Share | 

avatar
Warlock •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Chatkép :

Kedvenc dal :
the only friend I have
Tartózkodási hely :
new orleans
Hobbi & foglalkozás :
held captive by someone
Humor :
sassy



A poszt írója Kaleb Westphall
Elküldésének ideje Vas. Jún. 18, 2017 6:08 pm
Ugrás egy másik oldalra



Kol & Kaleb

- Oh, ez egész egyszerű... Úgy néztél rám, mint aki ott helyben ki akar nyírni. Sőt, igazából tényleg ott helyben ki akartál nyírni - bólogatok. Tudom, hogy Kol sosem bántana alapvetően, de az a helyzet kevésbé volt alapvető, sőt, mondhatnánk úgy, elég extra eset volt. Elborult az agya, és az a bestiális arckifejezése... Egyszerűen tudtam, hogy végezne velem, akkor is, ha nem akar. - Elijah-t is elintéztem volna, ha kell, de ő lenyugodott. - teszem még hozzá, hogy ne érezze azt, a fivérével kivételezek. Ez nem így van... bepánikoltam. Nem szokásom mások ellen fordítani a varázserőmet, és bepánikoltam.
Ahogy lefogja a kezem, meglódul kissé a szívverésem. A fenébe, nem is olyan rossz ez a helyzet... Előző életemben biztosan nagyon fura szerzet lehettem, ha most élvezem, hogy egy gyilkos hajlamú pszichopata az ágynak szegez.
- Cöh... - morcosan fújtatok alatta. Még hogy tündibündi! A kölyökcica, az tündibündi, meg a gügyögő kisbaba, meg... Na jó, Kol is elég aranyos. De azért nem dobom magam hanyatt a hálától, amiért oly kegyes és nem nyúz meg elevenen. Mondjuk már így is hanyatt vagyok...
Fogalmam sincs, mi történik, az egyik percben még mérgesen döfködöm a pillantásommal, utána meg már egymás ajkait faljuk. A csókjai a nyakamon áramütésszerűen csapnak végig rajtam, és ahogy a szemfoga felsérti a bőrömet, halkan felszisszenek. Tényleg, ha már itt tartunk, épp most jött vissza a halálból - lehet, hogy éhes...
Kérdését hallva megtorpanok, tekintetem az övébe fúrom, hátha kiolvashatom belőle a választ.
- Nem tudom...
Hazugság lenne azt állítani, hogy nem félek, ahogyan az sem igaz, hogy tőle tartanék. Tőle nem félek, de kicsit azért mégis félek... Minden olyan zavaros! Ekkor szedi le rólam a felsőt, és öntudatlanul is segítek azzal, hogy megemelem a mellkasomat. Az arcom rögtön felveszi a vörös egy sötétebb árnyalatát, idegesen beharapom az alsó ajkam és az arcát fürkészve próbálom kitalálni, mit szól a látványhoz. Elijah szavai kavarognak a fejemben, hogy Kol mennyi nővel volt már együtt, és van, ami nem változik... De amint megérzem ajkait a mellkasomon, az idegességem elszáll. Lehunyom a szemem, halk, jóleső sóhajt rebegve adom át magam neki, hasizmaim megugranak az oldalamon kalandozó ujjaitól. Levegő után kapok, érzem, ahogy önuralmam pillérei szép lassan összeomlanak...
A hátára simítok, felmarkolom a felsőjét a lapockái felett és vad elhatározással lerángatom róla, átharcolom a tarkóján az anyagot, hogy aztán félredobhassam. Tétován érintem fedetlen mellkasát, ujjaimat bátortalanul bontom szét rajta, szinte érzem a tenyerem alatt lüktető húst. Sokkal emberibb, mint fél órája volt, és ez megkönnyebbüléssel tölt el. Játszani akarsz?
Feljebb húzom a lábam, térdeim közé fogva a csípőjét, majd a vállánál megragadva felülök - egyetlen nagy lendülettel megpróbálom a hátára fordítani, hogy fölé kerülve ezúttal én ülhessek meg az ölén. Hadd gyűrődjön a lepedő alattunk! Már nem tétovázom, és neki sem adok időt rá, a mellkasára támaszkodva hajolok le hozzá, hogy ajkaink újból összeforhassanak, vadul és vágyódón, közben a mellkasán végigsimítva a nadrágja felé kalandoznak kezeim. Kapkodó, türelmetlen mozdulatokkal törnek fel belőlem a régóta elfojtott érzelmek.
- Akarlak... - duruzsolom ajkaiba, félszeg pillantást vetve rá. Akarom őt, minden porcikáját, minden érintését, és az életben most először nem fogok lemondani arról, amit akarok. Megtámaszkodom a feje felett az ágy rácsán, hátam macskásan púposodik, ahogy újból ajkai után kapok. Fél kézzel matatok csak az övcsattal, de némi varázslat, és az máris megadja magát ujjaim ostroma alatt. Határozott, már-már heves mozdulattal rántom ki az övet a nadrágból, hallom a csattanását az ágy mellett, de nem érdekel, mert kezem máris elindul az anyag alá.
Kezdődjön a játék...


Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpírboszorkány •• a világ egyik legfurcsább teremtménye vagyok, tele meglepetéssel
Chatkép :

Kedvenc dal :
killpop me and the devil
Tartózkodási hely :
lost inside my insane mind ●●
Hobbi & foglalkozás :
troublemaker ●●



A poszt írója Kol Mikaelson
Elküldésének ideje Vas. Jún. 18, 2017 12:45 am
Ugrás egy másik oldalra

- Morcoskám... - szólítom meg őt némileg feszült hangnemben. - Megtehetted volna azt is, hogy az Ő nyakát töröd ki, nem pedig az enyémet. S lám, még is én feküdtem ott a földön teljesen halottan általad. - Festem le végül egyszerűen a tényeket, lazítva a nyakán való szorításon. - Mondd csak, hogy lehetséges ez? - Kérdeztem érdeklődően, mégsem várva rá választ. Miért is várnék rá? Hiába a magyarázat, nos, a szememben akkor is csak egy áruló.
Nem akarom őt bántani. Néhány másodperccel ezelőtt azt hittem, hogy azzal a lendülettel szedem le a fejét, de végigszalad a gondolat a fejemben. Belegondolva, hogy senki sem tett értem meg annyit, mint amennyit Ő tett meg értem annak ellenére is, hogy mennyire mostohán bántam vele akkor, amikor egy kalitkában tartottam őt mint egy kis madarat. Ő volt az én háziállatom, az én kis madaram, akinek az életéről én ítélkezhettem szabadon. Etettem, itattam, gondoztam. Nem akartam tőle megválni, hiszen én nem akkor találkoztam vele először szemtől szemben. Nem úgy, ahogy Ő velem. A testében éltem, és valamiért úgy éreztem, hogy az én részem Ő maga is. Éreztem őt, még ha nem is volt jelen. Valamilyen kötelék végül hozzáláncolt az első pillanattól is. Az őrületes jelleme pedig pláne megadta a módját. Azonban a szórakozást miért is vonnám meg magunktól? Szeretem látni a rémült képét, amikor szembesül a bestiával bennem, akivel már oly rég óta együtt él... ez a bestia kedveli Őt.
- Nem fogsz elveszíteni? - Az újabb kérdésemnél végül nyakáról elvándorolt erőszakos érintésem, és végül tenyereim végigsiklanak karjain, ezáltal aztán lefogva azokat feje mellé, hogy még véletlenül se mozduljon. Valamiért nagyon tetszik ez a helyzet.  - És amúgy nem, nem volt jogos. A jogos most az lenne, ha élve megnyúználak, azonban adok neked egy lehetőséget, csak mert annyira tündibündi vagyok. - Csakhogy lássa, kivel van dolga.
- Nos? - Kérdezem tőle egy buja mosollyal az élen, szinte alig halhatóan. Látom rajt, hogy mennyire elvörösödik, és, hogy mennyire zavarba hozza ez az egész szituáció. Valóban elkövettem már néhány ilyen merényletet, hogy zavarba ejtsem őt. Látni szerettem volna az érzéseit. Manipuláltam, hogy játszadozzak vele. Hiszen mi sebezhetőbb annál, mint az érzelmek? Ő pedig tele van velük. Teli lehetőségekkel.
Amint megragadja a felsőm, azzal a lendülettel tapadnak össze ajkaink  s nyelveink is táncra kélnek mohó módon. Én egyik kezemmel lefogtam az ő karját feje mellett, míg a másikkal hajába túrtam ujjaimmal, némileg erősebben megragadva, nehogy félbeszakítson.
Míg csókjai lágyabbá váltak, az enyémek egyre inkább durvultak; Ajkaiba haraptam időközben, s lejjebb haladva nyakára tévedtek falánk ajkaim. Az izgalomtól szemfogaim is megnyúltak ezáltal aztán nyakán a bőrfelületet némileg felsértettem, ám amint ezt észleltem szinte azzal a lendülettel húzódnak vissza pengeéles szemfogaim. De ez korántsem rémisztett meg annak ellenére sem, hogy nagy a valószínűsége annak, hogy nem csak őt kívánom meg, hanem vele együtt a vérét is. Éhezem rá. Sóvárgok érte.
- Nem félsz? - Suttogom lágyan ajkai előtt, még is valami pokoli előjellel. De mintha meg sem kérdeztem volna, nos, azzal a lendülettel szedem le róla a felsőjét, ezáltal is utat adva annak, hogy fokozzam benne a jelenlegi adrenalint. Ismerem őt. Tudom, hogy ettől megrémül de nem fog talán nemet mondani. Miért is mondana nemet? Ez csak számára is öröm lehet.
Amint felsőteste elém kerül, csak gyengéden csókolok bele mellkasába míg aztán néhány ujjammal barázdákat húzok egyik oldalán, ezáltal is akarva őt hergelni. Akarom látni a legvadabb énjét. Látni akarom az állatot, amit a kezdetektől fogva pórázon tartott. Most elengedheti.
Vissza az elejére Go down

avatar
Warlock •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Chatkép :

Kedvenc dal :
the only friend I have
Tartózkodási hely :
new orleans
Hobbi & foglalkozás :
held captive by someone
Humor :
sassy



A poszt írója Kaleb Westphall
Elküldésének ideje Pént. Jún. 16, 2017 1:10 pm
Ugrás egy másik oldalra



Kol & Kaleb

Kis híján elvisz egy infarktus, amikor csak úgy a semmiből megszólal. Egyből hátrahőkölök és a mellkasomhoz kapok. Még felébredni sem tud kedvesen?! Geez! Azt vártam, mikor nyitja majd fel szép lassan, ébredezőn a szemét, nem azt, hogy random elkezdi ismételgetni, amit mondok. De mielőtt még lekorholhatnám ezért, elakad a hangom, mert egy pillanat alatt maga alá fordít, mintha csak egy rongybaba lennék, amit odébb dobhat fél méterrel. Lehet, hogy nem a sütitől volt olyan nehéz, hanem az izmoktól... Nem tapogattam le eléggé, hogy ezt a megállapítást alátámaszthassam.
Nyekkenve kiterülök alatta, egyáltalán nem tetszik, hogy felettem van. Amikor a halálomról fantáziáltam, szemtől szemben álltunk. Legyűrve lenni sokkal tehetetlenebb, megalázóbb érzés, picinek érzem magam tőle, pedig hé, pár órával ezelőtt lenyomtam egyszerre mindkettejüket! Most egyáltalán nem érzem magamban a nagy boszorkányt, inkább csak gyerekes megszeppentséggel pislogok fel rá.
- Bocs, ez a hobbim: megölöm azokat, akiket szeretek. Jobb, mint a kötögetés...
A fülemben dübörög felgyorsult szívverésem, levegőt is csak óvatosan szívok magamba, ahogy megérzem a tenyerét a torkomon. Érzem benne az erőt, az egyelőre még visszafojtott erőt, és nem értem, miért nem öl meg. Egyetlen mozdulatába kerülne. Ezek szerint viszont nekem volt igazam, és Kol nem egy lelketlen szörnyeteg, aki az árulásom első jelére beáldozna. Tényleg fontos vagyok neki. El kéne mondanom Elijahnak, de valamiért szeretném irigyen megőrizni ezt a titkot. Csak az enyém...
Szavai azonban letörlik a mosolyt az arcomról, nem tetszik ez a túlzott közelség, a súlya az ölemen, a lehelete a nyakamon, egyszerűen túlpörgeti a szívem és félő, hogy azelőtt kapok szívrohamot, hogy egyáltalán lehetősége lenne megölnie. Erőtlen ütést mérek a mellkasára, hogy távolabb toljam magamról.
- Ne duzzogj már! Jogos volt, ezt te is tudod. Túlléptél egy határt, és ha nem fojtom el a vitátokat, talán addig idegesíted, míg letépi a fejed a helyéről. Inkább haragudj rám egy kis migrénért, minthogy elveszítselek... - felpillantok rá, konokul állom a tekintetét. - És ne gyere azzal, hogy fél kézzel elintézed, meg milyen erős vagy. Tudom, hogy erős vagy, de nem adok a véletlenre. Megmondtam korábban. Nem. Foglak. Elveszíteni.
Minden egyes szót külön kihangsúlyozok, hasonlóan dühös képpel, mint amit ő vág. Lehet, hogy most kéne a bocsánatáért meg az életemért könyörögnöm, de nem fogok. Meguntam, hogy folyton a kedvében akarjak járni és kedves kis dorgálásokkal lássam el. Észhez kell térnie, mert sokkal jobban kedvelem, amikor nem a családja kiírtását ecsetelgeti. Tudom, hogy mellettem van egy higgadtabb oldala is.
Elnyílnak ajkaim a kijelentése hallatán. Nem sértettség árad belőle, hanem... Á, tuti képzelődöm! Vagy... Mi a halál, Kol tényleg féltékeny? Meglepetten pislogok rá és akaratlanul is mosolyra rándul a szám.
- Kol, te most...? - De a mondatot nem tudom befejezni, mert olyan közel hajol, hogy elakad tőle a lélegzetem. Basszus, meddig fogja még ezt csinálni? Újra és újra zavarba hoz, szándékosan generál olyan szituációkat, aztán jót nevet azon, mennyire vörösödök bele. Annyira unom már ezt a játékot... Annyira unom az önelégült képét... De azt unom a legjobban, hogy állandóan beleesek a játékaiba. Tekintetem a szeméről az ajkára vándorol, és érzem, hogy ezúttal is vesztettem. Most azonban rántom magammal őt is.
- Néha annyira utállak... - hangom kedveskedő, de nem adok sok időt elemezgetni. Megragadom a felsőjét és magamra rántom, ajkam mohón talál rá az övére, keményen, hevesen, és ha nem ütközöm ellenállásba, félszegen szelídülök meg, csókom lágyabbá, ismerkedőbbé válik. Hízelgőn, bűntudatosan simítok végig a mellkasán, kezem a vállára, tarkójára vándorol, beletúrok kócos fürtjeibe és nem eresztem.

Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpírboszorkány •• a világ egyik legfurcsább teremtménye vagyok, tele meglepetéssel
Chatkép :

Kedvenc dal :
killpop me and the devil
Tartózkodási hely :
lost inside my insane mind ●●
Hobbi & foglalkozás :
troublemaker ●●



A poszt írója Kol Mikaelson
Elküldésének ideje Pént. Jún. 16, 2017 12:15 am
Ugrás egy másik oldalra

Gyengén megrezzenek, mikor megérzem a mellkasomon, és nyakamon az érintéseit. A hűvös vízcseppek könnyeden hömpölyögnek végig bőrömön, melynek hatására még jobban beleremegek. S bár ébren voltam, még sem mozdultam, holott néhány órával ezelőtt kitéptem volna a szívét, hogy aztán megetethessem vele. Nem... valamiért most túlságosan is leköt az érintése, és ez tetszik. De ez még nem jelenti azt, hogy büntetlenül hagyom annyiban azt, amit elkövetett. Nagyon is elfelejtette, hogy ha én nem jövök közbe, akkor Elijah már régen megölte volna őt. Miért is nem hagytam...?
Szelíden elmosolyodom, mikor meghallom az utóbbi mondatát. Az örökkévalóságig. Pontosan úgy, ahogy az elején megmondtam neki. Ahhoz túlságosan is kedvelem őt, hogy megöljem. Kedvelem. Éreztem én valaha is bárkiért ezt? Szokatlan és idegesítő érzés.
- Az örökkévalóságig. - Bukkan ki belőlem halkan egy sejtelmes vigyor keretében, és a pillanat tört része alatt kerülök fölé, míg ő maga fekszik most az ágyon alattam. - Mondd csak, jó ötlet volt megölnöd? - Kérdezem tőle sziszegve, némileg el is torzul az arcom a pillanatbeli dühtől. Merthogy hiába hagyom életben, nos, attól még gondolatban vagy ezerszer fosztottam meg a létezéséhez szükséges szerveitől.
Mindeközben egyik tenyeremet finoman tolom nyakára, még is erőteljesen, hogy érezze a tettének a súlyát. - Nem foglak megfojtani. Pedig nagyon megérdemelnéd... - Jobban az ölére helyezkedem, miközben egyre közelebb hajolok hozzá egy bestiális, még is sejtelmes tekintettel az élen. - Mit gondolsz, mivel tudnál kárpótolni? - Mint mondtam, nem fogom annyiban hagyni ezt a nagyon rossz döntését. Kárpótlásra van szükségem, amit csak ő tud megadni, senki más. - Én a te helyedben valami nagyon ütőst kitalálnék, ugyanis lehet, hogy az életeddel játszadozol most. - Suttogom a fülébe hízelgően, miközben még mindig nem szedtem le ujjaim szorítását a nyakáról. Értheti úgy, hogy valami nagyon jót kell kitalálnia ahhoz, hogy elfelejtsem neki ezt az őrült tettét. Merthogy nekem nem lesz elég egy egyszerű, mihaszna bocsánat kérés. Ez annál jóval komplikáltabb. Nem fogom megfojtani, valóban. De másként megoldhatom az ő kis halálát, épp úgy, mint amilyent nekem okozott. Nem érdekel, hogy visszajöttem. Akkor is megölt!
- Remélem, hogy Elijahval az óta pajtik lettetek. - Egyenes, puszta féltékenység szól most belőlem. Merthogy nem az ő nyakát törte ki, hanem az enyémet. Én sohasem bántottam őt. Holott megtehettem volna nagyon is. - Shh... - Ajkaihoz hajoltam közelebb, miközben buja tekintettel kísértem végig vonulatait. - Ketyeg az idő! Tikk-takk, tikk-takk...- Csattogtattam a nyelvemet rövid ideig, s aztán egyre közelebb hajoltam hozzá, ám mindeközben hagytam, hogy az ujjaim ellazuljanak nyakán. Nos, mit fogsz lépni, Kedves?
Vissza az elejére Go down

avatar
Warlock •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Chatkép :

Kedvenc dal :
the only friend I have
Tartózkodási hely :
new orleans
Hobbi & foglalkozás :
held captive by someone
Humor :
sassy



A poszt írója Kaleb Westphall
Elküldésének ideje Csüt. Jún. 15, 2017 11:46 am
Ugrás egy másik oldalra



Kol & Kaleb

Átrángattam a szó legszorosabb értelmében Kol Mikaelsont a küszöbön, majd az ajtót a helyére rúgva lerogytam mellé a szőnyegre. Sípoló tüdővel, hörögve kapkodtam levegő után, és míg arra vártam, hogy a légzésem valamelyest helyreálljon, a derekamba és az egész hátamba beállt görcs pedig kilazuljon, átgondoltam az eddigi edzéseimet. Kukába velük. Mostantól Kolt fogom emelgetni.
- Hazaértünk, K... Kérsz esetleg egy kávét vagy valamit? - A mellettem heverő, eszméletlen férfira pillantottam, aztán felhúzott térdemre támasztottam a karomat és hátamat a falnak vetve szemügyre vettem, milyen hosszú út vár még rám Kol szobájáig. Hosszú. Túlságosan hosszú. Minek kell ekkora lakás egy ekkora embernek? - Gondoltam...
Feltápászkodtam a földről és megragadtam Kol vállát. Úgy húztam végig a földön, mint egy zsák krumplit, és imádkoztam közben, hogy ne most térjen magához, hanem adjon még pár percet, míg kényelembe helyezem őt is és magamat is. Szerettem volna felkészülni a halálra.
- Tudod, ha szemét lennék... kvázi mint te, most bedobnálak a cellába. Emlékszel még rá? Vonnék köré egy erőteret, aztán majd bedobálom a tasakjaidat. WC napi kétszer, a többit tartogasd... Én lennék az utolsó szemétláda, igaz? Pedig én is abban tértem magamhoz. Kíváncsi vagyok, neked hogy tetszene.
Lever a víz, mire sikerül Kolt elfektetnem az ágyon. Lerángatom róla a cipőjét és felverem a párnát a feje alatt, aztán lerogyok mellé az ágy szélére és csak bámulom. Próbálom felfogni, mit tettem. Úgy szuggerálom, mintha azt várnám, melyik pillanatban pattan ki a szeme és tér belé vissza egyetlen lélegzetvétellel az élet. Jó, igazából pontosan ezt várom...
- Miért nem tudtál csak egyetlen dolgot rám hagyni? Azt mondtad, szabad lehetek melletted. Azt ígérted, megbízol bennem, erre... Ugyan már, tényleg azt hiszed, hogy ha el akarnálak árulni, felkeresném a bátyádat? Egy házban élünk! A sütimet eszed! Nem kell boszorkánynak lennem, hogy megmérgezzelek, te hibbant!
Nem valami fair dolog egy halottal veszekedni, ezt belátom, de amint Kol magához tér, valószínűleg nem ad túl sok időt vagy lehetőséget rá, hogy magyarázkodjak. Egyszerűbb, ha most elmondok mindent, ami eszembe jut; ráadásul a csacsogás lenyugtat.
- A fenébe is, Kol... Ha húsz éven belül megöregednétek és elpusztulnátok, azt mondanám, persze, utáld a családodat, írtsd ki minél több tagját, mert szemetek! De az örökkévalóságon osztoztok, ember, az örökkévalóságon. Nem haragudhatsz rájuk az örökkévalóságig, mert az baromi hosszú idő, és addigra már senki más nem marad melletted, csak ők. Vágod?
Nagy sóhajjal tápászkodom fel mellőle az ágyról. Átlépek egy pillanatra a fürdőszobába, bevizezek egy darab rongyot, azzal térek vissza hozzá, és az ágy szélére ülve áttörölgetem a nyakát, az arcát, a homlokát, az ajkait. Kitapintom a zsebemben az Elijahtól kapott fiolát, benne a vérével, és azon töprengek, hogy ha valaha használni szeretném, most kéne meginnom. Ha Kol agya teljesen elpattan és véget vet a nyomorult kis életemnek, akkor visszatérhetnék...
- Te meg én, az örökkévalóságig...?
Közelebb hajolok, bár magam sem értem, hogy miért vagy mit akarok.
do you need a wake-up kiss, luv?

Vissza az elejére Go down

avatar
Boszorkány •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Kedvenc dal :
The Golden Age
Tartózkodási hely :
❅ Mystic Falls & New Orleans
Humor :
❅ Sweet



A poszt írója Bonnie Bennett
Elküldésének ideje Vas. Nov. 20, 2016 9:53 pm
Ugrás egy másik oldalra

******
Vissza az elejére Go down




A poszt írója Sponsored content
Elküldésének ideje
Ugrás egy másik oldalra

Vissza az elejére Go down
 

Hálószoba

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

 Similar topics

-
» Pihenőszoba
» Fürdőszoba
» Mayakashi Kaen agglegény lakása
» Fürdőszoba
» Fürdőszoba

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Vámpírnaplók Szerepjáték :: Itt élünk mi
- járd körbe városainkat -
 :: New Orleans :: Lakónegyed :: Kol lakása
-

Friss reagok
- lelked hangjai -






Álarc nélkül
- itt vagyunk -





Jelenleg 19 felhasználó van itt :: 3 regisztrált, 0 rejtett és 16 vendég :: 2 Bots
A legtöbb felhasználó (77 fő) Kedd Jún. 23, 2015 10:38 pm-kor volt itt.

Fajaink aránya
● ● számokban a valóság ● ●

csoportok ●
Ffi
Ember •
27
18
vámpír •
26
19
ősi vámpírok •
5
7
Vadászok •
8
9
Boszi / mágus
31
16
Farkas •
17
20
hibrid •
3
3
vámpírboszi •
14
6
Animágus •
3
2
dhámpír •
4
2
tündér •
2
2
Farkasboszi •
6
2
druida •
2
3