Share | 

avatar
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Chatkép :

Keresem :
he is the most important to me

Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
★ mystic falls
Hobbi & foglalkozás :
★ science is my life
Humor :
★ abstract



A poszt írója Jemma Tonkin
Elküldésének ideje Kedd Márc. 13, 2018 5:01 pm
Ugrás egy másik oldalra

Sierra & Jemma
Kisgyerekként azt is nehezen tudtam elképzelni, hogy a szüleim hogyan voltak képesek leélni 30-40 évet. Azt sem tudtam, mit jelentenek az évek. Később ugyan a tudásom nőtt, mégis, furcsának tűnt, hogy évtizedek állnak a rendelkezésünkre: mit lehet csinálni ennyi idő alatt? Ha valaki úgy érzi, hogy húsz éves korára beteljesítette a létezésének értelmét, mit fog csinálni a maradandó hetvenben? Sokszor nem láttam messzebb az orromnál, de egy idő után benőtt a fejem lágya… ám felnőtt fejjel is nehéz volt belegondolni, hogyan tölthet el valaki hétszáz évet. Az öröklét számomra eléggé fenyegetően hatott, valószínűleg azért, mert gyűlöltem hasztalanul eltölteni az időmet, a tengés-lengéssel ki lehetne kergetni a világból, viszont ha valaki igazából bármikor és bármire ráér, elengedhetetlen a pangás. Vagy nem? Hogyan lehet érdekessé tenni annyi időt, amibe egy normális, hétköznapi ember bele sem tud gondolni? És hogyan lehet megküzdeni azzal a rengeteg fájdalommal, veszteséggel, gyásszal és az állandó sóvárgással, amire a vámpírok előszeretettel szoktak utalni? Persze, kissé irigy is voltam, miután rájöttem, hogy Sierra látta, átélte a világ legfontosabb változásait, a legtöbb felfedezést és mindent, amiről mi csak a történelemkönyvekben olvashatunk.
- És melyik volt az a kor, amikor nem rémálomként élte meg a halhatatlanságot? – Talán túlzottan érdeklődő voltam, de kinek tegyem fel a kérdéseimet, ha nem egy kedves vámpírnak? Nagy esély volt rá, hogy máskor nem hallgathatnám végig testközelből egy sokat élt, méghozzá nagyon közlékeny és felettébb emberinek tűnő vámpír őszinte vallomásait.
- Anélkül változott át, hogy tudta volna, mi vár magára? – Meglepődtem. Nem sok átváltozásról szóló történetet hallottam még, mégis ledöbbentem. Nem elég, hogy egy teljesen másik létezés jutott osztályrészéül, fogalma sem volt arról, milyen sors vár rá és mit fog hozni a holnapja? Bele se mertem gondolni, én hogyan viselkedtem volna a helyzetében. Ódzkodtam attól, hogy elítéljem a vámpírokat és a cselekedeteiket, hiszen sosem lehet tudni, nekem mit dob a gép és belőlem mit hoznának ki bizonyos szituációk.
- Nagyon remélem, hogy többé nem fog megismétlődni az a… kis fiaskó. – Szépítettem a felelőtlenségem komolyságán. Az lett volna a legtisztább, hogy elejétől a végéig beavatom abba, milyen hatással volt a vámpírra a befecskendezett szérum és pontosan hogyan végezte, de nem vitt rá a lélek… igazán bíztam abban, hogy Sierra-nak nem lesz semmi baja. Évek óta nem mertem élesben próbálkozni, élő alanyokon tesztelni, éppen az első fiaskó miatt. Tesztelgettem, finomítottam, gondolkoztam és most jutottam el arra a pontra, ahol újra bízni kezdtem magamban.
- Tényleg időigényes. – Bólintottam. Élveztem vele való beszélgetést, ezért nem nehezteltem a kérdéseit hallva. – Főleg, hogy egyedül csinálom. Tudja, legyenek bármennyire nyitottak, a mai tudóstársadalom nincs felkészülve a vámpírok és egyáltalán a varázslat létezésére. Nekem is sok időmbe telt, míg elhittem, hogy nem csak a bolondját akarják járatni velem. – Fitz-et szerettem volna bevonni a vizsgálódásaimba és mivel utánam jött, nem is titkolózhattam előtte, ennek ellenére féltettem őt, nem voltam biztos benne, hogy belekeverni a saját kis szélmalomharcomba jó ötlet lett volna.

:033: ● ● coded by elena
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Nov. 12, 2017 1:13 pm
Ugrás egy másik oldalra

Jemma & Sierra

Olyan őszintén hangzik tőle, hogy "sajnálom." Pedig azt gondoltam, azáltal, hogy túlzottan megnyíltam előtte, és burkoltan célozgattam arra, milyen borzalmas dolgokat tettem a múltban, majd csak azt érem el, hogy megretten tőlem, sőt talán még el is küld inkább. Ehelyett úgy tűnik, sikerült megtalálnunk egyfajta közös hangot, ami elérte, hogy ne ijesszem meg. Ennek azért örülök. Ha jobban belegondolok, mostanában nemigen beszélgettem senkivel ilyen kellemesen, mint most Jemmával. Már persze a gyerekeken kívül, akikre vigyázok. De mellettük többnyire az merül fel témaként, hogy Izzy kedvenc Barbie-babája vagy Darth Vader nyerne közelharcban. Bár kb. lehetetlen, de elkötelezett feministaként mindig a Barbie-ra szavazok. Vannak elveim. Jemma kérdése zökkent ki az aranyos emlékek közül, amiket mosolyogva idéztem fel, ám a kérdését hallva lefagy az arcomról a mosoly.
- Nos...attól függ. Szerintem sok múlik azon, mivel töltöd ezt a hétszáz évet. Nekem voltak időszakok, amik örökkévalóságnak tűntek, de olyan is volt, amikor az évek mintha elillantak volna. Szóval nehéz erre felelni. De nekem...inkább volt rémálomszerű, és elhiheti, nem egyszer kívántam azt, bárcsak egyszerű halandó maradtam volna. - Na igen. Akkor a gyermekem életét sem oltottam volna ki. Persze, így utólag könnyű arra gondolni, "mi lett volna, ha...", de akárhonnan nézem, teljesen értelmetlen a múlton merengeni. Változtatni már nem tudok rajta, az a hatalmas űr pedig mindig ott fog tátongani a szívemben, amit a fiam hagyott maga után. A következő kérdésén keserűen elmosolyodom.
- Hát...nem volt egyszerű, az biztos. Főleg mivel én az átváltozásom után szembesültem a természetfeletti létezésével, és nagyon nem is volt időm feldolgozni, mert ámokfutásba kezdtem a férjemmel együtt. De elsőre...gyűlöltem ezt az egészet. Titkolni pedig akkoriban sem volt túl egyszerű feladat. - Pláne, ha hullákat hagysz magad után. Még jó, hogy ezt már nem mondtam ki hangosan. Bár úgy érzem, a hangsúlyom sok mindent elárult a gondolataimmal kapcsolatban. Hallgatva őt nagyot nyelek. Mintha szégyellné magát a történtek miatt, pedig nincs rá oka. Mármint amiatt ne sajnálja, mert épp egy vámpír ül vele szemben. Látszik, hogy a múltja neki sem volt épp fenékig tejfel.
- Értem. Ki garantálhatja, hogy egy kísérlet elsőre sikerül, nem? Plusz, ha nem volt épp a vámpírok mintapéldánya...akkor talán meg is érdemelte. Mindannyiunkra hasonló Sors vár. - Bizony, hiába élek már-már mintaszerű életet, előbb vagy utóbb engem is utolér a végzetem. Ami biztos nem lesz kellemes. Persze, nem mai vámpír vagyok, és nagyon erős is vagyok. Hát még milyen erős lennék, ha ismét emberekből táplálkoznék...de erre nem vagyok képes. Azonban nem vagyok halhatatlan.
- Egyáltalán nem aggódom. Sőt bármennyire is furcsán hangzik, remekül érzem itt magam. - Mosolygok rá őszintén. Bár a hangulat az elmúlt pár percben eléggé nyomott volt, ettől még nincs késztetésem egyáltalán messzire futni innen.
- Egyébként ez a munka nem megy a magánélet rovására? Úgy értem...nem faggatom vagy ilyesmi, csak nem is tudom...ahogy így végiggondolom ezt az egészet, amit itt végez...nos, elég időigényesnek látszik. - Amennyire belefurakodtam már itt a magánjellegű kérdéseimmel az életébe, bizonyára kezd elege lenni belőlem, de tényleg jó érzés beszélgetni vele.

■ ■ zene ■ ■ na, csak összehoztam egy reagot Very Happy  ■ ■credit

Vissza az elejére Go down

avatar
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Chatkép :

Keresem :
he is the most important to me

Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
★ mystic falls
Hobbi & foglalkozás :
★ science is my life
Humor :
★ abstract



A poszt írója Jemma Tonkin
Elküldésének ideje Kedd Okt. 17, 2017 8:49 pm
Ugrás egy másik oldalra

Sierra & Jemma
Vajon a túlzott kíváncsiságom nem fogja elvenni a kedvét attól, hogy segítsen nekem? Megfogadtam, hogy a vámpírokkal, akikkel esetleg találkozom a vizsgálódásaim során nem fogok semmiféle kapcsolatot kialakítani, nem kérdezősködök, még levegőt sem gyakran veszek, de Sierra kisugárzása nem engedte, hogy szótlan maradjak. Annak ellenére, hogy a szemében fájdalommal vegyes bűnbánatot láttam megcsillanni, felettébb pozitív személyiségnek tűnt, olyannak, aki akaratán kívül el tudja érni, hogy a környezetében lévők mosolyra derüljenek és akár az egész élettörténetüket előadnák, ha lenne rá lehetőségük. Fitz is ilyen, ezért szeretem őt annyira. Volt egy olyan megérzésem, hogy a Sierra-val közös munka gördülékeny lesz, talán túlságosan is elbíztam magam, de… égettem már meg magam jobban is.
- Sajnálom. – Hirtelen csak ennyit tudtam kinyögni, mert szinte arcul csapott az őszintesége. Mennyi mindent kellett átélni? Mi vezethette ahhoz, hogy életeket ontson ki és vér tapadjon a kezéhez? Véletlenekről vagy tudatos döntésekről volt szó? Mikor jött rá arra, hogy nem jó, ahogyan élte az életét és melyik volt az a pont, amikor változtatni szeretett volna? Megannyi kérdés fogalmazódott meg bennem, amiket szívem szerint feltettem volna, mégis visszafogtam magam. Mindössze pár perccel ezelőtt találkoztunk először, akkor sem lett volna jogom ilyen mélyen turkálni a múltjában, ha évek óta ismertük volna egymást. – Hogy lehet leélni egy huzamban hétszáz évet? – A kérdésem úgy hangzott, mintha időközbeni elhalálozások miatti megszakításokkal könnyebb lenne hét évszázada létezni. Hétszáz év… belegondolni sem tudtam, mi mindent lehet csinálni és átélni ennyi idő alatt. A nő már akkor is élt, amikor az akkori civilizációnak fogalma sem volt arról, hogy az amerikai kontinens a világon van… elképesztő! Eddig is sok kérdésem lett volna hozzá, de most megtriplázódott a számuk. A gondolatrohanásomból egyedül az rángatott ki, hogy megértését fejezte ki a természetfeletti világba való hirtelen belecsöppenésem iránt, mosolyra húzva a számat bólintottam.
- Amikor maga tudta meg, hogy vámpírok léteznek, jól gondolom, hogy sokkal nehezebb volt, mint manapság? – Akkoriban voltak a nagy boszorkányüldözések, legalábbis az előszeleik biztosan, mindenkit máglyára vetettek, akiről kiderült, hogy különbözik az akkori normáktól. Bár, a vámpírok képesek voltak tenni a lelepleződésük ellen és jelenleg én is azt kívántam, bárcsak valaki az én fejemből is kitörölné azokat az emlékeztetőket, amelyek jelezték, hogy emberek haláláért vagyok felelős.
- Sajnos… az egyikük meghalt. – Nyögtem ki nagy nehezen, mély levegőt véve. Nehéz volt ránézni Sierra-ra, hiszen… ő is vámpír volt és hallani, hogy miattam ért véget egy fajtársa élete, biztos nem volt könnyű. – Baleset volt, ő volt az első, aki kapott egy szerből, aminek elméletileg segítenie kellett volna a DSN-állományának feltérképezésében. Az a férfi hatalmas pusztítást okozott. – Elég volt a keresztszüleimre gondolnom, a legjobb barátnőm anyjára és apjára és máris összeszorult a szívem, így inkább a mikroszkóphoz léptem és néhány csepp vért csöpögtettem a Petri-csészébe. – Ne aggódjon, nem leszek többé ennyire felelőtlen. – Mégis felé fordultam és a lehető legőszintébben néztem rá. Akkor gyorsan akartam világmegváltó eredményeket, ma már nem követném el ugyanezt a hibát.

:033: ● ● coded by elena
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Okt. 08, 2017 11:57 am
Ugrás egy másik oldalra

Jemma & Sierra

Na igen, teljesen logikus. Csendben bólogatok, aztán egy halvány mosoly kíséretében nyújtom felé a karomat. A kérdése villámcsapásként ér még úgy is, hogy lényegében én idéztem elő, amikor az a félmondat kicsúszott a számon. De talán nem is baj. Terápiás hatása lehet, ha beszélhetek róla. Még ha csak burkoltan is, hiszen nem gondolnám, hogy bölcs döntés Ms. Tonkinra árasztani a sötét múltam emlékeit. Lehet, még a kutatását is sutba dobná, csak hogy kitessékelhessen az ajtón, amin pár perce beléptem. Elvégre a tetteimnek már az egytized részétől is biztos helyem van a pokolban. Feltéve persze, hogy egyszer meghalok. Ha eddig nem sikerült sehogy sem a másvilágra kerülnöm - pedig pár száz éve többször is próbálkoztam végezni magammal -, akkor simán lehet, hogy a millenniumi kort is megélem.
- Bárcsak kis angyal lehettem volna, de sajnos nem így volt. Kb. egy teljes évig ülhetnénk itt egyhuzamban, hogy felsorolhassam a tetteimet. Egy elképzelhetetlenül fájdalmas csapás kellett ahhoz, hogy mondhatni megtérjek. De...a lelkem egy része már halott és sosem kapom vissza. - Egyre távolabbi emlékekben révedek el, miközben a falat bámulom. Már megint elevenembe talál az emlék, amikor megöltem a gyerekemet. Sajnos másodpercre pontosan emlékszem mindenre. Sőt ha jobban belegondolok, minden egyes áldozatom élénken él a fejemben. Hirtelen kiráz a hideg, és az egész testemen végigfut. Legalább így most vissza tudtam rángatni magam a jelenbe.
- Elnézést, csak...túl sok emlék kavarog bennem. Nem nehéz tele lenni velük, ha már több mint 700 éve élsz a földön. - Jegyzem meg kissé talán túlságosan is fájdalmas arckifejezéssel és hangszínnel. Ezután figyelmesen hallgattam Jemma történetét. Egyre jobban tisztelem ezt a nőt. Emelem kalapom előtte, hiszen én emlékszem, mennyire ki voltam borulva, amikor a természetfeletti létezésével a saját átváltozásom után szembesülnöm kellett. Ha a férjem nem lett volna mellettem, biztos becsavarodtam volna az egésztől. Persze időm nem volt feldolgozni, hiszen a vér iránti vágyam miatt őrült gyilkossági rohamba kezdtem. De akkor is szörnyű volt. Sőt talán ettől lett még ijesztőbb számomra.
- Nahát, ez elképesztő. Mármint ahogy egyik pillanatról a másikra kénytelen volt szembesülni ezzel a világgal. Átérzem, higgye el. Hihetetlen, milyen hamar vehet 180 fokos fordulatot egy ember élete vagy gondolkodásmódja. Elnézést, ha túlságosan tolakodó vagyok, nyugodtan szóljon rám, de esetleg megkérdezhetem, mi történt azokkal a vámpírokkal? - Nem tudom, miért foglalkoztat ez ennyire. Talán, mert a fajtársaim? Vagy szimplán csak a kíváncsi természetem bukkan a felszínre, amit túl sokáig nyomtam el? Hiszen a férjemen és a gyerekeken kívül, akikre vigyázni szoktam, nem igazán folyok bele senkivel sem társalgásba. Szóval ez most tényleg üdítően hat rám és a beszédért felelős receptoraimra.

■ ■ zene ■ ■ na, csak összehoztam egy reagot Very Happy  ■ ■credit

Vissza az elejére Go down

avatar
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Chatkép :

Keresem :
he is the most important to me

Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
★ mystic falls
Hobbi & foglalkozás :
★ science is my life
Humor :
★ abstract



A poszt írója Jemma Tonkin
Elküldésének ideje Kedd Szept. 05, 2017 1:34 pm
Ugrás egy másik oldalra

Sierra & Jemma
- Tényleg ironikus, bár ha ember lenne is a vérvétellel kellene kezdenem. Ez az alapja mindennek, nekünk, tudósoknak a vér olyan, mint másoknak a víz. – Bár, akár azt is mondhattam volna, hogy nekünk éppen annyira fontos a vöröslő anyag, mint a vámpíroknak, csak nekünk nem az energiát díja, hanem ez az alfája és omegája a kutatásainknak. Egyetlen vércsepp elég ahhoz, hogy teóriákat bizonyítsunk be vagy egy egész kutatás dőljön dugába annyira, hogy a kutató még az életkedvé is elveszítse. Ha valaki olyan vizsgálatra adja a fejét, mint én, ahol szüntelenül egy mikroszkópba kell bámulnia vagy a különböző műszerek alatt a legapróbb, nüánsznyitól is kisebb elváltozásokat keresnie, annak meg kell tanulnia örülni minden lehetőséget, amikor vért kaparinthat a kezei közé.
- Túl sok vért? Tehát nem mindig segített az embereknek? –Nem kellett volna csodálkoznom, hiszen vámpír volt, az átváltozásával magába szívta a gyilkolási vágyat is, legalábbis ezt tudtam meg a vadász ismerőseimtől és azokból a feljegyzésekből, amelyek nem bizonyultak falsnak és nem a Twilight-könyvek kategóriájába tartoztak. Nem szoktam beszélgetni azokkal, akiknek megkaptam a vérét, a legtöbbjüket soha nem is láttam, ezért hatott újszerűnek, hogy egy vámpír vénáját kerestem éppen. Levetkőzhetetlennek tűnt a szokásom, miszerint ne tekintsek kíváncsian a páciensemre, amikor elkezdtem a vérvételt, közben pedig azon gondolkoztam, hány élet száradhat a finom, tökéletes kezein? Egy kívülálló számára átlagos, törékeny nőnek tűnt, közel sem egy bevadulni és pusztítani képes gyilkos ült előttem, már ami a külsőségeket illeti.
Halvány, kissé bizonytalan mosoly ült ki az arcomra a kérdését hallva. Alig pár éve történt, mégis annyira elmosódottak voltak az emlékeim a vámpírlétet kutató tudós végcélig tartó úton, hogy meglepő volt, hogy a kezdetek kezdetére egyáltalán emlékeztem.
– Merő véletlen volt. – Őszintén szóltam, ha akkor este nem botlok bele egy vérző vadászba, soha nem csöppenek bele ebbe a világba. Bántam-e, hogy így alakult? Attól függ, legtöbbször nem teljesen. – Segítettem egy sérült vámpírvadásznak, aki nem félt beavatni a titkába. Igazából, olyan természetességgel közölte, hogy egy vámpír sebesítette meg, hogy még hitetlenkedni sem tudtam. – Sokk hatása alatt álltam, sok mindent elhittem azért, hogy életben maradva kerüljek ki a szituációból. – Nem hittem a természetfelettiben. A tudományban, az evolúcióban igen, de a varázslatban… elképzelhetetlennek tűnt, amiket állított és bár szívesen kinevettem volna, túlságosan kíváncsi természet vagyok. – Kihúztam Sierra karjából a tűt, elővettem egy kémcsövet és abba fecskendeztem a levett folyadékot. – Megmentettem a vadász életét és megígértettem vele, hogy valahogyan bizonyítja a vámpírok létezését. Tőle kaptam először vért és ő vitt el egy helyre, ahol vámpírokat tartottak fogva. – Itt elhallgattam, mert egyáltalán nem élveztem sem most, sem akkor, hogy ketrecbe zárt vámpírokat kellett bámulnom. És hogy miért mondtam el Sierra-nak mindezt? Mert nem láttam veszélyét annak, hogy kiadjam magamból a történetemet.

  :033: ● ● coded by elena
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Aug. 20, 2017 4:17 pm
Ugrás egy másik oldalra

Jemma & Sierra

Megengedek magamnak egy apró mosolyt, miközben őt hallgatom. Nem sűrűn érzem úgy, hogy bárkinek a segítségére lehetek, ezért is jó érzés, hogy most a jelek szerint végre változott a helyzet. Igen, alaposan átgondolva az életemet, minden pillanatot megragadok, hogy az elhunyt gyermekemet mondhatni büszkévé tegyem. Nem véletlen, hogy már évszázadok óta nem ontottam senki vérét. Bár nem hiszek abban, hogy a kisfiam lelke még velünk van, de számomra megnyugvást hoz a tudat, hogy jobbá váltam miatta...ha már egyszer én öltem meg. Elég már, mert sem a hely, sem az idő nem megfelelő arra, hogy megállíthatatlanul hagyjam potyogni a könnyeimet.
- Nos, az rögtön látszik, hogy a legtöbb szerkezethez azt sem tudnám, hogy kell hozzányúlni. - Ismét elmosolyodom, és elismerően járatom körbe a tekintetem a laborban már kb. huszadik alkalommal. Elképesztő, hogy mennyi mindent ért el már Ms. Tonkin, mégpedig fiatal kora ellenére. Mármint saját kutatása van, még ha valószínűleg a kollégái nem is ismerik őt el, míg nem tud kézzelfogható eredményt felmutatni. És le merem fogadni, hogy még nincs harminc sem. Ez akkor is hatalmas dolog, akárhonnan nézem. Ahogy felhozza a vérvétel témát, meg sem rezzenek, csak halványan elmosolyodom.
- Valahol ironikus. Mármint mi mással lehetne kezdeni egy vérszívókkal kapcsolatos kutatást, mint azzal, hogy vért vesz tőlük az ember? Teljesen érthető, és ne aggódjon, nem ájulok el ettől. Láttam már vért párszor...még régen túl sokat is. - Utalok ezzel a sötét múltamra, és közben nagyot nyelek, ahogy hatalmukba kerítenek a szörnyű emlékképek. Nem, ma már elképzelni sem tudom, hogy ártsak valakinek, de anno megtettem. Végül pedig a gyerekem elvesztésével sújtott le rám a karma. Megérdemeltem, hiszen rengeteg ártatlant öltem meg, míg végül el nem jutottam ahhoz a vadászhoz az Ötök Testvériségéből, akit szemrebbenés és gondolkodás nélkül küldtem át a másvilágra, ezzel több mint két évszázadig tartó kínzó hallucinációkat okozva magamnak. Nem éltem volna túl a férjem nélkül...de akárhogy nézem, akkor is ez lett a kisfiunk veszte. Ökölbe szorítom a kezem, aztán várom, hogy Jemma vért vegyen tőlem, közben pedig némán nézek ki a fejemből, míg végül halkan intézek felé egy újabb kérdést.
- Egyébként ha nem vagyok tolakodó, mi sarkallta erre az útra? Úgy értem, biztos jó oka van arra, hogy elkezdte a hozzám hasonlók mutációját vizsgálni. Nem hiszem, hogy kislányként egyszer csak arra ébredt, hogy ezt szeretné csinálni, ha majd egyszer felnő. - Én sem egy gyerekgyilkos szülőnek készültem, aki aztán évszázadokon keresztül önostorozás közepette fogja tengetni mindennapjait. Pláne nem akartam vámpír lenni. De el kell fogadnom, hogy így kellett lennie, még ha ez iszonyúan nehéz is.

■ ■ zene ■ ■ bocsi, hogy csak most 40  ■ ■credit

Vissza az elejére Go down

avatar
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Chatkép :

Keresem :
he is the most important to me

Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
★ mystic falls
Hobbi & foglalkozás :
★ science is my life
Humor :
★ abstract



A poszt írója Jemma Tonkin
Elküldésének ideje Pént. Júl. 28, 2017 3:17 pm
Ugrás egy másik oldalra

Sierra & Jemma
Fellelkesültem, régóta nem éreztem magam annyira tettre késznek, mint most, ezt pedig a besétáló nőnek köszönhettem, akit legszívesebben magamhoz öleltem volna. Azt hiszem, megmentette a munkámat. A kutatásomat legalábbis biztosan. Nem szerettem elmerengeni a veszteségeken, ennek ellenére hajlamos voltam szétcincálni magam és a cselekedeteimet, ha valami nem úgy sült el, ahogy elterveztem… ebből kifolyólag hosszú napok óta töprengtem, mihez kezdjek, de ez a feladat az évek során már annyira belefészkelte magát a fejembe, hogy nem tudtam elengedni. Makacs voltam és most fellélegezhettem, amiért a kitartásomat ugyan siker még nem, de előrelépés koronázta: volt alanyom, akire ettől a pillanattól kezdve úgy fogok vigyázni, mint egy hímes tojásra. Megpróbálok majd mindent másképp csinálni, mint a tragédiát szenvedett és okozó férfival, ugyanis attól rosszabb, ami vele történt, nem hiszem, hogy történhetne.
- Azzal is segít, hogy itt van. – Mondtam őszintén. Nem szoktam azzal foglalkozni, milyen a vámpírok személyisége. Ez nem az én dolgom volt, nem a lelki világukra és spirituális összetevőikre irányultak a vizsgálataim, hanem a fiziológiájukra, ám mennyivel jobb érzés volt egy olyan partnerrel beszélgetni, akinek első ránézésre nem csak szó szerint volt a helyén a szíve! Ez a nő kedves volt, a mosolya megnyerő és ahogy az lenni szokott, biztosan cipelte a kedveseknek kijáró keresztet, ami miatt ide jött. A szavai is arra utaltak, hogy vezekelni akar a segítéssel és ha én ebben mellette állhatok, annak csak örülök. Főleg, hogy miatta ahhoz is szerencsém adódott, hogy megismerhetek egy őszintének és jólelkűnek tűnő vámpír. Ó, ha én ezt elmesélem Fitz-nek!
- Kérdezz nyugodtan! – Bólintottam. – Ha nem tölteném minden nap szinte az egész napomat közöttük már évek óta, akkor én sem tudnám, mi mire való. Nem éppen konyhai kisgépek. – Szélesebb mosolyra húztam a számat. Nekem ezek a gépek olyanok voltak, mint egy szenvedélyes festőnek a vászna vagy egy zenésznek a hangszerei. Nélkülük foroghatott bármi az agyamban, lehettek akármilyen ötleteim, nem valósíthattam volna meg őket. Otthon éreztem magam közöttük és megsértődtem, ha játékszereknek nevezték őket.
- Vérvétellel. Az mindennek az alapja. – Felálltam a székről, mert a kérdéséből arra következtettem, hogy nem lenne ellenére, ha valamit akár rögtön csinálnánk. A vérvételbe még senki sem halt bele, arra még én is ügyeltem, hogy ne ezen a ponton érjen véget a karrierem. – Ugye nem fél a tűktől? – A buta kérdéseim toplistás helyére ugrott fel a mostani, bár jobban belegondolva, egy vámpír miért ne félhetne a tűtől? A félelmek gyermekkorban alakulnak ki és végigkísérik az egész életünket, kétlem, hogy a vámpírrá válás ezen változtatna. – Tényleg csak egy apró szúrás az egész, nem több, de vérminta nélkül semmibe sem tudunk belekezdeni. – Kihúztam az egyik fiókot és steril tűt vettem elő, felhúztam egy kesztyűt és visszaültem az előző helyemre várva, hogy beleegyezzen a kis procedúrába.

:033: ● ● coded by elena
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Júl. 23, 2017 10:54 am
Ugrás egy másik oldalra

Jemma & Sierra

Igen, azt hiszem, ki lehet jelenteni, hogy mindkettőnk kezdeti aggályai lassan felszívódnak. Egyre sűrűbben mosolyodunk el, ami már azt jelzi, pakoljuk le az esetlegesen felépített falakat, bár Ms. Tonkin kissé elmereng valamin, ami elszomorítja. Legalábbis én ezt látom a szemében. Mondjuk nyilván nincs könnyű élete, már ami a kutatást tekinti. Persze ez csak egyszerű feltevés részemről, hiszen ha olyan könnyen mennének a dolgai a munkában, nem lenne szüksége önkéntes alanyokra. Ráadásul úgy láttam, eléggé meglepődött, amikor megjelentem, és mintha nem csak amiatt lett volna, mert hirtelen bukkantam fel, hanem ahhoz lett volna köze főleg, hogy betoppant egy vámpír, sőt egyenesen önként, anélkül, hogy karót tartottak volna a szívéhez. Önkéntelenül is felmerül bennem a kérdés, hogy nem siklott-e félre már valami korábban, ami esetleg kétkedésre adhat okot számára? Ugyanis most tényleg azt látom rajta, hogy nem tudja, mi legyen.  Én nem hátrálok meg, az biztos, és nem is igazán aggodalmaskodom. Azt hiszem, elnyerte a bizalmam már ebben a pár percben. Nem irigylem őt, még azt is feltételezem, hogy talán itt a munkahelyén is akadnak olyanok, akik ferde szemmel néznek rá, mint aki nem teljesen épelméjű, hogy ezzel foglalatoskodik. De hát én nem tudhatom, szóval nem is igazán kellene hipotéziseket felállítanom. A térdemen összekulcsolom a kezeimet és érdeklődve hallgatom, ahogy ecseteli, mivel is foglalkozik pontosan.
- Ez valóban érdekesnek és fontosnak tűnik, remélem, a segítségére lehetek abban, hogy előrelépjen a kutatásában. - Minden szavamat őszintén gondolom, meg is toldom egy újabb mosollyal. Na igen, a hozzáállásom már rég nem nevezhető átlagosnak ebben a tekintetben. Elmúltam 700 éves is, és a korombeli vámpírok a szöges ellentéteim. Legalábbis hozzám hasonlóval még nem találkoztam, ha véletlenül összefutottam ősi vámpírral. A legtöbbjük az utolsó csepp vért is kiszívja áldozatából, én viszont már...nem is tudom, mióta nem nyúltam hozzá halandóhoz. Arturo sem öl már meg senkit, gondolom szolidaritásból, de abban biztos vagyok, hogy a friss vért szereti, egyenesen a nyaki artériából, csak aztán ha kell, meggyógyítja az illetőt, és megigézi. Ezt egyébként értékelem, bár fogalmam sincs, miért szeretné nekem annyira bizonyítani, hogy nem egy vérfüggő, gyilkos vámpír, hiszen bármit tehet, akkor is ki fogom őt végül lökni az életemből, kerül amibe kerül. Mindenkinek jobb lesz így. Vagyis...neki biztos ezerszer jobbá válik az élete, ha én nem leszek benne. Csak végre neki is el kéne engednie engem, mert így nem fog sikerülni. Vagy egyszerűen csak hagyjak hátra mindent és lépjek le? Sokszor megfogalmazódott már ez bennem, hiszen itt sem élhetek örökké, 5-10 évente muszáj költöznöm...csak most még képtelen vagyok odébbállni. Ott vannak a tündéri gyerekek, akikre vigyázok, na meg most itt az újabb esélyem a vezeklésre, Jemma Tonkin és a laborja személyében.
- Semmi gond, teljesen igaza van. A fajtársaimtól sok mindenben eltérek. Ezt pedig köszönöm, a folyamat során minden bizonnyal lesznek kérdéseim, bár ennek semmi köze nem lesz ahhoz, hogy például nem bízom meg Önben, egyszerűen csak kíváncsi természetem van. Szóval meglehet, még az agyára is fogok menni a rengeteg kérdésemmel. - Megengedek magamnak egy apró nevetést, elvégre a helyzet adja magát. Pláne, ahogy körbenézek ismét a teremben, és legszívesebben minden második szerkezetről megkérdezném, mire való.
- Nos, mivel kezdjük? - Lehet, hogy túl lelkes vagyok?

■ ■ Smash hangulat közben ■ ■40  ■ ■credit

Vissza az elejére Go down

avatar
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Chatkép :

Keresem :
he is the most important to me

Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
★ mystic falls
Hobbi & foglalkozás :
★ science is my life
Humor :
★ abstract



A poszt írója Jemma Tonkin
Elküldésének ideje Szomb. Júl. 08, 2017 2:50 pm
Ugrás egy másik oldalra

Sierra & Jemma
Magamnak hazudnék, ha azt állítanám, hogy mindig is biztos voltam a vállalkozásom sikerében és soha, egyetlen pillanatra sem kételkedtem vagy torpantam meg. Igazából, sokkal többször voltam bizonytalan, csalódott és álltam a feladás határán, minthogy a fejemet tettem volna bármilyen eredmény lehetőségére. Nehéz dolgom volt egyedül és kissé meggondolatlanul vágtam bele ebbe a projektembe: azt hittem, megválthatom a világot, rájöhetek olyan összefüggésekre, amelyeket eddig senki sem fedezett fel. Ennek a nagyon egyszerű oka az lehetett, hogy valószínűleg kevés tudós foglalkozott a vámpírizmussal. A rózsaszín köd már eltűnt a szemem elől, de a nő felbukkanásával felcsillant némi remény. Ez sokkal több volt, mint bármi, ami az utóbbi időben történt.
- Azt hiszem, már bennem sincs semmi aggodalom. – Ismét elmosolyodtam. Egy kicsit mégis kezdtem rosszul érezni magam, mert ugyan első felindulásból szerettem volna megismerni, kételkedni kezdtem. Nem sok lehetőségem volt élő alanyokon dolgozni és nem úgy képzeltem el, hogy elcsevegek velük a vizsgálatok előtt… féltem attól, hogy megint elrontok valamit és ha ismerem is a személyt, akiben kárt tettem, nem fogok tudni elszámolni a lelkiismeretemmel. Éppen elég sötét folt volt az életemben, hogy a legjobb barátnőm szülei miattam haltak meg, nem vehettem a vállamra még valaki megrokkanásának terhét. Sierra aranyos nőnek tűnt. Egy vámpír, aki gyerekekre vigyáz? Létezne? Ha az emberismerő képességem megbízható – és eddig nem sokszor hagyott cserben -, akkor a nő egyáltalán nem veszélyes, sőt, jobb, mint néhány ember, akit ismertem. Egyébként miért jött volna ide? A pszichopata vámpírok nem kötnek ki önkéntesen a laboromban és az első dolguk lett volna, hogy bezárják az ajtót és megegyenek ebédre. Talán benne sem kellene bíznom? Ki tudja, a bájos arc mögött könnyen rejtőzhet vérengző szörnyeteg, aki küldetéstudat-szerűen szeretné megakadályozni, hogy a fajtájával kísérletezzek. Nem mintha eddig olyan nagy port kavartam volna a kutatásommal… le kell ráznom magamról ezt a paranoiás attitűdöt és újra teljes erőbedobással a tudomány szolgálatába állni.
- A vámpírok mutációját vizsgálom. – Böktem ki a nőre nézve. Joga volt tudni, mibe megy bele. – Az érdekel, miben tér el a megváltozott DNS az emberitől? Van-e tudományosan megmagyarázható oka a sejtgyógyulásnak? Vagy annak, hogy kiből milyen vámpír válik? Rengeteg kérdésem van és a felük még meg sem fogalmazódott bennem. – Figyeltem, ahogy leült velem szembe. Kíváncsi természet voltam, világéletemben az okokkal, miértekkel és kapcsolatokkal foglalkoztam és ugyan a munkámba nem biztos, hogy a legjobb ötlet volt belekeverni az emberi tényezőt, most kockáztattam. Előző alkalommal robotként dolgoztam, érzéketlen voltam azzal a vámpírral szemben, aki a kísérleteim alanyául szolgált és mi lett a vége? Talán egy kicsit emberibb hozzáállással kiküszöbölhetem a csorbát.
- Nem éppen mindennapi hozzáállás egy vámpírtól, már bocsánat az előítéletességért. – Leengedtem a vállaimat, kezdtem kényelmesen érezni magam a székemben. Mi értelme lenne annak, ha csak egy mesét találna ki a nehéz életéről? Szinte látszott rajta, hogy nehezen jönnek ki a szavak a száján, színjátékról szó sem lehetett… mintha vezekelni akart volna, de azt nem az én tisztem volt eldönteni, megérdemli-e a canossáját vagy a nálam való jelentkezés segíteni fog-e neki. – Mindenképpen elfogadom a segítségét, el sem tudja képzelni, mekkora előrelépést jelenthet nekem, hogy maga úgy döntött, idejön. Szívesen beavatom magát a részletekbe, azokba, amik érdeklik. Nem akarok és nem is fogok magára erőltetni semmit… szeretném, ha egyfajta partnerek lennénk. – Reméltem, hogy a mosolyom és arckifejezésem elég lesz ahhoz, hogy elhiggye, nem akarok neki rosszat. Nem mintha ártani tudnék neki.

:033: ● ● coded by elena
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Május 28, 2017 7:18 pm
Ugrás egy másik oldalra

Jemma & Sierra

Teljesen érthető, hogy kétkedve fogadott, viszont alapjáraton kedvesen viszonyult hozzám attól a perctől kezdve, hogy beléptem az ajtón. Ez pedig még rokonszenvesebbé tette a szememben. Viszont most, hogy a vámpírsebességet bevetve megmutattam, hogy valóban természetfeletti lény vagyok, nem pedig csak valami elmeháborodott, aki betévedt a laborjába, úgy látom, nem kicsit enyhült meg irányomba. Ez pedig jó jel. Nekem is tényleg az a benyomásom, hogy nem egy cirkusznak akar jó pénzért eladni, hanem komoly indokai vannak, amiért vizsgálni szeretné a genetikai állományomat.
- Rögtön gondoltam, hogy nem sűrűn fordul elő, hogy valaki egyszerűen betoppan magához. Szóval meg tudom érteni a reakcióját. Őszintén szólva még magamat is megleptem azzal, hogy erre vetemedtem. Alapvetően nem szeretek még kimozdulni sem, maximum a gyerekekhez, akikre vigyázom. De éltem már eleget ahhoz, hogy bizalmatlan legyek. Most viszont túlzás nélkül mondhatom, egy csepp aggodalom sincs bennem. Most már. - Na, egy kis őszinteségi roham. Mivel Arturónak mostanában a köszönésre korlátoztam a mondanivalómat, szerintem nem is csoda, hogy kibuknak belőlem dolgok. Emellett Ms. Tonkin valóban szimpatikus, és nem olyannak tűnik, aki nyakon szúr verbénainjekcióval, amint hátat fordítok neki. Némán bólintok a szavaira.
- Nos, igen...bár nem sok szót ejtett a munkájáról, de afelől igyekezett biztosítani, hogy nem kínzókamrát működtet. És látom, tényleg igaza volt. Teljesen egyértelmű, hogy meg lehet bízni Önben. - Egy kicsit szélesebb mosolyt küldök felé, ami még engem is meglep. Nem gyakori, hogy a papírvékonyra húzott ajkaim közt villantott leheletnyi mosolynál szélesebbet is tudok produkálni. Maximum a gyerekekre, akikre vigyázom. Egyébként azonban az igazat megvallva évtizedek is el tudnak telni egy-egy igazi, őszinte mosoly kieresztése között. Pedig régen mennyit nevettem. Még azelőtt, hogy...még gondolatban sem vagyok képes kimondani olyan egyszerűen. Mégis melyik anya lehet elég erős ahhoz, hogy akár fejben felidézze a tényt, hogy megölte a saját gyerekét? Kérdésére rángatom magam vissza a valóságba, aztán helyet foglalok vele szemben. Lassan és nehezen kezdek csak bele a mondandómba, hiszen én magam sem tudom, mennyire nyíljak meg. És nem, a bizalom részemről már kialakult, nem az a gond. De a gátat, amit az érzéseim köré felépítettem, nem szívesen rombolom le. Végre tudok könnyek nélkül a gyerekemre és a boldog évszázadokkal ezelőtti múltamra gondolni. Ez már haladás. Innen pedig nem szeretnék visszacsúszni.
- Így is lehet fogalmazni, azt hiszem. A múltam, ami higgye el, nem tegnapra nyúlik vissza, sötét árnyként vetül az életemre, és évszázadok óta mondhatni depresszióban élek, amiből amennyire lehet, igyekszem kilábalni. Nem bántok embereket már nagyon régóta, ahol pedig tudok, segítek. Nevezhetjük ezt vezeklésnek is, de akárhogy is, jó érzés. Ezért gondoltam úgy, hogy itt is felajánlom a segítségemet. - Újabb mosolyt küldök felé, és közben önkéntelenül is arra figyelek, mennyi választhat el vajon most attól, hogy könnyekben törjek ki. Ami azt illeti, úgy érzem, egész jól tartom magam. Maradjon is így.

■ ■ Zene ■ ■40  ■ ■credit

Vissza az elejére Go down

avatar
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Chatkép :

Keresem :
he is the most important to me

Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
★ mystic falls
Hobbi & foglalkozás :
★ science is my life
Humor :
★ abstract



A poszt írója Jemma Tonkin
Elküldésének ideje Vas. Május 21, 2017 10:48 am
Ugrás egy másik oldalra

Sierra & Jemma
Nem igazán akartam elhinni, hogy ekkora szerencsém lehet. Ez valószínűleg azért van, mert eleve nem hittem a szerencsében: szerintem mindenki a maga sorsának kovácsa, nem dobálózhatunk olyan szavakkal, mint a szerencse, főleg nem használhatjuk kifogásként. Bár, ha már elkezdtem elfogadni az ember felett álló tényezőket, mint a vámpírok és a mágia, amelyek jelenleg a tudomány és a racionalitás számára megmagyarázhatatlannak tűnnek, mi bajom lenne abból, ha megadnám magam a véletleneknek és a felsőbb hatalmak létezésének is? Főleg, ha mindig ennyire segítőkészek lennének és egyengetnék az utamat: elvégre nem minden nap sétál be önkéntesen egy vámpír a laboromba a kutatói válságom kellős közepén. Isteni jel lenne, hogy ne most adjam fel, amiért régóta keményen küzdök?
- Örülök, Sierra! – Nyögtem ki. A modoromat a meglepődésemtől függetlenül nem hagytam el, csak egyszerűen nehezemre esett felfogni, hogy a másodpercekkel ezelőtti kezemben és az irataimban lévő konkrét semmihez képest egy körülbelül 1.70 magas, szőke lehetőségem adódott. Szívesen kezdtem volna el vigyorogni és ugrálni örömömben, de nem engedhettem meg, hogy elbízzam magam és jó előre átjárjon a boldogság: mégis, ha arra gondolok, hogy ki ajánlhatta neki a laboromat, nem kellene kételkednem. Egyetlen ember van, akivel konzultálni szoktam a kutatásaimmal kapcsolatban, benne pedig megbízom.
A nő nem is váratott sokáig, miután megkértem, hogy bizonyítsa be, mi ő valójában. Egyetlen pillanat alatt termett a labor másik végében, én pedig csak kapkodtam a fejemet. A mellkasomba a lehető legjobb értelemben vett feszültség költözött; izgatottá váltam, alig akartam hinni a szemeimnek. Egy vámpír! Önkéntesen! Itt, előttem! Tévedtem, sztornózom a pár perccel ezelőtti megállapításomat, miszerint ez egy borzasztó nap. Nem, nem, ez az egyik legszebb nap, amit hosszú ideje megéltem!
- Nézze el nekem, hogy kételkedtem, de nem szoktak hozzám vámpírok besétálni a munkaidőm kellős közepén. – Széles mosolyra húztam a számat, hangomból érződhetett, hogy leengedtem, mint a lufi, eltűnt belőlem a gyanakvó tartás. Az ajtóhoz léptem és becsuktam azt, nem szerettem volna, ha illetéktelen, folyosón kószáló személyek elcsípnék a beszélgetésünk részleteit. – És azt hiszem, ezzel válaszoltam is a kérdésére: eddig még egyetlen önkéntesem volt. Az ismerősünk biztosan mesélte, hogy én nem az a fajta tudós vagyok, aki mészárszéket alakított ki a pincéjében, hogy ott kínozhassa az áldozatait. – Tény, hogy az első és egyben utolsó élőalanyos vizsgálatom nem sült el a legjobban, de az óta fejlődtem… és inkább elhallgattam, hogy az a kísérletezés tragédiába torkollott. Nem voltam rá büszke és nem szerettem volna azon nyomban meggyilkolni a bizalmát irányomba. – Miért jött, Sierra? Pontosan mit szeretne? Segítséget? – Kérdeztem rá, miközben hellyel kínáltam és én magam is leültem. Érdekelt, miért van itt, eszem ágában sem volt rögtön a tű után nyúlni. Szerettem volna kicsit megismerni.

  :033: ● ● coded by elena
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Kedd Május 16, 2017 3:49 pm
Ugrás egy másik oldalra

Jemma & Sierra

A reakcióját látva most már nem tudom, jó ötlet volt-e ide jönni. Kissé elbizonytalanodtam. Sőt egyre inkább úgy érzem magam, mint elefánt a porcelánboltban. Vagy a cirkuszban. Igen, talán ez még jobban körülírja a jelenlegi szituációt. Hiszen lényegében ezzel a hirtelen jött ötletemmel kísérleti nyúl státuszba is sorolhatnám magam. Feltéve persze, hogy Ms. Tonkin valóban elkezd vizsgálgatni. Figyelembe véve a mostani arckifejezését, azt is el tudom képzelni, hogy pillanatokon belül kizavar innen. Amikor megkérdezi, ki vagyok, legszívesebben arcon csapnám saját magam.
- Jaj, elnézést. Normál esetben első dolgom bemutatkozni, de annyira új nekem ez a helyzet, hogy teljesen kiment a fejemből. Sierra Sanchez vagyok, és azt hiszem, van egy közös ismerősünk...ő ajánlotta ezt a labort. És azt hiszem, tényleg jól igazított útba. - Már kezdtem komolyan elbizonytalanodni, hogy talán valóban eltévedtem kissé, vagy nem jól értettem a tudós nevét, akit fel kell keresnem, de egyre bizonyosabb, hogy mindössze óvatosságból viselkedik ennyire tartózkodóan. Jobban belegondolva teljesen logikus, hiszen akárki betévedhet hozzá akármilyen szándékkal azt állítva, hogy ő mennyire különleges. Én sem hangoztatom úton-útfélen, hogy vámpír vagyok, tehát az is több mint valószínű, hogy ő sem írja ki a homlokára, hogy "én vagyok az a tudós, aki a vámpírokat vizsgálgatja. Hívjatok XY telefonszámon!" Na igen, nem is értem, hogy nem jutott ez előbb eszembe. A kérdésére hevesen bólogatni kezdek, aztán, amikor megkér, hogy mutassak valamit, elmosolyodom. Egy árva szó nélkül a labor egyik végéből a másikban termek. Utána pár lépéssel közelebb megyek, de véletlenül sem hirtelen mozdulatokkal, hiszen nem tudhatom, abból mit szűrne le.
- Nem tudom, voltak-e már önkéntes alanyok, akik alávetették magukat a vizsgálatainak, de higgye el, nincs bennem rossz szándék. Valóban segíteni szeretnék...hátha ezzel magamon is segítek. - Az utolsó mondatot csak nagyon halkan mondom ki, és sokkal inkább szól önmagamnak, mint neki. Továbbra sem tudom, pontosan milyen vizsgálatokra vállalkozom, de a velem szemben álló nőben még így, ismeretlenül is megbízom. Azt hiszem, egész jó az emberismeretem, és minél jobban megfigyelem, annál nyugodtabb vagyok. Úgy sejtem, valóban nem az a szándéka, hogy leleplezzen vagy ártson nekem. Meg különben is...most bárhol szívesebben vagyok, mint otthon.

■ ■ Zene ■ ■bocsi a késésért 40  ■ ■credit

Vissza az elejére Go down

avatar
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Chatkép :

Keresem :
he is the most important to me

Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
★ mystic falls
Hobbi & foglalkozás :
★ science is my life
Humor :
★ abstract



A poszt írója Jemma Tonkin
Elküldésének ideje Szer. Május 03, 2017 5:56 pm
Ugrás egy másik oldalra

Sierra & Jemma
Hirtelen el is felejtettem, miért indultam, annyira váratlanul ért a látogató. Nem voltam hozzászokva, hogy valaki bejelentés nélkül bejöjjön ide, mivel nem rendelkeztem túlságosan kiterjedt kapcsolati hálóval a városban… Fitz-en és a legjobb barátnőmön kívül nem igen volt, akivel találkozgattam vagy beszélgettem volna, ha pedig valaki munkaügyben lépte át a küszöböt, az illető biztosan kopogott előtte, nehogy megzavarjon a tevékenykedésemben. Jelenleg semmi fontosat nem csináltam, így nem is vettem zokon a nő érkezését… nem mintha egyébként morcos lettem volna rá, alapvetően kedvesen álltam hozzá az emberekhez. Most is kíváncsian néztem az érkezőre, és ha valamire, arra egyáltalán nem számítottam, ami pár másodperccel a segítsége felajánlása után elhagyta a száját. Pislogtam párat, mintha az segített volna elhinni, amit hallottam: egyébként pedig lefagytam, a nő arcát bámultam és talán még a számat is eltátottam egy kicsit… ez Fitz rossz szokása volt, ahogy eszembe jutott, rögtön össze is zártam az ajkaimat.
- Elnézést, de… - Megköszörültem a torkomat és a pillantásom a kezemben szorongatott bögrére vándorolt. Tényleg, kávéért készültem! De hát kinek kell kávé, ha egy nő átlépi a laborom küszöbét és szembesít azzal, amit minden normális ember előtt titkoltam? – Igen, én vagyok Jemma Tonkin és… - Nem igazán találtam a szavakat annak ellenére, hogy eléggé jó volt a beszélőkém, sőt, néha többe is beszéltem a kelleténél, főleg, amikor zavarban voltam. Visszafognám magam, ha egyszerű zavarnak titulálnám az állapotot, amibe kerültem, olyan érzésem volt, mintha egy párhuzamos univerzumba kerültem volna. Ha vámpírok léteznek, más dimenzióknak miért nem lehetne létjogosultsága?
- Ki maga? – Kérdeztem rá hirtelen. Nem lettem volna okosabb, ha megtudom a nevét, de ez volt az egyetlen épkézláb mondat, ami a számra jött. – Én… igen, szabadidőmben szeretek olyan vizsgálatokat folytatni, amelyek kívül esnek a tudomány jelenleg elfogadott álláspontjain, de… - Mennyi esélye van annak, hogy a nő nem is vámpír, csupán valaki a bolondját akarja járatni velem? Vagy le akar leplezni? Az illetőnek nehéz dolga lenne, mivel ügyeltem arra, hogy a jegyzeteimben sehol se használjam a vámpír szót, arról nem is beszélve, hogy fokozottan ügyeltem az eddigi vizsgálódások és eredmények titkosítására és őrzésére. Akár a kormány is megirigyelhetné a biztonsági intézkedéseimet.
- Tehát maga egy különleges személy, aki tudna segíteni nekem? – Ha agyoncsapnak sem ejtem ki a vámpír szót addig, amíg bizonyítékot nem kapok a nő állítására. Az is megfordult a fejemben, hogy Fitz egyik gyerekes tréfájának az áldozata lettem, de reméltem, hogy nem veszi annyira komolytalanul a helyzetemet, hogy ilyenekkel szórakozzon. Gonosz húzás lett volna tőle. – Esetleg meg tudja nekem mutatni, miben különbözik egy átlagos embertől? – Zavart mosoly húzódott a számra.

  :033: ● ● coded by elena
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Kedd Május 02, 2017 11:56 am
Ugrás egy másik oldalra

Jemma & Sierra

Már egy hete nem mentem haza. Arturo megállás nélkül hívogat, de még arra sem veszem a fáradtságot, hogy felvegyem a telefont. Most meg azért van bűntudatom, mert nem veszek tudomást a férjemről, aki bizonyára már kétségbeesett, és azt tervezi, hogy Mystic Fallsban minden házhoz bekopog, ott vagyok-e esetleg. Az egész életem a bűntudatról szól. Lassan már ebbe őrülök bele. Tudom, ideje lenne elengednem a múltat, de mégis ki az, aki képes továbblépni azon, hogy megölte a saját gyerekét? A legtöbb szülő ezért börtönbe megy. Bár én nem a rácsok mögött vezekelek, de azt hiszem, saját magamra szabtam ki büntetést. Mégpedig azt, hogy soha többé nem akarok, nem lehetek boldog. Ezért próbálom minden erőmmel elérni, hogy a férjem hagyjon végre el, kezdjen új életet valahol máshol, valaki mással. Nincs könnyű dolgom, hiszen több évszázadot kibírt mellettem, mialatt a vadász megölése miatt hallucináltam. Nem mellesleg még mindig szeretem őt, szóval ebből a szempontból sem egyszerű ellökni magamtól. Márpedig megérdemli, hogy szabad legyen, és végre ismét boldog legyen. Velem ez biztos nem fog sikerülni. Sosem leszek képes megérteni, hogy lehet annyira jó ember, hogy még a tragédia után is velem maradt. Szinte úgy érzem, megbocsátott azért, hogy megöltem a fiunkat. Ez pedig elképzelhetetlen számomra. Nem értem, hogy képes még egyáltalán rám nézni. Mindegy, mekkora fájdalmat vagy aggodalmat hozok ezzel a fejére, akkor sem megyek haza. Jó nekem ebben a szállóban, a magány az, amire jelenleg szükségem van.
Csak holnap kell vigyáznom a gyerekekre, szóval a mai napom szabad. Már egy ideje tervezgetem, hogy elmegyek a belvárosban lévő kutatóintézetbe, mert valami jót szeretnék tenni - ez lett szerintem a mottóm -, és azt hallottam egy boszorkányismerősömtől, hogy dolgozik ott egy nő, aki a vámpírokat vizsgálja. Nyilván nem vakon megyek bele ilyesmibe, hiszen nem szándékozom teszem azt, karóval a szívemben végezni, de a hallottak alapján már több vámpír is túlélte az ottani vizsgálatokat, és jó véleménnyel vannak a fiatal hölgyről. Szóval egy próbát megér, ha pedig ezzel segítek, talán még egy apró kavics legördülhet arról a méretes bűntudat-szikláról, ami a szívemen ücsörög. Hamar odaérek, ahol aztán a vendégkitűző kézhez kapása után gyorsan útba is igazítanak. Apró mosollyal az arcomon lépek be az ajtón.
- Ha maga Jemma Tonkin, akkor azt hiszem, igen...segíthet. Vagyis valószínű, hogy kölcsönösen segíthetünk egymásnak. - Nem igazán tudtam, hogyan nyöghetném ki, pontosan mi járatban vagyok nála. Bár azt hiszem, nem nehéz rájönni. Nem sűrűn mondom ki hangosan, hogy vámpír vagyok, és bár most épp ez lenne a teendőm, valahogy nem vagyok hozzászokva ehhez.
- Úgy tudom, hogy...különleges személyeket vizsgál. Ebben szeretnék segíteni. Tudja...én is az vagyok. - Papírvékonyra húzom össze a számat, és némán várom a válaszát, mialatt körülnézek a laborban. Úgy sejtem, az itt lévő felszerelés közül egynek sem tudnám megmondani a nevét, ha pedig le kellene írnom, még nagyobb bajban lennék. Oké, a tűt és a vérnek fenntartott kémcsöveket megismerem, bár sosem kellett megtapasztalnom, milyen is a vérvétel, de teljesen tudatlan azért nem vagyok. Hihetetlen, miken vagyok képes elgondolkodni, amikor zavarban vagyok egy-egy szituációban.


■ ■ Zene ■ ■Megjegyzés ■ ■credit

Vissza az elejére Go down

avatar
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Chatkép :

Keresem :
he is the most important to me

Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
★ mystic falls
Hobbi & foglalkozás :
★ science is my life
Humor :
★ abstract



A poszt írója Jemma Tonkin
Elküldésének ideje Hétf. Május 01, 2017 10:54 pm
Ugrás egy másik oldalra

Sierra & Jemma
Nagyon fura lenne, ha feldobnék egy hirdetést az internetre azzal a szöveggel, hogy „amelyik vámpír érzi magában a tudomány állásának elősegítésére irányuló vágyat, jelentkezzen nálam!”? Bár ilyen egyszerű lenne. Nem is olyan régen tönkrement az utolsó, vámpírtól származó mintám és a vadász, aki néhanapján segíteni szokott nekem, még nem jelentkezett, így nem maradt más, minthogy felváltva bámuljam a monitort és a kinyomtatott papírokat, amelyek régebbi elemzések eredményeit mutatják. A spontán sejtosztódás egyszerűen csodálatos volt, de az emberi tudomány még nem állt azon a szinten, hogy a-tól z-ig terjedő magyarázatot tudjon adni a vámpírvér szerkezeti felépítésének eltérésére és arra, hogy a pokolba képes mindent túlélni? Azt hiszem, erre kellene ráhúznom a varázslat szót, de egyszerűen képtelen vagyok elfogadni, hogy valaminek ne legyen kézzel fogható magyarázata. Azon ügyködtem, hogy feltérképezzem a gyógyító mechanizmust... persze, sokszor eszembe jutott, hogy egyáltalán miért teszem ezt? Az első gondolatom az volt, hogy a gyógyszeripar teljes reformon mehetne át: nem elismeréseket akartam besöpörni, hanem megláttam az esélyt arra, hogy talán olyan betegségeket is lehetne gyógyítani, amelyekről eddig nem is hittük volna és gyógyíthatatlannak könyveltünk el. A vámpírvérhez hasonló szintetikus anyag előállítása kész csoda lenne, de ehhez egyedül nagyon kevés voltam és segítséget sem kérhettem. Kinek mondhatnám el, hogy vámpírvérrel dolgozom? A tudós munkatársaim kiröhögnének, rám adnának egy kényszerzubbonyt, aztán bevágnának a pszichiátriára. Fitz-et is csak azért avattam be a titkomba, mert nem bírtam tovább rejtegetni előle a munkámat és folyamatosan buta hazugságokat kitalálni azokban az esetekben, amikor lefülelt, hogy nem az adott kutatásunkkal foglalkozok... és természetesen, nagyon hiányzott a támogatása és a megértése. Borzasztó hazudozó voltam, Fitz-nek hazudni pedig olyan volt, mintha egyesével tépték volna ki a hajszálaimat, csak éppen a lelkemből.
A tollam kattogtatásával próbáltam koncentrálásra bírni magamat. Fitz nem jött be ma reggel és nem hozott nekem teát, ez rányomta a bélyeget az egész napomra. Én pocsék teát főztem, előítéletes voltam a saját ízesítésemmel szemben, alig kortyoltam bele a bögrében gőzölgő folyadékba. Éppen felálltam a székről, hogy inkább hozzak magamnak egy csésze kávét, amikor nyílott az ajtó és egy számomra ismeretlen, szőke nő lépett be rajta.
- Segíthetek? - Automatikusan halvány mosolyra húztam a számat. Vendégkitűző volt rajta, tehát nem baj, ha fogalmam sincs róla, ki ő, bár ide nem sok vendég szokott járni. Ők általában a másodikon lézengenek, befektetők, támogatók, hasonlók.

  :033: ● ● coded by elena
Vissza az elejére Go down

avatar
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Chatkép :

Keresem :
he is the most important to me

Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
★ mystic falls
Hobbi & foglalkozás :
★ science is my life
Humor :
★ abstract



A poszt írója Jemma Tonkin
Elküldésének ideje Hétf. Május 01, 2017 10:30 pm
Ugrás egy másik oldalra

Lezárt játék!
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szer. Dec. 28, 2016 11:46 pm
Ugrás egy másik oldalra



to jemma ♥
- Hát ez az ölelés talán már azt is sugallta, hogyha már itt vagyok, akkor én innen többet soha ki nem szabadulok. Muhahaha. Már csak a tenyeredet kellett volna összedörgölnöd hozzá és tökéletes alakítás lett volna. De tényleg. Na, mondjuk az is igaz, hogy én innen nem jutnék ki sehova. Az egyszer biztos. Mármint befelé jövet is majdnem eltévedtem nincs szükség arra, hogy megpróbáljak egyedül kitalálni. - Az egyszer biztos, hogy ez az egész nem lenne több a számomra, mint zsákutca. Mármint így is mondhatni késztetést éreztem arra, hogy valami fonalat hagyjak magam után esetleg a felsőmet szépen lebontva a kijárattól egészen idáig húzzak magam után egy zsinórt, de valahogy van azaz érzésem, hogy az összes anyag, ami rajtam van sem lett volna elég ahhoz, hogy eljussak idáig és még mindig lássam, hogy honnan is indultam. Hatalmas ez a hely. Szinte elveszik benne az ember. Már értem, hogy miért tölt itt annyi időt Jemma. Nem azért, mert akar hanem egyszerűen nincs más választása. Valahogy ez sokkal logikusabb, mintsem hogy ténylegesen itt akar lenni. Na, jó azért az én tudóspalántámat egy percig sem kell félteni.
- Haha. Érdekes lett volna. Még a végén azt hitték volna, hogy el akarok lopni valamit. Vagy egyszerűen csak felmérem a terepet! Vagy.. Mi van már ha most azt gondolják? Huu. Van valami nagyon szupertitkos dolog, amin épp dolgozol? - Persze bármiről is lenne szó valószínűleg semmit nem értenék belőle, úgyhogy ezt talán a legjobb lesz, ha egyszerűen elengedem. Nincs az a dolog, amit meg tudnék jegyezni abból, amit Jemma mond. Legalábbis ezen a téren határozottan nincs. Beszélhetne nekem akárki, a végső eredmény lényegében ugyanaz lenne. Hogy elfelejteném még a saját nevemet is.
- Rendben van.. Akkor mindjárt kiszemelek magamnak valamit. - Békésen járok körbe a laborban és ahhoz képest, hogy mekkora az épület azért van egy két hely, ahol elég szűkösen férek el. Ennyi okosságot kis helyre betuszkolni nem volt túl jó ötlet, hiszen pillanatokon belül megvan az első áldozatom, persze teljesen véletlenül. Azonban az a szag, vagy illat, vagy nevezzük, aminek akarjuk túlságosan is ismerős, hogy csak úgy elsétáljak. Talán már az arcomon is tükröződik a rémület, de mégsem mondom ki. Mert nem akarom, hogy igaz legyen. - Plazma? Hah.. Ezt mire használod? - Tudni akarom, hogy mire használja, vagy hogy egyáltalán az övé-e. Mert lehet kismillió magyarázat arra, hogy miért a legrosszabb emlékeimet idézi fel bennem. Kell legyen rá valami magyarázat!

Vissza az elejére Go down

avatar
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Chatkép :

Keresem :
he is the most important to me

Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
★ mystic falls
Hobbi & foglalkozás :
★ science is my life
Humor :
★ abstract



A poszt írója Jemma Tonkin
Elküldésének ideje Kedd Nov. 29, 2016 8:07 pm
Ugrás egy másik oldalra

to my bestie, Stacey

- A hagyományos ölelés nem elég ilyen különleges esetekben. Tudod, mennyire kimerítő az a folyamatos erőfeszítés, amivel végül csak sikerült rávegyelek, hogy betedd ide a lábad? – Szokásom, vagyis sokkal inkább igényem volt az, hogy a szeretteimnek, a számomra legfontosabbaknak megmutassam, mit szeretek igazán csinálni és hogyan állok a munkáimmal, még akkor is, ha azok nem voltak annyira érdekesek. A szüleim sem voltak a tudomány gyermekei, az anyukám tanár volt, az apukám építész, én voltam az, aki valamilyen különös oknál fogva a kémcsövek rabságába került. Nem mintha bántam volna, elvégre ott volt nekem Fitz, akivel ezeket a dolgokat bármikor megvitathattam. Az életem kerek volt, éppen ezért próbáltam megpiszkálni egy kicsit.
- A lényeg, hogy idetaláltál. Bár ha nem így lett volna, akkor is van biztonsági őrünk, legfeljebb vele indultam volna a keresésedre. – Larry csupaszív ember volt, aki még azért is hajlamos volt aggódni, hogy túl sokáig tartózkodom az épületben. Lehet, csak azért aggódott ennyire a túlórázásaim miatt, mert amíg akárki tartózkodott az épületben, addig neki talpon kell maradnia. Néha rosszul is éreztem magam, amiért legutolsóként kapcsoltam le a villanyt, de mit tehetnék? Ilyen voltam, ezzel nem tudtam mit kezdeni.
- Ha belelendülsz, tényleg olyan tud lenni, mint egy játszótér. És a homokozó… - Körbenéztem a helyiségen, aztán elmosolyodtam. – Lehet válogatni, hogy mit nevezzünk ki annak. Bökj rá valamire és elmondom, mire lehet használni. – Megvontam a vállamat. Emlékeztem a legelső napomra, amikor komolyabban közel kerültem a tudománynak ehhez az ágához és csodálkozva néztem, mennyi eszköz és módszer áll rendelkezésére az embereknek, valamint mennyi mindent lehetne még kifejleszteni, amivel elősegíthetnénk a világ fejlődését. Megelőzhetőek és gyógyíthatóak lehetnének a legagresszívabb betegségek, megválaszolhatnánk az univerzum nagy kérdéseit… csak idő, pénz, agyi kapacitás és végtelen türelem, kitartás szükséges. Csak.
Míg én forgolódtam, észre sem vettem, hogy Stacey felfedezőkörútra indult, csakis akkor kaptam felé a fejemet, amikor csörömpölést hallottam. A földre pillantottam, láttam a széttört fiolát és a sárgás, sűrű folyadékot, ami egy apró részen beborította a padlót.
- Nincs semmi baj, ez csak... – Odaléptem Stacey mellé, leguggoltam, aztán döbbentem rá, hogyha a közeli asztalról lökte le a kémcsövet, akkor az volt benne, amit el kellett volna raknom. Tudtam, hogy kihagytam valamit. – Plazma. Nem lényeges. – Nyeltem egyet. A rendelkezésemre álló vámpírvérről választottam le, szerencsére még marat belőle annyi elrakva, hogy ne legyen nagy érvágás az elvesztése. Nem kezdtem el a vele való dolgozást, nem veszett kárba sok munkám. - Jól vagy? Mintha kicsit elsápadtál volna.

Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Nov. 20, 2016 11:15 pm
Ugrás egy másik oldalra



to jemma ♥
Hát már értem, hogy miért dolgoznak itt olyan magas intelligenciával rendelkező emberek, mint Jemma, mert be kell vallanom, hogy én már abban is megbuktam, hogy teljesen könnyedén eljussak idáig. Lényegében már ezzel is teszt elé állítják azt, aki ide belép, hogy képes-e anélkül eljutni a céljához, hogy megakadna valamilyen akadályban. Mint valami kísérleti patkányok és, amennyi kamera itt van még el is tudom képzelni, hogy valami ilyesmiről lehet szó. Bár az is lehet, hogy az egész csak elővigyázatosság miatt van. De nem is akarom ezt firtatni. A lényeg, hogy sikerült idetalálnom. – Aú. Igazán maradhattunk volna a hagyományos ölelésnél. – Szándékosan próbálom eljátszani, mint akinek tényleg hatalmas fájdalmat okoztak, de nem bírom sokáig tartani ezt az állapotot és visszakúszik a mosoly az arcomra. – Szerinte, ha a másik is fele ennyire bonyolult a számomra, szerintem mindegy, hogy hol jött volna rám ez a látogathatnék, én mindenhol eltévedtem volna. – Olyan nagy az épület és már magában lenyűgöző. Valahogy mindig is érdekelt az építészet is, de amennyi érdekeltségem van egyikre sem tudtam időt szánni és ezért minden területen mondhatni tudatlan maradtam. Mert mindig találtam valamit, ami fontosabb, amit előtérbe helyeztem. De néha le kell mondanunk néhány dologról, hogy újra kézbe tudjuk venni az életünk irányítását. – Jemma. Ugye tudod, hogy igazából semmit nem tudok erről? Mármint.. Ha játszótér ez az egész, akkor mit neveznél homokozásnak? – Tényleg nem tudom, hogy mi az, ami engem érdekelne. Legalábbis így hirtelen ideszegezve hozzám. Talán már most úgy kellett volna érkeznem, hogy felkészülök és éjszakákon keresztül tanulok. Hah. Az a baj, hogy valószínűleg az agyam kiszitálta volna az összes tudást, ami ehhez szükségeltetik. Gyerekkorom óta nem tudom észben tartani az ilyen tudományos kifejezéseket, amelyeket ő olyan nagy lelkesedéssel tud kimondani.
Azonban, míg én is gondolkozom, hogy mit is csinálok itt és ő is, hogy mit mutathatna kisebb felfedező körútra indulok, hogy tényleg körbenézhessek hátha meglátok valamit, ami érdekel engem és rá tudok kérdezni ő pedig elő tud állni valami érdekessel. Így legalább mindkettőnk munkáját segítem. Azonban az egyik sarkon valahogy sikerül rosszul fordulnom, mert a bőrdzsekim beakad és azt hinném, hogy semmit nem húzok vele együtt óvatosan meghúzom és, habár sikerül kiszabadítanom vele együtt valamit lerántottam, ami a földön landolt. – Ó, egek Jemma.. Nagyon sajnálom. – Na, még az kellene nekem, hogy mérgező legyen vagy valami. Hah. Már szerintem most megbánta, hogy idehozott. Azonban, akármennyire is takarom el az arcom, hogy ne lélegezzem be ez a szag.. Ez a szag túlságosan is ismerős.. Mintha éreztem már volna egyszer. S abba a pillanatban bevillan a szemeim előtt a pillanat, ahogy a családom gyilkosa a földre zuhan, saját vérében fuldokolva. A vére.. A vérének volt hasonló szaga. MI EZ AZ EGÉSZ?

Vissza az elejére Go down

avatar
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Chatkép :

Keresem :
he is the most important to me

Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
★ mystic falls
Hobbi & foglalkozás :
★ science is my life
Humor :
★ abstract



A poszt írója Jemma Tonkin
Elküldésének ideje Vas. Nov. 20, 2016 6:04 pm
Ugrás egy másik oldalra

to my bestie, Stacey

Hogy őszinte legyek, kevés esélyét láttam annak, hogy Stacey bármikor betévedjen ide, nemhogy önszántából jöjjön, sőt, ő akarja megnézni, hol dolgozom. Azt a lehetőséget életszerűbbnek láttam, hogy egy természeti vagy nukleáris katasztrófa esetén ez lenne az egyetlen épület, ahová be tudna menekülni és így találja magát ezen falak között, ezért is volt nagy boldogság, hogy itt láthattam. Amikor megölelt széles mosolyra húztam a számat és belecsíptem a karjába, hogy biztos legyek benne, nem csak hallucinálok, hanem ténylegesen, fizikailag itt van.
- Először én is eltévedtem, fura volt az itteni első munkanapom. Teljesen más a felépítése, mint az előző helynek, mintha minden össze-vissza lenne elhelyezve. – Szerettem a dolgokat a megszokott helyükön tartani, de a váltással az jár, hogy semmi sem marad ugyanolyan, mint addig volt. Ettől függetlenül zavart, hogy a műszerek nem annak az asztalnak a jobb sarkán voltak, ahol az előző laboromban vagy hogy az ajtó messzebbre esett, mint amennyire el tudtam gurulni a székkel. Fontos dolgok.
- Tegnap este azon gondolkoztam, mit csináljunk vagy mit mutassak neked, hogy ne und magad halálra. Feltett szándékom megszerettetni veled a tudományt… legalábbis annyira, hogy ne legyél rosszul, amikor a munkámról beszélek. – Nem mintha én anno nem próbáltam volna magam távol tartani a tárgyalóteremtől. Tárgyalásra csak akkor megy az ember, ha nagyon muszáj, a bíróság nem egy ideális környezet a mindennapokra… olyan érzésünk is támadhat, hogy ki tudja, mikor ugranak elő a padok közül és kattintják rá a bilincset a kezünkre, akkor is, ha tiszta a lelkiismeretünk. – Semmi sem jutott eszembe. – Szomorú lett a mimikám. – Szóval, mit mutassak, mi érdekelne? Van itt minden, olyan ez, mint egy játszótér. – Elől hagytam néhány mintát, amelyeket be kellett volna raknom a hűtőbe, nehogy károsodjanak, úgyhogy ezzel kezdtem el foglalatoskodni, amíg Stacey körbenézett a helyiségben. Ritka volt manapság a vámpírvér, még nehezebb volt elegendő DNS-mintát kinyerni belőlük, márpedig a mutációk vizsgálatához elengedhetetlen volt és nem a semmiért cipeltem át a PCR gépet sem, amiről nem volt szabad elfelejtenem, hogy vissza kell vinnem a nap végén.

Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Kedd Nov. 08, 2016 1:11 am
Ugrás egy másik oldalra



to jemma ♥
Abban a pillanatban, hogy beléptem az épületbe olyan elveszettnek éreztem magam, mint életemben még talán sosem. Az egész valahogy nekem túlságosan tágas volt.. Vagy csak annak képzeltem már nem is tudom, de egyszerűen.. wow. Igen ez volt az egyetlen dolog, ami kicsúszott a számon. Megkaptam az útbaigazítást, de valahogy mégsem mozdult egyik lábam sem, mert lekötötte a figyelmem a látvány. Szóval itt vannak a nagyokosok. Úgy éreztem magam, mint egy gyerek, akit bevittek a múzeumba. A varázsa megragadott még akkor is, ha annyira a művészet nem is érdekelt. Bár azt hiszem volt egy olyan korszakom, amikor megragadott a művészet és ténylegesen elkezdtem a mögöttes értelmet keresni a képek, alkotások között, de aztán rájöttem, hogy nekem ez aztán nagyon nem megy, mert ha ránézek egy képre, ahol van egy alma nem tudom azt mondani, hogy a festő valószínűleg éhes volt, mert hát most maximum én vagyok éhes, aki bámulom az almát, ami már szinte annyira élethű, hogy kedvem támad kiszaggatni a képkeretből. De föld hívja Stacey-t. Itt az ideje visszakanyarodni a valósághoz. Lényegében a művészet minden ága érthetetlen. Ha leír egy pusztaságot a költő, tudnod kell, hogy valószínűleg szomorú volt. Hah. Én szomorú vagyok mégsem a puszta táj ugrik be róla. Inkább egy nagy adag fagylalt. Meg valami idióta vígjáték. De arra az esetre, ha kínozni akarnám magam, akkor arra a legmegfelelőbb választás, A szerelmünk lapjai.
Ahogy közeledek a kitűzött cél felé, legalábbis azt mondták, hogy innen már csak egyet kell fordulnom.. Meg is hallom a barátnőm hangját is így kis híján kedvem támad átvágni a falon, de még azelőtt, hogy nekirohannék észhez térek és továbbra is az emberek által is alkalmas útvonalat választom. Talán nyomnak itt valamit a levegőbe, amitől megbódul az ember? Azt hiszem kezdem érteni, miért szeret itt dolgozni.
- Szia. - Üdvözlöm jókedvűen, amikor beérek és át is ölelem. - Hát az egyszer biztos. Olyan az egész, mint valami labirintus. Bár csak lehet számomra megterhelő követni a fonalat. Ki már azt hiszem nem találok, de lehet tényleg kellett volna egy fonal.. - Na, jó azért ennyire vészes eset nem vagyok. Hiszen, ha alkalmazom a labirintusokra szabott menekülési útvonalat, akkor nem lehet baj, nemde?
Vissza az elejére Go down

avatar
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Chatkép :

Keresem :
he is the most important to me

Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
★ mystic falls
Hobbi & foglalkozás :
★ science is my life
Humor :
★ abstract



A poszt írója Jemma Tonkin
Elküldésének ideje Vas. Nov. 06, 2016 12:28 pm
Ugrás egy másik oldalra

to my bestie, Stacey

Kicsit hamarabb jöttem be a laborba, mint megszokott volt, mert a tegnapi napon sikerült eléggé ellébecolnom a munkát és mára megbeszéltem Stacey-vel, hogy meglátogat, ezért érdemi cselekedeteket nem fogok tudni végrehajtani. Nem azért, mert akadályozna vagy nem tudnék összpontosítani a jelenlétében, csak ha itt lesz, akkor vele kell majd foglalkoznom és akkor a haladás egyáltalán nem borítékolható. Valamint ha már nagy nehezen rávettem, hogy csöppnyi érdeklődést is mutasson a tudomány vagy legalább egy labor iránt, akkor meg kell ragadnom a lehetőséget, amivel megváltoztathatom azt a gondolatát, hogy a tudomány nehéz, butaság és unalmas. Ez nem igaz, aki rákap az ízére, az nem tud menekülni előle, erre én voltam a legjobb példa: kiskorom óta odáig voltam az elméletekért, kütyükért, aztán ahogy nőttem, úgy kristályosodott bennem, mivel akarok foglalkozni és hogy képtelen lennék mást csinálni. Nem tudtam volna magam tanárként, ügyvédként, közgazdászként, építészként elképzelni, a kutató orvoslás volt az én pályám és ugyan voltak bökkenők, nem határolódtam el tőle. Bár elég csúnya volt csupán bökkenőnek nevezni azt, amit tettem Stacey szüleivel... vagyis a lény tette, amit én megpiszkáltam.
Ahogy ez a gondolat ismét a fejembe férkőzött, rögtön azon kezdtem el ügyködni, hogy a lehetséges papírokat, amiket véletlenül nem tartottam hét lakat alatt, elpakoljam. A Fitz-el közös laborunkban nem mertem tárolni ezeket a dokumentumokat, ezért már akkor itt kezdtem őket rejtegetni, amikor a városba jöttem és dolgozni kezdtem. Nem kockáztathattam meg, hogy azokba a kezekbe kerüljenek, amelyekben nem lett volna szabad lenniük, ezért a fővonaltól eltérő, saját kis kutatásaimat ebben a helyiségben végeztem. Itt is rendelkezésemre állt minden, sőt, egyéb eszközök is, amelyeket a mi laborunkban egyébként nem sűrűn használtunk és ide nem szoktak olyan sokat és hosszú ideig járni. Tökéletes hely volt, elég könnyen meg tudtam kaparintani a fiókkulcsokat is, senki nem vont kérdőre, hogy min dolgozom, úgyhogy minden összejött. Már csak a szokásos, reggeli gyümölcsteám kellett az igazán jó napkezdéshez.
Éppen belekortyoltam volna a forró italba, amikor lépteket hallottam. Valahogy éreztem, hogy Stacey érkezett meg. Megismertem a járásáról, olyan hosszú ideje voltunk már barátok és részei egymás életének, hogy természetesnek tűnt ez a fajta azonosítás.
– Itt vagyok! – Kiáltottam el magam, hogy észrevegye, hogy tartózkodom. – Ha ebben az épületben eltévedsz, sosem találsz ki. – Mosolyodtam el meglátva őt. Nem hittem volna, hogy bármikor ilyen környezetben fogok vele beszélgetni.

Vissza az elejére Go down

avatar
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Chatkép :

Keresem :
he is the most important to me

Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
★ mystic falls
Hobbi & foglalkozás :
★ science is my life
Humor :
★ abstract



A poszt írója Jemma Tonkin
Elküldésének ideje Vas. Nov. 06, 2016 12:28 pm
Ugrás egy másik oldalra

***
Vissza az elejére Go down




A poszt írója Ajánlott tartalom
Elküldésének ideje
Ugrás egy másik oldalra

Vissza az elejére Go down
 

Kromatográfiás labor

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Vámpírnaplók Szerepjáték :: Itt élünk mi
- járd körbe városainkat -
 :: Mystic Falls :: Belváros :: Kutatóintézet
-

Friss reagok
- lelked hangjai -


Vas. Nov. 11, 2018 5:36 pm




Álarc nélkül
- itt vagyunk -



Nincs


Jelenleg 13 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 13 vendég :: 2 Bots
A legtöbb felhasználó (77 fő) Kedd Jún. 23, 2015 10:38 pm-kor volt itt.

Fajaink aránya
● ● számokban a valóság ● ●

csoportok ●
Ffi
Ember •
4
8
vámpír •
7
12
ősi vámpírok •
2
4
Vadászok •
1
4
Boszi / mágus
10
3
Vérfarkas •
5
9
hibrid •
2
1
vámpírboszi •
6
4
Animágus •
0
3
dhámpír •
4
2
tündér •
2
1
Farkasboszi •
2
1
druida •
1
3