Whatever anyone does or says,
i must be emerald and keep my color

Megosztás
Suzie & Tekergő otthona

Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Suzanne Bishop
Suzie & Tekergő otthona - Page 4 Tumblr_inline_n6bc6i7ii31sxajs2
Suzie & Tekergő otthona - Page 4 Tumblr_pnpb6tyBEs1x8oosvo3_r1_250
Keresem :
Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
↷ in the land of gods and monsters
Hobbi & foglalkozás :
↷ journalist



A poszt írója Suzanne Bishop
Elküldésének ideje Vas. Dec. 11, 2016 6:23 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6  Next

to Tekergő
[You must be registered and logged in to see this image.]
Csak morrantam egyet, de nem mondtam már semmit se. Felesleges lett volna, ha pedig tudtam volna, hogy milyen bestiának a génjeit hordozom magamban, akkor lehet annyira nem is lett volna meglepő a morgás a részemről. Azt tudtam, hogy a világban többségében milyen lények szaladgálnak, de arról fogalmam sem volt, hogy a családom se átlagemberekről áll. Hogy ott lappang a vadon egyik urának a génjei és csak arra vár, hogy mikor szabadulhat. Komolyan nem értettem, hogy mi a franc folyik itt. Pár hete olyan boldogok voltunk még, aztán történt az és hirtelen minden megváltozott. Elhiszem, hogy trauma érte őt, de akkor se tartottam jogosnak azt, amit művelt. Mintha direkt éket akarna verni közénk.



Fel se tűnt az se, hogy már világosodni kezdett, hirtelen nem észleltem semmit se, vagy ha mégis, akkor igazából fel se fogtam, hogy mi történik körülöttem. Most könnyű dolguk lett volna a betörőknek is, mert itt ültem volna, de semmit se láttam volna. Sherlock Holmes tuti szíves örömest kiderítené ennek is a rejtélyét. Legszívesebben keserűen elnevettem volna, de még az se ment. Mintha a torkom totálisan kiszáradt volna, mert most jártam be a sivatagot.
Valaki közeledett, de a kép homályos maradt. Nem bírtam kivenni rendesen a vonásait, hangja ismerősen csendült, de még se ismertem fel. Túl messziről csendült és igazából a szavakat se értettem meg. Csak ültem ott és bámultam előre, mintha valami megbabonázott volna, de valójában ezer mérföldre jártam legalább. A gondolatok hadsere vett körbe és néha olyan érzésem volt, hogy ez egy olyan csata, amiben nem tudok győzni, amit képtelen vagyok ténylegesen megérteni.
Újabb hang és valami totálisan érthetetlen dolog üti meg a fülemet. Legszívesebben rászólnék, hogy beszéljem már értelmesen, de mire ezt megtehetném és megtalálnám a nyaralásra ment hangomat, addigra valami megérint, mire riadtan rezdülök össze. Sietve rántom el a lábamat, húzom fel, majd még hátrébb is csúszom, és csak utána jut el a tudatomig, hogy ki is van itt.
- Declan?! – kérdezem meg meglepetten. – Te… te mióta vagy itt? – kérdeztem meg kissé akadozva és sietve pillantok körbe. Világos van, jesszusom mi történt? – A gépem, lekésem… - már rég lekéstem. Sietve állnék fel, ha bírnék, de valahogy a lábaim nem mozdulnak és a világ is még mindig forog velem. Egyszerűen nem értem, hogy mi történik velem.
- A cetli… - csak ennyit bírok kinyögni nagy értelmesen, és a kezemben szorongatott agyongyűrt papírra téved a zavarodott pillantásom. Muszáj összeszednem magam, de még mindig nem megy. Nagyot nyelek és óvatosan pillantok vissza Declanra, de nem mondok semmit se. Csak nézem őt, mintha valami csodára várnék, vagy arra, hogy hamarosan leesem az ágyról és kiderül, hogy az egész csak egy rossz álom volt.





••[You must be registered and logged in to see this link.]

Vissza az elejére Go down

Tündér •• akinek nem adtak valódi szárnyakat
Declan Collins
Tartózkodási hely :
Mystic Falls
Hobbi & foglalkozás :
eating is a necessity but cooking is an art



A poszt írója Declan Collins
Elküldésének ideje Vas. Dec. 11, 2016 6:04 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6  Next

to Suzie
[You must be registered and logged in to see this image.]

- Nem? Pedig te is pontosan ugyanezt csinálod! – vágtam vissza, bár én is csak addig voltam ilyen vagány, amíg a mamusza után nem nyúlt, hogy azzal támadjon rám... igaz, csak egy könnyed mozdulattal hajoltam el előle, még ha eltalált volna is, nagyságrendekkel jobban jártam volna mint a borotvájával.
- Ne hisztizz már, komolyan! Ez akartad? Egyfolytában azzal jössz, hogy engem nem érdekel semmi, holott te is ugyanazt csinálod. Ha meg bármi olyat mondok, ami azt sugallja, hogy de igenis édekel, akkor meg egyből rácáfolsz. – mondtam én is a magamét, ha már a szép szó nem használt, akkor hátha attól észbe kap, ha én is valami övéhez hasonló hangnemet ütök meg.
Már nem is válaszolok a kérdésére, csak elindulok vissza a szobámba, gyáva mód elmenekülve a csatatérről, s csak amikor csapódik mögöttem az ajtó, látom be, hogy kénytelen vagyok igazat adni neki. Nem... nem adott. Hogy a fenébe süllyedhettünk ilyen mélyre, amikor alig pár hete még mindketten majd’ kicsattantunk a boldogságtól?


Az éjszakai sétám sem hozott megvilágosodást, hiába reméltem, csupán újra és újra ugyanoda lyukadtak ki a gondolataim, miközben én magam teljesen átfagytam. Ennek ellenére csak akkor estem haza valamikor 8 óra után, miután már világosodni kezdett kelet felől az ég.
Valahol komikus, hogy eddig milyen jól elvoltam a boldog tudatlanságban, tündér-lét ide vagy oda, most meg, mióta tudtam róla, csak egyre rosszabb és rosszabb lett minden. De mi van, ha ez az egész ami köztünk van, nem a kémia, pusztán az, hogy akaratlanul is megéreztem az érzéseit, ráhangolódtam a gondolataira? Nem csoda, hogy jól kijöttünk, hisz nem volt nehéz a kedvében járnom. De most, hogy tudok róla, mi is ez valójában, valahogy az egész úgy tűnik, mint ha csak kihasználnám, befurakodva a magánszférájába, akár akarja, akár nem.
- Suzie? Hé, Suzie... minden rendben? – szólongatom ismét, miután úgy tűnik, mint ha falnak beszélnék, meg is állok ott, ahol vagyok, hagyom a reggelit... majd miután egy darabig csak szótlanul szemléltem, végül szép lassan odamerészkedtem mellé, szorítva némi helyet a lábai előtt a szőnyegen, Ted mellett.  Igaz, igyekeztem ügyelni arra, hogy ne érjek hozzá, egalábbis a bőréhez ne, miután nem akartam, hogy a képességem önállósítsa magát, de tél lévén, azt hiszem ettől nem kell most nagyon tartani, pláne, hogy induláshoz készülődött.
- Suzanne? – próbálkoztam ismét, majd ha az eddigiekre se reagált, akkor óvatosan a térdére tettem a kezem, és ott is hagytam addig biztosan, amíg nem reagál valamit – vagy kezd el pánikolni, mert ilyen közel vagyok hozzá.

• • •  [You must be registered and logged in to see this link.]

Vissza az elejére Go down

Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Suzanne Bishop
Suzie & Tekergő otthona - Page 4 Tumblr_inline_n6bc6i7ii31sxajs2
Suzie & Tekergő otthona - Page 4 Tumblr_pnpb6tyBEs1x8oosvo3_r1_250
Keresem :
Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
↷ in the land of gods and monsters
Hobbi & foglalkozás :
↷ journalist



A poszt írója Suzanne Bishop
Elküldésének ideje Vas. Dec. 11, 2016 5:34 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6  Next

to Tekergő
[You must be registered and logged in to see this image.]
- Őszintén? Én már semmit se tudok! – lehet inkább lakatot kellett volna tennem a számra, de nem ment. Egyszerűen tényleg elegem lett és szemmel láthatóan neki is egyre inkább kezdett az lenni. Pedig igazán megveregethetné a vállát, mert ha ez volt a célja, akkor tökéletesen elérte, amit akart. Megbántott, és jelenleg úgy éreztem, hogy ami köztünk volt az remekül szétlett cincálva. Egyre inkább kezdett az az érzésem lenni, hogy a bizalom kezd szilánkokra hullani, hiszen nem bízik bennem, nem avat be, de nem értettem továbbra se, hogy miért nem. Szerintem semmi okot nem adtam rá, hogy ezt tegye… - Ne forgasd ki a szavaimat!!!! Ezt nem mondtam! – s képes voltam még a lábamról a mamuszomat is lekapni, hogy most már azt vágjam hozzá. Azzal pedig remélhetőleg már el is találtam. Éreztem, ahogyan a könnyeim egyre inkább a torkomat kezdik el mardosni. Nem könnyedén ment, hogy visszatartsam, de rohadtul nem tetszett az, ahogyan a múltban ezeket a dolgokat felhozta.
- Mit érdekel már, hogy bajom esik-e vagy nem? Szemmel láthatóan semmi se érdekel. Tökéletesen megvagy saját magaddal, akkor ne is aggódj értem. – házisárkány üzemmód kettő tuti megjelent, de tényleg egyre inkább kezdtem én is bepöccenni. Még hogy vigyázzak magamra. Pont nem érdekel már a saját épségem, így őt se érdekelje, ha már úgyis eldöntötte, hogy nincs helyem az életében jelenleg és talán később se. Legalább rá marad egy ház és a hárpiától is megszabadulna.
- És adtam valaha okot ez idő alatt, hogy ne bíz bennem? – csak ennyit kérdeztem. Szerintem eleget bizonyítottam abban a hét évben is, amíg távol volt, ahogyan a visszatérést is követően, hiszen segítettem abban, amiben csak tudtam, hogy neki könnyebb legyen az élete, de úgy néz ki, hogy mind hiába. Akit én ismerek az egyszerűen eltűnt és egy idegen költözött a helyére.
Egy sikítás, a mamuszom másik felének a koppanása az ajtóján, mielőtt még elnyelt volna a fürdő és szabadjára engedtem volna a könnyeimet. Nem értettem, hogy miként fordulhatott ki ennyire önmagából a világ, az egész életem. Örültem annak, hogy visszatért, minden egyes nap boldog voltam, de aztán elillant, mintha csak azért lett volna jó az egész „színjáték”, hogy még inkább fájjon nekem… Ostobaság talán ezt gondolni, de még se bírtam kiverni a fejemből.



Telefoncsörgése tökéletesen jelezte azt, hogy már rég nem itt kéne lennem, de akkor se tudtam megmozdulni. Nem bírtam felkapni a mellettem földre hullott kabátomat, a bőröndömmel útra kelni. Éreztem Ted noszogatását is, de nem ment. Csak ültem ott, mint valami rakásszerencsétlenség és a papírt szorongattam a kezemben, amit már legalább 5x elolvastam, de még mindig nem változott a tartalma. Egyszerűen csak nem bírtam megmozdulni. Hogy nem tűnt fel, miért nem jutott ez eszembe? Miként lehetséges és még ezernyi kérdés cikázott a fejemben. Annyi mindent láttam már, de most egyszerűen csak úgy éreztem, hogy egy vékony peremen állok és nem futhatok semerre se, csak állok ott és kívülről figyelem az életemet.
Hallottam ahogyan az ajtóban a zár elfordul, a közeledő lépteket, azt is, hogy valaki beszélt, de igazából a tartalmát nem fogtam fel. Egyszerűen csak továbbra is szorongattam a papírt és meg se mozdultam. Néha talán pislogtam, de szerintem azt se olyan gyakran, mint normális esetben tenné az ember. Ted ismét nekem jött, de ha akartam volna, akkor se bírtam mozdulni. Újabb szavak, de nem értem őket. Túl távolinak tűnnek. Jó darabig még meg se mozdultam, ha esetleg odajött hozzám, akkor valószínűleg csak arra tértem magamhoz valamennyire, ha hozzám ért. Ebben az esetben pedig tuti, hogy ijedtem rezdültem össze. Amennyiben nem jött oda hozzám Declan, akkor idővel felkeltem a helyemről, de még mindig nem mondtam semmit se. Inkább csak zombi üzemmódban a legtöbb dologban szétvertem magam, míg a fürdőig elbotorkáltam, hogy ott vizet engedjek magamnak. De hogy pontosan mit is akartam, fogalmam nincs. Úgy éreztem, hogy az életemben egy báb lettem, aki nem tud semmit se irányítani, még önmagát se. „Nem ember”, akkor mi ő? Miért most? 7 évig kiütve feküdt, akkor tettek volna vele valamit? Honnan jött ez neki?




••[You must be registered and logged in to see this link.]

Vissza az elejére Go down

Tündér •• akinek nem adtak valódi szárnyakat
Declan Collins
Tartózkodási hely :
Mystic Falls
Hobbi & foglalkozás :
eating is a necessity but cooking is an art



A poszt írója Declan Collins
Elküldésének ideje Vas. Dec. 11, 2016 4:45 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6  Next

to Suzie
[You must be registered and logged in to see this image.]

- Értsd már meg, hogy ha egyszer nem lehet...! – kezdtem én is kiakadni a hihetetlen, csökönyös makacsságát hallva, miközben egyre inkább kezdett olyan érzésem lenni, hogy az egész beszélgetés nem tart semerre se, csak ugyanazokat a köröket járjuk újra és újra...  Szar egy helyzet, de ha egyszer nincs más megoldás!
- Tudod, hogy nem arra értettem! – magyaráztam védekezően, hisz csak a mostani, elmúlt néhány percre gondoltam, amikor azt mondtam, amit, nem az utóbbi hónapokra. De ha már így... – Jah, meg azt is én basztam el, kellett nekem hét éve hozzátok indulni, sőt, ha még messzebre megyünk az időben, akkor egyenese anyámék hibája! Miért nem volt nekik elég egy gyerek?!  Vagy... – folytathatnánk az örökkévalóságig, azt hiszem, kár, hogy értelme az nem sok lenne.
- Ez esetben díjaznám, ha nem tennél kárt magadban. – mormogok csak ennyit az orrom alá, mert úgy tűnik, bármit is mondok neki, csak még jobban kiakadna.
- Onnan, hogy gyerekkorod óta ismerlek, sé tudom? – kérdezek vissza – Akkor meg minek fárasszalak vele? – legalábbis nem sok értelmét látom, akármennyire is makacskodik miatta. A következő szavaira egy szempillantás alatt fagyok le, a tekintetemet inkább a padló felé fordítva, mint hogy válaszoljak, mert... nem én akarom, hogy ilyen szarul érezze magát, miért nem tud csak egyszerűen leszállni a témáról?
- Kívánságod számomra parancs. – nem kell befejeznie a mondatot ahhoz, hogy tudjam, mit akart, így csak széttárom a karjaimat, hogy tessék, legyen. Már az se érdekel, hogy az eddig oly bőszen szorongatott újság most a földön landol, ahogy az almák is elgurulnak, miután a földön koppannak, de valahogy már végképp nem tud érdekelni.
Amikor pedig közli, hogy elutazik, akármennyire is fáj, végül elengedem, hadd menjen... talán jót tesz mindkettőnknek, ha nem egymást gyilkoljuk, hanem tiszta fejjel átgondoljuk a dolgokat. Legalább lesz egy hetem kitalálni, hogy hogyan... hogy merre tovább, így hát szó nélkül hagyom magára, essen akármennyire is nehezemre.

Valamikor az éjszaka kellős közepén merészkedek elő ismét a barlangomból, hogy útnak induljak, kiszellőztetni a fejem a városban, és vissza se jöjjek addig, amíg biztosra nem veszem – Suzie gépe már rég elindult és messze jár, talán már az Államokat is elhagyta.
Nagyjából annyi életkedvvel vánszorgok fel a lépcsőn a legfelső emeletre, mint egy marék kavics, hogy miután a kulcs megadóan kattant a zárban, kihámozzam magam a kabától. Ted lelkes köszöntésére csak fáradtan elmosolyodok, szórakozottan megsimogatva a fejét, és azt is látom, hogy az itt hagyott üzenetem eltűnt – ezek szerint célba ért, hacsak nem a kutya ette meg, de elég csupán néhány lépést tennem a nappali irányába, hogy bebizonyosodjon, igen.
- Suzie? Szia. Te... – mit keresel itt? Kívánkózik a nyelvemre, de akkor eszembe jut a délutáni veszekedésünk, meg ahogy nekem esett, hogy ez mégis milyen kérdés? Hisz ő is itt lakik, így annyiban is hagytam... csak körbejárattam a tekintetem a környezetén. A bőrönd mellette, ahogy a kabát is...És azt is sikerül kiszúrnom, hogy a fehér papírlap még mindig az ujjai között lapul.
Őszintén, ötletem sincs, hogy mit kéne mondanom, pláne, miután azt sem tudom, hogy érez az üzenetem kapcsán, így akármennyire is szeretném, inkább nem kockáztatom meg, hogy mellé huppanjak a kanapéra – inkább a konyha felé veszem az irányt.
- Kérsz reggelit? – Nem tudom, mennyire volt jó, vagy épp rossz ötlet, hogy végül elmondtam neki, de tagadhatatlanul, mint ha valami mázsás súlytól könnyebbült volna meg a lelkem, amit az elmúlt napokban, hetekben hordoztam. Igaz, most egy másik nyomja... mi van, ha Suzie ezek után félni fog tőlem? Vagy most ő tartja majd a két lépés távolságot, csak azért, mert tudja az igazat? Hogy nem ember vagyok? Megérdemelném, az biztos...

• • •  [You must be registered and logged in to see this link.]

Vissza az elejére Go down

Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Suzanne Bishop
Suzie & Tekergő otthona - Page 4 Tumblr_inline_n6bc6i7ii31sxajs2
Suzie & Tekergő otthona - Page 4 Tumblr_pnpb6tyBEs1x8oosvo3_r1_250
Keresem :
Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
↷ in the land of gods and monsters
Hobbi & foglalkozás :
↷ journalist



A poszt írója Suzanne Bishop
Elküldésének ideje Vas. Dec. 11, 2016 3:51 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6  Next

to Tekergő
[You must be registered and logged in to see this image.]
- Az igazságot?! – pillantottam rá úgy, mint aki kételkedik hirtelen a másik fél elméjének az épségében. Talán nem volt éppen kedves ez tőlem, de abban a helyzetben ez jött ki. Ilyenkor senki se a józan eszéről híres. Főleg, hogy füstölög éppen a kobakja. Az enyém pedig nem is kicsit füstölgött már.
- Én kezdtem az egészet? Végülis tényleg engem lőttek meg, amikor csak a kórházba mentem, vagy én zárkóztam már be hetek óta. Tényleg nagyon én kezdtem! – és ekkor pedig el is dobtam a kezemben lévő tárgyat, hogy balszerencse e, vagy éppen mázli, hogy egy hajszálnyira a feje mellett repült el mindenki döntse el maga. Jelenleg az se érdekelt volna, ha eltalálom őt. – Ha meg mérgemben tennék is valami olyat, akkor azt is csak magadnak köszönhetnéd! – vágtam hozzá csöppet se kedvesen, ha már a borotvával célt tévesztettem. A kezeimet pedig könnyedén fontam össze a mellkasom előtt mintegy távolságtartásként.
- Honnan veszed, hogy nem tudok segíteni? Megkérdeztél róla, vagy csak elkönyvelted magadban, hogy ugyan már Suzanne Bishop nem tud segíteni benne, ezért inkább kizárom az életemből és leszarom, hogy mekkora fájdalmat okozok neki?! – sose gondoltam azt, hogy valaha hasonló dolgok fogják elhagyni az ajkaimat, de hirtelen már az se érdekelt, hogy neki mennyire fáj az, amit mondok. Talán részben azt akartam, hogy neki is pontosan annyira fájjon, mint nekem fáj, hogy tudja milyen érzés az, amikor kitaszítanak, amikor elveszítesz mindent, amiért küzdődtél sok éven át.
- Menj a jó bűdööööööööööö…. – de nem fejeztem be. Inkább lenyeltem a mondat befejezését, mielőtt megbánnám. Nem értettem, hogy mi zajlik jelenleg. Egyszerűen csak olyan énem kerül a felszínre, amit még én se láttam sose. Pedig nem egyszer voltam már mérges, szomorú, de ez valahogy teljesen másabb volt, mint előtte bármi is.
- Nehéz másképpen reagálni, ha nem adsz okot rá…. – csak ennyit mondok és sóhajtok egyet. Legszívesebben porig rombolnám az egész lakást, mert úgy érzem, hogy az a kisaljas dolog mélyen legbelül felemészt és az őrületbe kerget. Ekkor pedig eszembe jut, hogy miként is futhatnék el, ha nem is örökre, de rövid időre igen, vagy talán hosszabbra is és még az se érdekelne, ha bajom esne ott. Nem nyaralni mennék, de ezt meg már úgyse kötném az orrára, hogy ott se valami sétagalopp meló miatt megyek, de más megoldást nem látok, mert nem akarok többé veszekedni, elfáradtam…
A válaszától szinte lefagyok, esélyem sincs megállítani őt, valahogy nem erre számítottam, de most valahogy hirtelen úgy érzem, hogy a talaj kicsúszik a lábaim alól. Sietve indulok végül vissza a fürdőbe, ahol könnyedén nyitom meg a vizet, hogy elnyomja a sírásomat, miközben megérintem a nyakamba lógó medált, amit még anya hagyott rám. Miért nem lehet itt velem?



Mélyen aludtam, vagy legalábbis valami olyasmi, hiszen sírás közben ragadott magával. Nem bírtam tovább fennmaradni, viszont azért is hálás voltam, hogy Ted odafészkelte magát mellém. Könnyedén bújtam oda hozzá, mintha ő képes lenne minden rosszat, fájdalmat és szomorúságot elvenni tőlem. Amikor pedig az óra jelzett, hogy ideje kelni, akkor kissé fájt a fejem és a szemeim is. Sietve mosakodtam meg, sminkeltem ki magam, hogy legyen valami emberi formám is, majd utána jöhet az öltözés és indulásra készen álltam. A bőröndömet könnyedén húztam végig a nappalin, majd egy apró sóhajjal pillantottam körbe, de persze ennyire egyszerű nem volt a menetel, hiszen Ted nem akart elengedni, én viszont nem akartam tovább maradni, mert félő volt, hogy ismét elsírom magam. A vége persze az lett, hogy a kávé kilöttyent, én megcsúsztam és ekkor egy levél landolt a kezeim között, vagy valami olyasmi. Kíváncsian bontottam ki, de amikor elolvastam, akkor a kezem könnyedén remegett meg.
„Nem, az nem lehet…” csak ennyit bírtam motyogni, miközben lerogytam a kanapéra. Nem mozdultam meg, mintha megfagytam volna. Ezernyi lehetőség futott végig az agyamon, de valahogy még a telefoncsörgése érdekelt. Túl távolinak szólt, bemenni pedig nem bírtam Declan szobájába. Mintha kővé fagytam volna és nem lenne menekvés. Egyszerűen nem bírtam semmi értelmeset se mondani, se tenni. Csak ültem ott és bámultam magam elé, miközben az elmém szép lassan megölt az ezernyi gondolatnak köszönhetően. Nem bírtam elmenni, maradni akartam és válaszokat kapni, de arról fogalmam sem volt, hogy mikor fog megjelenni, de vélhetően addig meg se mozdultam. Ugyanúgy a kanapén ülve, magam elé meredve találhatott rám, akár a bejárati ajtó, akár a szobák irányából jött addigra.



••[You must be registered and logged in to see this link.]

Vissza az elejére Go down

Tündér •• akinek nem adtak valódi szárnyakat
Declan Collins
Tartózkodási hely :
Mystic Falls
Hobbi & foglalkozás :
eating is a necessity but cooking is an art



A poszt írója Declan Collins
Elküldésének ideje Vas. Dec. 11, 2016 2:02 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6  Next

to Suzie
[You must be registered and logged in to see this image.]

- Miért, mit szeretnél, mit mondjak...? – kérdeztem vissza, ha már egyszerűen semmi sem jó neki, amit mondok. Itt a lehetőség, igaz, az igazat akkor sem fogom elárulni neki, legyen akármilyen fájdalmas is a titok őrizgetése.
- A fenébe is, dehogy! De te kezdted ezt az egészet, most ezt is az én nyakamba akarod varrni? – kérdeztem vissza – Másrészt meg te sem vagy épp önmagad, ha szándékosan nem is, azt eléggé rád vallana, hogy mérgedben teszel valami olyat véletlenségből, amit nem akarsz. – szolgálok némileg bőven magyarázattal, mielőtt csak a plafon felé fordítanám a tekintetemet.
- Suzie, ez nem igaz! Egyszerűen csak... ezzel a mostani problémával egyszerűen nem tudsz segíteni, ennyi. Se te, sem anya, sem az orvosok... akármennyire is lenne egyszerű, de ezúttal magamnak kell megoldanom. És igen, elég szarul haladok vele, azért is viselkedek úgy mostanában, ahogy. – hadartam egy szuszra, miközben idegesen a hajamba túrtam. A fenébe is! A franc gondolta volna, hogy ilyen nehéz lesz beszélni róla úgy, hogy semmi konkrétat ne áruljak el vele. Az viszont várható volt, hogy előbb vagy utóbb, de erre a beszélgetésre sor fog kerülni. Reméltem, hogy addigra már jobban állok a tanulást tekintve, de sajnos, nem így van.
- Mert nem mondhatok, az ég szerelmére, hányszor kell még elmondanom?! – bár eddig egész jól sikerült megőrizni a hideg vérem, mostanra azért már bennem is egész szépen nőnek az indulatok... hol a feszültség, hol a kétségbeesés, a tanácstalanság, a félelem...
- Nem? Pedig eléggé úgy tűnt. – kontrázok rá, mielőtt elkezdené az orrát lógatni, amikor azonban ismét megkapom, hogy milyen távolságtartó lettem, már magam sem tudom, mit mondhatnék rá, hogy ne hajtogassam papagáj módjára ugyanazokat a „semmitmondó” szavakat, amikkel eddig is kénytelen voltam etetni, legalábbis az ő véleménye szerint.
- Úgy is mindegy, hogy mit mondok, nem? Mindenre így reagálsz... – feleltem lemondóan. Persze, ha beavatnám a titkomba, az más lenne, de ha valamit, hát akkor azt nem akarom... legalábbis úgy érzem addig, amíg be nem jelenti, hogy elutazik. Örülnöm kéne, hogy legalább egy hétig nem kell kínosan ügyelnem rá, hogy úgy kerüljem, ahogy tudom, de mindezek ellenére elkerekednek a szemeim, és összeszorul a gyomrom, ahogy hallgatom.
Jó, nyilván eddig sem volt túl rózsás a helyzet, de hogy ennyire rossz lenne? Arra valahogy nem számítottam, még a mostani kis kirohanása után sem, hisz eddig ő is egészen jól titkolta ezt az egészet. Így akármennyire is fáj beismernem, vagy nehéz kimondanom, végül a józan eszemre hallgatva mégis megteszem:
- Lehet, hogy az lesz a legjobb, mindkettőnknek. – csuklott el a hangom a végére, majd mielőtt még megakadályozhatta volna, sietve elléptem mellőle, és visszasiettem a szobám velé, vissza sem nézve. Lehet, hogy ez lesz a legjobb, legalább addig sem mélyül tovább a kettőnk közé furakodott szakadék, talán addig lesz időm kitalálni valamit... még ha nem is nagyon látok rá esélyt. Másrészt... ha munka ügyben megy, akkor úgy sem áll jogomban megállítani, én, aki azóta is itthon lógatja a lábát ahelyett, hogy dolgozna, nem igaz?


Ha sikerül visszajutnom a szobámba, akkor biztos, hogy a nap további részében még csak véletlenül sem dugom elő az orromat, maximum az után, hogy biztosra vettem, hogy Suzie már alszik, akkor is csak azért, hogy kabátot és csizmát húzva sétálni induljak az éjszakába. Lehet, hogy sem az idő, sem az időjárás nem a legjobb hozzá, de ha egyszer képtelen vagyok elaludni...! Ez pedig még mindig jobb, mint a szobámból hallgatni, ahogy Suzie az utazáshoz készülődik, és elmegy...
Már épp a kilincs felé nyúltam volna, amikor egy hirtelen ötlettől – vagy inkább a bűntudatomtól? – vezérelve inkább a jegyzettömb tetejéről téptem egy lapot, hogy búcsúzóul üzenetet hagyjak neki. Annyi mindent szerettem volna elmondani, amihez személyesen nem volt bátorságom, hogy az egy levelet is megtöltött volna, végül azonban csak néhány szót firkantottam a papírra, ha már úgy sem találkozunk egy hétig. Ha hisz benne, talán ennyiből is megérti, ha meg nem... akkor azt hiszem, úgy is mindegy, akár könyvet is írhatnék neki, az sem lenne elég.

„Megtudtam, hogy valójában nem ember vagyok. Sajnálok mindent. Érezd jól magad Párizsban.”

Azzal az üzenetet félbe hajtva, Suzie nevével ellátva ott hagytam az előszobában, mielőtt nekivágtam volna az éjszakának.

• • •  [You must be registered and logged in to see this link.]

Vissza az elejére Go down

Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Suzanne Bishop
Suzie & Tekergő otthona - Page 4 Tumblr_inline_n6bc6i7ii31sxajs2
Suzie & Tekergő otthona - Page 4 Tumblr_pnpb6tyBEs1x8oosvo3_r1_250
Keresem :
Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
↷ in the land of gods and monsters
Hobbi & foglalkozás :
↷ journalist



A poszt írója Suzanne Bishop
Elküldésének ideje Vas. Dec. 11, 2016 1:16 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6  Next

to Tekergő
[You must be registered and logged in to see this image.]
Lemondó sóhaj hagyta el az ajkaimat, hiszen hosszú évek után pontosan ott álltam, ahol nem gondoltam volna, hogy fogok. Tanácstalan voltam, nem tudtam azt, hogy merre is kéne haladni, vagy mit tehetnék még azért, hogy ez a szakadék ne létezzen. Viszont egyre inkább úgy éreztem, hogy minél inkább próbálom eltűntetni, annál inkább Declan szélesebbre emeli, hogy véletlen se kerülhessek ismét közel hozzá.
Pár pillanat erejéig Ted is csak habozott. Látta azt, ahogyan őt nézzük, végül pedig inkább sietve kapta fel a labdáját, hogy elkullogjon a helyére. Mintha érezte volna, hogy most nem a legjobbkor szeretne játszani. Egyszerűen hirtelen úgy éreztem, hogy az előttem álló férfit tényleg nem ismerem. Tekergő sose ilyen volt, sose tenne ilyet. Azt hittem, hogy bízunk egymásban, de hirtelen úgy éreztem, hogy ő nem teszi. Szeretnék neki segíteni, de a falakon kívül ragadtam és bármennyire is próbáltam áttörni valahogy sose akart megrepedni se, nemhogy ledőlni. Azt se mondhatja, hogy nem adtam időt, mert adtam, de most már így a hetek múlásával egyszerűen én se bírtam tovább. Sok mindent elviselek, de ez azt hiszem, hogy meghaladta a képességeimet. Bárcsak anya még élne, akkor legalább tudom, hogy nála biztonságra lelnék, de nincs többé és hirtelen pontosan ugyanúgy éreztem magam, mint azon az estén, amikor anya meghalt. Egyedül voltam a nagyvilágban, elveszett lettem ismét.
- Valami olyasmi? Tényleg ennyit bírsz csak mondani? – kérdeztem egy kisebb fejrázás keretében. Tudtam azt, hogy milyen világban élünk, de még se árulhattam el. Nem akartam a frászt hozni rá, hiszen pontosan tudom, hogy milyen érzés néha szembe nézni a legnagyobb démonokkal. Tudom mennyire nehéz lehetett eleve neki megszoknia az életet és akkor még nyakába kellett volna zúdítanom azt is, hogy amúgy élnek vámpírok és farkasok, meg persze boszorkány és még sorolni kellene a többi fajt is. Hát inkább nem, mert a végén azt hinné, hogy az elmúlt hét évben teljesen meghülyültem.
- Komolyan kinéznéd belőlem, hogy képeslennék ártani neked ilyen módon? – hitetlenkedő nevetés pedig könnyedén csendült a hangomban, miközben a fájdalmat próbáltam elrejteni. – Talán nem te vagyok, hogy fájdalmat akarjak okozni neked. Segíteni szeretnék, de szemmel láthatóan nincs szükséges rám semmilyen értelemben se. – nehéz volt ezt végigmondani úgy, hogy ne remegjen meg a hangom, de vélhetően ha akartam volna se tudtam volna eltűntetni az arcomról azt a fájdalmat, amit éreztem jelen helyzetben.
- Igazából semmit se mondasz! – vágtam ismét a fejéhez, hiszen talán nem ezt akarta mondani, de erre tudtam következtetni. Mégis mit várt tőlem? Nő vagyok, még szép, hogy elkezdek tovább kombinálni. Nem olyan régóta kaptam még csak vissza és máris elveszítem. Nem akartam ezt elhinni, de egyszerűen mégis jelenleg így éreztem.
- Nem ezt mondtam! – de amikor meghallom az utolsókérdését lefagyok. Pár pillanat erejéig meg se mozdulok, hiszen ennyire nem látta volna, vagy ennyire szarul rejtettem el ezt a dolgot? Magam sem tudom, hogy már mit akartam, csak az éreztem, hogy rohadtul fáj belül. – Számít valamit, hogy az vagyok-e vagy nem, ha kizártál teljesen az életedből... – kérdeztem vissza, majd egy pillanatra a földet fürkésztem, lehunytam a szememet és úgy próbáltam visszatartani a könnyeimet. Amikor úgy éreztem, hogy sikerrel jártam, akkor kerestem csak meg őt az íriszemmel, mert nem fogok még előtte is sírni.
- Ennyit? Csak ennyit tudsz mondani, hogy sajnálod? – ráztam meg a fejemet, majd szőke fürtjeimbe túrtam. - Nem akartam elmenni, de talán így jobb lesz mind a kettőnknek jelenleg. Elutazom Párizsba egy hétre. Lesz ott egy konferencia, meg egy üggyel kapcsolatban is. Hajnalban indulok, így nem kell attól tartanod, hogy az aggódó szőkeség megpróbálja áttörni a falakat, se rejtőznöd nem kell, mintha pestist hordoznék. – hangom kissé talán fagyos lett, de úgy éreztem, ha még több érzést kimutatok, vagy a megtörtségemet, akkor nem fogom tudni már elrejteni előle a könnyeimet. Nem akartam elutazni, de most már inkább úgy láttam, hogy muszáj elmennem rövid időre. Talán gyáva vagyok, amiért futni akarok, de a végén még olyat tennék, amit örökre megbánnék. Nem akarok fájdalmat okozni neki, de azt is tudom, hogy nem fogom sokáig bírni azt, ha még hosszú ideig kirekesztett az életéből.




••[You must be registered and logged in to see this link.]

Vissza az elejére Go down

Tündér •• akinek nem adtak valódi szárnyakat
Declan Collins
Tartózkodási hely :
Mystic Falls
Hobbi & foglalkozás :
eating is a necessity but cooking is an art



A poszt írója Declan Collins
Elküldésének ideje Vas. Dec. 11, 2016 11:46 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6  Next

to Suzie
[You must be registered and logged in to see this image.]

- De. – nyeltem egyet a vészjósló hanszín hallatán, és akármennyire is voltam más véleményen, inkább visszaszívtam, mielőtt robban Suzie-nál az atombomba.
- Feltűnt. – válaszolok inkább szűkszavúan, akármennyire is éltem kagylójába visszahúzódó remeterák életet az elmúlt időszakban, amikor meg a kis házikedvencünk felé biccent, csak a nyakamat nyújtogatva lesek át a válla felett. És tényleg itt van... hogy ez a kutya soha, semmiről nem akar lemaradni! Rosszabb mint a szomszédok, komolyan...
Már épp nyitottam volna a számat, hogy válaszoljak, de elég volt egy pillantást vetni Suzanne-ra, meg arra, hogy mindjárt felrobban a dühtől, így inkább befogtam a szám – megint... Nem kockáztatva, hogy elguruljon a maradék gyógyszere is. Cseles, nem mondom... bár jobban értékelném, ha nem rajtam kamatoztatná eme képességeit. Miért nem lehet csak úgy, szimplán békén hagyni? Vagy elfogadni, hogy egyedül akarok maradni?
Ahogy meghallom a vámpírok emlegetését, akaratlanul is görcsbe rándul a gyomrom, amin a gúnyos nevetése sem sokat segít... hiába sejtem, hogy ez inkább szól annak a nevetséges ténynek, hogy milyen abszurd egyáltalán ilyet kitalálni, mintsem magának a fajnak.
- Valami olyasmi... – bököm ki végül alig hallhatóan, nagyjából annyi lelkesedéssel, mint ha épp a fogamat húznák közben. De ha már úgy sem gondolta ő sem komolyan ezt az egészet, akkor képzelem, ez én szavaimat is csak valami rossz viccnek fogja venni.
- Miért félnék? Úgy is megmondtad, hogy a kórház a második otthonom, nem? Mást nem ha szétkaszabolod a képem vele, megint beköltözhetek pár napra, és addig sem bosszantalak a viselkedésemmel. – fordítottam ellene a korábban elhangzott szavait. Másfelől... elég röhejes lenne ilyen sérüléssel bekerülni, az biztos.
- Én... én nem mondtam ilyesmit! – most komolyan, mégis, mit kellett volna tennem? Elhozni vacsira? Bemutatni őket egymásnak? Még mit nem, néha még nekem is a hideg szaladgál a hátamon Serától, mert amilyen ártatlan arca van, olyan parás, hibbant tyúk tudott lenni néha. Kár, hogy rajta kívül egy másik tündért se ismerek, akitől tanulhatnék, miután pedig rávilágított arra, hogy ha így folytatom, rövid úton lesz belőlem vámpír-eleség... két rossz közül a kisebbiket tipikus esete áll fenn. Ő legalább nem akar megenni.
- „Mondhatni”. –ismételtem meg azt a kis szavacskát a végéről, ne most szokjon már rá a szelektív hallásra, az ég szerelmére! – Másrészt meg, hét évvel ezelőttről nem lehetnek kollégáim? Hmm? Eddig az volt a bajod, hogy nem nyitok mások felé, most, hogy megtettem, meg egyből a torkomnak esel? Várjunk csak egy percet... csak nem féltékeny vagy? – kérdeztem vissza némi megrökönyödéssel, mert ez... egyszerűen nevetséges. De talán megmagyarázhatná ezt a házisárkány viselkedését. - Azért nehéz, mert nem tehetem. És nem, nem élvezem, sőt, kimondottan rossz, hogy ilyennek látlak, de még mindig jobb, mint ha... tudnád. – fejeztem be sután, mert akkor már inkább utáljon azért, ahogy viselkedek, abban a hitben élve, hogy ember vagyok, mint hogy azért, mert... nem az vagyok, hanem csak valami elcseszett szörnyeteg. Vagy mutáns. Vagy a természet rossz tréfája. Vagy tudja a halál, hogy mi...
Csak hallgatom az újabb kirohanásá, szótlanul, a fejemet lehajtva, a padlót fixírozva, miközben csak úgy repkednek az újabb vádak... És be kell látnom, hogy részben igaza van, hisz sokkal erősebb, mint én... míg én egyszerű öntudatlanságban töltöttem az elmúlt éveket, ő volt az, aki kitartott és túlélt minden bajban, rosszban...
- Sajnálom. – azt, hogy most így állnak a dolgok, azt, hogy ennyire boldogtalan miattam, azt, hogy lebecsültem... Meg úgy mindent. Tudom, nem túl sok, de a semmitől talán ez is több.

• • •  [You must be registered and logged in to see this link.]

Vissza az elejére Go down

Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Suzanne Bishop
Suzie & Tekergő otthona - Page 4 Tumblr_inline_n6bc6i7ii31sxajs2
Suzie & Tekergő otthona - Page 4 Tumblr_pnpb6tyBEs1x8oosvo3_r1_250
Keresem :
Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
↷ in the land of gods and monsters
Hobbi & foglalkozás :
↷ journalist



A poszt írója Suzanne Bishop
Elküldésének ideje Vas. Dec. 11, 2016 11:15 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6  Next

to Tekergő
[You must be registered and logged in to see this image.]
- Mert szerinted nem? – a szavaim inkább vészjóslóan csendültek, mintsem békésen. Szerintem az a szerencséje, hogy nem vagyok erőszakos típus, mert most lekevert volna már a legtöbb felhúzott nő neki egyet, de komolyan. Mit hisz, hogy mindjárt elnevetem magam, mert olyan poénos kezd lenni? Nem, inkább egyre inkább kezdem elveszíteni a türelmemet és a higgadtságomat.
- Itt lakom, ha nem tűnt volna fel az elmúlt időszakban. – a szemeim összeszűkültek és idegesen túrtam a hajamba, majd elnevettem magam, amikor Tedről beszélt, majd a fejemmel a háta mögé böktem, ahol ott csücsült a haverja és minket nézett. Biztosan most éppen fel akarta mérni, hogy mi a szösz folyik itt. -  Szerinted mi volt az? – felelet helyett végül inkább csak visszakérdeztem, mert ennyire lassú felfogású sose volt. Előbb vagy utóbb le fog neki esni, hogy csapdába csaltam őt és szemmel láthatóan eléggé könnyedén jött össze a dolog. Magam sem hittem volna, hogy elsőre be fog jönni, vagy ennyire rövid időn belül.
Következő pillanatban pedig a cérna el is szakadt és csak úgy ömlött belőlem a kedvesség. Kész szerencse, hogy nem tudok tűzet okádni, mert akkor már szerintem a lakást részben tűz borítaná. Tényleg kezdtem elveszíteni a türelmet és egyre inkább nehezebben tudtam tartani magam a tervemhez. Sose viselkedtem még így, de most egyszerűen… Azt hiszem, hogy kicsúszott a kezeim közül az irányítás. Mintha nem én irányítottam volna már a szavaimat se, hanem valaki más, egy fúria, vagy mi lenne a legszebb név rá.
- Nincs többé? Miért netán megharapott egy radioaktív pók, vagy netán egy vámpír sétált feléd, és megijedtél? – kérdeztem meg kissé gúnyos nevetés közepette, de sokkal inkább a fájdalom csendült ki abból a nevetésből is. Egyszerűen tényleg nem értettem, hogy miért történik ez, vagy mi romlott el. Azt pedig pontosan tudtam, hogy vámpírok vannak, de ha ő azzá vált volna, akkor már rég megtámadott volna. Szóval ezt kilőhetem, így maradt ismét a totális tanácstalanság.
- Nem, nem lehet letenni. És ennyire félsz egy kis borotvától? Abba még senki se halt bele! – a durcaság pedig könnyedén foglalt helyet a hangomban és az arckifejezésemben is. Nem érdekelt, hogy mennyire gyerekes a viselkedésem, de így is nehéz volt megállnom, hogy ne keverjek már le neki egyet, hátha helyre rázódik a fejében az, ami félrecsúszott.
- Tényleg azt hitted, hogy nem fogok rájönni? – vontam fel az egyik szemöldökömet és még kicsit hitetlenkedve meg is ráztam a fejemet.
- Tudod, ezzel etesd meg azt, aki képes megenni és beveszi a gyomra ezt az átlátszó hazugságot. – mintha meg se hallottam volna, amit mondott, a szomorúság pedig könnyedén csillant meg az íriszeimben, ahogyan elkezdett trónolni benne. – Kolléga? Az csak annak lehet, aki dolgozik, te pedig nem dolgozol, így talán jobbat is kitalálhattál volna, mint egy ennyire átlátszó hazugságot. Miért olyan nehéz kimondani az igazságot? Jobban élvezed azt, hogy szenvedni látsz? Vagyis nem látsz, hiszen inkább bezárkózol… - de ennek ellenére biztosan tudnia kell, hogy mennyire pocsékul érezhetem magam, hogy mennyire fáj az, amit tesz. Beszélni akartam Declan anyukájával is, de sose bírtam személyesen bemenni. Féltem, hogy ő átlátna a nap, mint nap magamra öltött álcában, vagyis azt, hogy a mosolyom nem őszinte. Egyszerűen csak amikor elindulok és a tükör előtt állok, akkor úgy öltöm magamra, ahogyan a sminket szokás, majd amikor hazaérek és már senki se lát, akkor csak eltűntetem, ahogyan szintén a sminket szoktam. Egyre inkább kezdtem elfáradni ebben.
- Szerinted miért viselkedek így?! – üvöltöttem le a fejét megint és megint felé lendítetem a borotvát. Még kész szerencse, hogy hátrált korábban, mert nem kizárt, hogy most telibe kaptam volna őt.
- Mert jelenleg úgy tűnök, mint aki vidám és boldog? Nem akarsz nekem rosszat? Talán azzal már régen elkéstél, vagy ennyire nem bízol meg bennem, hogy sok mindent képes vagyok elviselni? Tényleg csak engem akarsz megvédeni? 7 éven át megvédtem magam, elkerültem azt, hogy bedugjanak egy gyerekotthonba, miután anyát elveszítettem és még 17 is alig voltam. Erősebb vagyok, mint gondolnád, de talán mindegy mit mondok, mert te már eldöntötted azt, hogy milyen vagyok a szemedben. – nem gondolkoztam, csak mondtam és mondtam, mintha nem lehetne leállítani, de a végére már én is kifogytam a szuszból és a csalódottság könnyedén ölelt körbe. Talán tényleg ostoba voltam, amiért próbáltam vele beszélni. Ez csak rosszabb lett, mint eleve volt. Lehet tényleg meg fogadom valakinek a tanácsát és pár napra elutazom, munka úgyis lenne bőven.



••[You must be registered and logged in to see this link.]

Vissza az elejére Go down

Tündér •• akinek nem adtak valódi szárnyakat
Declan Collins
Tartózkodási hely :
Mystic Falls
Hobbi & foglalkozás :
eating is a necessity but cooking is an art



A poszt írója Declan Collins
Elküldésének ideje Szomb. Dec. 10, 2016 11:06 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6  Next

to Suzie
[You must be registered and logged in to see this image.]

Csak egy vállvonással reagáltam le a szavait, mert mégis, mit mondhatnék rá? Az elmúlt több évben többet időztem ott, mint bárhol máshol, szóval mondhatnék mást, úgy is hazugság lenne – még ha nem is vágyom oda, vagy nem érzem magam otthon a fertőtlenítő szagtól nehéz, fogkrémszínű csempés falak közt.
- A legkevesebb, mi...? – lehet, csak további olaj a tűzre ez a néhány szó, de hát tehetek én róla, hogy mielőbb még átgondolhattam volna, hogy mivel jár, már ki is csúsztak a szavak? Amúgy is, a frázt hozta rám, nem is számítottam rá. És erről jut eszembe...
- Már nem azért, de hogyhogy itthon vagy? – nem mint ha nem lehetne, vagy zavarna – Vagy mi volt az előbb az az ajtócsapódás? Ted kiszökött? – toldottam hozzá sietve magyarázatként, mielőtt még ezt is félreérti, mint valószínűleg minden mást, ami a túszejtős eset óta történt.
Már épp feleltem volna a kérdésére, de hallva, hogy milyen hangnemet ütött meg, mint valami feldühödött házisárkány... bevallom férfiasan, azért valahol még engem is megrémített, hátráltam is egy lépést sietve, mielőtt még menten leharapja a fejemet is itt helyben, csak hogy véget vessen ennek az egésznek. Most még azt is kinézném belőle, azon túl, mennyire váratlanul ért, hogy... ilyen oldala is van, eddig hiába nem is feltételeztem róla.
- Én... nem tudom. Félek, hogy ő nincs többé. – nyeltem egyet óvatosan, mert magam sem voltam biztos benne, hogy mégis hogyan fogom megélni, feldolgozni ezt az egész tündéres históriát, ami fenekestől forgatja fel a egész életemet – és akármennyire is eszelősnek és abszurdnak tűnt első hallásra, be kell látnom, hogy végül csak Serának van igaza – nem közönséges ember vagyok.
- Hééé, óvatosan! Nem lehetne azt az izét letenni? A végén még megvágsz vele. – vagy magadat, tettem hozzá, igaz, csak magamban, mielőtt még azon is kiakadna, amikor azonban viszont valaki másról kezd magyarázni, csak értetlenül pislogok magam elé.
- Mi van? – ráncolom a homlokomat, majd amikor újra rákezdi, már nekem is eszembe jut, kire is gondolt pontosan...
- Suzanne. Suzie... ez nem az amire gondolsz. Sera csak... hogy mondjam... – a tanárom? Persze, amikor még csak annyinak sem néz ki, mint én... barátom? Azt sem mondanám, bár ha az lenne, se merném, a végén még itt vágná el a torkom Suzie a kis rózsaszín borotvájával – Ő csak egy kolléga, mondhatni. Sorstárs... Segít visszarázódni a dolgokba. – maradtam a lehető legdiplomatikusabb megoldásnál, mert az igazat mégsem köthetem az orrára!
- A fenébe is, én csinálom a cirkuszt? Te viselkedsz úgy, mint valami hisztis, toporzékoló kisgyerek. – álltam a szavakat, haragját, indulatait mozdulatlanul, egy helybe lecövekelve.
- Én... szeretném elmondani, de nem lehet. Nem akarok neked rosszat, de nem akarlak bajba sodorni vele, amikor már így is olyan sokat kockáztattál miattam, és az is biztos, hogy egy darabig még így marad. Talán majd idővel... – jobb lesz? Változik a helyzet? Kétlem... maximum rájövök, hogyan is lehetne, és megtanulok együtt élni ezzel az új... állapottal.

• • •  [You must be registered and logged in to see this link.]

Vissza az elejére Go down

Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Suzanne Bishop
Suzie & Tekergő otthona - Page 4 Tumblr_inline_n6bc6i7ii31sxajs2
Suzie & Tekergő otthona - Page 4 Tumblr_pnpb6tyBEs1x8oosvo3_r1_250
Keresem :
Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
↷ in the land of gods and monsters
Hobbi & foglalkozás :
↷ journalist



A poszt írója Suzanne Bishop
Elküldésének ideje Szomb. Dec. 10, 2016 10:01 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6  Next

to Tekergő
[You must be registered and logged in to see this image.]
Sokszor végigpörgettem azt elmúlt időszak eseményeit, de még mindig a végén úgy álltam ott, mint ahogyan a borjú bámul az új kapura. Egyszerűen tényleg nem értettem semmit se, pedig szerintem azért az agyi kapacitásom egészen jó volt és a legváratlanabb helyzetekben is képes voltam feltalálni magam. Ha nem így lenne, akkor régen nem élnék már. Tényleg nem tudom azt, hogy mi lelhette őt. Komolyan, valahogy rá kell arra vennem, hogy beszéljen, mert ahogyan telnek a napok úgy egyre nehezebb nekem is. Ki akartam szállni a melóban is a veszélyesebb munkákból, de amióta beállt ez a háborús övezet köztünk, azóta egyszerűen ismét visszatértem. Mintha részben az tartana életben. Bár néha abban se vagyok biztos, hogy igyekszem-e úgy vigyázni magamra, mint előtte tettem. Mintha hirtelen csak valaki kibillentette volna a földet a megszokott forgásából és nem lelném azt, hogy merre is kéne mennem, vagy tennem.
Az se sokat segített, hogy láttam egy másik nővel, mert persze az miként segítene? Gyönyörű volt, szikrázó a mosolya és hosszú vöröslő tincsek keretezték az arcát. Próbáltam kideríteni, hogy ki ő, de még nem jött össze, viszont gondolom nem agydoki. Nem értem, hogy mi van velem, csak azt érzem, hogy én ezt így nem bírom tovább. Ha nem léptük volna át azt a határt, szerintem akkor is lassan az őrület határán lennék. Pár kilót sikerült is leadnom már, hiszen a stressznek, az aggódásnak és az agyalásnak köszönhetően mostanában az evés se megy teljesen. Meg legtöbb esetben visszatértem a szennykajához is. Az se sokat segített, hogy eleinte ha hazaértem, akkor ő lépett le. Mintha komolyan valami leprás lennék, vagy maga az ördög. Sokszor még könnyek is végig csordultak az arcomon, de lehatároztam, hogy most nem fognak. Erős maradok és én leszek valamelyik idióta filmből a harcias nőszemély, akit senki se győzhet le. Miért ne?! Ha nekik megy, akkor nekem is fog!
- Mit neked az? Úgyis már a második otthonod a kórház. – feleltem csöppet se kedvesen és a tekintetemmel szinte felnyársaltam őt. Érezhette, hogy nem lesz most olyan szerencséje, hogy elhúzzon a búsba és kizárjon megint. – Másrészt meg ez a legkevesebb, amit érdemelsz! – tettem még hozzá, hiszen ő mennyiszer hozta már rám a szívrohamot? Mindegy is, mert a végén a számolással elterelném a gondolataimat és kicselezne, aztán meg magamra maradnék megint. Azt pedig nem akarom.
- Mond, hogy ez csak valami vicc! Hol van az a Declan, akit ismerek, mit csináltál vele!? – ordítottam már szinte vele tehetetlenségemben és legszívesebben megráztam volna őt, hogy térjen észhez. Nem, nem fogok sírni. Erős nő vagyok, aki tudja mit akar és sikerrel is fog járni. Mondtam magamnak a kis mantrámat, mire vettem egy mély levegőt és lassan kifújtam, hogy újra lecsillapodjak. Nem ordítunk, kedvesek vagyunk, még ha pokolian is fáj legbelül.
- Hülyeség lenne? – kezdtem el hadonászni a borotvát tartó kezemmel, mintha csak valami veszélyes fegyver lenne. Amikor oldalra lépett, akkor sietve követtem én is a mozgását, mert nem fogom elengedni. – Mondjuk arról a bájos és mosolygós vöröskéről? – komolyan azt hitte, hogy előbb vagy utóbb nem fog kiderülni? Ahh, újságíró vagyok, mindenre rájövök előbb vagy utóbb, mivel nem cipőtrendeken nőttem fel. – Komolyan mire jó ez?! Miért nem mondod ki azt, ha megváltozott minden és mással boldogabb vagy? Miért kell ezt a cirkuszt csinálnod? Azt hittem, hogy felnőttek vagyunk Declan… - a hangom a végére pedig teljesen megtörtté vált. Ennyit arról, hogy erős nő vagyok és nem fogok megtörni. Komolyan muszáj lesz összekapnom magam. Miért pont egy borotvát kell tartanom a kezemben? Lehetne valami sokkal inkább erőt és határozottságot, meg talán kissé vészjóslóbb fegyverem is. Mennyire egyszerűbb lenne akkor talán nekem is erősnek maradni.  


••[You must be registered and logged in to see this link.]

Vissza az elejére Go down

Tündér •• akinek nem adtak valódi szárnyakat
Declan Collins
Tartózkodási hely :
Mystic Falls
Hobbi & foglalkozás :
eating is a necessity but cooking is an art



A poszt írója Declan Collins
Elküldésének ideje Szomb. Dec. 10, 2016 8:58 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6  Next

to Suzie
[You must be registered and logged in to see this image.]

Magában is bőven elég lett volna az a kórházi, túszejtős incidens a lábonlövéssel meg mindennel, hogy az életkedvem megint megzuhanjon, de hogy mellé még azt is megtudtam, hogy nem közönséges halandó vagyok... sőt mi több, tündér...! Most komolyan, mennyire gáz már?! Még jó, hogy legalább a szárnyakat megúsztam, mert lehet azt kívánnám, inkább ne éltem volna túl az évekkel ezelőtti balesetemet. Vagy a nem sokkal ezelőtti kórházi kalandot. Egy szó mint száz, az életkedvem valahová a bányászbéka segge alá süllyedt, ha léteznek még ilyen mélységek, azt pedig megfogadtam, hogy amíg nem tanulom meg rendesen használni... ezt az izét, ezeket a tündérséggel járó képességeket, addig mindkettőnknek az lesz a legjobb, ha minél kevesebbet látjuk egymást. Legalábbis én így terveztem, igaz, vérzett a szívem miatta, és be kellett látnom, hogy jóval nehezebbnek bizonyult egyik napról a másikra kizárni Suzie-t az életemből, de ha egyszer nem akarom, hogy baja essen! Ráadásul azért, mert ezt az átokcsapást örököltem valamelyik szülőmtől... Apropó, lassan anyát sem ártana kifaggatni, hogy vajon tőle kaptam ajándékba, vagy köddé vált apám hagyatéka ez az egész?
Azt hittem, jó ötlet lesz az, ha minél kevesebb időt töltök otthon, legalábbis az, hogy délután, mielőtt még Suzie hazaérne, elhúzom a csíkot, és csak későn érek haza – de hamar bebizonyosodott, hogy nem. Egyrészt, mert tél révén nem volt túl kellemes az időjárás, másrészt éjszaka sem szívesen csatangoltam volna sokat egyedül a városban, így, hogy kiderült, nem csak az emberektől kell tartani, vannak bőven más fajúak is a városban... és mily meglepő, hogy én, tündér létemre valahol a tápláléklánc alján foglaltam helyet a misztikus dögök között! Másrészt pedig úgy tűnik, addig Suzie sem ment soha aludni, amíg haza nem értem, sőt... amint nyílt az ajtó, előbb került elő, mint Ted, így esélyem se lett volna beslisszanni a szobámba. Maradt tehát a kulcsra zárt ajtajú szobám a börtönöm, ahová mindig visszamenekültem, amikor mindketten otthon voltunk. Ha valami elintézni valóm akadt is, mint mondjuk a kórházi látogatások, vagy Serával volt találkozóm, hogy tanítson valamicskét arról, mit hogyan is kéne csinálnom a tündérségemmel, azokat is igyekeztem délelőtt letudni, mielőtt még Suzie hazaérne.
Most is csak azért merészkedtem elő, mert hallottam a bejárati ajtó jellegzetes nyikorgását és a kulcs kattanását, nekem pedig épp megfogyatkoztak a dugikajáim a szobámban, így ideje volt feltölteni a készleteket. Egy zacskó keksz, két alma, a nappaliban még hónom alá csaptam a legfrissebb újságot, majd már fordultam is vissza, hogy lepakoljak és még egy kört megyek, ám amikor kis híján beleütköztem az orrom előtt álló szőkeségbe, az, hogy megijedtem, még finom kifejezés volt.
- Basszus, Suzie, a frászt hoztad rám! Azt akarod, hogy szívrohamot kapjak?! – bukott ki belőlem akaratlanul is, miközben a durcás grimaszát figyeltem, és akaratlanul is feltámadt bennem a lelkiismeret-furdalás, hogy úgy viselkedtem vele az elmúlt időben, ahogy.
- Tessék, szóba álltam, örülhetsz. Mehetek végre? – kérdeztem vissza, megigazítva a kezemben tartott zsákmányt.
- Nincs senki. Mégis honnan szedted ezt a hülyeséget? – pillantottam le rá értetlenül, mert eszembe nem fért, honnan jutott egyáltalán eszébe ilyesmi, a második kérdését azonban csak szép szótlanul elengedtem a fülem előtt, éljen a szelektív hallás. Majd, mint aki jól végezte dolgát, tettem is egy lépést oldalra, ha engedte, hogy kikerüljem, és visszameneküljek a szobám falai közé, bár sejtem, hogy nem fogom ennyivel megúszni.

• • •  [You must be registered and logged in to see this link.]

Vissza az elejére Go down

Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Suzanne Bishop
Suzie & Tekergő otthona - Page 4 Tumblr_inline_n6bc6i7ii31sxajs2
Suzie & Tekergő otthona - Page 4 Tumblr_pnpb6tyBEs1x8oosvo3_r1_250
Keresem :
Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
↷ in the land of gods and monsters
Hobbi & foglalkozás :
↷ journalist



A poszt írója Suzanne Bishop
Elküldésének ideje Szomb. Dec. 10, 2016 8:22 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6  Next

to Tekergő
[You must be registered and logged in to see this image.]
Amikor megtudtam, hogy megsérült? Akkor jött először a kétségbeesés, majd a dráma, sírás, majd pedig a sárkányasszony effektus. Biztos voltam abban, hogy nem voltam igazán remek személy azokban a pillanatokban, de mégis mit várt? 7 évig feküdt kómában, majd pár hónap után egyszerűen csak megint baja esik? Ha nem indult volna el az köztünk, szerintem akkor is maximum egy 1% lettem volna elviselhetőbb a kezdeti időszakban, amikor kibukott az egész. Szóval mindegy is, hiszen idővel azért sikerült ismét inkább aggódó személlyé átvedlenem, ahogyan az érzéseim is kicsit csillapodtak, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy a helyzet sokkal jobb lett. Minél inkább közeledni próbáltam, vagy segíteni neki, annál inkább bezárkózott a szóbába és én pedig egyre inkább tanácstalanabb lettem, hogy miért. Mintha az előre megtett lépéseinkből most több száz km hátrafelé menetelés vette volna kezdetét. Elhiszem, hogy nem mindig könnyű velem, de ennyire azért csak nem lehettem szörnyű azon a napon.
Próbáltam én vele beszélni, hozni neki a kedvenc sütijéből, de azt is maximum csak akkor ette meg, ha én nem voltam itthon. Az ajtó volt a köztünk lévő fal, ami egyre inkább csak vastagabb és vastagabb lett. Mintha egy nap alatt kilométerekre képes lenne hízni az az ajtó. Kár, hogy nem vagyok valami erős teremtés, mert akkor már tuti kárt tettem volna az ajtóban, de az egyik balszerencsés csapáskor inkább én jártam porul, vagyis a csuklom bántak kicsit. Szerencsére csak meghúztam és semmi komolyabb nem lett belőle, de akkor is fájt, hogy hirtelen kizárt az életéből. Főleg a pár héttel korábbi vallomását követően. Egy apró sóhaj hagyta el az ajkaimat, hiszen újra és újra felderengett az a vörös hajú lány mosolya. Nem értettem, hogy mi folyik itt, de ha miatta ilyen, akkor miért nem mondja ki? Miért jobb az, hogy kétségek között hagy, inkább tudjam azt, ha valaki mást lelt a szívével, mint engem…
Amikor meghallottam azt, hogy a konyhában, majd a nappaliban matat, akkor sietve pattantam fel a fürdőből és indultam el a nappali felé. Nem fogom hagyni, hogy újra bemenjen a szobájába. Ahhoz előbb át kell jutnia rajta. Legalább pont jó fürdőt választottam hozzá. Persze, nem volt egyszerű, hiszen előbb eljátszottam azt, hogy leléptem, majd bezárkóztam oda és vártam, vártam.
- Végre szóba fogsz állni velem? – kérdeztem meg a lehető legdurcásabban és közben őt vizslattam. Az se érdekelt, ha esetleg lefagyott, vagy bármi mást csinált arra, amikor megszólaltam. Nem fogom hagyni, hogy elfusson.
- Szóval ki vele! Van valakid, Declan? Vagy mivel érdemeltem ki ezt az egészet? – közben pedig még hadonásztam is kissé fenyegetően, de gondolom mennyire tűnhettem annak női borotvával a kezemben, de hát nahh, elfelejtettem lerakni a nagy sietségemben.


••[You must be registered and logged in to see this link.]

Vissza az elejére Go down

Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Suzanne Bishop
Suzie & Tekergő otthona - Page 4 Tumblr_inline_n6bc6i7ii31sxajs2
Suzie & Tekergő otthona - Page 4 Tumblr_pnpb6tyBEs1x8oosvo3_r1_250
Keresem :
Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
↷ in the land of gods and monsters
Hobbi & foglalkozás :
↷ journalist



A poszt írója Suzanne Bishop
Elküldésének ideje Vas. Nov. 13, 2016 5:35 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6  Next

to Tekergő
[You must be registered and logged in to see this image.]
Csak megforgattam játékosan a szemeimet, amikor azt említette, hogy a mennybe kerülnek a paradicsomok. Még a végén jönni fog az, hogy inkább ássuk el őket, ne is a kukába szórjuk. Inkább hallgatok, mert a végén az egyik szobának nem más lesz a sorsa, mint növénytermesztés. Biztosan fura lehet itt lakni a kertes házak után, nekem is az volt eleinte, de már egészen megszoktam ennyi év alatt. És most már legalább a törvény kisebb kapuit se kell keresgélnem, hogy miként ne kerüljek árva házba és Declan is itt van, így azt hiszem mondhatom azt, hogy kezd az életem kicsit újra a megszokott kerékvágásba visszatérni.
- Már csak tényleg az hiányzik. Másrészt te is itt laksz, így a megrontás helyett inkább a nevelésre kéne koncentrálnod, vagy szereted a vizes ágyat? – kérdeztem meg ártatlan mosollyal a korábban történt incidensre utalva, majd amint észbe kaptam, hogy túlzottan is alul vagyok öltözve és nem a konyhához, hanem az ott tartózkodó másik személyre nézve, úgy sietve indultam el, hogy kerítsek valami nadrágot, mielőtt még a rákok színét magamra öntöm ismét. Meg se vártam a reakcióját, valahogy ruha dolog fontosabbnak tűnt. Amint pedig magamra öltöttem egy újabb nadrágot elindultam megkeresni Ted-et, hogy elvegyem tőle a koszos nadrágomat, mielőtt még az egész lakást pirosra festi. Szerintem egyikünk se vágyott rá, amint pedig sikerült vittem is a szennyesbe, majd pedig máris mind a ketten a konyha felé vettük az irányt, hiszen a hasunk irányított. Persze előtte még kicsit összeszidtam a kutyánkat, mert kicsit rossz volt a nadrág ellopós tervével, de szerencsére minden megúszta, legalábbis azt hiszem. Utána pedig könnyedén hagytam, hogy az este magával ragadjon minket és a jókedv újra uraljon mindent.


||Én is köszönöm a játékot, nagyon élveztem! :hug:

••[You must be registered and logged in to see this link.]

Vissza az elejére Go down

Tündér •• akinek nem adtak valódi szárnyakat
Declan Collins
Tartózkodási hely :
Mystic Falls
Hobbi & foglalkozás :
eating is a necessity but cooking is an art



A poszt írója Declan Collins
Elküldésének ideje Vas. Nov. 13, 2016 5:17 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6  Next

to Suzie
[You must be registered and logged in to see this image.]

- Hagyd csak, valahogy majd túlélem, ha már ők ezt nem mondhatják el magukról. – hagytam annyiban a témát, akkor nem paradicsomos lesz a kaja, majd kitalálok valami mást, a konyhában úgy is egész jó dolgok tudnak születni az improvizációból.
- Azt szerintem sem kell, a mennybe... akarom mondani, kukába kerülnek amúgy is. – állapítottam meg, miközben hátrébb léptem, hagyva, Suzie hadd induljon dolgára... legalább én is neki tudok kezdeni a vacsorának, mert ha így folytatjuk, biztos, hogy sosem fogok elkészülni vele.
Mondjuk nem mint ha imádott lakótársam újabb kis produkciója nem lenne elég figyelemelterelő, le is teszem a kést azon nyomban, mielőtt valami zöldség helyett még az ujjamat nyisszantanám le, mert őt bámulom a vágódeszka helyett. És úgy tűnik, Ted is lecsap a lehetőséggel, repülőrajttal lecsapva a földön landoló nadrágra...
- Viccelsz? Te fogadtad be, a te dolgod a nevelés, én majd elrontom. Vagy... szaladjak be én is a szobádba aztán zárjalak ki, hogy esélyed se legyen felöltözni? Akkor amiatt is toporzékolhatsz. – jegyeztem meg vigyorogva, igaz, eszem ágában sem volt ilyesmit művelni, a végén még öltözne a szárítóról, vagy belevetné magát az én ruhásszekrényembe, és onnan vadászna magának valamit, azt is kinézem belőle... Így amikor végül Suzie tovább indul a szobája felé, én is visszafordulok a pult felé hogy... először is kiverjem a fejemből a néhány pillanattal korábbi gondolatokat, mert azokkal nehéz lenne a munkára koncentrálni, aztán hogy eltakarítsam a paradicsom maradványai, és valami értelmeset is csináljak végre, mielőtt még Szélvész kisasszony visszatérne.


||Köszönöm a játékot, ez is élmény volt, mint mindig! Very Happy :hug:

• • •  [You must be registered and logged in to see this link.]

Vissza az elejére Go down

Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Suzanne Bishop
Suzie & Tekergő otthona - Page 4 Tumblr_inline_n6bc6i7ii31sxajs2
Suzie & Tekergő otthona - Page 4 Tumblr_pnpb6tyBEs1x8oosvo3_r1_250
Keresem :
Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
↷ in the land of gods and monsters
Hobbi & foglalkozás :
↷ journalist



A poszt írója Suzanne Bishop
Elküldésének ideje Kedd Nov. 08, 2016 8:56 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6  Next

to Tekergő
[You must be registered and logged in to see this image.]
Csak hitetlenkedve ráztam meg a fejemet, hogy ezt most komolyan gondolja? Nem szeretnék műanyag falván élni, másrészt meg azért meglepődtem azon, hogy ennyire hallani akarna énekelni. Aztán egyszer hallani fogja akár véletlen, akár nem, de aztán többet se akarja, mert még így is rémálmai lesznek. Viszont azt most tökéletesen láthatta, hogy nem fogom ilyen téren egy hamar beadni a derekamat, így mindegy is.
- Jogos… - gondolkozom hangosan, de a többit már inkább magamban folytatom, hiszen szerintem egyikünk se akarna erről beszélni. Másrészt meg mivel gyerek se szaladgál a lakásban, így szerintem nincs is miért aggódnia egyikünk se. Főleg, ha tudná, hogy mennyire kis ügyetlen voltam ilyen téren is, mert abban nem tévedett, hogy lett volna akár hódolom, de valahogy… elég annyi, hogy katasztrófa lett mindegyik és sose jutott el semeddig se, de ez már a múlt, így mindegy. Amúgy se hiszem, hogy tényleg erről szeretne fecsegni.
Nem sokkal később pedig egészen közel kerülünk egymáshoz ismét, mintha ez az este csak tele lenne meglepetéssel és váratlan fordulattal. Nem mintha bármelyiket is bánnám, de hirtelen nem is akarom végigpörgetni az elmúlt órák eseményeimet, mert akkor azt lehet majd gondolni, hogy nem beleültem, hanem belefejeltem a paradicsomba. Azt pedig nem akartam, hiszen már szerintem így is tiszta ciki volt, hogy ennyiszer és ilyen könnyedén képes vagyok magamra ölteni a rákok színét. Természetesen Ted is segít abban, hogy nehogy ismét vörös színbe öltöztessem magam, hiszen a kitartónézésének köszönhetően nem jutunk messzire, de talán jobb is így, hiszen hova kapkodni? Előttünk még az élet.
Csak mosollyal felelek a visszakérdezésére, miközben el is engedem őt a lábammal.
- Sajnálom, hogy a paradicsomoknak hősi halált kellett halniuk, de erre mondják azt, hogy rosszkor voltak rossz helyen, vagy csak valaki figyelmetlen volt. – húztam kicsit az agyát, hiszen miattam történhetett meg részben ez a „baleset” is. – De ha nem gond, akkor mentőket azért nem hívnám ki hozzájuk, se a papot az utolsó kenet miatt. – toldottam meg egy kisebb poénkodással a mondandómat, miközben lemásztam a pultról, hogy elinduljak átöltözni és kicsit visszanyerjem a normális szívverésemet. Azért a közelsége még mindig eléggé nagy hatással volt rám, de szerencsére a viccelődésnek köszönhetően kicsit a rákvörösséget tudtam mellőzni.
- Akkor jó… - csak ennyit mondtam, és már el is kezdtem lehámozni a nadrágomat magamról. Hirtelen fel se merült bennem az, hogy lehet pár lépést azért még megkísérelhettem volna benne tenni, de már mindegy is volt, viszont alig, hogy kibújtam a nadrágomból máris valaki felkapta, hogy vigye magával.
- Ted! Hozd vissza! – kiáltottam utána, mire ő még sebesebben kezdett el rohanni, én pedig kisebb sóhaj keretében lemondóan ráztam meg a fejemet. – Lehet azokon a gyűléseken kicsit megnevelhetnéd őt. – fordultam Declan felé, de amikor megláttam az arckifejezését, akkor kapcsoltam, hogy basszus ideje lenne inkább nadrágot szerezni, mint egy szál felsőben és alsóban toporzékolni Ted tette miatt. Zavaromban egy aprót az ajkamba haraptam, majd pedig, ha nem volt semmi akadálya, akkor sietve indultam el a szobám felé, hogy felöltözzek. Abban pedig reménykedni tudtam, hogy sietségemben nem fogok elesni, vagy felbukni, vagy akár Ted nem most fogja bemutatni azt, hogy milyen el tudunk néha esni a másikban.




••[You must be registered and logged in to see this link.]

Vissza az elejére Go down

Tündér •• akinek nem adtak valódi szárnyakat
Declan Collins
Tartózkodási hely :
Mystic Falls
Hobbi & foglalkozás :
eating is a necessity but cooking is an art



A poszt írója Declan Collins
Elküldésének ideje Hétf. Nov. 07, 2016 11:34 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6  Next

to Suzie
[You must be registered and logged in to see this image.]

- Majd lecserélünk mindent műanyagra, nehogy már ez álljon az énekesi karriered útjába. – csaptam le a magas labdát, ám ahogy közli, hogy nemigen fogom egyhamar hallani, csak csalódott képet vágva fogadom a hírt. Hát, elég szomorú, bár magamat ismerve majd megpróbálom kihallgatni, ha eléggé belefeledkezik az éneklésbe, gondolom úgy sem tűnne fel neki a zuhanyfüggönyön át, hogy valaki kinyitotta az ajtót. Amíg Ted nem landol megint mellette pancsolni...
- Csak azt tudom, hogy amikor felébredtem, akkor nemigen utalt rá semmi jel... - vonok vállat, akkor nem volt senkije, nem is úgy tűnt, mint ha randizgatna valakivel, az meg, hogy előtte mi volt... úgy sem fogom soha megtudni, hacsak ő be nem avat. Egyik felemet furdallja a kíváncsiság, hogy mi mindennek lehettem volna szemtanúja, ha nem jön közbe ez a baleset, míg a másik felem örül a boldog tudatlanságnak. Mert mit fájdítsam a szívem feleslegesen, ha mégis volt más is?
Végül aztán csak egymás közvetlen közelében kötünk ki mindketten, igaz, túl messzire nem jutunk, feltűnési viszketegségben szenvedő kis házikedvencünknek hála... Túlzottan nem örülök neki, hogy megint idepofátlankodott őfelsége, de ez van, ezt kell szeretni, a szűrét úgy se rakhatjuk ki, mást nem ha továbbra is ilyen kitartóan kukkol, bezárom valamelyik szobába, hogy legyen egy kis nyugtunk tőle.
Mindegy, ha már így alakult, a kispárnámat azért nem fogom telesírni miatta, de amikor Suzie sem enged, akkor élek én is a lehetőséggel, megelőlegezve neki némi segítséget a ruhacseréhez...  Igaz, csak elkezdem, be nem fejezem, mert vörösebb lesz a kedvenc szőkeségem feje, mint a paradicsom, amin még mindig trónol...
- Ugye? – kérdezek vissza büszkén a bókjára, hogy aztán ha elenged, arrébb lépek, elengedve – csak egy széles mosollyal reagálok a köszönetére.
- Nem az volt a célom vele, kár azokért a szép paradicsomokért amik a feneked alatt lapultak ki... de ha már így szóvá tetted, majd igyekszem észben tartani. – kocogtattam meg a halántékomat, bár képzelem, mikor lesz megint olyan, hogy hasonló helyzetbe kerüljünk, mint nem sokkal ezelőtt a fürdőben. Na jó, talán olyan sokat mégse kell várni rá, de azon se lepődnék meg, ha mostantól nem ez lesz a „megszokott”.
- Öhm... nem, dehogy. – nagyjából csak ennyit sikerül kiböknöm, miközben nézem, mit alakít Suzie már megint a konyha kellős közepén – és még Ted szemét is elfelejtem befogni közben... igaz, ő nem is szívbajoskodik különösebben, mielőtt észbe kapnék, már meg is indul mellőlem, Suzie felé, abban a hitben, hogy ez valami játék. Felkapja a földön landolt nadrágot a száránál fogva, és már szalad is a kinccsel, hogy elrejtse a lakásban, ha pedig a nadrág tulajdonosa utána ered, az sem sokat segít, a kis dilis annál inkább játéknak veszi, és csak azért sem adja.

• • •  [You must be registered and logged in to see this link.]

Vissza az elejére Go down

Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Suzanne Bishop
Suzie & Tekergő otthona - Page 4 Tumblr_inline_n6bc6i7ii31sxajs2
Suzie & Tekergő otthona - Page 4 Tumblr_pnpb6tyBEs1x8oosvo3_r1_250
Keresem :
Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
↷ in the land of gods and monsters
Hobbi & foglalkozás :
↷ journalist



A poszt írója Suzanne Bishop
Elküldésének ideje Szer. Nov. 02, 2016 9:52 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6  Next

to Tekergő
[You must be registered and logged in to see this image.]
- Hmm, pedig annyira szörnyű nem volt, csak néha az üvegből készült dolgok nem tudták elviselni. – kuncogtam el magam, hiszen tényleg így volt, vagyis nem, de hát nem hagyhattam ki. – Másrészt meg, ha egyszer hallani fogod, akkor az se most lesz. – tettem még hozzá, mert meg se próbáljon semmi trükkhöz folyamodni, hogy rávegyen, mert nem és kész. Ebből nem engedek, ez meg marad egyedül a zuhanyrózsának és nem másnak. Na jó, meg Ted már hallhatta, meg talán már néha Declan is, amikor zenehallgatás közben takarítok és a lábaim is életre kelnek kicsit, vagy éppen a hangom.
- Honnan veszed, hogy nem éltem vele? – kérdezte meg fürkészően, mert szerintem nem mondtam, vagy igen? Néha már én se tudom, hogy milyen sok sületlenséget hordok össze, vagy mondok zavaromban, hiszen nem mindig könnyű az elmém és a szám között lakatot tenni mindenre, vagy csak összekötetni a két dolgot, mert sajnos sokszor hamarabb csúszik ki a mondandóm, mint azt szeretném. Ha meg nem mondtam, akkor ennyire sejtené, hogy nem volt senkim se? Hmm, ennyire látható lenne? Ahh, tuti csak képzelődöm és semmi ilyenről szó sincs, hiszen randiztam, csak valahogy sose úgy sült el, ahogyan a filmekben lenni szokott, de valahogy a mai dolgok után nem bánom. Sőt, örülök is, hogy inkább a magány jutott egészen eddig a pillanatig nekem, amíg Declan vissza nem csöppent az életembe.
- Hmmm….. – csak ennyit reagáltam a szavaira, hiszen könnyedén tért vissza a nyakamhoz és igazán csábító volt az, amit csinált és egy pillanat ismét átfutott az agyamon az, hogy talán amíg mi „csak” barátok voltunk, addig titokban volt valakije, ha ennyire érti ilyen téren a dolgát.. De mielőtt túlzottan elmerülhettem volna az ostoba gondolataimban addigra már vége is szakadt hála a drágalátos kutyánknak és az ő bámuló tekintetének.
Csak egy mosollyal viszonozom a szavait és én is rövid ideig Tedet nézem, de aztán nem engedem Declant se, vagyis szemmel láthatóan túlzottan nincs ellenére az, hogy fogságba ejtettem, hiszen ha akart volna, akkor könnyedén kiszabadulhatott volna.
- Milyen lovagias vagy. – nevetem el alig hallhatóan maga, majd kíváncsian fürkészem, hogy mire készül, miközben próbálok egészen higgadt maradni és nem pedig elvörösödni attól, hogy merre felé is vándorolnak az ujjai. Gomb és cipzár is volt rajta, hiszen nem melegítőgatyába bújtam bele, de amikor csak ennyit tesz, akkor csak meglepetten pislogok és talán kicsit hálát is adok a sorsnak, mert félő volt, hogy újra paradicsomszósz kinézetű lesz a fejem, mármint színre.
- Köszönöm a nagylelkűségedet, de ha vetkőztés volt a célod a lapitással, akkor lehet egyszerűbb lett volna, ha nem is hagyod azt, hogy felöltözzek. – mondom bolondozva, hiszen hirtelen ell se jut a tudatomig a mondatom másik fele. Csak beszélek és beszélek... majd lecsúszom a pultról, de alig, hogy egy lépést megteszek máris valami a nadrágomról a földre hull. – Na jó, ha nem gond, akkor nem maszatolnám össze az egész lakást! - azzal a lendülettel egyszerűen elkezdem lehámozni a nadrágot magamról és a kisebb bosszankodásom közepette hirtelen az is kimegy a fejemből, hogy talán nem itt kellett volna lekapni a nadrágomat, mert a végén vagy kiesük a szemük, vagy netán még a végén rosszat álmodnak.


••[You must be registered and logged in to see this link.]

Vissza az elejére Go down

Tündér •• akinek nem adtak valódi szárnyakat
Declan Collins
Tartózkodási hely :
Mystic Falls
Hobbi & foglalkozás :
eating is a necessity but cooking is an art



A poszt írója Declan Collins
Elküldésének ideje Kedd Nov. 01, 2016 10:07 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6  Next

to Suzie
[You must be registered and logged in to see this image.]

- Jah, tagadhatatlanul azok. – értettem egyet vele, ám amikor azzal jön, hogy morgós medve lennék, csak megrázom a fejemet.
- Persze, ismerlek már ennyire. – feleltem, hisz nem hiszem, hogy nagyon olyat mondana, amin tényleg megsértődnék... Mármint ha akarna, biztosan tudna, mert ismer ennyire, de nem ilyen embernek ismertem meg, szóval nem is tartok ilyesmitől. A cirógatásra is csak halványan elmosolyodok, mielőtt még nekilátnék a fütyülésnek-dúdolgatásnak.
- Miért nem? Biztos csodás hangod van. Annál csak szebb lehet mint amilyen nekem volt tizenévesen. – nevettem el magam. Valahol még mindig furcsa, hogy mennyit változott a hangom is azóta, mióta kómában voltam... meg még sok minden. Csoda, hogy alig ismertem magamra?
- Én aztán nem mondtam ilyesmit. Egyébként meg hiszek benne, csodálom is, hogy miért nem éltél vele eddig. – utalok arra, hogy se barátja, se udvarlója nem volt, amikor felébredtem a kómából. Pedig okos is, csinos is, meg még lehetne hosszasan áradozni róla... Kész csoda, hogy másnak eddig nem tűnt fel. Vagy feltűnt, csak Suzie-t nem érdekelte...?
- Én attól nem félek. Reméljük, a tiédet se. – mormogtam az orrom alatt, mielőtt „lecsaptam” volna a nyakára, igaz, túl sokáig nem időzhettem ott, akármennyire is szerettem volna, mert négylábú kis lakótársunk belerondít a hangulatba a kíváncsi, kukkolós természetével. Pláne, hogy Suzie szavai is azt sugallják, hogy zavarja Ted jelenléte. Hát, elég csak egy pillantást vetnem a kis dögre, hogy én is így érezzek iránta.
- Tökéletesen. – sandítok hátra a vállam fölött a blökire, és már épp mennék is, hogy elhessegessem aludni a „gyereket”, vagy visszatérjek a vacsorához, csak épp arra nem számítok, hogy Suzie nem enged.
Némi meglepettséggel konstatálom, hogy hová vándoroltak a lábai, valamikor azután, hogy elkezdett Ted miatt panaszkodni, így igazából el is bizonytalanodok, hogy akkor most mit is szeretne. Lehet, hogy romantikus filmbe illő lenne így felkapni és elvonulni kettesben, de hiába nem nehéz, szerintem a konyhából se jutnánk ki úgy, hogy ne ejteném el...
- Nos, igazából maradhatok is... Sőt, tudod mit? Lásd, kivel van dolgod, segítek! – ajánlom fel lelkesen, hadd maradjanak csak a lábai, meg gyakorolnom sem árt, ha majd egyszer tovább is jutunk, mint szimpla nadrágcsere... Mert honnan is tudhatnám, hogy valójában semmivel sem vagyok lemaradva ilyen téren mögötte? Csak annyira hátrálok el, hogy lássam, milyen nadrág van rajta... Gomb? Cipzár? Mindenesetre a segítség részemből annyiban merül ki, hogy ezt a kettőt elintézem, onnantól pedig mint aki jól végezte dolgát, csak várok, hogy folytassa ő. Már ha folytatja, és nem vörösödik el megint.

• • •  [You must be registered and logged in to see this link.]

Vissza az elejére Go down

Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Suzanne Bishop
Suzie & Tekergő otthona - Page 4 Tumblr_inline_n6bc6i7ii31sxajs2
Suzie & Tekergő otthona - Page 4 Tumblr_pnpb6tyBEs1x8oosvo3_r1_250
Keresem :
Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
↷ in the land of gods and monsters
Hobbi & foglalkozás :
↷ journalist



A poszt írója Suzanne Bishop
Elküldésének ideje Hétf. Okt. 31, 2016 10:16 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6  Next

to Tekergő
[You must be registered and logged in to see this image.]
- Szeretetem és törődésem jeleképpen? – kérdeztem vissza totálisan ártatlanul, mert nem gondoltam volna, hogy esetleg a szívére fogja venni. Én csak poénból mondtam azt, de ahogyan mondani szokták nem mindenkinek ugyanaz poénos. Még azt hiszem, gyakorolnom kell ilyen téren.
Amikor meghallom Tekergő következő szavait, akkor hangosan elnevetem magam. – Jahh, valami olyasmi lenne, de azok is cukik voltak, még ha képtelenség is volt. – mondtam még mindig kicsit nevetve, hiszen én szerettem benne azt az abszurd párost is. Olyan egyediek voltak. Főleg a pindurkák.
- Jajj, ne menj már át morgós medvébe. Tudod jól, hogy csak viccelek. – és még én is kicsit szomorú fejet vágok, majd ha a közelemben volt, akkor csak gyengéden megcirógattam kicsit az arcát. Tessék mosolyogni és nem mindnet komolyan venni címszó alatt. Főleg, hogy tudja mennyire dilis tudok néha lenni.
Egy pillanatra kissé érthetetlenül nézek rá, de amikor elkezdi dúdolni, akkor már megvan, hogy pontosan mire is gondolt, én pedig megrázom még a fejemet is, hogy ez nem lehet komoly, de tényleg. – Szerintem te nem akarsz énekelni hallani. – örüljek annak szerintem, hogy a zuhanyrózsa elviseli és kész. Nem kell még nekik is, mert a végén elmenekülnének Teddel karöltve.
- Miért? Talán nem hiszel a bűverőmben, vagy hogy képes lennék az ujjaim köré csavarni másokat? – kontráztam rá, mert miért ne? Én se vagyok normális, de amúgy se gondoltam komolyan. Igazából a jégfoltoknak adtam neveket, amik néha popóra ültettek. Ha ez viszont nem esett le neki, akkor az már az ő baja, nem az enyém. Főleg, hogy a bejárati ajtómon nem túlzottan jutott át eddig pasi, így nagyon nem is tudnék ilyen téren miről mesélni, meg nem a fürdős incidens után akarnék ezekről sztorizgatni, meg nem pont vele!
- Hmm, reméljük, hogy nem fogja megfeküdni a pici pocit. – kuncogtam el magam, majd amikor megérzem a nyakamon ajkainak az érintését, akkor beleremegek. Túlzottan is jól eső érzés, ugyanakkor az újdonság erejével is csap le. Őszintén szólva kicsit még tartani ettől az egésztől, hiszen én még sose…
- Igen, de talán nem ezt. – mondom neki könnyedén, mert jobb lenne, ha nem lenne nézőközönség, de Ted segge olyan, mintha odatapadt volna a földhöz. Amikor aztán ő is abbahagyja a testem ingerlését, akkor egy apró kissé talán csalódott sóhaj hagyja el az ajkaimat, mert túlzottan jó volt. Csak nyomok egy puszit a fejére, majd meg is kérdezem, hogy mi a baj. A válasz pedig egészen hamar meg is érkezik.
- Bocsánat, de nem volt a homlokára írva, hogy perverz kisdög vagyok, viszont illik a családba, nem gondolod? – kérdezem meg kissé megpróbálva javítva a helyzeten, hiszen amilyen műsort mi is lenyomtunk nem sokkal korábban a fürdőben.
Amikor ellépne, akkor csak a lábammal tartom vissza őt, amit nem olyan régen a fontam a dereka köré, míg ő vállamon pihentette a fejét. – Hmm, ennyire könnyedén váltogatod a műsort? Nos, akkor azt hiszem, hogy egyedül kell nadrágot cserélnem, de remélem mire visszaérek, addigra lesz B terv a vacsira. – rántom meg végül a vállaimat és a lábaimat le is fejtem róla, hogy nyugodtan menjen, ha ő inkább konyhát takarítana. Amennyiben Declan a konyha mellett döntött, akkor csak lecsúsztam a pultról, hogy utána visszainduljak a szobámba és keressek kevésbé paradicsomos nadrágot. Egy pillanatra még az is eszembe jutott, hogy azokat a szavakat nem is én mondtam, hiszen nem vallana rám. Komolyan talán abban a borban volt valami, hiszen el se akarom sietni a dolgokat, meg azt se tudom…



••[You must be registered and logged in to see this link.]

Vissza az elejére Go down

Tündér •• akinek nem adtak valódi szárnyakat
Declan Collins
Tartózkodási hely :
Mystic Falls
Hobbi & foglalkozás :
eating is a necessity but cooking is an art



A poszt írója Declan Collins
Elküldésének ideje Hétf. Okt. 31, 2016 8:51 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6  Next

to Suzie
[You must be registered and logged in to see this image.]

- Hééé, ezt meg miért kapom? – nézek rá kissé elkenődve, hisz szerintem ezúttal semmi rosszat nem mondtam... legalábbis hiszem én, de a szavai eléggé mást tükröznek, szóval biztos olyasmit mondtam, amit nem kellett volna.
- Persze, Tednek. Képzelem. Mint a Shrekben Szamár meg Sárkány? – kérdeztem vissza, hisz emellett a lökött kölyök mellett egy szelíd vérfarkast elképzelni, valami hasonló kép jutott eszembe akaratlanul is.
- Na, szép. Akkor ezentúl menj oda, ha vacsit szeretnél. – emelem fel az orromat sértetten, amolyan „ezt megjegyeztem” módon. Oké, ott se főznek rosszul, de nem kimondottan változatos, azt meg kell hagyni.
- Ez az, sorold még a neveket... Ha még énekelsz is alá, akkor egész [You must be registered and logged in to see this link.] lehet belőle, fordított verzióban. – jegyeztem meg poénkodva, ha meg nem vágta volna, hogy melyik is a szám, akkor válasz gyanánt csak elfütyültem volna neki a refrént. Biztosan ismeri. EZT mindenki ismeri.
- Nézzenek oda, nem is gondoltam volna, hogy ilyen nagy pasifaló lett belőled. – sandítottam rá, mert gondolom, nem gondolta komolyan, de sosem lehet tudni... S lám, nem is kell sok neki, hogy valamivel később már én legyek a következő név a „listáján”. Nem mint ha annyira bánnám, már ha persze maradhatok utolsó örökre, aki zárja a sort.
- Bocsi. Az élet kegyetlen. – vontam vállat a mirelit kajái „siratását” hallva, nekem aztán nem hiányoznak, még így is marad bőven normális, egészséges kaja a hűtőben. Legrosszabb esetben eszik valami gyümölcsöt, úgy is ősz van, kell a vitamin.
- Ó, ugyan, az én pocim mindent kibír. Egyébként meg inkább kezdek azzal, mint hogy utána pont arra ne fussa, Miss... – jegyzem meg vigyorogva, minden gond nélkül csatlakozva a kis játékába, és már hajolok is közelebb, folytatva amit elkezdtem, ezúttal a nyakára hintve apró csókokat, amikor meghallom amit mond. Igaz, hirtelen nem tudom hová tenni a dolgot, mert mégis, milyen gyerek?
Aztán leesik, hogy a kutyára gondolt, én meg csak megrázom a fejem, visszatérve a korábbi elfoglaltságomhoz.
- Ugyan, a gyerekek is a szüleiktől tanulnak, nem? – dörmögöm az orrom alatt, igaz, két-három apró csóknál tovább nem jutok, csak megadóan ejtem a fejem a vállára, ha pedig kérdezni, hogy mi a gond, már jön is a felelet.
- Na jó, nekem ez így nem megy, hogy ÍGY néz közben, még én jövök zavarba tőle... Valami kevésbé perverz dögöt nem tudtál volna befogadni helyette? – kérdezek vissza, nyilván tudom, hogy nem kívánságműsor, de hát na... És behalok, Ted még mindig csak néz, rendületlenül.
- Hát, akkor majd folyt. köv. később... Inkább térjünk vissza a vacsihoz. – sóhajtok megadóan, ellépbe Suzie-tól, hacsak nem akadályoz meg benne, hogy letakarítsam a pultot.

• • •  [You must be registered and logged in to see this link.]

Vissza az elejére Go down

Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Suzanne Bishop
Suzie & Tekergő otthona - Page 4 Tumblr_inline_n6bc6i7ii31sxajs2
Suzie & Tekergő otthona - Page 4 Tumblr_pnpb6tyBEs1x8oosvo3_r1_250
Keresem :
Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
↷ in the land of gods and monsters
Hobbi & foglalkozás :
↷ journalist



A poszt írója Suzanne Bishop
Elküldésének ideje Vas. Okt. 30, 2016 11:01 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6  Next

to Tekergő
[You must be registered and logged in to see this image.]
- Ohh, menj a búsbaaaa…. – mondtam neki pontosan annyira komolyan, mint amennyire ő szánta nekem a szemüveges megjegyezését. Bezzeg, ha lenne, akkor meg állandóan megkapnám, hogy olyan kis titkárnős. Így inkább legyek buta, mint titkárnős és punktum. – Igazán aranyos próbálkozás, de hát ezek után… - úgy rázom meg a fejemet, mintha semmi esélye se lenne, de valójában a mosolyom könnyedén elárul, hogy csak viszonozom a vérszívását.
- Lehet, hogy nem azok, de mennyire cuki lenne már egy szelídített változata. Lehet még Tednek is bejönne. – rántottam meg a vállaimat, miközben úgy tettem, mint aki tényleg elgondolkozik ennek a lehetőségén.  Pedig szó se volt erről, inkább csak a színjátékhoz tartozott.
- Milyen nagylelkű valaki, azt a sarki kínaiban is kapok. – nyújtom ki rá a nyelvemet, hiszen ott is kapnék vacsorát, így annyira ez a dolog nem nyert. Persze, az nem annyira finom, mint amit ő csinál, de hát kaja, az kaja.
- De hívhatjuk őket, Timnek, Tristannak és még akár Stefannak is… - kezdtem bele a nevek felsorolásában, ha annyira a jég megnevezés nem tetszett. Azon ne múljon, ha úgy jobban tetszene neki, de kötve hiszem, hogy jobban örült volna akkor, ha férfineveket hallott volna.
Szerencsére hamar sikerül elűznöm a fekete felhőket az őrültségemmel, de arra nem is gondoltam volna, hogy a bohóckodásomnak köszönhetően bármi hasonló lesz a vége. Nem olyan régen még a közelében is pipacsvörös lettem, de úgy néz ki, ha szívom a vérét, vagy hülyülök, akkor jobban el tudom viselni és nem kell attól tartani, hogy pipacsvörös leszek. Vagy már magam sem tudom, mert olyankor jobban hasonlít a helyzet arra, ami régebben is volt, így érthető. Míg ha kicsit közelebb kerülünk olyan értelemben, akkor az már túl új és stb., idővel talán – remélhetőleg- az is természetesebb lesz, de olyan kis ügyifogyi vagyok abban is. Nekem még mentségem se lenne arra, hogy miért nem pasiztam, neki legalább ott a kóma a miért nem csajoztam dologra. Bár ki tudja, lehet hogy előtte még volt valaki. Bár elméletileg nem lehetett, hiszen amiért indult hozzánk, az…
A következő percekben szerencsére Fortuna is a kegyeibe fogad, hiszen úgy elveszek a pillanat hevében, hogy még kicsit sincs időm pirosra változtatni a színemet és ez remélem így is fog maradni, mert különben… Tiszta ciki lesz, hogy megint a lábujjam hegyétől a fülem végéig piros vagyok.
- Pontosan. – adok neki igazat, hiszen miatta nem fejeztem be a mondandómat, de egyáltalán nem bántam azt, ahogyan elhallgatatott. Nagyon is kellemes volt. – Ohh, persze, de a legjobb társaimat száműzted már onnan. – biggyesztem le az ajkaimat játékosan, majd amikor megint belekezd a mondatba, akkor kíváncsian pillantok fel rá, miközben továbbra is a nyaka körül pihennek a kezeim.
- Hmm.. – csak ennyit mondok, amikor megérzem a bőrömön az érintését, majd mosollyal az arcomon hajolok közelebb hozzá. – Egyből a desszerttel szeretne kezdeni, nem fog fájni a pocija Mr.? – jesszusom, mi ütött belém? Ezt tuti nem én mondtam?! Én ilyet sose mondanék, vagy mégis?! Jesszusom, majd pedig sietve fordítottam el a fejemet, mert ekkor már éreztem, hogy egy kisebb halovány pír szökött az arcomra. – Biztos a gyerek előtt szeretnéd? – próbáltam menteni a helyzetet, miközben Tedre pillantottam, aki úgy ült ott, mintha élete legjobb filmjét látná, nekem meg pont kapóra jött, hogy a pírt eltüntessem az arcomról, hacsak Declan valami olyat nem tett.


••[You must be registered and logged in to see this link.]

Vissza az elejére Go down

Tündér •• akinek nem adtak valódi szárnyakat
Declan Collins
Tartózkodási hely :
Mystic Falls
Hobbi & foglalkozás :
eating is a necessity but cooking is an art



A poszt írója Declan Collins
Elküldésének ideje Vas. Okt. 30, 2016 9:34 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6  Next

to Suzie
[You must be registered and logged in to see this image.]

- Nem, nem úgy nézel ki, de egy szemüveg csodákra képes, attól neked is olyan kis okoska kinézeted lenne. – cukkolom kedvesen – Másfelől meg, tudom anélkül is, hogy milyen okos vagy. – mosolyodok el, hiába szívom néha a vérét az idióta szőke nős viccekkel, sosem gondoltam egy pillanatig sem úgy, hogy igaz lenne rá bármelyik is.
- Igen, emberek részben, de amikor teliholdkor átváltoznak, olyankor egyikük sem az a kedves, bájos, mackós kölyökkutya típus, legalábbis amennyit tudok róluk. – válaszolok, mert lehet, hogy emberként értelmesek és lehet rájuk hatni, de a filmeket visszaidézve, átváltozás után mindig a bennük élő állat dominál.
- Dehogy szeretném. – rázom a fejem, hiányzik a halálnak még egy emlékeztető valami korábbi balesetre, nekem aztán nem.
- Kapsz vacsorát. Mit szólsz hozzá? – csak annyira vagyok komoly, amennyire ő is, bár valahol értékelem, hogy akárhányszor borongósabb a hangulatom, egyből próbál jobb kedvre deríteni, felvidítani. Nem is tudom, mi lenne velem nélküle. Valószínűleg még mindig a kórházban dekkolnék, depressziósan kuporogva valamelyik sarokban, mert semmi kedvem nem lenne az élethez.
- Óóó... – azért némi csalódottság hallatszik a hangomban, hisz nem épp ilyen válaszra vártam, igaz, ha meg valami férfi ismerőse nevét mondta volna, attól sem éreztem volna feltétlenül jobban magam. Legalább a lelki békém helyre billenhet, hogy csak ő hozza a szokásos, ügyetlenkedős formáját, és nem más próbálta meg átvenni a helyemet, amíg én kiütve pihentem.
A szomorkodás azonban nem tart soká, nemsokára már a konyhában párbajozunk-versengünk egymással, mígnem végül ő a pulton köt ki, én meg nekidőlve nevetek jóízűen, amikor kifejti nemtetszését az új menü hallatán. De csak ne mérgelődjön, nem áll jól neki, inkább újfent elhallgattatom egy csókkal, mert mégiscsak kellemesebb, mint a fakanalakkal hadonászás.
Ahogy megérzem a karjait a nyakam körül, vidám mosolyra húzódik a szám, jó látni, hogy a kezdeti feszültség meg zavar milyen hamar és milyen könnyen illan el... mint ha az a fürdőszobai incidens nem alig egy órája, hanem legalább hónapokkal ezelőtt történt volna, amire nevetve gondol vissza az ember, hogy te jó ég, tényleg megtörtént? A sok-sok apró csókot örömmel fogadom, igaz, így kicsit nehezebb követni a mondandóját, bár az igazat megvallva, az most valahogy kevésbé érdekel.
- Az előbb te sem fejezted be. Igaz, az az én bűnöm. – vallom  be, újabb gyors csókkal illetve az ajkait, mielőtt folytatnám a saját, félbehagyott mondatomat – Vagy... kinyitod a hűtőajtót, és eszel amit találsz. Tudod, nagy lány vagy, érezd otthon magad. – Lehet, nem épp erre számított, de nem lehetett kihagyni, ahogy azt sem, hogy ismét félbehagyjak egy mondatot, csak hogy tovább táncoljak az idegein – Vagy...
Hagyjuk a vacsit, ráér az még, mást nem rizottó helyett valami gyorsabbat dobok össze, ha nagyon megéhezne, de ha már az ő karjai a tarkómon pihennek, az enyémek az ő derekán időznek a pólója szélével játszadozva, mielőtt a bőrére simítanám a tenyeremet. Remélhetőleg annyira azért nem csikis, hogy már ettől is ficánkolni kezdjen.

• • •  [You must be registered and logged in to see this link.]

Vissza az elejére Go down

Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Suzanne Bishop
Suzie & Tekergő otthona - Page 4 Tumblr_inline_n6bc6i7ii31sxajs2
Suzie & Tekergő otthona - Page 4 Tumblr_pnpb6tyBEs1x8oosvo3_r1_250
Keresem :
Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
↷ in the land of gods and monsters
Hobbi & foglalkozás :
↷ journalist



A poszt írója Suzanne Bishop
Elküldésének ideje Vas. Okt. 30, 2016 1:52 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6  Next

to Tekergő
[You must be registered and logged in to see this image.]
- Ki tudja, úgy nézek ki, mint valami természetfeletti zseni, vagy professzor? – kérdeztem vissza játékosan és mosolyogva, hiszen honnan kellene tudnom, hogy mi kell ellenünk. Na jó, részben tudom, de hát az meg más lapra tartozik és azt meg is fogom magamnak tartani jelenleg.
- Most miért vagy ilyen? Miért ne lehetne? Nem minden farkasnak kell vérmesnek lennie, meg amúgy is emberek ők is, így csak lehet rájuk hatni nem gondolod? – kérdeztem vissza kissé lebiggyesztett szájjal, amiért kinevette a cuki is megoldás javaslatomat, mert ha már a könyvekben mindent szabad, akkor ezt miért ne lehetne?
- Szeretnéd, ha lenne valld csak be! – húztam tovább az agyát mosolyogva, mert miért ne? Még a végén kiderül, hogy Harry Pottert ő ihlette a sebével. Máshol tényleg maradtak meg neki hegek, de a fején nem, így nincs is miért aggódni.
- Hmm, ha elárulom, akkor mit kapok? – léptem hozzá közelebb, hogy még inkább húzni tudjam az agyát, közben pedig próbáltam nem arra gondolni, hogy mennyire közel van, vagy éppen arra, hogy nem olyan régen pontosan ruha nélkül voltunk még ennél is közelebb, mert akkor tuti jön a pirosság. – Amúgy meg a jég. – rántottam meg a vállaimat, mert mégis mit hitt? Azt, hogy netán valaki átvette a szerepét és megfürdetett helyette. Elég volt néha csak a jégre lépni és máris pottyantam egy nagyot.
- Ohh, persze, hogy nem vagy… - kontráznék rá, amikor le esik a tantusz, hogy éppen mit is hagyott félbe. Én csak sietve fordítom el a fejemet, miközben egy aprót az ajkamba harapok. Oké, nem fogok vörösödni egy idióta kósza gondolatnak köszönhetően. Inkább csak mondogatom magamnak, hogy nem és nem, majd a következő pillanatban már inkább csak sietve bólintok, hogy rendben van, ahogyan gondolja. Én nem fogom erőltetni és ezt szerintem ő is tudja. Mármint azt, hogy elmegy-e tanfolyamra, vagy körbenéz a munkaerőpiacon. Ez rá van bízva.
Persze sietve terem inkább hülyéskedésbe a dolgokat, mert úgy legalább nem áll fent annak a veszélye, hogy tényleg elvörösödöm valami gondolaton, inkább messze kell száműzni a dolgokat. Mintha csak hirtelen kineveztem volna játszószobává a konyhát, még ha tudom, hogy ezért talán képes lenen megenni is, hiszen a konyha szent és sérthetetlen számára.
Kíváncsian figyelem őt a rögtönzött csók után, de még mindig nem mozdulok meg. Azoknak a paradicsomoknak már úgyis mindegy, de a pocimnak nem, hogy mit fog kapni enni, mert tényleg kezdek éhes lenni. Ahogyan ott áll előttem, a lábamhoz simulva mosolyogva figyelem őt. Fura, új és hihetetlen ez a helyzet, ugyanakkor kissé talán rémisztő is zöldfülűként, de hát majd idővel majd csak jobb lesz ilyen téren is, mert amúgy meg igazán remek érzés, hogy a régóta őrzött titkok a felszínre kerültek.
- Hééé… - kezdtem volna bele, amikor a lapított paradicsomokra került a sor, de könnyedén fojtotta belém a szót az újabb csókkal. A karomat pedig könnyedén fontam a nyaka köré, hogy közben gyengéden simítsak végig a tarkója vonalán és hagyjam elveszni magam abban a pillanatban, amikor pedig elváltak ismét az ajkaink, akkor suttogva szólaltam meg az ajkai felett. – Illik befejezni a mondatot, ha már valamibe belekezdtünk. Vagy? – kérdeztem vissza és minden egyes szó között egy apró és rövid csókot leheltem az ajkára.



••[You must be registered and logged in to see this link.]

Vissza az elejére Go down

Tündér •• akinek nem adtak valódi szárnyakat
Declan Collins
Tartózkodási hely :
Mystic Falls
Hobbi & foglalkozás :
eating is a necessity but cooking is an art



A poszt írója Declan Collins
Elküldésének ideje Szomb. Okt. 29, 2016 11:31 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6  Next

to Suzie
[You must be registered and logged in to see this image.]

- Csak a filmekben meg a könyvekben? Ne már... akkor mi kell ellenük? Szenteltvíz? – kérdeztem vissza némi kétségbeesést tettetve, holott – én naiv – tudtam, hogy ezek a teremtmények úgy is csak az emberi képzelet szüleményei... Amúgy meg mi a baj a fokhagymával?
- Mert a fokhagyma nem hat, de megszelidíteni meg meg lehet őket? Na ezt nevezem logikának... mit szoktak még a filmekben? Karó a szívbe? Meg ezüst fegyverek? – levágni a fejet? Máglyán megégetni? Meg a többi brutális, szadista megoldás, amihez úgy sem folyamodnék, mert... nem és kész. Egyszerűen nem én vagyok.
- Ne már, a homlokomon is van heg? Azt addig észre se vettem... – simítottam hátra a hajamat, meglepettséget színlelve, mert igaz, a hét évvel ezelőtti kis incidensemből maradt pár nagyobb heg emlékeztetőül, de azok inkább a törzsemen, hála a kés pengéjének.
- Miért ne? Pedig az ingyen van. – felelem, miközben morcosan megdörgölöm az orromat a kedves kis pöccintése után, amikor pedig meghallom a következő kérdését, csak megrázom a fejem.
- Nem, kizárt. Nincs kegyelem. – ráztam a fejem, ilyen könnyen nem fogja megúszni, ellenben volt valami, amiért furdalta a kíváncsiság az oldalamat – Mégis, ki merészelt ilyesmit? – nem vagyok féltékeny, áh, dehogy! Mielőtt félreérti, legalábbis a világ minden pénzéért se vallanám be hangosan... Ellenben amikor a meglepetésekről nyilatkozik, azért csak elmosolyodok talányosan. Helyes, helyes.
- Nem vagyok Csacsi, nekem nincs rózsaszín masnim meg nem egy szög tartja a... Mindegy, nem érdekes. – kaptam észbe, megint mielőtt még megint olyasvalamit mondanék, amitől Suzie a fülig pirul – Aha, biztosan vannak. Majd... utánanézek valamikor. – hagyom annyiban, mert annyira azért az sem egyszerű... lévén a mindenféle elektromos kütyük is annyit változtak az elmúlt évek alatt, hogy egész nehezen boldogultam velük, ha lehetett, inkább intéztem mindent azok nélkül. Csak hát az újságban sokkal tovább tart rátalálni arra, ami téged érdekel, mint mondjuk az Interneten... De nagyjából annyi kedvem van erről társalogni, mint Suzie-nak az egészségtelen mirelit kajákról, úgyhogy nem is ragaszkodok különösebben a témához. Helyette inkább a vacsorának állnék neki, ha Suzie nem kezdene ismét kommandózni itt előttem, fakanállal hadonászva, fedőt elcsaklizva, azt meg még sem hagyhatom! A konyha nem játszótér!
Sikerül is leállítani, igaz, nem épp úgy, ahogy terveztem, de különösebben nem búslakodok amiatt, ahogy maradásra bír, sőt! Egészen engedelmesen dőlök neki, viszonozva a csókját, hogy miután véget ér, akkor se menjek sehová. Tudom, tudom, nem illik a konyhapulton ülni, de kivételesen nem teszem szóvá, lévén most az én „saram”, hogy épp ott csücsül, másrészt pedig van valami egészen elragadó ebben a helyzetben.
- Hmm... mondjuk vajas pirítós? Meggondoltam magam, nem főzök. – vontam vállat nemtörődöm módon, mint ha a tönkre ment paradicsom vette volna el a kedvem, és azért ez a szegényes menü helyette – Vagy van „lapított paradicsom Suzie módra”?  Vagy... – hagytam függőben a mondatot, hogy helyette ismét csókot lopjak tőle, mielőtt reagálhatna bármit is a kérdésemre.

• • •  [You must be registered and logged in to see this link.]

Vissza az elejére Go down




A poszt írója Ajánlott tartalom
Elküldésének ideje
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6  Next
Vissza az elejére Go down
 

Suzie & Tekergő otthona

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
4 / 6 oldalUgrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6  Next

 Similar topics

-
» Elijah új otthona
» Avarina Otthona
» Hayley otthona
» Daisy E. Sutton otthona
» Nicholas Fray otthona

Engedélyek ebben a fórumban:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
rising of the mortals :: Lakónegyed-


Új posztok
tekintsd meg
Pént. Május 31, 2019 10:58 pm
Laurel O. Delgado
Szer. Május 29, 2019 1:28 am
Katherine Pierce
Kedd Május 28, 2019 8:31 pm
Amren Monroe
Hétf. Május 27, 2019 11:26 pm
Lucille Éamon Vodova
Szer. Május 22, 2019 12:03 pm
Katherine Pierce
Hétf. Május 20, 2019 10:43 am
Shiraz Watson
Szomb. Május 18, 2019 10:03 pm
Aingeal Hearn

• ROTM FRPG •