Share | 

avatar
Boszorkány •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Kedvenc dal :
Come little children I’ll take thee away
Into a land of enchantment
Tartózkodási hely :
Seattle
Hobbi & foglalkozás :
tanuló



A poszt írója Doreah Mercury
Elküldésének ideje Vas. Jún. 25, 2017 8:10 pm
Ugrás egy másik oldalra


Mami ♥

Az álom és valóság peremén egyensúlyozva csak bágyadt mosolyra görbül a szám széle, amikor bebizonyosodik, nem csak valami kósza szellem, vagy gonosz lény öltötte az anyukám alakját, hanem tényleg ő az. Persze, a szem sokszor csalóka, hát még a mágia világában, azonban valami megmagyarázhatatlan okból tényleg biztos vagyok abban, hogy ő az, nem illúzió, vagy csalóka érzéki csalódás. Amikor pedig kedves, óvatos mozdulattal nyúl felém, hogy letörölje a könnyeimet, csak még inkább erősödik bennem ez az érzés.
- De mégis hogy lehetne minden rendben, ha valójában nem vagy itt? – kérdezek vissza, s akármennyire is próbálom visszafogni a könnyeimet, hiába, még jobban megerednek, csendesen, mint ezelőtt.
- Hogyan tudnál ilyesmit megígérni, mami? – suttogom csendesen. Ha életben lenne, még talán, hisz már csak attól szebb és jobb lenne ez a világ, hogy ő is részese, de így, valami más, földön túli világról... mégis, hogyan tudná elintézni, hogy minden rendben legyen?
- Nem tudom, hogy sikerült-e megszoknom... vagy képes leszek-e valaha is rá. – vallom be némi lemondással. Igaza van abban, hogy nem vészes, sőt! Gyakorlatilag mindenem megvan, ami csak pénzen megvehető, van hol laknom, van mit ennem, iskolába járok, és nem valami árvaházban tengetem a napjaimat, már csak ezért is hálás vagyok apámnak, de... ami az ő személyét illeti... Nem tudom, korábban milyen lehetett, vagy anya mit látott meg benne, én próbálkozok megszeretni, elfogadni... és gondolom, ő is próbálkozik, hogy ne érezzem magam annyira idegennek magam, hogy ne legyünk annyira idegenek egymásnak, de még ennyi idő sem érzem, hogy az igazi lenne. Mindkettőnknek új ez az egész, és egyikünk sem tudja talán igazán, hogyan is kéne csinálni ezt az egészet? Hisz bár az első pár lépést megtettük egymás felé, de mint ha lenne egy határvonal, amit képtelenek vagyunk átlépni.
- Szebb és jobb? Mesélsz még róla? – kérdezem, inkább, mint hogy arra gondoljak, ami utána mondott... hisz ha sokáig nem lesz még szerencsém abban, hogy én is láthassam, az ugyanakkor azt is jelenti, hogy vele sem találkozhatok még jó sokáig... hacsak nem dönt úgy, hogy meglátogat álmomban, akár csak most, de ki tudja? Hogy ebből mennyi marad meg, ha egyszer felébredek? Emlékezni fogok minden pillanatára, vagy ahogy kinyitom reggel a szemem, ugyanúgy semmivé foszlik, mint a napfelkelte első sugaraival az éjszaka sötétje?
- Ühüm. – csak szótlanul bólogatok, amikor anya biztosít róla, hogy mindig figyelni fog, mellettem lesz és vigyáz rám, még ha nem is úgy, mint eddig... Igazából eddig is ezzel hitegettem magam, amíg nem volt, de most, hogy az ő szállából hallom, tényleg igaz, valahogy különös megnyugvás áramlik szét bennem. A következő kérdés, bár várható volt, ettől függetlenül meglep, és nem is tudom, mit feleljek rá hirtelen... hogy anyának se okozzak csalódást vele, de hazudni sem akarok. Miért is tenném, most, ha korábban sem hazudtam neki soha?
- Igen, azt hiszem. – hisz nem szoktunk veszekedni, és tényleg semmi rosszat nem tett velem, szándékosan legalábbis – Elég nehéz... megtalálnunk a közös hangot. Annyira mások vagyunk, más dolgok érdekelnek, más dolgok a fontosak mindkettőnk számára. Anya, miért pon ő? Mit láttál meg benne annak idején, amikor találkoztatok? – fordultam felé esdeklő tekintettel, hisz ő jól ismerte, jobban, mint én... hátha tud segíteni, hogy én is más szemmel tekinthessek apámra, meglássam benne azt a jót, amit eddig nem sikerült, vagy legalább megérthessem, miért olyan, amilyen?
Vissza az elejére Go down

avatar
Boszorkány •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Chatkép :

Keresem :
▲ the way back to my daughter
Kedvenc dal :
▲ Safe and sound
Tartózkodási hely :
▲ Seattle
Hobbi & foglalkozás :
▲ taking care of my little sunshine
Humor :
▲ angelic



A poszt írója Faith Mercury
Elküldésének ideje Hétf. Jún. 05, 2017 12:43 am
Ugrás egy másik oldalra


to my Sunshine
•• Castle on the hill ••
Életem legborzasztóbb ötlete volt felbukkanni a lányom szobájában, s hiába lett volna alkalmam visszafordulni, képtelen voltam rá. Látnom kellett őt, még egyszer, talán utoljára, erre pedig a mai éjszaka volt a legmegfelelőbb.
Nem akartam ráijeszteni, ám kicsit mégis sikerült, amiben egyébként semmi meglepő sincs, hisz mégis csak a halottnak hitt anyja jelent meg nála az éjszaka közepén.
- Persze, hogy én vagyok, Kincsem. - Suttogom, külön ügyelve arra, hogy még a szokottnál is kellemesebb, barátságosabb hangon szóljak hozzá. Épp elég fura élmény érte már eddig is, nem kell, hogy bármivel tetőzzem azt.
- Te is nagyon hiányzol nekem... - Szomorúan mosolyogva figyelem, ahogy letörli a könnycseppjeit, melyek annyira szeretnének végigszáguldozni a gyönyörű arcocskáján. Az arcához nyúlok, hogy én is megkaparintsak egy könnycseppet.
- Ne sírj édesem, minden rendben lesz. Megígérem neked. - Mosolyom szélesedik, s habár rettentő nehezemre esik visszafogni a könnyeimet, mégis sikeresen elrejtem őket előle. Azért vagyok itt, hogy lássam, minden rendben vele, s hogy megnyugtassam, hogy minden rendben lesz.
- Ne haragudj, hogy nem jöttem korábban. De szükséged volt egy kis időre, hogy megszokd az új életedet. Ugye nem is olyan vészes? - Bátorítóan mosolygok és próbálom tartani a szemkontaktust, habár iszonyatosan nehéz, így... hogy újra életben vagyok, de ezt nem árulhatom el neki. Ehelyett inkább terelem a témát az új életére. Tudnom kell, jól érzi-e magát, már a helyzethez képest.
Kérdését hallva halkan elnevetem magam. Nem is az én lányom lenne, ha nem ez foglalkoztatná. Bár őszintén nem tudtam, mit felelhetnék, így hát újabb kegyes hazugság hagyta el ajkaimat. - Sokkal szebb és sokkal jobb. De szerencsére te még nagyon nagyon nagyon sokáig nem fogod látni... - Újra végigsimítok hibátlan bőrén, majd eltűrök egy kósza szőke hajtincset a füle mögé.
Annyi mindent szeretnék mondani neki. Kezdve azzal, hogy újra az élők táborát erősítem, s hogy rettentő sokáig fogom még boldogítani a napjait, de mégsem tehetem. Nem fedhetem fel előtte az igazat, még nem. Ugyanakkor az itt tölthető időmet nem órákban, sokkal inkább percekben mérhetem, ezért szükségesnek éreztem beavatni valamibe. Amit biztosan tud magától is, de úgy érzem, hallania kell, ahogy a szavak elhagyják a számat.
- Figyelj rám, Doreah. Bármi is történjék az életedben, mindig itt leszek veled. Még ha nem látsz, akkor is. Minden lépésednél veled leszek, megígérem. Figyelni foglak, vigyázok rád, mert mindennél jobban szeretlek. Azt akarom, hogy tudd ezeket. Még ha nem is lehetek melletted hús-vér valómban, akkor is itt leszek. És ez ellen senki sem tehet semmit. Rendben? - Könnyeimet ismételten visszanyelem, még mielőtt érzékelhetne belőlük bármit is. Hangom talán remeg egy kicsikét, de a suttogás miatt ez sem éppen jól kivehető.
- Jól kijössz az Édesapáddal, már a helyzethez képest? - Félve teszem fel a kérdést, hisz jól tudom, milyen fából faragták Lucifert. A bocsánatkérésem pedig, amely a titkolózásra irányul, miszerint annyi éven keresztül elhallgattam az apja kilétét, az még várat magára. Előbb tudnom kell, jól érzi-e itt magát, s milyen viszonyt sikerült kialakítania Luciferrel az elmúlt hetek, hónapok alatt.

from Mommy
•• Ne haragudj, hogy megvárattalak  ••©



Vissza az elejére Go down

avatar
Boszorkány •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Kedvenc dal :
Come little children I’ll take thee away
Into a land of enchantment
Tartózkodási hely :
Seattle
Hobbi & foglalkozás :
tanuló



A poszt írója Doreah Mercury
Elküldésének ideje Vas. Május 14, 2017 12:42 pm
Ugrás egy másik oldalra


Mami ♥

Az agyam érzékelt némi mocorgást, neszt odakintről, ám az ébrenlét és az álom határán egyensúlyozva ki tudná pontosan megmondani, vajon melyik síkról származik az a bizonyos zaj? Lévén olyan rosszul aludtam mostanság, úgy döntöttem, hogy nem veszek róla tudomást, csak a fal felé fordultam, a vállamig húzva a takarót, mintegy ezzel is tüntetve, hogy nem érdekel! Amúgy is biztosan csak apa ért haza, hisz ki más mászkálna a házban ennyire későn? Ő meg a múltkor is milyen morcos volt, amikor megtudta, hogy ébren vagyok, holott már aludnom kéne...
Nem tudnám megmagyarázni, hogy miért, de van az a furcsa, különös érzés, amikor az ember tudja: figyelik. Valami hasonló nyugtalanság lett úrrá most rajtam is álmomban, ahogy álomba szenderülve, nyugtalanul mocorogtam az ágyam békés, puha melegében, mint ha csak ez jelenthetne biztonságot számomra. Elsőre még a fülem mögé tűrt tincsről sem vettem tudomást, csak motyogtam néhány kivehetetlen szót, csak amikor meghallottam az oly jól ismert hangot, akkor pattantak ki a szemeim néhány másodperc reakcióidővel később.
- Anya? – riadtam fel álmomból, ám ahogy megláttam, hogy milyen sötét is van valójában, elfogta a szívem a szomorúság. Csak álom volt... hisz hogyan is hallhattam volna? Csak a képzeletem űz csúf játékot velem, s már épp készültem volna, hogy visszadőljek a párnámra, amikor ismét meghallottam.
Összerezzenve fordítottam a fejem a hang irányába, az pedig még az esti sötétség melletti holdfényben is tisztán kivehetővé vált, hogy milyen nyilvánvalóan ült ki a meglepettség az arcomra.
- Anya? Tényleg te vagy az? – kérdeztem óvatosan, mire megráztam a fejemet, nem, az nem lehet... hisz meghalt, hetekkel, hónapokkal ezelőtt. Az iskolaorvos is megmondta, hogy a gyász produkálhat furcsa tüneteket, az agyam pedig egyből ebbe kapaszkodik, kézzel fogható magyarázat gyanánt. Hisz ez az egész csak az agyam játéka, nem igaz? Egy álom, illúzió... és mégis, elég egy pillantást vetnem édesanyámra ahhoz, hogy hevesebben verjen a szívem. Még ha csak illúzió is, nem akarom, hogy véget érjen, hogy eltűnjön.
- Úgy hiányzol... – felelek válasz gyanánt egészen elszontyolodva, miközben a szemem sarkába már ismét kiülnek azok a fránya könnycseppek... mielőtt kibuggyanhatnának, sietve le is törlöm őket a kézfejemmel.
- Hogy kerülsz ide? Miért nem jöttél előbb? – kérdezek vissza reményteli tekintettel, hisz ha megjelent álmomban, miért csak most? Miért nem előbb? – Milyen... milyen odaát? Tényleg olyan szép és jó minden, mint amilyennek mondják? – a templomban, a bibliában, a hittanórán, vagy bárhol máshol, ahol hittek a mennyben és pokolban.

Vissza az elejére Go down

avatar
Boszorkány •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Chatkép :

Keresem :
▲ the way back to my daughter
Kedvenc dal :
▲ Safe and sound
Tartózkodási hely :
▲ Seattle
Hobbi & foglalkozás :
▲ taking care of my little sunshine
Humor :
▲ angelic



A poszt írója Faith Mercury
Elküldésének ideje Szomb. Május 13, 2017 1:33 pm
Ugrás egy másik oldalra


to my Sunshine
•• Castle on the hill ••
Még mindig hihetetlennek tűnt a számomra, hogy újra az élők sorát népesíthettem. Egyik szemem örült annak, hogy visszatérhettem, s minden bizonnyal újra a karjaimba zárhatom majd az én kis Drágaságomat; de ugyanakkor másik szemem rettegett az esetleges következményektől. Tudtam, hogy valószínűleg nem válik életem legjobb döntésévé a következő lépésem, mégsem tudtam távol tartani magamat a lányomtól. Látnom kellett. Látni, hogy jól van, hogy biztonságban van. Sose bocsátanám meg magamnak, ha a Luciferbe vetett hitem miatt szenvednie kéne.
Lábaim automatikusan vittek előre, pedig mindeddig halvány fogalmam se volt, hol tengetheti Lucifer az életét, ha épp nem a Mercury Klub-ban tartózkodik. Most azonban mégis itt álltam, az előtt a ház előtt, amiben éltek. Különös érzések kavarogtak a gyomromban, melyek egész létezésemre kihatottak. A szívem össze-vissza kalimpált, a légzésem egyenletlen volt és valósággal remegtem. Minden lehetséges végkifejletre felkészítettem magam, mégis gyáva módon szükségem volt még pár percre, hogy be merjek lopózni hozzájuk. Talán vissza kellett volna fordulnom. Talán el kellett volna tűnnöm. De mégsem tudtam megtenni. Legalább Doreah-t látnom kellett, mielőtt bármi másba belefogtam volna.
Hangtalanul nyitottam ki az ajtót, s habár a mágiám elhagyott, a szerencsém úgy tűnt még velem volt, hiszen amint benyitottam az egyik szobába, rögvest az Angyalkámat pillanthattam meg. Bele sem akartam gondolni, mi történt volna, ha épp Luciferbe botlottam volna.
Elmosolyodtam, amint észrevettem a mesekönyvet az éjjeli szekrényén. Kiskorában mindig abból olvastam fel neki az esti mesét. Minden áldott este. Már annyiszor olvastam, hogy a végén kívülről tudtam az egészet.
Közelebb léptem az ágyához, s óvatosan leültem a szélére. Talán, ha ügyesen tudom forgatni a lapjaimat, azt képzeli majd, hogy álmodta az ittlétemet. Már pedig így kell lennie. Nem szabad megtudnia, hogy az élők táborát népesítem - újra -, hisz ha a megtorlás eljön, talán újra végeznek velem. Azt pedig nem engedhetem, hogy kétszer is keresztülmenjen ilyesmin. Sőt, ha kell, most azonnal, önként és dalolva visszamegyek a túlvilágra, csak neki ne essen több bántódása.
Óvatosan nyújtottam ki a kezemet, hogy eltűrjek egy kósza hajtincset a füle mögé, ezt követően mosolyogva néztem le rá.
- Jó reggelt, Napsugaram! - Suttogtam neki, habár jól tudtam, hogy még csak a reggel közelében sem jártunk, az álca kedvéért muszáj volt ezt mondanom. Az álmokban ugyanis bármi megtörténhet. - Minden rendben? Kicsit zaklatottnak tűnsz... - Suttogtam továbbra is. Nyilvánvalóan semmi sem volt rendben, mégis fent kellett tartanom a látszatot. Hisz ez csak egy "álom".
Ám az arckifejezését figyelve, talán tényleg rossz ötlet volt idejönnöm. Viszont bármennyire is próbálnék elszakadni tőle, egyszerűen nem tudok. Az erőm elhagyott, így fel sem tudok kelni az ágyáról. Ha már idejöttem és magamra vontam a figyelmét, muszáj voltam folytatni a "játékot", így hát kérdőn összevontam szemöldökeimet és kíváncsian vártam a válaszát.
Ugyan sose voltak színészi hajlamaim, mégis csak remélni tudtam, hogy elhiszi, hogy ez az egész nem valóság. Minden erőmmel próbáltam a legártatlanabb tekintettel nézni rá, boldogan mosolyogni, mintha ez is csak egy ugyanolyan nap lenne, mint a többi. Mindeközben azonban iszonyatos háború dúlt a szívemben, s ordítani tudtam volna a fájdalomtól. De nem engedhettem, hogy ő ebből bármit is érzékeljen, így minden rossz, szomorú és dühös érzelmemet a lehető legmélyebbre próbáltam elásni magamban.

from Mommy
•• Remélem kezdésnek megfelel  ••©



Vissza az elejére Go down

avatar
Boszorkány •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Kedvenc dal :
Come little children I’ll take thee away
Into a land of enchantment
Tartózkodási hely :
Seattle
Hobbi & foglalkozás :
tanuló



A poszt írója Doreah Mercury
Elküldésének ideje Pént. Május 12, 2017 9:55 pm
Ugrás egy másik oldalra


Mami *___* ♥


Mióta anya meghalt, azóta nem aludtam jól, miután pedig egyszer apa is a frászt hozta rám azzal, hogy csurom véresen állított haza az éjszaka közepén... nos, mondjuk úgy, hogy sokat az sem segített az alvási gondjaimon. Pedig próbálkozok én mindennel, tényleg! Az órák után jelentkeztem kézilabda edzésre is, remélve, hogy ha jobban lefáradok a nap végére, úgy könnyebb dolgom lesz... de tévedtem. Igaz, fáradtabb lettem valamivel, de annyi kék-zöld foltot begyűjtöttem egy edzés alatt, hogy utána napokig sajgott mindenem, az izomlázról már nem is beszélve! Éreztem, hogy nem lesz hosszú távú a kapcsolatom eme sporttal, de kínosnak éreztem volna ennyire az elején rögtön feladni, így kitartottam. Még...
Maradt hát a hosszas éjjeli plafonbámulás, a bárányok számlálása, a 100-tól való visszaszámlálás, a nagy esti olvasások, ha már mind arra vol hivatott, hogy segítsenek elaludni, vagy legalább elálmosodni. Miért van az, hogy mégis haszontalannak bizonyult szinte mindegyik, így végül tízből kilencszer csak az segített, ha álomba sírtam magam?
Bár egy szavam se lehetett panaszra, hisz nem a gyámügy igazgatta az utamat, hanem a tulajdon apám, ráadásul mindent megkaptam, amit csak akartam. De mit ér mindez, ha az, amit akarunk, pénzért nem megvehető?
Ki tudja, talán az is sokat segített volna, ha kicsit jobb viszonyba kerülünk egymással, ha nem érezném magam még mindig idegennek a „házunkban”. Tudom, hogy nekem is türelmesebbnek és nyitottabnak kéne lennem felé, de ha egyszer olyan félelmetes, hatalmas, és távolságtartó...! Az ismerőseiről nem is beszélve, attól a kreol bőrű, ilyesztő kinézetű bőrruhás nőtől még mindig a hideg szaladgál a hátamon, annak ellenére, hogy sohasem bántott.
Miért kellett így történnie? Nem mint ha másnak akarnék rosszat, de miért pont anyát ragadták el az égiek? Szeretném remélni, hogy még lehet egyszer olyan szép az élet, mint amikor még itt volt ő is, de az igazat megvallva, magam sem vagyok biztos benne. Szeretnék bízni, de... nehéz.
Csendesen csukom be a könyvet, amit még otthonról hoztam, kevés holmijaim egyike. Amikor kisgyerek voltam, ez volt a kedvencem, anya is mindig ebből olvasott fel nekem, ha nem tudtam elaludni, de úgy tűnik, nélküle oda a varázsa. Hisz mióta elment, szinte nem telt el olyan nap, hogy ne olvastam volna belőle, mégsem jön könnyebben az álom. Tudom, gyerekes ez a ragaszkodás, de kell valami, amibe kapaszkodhatok! Ami kézzel fogható, nem úgy, mint az emlékek.
Végül csak az éjjeliszekrényre teszem a könyvet, majd a lámpát lekapcsolva bevackolom magam a puha paplan alá, várva, hogy jöjjenek az álommanók, s addig is, míg rájuk várok, az ujjammal rajzolok mintákat a falra a sötétségben. Virágok, szellő, a réten átsuhanó patak... Akár a könyvben szereplő történetben.
Vissza az elejére Go down

avatar
Boszorkány •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Kedvenc dal :
Come little children I’ll take thee away
Into a land of enchantment
Tartózkodási hely :
Seattle
Hobbi & foglalkozás :
tanuló



A poszt írója Doreah Mercury
Elküldésének ideje Pént. Május 12, 2017 9:28 pm
Ugrás egy másik oldalra

- lezárt játék -
Vissza az elejére Go down

avatar
Boszorkány •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Kedvenc dal :
Come little children I’ll take thee away
Into a land of enchantment
Tartózkodási hely :
Seattle
Hobbi & foglalkozás :
tanuló



A poszt írója Doreah Mercury
Elküldésének ideje Kedd Dec. 06, 2016 6:09 pm
Ugrás egy másik oldalra


to Erick

Ez a nap sem volt különb, mint a többi – mármint mióta anyát megölték, én meg nem csak, hogy megtudtam, apám is a városban él, de azt is megengedte, hogy odaköltözzek hozzá. Nem mint ha ennyi változás és esemény ne lett volna elég bőven nem hogy néhány hétre, hónapra, de egy életre is.
Igyekeztem megszokni az új helyemet, de elég nehezen ment. Korábban egészen szerény körülmények közt éltünk anyával kettecskén, nem igazán szórtuk a pénzt meggondolatlanul, így azt sem képzeltem, hogy valaha fogok még olyan körülmények között élni, mint most. Ahogy azt sem, hogy ilyen hamar, vagy épp ilyen körülmények között fogom elveszíteni pont azt a szülőmet, akire egész eddigi életemben számíthattam.
Mint oly sokszor, Mr. Mercury... apa ma is sokáig dolgozott.  Hiába készítettem vacsorát, vagy szerettem volna megvárni, sajnos végül csak győzedelmeskedett a biológiai órám, így inkább elvonultam aludni. Hiába, ő olyasfajta klubot vezet, ami késő estig tart nyitva, nekem viszont reggel suliba kell mennem, attól függetlenül, hogy ő mikor is ér haza. Be is vackolom magam a kényelmes, puha, új ágyamba, egészen kicsike gombóccá gömbölyödve össze a kellemes melegségben, hogy aztán nem sokkal később már békésen aludjak is.
A pihentető lazulás azonban nem tart soká, pont a legmélyebb álmom közepette olyan fülsüketítő zaj szeli át a ház csöndjét, amitől még a holtak is felkelnének – nem még én! Szükségem is van néhány percre, mire képbe kerülök vele, hogy hol is vagyok valójában, mert nem valami rémálom közepén... oda maximum kerülni fogok hamarosan, bár ezt egyelőre még nem tudhatom, így naiv kíváncsisággal indulok meg a bejárati ajtó felé.
Nem én felejtettem a kulcsot a zárban... igaz is, mint ha az képes lenne kifogni apán, amikor olyan nagyszerű varázsló! De akkor meg ki lehet? Ilyen későn?
Aggódó pillantást vetettem a folyosón függő faliórára, amikor pedig a dörömbölést is meghallom mellé, kis híján ott helyben szívrohamot kapok – a hangokat hallva pedig a másodperc töredéke alatt kapok a kulcsom után, hogy sietve ajtót nyissak, fittyet hányva minden féle veszélyre. Hisz itt van egy vérző, sebesült ember a küszöbünkön!
Az meg sem fordul a fejemben, hogy esetleg puszta színjátékról van szó, a vér látványa akaratlanul is felidézi bennem, amikor édesanyám került hasonlóan ramaty állapotban kórházba, mire pedig észbe kapnék, már óvatosan terelgetem is befelé a sérültet a lakásba – hisz tél van már, hideg van már!
- Várjon, segítek! – hajolok le, hogy segítsek neki bentebb vánszorogni a lakásban, mondjuk a kanapéig, hacsak nem a szőnyegen, vagy épp a folyosó közepén tervezett kiterülni, mert attól tartok, ahhoz kevés vagyok, hogy egyedül mozdítsam meg.
- Mi történt? Megtámadták? Üldözik? Hívjam a rendőrséget? A mentőket? – pörög az agyam lázasan, hogy mihez is kezdjek, mert teremtő ég, igaz, hogy a suliban voltak elsősegély óráink, de más tanulni róla, és más élőben átélni egy ilyesmit!
- Várjon, mindjárt jövök... – pattantam fel mellőle, hogy a fürdőbe siessek, kapkodva megkeresve az elsősegély dobozd a szekrény aljában, hogy aztán azzal fussak vissza mellé, közelebbről is megszemlélve a sérüléseit, ami valljuk be, elég nehézkesen megy, tekintve, hogy valami hihetetlen módon remeg a kezem zavaromban.

• • •  ©

Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Kedvenc dal :
Beat the Devil's Tattoo...
Tartózkodási hely :
Mystic Falls
Hobbi & foglalkozás :
Modell
Humor :
Az Ördög nem alszik. Legalábbis nem akárkivel...



A poszt írója Erick Rhaiman
Elküldésének ideje Hétf. Dec. 05, 2016 3:34 pm
Ugrás egy másik oldalra

Doreah & Erick
When I'm gone...


Unalmas és szürke hétköznapok. Unalmas és szürke emberek. A napok összefolynak, s mint valami gusztustalan fogaskerék, úgy követik egymást. A fotózás épp veszti el varázsát, s inkább érzi már Erick nyűgnek az egészet, mint jó szórakozásnak. A sminkestől kezdve a fodrászig utál mindenkit, s legszívesebben tőből kitépné mindegyik féregnek a karját, aki hozzáér. Ingerültsége jól érezhető, s inkább nem próbál meg senki sem vele kommunikálni, csupán a szokásos köröket futják le, mint például hogy álljon be, mit csináljon, s hasonlók.
Egy nap azonban mintha valami reménysugár törne utat magának a szürke homályban, úgy érez meg egy különös illatot, mely messze kiemelkedik Seattle bűzéből. Az édes nedű, halk lüktetéssel úgy hat Erickre, mintha csak a benne lakozó vadat érintette volna meg...
Azonban semmi kapkodás, semmi rohanás. Ez annál sokkal többről szól. Az utóbbi időben egyre ritkább volt az olyan eset, mikor ily' édes lett volna valakinek a vére, s a vámpír már hónapok óta nem érzett ilyet...
Megindul hát az illat irányába, s az egyik utcasarkon megpillantja gazdáját egy szőke hölgy képében. Azonban ennyi. Nem megy közelebb, nem tesz semmit, csupán pár pillanat erejéig figyeli őt, majd eltűnik az egyik szűk kis utcában. Ez pedig a napok, hetek folyamán többször megtörténhet, ha a hölgyemény kilép az utcára. Ha élesebbek az érzékei, akkor még talán olykor fel is figyelhet az érzésre, hogy valaki figyeli őt. Így telnek el hosszú hetek, miközben Erick csak szemének engedi a gyönyört, testétől egyelőre megvonja. Sokszor lép vissza, hiszen számtalanszor előtör benne az a régi elfojtott vadság, s tudja nagyon jól, hogyha hagyja eluralkodni magán, akkor nagyon nem lesz jó vége. Napjai azonban egyre gyötrelmesebben telnek, s gondolatai szinte csak az ismeretlen lány körül forognak. Hiába próbálja, nem tudja őt kiverni fejéből...
Egy szombati éjjelen végül megtörik a jég. Pontosabban, inkább beszakad az a jég... Mintha csak valami bekattanna Erickben, úgy rohan le a lépcsőházba, onnan ki a parkolóba, hogy autójával szélsebesen meginduljon a szőkeséghez. Ám mégis mit mondjon hajnali egy órakor? "Ne haragudj, hetek óta figyellek, nagyon megtetszettél, nem lehetne, hogy egy kicsit megízlelem a véred?" Agya egyre jobban pörög, mikor váratlanul kiugrik egy kutya az úttestre, amit majdnem elüt. S ekkor fogan meg benne a tökéletes terv...
Pár utcányira a lány házától leparkol egy szűk sikátorban, majd kiszáll autójából, s míg rágyújt egy cigarettára, felvázolja magában a helyzetet. Percek múlva pedig cselekedni kezd...
Odalép a fal mellé, két kezével kitámasztja magát, majd egy erősebb mozdulattal megfejeli a téglát. Az enyhén megreped, ő maga pedig kissé megszédül, azonban a hatás nem marad el: hamarosan egy szélesebb vérpatak kezd csordogálni homlokán, melyet a hatás kedvéért még jobban el is ken. Végül bedobja minden iratát s holmiját a jármű belsejébe, majd egy újabb cigaretta kíséretében megindul a cél felé.
Felsőtestét csupán egy fekete ing fedi, hiszen vámpírként jobban bírja az időjárási viszonyokat, ám az összkép végett hasánál s mellkasánál tép egyet rajta, majd felhasítja alattuk a bőrt, ahonnan ismét kezd bugyogni a fertőzött nedű. Közben érzi, ahogy homloka enyhén megduzzadt, így ha szerencséje van, talán még rosszabbul fog kinézni, mint azt tervezte. S csak hogy az egész még teljesebb legyen, egyik combját is mélyen megkarmolja elől, másikat pedig hátul. Az összkép így teljes, egy tökéletesen megkéselt s megvert emberré alakult át. Ó, hát nem édes...
A lakást pedig nagyjából egy tíz perces séta után meg is pillantja az egyik sarokról, így a színjáték kezdetét is veszi. Sántikálva, fejét fogva indul meg az ajtó felé, majd odaérvén erősen rátenyerel a csengőre.
- Kérem, valaki! Megtámadtak, segítségre lenne szükségem! Hall valaki? - kiáltja hangosan, ha esetleg a csengő nem lenne elég. S csak hogy még inkább javítson a helyzeten, erőtlenül rogyik össze az ajtó előtt, majd négykézláb pillant vissza a bejárat felé. Mintha ajkainak szegletében végigszállna egy sejtelmes mosoly, aminek természetesen nyoma sem marad. Csak sokszor meglepődik magán... Hogy hogy a büdös életbe lehet valaki ilyen jó színész?!



Smells Like Teen Spirit A színészkedést komolyan kell venni! Very Happy
Vissza az elejére Go down

avatar
Boszorkány •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Kedvenc dal :
Come little children I’ll take thee away
Into a land of enchantment
Tartózkodási hely :
Seattle
Hobbi & foglalkozás :
tanuló



A poszt írója Doreah Mercury
Elküldésének ideje Vas. Dec. 04, 2016 6:36 pm
Ugrás egy másik oldalra

- kép majd később -
Vissza az elejére Go down




A poszt írója Sponsored content
Elküldésének ideje
Ugrás egy másik oldalra

Vissza az elejére Go down
 

Doreah szobája

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

 Similar topics

-
» Greg hálószobája
» Stefan szobája
» Szülőszobák
» Pihenőszoba
» Kol hálószobája

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Vámpírnaplók Szerepjáték :: Itt élünk mi
- járd körbe városainkat -
 :: Seattle :: Lakónegyed :: Lucifer otthona
-

Friss reagok
- lelked hangjai -






Álarc nélkül
- itt vagyunk -





Jelenleg 36 felhasználó van itt :: 10 regisztrált, 0 rejtett és 26 vendég :: 2 Bots
A legtöbb felhasználó (77 fő) Kedd Jún. 23, 2015 10:38 pm-kor volt itt.

Fajaink aránya
● ● számokban a valóság ● ●

csoportok ●
Ffi
Ember •
27
18
vámpír •
26
19
ősi vámpírok •
5
7
Vadászok •
8
9
Boszi / mágus
31
16
Farkas •
17
20
hibrid •
3
3
vámpírboszi •
14
6
Animágus •
3
2
dhámpír •
4
2
tündér •
2
2
Farkasboszi •
6
2
druida •
2
3