Senki nem szeretett temetőbe járni. Ahhoz, hogy valaki örömét lelje az ilyesfajta látogatásokban, már tényleg rendkívül elcseszettnek, furcsának kellett lennie. Én sosem szégyelltem a szeleburdiságomat, a néhai komolytalanságomat, amit nagyjából kinőttem azóta. Leginkább az anyánk pár évvel ezelőtti halálakor. Én lettem a család feje, még ha ez érdekesnek is tűnt akkoriban. Hisz csak én maradtam és a húgom. Kettőnk között elválaszthatatlan kötelék szövődött már azóta, hogy világra jöttünk. Szerettem vele lenni, általában együtt vittünk el minden balhét. Még a szüleink sem tudták kiszedni belőlünk, hogy egy-egy apró bakit ki is követett el valójában. Ez pedig az évek múlásával csak erősebbé szövődött kettőnk között. Olyan volt, mintha a saját szívem egyszerre két testben dobogott volna.
Egészen addig, míg az, akit annyira nagy becsben tartott, akinek az életét köszönhette, meg nem halt. Pár hónapja történt csak, hogy a vámpírok életünk legnagyobb ellenségeivé váltak. Sem Whitney, sem én nem tudtunk bocsánatot adni nekik azért, amit tettek, még akkor sem, ha közülük csak ketten törtek a családja életére. Megölték a fiát. A férjét. Összetörték Whitney álmait. Az egész élete darabokban hevert, és biztosra vettem, hogy ha akkor, abban a pillanatban nem veszíti el minden józan eszét, akkor soha. A támasza akartam lenni. De nem engedte. Ellökött magától, saját maga akarta leküzdeni a depressziót, a hiányt... nem látta be, hogy egyedül nem fog menni. Szüksége lett volna rám. Mégis magára zárta a saját otthona ajtaját. Kizárta a külvilágot. Kizárt engem.  
Túl sok ismerős nevet láttam azokon a sírköveken. Az apám már több, mint egy évtizede elment. Az anyámat három éve temettük mellé. Whitney férje és fia is itt kapott helyet. A virágok már elhervadtak, a húgom nem járt ki ide, nem gondoskodott erről az egészről. Azt hiszem, még mindig rettentően fájt neki. Nem tudott volna ránézni ezekre a faragásokra a márványban. Így történt, hogy fel kellett nőnöm. Nem akartam, élvezni akartam az élet azon oldalát, amit minden bizonnyal okkal érdemeltem ki. De a világos sötétbe váltott. Az életem megváltozott azzal, hogy nem menthettem meg a saját húgomat magától. Azóta is pusztította magát. Nem tudott megbocsátani magának, hogy aznap későn ért haza. Azt mondogatta, talán ő megmenthette volna őket. De a múlt nem változik meg.

Hazaérve csak a kabátomat dobtam le, rögtön odaültem a laptop elé. Tudtam, hogy mi a dolgom, állást kell keresnem, mert ha nem teszem, Whitney mellett én is beleőrülök a csendes, jéggé dermedt otthonom hangulatába. Annyira távolinak éreztem a mindig mosolygó, önfeledt Wendy-t, a rakoncátlan, pimasz Whitney-t... mintha örökre eltűntek volna. A tragédiákból több jutott az utóbbi időben. Miért jó boszorkánynak lenni, ha nem hozhatjuk vissza azokat, akiket szeretünk?

Örvendek a szerencsének, Miss Wendy!
A kamaszkorom jutott eszembe, amikor megláttam a választott arcodat. Ez a nőszemély és a másik kettő ( ) folyt a csapból annak idején, a boszorkánykodás pedig a fénykorát élte, nyilván nem véletlenül. Nem is értem, miért kellett ennyi időt várni arra, hogy megérkezzen ez az amúgy bájos arc közénk
Hol is kezdjem? Két verzión gondolkodtam, mielőtt elkezdtelek olvasni. Az egyik szerint egy nagyon vidám, szeleburdi boszorkány fogunk kapni, vagy egy drámai, sokat megélt nőt, aki már nem elsősorban boszorkány. Az utóbbit kaptam. Ami nem gond, minden sorát imádtam, mint mindig Mindenkinek van egy bizonyos karaktertípusa, hozzád mindig is az efféle drámai karakterek passzoltak, élethűen ábrázolod a szenvedésüket, és alig várom, hogy a játéktéren lássam, ahogyan mélyebben is belemész ezekbe a gondolatokba, hangulatokba. Ne kelljen csalódnom!
Nem is állom tovább az utadat, keresd meg azokat, akikre szükséged van, hagyd menni azokat, akikre nincs... és elsősorban próbáld megmenteni a húgod. A szörnyű veszteség téged is érintett, de neked kell előbb felemelkedned, és túlélésre késztetned őt is. Reméljük, sikerül
Jó szórakozást, szépségem!