem vadságra; az igazi életre, ami a tiéd lehet ha velem tartasz.
- Na, gyere! Hamar túl leszel rajt, ígérem. - Kedvesen sétáltam oda hozzá, miközben két tenyeremmel megérintem a bal, izmos karját, hogy felhúzzam őt magamhoz. - Csak egy vacsora. Különben is éhen halok. - Poént és minden manipulációt félretéve valóban éhes vagyok.
Vissza az elejére Go down

avatar
Dhámpír •• enyém az örök ifjúság és szépség
Chatkép :

Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
■ ■ mystic falls ■ ■
Hobbi & foglalkozás :
■ ■ surgeon ■ ■
Humor :
■ ■ sarcastic ■ ■



A poszt írója Mark Greene
Elküldésének ideje Szer. Júl. 26, 2017 5:50 pm
Ugrás egy másik oldalra

Quinn && Mark
Büszke voltam a stabilitásomra, arra, hogy kevés helyzet tudott kibillenteni, de mint mindenkinek, nekem is megvoltak a gyenge pontjaim. Nem tartott sokáig rájönnöm, hogy az én vesztemet a nők fogják okozni, Quinn pedig iskolapéldája volt ennek a teóriámnak. Megőrültem tőle, mégis, amikor a közelemben volt, egyszerűen vonzódtam hozzá. Nem lehetett nem észrevenni. Egy jelenség volt, aki ha szeretett volna valamit, akkor addig nem nyugodott, míg a frissen manikűrözött ujjai közé kaparintja a dolgot vagy a személy. A féloldalas mosolyából és szikrázó tekintetéből arra következtettem, hogy most értem jött, ezt a szavai is alátámasztották. Figyeltem őt, meg sem próbáltam levenni róla a szemeimet: a látvány magáért beszélt és ha csak egy pillanatra félrenéztem volna, ki tudja, mi történik. Szerettem figyelni, ahogy mozog, a karjai lógnak a teste mellett, a csípője megmozdult, az ajkai szétnyíltak… amikor legelőször láttam, lenyűgözött és most is könnyen elvehette volna az eszemet, ha nem más foglalja le a gondolataimat és ha meg sem próbálok ellenállni az ittléte jelentésének. Elváltunk egymástól, mert nem bírtuk a kötöttségeket, de soha nem mondtuk azt, hogy többé ne találkozzunk. A nyakamat tettem volna rá, hogy Quinn végig fogja kísérni az életemet és ha jól játszunk a lapjainkkal, akkor mindkettőnknek hosszú éveink lesznek még, tehát bőven megfordulhatunk egymás társaságában. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem hiányzott. Egy hozzá hasonló kaliberű nő veszélyes, éppen emiatt a társasága perzselő tud lenni és felettébb jólesik, amikor szükség van rá. Most csak az elhárítandó problémát láttam benne.
Mély levegőt vettem, mikor közelebb lépett hozzám és átfonta rajtam a karjaim. A megszokott fűszeres, virágos illat, aminek köze sem volt az átlagoshoz és tucathoz, az egyik legegyedibb keverék volt, amit valaha éreztem, és ha amihez hasonló megcsapta az orromat, rögtön Quinn jutott eszembe.
- Boldogabbá? Jó ég tudja, hány ezer kilométer távolság és megérzed, ha nem vagyok boldog? Különleges helyet foglalhatok el a szívedben. – Ahogy ő is az enyémben, mindketten tisztában voltunk azzal, mit jelentett nekünk a másik. Hasonlóságot, mégis szórakozást. Kikapcsolódást, ugyanakkor némi kötöttséget. – És ha én nem akarok boldogabb lenni? Nekem nincs is beleszólásom? – Hangom nem ütött meg karcos élt, egyáltalán nem volt huzalmam ehhez a fajta nyomatékosításhoz. – Tudod, hogy kedvellek, de ez nem jelenti, hogy betoppanhatsz, amikor csak kedved tartja. Én nem az egyik játékszered vagyok, szívem. – Egy ilyen nőnek ne lettek volna pincsikutyái? Nehéz volt megütni nála egy bizonyos szintet, pont mint nálam és bátran állíthatom, hogy kölcsönösen lepődtünk meg egymáson és azon, mennyire közel kerültünk. Egyikünk sincs odáig a mélyebb érzelmekért, de találni valakit, aki hozzánk hasonló… ezt meg kell élni.
- Quinn. – Megkerestem a tekintetét, a sajátomat megkeményítettem. – Hidd el, ha igent mondanék, te lennél az én megtestesült bűnöm. Nem hagyhatom, hogy játszd a kígyót és magadhoz édesgesd, mert annak nem lesz jó vége. – Észnél kell lennem, de ezt már nem tettem hozzá. Elég, ha csak magamban tudatosítottam.

:mer: ● ● coded by elena
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Kedd Júl. 18, 2017 3:21 pm
Ugrás egy másik oldalra

mark && quinn
Tudom, érzem, hogy egyedül van. Valami köteléket érzek közöttünk mi által bármit megérzek ami ő hozzá fúződik.  Látni akartam őt. Csak tudni akartam, hogy jól van -e. S bár látom szemeim előtt őt teljesen ép formában, így hát a legkevésbé sem adhatok okot az aggodalmamra már. Ennek ellenére még is érzek valami ürességet a mellkasomban, ami egészen addig nem fog megtelni amíg ténylegesen el nem fogad. Elakar magától taszítani, mintha én lennék az ő démona, holott én csak az ő javát akarom.
Nem tetszett, hogy a papírokkal akart foglalkozni és nem velem. Nagyon nem tetszett. A szemeim abban a pillanatban egy papírdaráló dobozt kerestek mely többnyire minden irodában szokott lenni, ám hirtelen lepergett előttem, hogy mi lenne abból, ha én azokat a papírokat a pillanat tört része alatt megsemmisíteném. Nem akarom, hogy az ablakos művem után  még inkább tőlem a kedve, így valami mást kell kitalálnom, hogy foglalkozzon velem. Megtehetném azt is, hogy később jövök vissza amikor már végzett a teendőkkel, ám a türelem nem az én műfajom. Nem fogok várni!
- Csak tudom, és kész! - Vágtam rá hirtelen, s vadul mint egy heves vipera. Nem igazán akartam az én kis megérzéseimről ecsetelni, ugyanis tudom, hogy ő az, akit a legkevésbé sem érdekel az, hogy én mit érzek. Nem mintha zavarna, hanem egyszerűen nem sújtom olyan tényezővel ami nem érdekli őt. Jelen helyzetben pedig nekem sem az a célom, hogy elmondjam neki miért érzem azt, hogy magányos. Csak tudom. Mindig is szüksége volt rám valamilyen szinten.
Némán, rezzenéstelenül hallgattam végig a szavait. Nem vágtam a szavába, nem mozdultam, de nem is pislogtam. csak hagytam néhány másodpercet a szavainak melyeket tanulmányoztam csendben a kis gondolataimban.
Minden szó nélkül felálltam a kanapéról, s csípőmre helyezve mindkét tenyeremet, kecses, kimért léptekkel a magas sarkúban léptem ő hozzá, hogy lehajoljak, és gyengéden a karjaimba zárom őt gondoskodóan. - Tudod, minden a legnagyobb rendben velem. Mindössze csak azért jöttem, hogy boldoggá tegyelek. - Nőies, finom hangon suttogom szavaimat fülébe. - Ami pedig a kórházat illeti, hidd el, hogy hasznos tagja leszek. Ez az épület a legkevésbé sem fogja érzékelni a jelenlétemet, ugyanis nem a munka végett jöttem ide. Hanem te miattad. Hisz tudom, hogy valamilyen szinten kedvelsz engem. Nem is akármennyire. - Kéjesen a nyakába csókolok, miközben a szavaimat épp úgy diktáltam finoman a tudatába, mint az ördög a vállán csücsülve. - Sőt, ha gondolod este elmehetnénk vacsorázni. Csak te és én, egy idill környezetben. Az még nem bűn. - Játékosan vigyorgok, s finoman felülök az asztalára, miközben érdeklődően a papírokat kutatom tekintetemmel. Nos, mit felelsz, kedvesem?
Vissza az elejére Go down

avatar
Dhámpír •• enyém az örök ifjúság és szépség
Chatkép :

Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
■ ■ mystic falls ■ ■
Hobbi & foglalkozás :
■ ■ surgeon ■ ■
Humor :
■ ■ sarcastic ■ ■



A poszt írója Mark Greene
Elküldésének ideje Szomb. Júl. 08, 2017 4:53 pm
Ugrás egy másik oldalra

Quinn && Mark
A székben ülve sem lett jobb a hangulatom, mert az asztalon lévő papírtömegeket és a naptárt kellett bámulnom, ami felvilágosított, hogy a holnapi nap sem lesz kellemesebb. Ha valaki azt mondta volna nekem, hogy egy kisvárosi kórházban néhanapján nagyobb hajtás van, mint bármelyik metropolisz klinikáján. Az esetek jelentős részét a vámpírtámadások tették ki és egyszerűen vakságnak tűnt, hogy az itt dolgozók úgy tettek, mintha fogalmuk sem lett volna arról, hogy a betegek sérülései honnan származnak.
És az sem segített, hogy Quinn úgy nézett rám, mint ahogy jobb napjaimon én is néznék magamra. Szinte láttam rajta, hogy nem tetszik neki, amit lát, egyszerre volt sokkoló és félelmetes a felismerés, hogy amit az ő szemeiben látok, annak kellene tükröződnie az enyéimben is. Hasonlóak voltunk, sőt, mi ketten voltunk a borsó meg a héja. A tökéletes páros, amelynek a tagjai képtelenek voltak elviselni, mert túlságosan is hasonlítottak a másikra, ennek köszönhetően pedig szembe kellett nézniük a saját rossz tulajdonságaikkal, nem csak azzal a jóval, érdekessel, izgatóval, amit a másik nyújthatott. Ezért töltöttünk sok időt külön, azt hiszem, már két éve nem láttuk egymást. Magamnak hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem hiányzott: ám ha jobban belegondolok, hogy mit jelent az ittléte, mit hozott magával és én milyen leszek a közelében, a legracionálisabb megoldás az elküldése lenne. Persze, ha hallgatna rám. Soha nem szokott.
- Legközelebb akár oda is mehetünk, a változatosság kedvéért. – Hátradőltem a székben, amikor közelebb lépett az asztalomhoz. Egyetlen másodpercre sem vettem le róla a szemem és meg kellett állapítanom, hogy semmit sem változott. A mozgása akár egy párducé, az arca egy angyalé, a szemei elbűvölőek, az ajkai úgy mozogtak, mintha varázsigét mormolt volna. Ha nem tudtam volna, hogy nem, azt mondanám, hogy boszorkány. – Miből gondolod, hogy most senki sincs mellettem? – Összevontam a szemöldökeimet. – Csak nem megérzed, ha még én sem tudom, de szükségem lenne rád? – A legkevésbé volt most szükségem arra, hogy Quinn megzavarja az állóvizet. Jelenleg nem én voltam a legfontosabb a magam számára, nem az az ember akartam lenni, aki egyébként lennék. A jobbik formámat kellett hoznom, azt, amivel segíthetek annak a lánynak, aki számít rám és aki túl fontos nekem ahhoz, hogy csalódást okozzak neki. Volt egy olyan érzésem, hogy Quinn pontosan tudta ezt és feltett szándéka volt kirángatni abból a gubóból, amibe száműztem magam a nagyobb jó érdekében. Legalábbis a kijelentéséből erre következtettem.
- Együtt dolgozni? – Lehet, hogy megőrült. Nem zárhatom ki, főleg az után, hogy ilyen lehetőségekkel dobálózott. – Édesem, mi kavarog abban a gyönyörű kis buksidban? Pontosan tudod, milyen háklis vagyok a munkámra, úgyhogy nem szeretném, ha egyáltalán megfordulna a fejedben, hogy az egészségügyi állapotod rosszabbra fordulása nélkül betedd a lábadat a kórház kerületére. – Nem vicceltem, de ajánlatos volt, hogy ő így tegyen. Bármit kinéztem belőle és ismerem annyira, ha eléri, hogy itt dolgozzon, azt is el fogja intézni, hogy a lehető legtöbbet lehessen a közelemben.

:mer: ● ● coded by elena
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Csüt. Júl. 06, 2017 3:10 am
Ugrás egy másik oldalra

mark && quinn
Megesik az is, hogy a nagyvárosokban is csak megőrülök a zajtól és a tömegtől. A sok ember között ráébredek arra, hogy nem jó semmi sem addig, amíg meg nem találom azt az embert, aki mellett szabadon kiélhetem magamat. Mark egy tiltott gyümölcs számomra, mégis belebizsergek a tudatba, hogy aligha kerül sok energiámba őt elhúzni a rosszabbik oldalra. És sajnálom, hogy így kell őt látnom. Hiányzik belőle a kalandvágy, a bujaság, s minden, ami valójában ott lakozik benne de nem akarja szabadjára engedni. Pedig ha tudná, hogy az élet mennyivel szebb, ha magát adja, nem pedig megfelel a szürke kisegérnek akit annyira nagyra becsül.
Kérdésére nem tudtam nem elmosolyodni. Kérdez, holott még is tudja a választ. Mindig visszatértem hozzá. Én vagyok az életében egy olyan démon, mely mindig felbukkan amikor Mark egyedül van és magányos. Márpedig most is az. Ha nem így lenne, akkor legalább őszintébb és szórakozottabb mosolyt imitálna az arcára. De hát miért hanyagolják el őt? Mark ennél jóval többet érdemel. De persze, hiába csavarom körbe mint egy kígyó, ő sohasem fog úgy kötődni hozzám mint ahhoz a szürke kisegérhez. Ez nem féltékenység, hanem egyszerűen csak nehezen viselem Mark világtalanságát.
Hagyom, hogy közelebb lépjen hozzám, sőt, kéjes tekintetemmel csak provokálom, hogy megtegye. Vigyorogva végül alsó ajkába harapok játékosan, s ezzel meg is szakad köztünk ezen csodálatos pillanat. Ám korántsem szomorodtam el a pillanat rövidségétől, sőt, gyermeki ártatlansággal bámultam aztán rá, még is bestiálisan.
- Kezdem elhinni, hogy valóban hiányoztam. - némileg belevörösödtem a nevezőitől. Tetszett mindig is, amikor becézgetett. Én nem vagyok rossz a magam módján... egyszerűen csak szerettem volna neki megmutatni azt, hogy lehet boldogabban is élni. Határok nélkül.
- Csak nem a számból akarod hallani azt, amit te magad is tudsz? - Egyik szépen ívelt szemöldökömet felvonom, s közelebb lépek az asztalához ahol elhelyezkedett. Pontosan jól tudja, hogy nem azért vagyok itt, mert épp szeretem magamat kínozni és ezért idejövök unatkozni a nagy semmiért. Nem, erről szó sincs! - Ha a sivatag kellős közepén tanyáznál, nos, ott is megtaláltalak volna. Hisz tudod, hogy én sohasem hagytalak magadra.  - Ahogy a hangom, úgy arcom is megkomolyodott. Végül is csak az irodában elhelyezkedő kanapéra huppantam le lassan, miközben aztán mély levegőt vontam magamhoz. - Legalábbis mindig ott voltam, amikor épp senki sem volt melletted. Ha van melletted valaki, úgy is ellöksz magadtól. - Korántsem a bánat beszélt belőlem. Mindössze tényeket vázoltam le neki, hogy miért épp itt és most toppantam be újra az életébe. Egyáltalán nem lelkiismeretet akarok kelteni benne, szimplán csak tudatni akarom vele, hogy olykor nem bánik túl jól velem. - A jó hírem viszont az, hogy ezt egy kicsit meguntam. Úgy döntöttem, hogy nem hagyom, hogy ellökj magadtól. Mit szólnál hozzá, ha esetleg veled egy környezetben dolgoznék? - Csak spontán feldobtam a kérdést értelmet nem remélve. Hiszen már itt dolgozom. Tudnia kell, hogy az ő érdekét akarom szolgálni. Azt akarom, hogy csak egy minimálisat is, de fontos legyek neki. Hiányzik a közelsége.
Vissza az elejére Go down

avatar
Dhámpír •• enyém az örök ifjúság és szépség
Chatkép :

Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
■ ■ mystic falls ■ ■
Hobbi & foglalkozás :
■ ■ surgeon ■ ■
Humor :
■ ■ sarcastic ■ ■



A poszt írója Mark Greene
Elküldésének ideje Szer. Júl. 05, 2017 7:00 pm
Ugrás egy másik oldalra

Quinn && Mark
Megszólalt és rögtön tudtam, hogy nem álmodom vagy hallucinálok a hosszú műszak és az idegesség miatt. Ettől függetlenül pár pillanatig nem tudtam, hogyan kellene reagálnom: túl régen láttam, rám fért volna egy kávé és a mai napra a hátam közepére sem kívántam a kórházat, mégis az irodámban kellett ácsorognom. Quinn jelenléte különös érzéssel töltötte meg a falak közötti teret, megmagyarázhatatlan, egyszerre finom és idegesítő feszültség költözött a helyiségbe, amitől már elszoktam és idő kell hozzá, hogy ismét belerázódjak és ne hagyjam, hogy darabokra szedjen.
- És te mégis idejöttél ahelyett, hogy bárhol máshol lennél? – Kínzás lehetett neki. Ha valaki, akkor Quinn nem bírja a csendet, a bezártságot, amit egy kisváros gondolata hordoz magával. Még én sem alkalmazkodtam kellően, nehezebb volt, mint gondoltam. Csakis egyetlen személyért voltam még mindig itt, ha Chantele nem Mystic Falls-ban élt volna, eszembe se jut, hogy egy ilyen helyre költözzek. – Milyen édes vagy! – Közelebb léptem hozzá, a derekára fontam a kezem és magamhoz húztam, hogy csókot adjak az ajkaira. Feszült voltam és Quinn semmi máshoz nem értett jobban, mint a feszültségcsökkentéshez. És a növeléséhez, mivel egyetlen pillanat alatt fel tudta forralni az agyvizemet annyira, hogy teljes köd boruljon a tudatomra. Most sem voltam odáig azért, hogy itt találkoztunk, mert a szavaiból ítélve nem csak egyszerű látogatásra jött: ismertem annyira, hogy jól tudjam, mikor unatkozik és most unatkozott. Nagyon, ezért megkeresett engem, mert játékos kedvében volt. Én pedig annak ellenére, hogy nem volt nagy kedvem a játékaihoz, úgyis meg fogom magam adni neki. És ő is nekem. A szokásos történet. – És tényleg az vagy… - A füle mögé simítottam egy hajtincsét, aztán elléptem előle, hogy a székemhez sétáljak. Észrevettem az ablakon virító, vörös szívet és szájlenyomatot és megforgattam a szemeimet. A takarítóknak szép estéjük lesz, elismerésem, ha leszedik a rúzst az üvegről, de az nem tetszett, hogy Quinn komolytalanságot hozott az irodámba. A munkám szent, utáltam, ha valaki megpróbálta aláásni a tekintélyemet és a nő ezzel tisztában volt. Az idegeimen akart táncolni és azt hitte, a gyönyörű mosolyának megvillantása elég lesz ahhoz, hogy mindent elnézzek neki.
- Nem kell aggódnod értem, mint látod, jól vagyok. – Leültem és rápillantottam a papírhalmazra, ami napok óta vádlón nézett rám, mert nem foglalkoztam vele. A papírmunka volt a hivatásom legutálatosabb része és nem most fogom elkezdeni bepótolni a lemaradásomat. – Én viszont aggódok érted. Soha, semmilyen körülmények között nem gondoltam volna, hogy egy Mystic Falls kaliberű helyen fogunk találkozni. Ugye nem vagy beteg? – Félmosolyt villantottam. Nem, az a fény a szemeiben nem betegségre utalt, sőt, arra engedett következtetni, hogy jobban elemében van, mint bármikor.

   :mer:  ● ● coded by elena
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Jún. 04, 2017 12:08 pm
Ugrás egy másik oldalra

- Ez muris lesz! - Vigyorogva szedtem elő a táskámból egy vérvörös színű rúzst, épp azt, amivel ajkaim halványosságát is színezem. A kedvenc rúzsom, de most nem bánom, elvégre nemes a cél!
Játékosan futottam szinte oda az iroda ablakához, amin kitekintve a városra kapunk kilátást. Mystic Fall's sohasem volt számomra túl szép, túl mozgalmas... persze, akadnak itt is olyan természetfelettiek akik fittyet hánynak az emberek szabályaira és földig rombolnak mindent, de nekem ez nem elég. Nem mellesleg nem látványos. Ez egy egyszerű, sivár környék.  Már akkor éreztem, hogy ez nekem nem tetszik, amikor a város köszöntő tábláját láttam. Hátrahagyván a gyönyörű szép New Orleans-t, azt a kört, ahol az ember sohasem unatkozik. Folytonos bálok, karneválok, ahol az emberek sokkalta vidámabbak és nem olyan búvalbéleltek, mint az itteniek. De hiába is panaszkodom, elvégre nem azért jöttem, hogy saját magamat kínozzam ezzel a szörnyű közeggel, hanem egyszerűen csak valakit meglátogatok. Meglátogatok... ez egy kicsit enyhe megfogalmazás volt a részemről, azt hiszem. Olyan szinten látogatom meg, hogy miatta leszek rezidens a kórházban. Pontosan miatta. Persze, élvezni fogom, hogy boncoló leszek merthogy szükséges a foglalkozásom mellé, de mindezért hatalmas nagy árat fizetek. Nehezen fogok beilleszkedni, de Mark-ért bármit megteszek!
Ezen filózva végül jobb kezembe veszem a rúzsomat, és a végét az ablakhoz érintem vigyorogva. - Lehet tetszeni fog neki! - Mint egy örült, vigyorodtam el és azzal a lendülettel rajzoltam egy óóóriási szívecskét az ablakára.
Hátrébb léptem, hogy a látóterembe is beleférjen a tökéletes szívecske teljes egésze, s eszembe jutván végül ajkaimon is végighúzom finoman a rúzst, s mikor ez megvolt, a szívecske mellé odanyomtam ajkaimat mely odapecsételte önmagát. Olyan bájos!
Abban a  pillanatban aztán hallom, hogy nyílik az ajtó. Mintha egy villám csapott volna mellém, azonnal összekaptam magam és a rúzst visszadobtam a táskámba majdan azzal a lendülettel fordultam felé egy bájos vigyorral az élen, takargatva az én kis gyönyörű művem.
- Szervusz, Mark! - Hangom csábítgató volt, mintha egy szirén akarná bekebelezni buja hangjával - Nos, tudtommal bárhol lehetek, nem igaz? - Szemeimet összehúztam, s így épp olyan volt, mintha egy vad, női bestia övezné őt körbe. - Különben is már aggódtam érted. Rettentően elhagytál. - Ahogy ő, így én is közelebb úsztam oda hozzá szinte. Így már biztos, hogy észrevette az én kis remekművemet az ablakon. A helyzet az, hogy ez egy nagyon jó minőségű rúzs, így aztán kétlem, hogy bármikor is lejönne. - Vagy talán nem is hiányoztam? - Szomorúságot generáltam arcomra, miközben ajkaimat lebiggyesztettem. Ám sokba nem telt bele, merthogy egy azonnali pajkos vigyor csúszott vissza arcomra.
 ● ● coded by elena
Vissza az elejére Go down

avatar
Dhámpír •• enyém az örök ifjúság és szépség
Chatkép :

Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
■ ■ mystic falls ■ ■
Hobbi & foglalkozás :
■ ■ surgeon ■ ■
Humor :
■ ■ sarcastic ■ ■



A poszt írója Mark Greene
Elküldésének ideje Pént. Jún. 02, 2017 5:15 pm
Ugrás egy másik oldalra

Quinn && Mark
A mai műtéteket kipipálhattam, de nem voltam felhőtlenül boldog. Ha elvégeztem a munkámat és segítettem néhány embernek áthidalni a problémáit a szikével, általában jól éreztem magam, de a teljes elégedettségemet most beárnyékolta egy kolléga hozzá nem értése. Milyen kórház az, ahol az altatóorvos nem tudja elaltatni a beteget? Majdnem negyven éve voltam orvos és manapság már sokkal háklisabb vagyok az apró hibákra is. Öregszem? Meglehet. Nagy beleéléssel végeztem a munkámat, ez volt az egyetlen állandó dolog az életemben és nem bírtam, ha valaki, akinek a kezem alá kellene dolgoznia fél vállról veszi a teendőit és ennek az én munkám minősége issza meg a levét.
Az irodámba mentem, de mielőtt beléptem volna az ajtón, sikeresen összeakadtam a bosszankodásom tárgyát képző kollégával a folyosón. Nem tartottam magamban a véleményemet, de nem sok kedvem volt hallgatni a magyarázkodását és a védekezését vagy őt ismerve a totális tagadását a szerencsétlenségének. Úgysem fogja vállalni a felelősséget, én tanítsam meg arra, mit jelent emberek életével foglalkozni? Ha magától nem tudja, én se fogom tudni a fejébe verni, tehát néhány passzív-agresszív, de inkább indulatosabb szó után otthagytam a folyosón és benyitottam az irodámba. Átléptem a küszöböt és elkezdtem kibújni a köpenyemből, amikor egy pillanatra megállt bennem a levegő.
- Quinn.. - Meg sem próbáltam leplezni a meglepődöttségemet, a teljesen önkéntesen működő arcmimikámnak úgysem tudtam volna parancsolni. Eddig nem láttam magam előtt a pillanatot, hogy pont itt fussak össze a nővel, ennek pedig megvolt az oka: szürreális lett volna. Quinn nem kisvárosba való. Én sem, de az egy külön történet, én miért vagyok itt hetek óta. Tehát az első kérdés, amit feltettem magamnak az volt, vajon milyen gonosz és fenyegető erő vette rá arra, hogy átlépje Mystic Falls határát? - Hallucinálok vagy tényleg itt vagy? - Ledobtam a székre a levetett fehér anyagot, aztán közelebb léptem a fekete hajú szépséghez. A finom virágillata megcsapta az orromat, nekem pedig nem lehetett annyira hosszú napom, hogy ezt is csak képzeljem.

   :mer:  ● ● coded by elena
Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpírboszorkány •• a világ egyik legfurcsább teremtménye vagyok, tele meglepetéssel
Chatkép :

Tartózkodási hely :
mystic falls, whitmore ✤ ✤
Hobbi & foglalkozás :
i'm trying to be okay ✤ ✤
Humor :
hard ✤ ✤



A poszt írója Ebony Tate-Smith
Elküldésének ideje Szomb. Május 27, 2017 2:45 pm
Ugrás egy másik oldalra

Lezárt játék!
Vissza az elejére Go down

avatar
Dhámpír •• enyém az örök ifjúság és szépség
Chatkép :

Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
■ ■ mystic falls ■ ■
Hobbi & foglalkozás :
■ ■ surgeon ■ ■
Humor :
■ ■ sarcastic ■ ■



A poszt írója Mark Greene
Elküldésének ideje Szer. Nov. 23, 2016 8:16 pm
Ugrás egy másik oldalra

Bluebell & Mark

Nem szerettem, sőt egyenesen idegesített, ha a betegek vagy hozzátartozók bejelentés nélkül tettek látogatást az irodámban. A szabályok mereven betartásáért és a percre pontosságért sem voltam oda, de ha nem tudtam arról, hogy valaki jönni fog, akkor arról sem volt fogalmam, kiről vagy miről kell beszélnem: nem tartottam folyamatosan fejben az összes betegem leletét, eredményeit, állapotát, záros határidőn beleőrültem volna, hogyha még akkor is ezzel foglalkoztam volna, amikor nem volt muszáj. Ez a hozzáállás csak jobbá tett a munkámban. Tapasztalat, próbáltam azt az utat is, álmomból felkeltve el tudtam volna mondani, ki milyen diagnózist, terápiát, gyógyszert kapott és mennyi esélye van a túlélésre, milyen szinten rehabilitálható, aztán rájöttem, hogy azért vannak a papírok, hogy ne kelljen megjegyeznem ezeket a dolgokat. Ugyanakkor utáltam felkészületlen lenni, nem lopta be magát a szívembe az a személy, aki ilyen helyzetbe hozott.
- Ha nem sikerült időpontot kérnie, annak megvolt az oka. – A hétre be voltam táblázva. Azokkal foglalkoztam, akik be voltak írva a naptáramba, esetleg megálltam a folyosón, de az önkéntes jelentkezőket jószerével eltanácsoltam a küszöbön túlra. Az is kérdés, hogy a lány egyáltalán hogy rágta át magát a recepcióspulton: a nővérkék szerencsére sasszemekkel és tökéletes arcmemóriával rendelkeztek, valamint rögtön kiszúrták azokat, akiken csak egy kicsit is mutatkoztak annak a jelei, hogy sántikálnak valamiben.
Viszont a lány nem zavartatta magát, kényelmesen elhelyezkedett a széken és ecsetelni kezdte, miért van itt. Pofátlan volt, éppen emiatt nem tessékeltem ki az irodából, egy, az órámra vetett futó pillantás után megtámasztottam magam az asztalnál és vizslatni kezdtem. Kissé zavartnak tűnt, mintha pontosan ő sem tudná, mi keresnivalója van itt, a kérésére csak sóhajtottam egyet. Tipikus. Ha máshol nem kapna információt, akkor megpróbálják megkörnyékezni az orvost és ilyenkor az érdeklődők 99 százaléka rokonnak vallja magát.
- Gondolom hallott már az orvosi titoktartásról. Ha nem tudja igazolni, hogy hozzátartozó, akkor semmit sem mondhatok. – Nem véletlenül létezett a titoktartás, az egészségi állapot olyan dolog volt, amit könnyen fel lehetett használni mások ellen. A kórháznak vagy éppen csak a személyzet bármelyik tagjának eléggé botrányos lenne, ha miattunk kerülne ki információ a páciensekről, ami illetéktelen kezekbe kerülve bajt okozhatnak.
Éppen emiatt akartam végül mégis távozásra kérni a lányt, ám mégis kinyögött egy nevet, amiről nem hittem volna, hogy bármikor egy kórház falai között fogom hallani. Heidi? Az első gondolatom az volt, hogy mi történhetett vele, ha valaki kórházban keresi őt, aztán rájöttem, hogyha komoly sérülése lenne, akkor azzal emberi eszközökkel semmit nem lehetne kezdeni. Az viszont felettébb érdekelni kezdett, ki ez a lány és miért éppen Heidi az, aki szóba került.
- Ha Heidi Blake ennek a kórháznak a betege lenne, tudnék róla. – Érdekes, ez volt az egyetlen szó, ami eszembe jutott. – Heidi nem az a beteges alkat, szóval mondd csak, miért vagy itt pontosan? – Kérdeztem rá nyíltan az ittléte okára a lánytól. Volt egy olyan érzésem, hogy nem azért ücsörög velem szemben, mert egész nap ráér kerülgetni a forró kását.

©
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szomb. Nov. 19, 2016 8:29 pm
Ugrás egy másik oldalra

I want to know everything!


Mark & Bluebell
Se hosszú, se rövid távon nem mondható el rólam, hogy türelmes ember lennék. Ennek már vettem hasznát azért, szó se róla, de nem igazán válik erényemmé. Most sincsen ez másként, hiszen azzal, hogy gyakorlatilag rá kívánok törni egy random személyre, akit most rögeszmésen szeretnék kifaggatni, anélkül, hogy nekem beszélni kéne. Hajt a vérem, mondhatnám. Állítólag apu is ilyen volt fiatalon, folyton többet akart, nem bírt megállni, talán még felelőtlen is volt. Aztán jöttem én, és ezt a remek tulajdonságot megörököltem, ő egy aktuálisan anyámnak adta, ha úgy vesszük. Nem, valahogy nem tudok túllendülni azon, amik a tények, nem véletlenül vagyok itt, de már én magam se tudom megéri-e ez egyáltalán. Remélek… válaszokat és tisztánlátást. A lépéselőnyöm egyelőre megvan, de azt is érzem, hogy ennek sem lehetek sokáig csak úgy birtokában. Fránya adok-kapok.
Kipréselem tüdőmben maradt levegőt, ahogy belépek az irodába és becsukom magam mögött az ajtót. Ajkaim felfelé görbülnek, ahogy összesimítom tenyereim lefelé nyújtózkodva, majd pár lépéssel közelebb egy szék támlájába kapaszkodva nézem Őt.
- Nehem…. – Aztán az agyam forogni kezd, mielőtt befejezhetném elnyújtott válaszom. Inkább bizonytalannak tűnök, mintsem hazugnak, ehhez legalább értek. Szóval a kérdésből ítélve nem igazán tudja mikor és kit várhat, ahogy azt se ki akart időpontot és ki nem. – Tulajdonképpen nem sikerült időpontot szereznem sajnos, de fontos nekem ez így…
Vallom meg kiskutya szemeket villantva felé, ez tulajdonképpen teljesen valós információ; igaz meg sem próbáltam. Minek az nekem? Én csak beszélgetni akarok egy igazán keveset. Az az igazság fejben annyi féle színdarabot lejátszottam már, és úgy gondoltam könnyebben fog ez nekem menni. De be kell látnom bármennyire vagyok törtető, egyelőre nem igazán tudok a saját kezemre játszani könnyedén. Megkerülöm a széket és önkényesen helyet foglalok, ha akar, se tud kitessékelni, szóval ezt a részt meg merem reszkírozni. Éreztétek már magatokat kívülállónak a saját életetekben? Pillanatnyilag én is így tekintek erre, mert másként nem tudok, egyszerűen nem megy. Bruh.
- A segítségét szeretném kérni, vagyis tulajdonképpen érdeklődnék. Egy hölgyről, aki a... – egy kisebb szünetet tartok. Mégsem mondhatom, hogy az anyámról, akit nem mellesleg vele is összefüggésbe hoztak nekem így vagy úgy. Arról nem beszélve, hogy Őt, mióta tudom ki élő szóban talán még egyszer sem neveztem annak. – Az egyik rokonom. Valahogy az Ön nevét hallottam, és nem tudom, hogy esetleg beteg-e és gond lehet, vagy netalántán csak ismerőse, barátja…
Próbálok opciókat bedobni, figyelve a reakcióját, és amint kinyögöm a nevet, remélem, hogy legalább a fele az arcára lesz írva annak, amit szeretnék. Mert tartok tőle a köröket az „orvosi titoktartás” és a „mégis ki vagy te”-vel mindenképpen le kell játszani, azután meg nem sok eredményre számíthatok. Bár, érjen kellemes meglepetés. Reménykedem tovább ebben.
- A neve Heidi Blake.

441   || zene || bocsánat a késésért 34   ||
Vissza az elejére Go down

avatar
Dhámpír •• enyém az örök ifjúság és szépség
Chatkép :

Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
■ ■ mystic falls ■ ■
Hobbi & foglalkozás :
■ ■ surgeon ■ ■
Humor :
■ ■ sarcastic ■ ■



A poszt írója Mark Greene
Elküldésének ideje Szer. Nov. 09, 2016 5:01 pm
Ugrás egy másik oldalra

Bluebell & Mark

Az, hogy elvállaltam a kórházi állást, egyenértékű volt azzal, hogy hosszabb távra tervezek ebben a kisvárosban. A portlandi kórházigazgató volt olyan készséges, hogy elintézte az áthelyezésemet, én pedig a fejemet vertem a falba, amiért valahogy mégiscsak rávettem magam, hogy ide költözzek. Az egyetlen dolog, amiért megérte az volt, hogy Chantele közelében lehettem és addig nem is kellett volna eltűnnöm, amíg nem lendül át a nagy krízisén, de őszintén szólva jólesett, hogy hetente többször is a nyakamba varrták az ügyeletet. Az ember azt hinné, hogy akár egyetlen húsz órás műszak után is képes meggondolni magát, ám én nem így voltam ezzel, sőt, szinte sóvárogtam azért, hogy dolgozhassak: ez elég szemét dolog annak fényében, hogyha az én ilyesfajta kívánságaimat teljesítené a természet, akkor a város lakosságának nagy része rohamos időn belül a kórházban feküdne.
És még most sem terveztem véget vetni a napnak. A pályafutásom alatt hozzászoktam már a hosszú munkaidőhöz és ahhoz is, hogy sajnos nem a rendelőkben, folyosókon és műtőben kell dolgoznom, hanem hosszú halogatás után a papírmunkát sem lehetett ignorálni. A legrosszabb és legunalmasabb meló, amit senki sem szeret megcsinálni és amihez eleve több liter kávé szükséges: ezért meg sem fordult a fejemben, hogy ne egy csésze koffeinnel üljek le az asztalhoz és ugyan az is nehezemre esett, hogy kihúzzam a fiókot, amibe a félig-meddig kész, de egyébként csak összecsapott dokumentumok voltak, amelyeket már ideje lett volna leadni. Hadilábon álltam a határidőkkel, viszont most ketyegett az óra.
Aztán kopogás ütötte meg a fülemet. Fogalmam sem volt, hogy két perce vagy másfél órája kattogtattam a tollamat, ilyenkor igyekeztem figyelmen kívül hagyni minden eszközt, ami az idő múlását mutatta, különben állandóan azokat figyeltem volna. Az első gondolatom az volt, hogy elméletileg senkinek nem volt dolga ebben az irodában rajtam kívül, nem vártam senkit, nem adtam időpontot egyetlen embernek sem mára, aztán rájöttem, hogy aki ha csak egy kis ideig is, de megszabadít az összefoglalók írásától, annak köszönettel tartozok.
- Jöjjön! - Mire kimondtam, meg is pillantottam egy szőke hajtömeget, majd a hozzá tartozó személyt is. Fiatal lány, saccolva huszonvalahány éves lehetett és ezt nagyon nem szerettem. Amikor fiatalok lépték át munkaidőben a küszöbömet, az sosem jelentett jót, akkor sem, ha éppen diákok jöttek.
- És maga? Időpontot beszéltünk meg? - Kérdeztem rá a legalapvetőbb kérdésre. Hajlamos voltam elfelejteni az ilyen dolgokat, nem lett volna ártalmas beszereznem egy naptárt, de mindig elhitettem magammal, hogy felesleges.

©
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Kedd Nov. 08, 2016 11:20 pm
Ugrás egy másik oldalra

I want to know everything!


Mark & Bluebell
Nem bírtam megülni a fenekemen, ami cseppet sem volt hihetetlen, de annál bosszantóbb azok számára, akik nyugalomra intettek. Apám már legalább húsz milliószor megbánta, hogy bármit is kiejtett a száján, ugyanis csak magát okolhatja szerinte azért, ha bármi bajom esik. Mekkorát téved! Igenis engem kell okolnia, meg a körülményeket, azt, aki a bajt okozza és anyámat. Ennek ellenére szűkszavúan lezártam a telefonbeszélgetésünket, és bár megígértette - próbálta! -, hogy legalább kicsit kivárok, vonalat bontottam, mire megerősítést várhatott volna. Mennem kellett, na, a kérdések nem teszik fel magukat és szereznek választ. Talán szokásos módon kicsit túlpörögtem ezt az egészet, de valahol belül, mélyen úgy érzem nem szabad hagynom. Ha már idáig eljutottam és ilyen közel állok hozzá, nap, mint nap most már, nem fogom tudni sokáig magamban tartani. Viszont ismerem a saját határaim és tudom, hogyha tisztázatlanul vetem oda magam, amiért itt vagyok, azt nagyon vehemensen, támadóan és kicsit sem elviselhetően tenném. Félreértés ne essék, nem anyámat, inkább magam próbálom óvni, nem akarok újabb hatalmas pofont az élettől. Jobb szeretem a hátsó ajtókat, ismeretekkel feltárázva használni és úgy alakítani a dolgokat, ahogy az nekem jó. De ezen ügyben ez sehol nem jár még… pont ahogy én sem.
Nagyot sóhajtok, ahogy kiszállok a taxiból, majd kifizetem a sofőrt és bevágom magam mögött az ajtót. Percekig csak a földet bámulom, aztán meg a tekintetem jobbra és balra jár, végül vigyorogva elindulok be az épületbe. A kezemben szorongatott gyűrött fecnit még megnézem, majd a kukába száműzöm, hogy szénné égve megsemmisülhessen. Jobb, ha semmi nem marad ebből egyelőre, megjegyeztem az irányt és a tanácsot is róla, ennyi elég is. Nem is tudom, hogy izgalom-e ez vagy félelem, amivel vegyesen küzdők most lelkileg, persze mutatni nem szeretném. Sosem voltam a nyafogós, panaszkodós lány; ez az évek alatt sem változott meg, most, hogy a saját lábamra álltam, és szeretném, ha végre tiszta vizet önthetnék a pohárba meg pláne. Igaz, ez még csak egy egészen kicsi lépésnek tűnik, de valamerre mozdulhatok vele.
Dr. Greene. Sokat nem sikerült kiderítenem, konkrétan a vezetékneve, a kábé ismeretes szakterülete, ami feltárult előttem és az, hogy láttam őt már nem is egyszer beszélgetni Vele. A barátnőm szerint mindig, mindent elsietek, de itt szó sincs erről, vártam, de újra és újra igazolódtak az elképzeléseim. Szinte biztos vagyok abban, hogy az a kis… beszélgetés, amire én itt most készülök, a hasznomra válhat. Jó, ez mind önámítás, ellenben szeretnék ebben hinni, azt szeretném, ha így lenne, és ezért is vagyok itt, ki tudja mit kockáztatva. Szívbajos nem vagyok, inkább azt mondanám, hogy az iroda keresgélésével feszültté és ingerülté kezdek válni. Egyébként is gyengélkedem, ami az erőmet illeti, nem vagyok lelkileg stabil eléggé talán. Szükségem van most erre, meg kell tudnom valamit.
- Dr. Greene?
Kopogtatás után lassan nyomom le a kilincset és nyitok is be, amint bebocsátást nyerek. Az a helyzet, hogy ahogy én itt belépek, nem fogok távozni, még valamivel több birtokosa nem leszek a jelenlegi tudásomnál. Az egyelőre csak hab a tortán, hogy az a kiskorom óta működő sokadik érzékem figyelmeztet, valami olyat érzek, ami nem túl szimpatikus. Vagy valakit. Tegyük hozzá, nekem soha, senki nem az, de nem most kéne belefutni egy vadászba, vagy rosszabba. Nem igazán vonz ez az eshetőség.


528   || zene || bénácska kezdő  27  ||
Vissza az elejére Go down

avatar
Dhámpír •• enyém az örök ifjúság és szépség
Chatkép :

Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
■ ■ mystic falls ■ ■
Hobbi & foglalkozás :
■ ■ surgeon ■ ■
Humor :
■ ■ sarcastic ■ ■



A poszt írója Mark Greene
Elküldésének ideje Csüt. Szept. 08, 2016 8:27 pm
Ugrás egy másik oldalra

***
Vissza az elejére Go down




A poszt írója Ajánlott tartalom
Elküldésének ideje
Ugrás egy másik oldalra

Vissza az elejére Go down
 

Dr. Greene irodája

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

 Similar topics

-
» A Kazekage irodája
» A falu vezetőjének irodája
» A falu vezetőjének irodája

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Vámpírnaplók Szerepjáték :: Itt élünk mi
- járd körbe városainkat -
 :: Mystic Falls :: Belváros :: Kórház :: Orvosi irodák
-

Friss reagok
- lelked hangjai -


Szomb. Aug. 11, 2018 6:24 pm




Álarc nélkül
- itt vagyunk -





Jelenleg 19 felhasználó van itt :: 2 regisztrált, 0 rejtett és 17 vendég :: 1 Bot
A legtöbb felhasználó (77 fő) Kedd Jún. 23, 2015 10:38 pm-kor volt itt.

Fajaink aránya
● ● számokban a valóság ● ●

csoportok ●
Ffi
Ember •
27
18
vámpír •
26
19
ősi vámpírok •
5
7
Vadászok •
8
9
Boszi / mágus
31
16
Farkas •
17
20
hibrid •
3
3
vámpírboszi •
14
6
Animágus •
3
2
dhámpír •
4
2
tündér •
2
2
Farkasboszi •
6
2
druida •
2
3