Share | 

avatar
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Chatkép :

Keresem :
Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
↷ in the land of gods and monsters
Hobbi & foglalkozás :
↷ journalist



A poszt írója Suzanne Bishop
Elküldésének ideje Szer. Jan. 04, 2017 9:30 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6  Next


to Tekergő
[You must be registered and logged in to see this image.]
- Inkább majd jönni fog magától, vagy rosszul gondolom? Szerintem erre nem lehet órát egyeztetni, de lehet tévesen látom a dolgokat. – rántottam meg picit a vállaimat, hiszen ha egyszer csak letámad, akkor is lehet nagyobb sikerrel jár, mint megbeszéljük, hogy akkor most leülünk és kényes, esetleg fájdalmas témákról beszélünk. Akkor lehet csak feszengés lenne, de túl sokra nem jutnánk. Bár lehet én gondolom teljesen másképpen, mint ahogyan kellene.
Nem szóltam semmit se, inkább csak kissé szerencsétlenül pillantottam rá. Tényleg tudtam, vagy csak szeretnék abban hinni, hogy nem emiatt mondta azt amit? Az se kizárt, hogy ebben a káoszos és csöppet se vidám helyzetben elveszítettem a humorérzékemet, de talán annyira nem is volt meglepő.
A kezdeti érthetetlenség végül elillan és aztán sietve reagálok arra, amit kérdezett. Amikor pedig csak bólint, de nem mond semmit se, akkor inkább én is hallgatok. Biztos vagyok abban, hogy nem csak bennem merült fel rengetek kérdés, hanem benne is. Egyszer pedig eljutunk oda is, hogy ezt megbeszéljük, legalábbis nagyon szeretnék hinni abban, hogy ha nem is egyszerűen, de innentől kezdve inkább csak egymás felé fogunk közeledni és nem pedig egyre távolabb, ahogyan az elmúlt időszakban tettük.
A párnatámadásom könnyedén ér célba, mintha nem is számított volna rá. Ez pedig inkább nekem kedvezett, hiszen én egyáltalán nem bánom. Amikor pedig hápogni kezd némán, akkor csak széttárom a karomat ártatlanul, meg persze a tudtára adom, hogy gondolkozzon el egy kicsit, mielőtt meglepődik eme orvtámadásomon. Nagyon is megérdemelte, mert nem szeretném, ha az önsajnálat mocsarában elmerülne. Amikor pedig dobja a párnát mielőtt elkaphatnám megteszi Ted. ugrik, elkapjak, majd azzal a lendülettel le is esik a kanapéra. Aggódva pillantok az ebre, de pár pillanaton belül már talpon is van, így akkora baj talán nem lehet. Végül pedig kíváncsian pillantok Tekergőre, amikor ismét megszólal.
- Úgy gondolod, hogy félek tőled? – rossz ezt hallani, mert nem félek tőle, egyszerűen csak nem tudom, hogy miként tudok megbirkózni eme információkkal. A legjobb szó inkább a tanácstalanság lenne. – Lehet eleinte nem lesz könnyű, akaratlanul is elrántom a kezemet, vagy talán még se. Nem tudom Declan, hogy mi lesz, de hiszek abban, hogy idővel szép lassan minden helyre állhat. Ez nem olyan, mint amikor valaki beállít, hogy megházasodik, vagy elköltözik. Ez annál picit bonyolultabb, de nem félek tőled. Ezt jobb ha elmédbe vésed. – s ekkor kicsit még a saját fejemet is megérintem, hogy komolyan vegye. Ha már az övé nincs annyira közel, akkor remélhetőleg így is érteni fogja a célzást.
Hiába volt rövid időre boldog pillanatok és gyermeteg ártatlanság megidézve, hiszen könnyedén repül tova, hogy továbbra is fura és csöppet se kellemes lékkör telepedjen ránk. Szeretnénk ezen változtatni, de nem tudok. Túl sok minden kavarog a fejemben és túlzottan káoszos minden.
Nem tudtam mégis miként mondjam ki, kérdezzem meg, de aztán ha nem is könnyedén, de végül utat törnek a szavak. Talán nem volt fair ezt megkérdezni, vagy éppen ezek után ezzel letámadni, de tudnom kellett. Szerencsére eddig Declan nem tudta, hogy mennyi kétely és félelem élt bennem, hogy egyszer megismer egy sokkal magával ragadóbb lányt a szürke kis egér helyett. Így talán érthető, hogy miért is voltam féltékeny arra a vöröskére.
- Nem így értettem… Egyszerűen én a legtöbb kint sétáló nőhöz képest szürke kisegér vagyok. Így inkább talán magamban nem bízok, nem tudom Declan. Egyszerűen csak sokszor féltem attól, hogy egyszer felébredsz és rájössz arra, hogy mekkora hibát is követtél el azzal, hogy mellettem maradtál. – nyelek egy nagyot. Én se gondoltam volna azt, hogy a mai napom így fog alakulni, de hát semmi elől se lehet örökké homokba dugni a fejünket, mintha csak valamiféle struccok lennénk.
- Szóval inkább csak kicsit csalsz, hogy a kedvemben járj? – kérdeztem vissza kisebb mosollyal az arcomon, mintha picit el akarnám venni ennek az egész komolyságnak az élét. Végül teljesen a kanapé szélére csúszta, és onnan figyeltem őt. – Ezek szerint néha érzed azt, amit érzek, vagy éppen mire vágyok? És ez csak úgy jön és nem is tudod kizárni? – érdeklődtem tovább kíváncsian, hiszen lehet megint valamit félreértettem, de még nem volt szerencsém egyetlen egy tündérhez se, így érthetőek kicsit talán eme kérdéseim.




••[You must be registered and logged in to see this link.]

Vissza az elejére Go down

avatar
Tündér •• akinek nem adtak valódi szárnyakat
Chatkép :

Tartózkodási hely :
Mystic Falls
Hobbi & foglalkozás :
eating is a necessity but cooking is an art



A poszt írója Declan Collins
Elküldésének ideje Szer. Jan. 04, 2017 3:53 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6  Next


to Suzie
[You must be registered and logged in to see this image.]

- Hát jó, ha valamikor lenne időd és kedved, tehetünk egy próbát. – egyeztem bele óvatosan, abba meg inkább bele se gondolok, milyen már, hogy pont egy lánytól tanulok borotválkozni? Mondjuk itt se annyira a tapasztalat hiánya a nagy baj, inkább az, hogy még mindig egész gyakran előjön a kézremegésem a kóma óta, és miután múltkor is össze-vissza vagdostam magam... nos, annyira nem sok kedvet érzek hozzá.
- Suzie... te is tudod, hogy nem ezért mondtam... – feleltem csendesen, elvégre szó sincs semmi ilyesmiről, de úgy tűnik, ebben a mostani feszült, háborús állapotban még a gyenge poénok is félreérthetővé válnak. Nem is erőltetem inkább őket tovább.
A visszakérdezésére nem felelek semmit, csak sokat mondó tekintettel vonom fel a szemöldököm. Mégis, szerinted? És nem is kell sokat várni, hogy végül  csak rájöjjön, hogyan is értettem, én pedig csak egy apró bólintással jelzem, hogy megjegyeztem. Vajon azért fogalmazott úgy, ahogy, mert kettőnkre is értette, vagy csak inkább általánosságban? Majd... ha egyszer elcsitulnak a kedélyek, biztosan visszatérünk rá, hacsak nem okozunk még nagyobb katasztrófát a mostani zűrzavarból.
Egy vállvonással reagálok a dorgálására, mert mégis, mit mondhatnék? Úgy is olyan reménytelenül pozitív, én meg olyan reménytelenül negatív vagyok mostanság, mint ha valami másnes két ellentétes pólusa lennénk, de hát ilyen is van, még mindig lehetne rosszabb... Arra viszont egy pillanatig sem számítok, hogy támadásba is lendül, így esélyem sincs kivédeni a képembe vágódó párnát – még szerencse, hogy puha – csak miután mellettem landol, hápogok némán, hogy ezt meg mégis mire véljem?! Először úgy terveztem, hogy vissza se adom neki, ha már neki ott van Ted, akkor én nyünyörgetem a párnát a semmi helyett, de aztán elég meghallanom azt az emlegetett bilit, hogy repüljön is vissza a díszpárna a feladónak...
- Nos... szerintem azzal nem lesz gond. Lévén már ismered a legnagyobb titkomat, azt hiszem, nincs is különösebben értelme, hogy tovább folytassam a szobalakó életformámat. Hacsak téged nem feszélyez... vagy félsz tőlem. – tettem hozzá óvatosan, hisz ha hosszú távon marad ez a mostani távolságtartó viselkedése, akkor valószínűleg én is többet fogok a szobámban dekkolni, mint azon kívül, csak hogy ne legyek az útjában. De ez még úgy is a jövő zenéje, majd elválik.
Hiába a régi, kedves emlékek, csak egy pár pillanatra csal hamar tovasuhanó mosolyt az arcunkra, mielőtt ismét visszasüllyednénk a nagy bizonytalanságba, félénk kérdésekbe és óvatos válaszokba, mint ha nem ismernénk egymást már egészen gyerekkorunk óta, hanem csak két idegen lennénk, az első találkozás alkalmával.
- Hm? – emelem rá a tekintetem, amikor meghallom a nevem, türelmesen várva, ha már úgy tűnik, a korábbi válaszom sem éppen olyasvalamire sikerült, amire számított. Amikor azonban meghallom, hogy mire fel ez az újabb tétovázás, csak csodálkozva realizáltam, hogy mennyire félresiklottunk egymás mellett a mondanivalókkal – már megint.
- Suzie... Az, hogy többet, mást is képes vagyok érzékelni a külvilágból, mint mások, még nem változtatja meg a saját érzéseimet. És... szó sincs semmi ilyesmiről. Hiszen már múltkor is említettem, hogy igazából már a kóma előtt is így éreztem... Talán ez az egyetlen, ami semmit nem változott a hét év alatt. – kerestem a megfelelő szavakat, még ha nem is volt éppenséggel könnyű szavakba foglalni az érzéseket, de ha már ideig jutottunk, egyszer úgy is tisztázni kellett volna, akkor pedig inkább előbb, mint később.
- Ilyesmit feltételeznél rólam? – utaltam vissza az előbbi szavaira, hisz abban igaza van, hogy nem szívesen bántanám meg, de azt hiszem, elég régóta vagyunk barátok ahhoz, hogy ne áltassam hamis reményekkel, ha esetleg más lenne a helyzet.
- Inkább... úgy képzeld el ezt az egész „megérzés” szerű témát, amit az előbb említettem, hogy... mondjuk azért pont spagettit készítettem vacsorára, mert volt egy olyan megérzésem, hogy azt ennél szívesen. Vagy azért azt a narancslevet vettem, amelyiket, mert múltkor is ízlett neked, még ha nem is mondtad, csak valahogy megéreztem. Eddig azt sem tudtam, hogy ez az egész létezik, miért tulajdonítottam volna neki nagy jelentőséget? Betudtam egynek, a kómából felébredt embereknél megjelenő sok furcsaság közé. – vontam vállat, remélve, hogy legalább valamennyire sikerült eloszlatnom a kétségeit, vagy segíteni, hogy tisztábban lássa ezt az egészet.

• • •  [You must be registered and logged in to see this link.]

Vissza az elejére Go down

avatar
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Chatkép :

Keresem :
Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
↷ in the land of gods and monsters
Hobbi & foglalkozás :
↷ journalist



A poszt írója Suzanne Bishop
Elküldésének ideje Kedd Jan. 03, 2017 7:08 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6  Next


to Tekergő
[You must be registered and logged in to see this image.]
- Szerintem a szakadt csöves kinézeten se lehetetlenség változtatni, ha szeretnéd, akkor segítek benne. – pillantottam rá kicsit megenyhülve, mert elhiszem, hogy neki még nem megy annyira jól. Nekem meg a hét év alatt volt időm megtanulni, így szerintem annyira nagy gond nem is lenne, ha csak a férfi büszkeség közbe nem szól.
- Tényleg? Hmm, fel se tűnt és elhiheted, hogy nem ez volt a célom, de ha ő inkább… - köszörültem meg a torkomat, mert nem tudtam volna se befejezni, se kimondani hangosan a dolgokat. – akkor én nem fogok az utadba állni. – csak ennyit mondtam, de jóval halkabban. Fogalmam sincs, hogy esetleg Declan kicsit másképpen is tudna-e arra a nőre pillantani vagy nem, de valahogy nem is akartam igazán tudni. Inkább csak legyen őszinte, mert nem akarok reménykedni, ha már nincs miért.
- Rám? Mi? – pislogtam kicsit érthetetlenül, mert a csöppet se vidám gondolataim ismét bekebeleztek. – Valószínűleg igen, hiszen ha valaki fontos számunkra, akkor szeretnénk igazán közel engedni, még ha nem is olyan egyszerű. – feleltem végül, mikor eljutott a tudatomig, hogy pontosan mire is gondolt. A rossz dolgokról sose könnyű beszélni, de ha valakit közel szeretnénk engedni, akkor a legtöbb falat úgyis le kell rombolni és a démonainkkal is meg kell küzdeni.
- Ezt úgy mondod, mintha most annyira nagy lenne. Komolyan kicsit úgy viselkedsz, mintha valami reményfosztott lennél, vagy éppen a világ el akarna pusztulni és nincs menekvés. – oké, az utóbbi kicsit túlzás volt, de most valahogy még ez se érdekelt. Legalább hátha picit észhez tér. A következő pillanatban pedig még hozzá is vágtam egy párnát csak úgy merő szeretetből. Legalább lesz miért morognia, mint egy vénségnek és addig se a balesetén kattog. Nem fogom azt mondani, hogy tudom mennyire nehéz lehet, de szerintem azért annyira se, mint most beállítja. Vannak olyanok, akik segíteni szeretnének neki, ha hagyja. Így szerintem annyira nincs oka letargiába esni.
- Komolyan bánatosabban festesz, mint egy bili, aminek letörték a fülét. – sóhajtottam egyet. Szeretnék segíteni neki, de nem tudom miként tudnék. Én nem vagyok ilyen téren és nem is ismerem totálisan az univerzum ezen részét, de attól még itt vagyok. Szerintem ez pedig jó jel. Még akkor is, ha kicsi tanácstalan vagyok, riadt és még megannyi érzés kavarog mélyen legbelül bennem.
Nem feleltem semmit se arra, amit mondott. Inkább csak kicsit lesütöttem a szemeimet, és Ted-et simogattam meg, mintha az segítene még abban, hogy ne veszítsem el teljesen az önuralmamat. Sokkolt, az tény, de valahogy muszáj lesz ezzel megbirkózni. Nem futhatok el, ahogyan anya halálát és a többi dolgot se tehetem semmisé. Ha pedig ezeket is valahogy elfogadtam, feldolgoztam, akkor ez is menni fog, legalábbis nagyon remélem.
- Szerintem igen, idővel lehetséges, ha akarjuk, de ahhoz kell az őszinteség is szerintem és a bizalom. Meg persze az, hogy ne félj és ne zárkózz be teljesen. – pillantottam rá komolyan. Nem tudtam, hogy milyen csatába is akarunk belevágni, de én még szerettem volna hinni abban, hogy lehet minden ugyanolyan. Amikor pedig arcát eltemeti, akkor ha elég közel volt hozzám óvatosan és gyengéden simogatom meg őt.
Csak bólintottam, hiszen bármennyire is lehetne boldog pillanata ez a múltnak valahogy még se tudtunk igazán örülni. Valami fura érzés ránk telepedett, ami kicsit talán nyomasztó is volt. Szeretném újra mosolyogni látni, de azt hiszem, hogy az se lesz ennyire egyszerű, hiszen még én se vagyok képes mosolyogni.
Nem szólaltam meg, haboztam, hiszen egyre inkább nagyobb gombóc nőtt a torkomban. Apró sugallatok és nem mindig? Nehezen tudtam elhinni ezt, de ettől még nem lett könnyebbet a helyzet. Féltem, túlzottan is féltem, hogy igazából ő nem is akarta azt az egészet. – Declan, az lehet… - nem bírtam kimondani, végül vettem egy mély levegőt és lassan kifújtam. – lehetséges, hogy múltkor csak azokat a dolgokat azért mondtad, hogy ne bánts meg, mert érezted, hogy én mit érzek? Vagy te tényleg úgy gondolod még most is, hogy te is úgy érzel irántam? – pillantottam rá kérdőn. A hangom néha picit megremegett és láthatta a félelmet az íriszeimben, de tudnom kell. Nem akarok kételyek között élni ilyen téren. Bármennyire is fájhat a válasza, tudnom kell. Közben pedig továbbra is a felsőm ujját gyűrögetettem zavaromban.



••[You must be registered and logged in to see this link.]

Vissza az elejére Go down

avatar
Tündér •• akinek nem adtak valódi szárnyakat
Chatkép :

Tartózkodási hely :
Mystic Falls
Hobbi & foglalkozás :
eating is a necessity but cooking is an art



A poszt írója Declan Collins
Elküldésének ideje Kedd Jan. 03, 2017 6:17 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6  Next


to Suzie
[You must be registered and logged in to see this image.]

- Még mindig jobb, ha cicababának néznek, mint ha valami szakadt csövesnek. – vakargattam meg a szakáll fedte államat. Lehet, hogy nem ártana lassan rászánni magam a borotválkozásra? Nem mint ha annyira büszkén növeszteném a szakállam, de borotválkozni meg gyakorlat híján még jobban utálok... Tudom, tudom, így azonban beletanulni sincs esélyem.
- Ugye tudod, hogy ez most úgy hangzott, mint ha felcsaptál volna kerítőnek? Lelkizzek egy nővel... Mindegy is, majd teszek egy próbát vele, a fejemet csak nem harapja le érte. – emeltem a tekintetem a plafon felé, tudja a búbánat, még jó, hogy nem valami agresszívebb, harciasabb faj táborát gyarapítjuk, a gondolatolvasással legalább nem lehet olyan nagy kárt tenni a másikban, fizikailag legalábbis.
- Apropó... ez rád is igaz? Mármint a finom tapogatózás meg a kérdezősködés a rossz dolgokkal kapcsolatban? – kérdeztem vissza valami hirtelen ötlettől vezérelve, aztán majd elválik, hogy mit nyilatkozik róla. Vagy a gyakorlat mit hoz így, hogy most már tudom, létezik gondolatolvasás is a világon.
- Dehogy lenne jobb! Bele se akarok képzelni... bár esélyesen mondjuk életkedvem sem nagyon lenne, ha ilyen hosszú kóma után mondjuk ágyhoz kötve, vagy félig lebénulva kéne leélnem a hátralévő életem. – jegyeztem meg csendesen, ahogy elveszett tekintettel fogadtam a szúrós pillantását. Persze, tudom én, hogy lehetne sokkal rosszabb is, még mennyire, hogy lehetne! De nem tehetek róla, hogy így is kissé sok nehézség súlya nyomja a vállam egyszerre, és így nehéz mindig pozitívnak maradni. Ha meg tettetném csak az ő kedvéért, csak hogy ne aggódjon annyira, az mennyivel lenne jobb? Olyan lenne, mint ha a szemébe hazudnék. Mondjuk... az elmúlt pár nap sem sokban különbözött, ha úgy nézzük.
- Kac-kac. – valahogy nem volt kedvem bővebben vitát kezdeni a témáról, ahhoz képest, hogy az elmúlt éveket átaludtam, mégsem éreztem magam kipihentnek, sőt, még mindig nagyon sokszor gyűrt le a fáradtság. Csoda, hogy sokszor úgy éreztem, annyi erőm sincs mint valami aggastyánnak?
- Valószínűleg neked van igazad. – értettem egyet vele nagyot sóhajtva, de ettől függetlenül még mindig ugyanolyan tanácstalan voltam az egész kapcsán. Hogyan tudnám megszeretni, úgy, hogy mióta csak tudok a létezéséről, csak bajt hozott? Mint mondjuk ezt az egész mostani feszült légkört Suzie-val, vagy a félelmet a tekintetében?
- Nekem mondod? – túrtam a hajamba, miután elhallgatott a telefonja, hátamat a fotelnek támasztva. Én magam is bizonytalan vagyok, pedig nyakig benne vagyok, képzelem, akkor ő kívülállóként hogyan érezhet, hogy egy... ilyennel lakik együtt.
- Tudom, hogy olyan úgy se lesz már semmi ezek után, mint korábban, de szerinted túllendülünk ezen valamikor? – temettem az arcom fáradtan a tenyerembe néhány pillanat erejéig, miközben kibuktak belőlem a kétségbeesés szülte szavak. Lesz még jobb a helyzet egyszer, csak idő kérdése? Vagy olyan nagy éket sikerült verni kettőnk közé a történtekkel meg ezzel az egész tündérséggel, ahonnan már csak lefelé van tovább?
- Hát, ha azt nézzük, hogy te vagy az egyetlen lány, akivel az ovi után is tartottam a kapcsolatot... vagy egyáltalán emlékszem a nevére... akkor jah, azt hiszem, mondhatjuk. – értettem egyet vele. Hagyom az ujjait elsiklani a tenyeremről,  akármilyen szívszorító érzés is elengedni. Vagy válaszolni a következő kérdésére, kell is némi idő, amíg átgondolom, mit, vagy épp hogyan is kéne mondanom, hogy az ne legyen túl félreérthető, vagy bántó.
- Én... azt hiszem. Valószínűleg igen, mióta felébredtem a kómából. Nem mindig, csak néha-néha, de mivel nem tudtam, hogy valójában mi is, így inkább csak megérzésnek vagy valami sugallatnak tudtam be az esetek többségében. – aztán vagy hallgattam rá, vagy nem, de talán így már az is világossá válhat számára, hogy néha miért viselkedtem olyan furán, vagy honnan tudtam olyan dolgokról, amiket soha, senki nem említett korábban.

• • •  [You must be registered and logged in to see this link.]

Vissza az elejére Go down

avatar
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Chatkép :

Keresem :
Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
↷ in the land of gods and monsters
Hobbi & foglalkozás :
↷ journalist



A poszt írója Suzanne Bishop
Elküldésének ideje Kedd Jan. 03, 2017 5:18 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6  Next


to Tekergő
[You must be registered and logged in to see this image.]
Nem mondtam semmit se, hiszen talán így is többet mondtam már annál, amit kellett volna. Nem akartam, hogy túlzottan aggódjon értem, de ezzel már szerintem most már végérvényesen elbuktam. Amikor a múltas dologgal is egyetért, akkor csak egy szomorú sóhaj bukik ki az ajkaim között, de nem felelek már semmit se. Remélhetőleg az ő múltja, se az enyém nem fog hívatlanul már bekopogni. Nem is akarok arra gondolni, hogy mi lenne ha egy eléggé önkontrollhiányos vámpír beállítana ide.
Örülök annak, hogy Seraphina-ról is vagy miként is hívják azt a nőcskét is beszél. Tényleg ennél nagyobbat nem is hibázhattam volna. Azt hittem, hogy ők ketten. Istenem, hogy lehettem ennyire hülye? Szegény Declan is, mennyire neki támadtam múltkor, amikor már totálisan elveszítettem a békesség mintaszobrát.
- Igen, az mindig erősíti a szabályt. Másrészt meg sose a külső alapján ítélj, vagyis néha ez ránk nézve jó, de azért néha igazán őrjítő tud lenni, amikor valami szőke cicababának gondolnak az emberek. – ennél nagyobbat nem is tévedhetnének. Azért mert szőke vagyok, tudok menni magassarkúban és néha igazán ki tudom csípni magam, attól még nem leszek az. Persze, néha erre rászoktam játszani, de az is csak információ szerzés miatt van. A természetfelettivel kapcsolatos dolgokban meg nem tudok segíteni, mármint abban, hogy az anyuja az-e, vagy nem, mivel sose került szóba. Talán kicsit féltem attól is, hogy mellette kötnék ki, vagy még rosszabb helyen.
- Jajj, ugyan már Declan. – csattantam fel kissé hangosan, majd sóhajtottam egyet. – Az emberek nem szeretnek a rosszról beszélni, de szükség van rá. Legtöbb esetben, ha nem kérdezel, akkor sose derül ki és csak őrlődnek rajta. Másrészt meg nőből van, így még egy érv az ellen, ha nem próbálsz meg finoman tapogatózni, akkor lehet sose fog és neked is kisebb szenvedés lesz ez a tanulás, valami csodás élmény helyett. – nehezen tudom elhinni azt, hogy annyira rossz lenne ez a dolog. Mennyivel egyszerűbb dolgom lenne, hacsak megérintek valakit és a tudni kívánt információ máris a kezemben lenne. Szerintem egy veszélymentes, de annál inkább sikeres újságíró lennék, aki nem a divatcikkekért rajong.
Csak ismét bólintottam arra, hogy nem felejti el azt se, de attól még nem úgy nézett ki, mint aki tényleg örül is neki. Szerettem volna segíteni neki ilyen téren, de ehhez annyi közöm volt, hogy semmi. Ebben nem tudtam segíteni, se megoldással szolgálni. Még ő is hamarabb talált tanítót, mint én tudtam volna. Meg ez az egész tündéres dolog… túlzottan is új volt és még mindig hihetetlen. Nem gondoltam, hogy hazudna, de nahh.
- Jobb lenne, ha szellemileg nem lennél helyén? Vagy örökre egy tolókocsiba lennél zárva? Esetleg soroljam még? – pillantottam rá kicsit szúrósan. Elhiszem, hogy pocsék ez a sok évnyi kiesés, de elhiheti, hogy nekem is az volt. De valahogy mindig próbáltam a jót látni minden nehéz pillanatban. Minden egyes nap betudtam hozzá menni, az állapota nem romlott és még sorolhatnám a dolgokat, de felesleges lenne, mert neki is be kell látnia, hogy annyira rosszul nem is fogalmaztam korábban.
- Igaz, el is felejtettem, hogy már 70 éves is elmúltál és túl öreg vagy mindenhez. Bár szerintem egy-kettő korod béli még a mai 10 éveseket is túlszárnyalja. – lehet nem volt szép húzás tőlem, de ha már annyira vén, akkor legyen. Én nem fogok ellenkezni. Lehet felőlem 70 éves, vagy éppen már 100 éves, mert egy-két tényleg idősemberben is több az életkedv legtöbb esetben, mint benne.
- Amíg nem szereted meg, addig szerintem használni se fogod tudni, mert nem tudod akkor elfogadni se. – okoskodtam itt kicsit, majd inkább az ajkamba haraptam, mert a végén még meg fog enni azért, amit mondtam. Nem akarok én itt okoskodni, ez inkább csak egy tipp volt.
Telefonom különösebben nem érdekel, amikor viszont Tekergő szóvá teszi, akkor kicsit megrántom a vállamat és megrázom a fejemet is, hogy nem érdekel. Azt hiszem, hogy most van nagyobb gondunk, ha esetleg egyszer csak megjelenik itt a rendőrség emiatt, hogy eltűntem, akkor ráérünk aggódni. Bár erre kicsi az esély, de nem lehetetlen.
- Sejtem, hiszen ez még számomra is elég fura… - tettem még hozzá a témához, hogy ki mit nem mondott el és miért nem. Tényleg nehezen tudtam elhinni ezt az egészet és talán nem is meglepő, hogy haboztam, amikor azt kérte, hogy tegyem a kezemet a kezébe. Egyszerűen csak féltem attól, ami még ezek után jöhet. Mi lesz akkor, ha képtelen leszek idővel is ezzel megbirkózni?
Amikor viszont megszólal, akkor ijedten rezdülök össze és egy pillanatra még kicsit a kezeimet is elrántom, mint aki most kapott totálisan frászt. Nagyot nyelek, mielőtt ismét visszaadnám a kezeimet neki. – Biztosan jobb benyomást tettem rád így, mint bárki más. Még a pulcsidat is képes voltam feledtetni veled. – mosolyodtam el halványan. A kezemet végül inkább visszahúztam és úgy néztem őt, mint aki nem tudja mit kérdezzen, vagy inkább kimerje e mondani azt, ami megfordult a fejében.
- Te az elmúlt hetekben is érezted, hogy mit érzek vagy éppen mit gondolok, esetleg mire vágyok? – nehéz volt végigmondani, de kár lenne kerülgetni a forrókását. Bár abban se voltam biztos, hogy tényleg tudni akarom a választ rá. Mert még a gondolattól is rosszul lettem, hogy esetleg azért tett bármit is az újabb balesete előtt, mert nem akart megbántani, amikor olyan érzéseim ébredtek, hogy többet jelent számomra, mint egy barát. Nem, az nem lehet… Egyszerűen nem.




••[You must be registered and logged in to see this link.]

Vissza az elejére Go down

avatar
Tündér •• akinek nem adtak valódi szárnyakat
Chatkép :

Tartózkodási hely :
Mystic Falls
Hobbi & foglalkozás :
eating is a necessity but cooking is an art



A poszt írója Declan Collins
Elküldésének ideje Kedd Jan. 03, 2017 4:36 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6  Next


to Suzie
[You must be registered and logged in to see this image.]

- Én nem mondtam, hogy nem tudsz, csak... – kezdtem bele, elvégre míg én a kórházi ágyat nyomtam éveken át, ő élte világát, amiről tudta, hogy több, mint aminek látszik... ráadásul természetfelettiekhez is volt szerencséje. Ki vagyok én, hogy ilyesmivel vádoljam?
- Igaz. Azt sosem lehet. – értettem egyet csendesen, értve akár a közelmúlt elhidegülésére, vagy a balesetem előtti bandás incidensre. Mi van, ha megtudják, hogy felébredtem? Vagy ha közöttük is vannak olyanok, akik nem csupán emberek? Bízzunk a legjobbakban, nem igaz? Aztán ha kiszemelnek maguknak, sokat úgy sem tudunk tenni.
A nyelvnyújtását látva azért az én arcomra is halovány mosoly kúszott, majd hamar tova is suhant, amikor egyetlen egy tündér ismerősömről számolok be kicsit bővebben Suzie-nak, ha már eddig Serával kapcsolatban is csak tiltakoztam – és aminek meg is lett az eredménye... Naná, hogy nem éppen pozitív értelemben.
- Hát, nem is tudom... anyukám nem tűnik annak. Kivétel erősíti a szabályt? – kapott egyből egy költői kérdést válasz gyanánt, nem mint ha eddig magát Suzie-t olyan nehéz esetnek tartottam volna, de tekintve az előző napi vitánkat, és ezt az oldalát is megismerve... hát, valljuk be, azért ő is tud, ha akar, bár azért annyira nem vagyok bátor, hogy hangosan is megjegyezzem a dolgot.
- Lehetséges, mindenkinek megvan a maga gondja, baja, legalábbis nem igazán találkoztam még olyannal, akinek semmi rossz nem történt volna az életében, soha. De... nem faggattam róla. Annyira még nem is ismerjük egymást, meg egyébként sem szeretek más magánéletében vájkálni, ha úgy gondolja, hogy meg szeretné osztani velem, akkor úgy is meghallgatom. – vontam vállat, kifejezve véleményemet a témáról... nem csak Sera esetében, hanem úgy általánosságban is. Sok minden volt Suzie múltja kapcsán is, amire kíváncsi voltam, de őt sem akartam például az édesanyja elvesztéséről faggatni, pláne azt tudva, hogy mennyire megviselte a dolog, csak hogy egyet említsek a sok közül.
- Nem felejtem, nem felejtem. – sóhajtottam, szerintem ha tudnám se akarnám, lévén, a felbukkanása most olyasmi az életemben, mint valami gyertyaláng a sötétben, ami segít, hogy legalább elinduljak a fény felé. Remélhetőleg minél hamarabb...
- Ennyivel...? – húztam el keserűen a szám, mert bár azzal egyetértettem, hogy hála az égnek az egészségemet tekintve nem volt olyan rossz a helyzet, legalábbis sokkal rosszabb is lehetne, ha az agyam károsodott volna a kóma alatt... de az elvesztegetett évek, lehetőségek, tapasztalatok, az elveszett szeretteimet már soha, semmi nem fogja visszahozni. Vajon ha nem történik annak idején az a baleset, akkor Dylan még mindig élne? Vagy apa itt maradt volna velünk...?
- Nem tudom, Suzie, én próbálom, de öreg vagyok én már ehhez. – dramatizáltam túl a helyzetet. Jó, életkor alapján annyira még nem, de akkor is sok minden olyannal kell mostanság szembenéznem, amivel mennyivel kényelmesebb és természetesebb lett volna évekkel ezelőtt.
- Biztos hasznomra lesz, csak előbb tanuljam meg használni. – értettem egyet vele, mint pedig azt tudjuk, a tanulás sosem könnyű vagy éppen egyszerű, de hát ezt kell szeretni, úgy tűnik, sok választásom nincs.
Amikor megcsörren a telefonja, csak kíváncsi tekintettel fordítom a fejem a hang  irányába, majd Suzie felé is, némi értetlenséggel.
- Nem veszed fel? Biztosan a aggódnak érted. Vagy a konferencia miatt? – találgattam, bár az is lehet, hogy tévedek, mindenesetre, ha nem akarja felvenni, ennél többet én sem nyaggatom vele. Nem mint ha nem örülnék neki, hogy végül itt maradt, de ha menni akarna, akkor sem lenne jogom visszatartani ezek után.
- Semmi baj. Én magam sem tudom, mennyire hittem volna el, amíg nem tapasztalom személyesen. – vallottam be, hisz ilyen téren mindig is elég hitetlen tudtam lenni... így viszont, hogy kiderült, én sem hétköznapi ember vagyok, nos... most már hiszek.
Látom a habozását, és bár valahol fáj látnom a tétlenkedését, megértem azt is, hogy bizonytalan. A helyében valószínűleg én is az lennék, amikor azonban megérzem a kezét a kezemben, hatalmas kő gördül le a szívemről. A szememet nem csukom le mellé, sőt... amikor a lelki szemeim előtt megelevednek a réges régi emlékképek, még el is kerekedik kissé a csodálkozástól.
- Te jó ég, erre már nem is emlékeztem. – bukik ki belőlem akaratlanul is halkan nevetve – Hú... belegondolva, hogy mennyire mérges voltam rád, akkor szakadt el a kedvenc pulcsim, ahogy elestünk. A fene sem gondolta volna, hogy pár héttel később meg már a kezedet akartam megkérni. – idézem fel már valamivel vidámabban az emléket, igaz, átadni nem tudom őket, csak olvasni... de a szavaimból talán azt is leszűrheti, hogy én is „látom”, a gondolatait.

• • •  [You must be registered and logged in to see this link.]

Vissza az elejére Go down

avatar
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Chatkép :

Keresem :
Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
↷ in the land of gods and monsters
Hobbi & foglalkozás :
↷ journalist



A poszt írója Suzanne Bishop
Elküldésének ideje Kedd Dec. 27, 2016 11:02 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6  Next


to Tekergő
[You must be registered and logged in to see this image.]
Ismét habozok, kezdem úgy érezni, hogy hirtelen a habozás lett a második legjobb barátom, de magam sem tudom, hogy erre mit kéne mondanom, hiszen nem akarok neki hazudni. Egyszerűen magam sem tudom, hogy mi is a helyes válasz erre. Végül egy kisebb hajtincsemet az ujjaim közécsippentem és azzal szórakozom rövid ideig.
- Eddig is tudtam vigyázni magamra, ezek után se lesz másképpen. – ezzel próbáltam őt megnyugtatni, de magam is tudtam jól, hogy csak mázlim volt eddig. Egyszer pedig mindenkit elhagy a szerencse, nem? – A múltunkat sose lehet teljesen hátrahagyni… főleg nem ilyen téren, így nem tudok erre se igennel, se nemmel válaszolni. – a vámpírok túl sokáig élnek és rohadt jó a memóriájuk is. Nem véletlen, hogy múltkor is személyesen engem hívott oda Noah. Fogalmam sincs, hogy legközelebb milyen lesz a találkozó, mert tudtam jól, hogy amíg egyikünk él, addig ezt a gondot nem fogom tudni kipipálni. Én pedig nagyon is szerettem volna még sokáig élni.
- Legalább valamiben extrán jó vagyok. – nyújtottam ki alig láthatóan a nyelvemet, mint egy kisgyerek, hiszen még mindig nem olyan volt a helyzet, amiben csak úgy lehetett volna bolondozni. Egy picike belefért, de eléggé messze voltunk a megszokott jókedvtől és a hétköznapoktól, amik még az újabb balesete uralkodott itthon. Persze akkor is voltak kicsit kínos pillanatok, hiszen a kapcsolatunk mind a kettőnknek egészen új volt, talán annyiban is, hogy előtte még sose voltunk kapcsolatban senkivel se… Ja, nem kizárt, hogy ez is közrejátszott, de a világért se vallottam volna csak úgy be, hogy egész idő alatt mennyire tökéletesen tartottam mindenkitől távol magam.
- Melyik nő az? – pillantottam rá halovány mosoly keretében. – Talán nem véletlenül annyira nehéz esett. Lehet, hogy történt valami vele, ami miatt olyan amilyen. Próbáltad már valaha megtudni a történetét? – sokszor nem is gondolunk arra, hogy tudjuk azt, hogy mi történik a másikkal valójában. Mindenkit alakít az élet és az se kizárt, hogy nem olyan valójában, amilyennek Tekergő ismeri. Lehet, hogy ő is álarcot visel, mint mindenki megannyiszor. – Viszont azt se felejtsd el, hogy ő az, aki segít. Néha pedig a segítség nem könnyedén jön.
Óvatosan picit előrébb csúszom a kanapén, mire Ted morran egyet, hiszen így neki is kicsit meg kell mozdulnia. A lábaimat továbbra is felhúzva hagyom, de legalább a távolság egy picit csökkent. – Lehet, hogy le vagy maradva sok területen, de abba már belegondoltál, hogy egy kisebb csoda, hogy ennyivel megúsztad ezt az egészet? Sokáig aludtál, de mégis szinte éppen és egészségesen ébredtél fel. Kisebb tornák segítségével még inkább visszatérhettél a hétköznapokba. Sok újdonság van számodra, ezt nem tagadom, de próbáltad már a jó oldalát az egésznek látni? Nem lehet, hogy azért most, mert hasznodra lehet? Segíthet az emberekkel még inkább szót érteni, újra visszatalálni oda, amit annyira kutatsz, szeretnél? – lehet, hogy nagy marhaság az egész, meg azt is tudom, hogy én kis pozitívka vagyok és igyekszem mindig mindenben a jót meglelni, de ha már egy hangyányit is tudtam segíteni neki abban, hogy ne lógassa ennyire az orrát, akkor már szerintem egész nagy sikert arattam.
Nyelvnyújtására csak elmosolyodom haloványan, miközben aggódva őt fürkészem. A telefonom ismét rákezdi a zenét, a dallam könnyedén ránt ki ismét a gondolataimból, de továbbra se érdekel. Nem veszem fel és aztán abba is hagyja idővel a zenét. Az megvár, ez viszont nem fog.
- Tudok is, meg nem is. Nem ismerem teljesen, csak amennyire muszáj volt ismernem és ami elkerülhetetlen volt. Amúgy teljesen megértem, hogy így éreztél. Én se mertem neked sose erről beszélni, hogy mik élnek a világban. – sütöttem le a szemeimet rövid időre, hiszen én is feldobhattam volna már korábban a dolgot. Mondjuk a tündérek egészen újak voltak számomra és teljesen talán még fel se fogtam, de azért igyekeztem nem totálisan hülyefejet vágni és olyan kérdéseket feltenni, amitől esetleg kényelmetlenül érezhetné magát.
Kíváncsian fürkészem őt, de nem nyúlok felé eleinte nem. Hiába nyújtja felém a kezét, aztán ismét megszólal. Aprót bólintok, de pár másodpercig habozok, de aztán végül a kezébe helyezem a kezeimet és lehunyom a szemeimet.
Könnyedén elevenedik meg előttem az első találkozásunk. Kis totyogok voltunk mondhatni, de mégis emlékszem a legtöbb részletre. Arra, hogy milyen kis félszeg voltam, miként rohangáltunk az udvaron, míg végül telibe neki nem szaladtam véletlenül, mert nem figyeltem az orrom elé. Ő megbotlott, én pedig rajta landoltam, vagy valami ilyesmi volt. Emléknek köszönhetően pedig könnyedén kúszott mosoly az arcomra, még akkor is, ha nem tudtam, hogy pontosan mi is fog történni ezek után.





••[You must be registered and logged in to see this link.]

Vissza az elejére Go down

avatar
Tündér •• akinek nem adtak valódi szárnyakat
Chatkép :

Tartózkodási hely :
Mystic Falls
Hobbi & foglalkozás :
eating is a necessity but cooking is an art



A poszt írója Declan Collins
Elküldésének ideje Szomb. Dec. 17, 2016 8:53 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6  Next


to Suzie
[You must be registered and logged in to see this image.]

- Értem. – feleltem csendesen, bár annyira magam sem tdtam, hogy hogyan is fogadjam a hírt. Annyiból talán jó, hogy nem kapott instant szívrohamot csak azért, mert nem ember vagyok, és nem érzem magam még inkább tudatlannak azért, mert ő szakértő lenne a témában, de... valahol azonban az aggodalom is elfog, amikor meghallom, hogy mennyi féle úton-módon volt már szerencséje más lényekhez. Hála az égnek, úgy úgy néz ki, eddig egész jól megúszott minden találkozást.
- Sokkot kapni talán nem, aggódni, azt igen... Egyébként kell még? Van olyan ami még aktuális ezekből, vagy... ez már mind a múlt? – próbáltam kipuhatolni, ha azt nem is, hogy pontosan milyen kapcsolatban van velük, inkább ezek aktualitását. Kell-e még eztán aggódni miatta, vagy már minden ilyen szálat elvarrt maga után?
- Ó, hát az neked úgy is nagyon megy. – mosolyodtam el szélesen, felidézve a... kórházi látogatásom előtti időket, ám amint eszembe jutottak, egyből el is szomorodtam kissé annak tudatában, hogy milyen messzire sikerült kerülni az akkoti állapotoktól. Ha most nem lennénk itt, nem is hinném el, hogy ilyesmi képes lenne egyáltalán megtörténni.
- Ő? Nem, dehogy! - rázom a fejemet – Sőt, mondhatni, hogy inkább segített, nélküle lehet, hogy haza se jöttem volna többet a kórházból. Csak... nem mindig könnyű természet. – szolgáltam némi magyarázattal Serát illetően, bár tekintve, hogy más tündért meg nem ismertem, vele kellett beérnem, hacsak nem egyedül akarok szenvedni a tanulással. De mivel így is le vagyok maradva az élet szinte minden területén, sok értelme nincs válogatósnak lennem.
- Nem is tudom, Suzie... így is elég bonyodalom volt, meg van az életemben, most még ez is mellé? Lehet, hogy ha megtanulom legalább elfogadható szinten irányítani, akkor szeretni fogom, de egyelőre eléggé le vagyok maradva. Mindennel. – sóhajtottam egyet, tovább babrálva a szőnyeg rojtjaival a lábam mellett, s csak akkor sandítottam fel, amikor meghallottam a tündérfiús cukkolását – akkor is csak azért, hogy egy komolytalan nyelvnyújtással válaszoljak rá.
- Suzie, én már belekeveredtem ebbe, akár akarja, akár nem. De nem lenne egyszerűbb, ha segítene, nem pedig hagyná, hadd bénázzak egyedül? Már ha tényleg tündér, és nem ember, mert ha nekem se tűnt fel, nem hiszem, hogy neki annyira gyanús lenne. – gondolkoztam hangosan.
- Féltem, hogy ha megtudod, rosszabbul reagáltál volna. Nem tudtam, hogy te már... tudsz ezekről. A lényekről, meg világról, meg... szóval érted. – próbáltam szavakba önteni, hogy miért is nem álltam már rögtön elé, hogy színt valljak, de ha akkor meg rettegve menekült volna előlem, azt sem bocsájtottam volna meg magamnak. Soha.
- Ühüm, úgy. – bólintottam a szavaira, ám amikor közli, hogy nem igazán van képben, miről is van szó, csak némileg közelebb csúszok felé a szőnyegen, a kezemet nyújtva felé, ha elfogadja.
- Inkább megmutatom, úgy talán egyszerűbb, mint szavakkal leírni. Ne aggódj, nem fog fájni, meg semmi, ígérem, csak... gondolj valamire. Egy számra, színre, állatra, személyre, emlékre vagy amire csak szeretnél. – teszem hozzá kiegészítés képp, azonban innentől csak rajta áll, hogy miként dönt. Én addig is türelmesen várok, legalábbis egy darabig, mert ha nagyon látnám rajta, hogy vonakodik, akkor a kezemeimet inkább visszaejtem az ölembe.

• • •  [You must be registered and logged in to see this link.]

Vissza az elejére Go down

avatar
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Chatkép :

Keresem :
Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
↷ in the land of gods and monsters
Hobbi & foglalkozás :
↷ journalist



A poszt írója Suzanne Bishop
Elküldésének ideje Csüt. Dec. 15, 2016 6:16 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6  Next


to Tekergő
[You must be registered and logged in to see this image.]
Pár pillanat erejéig haboztam, hiszen részben talán megállapítás volt a részéről, míg másrészt kérdés. Illetve az se elhanyagolható, hogy magam sem tudtam azt, hogy mit mondhatnék. Teljesen se ismertem ezt a világot, de az tény, hogy tudtam azt, hogy nem csak emberek léteznek.
- Igen, valami olyasmi. Nem ismerem annyira, mint sokan, de tudom azt, hogy a könyvek és filmekből ismert lények közül létezik néhány. - vallottam be óvatosan, hiszen ez még számomra is fura volt. Pedig nem egyszer beszélgettem már Noah-val se, így tuti, hogy nem csak beképzeltem az egészet, meg nem ő volt az egyetlen, akit ismerek és nem ember.
- Annyira bajkeverőnek tűnök? – próbáltam meg kicsit elviccelni a dolgokat, de vélhetően nem túlzottan jött össze, mert eléggé beletrafált a dolgokba… Aprót sóhajtottam majd, a hajamba túrtam. – Igazából mondhatni mindegyik egy kicsit, de ha nem tudod, akkor kevésbé fogsz aggódni, nem? Vagy sokkot kapni… - mintha még lehetne menteni a helyzetet. Nem tudom, hogy melyik lenne számára sokkolobb, ha megtudná, hogy mik rohangálnak kint a világban vagy inkább az, ha megtudná, hogy milyen zűrökbe keveredtem a többi mellett még.
- Vigyázz még a végén elpirulok. – mintha csak ezzel arcomra kiült kisebb pírt el tudnám űzni, vagy elterelni róla a figyelmét. Jól estek a szavai, még akkor is, ha nem éppen volt a köztünk lévő viszony békésnek nevezhető. Viszont már az is megnyugtató, hogy legalább nem velem volt a baja és nem azért viselkedett úgy, ahogyan. Nem tudom, hogy ha így lenne, akkor mit csináltam volna, hiszen eléggé nehezen tudnám elképzelni már azt, hogy többé semmilyen értelemben nem lenne az életem része, vagyis inkább sehogy se tudnám ezt elképzelni. Még gondolatban se. Ez ahhoz túl borzasztó.
- Ez nem hangzik valami biztatóan…. bántott? – kérdeztem meg aggódva, mert ha igen, akkor akár tündér, akár nem tuti, hogy seggbe fogom rúgni. Eléggé feszülten vártam a válaszát, de talán annyira nem is meglepő, hiszen a helyzet se volt éppen vidám balladába illő, így a hangulatom se, és még mellé aggódtam is érte.
- Ennyire rossz lenne a helyzet? Nem úgy tűnsz, mint aki örülne annak, hogy másabb valamiben, mint az átlagemberek. Mások meg erről álmodnak és semmi. – bár tény, hogy fiú volt és eléggé fura volt azt hallani, hogy tündér. Nem hiszem, hogy túl gyakori dolog lehet a hímek tekintetében ilyen téren. – Ezentúl legalább lehet tündérfiúnak hívni téged. – cukkoltam kicsit őt. Bár abban nem voltam biztos, hogy ettől jobb lesz bármennyire is a hangulat.
Pár pillanat erejéig haboztam és rossz volt ilyennek látni, hogy ennyire megviseli ez a dolog. Szeretnék segíteni neki, de én, mint kis mezei egér mégis miként tudnék? Fogalmam sincs és ez a tanácstalanság is egészen őrjítő tud lenni.
- Hmm, az is lehet, hogy tudja, de nem akarja elhinni és úgy gondolja, ha nem szól róla neked, akkor azzal neked tesz jót? Mármint tudod, nem akar belekeverni ebbe az őrült világba? – kérdeztem vissza óvatosan, hiszen lehet, hogy ismerem az anyukáját, de sose beszéltünk semmi természetfeletti dolgokról. Meg miért pont nála vettem volna észre, ha még Declannal kapcsolatban se esett le, hogy nem egyszerű ember, hanem annál több?
Alig észrevehetően az ajkamba haraptam, de végül még ez se tudott megállítani abban, hogy ne kezdjek el beszélni.
- Előbb vagy utóbb minden titokra fény derül. Nézz csak meg minket… - mondtam neki óvatosan, de végül mégis folytattam a dolgot. – Eltitkoltad és mi lett a vége… - szerintem eléggé egyértelmű volt a tegnapi csata és az elmúlt időszak viselkedésnek a következménye. Talán ennél messzebb csak akkor ülhetnénk egymástól, ha az egyikünk a bejárati ajtón kívül foglalna helyet.
- Érintés módján? – pislogtam úgy, mint aki semmit se ért. Tényleg nem értettem, hogy mire gondol. – Lehet értenem kellene, de nem értem. – tettem végül hozzá úgy, mint egy kisebb idióta, de nem értettem mire akar pontosan kilyukadni. Mi lesz akkor, ha megérint? Bár abban se voltam biztos, hogy jó-e, ha megtudom, mert mi van akkor, ha amiatt meg én leszek távolságtartó? Szuper lesz komolyan így az élet, de jobb az igazat tudni talán, mint tovább kételyek között élni.




••[You must be registered and logged in to see this link.]

Vissza az elejére Go down

avatar
Tündér •• akinek nem adtak valódi szárnyakat
Chatkép :

Tartózkodási hely :
Mystic Falls
Hobbi & foglalkozás :
eating is a necessity but cooking is an art



A poszt írója Declan Collins
Elküldésének ideje Kedd Dec. 13, 2016 8:38 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6  Next


to Suzie
[You must be registered and logged in to see this image.]

Szerintem túl sokat az sem zavart volna zárt ajtó mögött, de miután meg itthon se voltam, tényleg nem sok értelme lenne ezen elmélkedni.
Csak hallgatom, ahogy Suzie óvatosan mesélni kezd. Mind a babrálása, mind az, hogy ennyire kerüli a szemkontaktust, elég árulkodó, amikor pedig végre megtudom, hogy hogyan is értette, magam sem vagyok biztos benne, hogy mit is kéne mondanom – pár pillanatig nem is szólalok meg, csak fürkészem az arcvonásait.
- Ezek szerint te tudtad? Hogy nem csak emberek léteznek, hanem mindenféle... másféle lények is? - bár kérdésnek szántam, a hangsúly alapján inkább lett megállapítás, akármilyen nehéz is volt azt feltételeznem róla, hogy vámpírokkal, meg hasonló, veszélyes alakokkal is volt már dolga. Hiába, a bájos pofi sokkal többet takar, mint azt az ember hihetné.
- Csak nem összerúgtad a port velük? Vagy kiszemelt valamelyikük? Vagy... valami olyat láttál, amit nem kellett volna? Vagy honnan ismersz te ilyeneket? – faggattam némi aggodalmas éllel a hangomban, hisz túl konkrét dolgot nem mondott, így pedig én sem vagyok biztos benne, hogy mire is gondoljak ennek kapcsán.
- Ó, dehogynem vagy. Nekem mindenképp. – mosolyodtam el halványan, elvégre nem kell semmi természetfeletti képesség, vagy lények a felmenők közt, hogy valaki az legyen. Mást nem... ezzel az egész tündér-dologgal még nekem sem sikerült megbarátkoznom teljesen, annyira új minden, de remélem, idővel majd jobb lesz a helyzet.
- Hát, nem egészen olyan, de... fogjuk rá. – húztam el a szám, hisz mind megjelenésben, mind képességekben elég eltérőek vagyunk, de ha már őt is tündérnek kiáltották ki, akkor jah, valamennyire hasonlítunk.
- Miután ő az egyetlen ilyen ismerősöm, igen. Mondjuk ha ő nem szól, akkor szerintem világ életemben nem jöttem volna rá, hogy valami nem stimmel. Vagy más, szerintem jó eséllyel betudtam volna a kóma mellékhatásának. Úgy is egészen fura esetekről lehet olvasni. Úgy ébred valaki, hogy folyékonyan beszél olyan nyelvet, amin korábban megszólalni sem tudott, meg hasonlók. – gondolkoztam hangosan, és istenem, mennyivel egyszerűbb volt már csak annyiból is tegnaphoz képest, hogy nem kellett mindennel kapcsolatban köntörfalaznom meg kifogásokat keresni!
- Anya... az igazat megvallva, vele még nem mertem. – vallottam be, s ezúttal rajtam volt a sor, hogy lesüssem a tekintetemet, majd némi töprengést követően hangosan elmerengve folytattam is – Szerintem azt sejti, hogy nincs minden rendben, de... szerintem ő nem az. Mert ha mégis, akkor nem felismerte volna már sokkal korábban, hogy én is örököltem? És segített volna, hogy megtanuljam használni? – pillantottam fel Suzie-ra, némi megerősítést várva, mert bár jól ismertem az édesanyámat, az elmúlt hét évben mégis csak ő volt mellette, így talán ő is egészen jó véleménnyel tudott szolgálni ezzel kapcsolatban.
- Szerinem nem is fogom elmondani neki. Félek, hogy nem fogadná jól, és így is annyi mindent kellett kibírnia az elmúlt években, nem akarom, hogy még többet szenvedjen. – sóhajtottam egyet – Ha viszont apától örököltem ezt az egészet... hát, azal nem sokra megyek, tekintve, hogy hogy felszívódott. – húztam el a számat, kisegítve ezzel sem vagyok. Igaz, rémlik, hogy mielőtt a balesetem előtt Suzie-ékhoz indultam volna, beszélni akart velem valami fontosról, de az ugyanúgy lehetett volna ez, mint bármi más, mondjuk Dylan kapcsán.
- Hát, tudod... érintés módján működik. Mármint a tündér-képességek... és nem igazán tudom még irányítani, úgyhogy... – vallottam be, remélhetőleg már ennyivel is összeáll a kép.

• • •  [You must be registered and logged in to see this link.]

Vissza az elejére Go down

avatar
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Chatkép :

Keresem :
Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
↷ in the land of gods and monsters
Hobbi & foglalkozás :
↷ journalist



A poszt írója Suzanne Bishop
Elküldésének ideje Kedd Dec. 13, 2016 12:13 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6  Next


to Tekergő
[You must be registered and logged in to see this image.]
- Ha van villany, akkor matatás is jobban lett volna. – egészítettem ki, mert nem csak a villanyra gondoltam, mert persze zárt ajtók mögött alszik. Még azt se tartom kizárnak a mostani viselkedése alapján, hogy esetleg kulcsra zárja az ajtót. Tényleg nem értettem, hogy miért történik mind ez velünk, hiszen annyi minden volt mostanában, az elmúlt években, ezek után most meg ez. Mi van, ha végül miattam érte utol az egész és utálni fog érte? Nem, az még ennél a pokróc viselkedésnél is rosszabb lenne, valami megoldásnak csak kell lennie.
Csend szinte kínzó volt, de akkor se lehetett eltüntetni. Mindenkinek időre volt szükség, a feszültség, a reménytelenség, ugyanakkor a remény szinte már tapintható volt. Végül aztán nagy nehezen tovább gördül az élet fogaskereke és a nyelvünk is kicsit megered, még ha nem is egyből.
- Tudod… - kezdtem bele, de végül inkább elvetettem ezt a kezdést, nyeltem egy nagyot, de továbbra se néztem rá. – Sok minden történt az elmúlt hét év alatt és néha nem az alvilági személyek a legfélelmetesebbek, hanem egy-egy ragadozó sokkal inkább, mint például a vámpírok… - pólóm ujját birizgáltam az ujjaimmal, mert ennél többet hirtelen nem akartam mondani. Így is eleget aggódott már miattam és ha még mellé jön ez, meg az, hogy eltitkoltam azt, hogy a világ nem fekete fehér… Ki tudja mi lesz ebből még. A szemeimet továbbra is lesütöttem, mert féltem attól, amit a szemében látnék.
- Én?? Mi??? – kaptam fel kissé érthetetlenül a fejemet, majd egy alig hallható nevetés elhagyta az ajkaimat, miközben sietve ráztam meg a fejemet. – Nem, én nem vagyok különleges… - csak ennyit nyögtem ki, hiszen fogalmam sem volt arról, hogy ez nem igaz és a farkasgének ott lappanganak a véremben. Azt, hogy anyu sose árulta el azt, ami apa azért, hogy engem még inkább megvédjen. Szóval jelenleg még nem is hazudtam.
- Szóval olyan vagy, mint Csingiling, csak fiúban… - gondolkoztam hangosan, és hirtelen meg se fordult a fejemben az, hogy ezt esetleg a lelkére vehetné. Hát legalább nem pici, de vajon van szárnya is, csak eddig eltitkolta? Hmm, nem mertem rákérdezni, mert a végén még túlzottan furán venné ki magát a dolog. Másrészt még mindig nem sikerült teljesen felfognom ezt a dolgot.
- Ő ebben segít neked? Anyuddal sose beszéltél erről? – kérdeztem kissé megszeppenve, mert ha belegondolok abba, hogy miként vágtam a dolgokat tegnap a fejéhez a vörössel kapcsolatban is… Azt hiszem, hogy hirtelen legszívesebben Kínáig süllyednék.
- Nem értem… - pislogok párat, mint valami kis lüke. – Mármint ezért miért viselkedtél így? – biztos értenem kellene, de nem értem. Mitől tartott? Attól, hogy kinevetem, dilisnek titulálom, vagy mi?



••[You must be registered and logged in to see this link.]

Vissza az elejére Go down

avatar
Tündér •• akinek nem adtak valódi szárnyakat
Chatkép :

Tartózkodási hely :
Mystic Falls
Hobbi & foglalkozás :
eating is a necessity but cooking is an art



A poszt írója Declan Collins
Elküldésének ideje Hétf. Dec. 12, 2016 10:33 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6  Next


to Suzie
[You must be registered and logged in to see this image.]

- A villanyt...? Zárt ajtók mögött biztosan sokat érzékeltem volna belőle, ha alszok is. Nem bírtam aludni, így elmentem sétálni, hogy kiszellőztessem a fejem. – vontam vállat végül. Nem mint ha nem értékelem a figyelmességét, de őt ismerve, sokkal nagyobb zajt csap úgy, hogy sötétben botladozik meg megy neki mindennek, mint ha lámpát kapcsolna. Meg egyébként is, mikor zavart engem az, ha alvás közben lámpát kapcsolnak mellettem? Többnyire még csak érzékelni sem szoktam.
Az, hogy milyen hosszú szünetek állnak be a beszélgetésben, valahol fáj... mert tudom, hogy korábban sosem volt ilyesmi gondunk, de attól tartok, hogy az elmúlt napokkal, hetekkel sikerült kellőképpen megalapoznunk ahhoz, hogy ez a kis beszélgetés se menjen egyszerűen. Vajon ha már rögtön a kezdetek kezdetén bevallottam neki, hogy mi a helyzet, amint megtudtam, akkor is ennyire... sokkolta volna?
- Hogy... hogy te hoztad rám? Mégis, miről beszélsz? – ráncolom a homlokomat némi értetlenséggel, mert ezt aztán végképp nemigen tudom hová tenni, és ötletem se nagyon van, hogy mégis, mivel hozhatott volna rám bajt, amikor pont ellenkezőleg, mindig inkább talpratállni segített.
- Te jó ég... csak... csak nem te is? – kerekednek el a szemeim ahogy egy újabb, abszurd ötlet jut eszembe, de ha neki sem tűnt fel semmi furcsa az én viselkedésemben – meg nekem se, hogy valami nem stimmel magammal – akkor akár az is lehet, hogy ő sem teljesen hétköznapi halandó? Csak jól titkolja? Vagy legalábbis megtanulta rendesen kezelni...
- Igen... és nem ér nevetni! – kötöm ki már az elején, amikor pedig valamivel lelkesebben faggatni kezd, ismét csak egy vállvonással reagálok első körben.
- Hát, az jó kérdés... állítólag öröklődik, szóval elvileg születésem óta az voltam, csak a képességeim vagy micsodák pont akkor ébredtek fel, amikor én kómával nyomtam az ágyat. Vagy nem sokkal előtte, szóval... ahelyett, hogy már rég megtanultam volna használni, még csak most ismerkedek vele... meg barátkozok a gondolatával. – avattam be kicsit bővebben, mielőtt bűnbánó arckifejezéssel a szőnyeg rojtjait kezdtem volna piszkálni magam mellett.
- És igazából ezért viselkedtem úgy, ahogy, mostanában... - hát, legalább amiatt nem kell aggódnia, hogy esetleg megeszem, vagy az életére törnék valami rossz pillanatomban.

• • •  [You must be registered and logged in to see this link.]

Vissza az elejére Go down

avatar
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Chatkép :

Keresem :
Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
↷ in the land of gods and monsters
Hobbi & foglalkozás :
↷ journalist



A poszt írója Suzanne Bishop
Elküldésének ideje Hétf. Dec. 12, 2016 8:30 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6  Next


to Tekergő
[You must be registered and logged in to see this image.]
Eltudom képzelni, hogy mennyire lehettem bizalomgerjesztő látvány, de valahogy akkor se sikerült kikászálódnom teljesen a valóságba és felfogni azt, ami a papíron áll. Ha nem lettem volna lefagyva, akkor tuti, hogy még magamat is megcsíptem volna, vagy megkértem volna Declant, hogy tegye meg, de az mennyire ciki lett volna? Elég volt csak látnom azt, hogy miként gubbaszt pár méterre tőlem a földön és még szarabbul éreztem magam, mint előtte. Egyszerűen csak vágytam arra, hogy ebből felébredjek és kiderüljön vicc. A gyomrom szinte görcsben volt, a hangomat alig találtam meg és az ábrázatom. Hmm, szerintem arra nincs megfelelő szó se, mert a pocsék, kétségbeesett és a többi hasonló jelző szerintem eléggé finom lett volna.
- Nem akartam villanyt kapcsolni, mert azt hittem, hogy alszol… - ebből pedig kitalálhatja azt is, hogy a lehető leghalkabban akartam lelépni innen. Nem bírtam volna ki még egy veszekedést. Az előző is túl sok volt és még mindig éreztem annak a hatását. Nem, nem fogok sírni. Azt már nem fogom megengedni magamnak se, hogy még előtte bökjem el magam.
Én hezitálok, ő hezitál és a csend különösen telepszik ránk. Mintha egyikünk se tudná, hogy mit merjen mondani, vagy miként folytassa. Olyan területre tévedtünk, aminek vagy nagyon rossz vége lehet, vagy egy eléggé döcögős úton át érhetünk el csak ismét a korábban létező boldogságig. Azt mondják, hogy érezzük azokat a dolgokat, amikért megéri küzdeni és az ezernyi érzésen át ezt is éreztem, de még se bírtam kimondani.
A kérdése meglepett és sikeresen lefagytam tőle. Nem lenne szabad haboznom, de végül alig hallhatóan megköszörültem a torkomat és megszólaltam. – Nem tőled félek, hanem attól, hogy én hoztam rád a bajt és miattam szenvedsz… - csak ennyit bírtam mondani, mielőtt még inkább begubóztam volna. Fogalma sincs arról, hogy milyen alakokkal álltam már szemben. Noah a legnagyobb rémálmom, mégis dacolok vele újra és újra, amikor szembe kerülök vele, pedig tudom mire képes, ahogyan más „szőrnyekkel” is találkoztam már. Mi van ha miattam történik ez vele?
- Tündér? – kérdeztem vissza meglepetten, de ugyanakkor valami különösféle megkönnyebbülés is kicsendült a hangomból. Akkor még se miattam lenne? – Hogyan? Miként? – kérdeztem már meg kissé bátrabban, de még mindig nem tudtam hirtelen mit kezdeni a kapott információval. Erre valahogy nem számítottam.





••[You must be registered and logged in to see this link.]

Vissza az elejére Go down

avatar
Tündér •• akinek nem adtak valódi szárnyakat
Chatkép :

Tartózkodási hely :
Mystic Falls
Hobbi & foglalkozás :
eating is a necessity but cooking is an art



A poszt írója Declan Collins
Elküldésének ideje Hétf. Dec. 12, 2016 6:18 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6  Next


to Suzie
[You must be registered and logged in to see this image.]

Hiába a válasza, azért elnézve őt, én közel sem voltam biztos abban, hogy tényleg minden rendben lenne. Jobb híján csak hátradőlök a fotelnek támaszkodva, amíg összekapja magát egy kcsit, addig úgy is hiába beszélnék neki, nagyjából annyi eredménye lenne, mint eddig – az egyik fülén be, a másikon ki...
Ami pedig az időt illeti... nos, csak széttárom a karomat, nem volt az azért annyira „előbb”, elég egy pillantást vetnie a faliórára, ha nekem nem hisz, bár a beszűrődő napfény is árulkodó lehet, hogy már tényleg reggel van. Jól lesokkolhatta a hír, ha tényleg ennyire nincs magánál még most se.
- Ó... értem. – felelem, azt hisszem, hogy sikerült kellően... szem előtt helyen hagynom, de tudhatnám már, milyen szétszórt tud lenni Suzie néhanapján... szerintem rossz napjain ha a homlokára írnék üzenetet, az se tűnne fel neki reggel, ahogy a tükörbe néz.
Hallom a kérdését, és ezúttal én vagyok az, aki hezitál... Csak nézem őt, fürkészve a vonásait, hogy megpróbáljak leolvasni belőle valamit, de az egész testtartása, a felhúzott térdek, az átölelt lábak, a lehető legtávolabb húzódás és az arcára kiülő érzelmek, valahogy túlságosan is árulkodóak; nekem pedig a szívem szakad meg, hogy így... tart tőlem. Egyre inkább kezdem visszasírni a tegnapi háborús állapotot, amikor legalább azért utált, ahogy viselkedtem, és nem azért, ami vagyok... az elsővel legalább még tudok mit kezdeni, de a másodikkal?!
- Előbb egy valamit árulj el nekem, Suzie... félsz tőlem, azért, ami vagyok? Vagy ami inkább nem...? – kérdeztem óvatosan, és előre is félve a válaszától, de hát megerősítésként tudnom kellett, mielőtt végül megadva magamat, válaszoltam volna.
- Tündér. – böktem ki végül némi vonakodással. Igaz, így kimondva elég röhejesen hangzott, de hát ez van, ezt kell szeretni... Remélhetőleg kevésbé fog szívrohamot kapni tőle, mint ha vámpírt, vagy vérfarkast mondtam volna helyette.

• • •  [You must be registered and logged in to see this link.]

Vissza az elejére Go down

avatar
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Chatkép :

Keresem :
Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
↷ in the land of gods and monsters
Hobbi & foglalkozás :
↷ journalist



A poszt írója Suzanne Bishop
Elküldésének ideje Vas. Dec. 11, 2016 7:18 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6  Next


to Tekergő
[You must be registered and logged in to see this image.]
Most akarna valaki szobrot faragni rólam, vagy lefesteni, akkor tuti nem kaptam volna meg azt, hogy „Ne mozogjon már!” és a többi hasonló dolgot. Megmozdulni nem bírtam egészen addig, amíg egy érintés vissza nem rántott váratlanul a valóságba. Hirtelen magam sem tudtam, hogy ennek örülök-e, vagy inkább nem. Kicsit talán, vagyis lehet inkább nagyon is jó volt csak figyelni a távolból azt, ahogyan az életem előtt leperegnek a dolgok. Olyan volt, mintha úgy elfuthattam volna, de valójában teljesen még se. Sose voltam gyáva, de hirtelen tanácstalan voltam és nem tudtam mit kezdeni a helyzettel. Miért nincs már anya? Csak felhívnám és segítene, megnyugtatna és az életem ismét visszabillenne a megfelelő kerékvágásba, de ismét csak maradt a magány ilyen értelemben. Nem számíthattam segítségre, egyedül kell megbirkóznom ezzel.
- Értem… - csak ennyit mondok kissé zavarodottan, majd az ablak felé pillantok, hiszen a napfény könnyedén szűrődik be rajta. Közben pedig kissé hátrébb csúszom a kanapén, a hátammal megtámaszkodom, de nem sokkal később Ted is követ engem és hamarosan a feje a lábamra hajtja, mintha csak így akarna megnyugtatni. Ha ő nincs sose találom meg azt az átkozott papírt és már régen úton lennék, vagy meg is érkeztem volna.
- Miii? Az nem lehet! Előbb még csak hajnali 4 körül volt… - bukott ki belőlem meglepettségemben és közben sietve kutattam valami óra után a pillantásommal, mert képtelen voltam elhinni, hogy majdnem öt órája fagytam le és dermedtem bámultam mindenre. Ez abszurd, nem is kicsit. Tényleg ennyire kieshetett minden?!
- Tednek köszönhetően igen. – rövid válasz, de ez az igazság. Ha ő nem hozza a formáját, akkor szerintem fel se tűnt volna a sötétben, hiszen nem akartam villanyt kapcsolni. Kissé idegesen és zavarodottan dörzsölöm meg az arcomat és egy aprót sóhajtok. Még mindig alig tudom felfogni azt, ami azon a cetlin áll. Ez tuti csak valami átverés, de elnézve őt… esélyem sincs rá, ez a valóság és nem futhatok el előle.
Hallom amit mond, de képtelen vagyok rá felelni. Üzleteltem már vámpírral is, próbáltam tőrbe csalni, láttam azt, hogy mit művelt egy fiatal nővel. Sose fogom elfeledni azt, amit Noah művelt azzal a nővel legutóbb. Eme gondolatnak köszönhetően pedig még a hideg is kiráz, akkor mitől félek? Ő csak Declan, kicsit másképpen, de ő nem fog megenni, de még se bírok megszólalni, csak bámulom őt, mint ahogyan a borjú az újkapura.
- Mi….mmm…miii… mi vagy? – kissé döcögősen, de végül sikerül feltennem egy kérdést. Nem mozdulok meg. Továbbra is a lábaimat átölelem a karommal, a fejemet pedig kicsit a térdemen támasztom, de nem bírom elfordítani a pillantásomat. Tudnom kell.




••[You must be registered and logged in to see this link.]

Vissza az elejére Go down

avatar
Tündér •• akinek nem adtak valódi szárnyakat
Chatkép :

Tartózkodási hely :
Mystic Falls
Hobbi & foglalkozás :
eating is a necessity but cooking is an art



A poszt írója Declan Collins
Elküldésének ideje Vas. Dec. 11, 2016 6:45 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6  Next


to Suzie
[You must be registered and logged in to see this image.]

Mit ne mondjak, házisárkányként látni Suzie-t sem volt semmi, de most ezzel a szobormerevségével meg egyenesen a frászt hozza rám. Mondjon már valamit, a fenébe is, vágja hozzám megint a mamuszát, kiabáljon, vagy valami, mert úgy érzem, azt még mindig jobban tudom kezelni, mint... ezt. Nem szól semmit, nem lát, nem hall... ezt is én tettem volna vele?
Már csak a gondolattól is még szarabbul érzem magam, miközben odakuporodok a lábai elé, óvatosan megpróbálva visszacsalogatni a gondolatait e világra, mert látszólag csak testben van itt, lélekben ki tudja, merre csatangol épp.
És úgy tűnik, sikerült is, a megrezzenése legalábbis erről árulkodik, igaz, amikor riadtan arrébb húzódik tőlem, én is hátrálok egy szempillantás alatt – lehet, hogy nincs egészen magánál, de azt hiszem, akkor is elég... khm... árulkodó, hogy hogyan is érez. Mint egy szíven szúrás...
- Csak egy pár perce értem haza. – feleltem, ahogy hátrébb húzódva nekidőltem a fotelnek, és úgy vártam, figyeltem türelmesen.
- Attól tartok, azt már rég... Lassan kilenc óra. – szólalok meg végtelen nyugalommal, és nagy a kísértés, hogy rákérdezzek, mégis mi történt? Mi lesz így a munkájával? A konferenciával, meg mindennel? De van egy erős sejtésem, hogy mi lenne a felelet, és azt hiszem jobb így, hogy csak a gondolataimban létezik, nem kívánom még hangosan kimondva is hallani.
- Ezek szerint megtaláltad. – állapítom meg, ahogy vetek egy pillantást a kezében szorongatott papírfecnire, ha azóta szorongatja, hogy el kellett volna indulnia a reptérre, akkor kész csoda, ha nem kenődött még el rajta teljesen a tinta, és olvasható.
- Látod? Te erősködtél annyira, hogy tudni akarod az igazat. Én... ezért nem... nem akartam hogy ez legyen. – jegyeztem meg csendesen, és elnézve, hogy milyen hatással van rá ez az egész... ha visszatekerhetném az idő kerekét, lehet, hogy inkább sosem írtam volna meg a cetlit, hagytam volna, hogy elutazzon Párizsba, és legaláb ő élje tovább az életét boldog tudatlanságban. Ezen felül azonban én sem nagyon beszéltem, csak ücsörögtem két lépés távolságra a földön, várva, hogy legyen valami... Hogy Suzie megeméssze a dolgot, vagy döntsön, vagy kirakja a szűrömet, vagy bármi... ha már annyira tudni akarta az igazat, tessék, most megkapta, kitalálhatja, hogy milyez szeretne kezdeni vele.

• • •  [You must be registered and logged in to see this link.]

Vissza az elejére Go down

avatar
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Chatkép :

Keresem :
Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
↷ in the land of gods and monsters
Hobbi & foglalkozás :
↷ journalist



A poszt írója Suzanne Bishop
Elküldésének ideje Vas. Dec. 11, 2016 6:23 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6  Next


to Tekergő
[You must be registered and logged in to see this image.]
Csak morrantam egyet, de nem mondtam már semmit se. Felesleges lett volna, ha pedig tudtam volna, hogy milyen bestiának a génjeit hordozom magamban, akkor lehet annyira nem is lett volna meglepő a morgás a részemről. Azt tudtam, hogy a világban többségében milyen lények szaladgálnak, de arról fogalmam sem volt, hogy a családom se átlagemberekről áll. Hogy ott lappang a vadon egyik urának a génjei és csak arra vár, hogy mikor szabadulhat. Komolyan nem értettem, hogy mi a franc folyik itt. Pár hete olyan boldogok voltunk még, aztán történt az és hirtelen minden megváltozott. Elhiszem, hogy trauma érte őt, de akkor se tartottam jogosnak azt, amit művelt. Mintha direkt éket akarna verni közénk.



Fel se tűnt az se, hogy már világosodni kezdett, hirtelen nem észleltem semmit se, vagy ha mégis, akkor igazából fel se fogtam, hogy mi történik körülöttem. Most könnyű dolguk lett volna a betörőknek is, mert itt ültem volna, de semmit se láttam volna. Sherlock Holmes tuti szíves örömest kiderítené ennek is a rejtélyét. Legszívesebben keserűen elnevettem volna, de még az se ment. Mintha a torkom totálisan kiszáradt volna, mert most jártam be a sivatagot.
Valaki közeledett, de a kép homályos maradt. Nem bírtam kivenni rendesen a vonásait, hangja ismerősen csendült, de még se ismertem fel. Túl messziről csendült és igazából a szavakat se értettem meg. Csak ültem ott és bámultam előre, mintha valami megbabonázott volna, de valójában ezer mérföldre jártam legalább. A gondolatok hadsere vett körbe és néha olyan érzésem volt, hogy ez egy olyan csata, amiben nem tudok győzni, amit képtelen vagyok ténylegesen megérteni.
Újabb hang és valami totálisan érthetetlen dolog üti meg a fülemet. Legszívesebben rászólnék, hogy beszéljem már értelmesen, de mire ezt megtehetném és megtalálnám a nyaralásra ment hangomat, addigra valami megérint, mire riadtan rezdülök össze. Sietve rántom el a lábamat, húzom fel, majd még hátrébb is csúszom, és csak utána jut el a tudatomig, hogy ki is van itt.
- Declan?! – kérdezem meg meglepetten. – Te… te mióta vagy itt? – kérdeztem meg kissé akadozva és sietve pillantok körbe. Világos van, jesszusom mi történt? – A gépem, lekésem… - már rég lekéstem. Sietve állnék fel, ha bírnék, de valahogy a lábaim nem mozdulnak és a világ is még mindig forog velem. Egyszerűen nem értem, hogy mi történik velem.
- A cetli… - csak ennyit bírok kinyögni nagy értelmesen, és a kezemben szorongatott agyongyűrt papírra téved a zavarodott pillantásom. Muszáj összeszednem magam, de még mindig nem megy. Nagyot nyelek és óvatosan pillantok vissza Declanra, de nem mondok semmit se. Csak nézem őt, mintha valami csodára várnék, vagy arra, hogy hamarosan leesem az ágyról és kiderül, hogy az egész csak egy rossz álom volt.





••[You must be registered and logged in to see this link.]

Vissza az elejére Go down

avatar
Tündér •• akinek nem adtak valódi szárnyakat
Chatkép :

Tartózkodási hely :
Mystic Falls
Hobbi & foglalkozás :
eating is a necessity but cooking is an art



A poszt írója Declan Collins
Elküldésének ideje Vas. Dec. 11, 2016 6:04 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6  Next


to Suzie
[You must be registered and logged in to see this image.]

- Nem? Pedig te is pontosan ugyanezt csinálod! – vágtam vissza, bár én is csak addig voltam ilyen vagány, amíg a mamusza után nem nyúlt, hogy azzal támadjon rám... igaz, csak egy könnyed mozdulattal hajoltam el előle, még ha eltalált volna is, nagyságrendekkel jobban jártam volna mint a borotvájával.
- Ne hisztizz már, komolyan! Ez akartad? Egyfolytában azzal jössz, hogy engem nem érdekel semmi, holott te is ugyanazt csinálod. Ha meg bármi olyat mondok, ami azt sugallja, hogy de igenis édekel, akkor meg egyből rácáfolsz. – mondtam én is a magamét, ha már a szép szó nem használt, akkor hátha attól észbe kap, ha én is valami övéhez hasonló hangnemet ütök meg.
Már nem is válaszolok a kérdésére, csak elindulok vissza a szobámba, gyáva mód elmenekülve a csatatérről, s csak amikor csapódik mögöttem az ajtó, látom be, hogy kénytelen vagyok igazat adni neki. Nem... nem adott. Hogy a fenébe süllyedhettünk ilyen mélyre, amikor alig pár hete még mindketten majd’ kicsattantunk a boldogságtól?


Az éjszakai sétám sem hozott megvilágosodást, hiába reméltem, csupán újra és újra ugyanoda lyukadtak ki a gondolataim, miközben én magam teljesen átfagytam. Ennek ellenére csak akkor estem haza valamikor 8 óra után, miután már világosodni kezdett kelet felől az ég.
Valahol komikus, hogy eddig milyen jól elvoltam a boldog tudatlanságban, tündér-lét ide vagy oda, most meg, mióta tudtam róla, csak egyre rosszabb és rosszabb lett minden. De mi van, ha ez az egész ami köztünk van, nem a kémia, pusztán az, hogy akaratlanul is megéreztem az érzéseit, ráhangolódtam a gondolataira? Nem csoda, hogy jól kijöttünk, hisz nem volt nehéz a kedvében járnom. De most, hogy tudok róla, mi is ez valójában, valahogy az egész úgy tűnik, mint ha csak kihasználnám, befurakodva a magánszférájába, akár akarja, akár nem.
- Suzie? Hé, Suzie... minden rendben? – szólongatom ismét, miután úgy tűnik, mint ha falnak beszélnék, meg is állok ott, ahol vagyok, hagyom a reggelit... majd miután egy darabig csak szótlanul szemléltem, végül szép lassan odamerészkedtem mellé, szorítva némi helyet a lábai előtt a szőnyegen, Ted mellett.  Igaz, igyekeztem ügyelni arra, hogy ne érjek hozzá, egalábbis a bőréhez ne, miután nem akartam, hogy a képességem önállósítsa magát, de tél lévén, azt hiszem ettől nem kell most nagyon tartani, pláne, hogy induláshoz készülődött.
- Suzanne? – próbálkoztam ismét, majd ha az eddigiekre se reagált, akkor óvatosan a térdére tettem a kezem, és ott is hagytam addig biztosan, amíg nem reagál valamit – vagy kezd el pánikolni, mert ilyen közel vagyok hozzá.

• • •  [You must be registered and logged in to see this link.]

Vissza az elejére Go down

avatar
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Chatkép :

Keresem :
Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
↷ in the land of gods and monsters
Hobbi & foglalkozás :
↷ journalist



A poszt írója Suzanne Bishop
Elküldésének ideje Vas. Dec. 11, 2016 5:34 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6  Next


to Tekergő
[You must be registered and logged in to see this image.]
- Őszintén? Én már semmit se tudok! – lehet inkább lakatot kellett volna tennem a számra, de nem ment. Egyszerűen tényleg elegem lett és szemmel láthatóan neki is egyre inkább kezdett az lenni. Pedig igazán megveregethetné a vállát, mert ha ez volt a célja, akkor tökéletesen elérte, amit akart. Megbántott, és jelenleg úgy éreztem, hogy ami köztünk volt az remekül szétlett cincálva. Egyre inkább kezdett az az érzésem lenni, hogy a bizalom kezd szilánkokra hullani, hiszen nem bízik bennem, nem avat be, de nem értettem továbbra se, hogy miért nem. Szerintem semmi okot nem adtam rá, hogy ezt tegye… - Ne forgasd ki a szavaimat!!!! Ezt nem mondtam! – s képes voltam még a lábamról a mamuszomat is lekapni, hogy most már azt vágjam hozzá. Azzal pedig remélhetőleg már el is találtam. Éreztem, ahogyan a könnyeim egyre inkább a torkomat kezdik el mardosni. Nem könnyedén ment, hogy visszatartsam, de rohadtul nem tetszett az, ahogyan a múltban ezeket a dolgokat felhozta.
- Mit érdekel már, hogy bajom esik-e vagy nem? Szemmel láthatóan semmi se érdekel. Tökéletesen megvagy saját magaddal, akkor ne is aggódj értem. – házisárkány üzemmód kettő tuti megjelent, de tényleg egyre inkább kezdtem én is bepöccenni. Még hogy vigyázzak magamra. Pont nem érdekel már a saját épségem, így őt se érdekelje, ha már úgyis eldöntötte, hogy nincs helyem az életében jelenleg és talán később se. Legalább rá marad egy ház és a hárpiától is megszabadulna.
- És adtam valaha okot ez idő alatt, hogy ne bíz bennem? – csak ennyit kérdeztem. Szerintem eleget bizonyítottam abban a hét évben is, amíg távol volt, ahogyan a visszatérést is követően, hiszen segítettem abban, amiben csak tudtam, hogy neki könnyebb legyen az élete, de úgy néz ki, hogy mind hiába. Akit én ismerek az egyszerűen eltűnt és egy idegen költözött a helyére.
Egy sikítás, a mamuszom másik felének a koppanása az ajtóján, mielőtt még elnyelt volna a fürdő és szabadjára engedtem volna a könnyeimet. Nem értettem, hogy miként fordulhatott ki ennyire önmagából a világ, az egész életem. Örültem annak, hogy visszatért, minden egyes nap boldog voltam, de aztán elillant, mintha csak azért lett volna jó az egész „színjáték”, hogy még inkább fájjon nekem… Ostobaság talán ezt gondolni, de még se bírtam kiverni a fejemből.



Telefoncsörgése tökéletesen jelezte azt, hogy már rég nem itt kéne lennem, de akkor se tudtam megmozdulni. Nem bírtam felkapni a mellettem földre hullott kabátomat, a bőröndömmel útra kelni. Éreztem Ted noszogatását is, de nem ment. Csak ültem ott, mint valami rakásszerencsétlenség és a papírt szorongattam a kezemben, amit már legalább 5x elolvastam, de még mindig nem változott a tartalma. Egyszerűen csak nem bírtam megmozdulni. Hogy nem tűnt fel, miért nem jutott ez eszembe? Miként lehetséges és még ezernyi kérdés cikázott a fejemben. Annyi mindent láttam már, de most egyszerűen csak úgy éreztem, hogy egy vékony peremen állok és nem futhatok semerre se, csak állok ott és kívülről figyelem az életemet.
Hallottam ahogyan az ajtóban a zár elfordul, a közeledő lépteket, azt is, hogy valaki beszélt, de igazából a tartalmát nem fogtam fel. Egyszerűen csak továbbra is szorongattam a papírt és meg se mozdultam. Néha talán pislogtam, de szerintem azt se olyan gyakran, mint normális esetben tenné az ember. Ted ismét nekem jött, de ha akartam volna, akkor se bírtam mozdulni. Újabb szavak, de nem értem őket. Túl távolinak tűnnek. Jó darabig még meg se mozdultam, ha esetleg odajött hozzám, akkor valószínűleg csak arra tértem magamhoz valamennyire, ha hozzám ért. Ebben az esetben pedig tuti, hogy ijedtem rezdültem össze. Amennyiben nem jött oda hozzám Declan, akkor idővel felkeltem a helyemről, de még mindig nem mondtam semmit se. Inkább csak zombi üzemmódban a legtöbb dologban szétvertem magam, míg a fürdőig elbotorkáltam, hogy ott vizet engedjek magamnak. De hogy pontosan mit is akartam, fogalmam nincs. Úgy éreztem, hogy az életemben egy báb lettem, aki nem tud semmit se irányítani, még önmagát se. „Nem ember”, akkor mi ő? Miért most? 7 évig kiütve feküdt, akkor tettek volna vele valamit? Honnan jött ez neki?




••[You must be registered and logged in to see this link.]

Vissza az elejére Go down

avatar
Tündér •• akinek nem adtak valódi szárnyakat
Chatkép :

Tartózkodási hely :
Mystic Falls
Hobbi & foglalkozás :
eating is a necessity but cooking is an art



A poszt írója Declan Collins
Elküldésének ideje Vas. Dec. 11, 2016 4:45 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6  Next


to Suzie
[You must be registered and logged in to see this image.]

- Értsd már meg, hogy ha egyszer nem lehet...! – kezdtem én is kiakadni a hihetetlen, csökönyös makacsságát hallva, miközben egyre inkább kezdett olyan érzésem lenni, hogy az egész beszélgetés nem tart semerre se, csak ugyanazokat a köröket járjuk újra és újra...  Szar egy helyzet, de ha egyszer nincs más megoldás!
- Tudod, hogy nem arra értettem! – magyaráztam védekezően, hisz csak a mostani, elmúlt néhány percre gondoltam, amikor azt mondtam, amit, nem az utóbbi hónapokra. De ha már így... – Jah, meg azt is én basztam el, kellett nekem hét éve hozzátok indulni, sőt, ha még messzebre megyünk az időben, akkor egyenese anyámék hibája! Miért nem volt nekik elég egy gyerek?!  Vagy... – folytathatnánk az örökkévalóságig, azt hiszem, kár, hogy értelme az nem sok lenne.
- Ez esetben díjaznám, ha nem tennél kárt magadban. – mormogok csak ennyit az orrom alá, mert úgy tűnik, bármit is mondok neki, csak még jobban kiakadna.
- Onnan, hogy gyerekkorod óta ismerlek, sé tudom? – kérdezek vissza – Akkor meg minek fárasszalak vele? – legalábbis nem sok értelmét látom, akármennyire is makacskodik miatta. A következő szavaira egy szempillantás alatt fagyok le, a tekintetemet inkább a padló felé fordítva, mint hogy válaszoljak, mert... nem én akarom, hogy ilyen szarul érezze magát, miért nem tud csak egyszerűen leszállni a témáról?
- Kívánságod számomra parancs. – nem kell befejeznie a mondatot ahhoz, hogy tudjam, mit akart, így csak széttárom a karjaimat, hogy tessék, legyen. Már az se érdekel, hogy az eddig oly bőszen szorongatott újság most a földön landol, ahogy az almák is elgurulnak, miután a földön koppannak, de valahogy már végképp nem tud érdekelni.
Amikor pedig közli, hogy elutazik, akármennyire is fáj, végül elengedem, hadd menjen... talán jót tesz mindkettőnknek, ha nem egymást gyilkoljuk, hanem tiszta fejjel átgondoljuk a dolgokat. Legalább lesz egy hetem kitalálni, hogy hogyan... hogy merre tovább, így hát szó nélkül hagyom magára, essen akármennyire is nehezemre.

Valamikor az éjszaka kellős közepén merészkedek elő ismét a barlangomból, hogy útnak induljak, kiszellőztetni a fejem a városban, és vissza se jöjjek addig, amíg biztosra nem veszem – Suzie gépe már rég elindult és messze jár, talán már az Államokat is elhagyta.
Nagyjából annyi életkedvvel vánszorgok fel a lépcsőn a legfelső emeletre, mint egy marék kavics, hogy miután a kulcs megadóan kattant a zárban, kihámozzam magam a kabától. Ted lelkes köszöntésére csak fáradtan elmosolyodok, szórakozottan megsimogatva a fejét, és azt is látom, hogy az itt hagyott üzenetem eltűnt – ezek szerint célba ért, hacsak nem a kutya ette meg, de elég csupán néhány lépést tennem a nappali irányába, hogy bebizonyosodjon, igen.
- Suzie? Szia. Te... – mit keresel itt? Kívánkózik a nyelvemre, de akkor eszembe jut a délutáni veszekedésünk, meg ahogy nekem esett, hogy ez mégis milyen kérdés? Hisz ő is itt lakik, így annyiban is hagytam... csak körbejárattam a tekintetem a környezetén. A bőrönd mellette, ahogy a kabát is...És azt is sikerül kiszúrnom, hogy a fehér papírlap még mindig az ujjai között lapul.
Őszintén, ötletem sincs, hogy mit kéne mondanom, pláne, miután azt sem tudom, hogy érez az üzenetem kapcsán, így akármennyire is szeretném, inkább nem kockáztatom meg, hogy mellé huppanjak a kanapéra – inkább a konyha felé veszem az irányt.
- Kérsz reggelit? – Nem tudom, mennyire volt jó, vagy épp rossz ötlet, hogy végül elmondtam neki, de tagadhatatlanul, mint ha valami mázsás súlytól könnyebbült volna meg a lelkem, amit az elmúlt napokban, hetekben hordoztam. Igaz, most egy másik nyomja... mi van, ha Suzie ezek után félni fog tőlem? Vagy most ő tartja majd a két lépés távolságot, csak azért, mert tudja az igazat? Hogy nem ember vagyok? Megérdemelném, az biztos...

• • •  [You must be registered and logged in to see this link.]

Vissza az elejére Go down

avatar
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Chatkép :

Keresem :
Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
↷ in the land of gods and monsters
Hobbi & foglalkozás :
↷ journalist



A poszt írója Suzanne Bishop
Elküldésének ideje Vas. Dec. 11, 2016 3:51 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6  Next


to Tekergő
[You must be registered and logged in to see this image.]
- Az igazságot?! – pillantottam rá úgy, mint aki kételkedik hirtelen a másik fél elméjének az épségében. Talán nem volt éppen kedves ez tőlem, de abban a helyzetben ez jött ki. Ilyenkor senki se a józan eszéről híres. Főleg, hogy füstölög éppen a kobakja. Az enyém pedig nem is kicsit füstölgött már.
- Én kezdtem az egészet? Végülis tényleg engem lőttek meg, amikor csak a kórházba mentem, vagy én zárkóztam már be hetek óta. Tényleg nagyon én kezdtem! – és ekkor pedig el is dobtam a kezemben lévő tárgyat, hogy balszerencse e, vagy éppen mázli, hogy egy hajszálnyira a feje mellett repült el mindenki döntse el maga. Jelenleg az se érdekelt volna, ha eltalálom őt. – Ha meg mérgemben tennék is valami olyat, akkor azt is csak magadnak köszönhetnéd! – vágtam hozzá csöppet se kedvesen, ha már a borotvával célt tévesztettem. A kezeimet pedig könnyedén fontam össze a mellkasom előtt mintegy távolságtartásként.
- Honnan veszed, hogy nem tudok segíteni? Megkérdeztél róla, vagy csak elkönyvelted magadban, hogy ugyan már Suzanne Bishop nem tud segíteni benne, ezért inkább kizárom az életemből és leszarom, hogy mekkora fájdalmat okozok neki?! – sose gondoltam azt, hogy valaha hasonló dolgok fogják elhagyni az ajkaimat, de hirtelen már az se érdekelt, hogy neki mennyire fáj az, amit mondok. Talán részben azt akartam, hogy neki is pontosan annyira fájjon, mint nekem fáj, hogy tudja milyen érzés az, amikor kitaszítanak, amikor elveszítesz mindent, amiért küzdődtél sok éven át.
- Menj a jó bűdööööööööööö…. – de nem fejeztem be. Inkább lenyeltem a mondat befejezését, mielőtt megbánnám. Nem értettem, hogy mi zajlik jelenleg. Egyszerűen csak olyan énem kerül a felszínre, amit még én se láttam sose. Pedig nem egyszer voltam már mérges, szomorú, de ez valahogy teljesen másabb volt, mint előtte bármi is.
- Nehéz másképpen reagálni, ha nem adsz okot rá…. – csak ennyit mondok és sóhajtok egyet. Legszívesebben porig rombolnám az egész lakást, mert úgy érzem, hogy az a kisaljas dolog mélyen legbelül felemészt és az őrületbe kerget. Ekkor pedig eszembe jut, hogy miként is futhatnék el, ha nem is örökre, de rövid időre igen, vagy talán hosszabbra is és még az se érdekelne, ha bajom esne ott. Nem nyaralni mennék, de ezt meg már úgyse kötném az orrára, hogy ott se valami sétagalopp meló miatt megyek, de más megoldást nem látok, mert nem akarok többé veszekedni, elfáradtam…
A válaszától szinte lefagyok, esélyem sincs megállítani őt, valahogy nem erre számítottam, de most valahogy hirtelen úgy érzem, hogy a talaj kicsúszik a lábaim alól. Sietve indulok végül vissza a fürdőbe, ahol könnyedén nyitom meg a vizet, hogy elnyomja a sírásomat, miközben megérintem a nyakamba lógó medált, amit még anya hagyott rám. Miért nem lehet itt velem?



Mélyen aludtam, vagy legalábbis valami olyasmi, hiszen sírás közben ragadott magával. Nem bírtam tovább fennmaradni, viszont azért is hálás voltam, hogy Ted odafészkelte magát mellém. Könnyedén bújtam oda hozzá, mintha ő képes lenne minden rosszat, fájdalmat és szomorúságot elvenni tőlem. Amikor pedig az óra jelzett, hogy ideje kelni, akkor kissé fájt a fejem és a szemeim is. Sietve mosakodtam meg, sminkeltem ki magam, hogy legyen valami emberi formám is, majd utána jöhet az öltözés és indulásra készen álltam. A bőröndömet könnyedén húztam végig a nappalin, majd egy apró sóhajjal pillantottam körbe, de persze ennyire egyszerű nem volt a menetel, hiszen Ted nem akart elengedni, én viszont nem akartam tovább maradni, mert félő volt, hogy ismét elsírom magam. A vége persze az lett, hogy a kávé kilöttyent, én megcsúsztam és ekkor egy levél landolt a kezeim között, vagy valami olyasmi. Kíváncsian bontottam ki, de amikor elolvastam, akkor a kezem könnyedén remegett meg.
„Nem, az nem lehet…” csak ennyit bírtam motyogni, miközben lerogytam a kanapéra. Nem mozdultam meg, mintha megfagytam volna. Ezernyi lehetőség futott végig az agyamon, de valahogy még a telefoncsörgése érdekelt. Túl távolinak szólt, bemenni pedig nem bírtam Declan szobájába. Mintha kővé fagytam volna és nem lenne menekvés. Egyszerűen nem bírtam semmi értelmeset se mondani, se tenni. Csak ültem ott és bámultam magam elé, miközben az elmém szép lassan megölt az ezernyi gondolatnak köszönhetően. Nem bírtam elmenni, maradni akartam és válaszokat kapni, de arról fogalmam sem volt, hogy mikor fog megjelenni, de vélhetően addig meg se mozdultam. Ugyanúgy a kanapén ülve, magam elé meredve találhatott rám, akár a bejárati ajtó, akár a szobák irányából jött addigra.



••[You must be registered and logged in to see this link.]

Vissza az elejére Go down

avatar
Tündér •• akinek nem adtak valódi szárnyakat
Chatkép :

Tartózkodási hely :
Mystic Falls
Hobbi & foglalkozás :
eating is a necessity but cooking is an art



A poszt írója Declan Collins
Elküldésének ideje Vas. Dec. 11, 2016 2:02 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6  Next


to Suzie
[You must be registered and logged in to see this image.]

- Miért, mit szeretnél, mit mondjak...? – kérdeztem vissza, ha már egyszerűen semmi sem jó neki, amit mondok. Itt a lehetőség, igaz, az igazat akkor sem fogom elárulni neki, legyen akármilyen fájdalmas is a titok őrizgetése.
- A fenébe is, dehogy! De te kezdted ezt az egészet, most ezt is az én nyakamba akarod varrni? – kérdeztem vissza – Másrészt meg te sem vagy épp önmagad, ha szándékosan nem is, azt eléggé rád vallana, hogy mérgedben teszel valami olyat véletlenségből, amit nem akarsz. – szolgálok némileg bőven magyarázattal, mielőtt csak a plafon felé fordítanám a tekintetemet.
- Suzie, ez nem igaz! Egyszerűen csak... ezzel a mostani problémával egyszerűen nem tudsz segíteni, ennyi. Se te, sem anya, sem az orvosok... akármennyire is lenne egyszerű, de ezúttal magamnak kell megoldanom. És igen, elég szarul haladok vele, azért is viselkedek úgy mostanában, ahogy. – hadartam egy szuszra, miközben idegesen a hajamba túrtam. A fenébe is! A franc gondolta volna, hogy ilyen nehéz lesz beszélni róla úgy, hogy semmi konkrétat ne áruljak el vele. Az viszont várható volt, hogy előbb vagy utóbb, de erre a beszélgetésre sor fog kerülni. Reméltem, hogy addigra már jobban állok a tanulást tekintve, de sajnos, nem így van.
- Mert nem mondhatok, az ég szerelmére, hányszor kell még elmondanom?! – bár eddig egész jól sikerült megőrizni a hideg vérem, mostanra azért már bennem is egész szépen nőnek az indulatok... hol a feszültség, hol a kétségbeesés, a tanácstalanság, a félelem...
- Nem? Pedig eléggé úgy tűnt. – kontrázok rá, mielőtt elkezdené az orrát lógatni, amikor azonban ismét megkapom, hogy milyen távolságtartó lettem, már magam sem tudom, mit mondhatnék rá, hogy ne hajtogassam papagáj módjára ugyanazokat a „semmitmondó” szavakat, amikkel eddig is kénytelen voltam etetni, legalábbis az ő véleménye szerint.
- Úgy is mindegy, hogy mit mondok, nem? Mindenre így reagálsz... – feleltem lemondóan. Persze, ha beavatnám a titkomba, az más lenne, de ha valamit, hát akkor azt nem akarom... legalábbis úgy érzem addig, amíg be nem jelenti, hogy elutazik. Örülnöm kéne, hogy legalább egy hétig nem kell kínosan ügyelnem rá, hogy úgy kerüljem, ahogy tudom, de mindezek ellenére elkerekednek a szemeim, és összeszorul a gyomrom, ahogy hallgatom.
Jó, nyilván eddig sem volt túl rózsás a helyzet, de hogy ennyire rossz lenne? Arra valahogy nem számítottam, még a mostani kis kirohanása után sem, hisz eddig ő is egészen jól titkolta ezt az egészet. Így akármennyire is fáj beismernem, vagy nehéz kimondanom, végül a józan eszemre hallgatva mégis megteszem:
- Lehet, hogy az lesz a legjobb, mindkettőnknek. – csuklott el a hangom a végére, majd mielőtt még megakadályozhatta volna, sietve elléptem mellőle, és visszasiettem a szobám velé, vissza sem nézve. Lehet, hogy ez lesz a legjobb, legalább addig sem mélyül tovább a kettőnk közé furakodott szakadék, talán addig lesz időm kitalálni valamit... még ha nem is nagyon látok rá esélyt. Másrészt... ha munka ügyben megy, akkor úgy sem áll jogomban megállítani, én, aki azóta is itthon lógatja a lábát ahelyett, hogy dolgozna, nem igaz?


Ha sikerül visszajutnom a szobámba, akkor biztos, hogy a nap további részében még csak véletlenül sem dugom elő az orromat, maximum az után, hogy biztosra vettem, hogy Suzie már alszik, akkor is csak azért, hogy kabátot és csizmát húzva sétálni induljak az éjszakába. Lehet, hogy sem az idő, sem az időjárás nem a legjobb hozzá, de ha egyszer képtelen vagyok elaludni...! Ez pedig még mindig jobb, mint a szobámból hallgatni, ahogy Suzie az utazáshoz készülődik, és elmegy...
Már épp a kilincs felé nyúltam volna, amikor egy hirtelen ötlettől – vagy inkább a bűntudatomtól? – vezérelve inkább a jegyzettömb tetejéről téptem egy lapot, hogy búcsúzóul üzenetet hagyjak neki. Annyi mindent szerettem volna elmondani, amihez személyesen nem volt bátorságom, hogy az egy levelet is megtöltött volna, végül azonban csak néhány szót firkantottam a papírra, ha már úgy sem találkozunk egy hétig. Ha hisz benne, talán ennyiből is megérti, ha meg nem... akkor azt hiszem, úgy is mindegy, akár könyvet is írhatnék neki, az sem lenne elég.

„Megtudtam, hogy valójában nem ember vagyok. Sajnálok mindent. Érezd jól magad Párizsban.”

Azzal az üzenetet félbe hajtva, Suzie nevével ellátva ott hagytam az előszobában, mielőtt nekivágtam volna az éjszakának.

• • •  [You must be registered and logged in to see this link.]

Vissza az elejére Go down

avatar
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Chatkép :

Keresem :
Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
↷ in the land of gods and monsters
Hobbi & foglalkozás :
↷ journalist



A poszt írója Suzanne Bishop
Elküldésének ideje Vas. Dec. 11, 2016 1:16 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6  Next


to Tekergő
[You must be registered and logged in to see this image.]
Lemondó sóhaj hagyta el az ajkaimat, hiszen hosszú évek után pontosan ott álltam, ahol nem gondoltam volna, hogy fogok. Tanácstalan voltam, nem tudtam azt, hogy merre is kéne haladni, vagy mit tehetnék még azért, hogy ez a szakadék ne létezzen. Viszont egyre inkább úgy éreztem, hogy minél inkább próbálom eltűntetni, annál inkább Declan szélesebbre emeli, hogy véletlen se kerülhessek ismét közel hozzá.
Pár pillanat erejéig Ted is csak habozott. Látta azt, ahogyan őt nézzük, végül pedig inkább sietve kapta fel a labdáját, hogy elkullogjon a helyére. Mintha érezte volna, hogy most nem a legjobbkor szeretne játszani. Egyszerűen hirtelen úgy éreztem, hogy az előttem álló férfit tényleg nem ismerem. Tekergő sose ilyen volt, sose tenne ilyet. Azt hittem, hogy bízunk egymásban, de hirtelen úgy éreztem, hogy ő nem teszi. Szeretnék neki segíteni, de a falakon kívül ragadtam és bármennyire is próbáltam áttörni valahogy sose akart megrepedni se, nemhogy ledőlni. Azt se mondhatja, hogy nem adtam időt, mert adtam, de most már így a hetek múlásával egyszerűen én se bírtam tovább. Sok mindent elviselek, de ez azt hiszem, hogy meghaladta a képességeimet. Bárcsak anya még élne, akkor legalább tudom, hogy nála biztonságra lelnék, de nincs többé és hirtelen pontosan ugyanúgy éreztem magam, mint azon az estén, amikor anya meghalt. Egyedül voltam a nagyvilágban, elveszett lettem ismét.
- Valami olyasmi? Tényleg ennyit bírsz csak mondani? – kérdeztem egy kisebb fejrázás keretében. Tudtam azt, hogy milyen világban élünk, de még se árulhattam el. Nem akartam a frászt hozni rá, hiszen pontosan tudom, hogy milyen érzés néha szembe nézni a legnagyobb démonokkal. Tudom mennyire nehéz lehetett eleve neki megszoknia az életet és akkor még nyakába kellett volna zúdítanom azt is, hogy amúgy élnek vámpírok és farkasok, meg persze boszorkány és még sorolni kellene a többi fajt is. Hát inkább nem, mert a végén azt hinné, hogy az elmúlt hét évben teljesen meghülyültem.
- Komolyan kinéznéd belőlem, hogy képeslennék ártani neked ilyen módon? – hitetlenkedő nevetés pedig könnyedén csendült a hangomban, miközben a fájdalmat próbáltam elrejteni. – Talán nem te vagyok, hogy fájdalmat akarjak okozni neked. Segíteni szeretnék, de szemmel láthatóan nincs szükséges rám semmilyen értelemben se. – nehéz volt ezt végigmondani úgy, hogy ne remegjen meg a hangom, de vélhetően ha akartam volna se tudtam volna eltűntetni az arcomról azt a fájdalmat, amit éreztem jelen helyzetben.
- Igazából semmit se mondasz! – vágtam ismét a fejéhez, hiszen talán nem ezt akarta mondani, de erre tudtam következtetni. Mégis mit várt tőlem? Nő vagyok, még szép, hogy elkezdek tovább kombinálni. Nem olyan régóta kaptam még csak vissza és máris elveszítem. Nem akartam ezt elhinni, de egyszerűen mégis jelenleg így éreztem.
- Nem ezt mondtam! – de amikor meghallom az utolsókérdését lefagyok. Pár pillanat erejéig meg se mozdulok, hiszen ennyire nem látta volna, vagy ennyire szarul rejtettem el ezt a dolgot? Magam sem tudom, hogy már mit akartam, csak az éreztem, hogy rohadtul fáj belül. – Számít valamit, hogy az vagyok-e vagy nem, ha kizártál teljesen az életedből... – kérdeztem vissza, majd egy pillanatra a földet fürkésztem, lehunytam a szememet és úgy próbáltam visszatartani a könnyeimet. Amikor úgy éreztem, hogy sikerrel jártam, akkor kerestem csak meg őt az íriszemmel, mert nem fogok még előtte is sírni.
- Ennyit? Csak ennyit tudsz mondani, hogy sajnálod? – ráztam meg a fejemet, majd szőke fürtjeimbe túrtam. - Nem akartam elmenni, de talán így jobb lesz mind a kettőnknek jelenleg. Elutazom Párizsba egy hétre. Lesz ott egy konferencia, meg egy üggyel kapcsolatban is. Hajnalban indulok, így nem kell attól tartanod, hogy az aggódó szőkeség megpróbálja áttörni a falakat, se rejtőznöd nem kell, mintha pestist hordoznék. – hangom kissé talán fagyos lett, de úgy éreztem, ha még több érzést kimutatok, vagy a megtörtségemet, akkor nem fogom tudni már elrejteni előle a könnyeimet. Nem akartam elutazni, de most már inkább úgy láttam, hogy muszáj elmennem rövid időre. Talán gyáva vagyok, amiért futni akarok, de a végén még olyat tennék, amit örökre megbánnék. Nem akarok fájdalmat okozni neki, de azt is tudom, hogy nem fogom sokáig bírni azt, ha még hosszú ideig kirekesztett az életéből.




••[You must be registered and logged in to see this link.]

Vissza az elejére Go down

avatar
Tündér •• akinek nem adtak valódi szárnyakat
Chatkép :

Tartózkodási hely :
Mystic Falls
Hobbi & foglalkozás :
eating is a necessity but cooking is an art



A poszt írója Declan Collins
Elküldésének ideje Vas. Dec. 11, 2016 11:46 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6  Next


to Suzie
[You must be registered and logged in to see this image.]

- De. – nyeltem egyet a vészjósló hanszín hallatán, és akármennyire is voltam más véleményen, inkább visszaszívtam, mielőtt robban Suzie-nál az atombomba.
- Feltűnt. – válaszolok inkább szűkszavúan, akármennyire is éltem kagylójába visszahúzódó remeterák életet az elmúlt időszakban, amikor meg a kis házikedvencünk felé biccent, csak a nyakamat nyújtogatva lesek át a válla felett. És tényleg itt van... hogy ez a kutya soha, semmiről nem akar lemaradni! Rosszabb mint a szomszédok, komolyan...
Már épp nyitottam volna a számat, hogy válaszoljak, de elég volt egy pillantást vetni Suzanne-ra, meg arra, hogy mindjárt felrobban a dühtől, így inkább befogtam a szám – megint... Nem kockáztatva, hogy elguruljon a maradék gyógyszere is. Cseles, nem mondom... bár jobban értékelném, ha nem rajtam kamatoztatná eme képességeit. Miért nem lehet csak úgy, szimplán békén hagyni? Vagy elfogadni, hogy egyedül akarok maradni?
Ahogy meghallom a vámpírok emlegetését, akaratlanul is görcsbe rándul a gyomrom, amin a gúnyos nevetése sem sokat segít... hiába sejtem, hogy ez inkább szól annak a nevetséges ténynek, hogy milyen abszurd egyáltalán ilyet kitalálni, mintsem magának a fajnak.
- Valami olyasmi... – bököm ki végül alig hallhatóan, nagyjából annyi lelkesedéssel, mint ha épp a fogamat húznák közben. De ha már úgy sem gondolta ő sem komolyan ezt az egészet, akkor képzelem, ez én szavaimat is csak valami rossz viccnek fogja venni.
- Miért félnék? Úgy is megmondtad, hogy a kórház a második otthonom, nem? Mást nem ha szétkaszabolod a képem vele, megint beköltözhetek pár napra, és addig sem bosszantalak a viselkedésemmel. – fordítottam ellene a korábban elhangzott szavait. Másfelől... elég röhejes lenne ilyen sérüléssel bekerülni, az biztos.
- Én... én nem mondtam ilyesmit! – most komolyan, mégis, mit kellett volna tennem? Elhozni vacsira? Bemutatni őket egymásnak? Még mit nem, néha még nekem is a hideg szaladgál a hátamon Serától, mert amilyen ártatlan arca van, olyan parás, hibbant tyúk tudott lenni néha. Kár, hogy rajta kívül egy másik tündért se ismerek, akitől tanulhatnék, miután pedig rávilágított arra, hogy ha így folytatom, rövid úton lesz belőlem vámpír-eleség... két rossz közül a kisebbiket tipikus esete áll fenn. Ő legalább nem akar megenni.
- „Mondhatni”. –ismételtem meg azt a kis szavacskát a végéről, ne most szokjon már rá a szelektív hallásra, az ég szerelmére! – Másrészt meg, hét évvel ezelőttről nem lehetnek kollégáim? Hmm? Eddig az volt a bajod, hogy nem nyitok mások felé, most, hogy megtettem, meg egyből a torkomnak esel? Várjunk csak egy percet... csak nem féltékeny vagy? – kérdeztem vissza némi megrökönyödéssel, mert ez... egyszerűen nevetséges. De talán megmagyarázhatná ezt a házisárkány viselkedését. - Azért nehéz, mert nem tehetem. És nem, nem élvezem, sőt, kimondottan rossz, hogy ilyennek látlak, de még mindig jobb, mint ha... tudnád. – fejeztem be sután, mert akkor már inkább utáljon azért, ahogy viselkedek, abban a hitben élve, hogy ember vagyok, mint hogy azért, mert... nem az vagyok, hanem csak valami elcseszett szörnyeteg. Vagy mutáns. Vagy a természet rossz tréfája. Vagy tudja a halál, hogy mi...
Csak hallgatom az újabb kirohanásá, szótlanul, a fejemet lehajtva, a padlót fixírozva, miközben csak úgy repkednek az újabb vádak... És be kell látnom, hogy részben igaza van, hisz sokkal erősebb, mint én... míg én egyszerű öntudatlanságban töltöttem az elmúlt éveket, ő volt az, aki kitartott és túlélt minden bajban, rosszban...
- Sajnálom. – azt, hogy most így állnak a dolgok, azt, hogy ennyire boldogtalan miattam, azt, hogy lebecsültem... Meg úgy mindent. Tudom, nem túl sok, de a semmitől talán ez is több.

• • •  [You must be registered and logged in to see this link.]

Vissza az elejére Go down

avatar
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Chatkép :

Keresem :
Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
↷ in the land of gods and monsters
Hobbi & foglalkozás :
↷ journalist



A poszt írója Suzanne Bishop
Elküldésének ideje Vas. Dec. 11, 2016 11:15 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6  Next


to Tekergő
[You must be registered and logged in to see this image.]
- Mert szerinted nem? – a szavaim inkább vészjóslóan csendültek, mintsem békésen. Szerintem az a szerencséje, hogy nem vagyok erőszakos típus, mert most lekevert volna már a legtöbb felhúzott nő neki egyet, de komolyan. Mit hisz, hogy mindjárt elnevetem magam, mert olyan poénos kezd lenni? Nem, inkább egyre inkább kezdem elveszíteni a türelmemet és a higgadtságomat.
- Itt lakom, ha nem tűnt volna fel az elmúlt időszakban. – a szemeim összeszűkültek és idegesen túrtam a hajamba, majd elnevettem magam, amikor Tedről beszélt, majd a fejemmel a háta mögé böktem, ahol ott csücsült a haverja és minket nézett. Biztosan most éppen fel akarta mérni, hogy mi a szösz folyik itt. -  Szerinted mi volt az? – felelet helyett végül inkább csak visszakérdeztem, mert ennyire lassú felfogású sose volt. Előbb vagy utóbb le fog neki esni, hogy csapdába csaltam őt és szemmel láthatóan eléggé könnyedén jött össze a dolog. Magam sem hittem volna, hogy elsőre be fog jönni, vagy ennyire rövid időn belül.
Következő pillanatban pedig a cérna el is szakadt és csak úgy ömlött belőlem a kedvesség. Kész szerencse, hogy nem tudok tűzet okádni, mert akkor már szerintem a lakást részben tűz borítaná. Tényleg kezdtem elveszíteni a türelmet és egyre inkább nehezebben tudtam tartani magam a tervemhez. Sose viselkedtem még így, de most egyszerűen… Azt hiszem, hogy kicsúszott a kezeim közül az irányítás. Mintha nem én irányítottam volna már a szavaimat se, hanem valaki más, egy fúria, vagy mi lenne a legszebb név rá.
- Nincs többé? Miért netán megharapott egy radioaktív pók, vagy netán egy vámpír sétált feléd, és megijedtél? – kérdeztem meg kissé gúnyos nevetés közepette, de sokkal inkább a fájdalom csendült ki abból a nevetésből is. Egyszerűen tényleg nem értettem, hogy miért történik ez, vagy mi romlott el. Azt pedig pontosan tudtam, hogy vámpírok vannak, de ha ő azzá vált volna, akkor már rég megtámadott volna. Szóval ezt kilőhetem, így maradt ismét a totális tanácstalanság.
- Nem, nem lehet letenni. És ennyire félsz egy kis borotvától? Abba még senki se halt bele! – a durcaság pedig könnyedén foglalt helyet a hangomban és az arckifejezésemben is. Nem érdekelt, hogy mennyire gyerekes a viselkedésem, de így is nehéz volt megállnom, hogy ne keverjek már le neki egyet, hátha helyre rázódik a fejében az, ami félrecsúszott.
- Tényleg azt hitted, hogy nem fogok rájönni? – vontam fel az egyik szemöldökömet és még kicsit hitetlenkedve meg is ráztam a fejemet.
- Tudod, ezzel etesd meg azt, aki képes megenni és beveszi a gyomra ezt az átlátszó hazugságot. – mintha meg se hallottam volna, amit mondott, a szomorúság pedig könnyedén csillant meg az íriszeimben, ahogyan elkezdett trónolni benne. – Kolléga? Az csak annak lehet, aki dolgozik, te pedig nem dolgozol, így talán jobbat is kitalálhattál volna, mint egy ennyire átlátszó hazugságot. Miért olyan nehéz kimondani az igazságot? Jobban élvezed azt, hogy szenvedni látsz? Vagyis nem látsz, hiszen inkább bezárkózol… - de ennek ellenére biztosan tudnia kell, hogy mennyire pocsékul érezhetem magam, hogy mennyire fáj az, amit tesz. Beszélni akartam Declan anyukájával is, de sose bírtam személyesen bemenni. Féltem, hogy ő átlátna a nap, mint nap magamra öltött álcában, vagyis azt, hogy a mosolyom nem őszinte. Egyszerűen csak amikor elindulok és a tükör előtt állok, akkor úgy öltöm magamra, ahogyan a sminket szokás, majd amikor hazaérek és már senki se lát, akkor csak eltűntetem, ahogyan szintén a sminket szoktam. Egyre inkább kezdtem elfáradni ebben.
- Szerinted miért viselkedek így?! – üvöltöttem le a fejét megint és megint felé lendítetem a borotvát. Még kész szerencse, hogy hátrált korábban, mert nem kizárt, hogy most telibe kaptam volna őt.
- Mert jelenleg úgy tűnök, mint aki vidám és boldog? Nem akarsz nekem rosszat? Talán azzal már régen elkéstél, vagy ennyire nem bízol meg bennem, hogy sok mindent képes vagyok elviselni? Tényleg csak engem akarsz megvédeni? 7 éven át megvédtem magam, elkerültem azt, hogy bedugjanak egy gyerekotthonba, miután anyát elveszítettem és még 17 is alig voltam. Erősebb vagyok, mint gondolnád, de talán mindegy mit mondok, mert te már eldöntötted azt, hogy milyen vagyok a szemedben. – nem gondolkoztam, csak mondtam és mondtam, mintha nem lehetne leállítani, de a végére már én is kifogytam a szuszból és a csalódottság könnyedén ölelt körbe. Talán tényleg ostoba voltam, amiért próbáltam vele beszélni. Ez csak rosszabb lett, mint eleve volt. Lehet tényleg meg fogadom valakinek a tanácsát és pár napra elutazom, munka úgyis lenne bőven.



••[You must be registered and logged in to see this link.]

Vissza az elejére Go down




A poszt írója Sponsored content
Elküldésének ideje
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6  Next

Vissza az elejére Go down
 

Suzie & Tekergő otthona

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
3 / 6 oldalUgrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6  Next

 Similar topics

-
» Palmwoods - a jövő hírességeinek otthona
» Shan és Wade otthona

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Vámpírnaplók Szerepjáték :: Itt élünk mi
- járd körbe városainkat -
 :: Mystic Falls :: Lakónegyed
-

Friss reagok
- lelked hangjai -






Álarc nélkül
- itt vagyunk -





Jelenleg 15 felhasználó van itt :: 2 regisztrált, 0 rejtett és 13 vendég :: 2 Bots
A legtöbb felhasználó (77 fő) Kedd Jún. 23, 2015 10:38 pm-kor volt itt.

Fajaink aránya
● ● számokban a valóság ● ●

csoportok ●
Ffi
Ember •
27
18
vámpír •
26
19
ősi vámpírok •
5
7
Vadászok •
8
9
Boszi / mágus
31
16
Farkas •
17
20
hibrid •
3
3
vámpírboszi •
14
6
Animágus •
3
2
dhámpír •
4
2
tündér •
2
2
Farkasboszi •
6
2
druida •
2
3