Share | 

avatar
Eredeti •• Egy vagyok a legidősebbek közül, add meg a tiszteletet
Chatkép :

Tartózkodási hely :
New Orleans
Hobbi & foglalkozás :
A város megóvása



A poszt írója Elijah Mikaelson
Elküldésének ideje Yesterday at 1:35 pm
Ugrás egy másik oldalra

Kol & Elijah
The family is power
 


Talán nincs is olyan ember a földön, aki ne vágyna egy másik sorsra, vagy egy másik életre. Úgy hiszem nagyon kevesen mondhatják el magukról, hogy részesültek a tökéletes boldogság adományában. Megszámlálhatatlan alkalommal jutott az eszembe, ha vajon nem ezer éves Ősi lennék, akkor miféle életem lenne, és hol lennék vajon? Persze reálisan belegondolva nyilván holtan pihennék a föld alatt, marék por és hamu formájában - esélyem sem lett volna megélni korokat, és évszázadokat. Hogy a tény, miszerint a jelen érát is megismerhettük annak minden vívmányával és elmondhatatlan hátrányával szemben, áldás-e vagy átok, erről alighanem személyenként is megoszlanak a vélemények. Ahogy Niklaust a festészet vonzotta, úgy engem a művészet, így hát tagadhatatlanul ezerszer töprengtem el azon az egyébként haszontalan feltételezésen, amely úgy szokott kezdődni, hogy "mi lett volna, ha...?". Hogy én vajon miféle úton tapodnék, ha a jelen kor gyermeke lennék, emberi élettel a hátam mögött? Az igazat megvallva, mindig is irigyeltem a színészeket - már Balzac, és Shakespeare idejében is lenyűgözött a lehetőség, hogy valaki eljátssza mások életét és feladatait: csodálatom pedig ebben a században jócskán meghaladja azt a fokot, amely még az irigység bűntelen szintjét fémjelzi. A legnagyobb pozitívum ebben a foglalkozásban az, hogy mikor a végén elhangzik a jelenet végét jelentő szó, a színészekről úgy foszlik le a szerep, mint egy ruha - de ezen időszak közt szabadon járhatnák át két világ: a valóságos, és az általuk életre keltett élet között. Azon kapom magam, hogy jelen pillanatban piedesztálra emelném azt, aki egy "csapó" kiáltással véget vetne annak a szürreális fiaskónak, ami meghatározza a Kol-al való beszélgetésemet. Fásult közönnyel, és a vereség keserű tudatával nyugtázom magamban a tényt, hogy aki velem szemben áll, már nem a fiatalabb öcsém, csupán egy abból fejlett idegen.
- Nem, Kol. Hiába is igyekszel győzködni magad, nem vagy ugyanolyan, mint régen. Akkor sem, ha visszakaptad a mágiát, amelyre születtél, és akkor sem, ha emberi érzések élnek benned. Az a Kol, akit én ismertem, kedves, vidám fiú volt, aki kész volt bármikor megnevettetni még a jókedvéről nem éppen híres apánkat is. Mindig úgy hittem, hogy olyan leszel majd a számunkra, mint a sötét vihar végén a felcsillanó napfény: mindegy, mit rombolt le a felhőszakadás, nem számít, hányszor sújt le villámaival az ég, amikor van, ami elűzi a rettenetet. De pont az ellenkezőjévé váltál a reményeimnek: te magad lettél a vaksötét felhő, amely a földre zúdítja veszedelmét - sóhajtok, érezhetően belefáradva a hamvába holt lehetőségbe, hogy megmozdítsam Kol vénáiban a Mikaelson vért - azt a vért, amely a sors kiszámíthatatlan szeszélye folyamán összeköt vele. Nem hibáztatom ezért Kol-t, csak önmagam: egyszerűen fel nem foghatom hol siklott félre a szándékom, amellyel széthullással fenyegető családomat igyekeztem összefogni, vagy hogy miért nem vettem észre idejében a figyelmeztető jeleket. Talán Kol-nak van igaza, mikor a fejemre olvassa, hogy olyannyira feltettem minden Niklaus megmentésének lapjára, hogy nem maradt időm és figyelmem azokra, akik a maguk módján szintén tőlem vártak volna segítséget vagy támogatást.
Aztán az általa közölt tények még inkább megingatják a lábam alatt a talajt: úgy érzem magam, mintha egy film felénél lépnék be egy moziba, ennél fogva nem érteném az előzményeket és a történteket.
- Számomra valami nem világos - ráncolom össze a szemöldökömet, mint aki bele iparkodik látni egy olyan történés mélyébe, amely homályos. - Ha arról a Laylah-ról és Aya-ról beszélsz, akiket ezer évvel ezelőtt ismertünk, a gonosztevő szó nem tűnik túl helyénvalónak - rázom a fejem, hátam nekitámasztva a lépcső korlátjának, és miközben kényelmesen zsebre vágom az egyik kezem, egy apró félmosoly tűnik fel a szám sarkában. - Feltéve persze, ha nem Laylah is meglepődött a tényen, hogy mivé fajult az egykoron ismert Kol Mikaelson, és a saját módszereivel igyekezett téged meggyőzni arról, hogy a viselkedésed hamarabb hoz rád veszedelmet, mint ahogy sejtenéd. Ha igen, akkor úgy vélem, számodra bárki gonosztevő - köztük én is - aki igyekszik téged felvilágosítani a magatartásodat illető problémákról.
zene: amit hallgatsz | blabla: valami

Vissza az elejére Go down

avatar
Eredeti •• Egy vagyok a legidősebbek közül, add meg a tiszteletet
Chatkép :

Keresem :

my family & control
Tartózkodási hely :
new orleans
Hobbi & foglalkozás :
try to behave
Humor :
old school



A poszt írója Kol Mikaelson
Elküldésének ideje Csüt. Júl. 12, 2018 11:55 pm
Ugrás egy másik oldalra




Elijah & Kol



Csak nevettem, mikor megszólalt, egész vidám hangnak bizonyult, mintha valami viccel próbált volna jobb kedvre deríteni, majd a fejemet ingattam, félig lehajtva. - Még mindig nem érted, ugye? Egyikünket sem kéne megváltásra bírnod. Nem erre van szükségünk, számunkra nincs megváltás, ahogy számodra sem. Azt hiszed ezzel bármit is elérsz? Jobb embernek tűnsz, mert próbálsz megjavítani minket? Istenem, Elijah, te naivabb vagy, mint hittem! - fordultam újra felé, de ezeken kívül nem igazán találtam szavakat. Próbáltam őt megérteni, tényleg, mégsem sikerült, falakba ütköztem. Nem értettem miért az a célja, hogy valamelyikünket megmentse, miért kell neki valaki, akire fókuszálhat. Saját magára kellett volna, már ezer évvel ezelőtt is. Egyáltalán nem ítéltem el amiatt, hogy Nik mellett állt jóban, rosszban, rá is fért apánk kegyetlen természete miatt, de saját magát közben teljesen elhanyagolta. Hiszen Tatiát is csaknem eltörölte erről a világról, s ez egy olyan hiba, amit sosem tud nem megtörténtté tenni. Mindannyian hibáztunk, de Elijah volt a legtisztább lelkű közülünk kezdetekben, mégis sokkal ádázabb szörnyeteg vált belőle, mint bármelyikünkből. - Kérlek, mesélj még! - meredtem rá egy pillanatig elgondolkozva, mintha csakugyan érdekelne mindaz a baromság, amit összehord. Mert bárhogy is próbáltam más szót találni a viselkedésére... egyszerűen nem ment. - Én tisztában vagyok a rossz tulajdonságaimmal, Elijah. Te vagy az, aki másokat kioktat, és próbál jobb belátásra bírni, de nem vagy jobb nálunk. Sőt, mint említettem, te vagy a legrosszabb. Csak fogadd el. - sóhajtottam újfent kimerülten, és csakugyan fáradtnak éreztem magam. Mintha kiszívták volna belőlem az életet, az erőt. A legutolsó, amit hallani akartam, az Elijah szentbeszéde. Aztán a semmiből dühösen felé fordultam, a vámpírarcom újra előbújt, olyan hirtelen, hogy még jómagam is meglepődtem rajta. Talán még egy morgás is kiszaladt belőlem, nem voltam benne biztos. - Látod ez itt a probléma! Azt hiszed attól emberség lakozik benned, mert nem döfsz belém tőrt, és dugsz koporsóba?! - förmedtem rá felemelt hanggal, szinte üvöltöttem felé a szavakat, a kihalt épület, amit otthonunknak neveztünk csak úgy zengett a hangomtól. Ahogy elhallgattam, hevesen kapkodtam a levegőt, mintha valami fojtogatna, s valószínűleg ez is történt, maga alá temetett a rengeteg érzelem, amivel képtelen voltam megbirkózni, mióta visszakaptam a vámpírtestem. - Valóban visszakaptam az életet, amire születtem, s aminek Esther nagylelkűen véget vetett. De ettől nem lettem más, hiszen ugyanott vagyok, ahol előtte. Egy testbe zárva, ami képtelen az öregedésre, képtelen a mágiára, amiben már nem lakozik emberség, csak sötétség, vérszomj, és veszedelem. Nem tartozom a boszorkányok közé többé, sajnálom, ha nehezen birkózok meg ezzel... - elhalkultam, mintha a korábbi haragom nem is létezett volna. Az igazság az, hogy ezen hangulatingadozásokhoz nem tudtam hozzászokni, sőt, legyengített, teljesen kifordított önmagamból. Aludni sem tudtam, ha lehunytam a szemem, a túlvilágot láttam, ahol évekig sínylődtem. - Rebekah teljesen más, mint ti. Nem említeném veletek egy lapon. - Csak ennyit tettem hozzá, az ő élete fontos volt, ő számított, ahogy Hayley és Hope is. Elijah és Niklaus viszont jelenleg olyan távol állt tőlem, ahogy még sosem. Sőt, jelen helyzetben még Nikre sem nehezteltem, Elijah viszont az agyamra ment.
Alighogy kiejtettem a boszorkány nevét a számon, Elijah utánam kapott, megragadta a karom, s ezzel a mozdulattal megállított. Nem tiltakoztam, nem ellenkeztem egy csöppet sem, megálltam, s visszafordultam az irányába. Ezek szerint érdekli, helyes.. Hagytam, hogy befejezze a kis monológját, amire nem reagáltam, egyáltalán nem érdekeltek az érzelmei, vagy az, mennyire vagyok számára fontos, ennek nem most volt a helye vagy az ideje. Egyszerűen figyelmen kívül hagytam, nem tudtam most a szeretetével foglalkozni. Mikor láttam az arcán, hogy tudja, kiről beszélek, érti is, miről, egy féloldalas, ámbár csalódott mosollyal ráemeltem a pillantásom. - Úgy bizony. Anyánk tanára és segítője, Ayana lánya. Ate emlékeid azt hiszem rendben vannak, csak az enyémektől fosztott meg valaki. - szólaltam meg, és megveregettem fivérem vállát. - Üdv a klubban. Én is pont ennyire, ha nem jobban ledöbbentem, mikor megpillantottam. Hirtelen minden emlékkép a helyére ugrott. Talán most már megérted, miért nem érdekel a város sorsa, vagy a családunké, mikor újabb gonosztevő toppant be a múltból. - újabb sóhaj, újabb lesújtott pillantás. Kezdtem hozzászokni, hogy valaki felbukkan, és megpróbálja tönkretenni a családunkat, vagy épp elpusztítani, de az érzésbe, ami ezzel együtt jött... nos, azt hiszem ez valami olyasmi, amihez az ember nem tud hozzászokni. - Ne ítélj elhamarkodottan, nem tettem én semmit. Még él, lélegzik. Azt hiszem én vagyok az, aki majdnem nem élte túl a találkozást. - úgy jelentettem ki, mintha lényegtelen információ volna, s kicsit úgy is éreztem. Ha Laylah-n múlt volna, már szürke holttest lennék a sikátor kövein.


743 szó ●  21    
●●



Vissza az elejére Go down

avatar
Eredeti •• Egy vagyok a legidősebbek közül, add meg a tiszteletet
Chatkép :

Tartózkodási hely :
New Orleans
Hobbi & foglalkozás :
A város megóvása



A poszt írója Elijah Mikaelson
Elküldésének ideje Hétf. Júl. 09, 2018 4:31 pm
Ugrás egy másik oldalra

Kol & Elijah
The family is power
 


- Öcsém, remélem tisztában vagy vele milyen nagy jelentőségű szó az én számból, ha kimondom: talán tévedtem ezer évvel ezelőtt, és Niklaus lelkének megváltása helyett a te természeteddel kellett volna foglalkoznom. Talán ezernyi gondot és bajt hárítottam volna el a családunk feje felől, amely mind azon téves megállapítás következményei voltak, hogy kívülálló vagy közöttünk, illetőleg hogy éppen ezen jog által felvértezve megtehetsz bármit - sóhajtok fel némileg türelmetlenebbül, mikor beismerem, hogy Kol-al eszmét cserélni legalább olyan lehetetlen, mint Rebekah-t cölibátusra kárhoztatni. Minden érvem és magyarázatom lepattan róla, mint ágyúgolyó a vár faláról, és olyan mértékben teszi próbára az elmúlt napokban amúgy is meglehetősen próbára tett türelmemet, mint még talán egyszer sem létezése során.
- Engem vádolsz hipokrita viselkedéssel Kol, és nem veszed észre, hogy te magad éppúgy birtoklod eme jellemvonást, mint ahogy bennem elítéled - emelem fel ujjamat, hogy Kol arcába szegezzem. - Ha nem lenne bennem emberség, most ugyanarra a sorsra kárhoztatnálak, mint amelyre egykoron Niklaus. Áldd a jó sorsod és a szerencséd, hogy ezt a beszélgetést nem vele ejted meg - fűzöm hozzá, majd karba fonom a kezeimet, és úgy hallgatom végig komoran a kitörését.
- Értem. Tehát visszakaptad azt az életed, amire születtél. Emberként, és boszorkányként. És most feljogosítva érzed magad ezen új képességeid által, hogy minden kapcsolatot megszakíts a családod tagjaival. Ugyanakkor nem látod be, hogy önmagad ellen beszélsz. Ez alkalommal szintén annak a bizonyos jónak az érdekében cselekszem, amelyet te mélyen megvetsz - rázom meg a fejem. - Te is a családunk tagja vagy, Kol. Nem tudom mi a szándékod, ellenünk fordulni, és a boszorkányok közé állni, de ezt mit sem változtat azon a tényen, hogy egyazon vér folyik az ereinkben. És hibásan vádolsz azzal, hogy mindig Niklaus helyeztem előtérbe. Mindannyiótokat előbbre valónak tartottam önmagamnál. Ha Niklaust támogattam némely döntésében, amely hátrányosan érintett téged, kizárólag azért volt, mert veszedelembe sodortad a családot. Vess meg engem, vagy Niklaust, meg nem értem, de elfogadom. De Rebekah élete vagy sorsa is oly mindegy neked? - vágom a kezeimet zsebre. Tudom, hogy ha mást nem is, de egyetlen lánytestvérünket Kol ugyanúgy szereti, ahogy mindnyájan. Ha ennek ellenére Bekah végzete is mindegy neki, akkor Kol-al nagyobb a baj, mint gondoltam, és sokkalta fájóbb csalódással állít szembe, mint Niklaus valaha is ezer éves történelmünk alatt.
Amikor egy utolsó - ámde meglehetősen sokkoló - információ közlése után hátat fordít nekem, hogy az emeleti lépcső felé induljon, szinte öntudatlanul nyúltok utána, és ragadom meg karját a könyökénél.
- Ha úgy hiszed Kol, hogy a szeretet amit irántad érzek nincs akkora, mint amely bármely testvéremmel összeköt, tévedsz. Az fiatalabb öcsém vagy, ennél fogva a magad lobbanékony és meggondolatlan természetével egyetemben szeretlek. Talán többször kellett volna mondanom vagy éreztetnem századok alatt, és talán jogosan rovod fel nekem, hogy Niklaus javára billentettem el azt a bizonyos mérleget. De magad is tudod, hogy az érzelmeket csupán megélem, de nem szokásom felszínre hozni, és néven nevezni őket. Fogadj el engem így, ahogy én elfogadlak a magad egyéniségével. Nem akarom, hogy hátrányban érezd magad, sem azt, hogy el kelljen hagynod a várost. Hozzánk tartozol, Kol. Ezt most mondom el neked így először, és utoljára is - teszem a vállára a kezem. - És sajnálom, ha most más témára kell terelnem a szót, de mit beszélsz? Miféle Laylah? - ráncolom a szemöldökömet. Egy valakit ismertem ilyen névvel - annak idején a faluban élt, ahol mi is. Boszorkány volt, aki azóta már nyilván por és hamu formájában gazdagítja a világ talaját. Képtelenség, hogy ezer évet bárki is túléljen, aki nem anyám varázsának köszönhetően a halhatatlanság azon formájában részesüljön, amely a mi vállunkat nyomja századok óta. Ugyanakkor itt áll előttem maga az élő ellentmondás: ha Kol halálok elszenvedése után is visszautat talált az életbe, miért ne sikerülne másnak is?
- Mit tettél, Kol? - komorulok el, és kezem leesik a válláról. Az öcsémből, aki per pillanat teljesen kifordulva önmagából éli az életét, bármily ostobaságot és elhamarkodott cselekményt képes vagyok feltételezni.
zene: amit hallgatsz | blabla: valami

Vissza az elejére Go down

avatar
Eredeti •• Egy vagyok a legidősebbek közül, add meg a tiszteletet
Chatkép :

Keresem :

my family & control
Tartózkodási hely :
new orleans
Hobbi & foglalkozás :
try to behave
Humor :
old school



A poszt írója Kol Mikaelson
Elküldésének ideje Szomb. Júl. 07, 2018 5:18 pm
Ugrás egy másik oldalra




Elijah & Kol



Elijah és én mindig is különböztünk egymástól. Sosem értettük egymást, még csak nem is mozogtunk azonos körökben. Ő már gyerekkorától kezdve a fejébe vette, hogy meg kell mentenie Niklaust, úgy bánt vele is, mint egy feladattal, hiába volt mellette az évszázadok alatt. Niknek volt a legnehezebb közülünk, Mikael mintha érezte volna mindig is, hogy nem az ő fia, rajta vezette le a haragját, az indulatait, ráadásul átváltozásunk után még a farkaslétet is elvették tőle. Mégis volt fogalmam arról az érzésről, én a mágia elvesztését tapasztaltam meg ugyanolyan fájdalmasan, mellettem mégsem állt soha senki. Rebekah-val egy darabig megvolt köztünk egyfajta kapocs, mert mindketten fiatalok voltunk, lemaradva a többiektől, számtalanszor hagytak minket egyedül a kunyhó falai között, mind a testvéreink, mind a szüleink. Egy idő után még őt is elveszítettem, mert Nik sokkal fontosabbá vált számára. Nem mintha felrónám neki, sosem voltam könnyű eset, de én is épp olyan sérült voltam, mint Niklaus. Emiatt mindig is irigykedtem rá, hiszen őt mindenki óvni akarta, mellette állni, én pedig megmaradtam az ellenszenves, magányos róka szerepben. Mindig is nehezteltem az egész családunkra, mert engem senki sem értett meg, aminek egy idő után én voltam az okozója. Ha senki sem törődik veled, eljutsz arra a pontra, hogy többé te sem törődsz másokkal, sőt, minden erőddel azon vagy, hogy távol tarts magad mellől mindenkit. - Az emberségedről beszélsz, de már rég nem tudod, mit jelent embernek lenni. Én megtapasztaltam nemrégiben, visszakaptam mindent, amire valaha is vágytam. Mágiát, emberséget... de ti akkor voltatok a legidegenebbek számomra. Mert ha a szemedbe nézek, nem látok mást, csak egy vámpírt, aki naivan azt hiszi, még van benne emberség, vagy jóság. Az igazság az, hogy csupán akkor cselekszel "jót", ha egy szerettedről van szó, érdekből. - sóhajtottam, de az indulat még mindig erősen érződött a szavaimból. Olyan volt, mintha egy dacos gyerekkel veszekednék, vagy egy idiótával. Elijah néha túlontúl bosszantó volt, számomra teljességgel érthetetlen. Ha valamit kiejtett a száján, szentnek számított, legalábbis ő ezt várta el mindenkitől, mintha maga a megváltó szállt volna le közénk. Nem tudtam már, mit gondoljak róla többé, főleg a tőrös kijelentése után. Elegem volt, hogy vagy ő, vagy Niklaus a főnök, s ha nem hallgatsz rájuk, rosszul jársz. Belefáradtam, hogy az ő szabályaik szerint játsszak. - Nem az zavar kifejezetten, hogy kit szeretsz jobban, vagy kivel törődsz többet. A gondolkodásoddal van problémám, bátyám. Nem ti hozzátok a szabályokat, és sem nekem, sem másnak nem kell követnie az eszményeiteket. Nem vagytok istenek, sem vezetők azért, mert elsők közt lettetek vámpírok, ezt el kéne fogadnod. - hangom ezúttal higgadtabban csengett, s kész voltam arra, hogy faképnél hagyjam, de a városról, s annak sorsáról kezdett beszélni, amit bár végighallgattam, de nem kifejezetten érdekelt. Ez csak egy város volt, fantasztikus város, ám számomra nem jelentett sokat. Ugyanolyan hely volt, mint bármelyik másik ezen a világon, nekem nem volt otthonom, én nem ragaszkodtam hozzá, s őszintén szólva az sem zavart volna, ha Elijah-val együtt dől romba. - Tényleg nem tűnik fel, mennyire nem érdekel Nik szenvedése?! Egész életemben azt hallgattam, mi a jó, vagy mi a rossz neki. Tudod, valójában te gyűlöltetted meg velem őt. Mert képtelen vagy a saját életedet élni, neki szentelsz inkább mindent. Megvan a saját problémám, nem fogom a vállamon cipelni a tiéteket is.- vetettem oda foghegyről, s egyik érzelem sem tudott igazán átjárni, olyan hirtelen váltakoztak bennem. A düh viszont örök volt, el nem múló, sőt, erősödött minden egyes hallott szónál. Már a fivérem lélegzetvételei is zavartak, olyan erősen bántották a fülem, mintha halálsikolyok töltenék el a hallójárataim. - Nem fogom megnehezíteni a dolgod. - Csak ennyit feleltem a szónoklatára, mert tényleg hidegen hagyott mindaz a béke amiről hadovált. - De azért, csak hogy tudd, én nem Hope sorsáról beszéltem ezidáig. Az ő élete, vagy Hayley-é értékes, a tiéd és Nik élete? Kevésbé. - vontam vállat, s egy csepp bűntudatot sem éreztem emiatt. - Ámbár... ha már fegyverszünetről van szó, valamit tudnod kell. Laylah életben van, és bosszúra szomjazik. - azzal hátat fordítottam neki, és elindultam a lépcső felé. Ha egy kicsit is érdekelte az én sorsom, megállított, ha nem, gyors léptekkel szedtem a fokokat, és meg sem álltam a szobámig. Csak rajta múlott, bele akar-e menni ebbe a beszélgetésbe, vagy sem, teljes mértékben rá hagytam ezt a döntést, úgyis irányításmániája volt szerencsétlennek.


705 szó ● :cukorborso:   
●●



Vissza az elejére Go down

avatar
Eredeti •• Egy vagyok a legidősebbek közül, add meg a tiszteletet
Chatkép :

Tartózkodási hely :
New Orleans
Hobbi & foglalkozás :
A város megóvása



A poszt írója Elijah Mikaelson
Elküldésének ideje Szer. Ápr. 25, 2018 3:32 pm
Ugrás egy másik oldalra

Kol & Elijah
The family is power
 


Elmémben felsejlik egy régi-régi emlék, még gyermekkorunkból, ami már akkor tökéletesen előrevetítette Kol későbbi jellemét. Az öcsém egy apró varázslata során meglehetősen elszabadult kunyhónkban a pokol, és apánk akkor nagyon szigorúan és keményen megfeddte - mire Kol válasza hasonlított ahhoz, amit most produkált. A magába szállás és megbánás helyett inkább jelképes kardot ragadott, és a képzelt ellenfélre vetette magát - akkor az sem érdekelte, hogy a józanság és ésszerűség egyetlen szikráját sem lehetett megtalálni cselekedetében. Ugyanúgy, ahogyan most sem. Egyszerűen képtelen vagyok felfogni annak lehetetlen mivoltát, hogy ifjabbik öcsém még mindig nem volt képes megtanulni, hogy a harag és a túlzott magabiztosság a legrosszabb tanácsadók soraiba tartoznak. Ha anyám ugyanúgy tükröt tartott volna elméje elé, ahogy velem is tette, Kol vajon mit látott volna benne? Egy sértett gyermeket, aki elhanyagoltsága feletti megbántottságát siratja, vagy épp egy romlott angyalt, akihez egyszerűen fel sem ér az általa elkövetett bűnök létezése?
- Nem mondhatnám, hogy örömmel, sokkal inkább megelégedéssel tölt el, hogy most sem okozol csalódást - válaszolom végül, derűs nyugalommal szemlélve kitörését. Érzékelem haragját, úgy áramlik felém, mint egy szökőár. - Ugyanakkor hagy hívjam fel rá a figyelmed, hogy soha nem volt rá precedens hosszú életem alatt, hogy elnyomtam volna magamban a még bennem élő emberséget - fűzöm végül hozzá. Lehet engem vádolni bármivel, képmutatással, önteltséggel, pontosan úgy, ahogyan ő teszi, de azzal nem, hogy a tetteim nem mindig és minden körülmények között a család javát szolgálták. Ellentétben vele, aki vakon rohant neki a világnak, és nemtörődöm módon hozta fejünkre nemegyszer a menekülés kényszerét, vagy épp a pusztulás szelét.
- Ha jól veszem ki szavaidból öcsém, azzal gyanúsítasz, hogy a szeretetem, amit testvéreim iránt érzek kizárólag Niklausra és Rebekah-ra terjesztem ki, és te kívül esel ezen körön - szögezem le. - Kérlek bocsáss meg, de ennél távolabb még sosem jártál az igazságtól. Nem téged, a tetteidet ítélem meg Kol, pontosan azért, mert veszélybe sodrod vele azt a családi egységet, amelynek a létezésében nem is hiszel - állok fel a székből. - Nézd meg ezt a várost! - mutatok előkelő mozdulattal az ajtó irányába, amin túl a mindennapi élet színfalának fellépői élik perceiket. - Olyan, mint egy dinamit, és csak egy szikra hiányzik nem csupán a robbanáshoz, hanem ahhoz is, hogy a helyén csak pernye és enyészet maradjanak. Ez a MI városunk, Kol. A jogos tulajdonunk, amit mi magunk alapítottunk, még akkor is, ha te akkoriban... - akadok el egy pillanatra -  némileg kívül maradtál az eseményeken - fogalmazom meg roppant finoman azt az időszakot, mikor Niklaus tőrének köszönhetően csaknem egy évszázadot kihagyott a történelemből. - Hayleynek már el kellett menekülnie innen Hope-al egyetemben. Niklaus a lánya nélkül tengeti a napokat egymás után, és csak idő kérdése, hogy Hope fénye nélkül visszasüllyedjen abba az áthatolhatatlan sötétségbe, amelyből egy időre a napvilágra bukott - vágom zsebre a kezem, és sétálgatni kezdek fel-alá az udvar kopott kövein, ügyet sem vetve a széttört pohárra, és a talpam alatt folydogáló whiskypatakra. - Hope a te unokahúgod is. Csakugyan hidegen hagy a sorsa? - kérdezem, de nem várok választ. - Nem a saját egómat féltem Kol, és csak bízni tudok benne, hogy elhiszed. Az örökkön-örökké fogadalma összeköt bennünket, még akkor is, ha a te érdeklődésedre vagy tiszteletedre nem tart számot. Én békét akarok, Kol. És ennek az ára egy fegyverszünet, ami azonnali hatállyal megdől abban a pillanatban, ahogy kiontod egy boszorkány, vagy farkas életét. A város a tiéd is, így hát nincs hozzá jogom, hogy elküldjelek - és a lelkiismeretem sem engedne egy ilyen súlyú, és hozzám méltatlan tettet. De senki, egyetlen uralkodó sem hiheti azt, hogy boldog királysága lehet halottakkal és vérfolyammal a trónja alatt - fordulok vele szembe, és pillantásommal fogva tartom az övét. - Ezer év alatt semmi mást nem tettem, csak feláldoztam magam a család oltárán, és mégis, mindaddig nem állhatok meg, míg nem biztosítom New Orleans békéjét. Elfáradtam Kol. Már semmi mást nem szeretnék, csak megpihenni egy hosszú, hosszú feladat után. Kérlek téged, az idősebb testvér jogán kérlek, ne nehezítsd meg a dolgomat.  
zene: amit hallgatsz | blabla: valami

Vissza az elejére Go down

avatar
Eredeti •• Egy vagyok a legidősebbek közül, add meg a tiszteletet
Chatkép :

Keresem :

my family & control
Tartózkodási hely :
new orleans
Hobbi & foglalkozás :
try to behave
Humor :
old school



A poszt írója Kol Mikaelson
Elküldésének ideje Kedd Ápr. 24, 2018 2:48 pm
Ugrás egy másik oldalra




Elijah & Kol



Csak egy apró fintor, ennyi ült ki arcomra, ahogy Elijah szavai tompán eljutottak a tudatomig. Az éhség újfent felébredt bennem, vadállatként marcangolta, tépte az idegeimet, miközben minden egyes háttérzajt - kocsikerekek jellegzetes hangja, ahogy az aszfalttal érintkezik, messzi párbeszédek visszhangja, jazz, az átkozott jazz -  úgy hallottam, mintha víz alatt lenne a fejem. A látásom enyhén elhomályosult, mindent vörösben láttam, aztán ezen érzések kavalkádja minden egyes velejárójával együtt olyan hirtelen szűnt meg, mintha soha nem is létezett volna. Míg eddig valahová a távolba meredtem, ezúttal ráemeltem a pillantásom a bátyámra, aki talán a leginkább hasonlított rám külsőleg - most mégis idegennek tűnt. - Nagyon sajnálom, hogy én nem tudom úgy kizárni az érzéseim, ahogy te! - vetettem oda foghegyről, és már épp taglalni kezdtem volna, hogy Niklaus sokkal jobb ebben, mint én, mintegy gunyorosan, de nem tettem. Fölösleges volt ugyanazt a nótátfújni állandóan, mindnyájan tudtuk, hogy Elijah és Klaus álltak a legközelebb egymáshoz a családból, és ezen senki, semmi nem változtathatott.
Nem tudom, mit várt tőlem. Megjártam a purgatóriumnak nevezett poklot,  a halálból tértem vissza egy idegen testbe, amit később sokkalta inkább magaménak éreztem, mint a sajátom, majd mint egy gyerek kezéből kiszakított játék, úgy illant el az egész. Nem akartam én sajnáltatni magam, vagy másokra ráerőltetni, hogy nekem mennyivel rosszabb az élet, de valamelyest így volt, s Elijah szavai egyszerre voltak bántóak, és roppant, roppant dühítőek. - Megértelek, fivérem. Te is átélted, milyen, mikor egy átkozott tőrrel a mellkasodban fekszel egy dobozban, valóban. De a halál? Te ahhoz hasonlítod a jó öreg kaszást? Nem tudsz te semmit, de akár hiszed, akár nem, nem vetlek meg érte. Senkinek sem kívánom a halált, még egy olyan beképzelt, öntelt, és álszent alaknak sem, mint te. - mosoly ült az arcomon, pimasz, ám még mindig gyenge ahhoz, hogy jókedvet sugározzon. A hangulatingadozásaim ki tudtak volna kergetni a világból, ha az lehetséges. Senki nem tudta elképzelni, mi zajlik a fejemben, vagy éppen mit érzek, mert olykor én magam sem voltam ezzel tisztában. Egy hullámvasútban ültem hónapok óta, ami hol lefelé, hol felfelé száguldott, miközben tömérdek kanyaron vágta át magát. A Davinás megjegyzését már szóra sem méltattam. Kedveltem a kis boszorkányt, talán mélyebb barátság fűzött hozzá, mint azt bárki is gondolná, de hatással... énrám? Némileg tényleg tudott rám hatni, de egy faji háborúban igencsak képtelenségnek tűnt, hogy egy tinédzser lányka megváltoztatja a nézeteim. Vagy a temperamentumom, ami az utóbbi időben az eget verte.
Igyekeztem úrrá lenni magamon, mély lélegzetekkel lenyugtatni magam, hogy még véletlenül se essek a torkának egyetlen rossz szó után, de mindez szertefoszlott, ahogy befejezte a mondandóját. Előrébb léptem, egészen az asztalig, rögtön azután, hogy poharam, és a benne lévő utolsó két korty a földön landolt, egy éles csörömpölés kíséretében. Az asztalra támaszkodtam mindkét kezemmel, arcom újfent egy démonéra hasonlított, és bátyámra vicsorogva próbáltam nem áthidalni a kettőnk közt lévő távolságot, amit jelenleg csak az asztal biztosított. - Maradjak a városban, de csak abban az esetben, ha az és úgy történik, ahogy te akarod, különben újra egy koporsóban találom magam?! - förmedtem rá, és hátat fordítottam neki , hogy fel-alá kezdjek járkálni, mint egy eszelős, időnként a hajamba túrva. -  Ez nem egy család. Az örökkön-örökké egy olyan ígéret, ami csak addig tart, míg Nik egója és a tiéd nem sérül. Amint kicsúszik az irányítás a kezetekből, rögtön drasztikus módszerekhez folyamodtok. Bex sem véletlenül akar mindig hátat fordítani nektek, és önálló életet élni, ebbe belegondoltatok már? Nem csak Nik, te is felelős vagy érte, sőt, te Niklausnál is rosszabb vagy. Ő indulatból teszi, félelemből, hogy elveszíti azon kevés emberek egyikét, akik szeretik őt. Te? Előre eltervezed, hogy tőrt döfsz a szívembe, ha veszélyt jelentek a kis tervedre. Mintha egy elcseszett projekt lennék, egy hibás műszaki tárgy, nem a fivéred.. - nagyot sóhajtottam, és megálltam a mozgásban, megálltam vele szemben, az asztal túloldalán, de tekintetem hamar, lemondóan az üvegszilánkokra tévedt. Fáradt voltam, rettenetesen kimerült.


640 szó ● :cukorborso:   
●●



Vissza az elejére Go down

avatar
Eredeti •• Egy vagyok a legidősebbek közül, add meg a tiszteletet
Chatkép :

Tartózkodási hely :
New Orleans
Hobbi & foglalkozás :
A város megóvása



A poszt írója Elijah Mikaelson
Elküldésének ideje Pént. Ápr. 20, 2018 2:51 pm
Ugrás egy másik oldalra

Kol & Elijah
The family is power
 


Amióta csak elértem azon életkort, hogy már felfogtam mások cselekedeteit, és voltak emlékeim is ezekről, félelemmel vegyes csodálattal bámultam apámat - bár néha a neheztelés felülírta bennem az apa iránti feltétlen megkövetelt tiszteletet és szeretetet. El sem tudtam képzelni, miféle démon tombolhat a lelkében, mi viheti rá olyan tettekre, amelyekkel kiváltotta belőlünk, hogy vigyázzba meredjünk a puszta szemvillanására is. Én is sokszor megízleltem általa a terror mindenféle vállfaját, de ez mind eltörpült ahhoz képest, amit Niklausnak és Kol-nak kellett kiállnia. Nem tudom, apámnak volt-e a kezdet kezdetén fogalma róla, hogy Niklaus képében egy másik férfi gyermekét neveli, de öcsém sosem tudott közel férkőzni a lelkéhez - igazából mindig is olyan volt a viszonyuk, mint a legzordabb tél fagyos hidege. A mágiát atyám szintén nem becsülte sokra, valószínűleg ez is közrejátszhatott abban, hogy Kol vonzódását a varázslat iránt is értetlen haraggal szemlélte. Ezt a véleményét talán csak az az éjjel változtatta meg, mikor anyám bűbájának, és apám kardjának köszönhetően keltünk új életre mindannyian. Bárhogy is, a lelki sebek, amelyeket testvéreim szereztek gyermek- és kamaszkoruk táján, míg férfivá nem értek, láthatóan örök és letörölhetetlen nyomot hagytak a lelkükön. A harag, a megemésztetlen gyűlölet ott bújkál minden mozdulatukban és megnyilvánulásukban - csak épp nem a megfelelő személy ellen irányul.
Figyelem, ahogy Kol szemeiben felparázslik a mérhetetlen indulat, majd közelebb lép, és ahogy felém sziszeg, hangja úgy csattan, mint az ostor valamikor réges-régen Niklaus hátán.
- A szubjektivitás meglepően emberi jellemvonásának most sem vagy híján, öcsém - válaszolom végül, kitörésének végén. Nem vagyok dühös, megfélemlíteni sem tud, sokkal inkább valamiféle mély lemondással nézek a szemeibe. Ezer évembe került Niklausból előcsalogatni az embersége halvány szikráját és maradékát, ám ahelyett, hogy végre karba font kezekkel megpihenhetnék, kezdhetem a munkát elölről, ezúttal Kol pszichéjét ápolgatva. Életemben most először viseltetem valamiféle megértéssel apám iránt: csakugyan nem lehetett könnyű irányítani egy családot, amelynek tagjai ilyen mértékű temperamentum által vannak fűtve.
- A roppant önsajnálatod közepén hajlamos vagy megfeledkezni arról, hogy a szabadság Niklaus mellett, ahogyan te hívod, sokszor torkollt hosszabb-rövidebb kényszerpihenőkbe, egy tőrrel a mellkasomban. Évtizedeket hagytam ki a világ történelméből, Kol. Nincs jogod a fejemre olvasni, hogy jómagam ne ismertem meg volna a halál halvány árnyalatát. Ugyanakkor elismerem, hogy az élményeim messze nem olyan mélyek, mint a tieid - teszem hozzá. - Ami az ifjú Davina Claire-t illeti, bízom benne, hogy minden ágálásod ellenére képes lesz hatni rád. Ellenkező esetben kénytelen lennék kifejteni mély csalódásomat azt illetően, hogy olyasvalakinek nyújtja a barátságát, aki nem biztos, hogy megérdemli azt - ülök le kényelmesen az asztalhoz, és megvárom csendes türelemmel, míg arca visszanyeri emberi vonásait. - Nem szeretném, hogy elhagyd a várost. Nyilván nem kell cizellálnom, sem felhívnom rá a figyelmedet, hogy meglehetősen sokan vagyunk New Orleansban, akiknek ittlétünk a kelleténél jobban bántja a szemét, vagy az egóját. Ha elmenekülnél, nem csak te lennél gyenge. A családunk hatalmát is aláásnád vele. Számunkra mindennél nagyobb igazságot rejt a mondás, miszerint az egységben az erő, öcsém. Az örökkön-örökké köteléke rád is érvényes. Mikaelson vér folyik az ereidben. Egyébként is, elég volt a századokon át tartó menekülésből. Ez a város az otthonunk. Hazatértünk. Ennek jogosságát senki nem veheti el tőlünk. Ennél fogva nyomatékosan kérlek, hogy tartsd féken az indulataidat. Nem szeretnék drasztikusabb eszközökhöz folyamodni, és kölcsönkérni Niklaus tőreit - de ha okot adsz rá, ezúttal én magam teszek róla, hogy ne törhesd meg a város egyébként is illékony békéjét.
zene: amit hallgatsz | blabla: valami

Vissza az elejére Go down

avatar
Eredeti •• Egy vagyok a legidősebbek közül, add meg a tiszteletet
Chatkép :

Keresem :

my family & control
Tartózkodási hely :
new orleans
Hobbi & foglalkozás :
try to behave
Humor :
old school



A poszt írója Kol Mikaelson
Elküldésének ideje Csüt. Ápr. 19, 2018 4:25 pm
Ugrás egy másik oldalra




Elijah & Kol



Valahogy mindig kilógtam a sorból. Ebben igencsak hasonlítottam Finnre, bár én némileg jobban kezeltem a vámpírlétet, mint ő. Nem voltam rosszul attól, amivé váltam, bár örökké kísérteni fog, mit veszítettem, s bármit megadnék azért, hogy újra birtokoljam a mágiát, a vámpírlétnek is megvolt a maga előnye. A gyorsaság, az erő, az elme feletti uralom.
Elijah szavaira egyszerűen csak vállat vontam, nem kommentáltam, ehhez nem tudtam volna mit hozzászólni. Én veszítettem a legtöbbet, de azon az estén, mikor apánk kardot döfött a szívünkbe, mindannyian elveszítettünk valami fontosat. Az emberségünk odalett, a szabad akaratunkkal együtt, s erről csak és kizárólag a szüleink tehettek. Emlékszem a dühre, a mindent felemésztő haragra, amit akkor éreztem először úgy istenigazán, mikor másnap magamhoz tértem. Átkoztam mindent, mindenkit, de leginkább Esthert gyűlöltem. Megtartotta saját magának az erejét, nem esett át az átváltozáson velünk együtt, s ezzel elárult engem, megfosztva a saját mágiámtól. Ha Klaus nem végez vele azon a végzetes napon, talán én tettem volna meg.
Próbáltam visszafogni magam, megtanulni elfojtani a vérszomjat, kizárólag a város szabályai miatt, de tényleg nem volt egyszerű. Akárhányszor megpróbáltam tasakos vérrel csillapítani az indulataim, vagy az éhséget, ami állandó jelleggel kínzott - mintha tüzes piszkavasat tuszkoltak volna le a torkomon -, csak még többre vágytam. Ahogy Elijah elhallgatott, mindkét kezem ökölbe szorult, s tettem előre néhány lépést, hogy közelebb kerüljek hozzá. Nagyon szerettem volna rátámadni, s nem sokon múlt, hogy a helyiség másik végébe hajítsam, vagy egyszerűen a nyakába mélyesszem a fogaim, mintha egy halandó lénnyel volna dolgom. - Ne beszélj olyanról, amiről fogalmad sincs. Az életed nagy részét szabadon töltötted, Klaus mellett, a halál szele pedig legfeljebb éppen csak meglegyintett. Egyikőtök sem tudja, min mentem keresztül. A túlvilágon voltam, Elijah! - feleltem összeszorított fogakkal, és éreztem, ahogy az arcom hirtelen elváltozik. -  Meghaltam, majd visszatérve megkaptam mindazt, amire csak vágytam. Halandó életet, varázserőt. Nem tudja egyikőtök sem, milyen pokoli volt újra elveszíteni mindezt! - nem kiabáltam, szavaim suttogásként jutottak el fivérem fülébe, ő mégis épp elég tisztán hallotta azokat. Ez a vámpírlét egyik előnye volt, no de... mennyi mindent kellett elveszítenünk ahhoz, hogy élvezzük eme előnyöket? Dühös fújtatás után hátat fordítottam neki, ahogy az előbb ő is tette, de ahelyett, hogy a nyavalyás M betűt bámultam volna meredten, családnevünk kezdőbetűjét, helyette lehunytam a szemeimet, s igyekeztem lehiggadni. Csak azután fordultam vissza, mikor már arcom újra emberi formát öltött, és a légzésem is némileg lecsillapodott. - Tényleg azt gondolod, hogy Davina, vagy bárki más képes megváltoztatni? - gúnyosan felnevettem, és bár ez kissé nyugodtabb formája volt a tiltakozásnak, mint a korábbi kirohanásom, mégis élettel telibbnek éreztem magam végre. És dühösnek, borzasztóan dühösnek. - Nézd, Elijah! - sóhajtottam, és egyik kezemet magam elé emeltem. - Megpróbálok nem keresztbe tenni neked, és  a terveidnek, de ez jelen állás szerint nem lesz egyszerű. Ha arról van szó, inkább elhagyom a várost. - ajánlottam fel, bár erre egyelőre nem sok esélyt láttam Laylah miatt. Addig nem mehettem el, amíg ő itt tartózkodott. Rá akartam térni erre a témára is, ám még nem éreztem magam késznek ahhoz, hogy a múltról beszéljek, és a nagyon zűrös tegnap estéről.


511 szó ● :cukorborso:   
●●



Vissza az elejére Go down

avatar
Eredeti •• Egy vagyok a legidősebbek közül, add meg a tiszteletet
Chatkép :

Tartózkodási hely :
New Orleans
Hobbi & foglalkozás :
A város megóvása



A poszt írója Elijah Mikaelson
Elküldésének ideje Pént. Ápr. 13, 2018 3:01 pm
Ugrás egy másik oldalra

Kol & Elijah
The family is power
 


Ezer év, na meg még néhány. Ennyi ideje létezem a földön, kitéve a fiatalság és romolhatatlanság állapotának, és ezen időszak alatt szinte semmi mást nem csináltam, mint igyekeztem közösséget formálni azon emberekből, akikkel a sors kiszámíthatatlansága egy vérvonalba tartozóvá emelt engem. Mindig én voltam a kőszikla, amin a vár nyugodott, az erő, és a kitartás. Biztosnak tűnő határozottsággal irányítottam a testvéreimet, és tartottam kézben a gyeplőt, talán ennek is köszönhető, hogy a jutalmam nem volt más, mint egy tőr a szívembe, és egy száz éves, fekete és áthatolhatatlan mélységű álom. Egyik öcsém sem tolerálta túl jól, vagy éppen túl sokáig a szabályok kötöttségeit, és a józan ész szavát. Niklaus számára találtam egy halvány mentséget a lelkem mélyén: kevesen dolgozták volna fel ép pszichével azt a terrort, amelynek apánk kitette őt, egészen kisfiú korától az átváltozása napjáig. Kol-t illetően viszont erősen ingadoztam a megértés, és megbotránkozás között - ő néha úgy viselkedett, mint egy csínytevő gyerek, aki tudja, hogy a tilosban jár, de az e felett érzett öröme kárpótolja ezért. Persze én sem vagyok híján bizonyos jellembeli hibáknak, és nekem is vannak gyengeségeim: konkrétan az, hogy ezer évnyi ámokfutás ellenére is képes vagyok mindkét öcsémben meglátni azt a halvány szikrát, ami képes újra és újra eltölteni engem reménnyel. Hívhatjuk ezt talán nemes gyengeségnek, vagy akár botorságnak is, nem számít - mit sem változtat a tényeken.
- Néha hajlamos vagyok elfeledkezni róla, hogy az átváltozásod napján te jóval nagyobb veszteséget szenvedtél nálunk - válaszolom végül Kol-nak. Mi mind veszítettünk valamit: a békés öregség, és halál lehetőségét, ezzel együtt a becsületet és ártatlanságot is. Emberekből szörnyekké váltunk - a lelkünk volt az ára. Kol-tól viszont jóval többet vettek el, mint az emberi lét: az anyánktól örökölt varázsereje is semmivé lett azon az éjszakán, mikor meghaltunk, hogy új életre keljünk. Ahogyan Niklaus a szépség és művészet iránti fogékonysággal az ereiben született, úgy Kol-nak a boszorkányság jutott osztályrészül, és emlékszem, már alig tíz éves korában a kisujjából rázott ki néhány varázslatot. Számára elveszteni ezt az erőt olyan lehetett, mint mikor a gyerektől elveszik a rég áhított, kedves játékát. Talán az efeletti frusztráltság lehet a magyarázat arra, hogy öcsém az elmúlt századok alatt egyszerre viselkedett ki- és beszámíthatatlanul.
- Kol, ha az én boldogságomat annyira szíveden viseled, akkor kérlek, az elkövetkezendő időszakban próbálj meg úgy viselkedni, mint aki már kinőtt a kamaszos dühkitörésekből - sétálok el a falig, hogy szemügyre veszem a kőből faragott Mikaelson címert. Sajnálatosan van egy olyan érzésem, hogy ha ennek a faragványnak beszélnék jobban megszívlelné a szavaimat, mint ahogy az öcsém fogja tenni.
- Egyébiránt, ha már Davina szóba került - folytatom a mondókámat, de még mindig a címer cirádáit figyelem úgy, mintha még sosem láttam volna ezelőtt, így nemes egyszerűséggel hátat fordítok Kol-nak: csak a hangomat hallja, de nem látja az arcomat - a vele kötött barátságod remekül vág a tervemhez. Talán az ő kedvéért képes leszel magadra ölteni egy kulturált viselkedésformát - fordulok végül sarkon, belenézve az öcsém szemeibe - egyszerre árad belőlük gúny, és kíváncsiság.
- Mint ahogy te is tudod, jó ideje dolgozom már azon, hogy fegyverszünet lépjen életbe a városban. Ennél fogva szeretném meghívni az otthonunkba a boszorkányok és vérfarkasok vezetőit, és legfontosabb embereiket. Nyilván nem kell cizellálnom, hogy nem irántunk érzett bizalommal felvértezve jönnek majd el ide, így hát jelentősen elősegítené az ügy előmenetelét, ha nem torkollna mészárlásba, vagy éppen durva sértegetésekbe a fogadásuk - szögezem le. Azzal tisztában vagyok, hogy Niklaus - Hope hazahozatala érdekében - uralkodni fog a nem éppen toleráns természetén, Kol-t illetően azonban erőteljes kétségeim vannak. Ő mostanában úgy viselkedik, mint egy időzített bomba, amelynek senki nem látja a számlálóját - ennélfogva senki nem tudja, mikor jut el a robbanás pillanatáig.  

zene: amit hallgatsz | blabla: valami


Vissza az elejére Go down

avatar
Eredeti •• Egy vagyok a legidősebbek közül, add meg a tiszteletet
Chatkép :

Keresem :

my family & control
Tartózkodási hely :
new orleans
Hobbi & foglalkozás :
try to behave
Humor :
old school



A poszt írója Kol Mikaelson
Elküldésének ideje Szer. Ápr. 11, 2018 4:49 pm
Ugrás egy másik oldalra




Elijah & Kol



Sokan - beleértve a családomat is - a mai napig úgy gondolják, direkt bosszantok másokat, pedig a hosszú évszázadok alatt ez már alap viselkedésformává nőtte ki magát. Nem, egyáltalán nem figyelek oda a szavaimra, maguktól jönnek, a gúnyos, pimasz hangsúly pedig túlontúl hozzám nőtt ahhoz, hogy csak úgy elhagyjam. Mert ez épp úgy velem járó dolog volt, mint Elijah-val az öltönye, vagy Klaussal a tőrök. Abban a pillanatban sem észleltem szavaim élét, ahogy megszólítottam a "nemes" bátyámat. Az ő szavaira viszont csak vágtam egy grimaszt, felvontam a szemöldököm, és széttárt karral néztem az ismerős, barna szemekbe, miközben arcomra egy alig észrevehető mosoly kúszott. Kétség sem fér hozzá, a gyászos hangulat valahogy mindig idegesített, de jelen állás szerint én sem voltam különb a borús dallamoknál. Elég volt csak az arcomra néznie bárkinek, az illető hanyatt-homlok menekült volna előlem, s a belőlem áradó negatív energia elől. Elijah holmi varázslóként emelte el az üveget az aranyló folyadékkal az asztalról, s meglepő módon még két, pókháló mentes poharat is talált. Azért póló ujjával megtöröltem a pohár száját, mielőtt sajátomhoz emeltem volna, hogy érezzem azt a kellemesen perzselő érzést, ahogy az ital a gyomrom irányába csúszik. Nagyon rám fért a whisky, jobban, mint azt a fivérem el tudta volna képzelni, de egyelőre nem adtam hangot az érzéseimnek, vagy zavaros gondolataimnak. - Valóban, bátyám? Szerintem én egy valamiben mindig is tehetségesebb voltam, mint ti ketten együttvéve. - vontam fel ismételten a szemöldököm, midőn tekintetem megállapodott az előbb még használatban lévő zongorán. Talán nem értettem a muzsikához, a faragáshoz, vagy a festéshez, de volt valami másom. Nos, tényleg csak volt. Nem volt már többé. - Értettem a mágiához, amit titeket mindig is hidegen hagyott. Pedig hasznos időtöltés, és egyfajta művészet is. Még mindig értek hozzá, de ugye Finnek köszönhetően elpusztult a boszorkány testem. - jelentettem ki szárazon, de kicsit sem dühösen, fásult voltam ahhoz, hogy Finn, vagy bármelyik másik testvérem miatt bosszankodjak. Az újabb betűk,amik elég lassan álltak össze számomra szavakká, azonban kicsit dühítettek, mert ahogy említette, "magánélet", s "nem tiszte felróni nekem". Újabb pofavágás követte Elijah elcsendesülését, s ha a tegnapi találkozó nem zavarja meg úgy az elmémet, talán hevesebben reagálok. Az élet, s az indulatok mintha tegnap este kivesztek volna belőlem, mióta azok az... emlékek a fejembe kerültek. Már ha csakugyan emlékek voltak, nem valami olcsó trükk. - Csak érdekel a boldogságod. Ezt sem róhatod fel nekem. - feleltem könnyedén, de a mosolyomat nem tudtam leplezni, ami igencsak árulkodó volt. - Davinának pedig nem sok köze van a magánéletemhez, ő csak egy jó barát, még ha ezt nehéz is elképzelni.  - szerelem nem fűzött a kis boszorkához, baráti viszony annál inkább, de nem vártam, hogy ezt a bátyám megérti majd. Végtére is, ahogy említettem, őt sosem érdekelte a mágia, így nem szenvedett amiatt sem ezer évvel ezelőtt, hogy a vámpírlét elvette tőle az egyetlen dolgot, amit szeretett csinálni. Sem ő, sem a többi testvérem nem értheti meg, milyen ezek után boszorkányok közelébe tartózkodni, akik még hozzáférnek az ajándékukhoz, s akiknek talán nyújthatok némi segítséget a szakértelmemmel. - Részemről rendben van, Elijah. Engem meggyőztél, bár nem tudom, hogy jelen állapotomban segítségedre lehetek-e. Megvannak a... magam problémái, amik némileg talán rátok is hatással lehetnek a későbbiek folyamán. - Utaltam itt sejtelmesen Laylah-ra, akinek a létezését előbb-utóbb meg kellett osztanom velük, mielőtt még valami kárt okozna a családunkban, vagy a városunkban. Különösen így, hogy Elijah újra régi pompájában akarja látni a házat. - Nikhez viszont sok sikert. - biccentettem azzal a vigyorral a képemen, ami általában a halálba idegesített másokat, de most még ez sem volt az igazi.


589 szó ● :cukorborso:   
●●



Vissza az elejére Go down

avatar
Eredeti •• Egy vagyok a legidősebbek közül, add meg a tiszteletet
Chatkép :

Tartózkodási hely :
New Orleans
Hobbi & foglalkozás :
A város megóvása



A poszt írója Elijah Mikaelson
Elküldésének ideje Vas. Ápr. 08, 2018 10:28 am
Ugrás egy másik oldalra

Kol & Elijah
The family is power
 


Ezer év történései és viszontagságai kellőképp megedzették az idegrendszeremet ahhoz, hogy Kol gúnyos szavait félig-meddig képes legyek ignorálni. Különös belegondolni, hogy mindannak ellenére, hogy Niklaus mindig is olyan volt, mint egy időzített héliumbomba, amely felrobbanása esetén akár egész Amerikát letarolhatá, lélekben mégis közelebb áll hozzám Kol-nál. Talán a neveltetésünk számlájára írható ez a végeredmény: gyermekként a viszonylag nagy korkülönbség tett róla, hogy ne kerüljünk közel egymáshoz - míg én már szinte férfinak számítottam, és ehhez mért feladatok vártak rám, ő még csak kisfiú volt, aki arra ítéltetett, hogy javarészt anyánk szoknyája mellett ücsörögjön. Ő nem tudta, mivel töltöm napjaimat, és viszont - ezt a széles szakadékot századok alatt sem voltunk képesek átugrani, hogy közeledhessünk egymás felé.
- Úgy hiszem, mindenkinek más és más oka nyílik arra, hogy az öngyilkosság ezen módját válassza, öcsém - válaszolom végül, majd felkelek a székből, ami ismét síró nyekergéssel veszi tudomásul, hogy immár nem terhelem súlyommal, aztán elsétálok az asztalig, és lám, még ezen korban is léteznek csodák: a koszos, eső áztatta, levelekkel telehordott tányérok és poharak közt találok egy bontatlan üveg italt. A whiskey zamata már akkor megcsap, mikor felnyitom a butéliát, majd kikeresem a két legkevésbé koszfoltos poharat, hogy bőséggel csorgassak beléjük az aranyló italból, és az egyik poharat Kol felé csúsztatom. - Mindig is tudatában voltam, hogy a családunk tagjai egytől-egyig különös tehetséget mondhatnak magukénak. Niklaus tehetséges festő, jómagam - kérlek nézd el nekem - de legalább ennyire tehetséges zenésznek bátorkodom nevezni magamat. Te pedig csodálatos pszichiáter lennél, vagy épp előadásokat tarthatnál "hogyan lehet tönkretenni mentálisan egészséges családtagok teljes idegrendszerét" címmel - jegyzem meg, nem gúnyosan, csak tántoríthatatlan tárgyilagossággal. - Meglep, hogy itt látlak, Kol. Ahogy a városi híreket hallottam, meglehetősen sokat múlatod mostanában az ifjú Davinával az idődet. Nem tisztem felróni neked ezt, respektálom a magánélet szentségét. Ennek okán viszont ha megbocsátod, nem válaszolok a meglehetősen indiszkrét kérdésedre - mosolygom el magam, bár nem kárhoztatom őt. Inkább keresse a boldogság halvány árnyékát nők karjában, mint a város lakóinak legyilkolásában. Kol heves vérmérséklete már a múltban is nem egy alkalommal sodort veszélybe valamennyiünket - sokszor csak a csodán múlt a menekülésünk.
- Amikor feladtam Algírban a másik otthonomat, nem vártam, hogy a hajdani pompa helyén egy romhalmazt találok majd - hordozom végig pillantásomat az udvaron - vigasztalan a kép. - Hogyan várhatnánk el a családunk felé irányuló tiszteletet ilyen körülmények között? - kérdezem. - Úgy hiszem itt az ideje, hogy ismét felvirágoztassuk a Mikaelson házat. Épp itt az ideje egy új korszak kezdetének lerakni az alapjait. Vannak ezzel kapcsolatban ötleteim, de gyanítom, a legnehezebb része az lesz, hogy józan ésszel képes legyek hatni rád, és Niklausra - mondom, mintegy mellékes megjegyzésként. Azt már megtapasztaltam, hogy egyik öcsém tekintetében sem célravezető megoldás ajtóstól rontani a házba.  


zene: amit hallgatsz | blabla: valami


Vissza az elejére Go down
Vissza az elejére Go down

avatar
Eredeti •• Egy vagyok a legidősebbek közül, add meg a tiszteletet
Chatkép :

Keresem :

my family & control
Tartózkodási hely :
new orleans
Hobbi & foglalkozás :
try to behave
Humor :
old school



A poszt írója Kol Mikaelson
Elküldésének ideje Szomb. Ápr. 07, 2018 4:38 pm
Ugrás egy másik oldalra




Elijah & Kol



A szobám ajtaja, ahogy az elmúlt három napban, most is zárva volt. Kulccsal, hogy senki se jöhessen be ide anélkül, hogy nagyobb zajt csapna. Mikor elmentem a városból, időre volt szükségem, térre, magányra, kikapcsolódásra, s mikor visszatértem, kicsit talán nyugodtabb is voltam a megszokottnál. Az a bizonyos üzenet, és a találkozó viszont egyáltalán nem segített a helyzetemen, egy holdkóros lettem tőle, aki kifelé bámul az erkélyen üveges tekintettel, mozdulatlanul.Csupán néha-néha apró sóhajok hagyták el a számat, de az elmémet béklyók fogták le, szorosan, amikből nem tudtam szabadulni, azok az emlékek az agyamba égtek. Órák hosszat meredtem kifelé, odakint nem volt mozgás, csak az utcán elhaladó emberek léptei, lényegtelen beszéde szivárgott fel a lágy jazzel együtt az emeletre. A ház teljesen kihalt volt, ami egyébként nem is tűnt fel, lényegtelen volt, ha tele lett volna emberekkel, talán azt sem veszem észre. Nem számított ki van, avagy nincs itt, csupán akkor tértem magamhoz, mikor két cipő ütődött folytonosan a köveknek, s nemsokkal később zene visszhangzott az épület falai között. Lassú léptekkel, ráérősen bújtam elő menedékemből, a lépcső tetején megállva hallgattam egy ideig bátyám zongorajátékát, ám ő mikor észrevett engem - leemelte ujjait a billentyűkről, majd lezárta azokat -, lassan lesétáltam hozzá. - Azt hittem, már sosem fejezed be ezeket a mélabús dallamokat, amitől az ember fiának eret vágni támad kedve. - mellőztem a szavait, mintha ki sem ejtette volna őket a száján, de a mondatom végén egy pimasz mosoly ült ki az arcomra, még ha halvány, és hamis is. Azért a mondandója eljutott a fülemig, s akaratlanul is körbenéztem a tágas helyiségben, ami tényleg inkább hasonlított kísértet lakta házra, mint egy otthonra. Amíg ő nem hívta fel rá a figyelmem, fel sem tűnt, micsoda állapotok uralkodnak itt, milyen kihalt, mocskos, poros a ház, amit egykor élet töltött be... és vérontás. Vágtam egy érdektelen grimaszt, és visszatévedt a tekintetem a fivéremre. - Hogy milyen igazad van, Elijah! - mímeltem meglepettséget, de hangom színtelen volt, árulkodó. - Mindenben. Valóban tükrözi a lelkivilágom ez a látkép. Hát a tiédet nem? Vagy vajmi csoda folytán a derűs gondolatokat felváltotta valami kellemesebb? Mondjuk... hm, mi is az a szó, amit keresek? - úgy tettem, mint aki gondolkodik, kezeimmel gesztikulálva mellé, mintha csakugyan nem találnám azt a bizonyos szót. - Áh, igen, boldogság. Szóval, ráakadtál erre a boldogságra? - kicsit sem lephette meg a viselkedésem, de a vehemens, élénk, vagy dühtől izzó szavakat felváltotta a lehangoltság, a halk mondatok, a fénytelen pillantás. Mintha egy részem kihalt volna belőlem.


410 szó ● :cukorborso:  
●●



Vissza az elejére Go down

avatar
Eredeti •• Egy vagyok a legidősebbek közül, add meg a tiszteletet
Chatkép :

Tartózkodási hely :
New Orleans
Hobbi & foglalkozás :
A város megóvása



A poszt írója Elijah Mikaelson
Elküldésének ideje Szomb. Ápr. 07, 2018 3:19 pm
Ugrás egy másik oldalra

Kol & Elijah
The family is power
 


Nagy levegőt veszek, és lefújom a port a régi, kosz ette asztalról, amely elfoglalja az udvar közepét, mint valami bizarr, vagy tragikus véget ért vacsora jobb napokat is látott emlék. Az egykoron fehér abrosz aszfaltszürkére változott, kicsorbult tányérok, törött poharak hirdetik a régi élet nyomait és megszűntét. Minden léptem halkan dobban a köveken, mintha a hetek alatt felgyűlt kosz és avarréteg, amit a szél sodort be a bejárati ajtón, lefogná cipőm kopogásának neszét. Olyan a régi Mikaelson ház, mint egy elhagyatott elvarázsolt kastély egy régi vidám parkban. Csak a néma csend, a természeti elemek rombolása, és az enyészet hatalmának eredménye látszik mindenfelé. Igazából nem is tudom, mikor jártunk erre utoljára. Mintha egy másik ezer évbe veszne az az időszak, mikor élet töltötte meg a falak által határolt birtokot. Rebekah az elmúlt időszakban keveset volt a városban, és mintha csak Harley Hope-el egyetemben Niklaus lényét is elvitte volna a városból, keveset látom az idősebbik öcsémet is. Kol pedig amúgy sem volt túlságosan nagy rajongója az épületnek: sokkal inkább a boszorkányok ifjú vezetőjével múlatta idejét a város azon részén, amely modernebbnek és élettel telibbnek bizonyul a háznál.
Az erkélysor alatt végigfutó folyosón megtorpanok, majd zsebkendőmet előhúzva zakóm zsebéből, simogató, finom mozdulatokkal letörlöm a régi pianínó tetejét, amit bemocskolt a porral kevert eső, majd zajosan egy széket húzok a hangszer mellé: a négy láb csikorgása a padlón olyan, mint egy régi siratódal, vagy mintha egyenesen a ház szelleme sikítaná ki magából a haragot, a félelmet, és a csalódottságot. Felhajtom a billentyűzet tetejét, és ujjaim gondolkodás nélkül, szinte maguktól futnak végig a tasztatúrán fel-alá, dallamok nélkül. Ha emlékeim nem csalnak utolsó játékom a hangszeren arra az időszakra tehető, mikor néhány évvel ezelőtt, mintegy ellentmondva önmagam személyiségének, beültem egy jazz-bár zongorája mögé, hogy néhány dal erejéig kisegítsem a zenekart. Akkor egy vehemens boogie-boogie ütemének rendeltem alá magam, most viszont csak egy adagio jöhet szóba: lassan játszom egy temetési éneket, darabosan, mintha csak magamat, és ujjaimat is emlékeztetnem kellene a futamokra és dallamra. A szél ismét feltámad, megcibálja tincseimet, körtáncra készteti az udvaron fekvő elszáradt leveleket, és a halk susogás úgy egészíti ki a gyászos muzsikát, mintha egy holt lelkekből álló kórus adna koncertet vagy díszkíséretet. Aztán az kezem, mintha csak erőre kapna, gyorsabb futamra vált, mintha ezzel akarnék üzenni a kihaltságnak, hogy felveszem ellene a harcot - és egyébiránt is élvezem a muzsikát. Ami Niklausnak a festészet, számomra az a zene: az önkifejezés legcsodásabb eszköze.
Léptek hangzanak fel a hátam mögött, még az általam játszott opus ütemjén is áthallom, így hát befejezem a dallamtöredéket, és mikor ismét csak a szél susogását hallani az udvaron, anélkül szólalok meg, hogy hátrafordulnék, hirtelen jött társaságágom irányába.
- Örömmel tölt el Kol, hogy a jelek szerint nem csupán én kísértek ezen falak között - zárom le a billentyűzet tetejét egy kimért, óvatos mozdulattal, majd lassan megfordulok a széken. - Nem várom el tőled öcsém, hogy olyan alantas munkára add a fejed, mint az önkezeddel végzett takarítás, de intézkedhettél volna, hogy ne úgy fessen a ház, mint egy horrorfilm díszlete - nézek bele aztán a szólított szemeibe. - Amennyiben a ház jelenlegi állapota lelked sivárságát szimbolizálná, akkor bocsáss meg, ha megsértem az érzéseidet - mosolygom el magam halványan, és figyelem Kol arcvonásait. Mintha mit sem változott volna azóta, hogy kilépett a gyermekkorból: ugyanaz a kaján, mindig csínyre kész csillogás ül a szemeiben, és alig leplezett gúny a vonásain. Ma már csak az eszköztára vált jóval sokrétűbbé, amellyel családunk tagjainak idegrendszerét képes a töréspontig feszíteni.

zene: amit hallgatsz | blabla: valami


Vissza az elejére Go down
Vissza az elejére Go down

avatar
Vérfarkas •• a legragyogóbb éjszaka egyik gyermeke vagyok, óvakodj teliholdkor
Chatkép :

Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
new orleans is my home ★ ☆
Hobbi & foglalkozás :
fighting for equality ★ ☆
Humor :
are you insane like me? ★ ☆



A poszt írója Faye Charpentier
Elküldésének ideje Kedd Okt. 24, 2017 10:47 am
Ugrás egy másik oldalra

Szabad játéktér!
Vissza az elejére Go down

avatar
Eredeti •• Egy vagyok a legidősebbek közül, add meg a tiszteletet
Chatkép :

Tartózkodási hely :
New Orleans
Hobbi & foglalkozás :
A város megóvása



A poszt írója Elijah Mikaelson
Elküldésének ideje Kedd Aug. 08, 2017 11:14 am
Ugrás egy másik oldalra




Néhanapján - bár ez oly nagy szó, amire sosem tartottam magam képesnek - de kezdem megérteni, mit érezhetett apám, mikor a maga férfiúi fensőbbségének magaslatából lenézett ránk, sokszor civakodó és marakodó fiaira, főleg gyerekkorunkban. Mint ahogy a nevelő a játszótérre indul a gondjaira bízott gyermekekkel, úgy tekintek most két öcsémre - de a játszótér ezúttal némileg zordabb, véresebb, és komolyabb a mászókák és hinták halmazánál - a tét itt az élet és a halál.
- Kérlek Kol... - sóhajtok lemondóan - már előre tisztában vagyok vele, hogy szavaim úgy fognak leperegni róla, mint a vízhatlan köpenyről az eső - legalább nevezd nevén azt a testvéredet, akire gyerekkorodban felnéztél, és akit még ha szerény mértékben is, de bálványoztál - indítványozom, majd lassan elindulok lefelé a lépcsőkön. Lépteim koppannak a kövön, ujjaim a szálkás korlátot súrolják: jelenleg ez a hang az egyetlen, ami betölti az udvart, mert Niklaus és Kol úgy állnak egymással szemben, még a lélegzetet is visszafojtva mint a párbajhősök a végső ütközet előtt.
- Kétlem, hogy Niklaus az én támogatásomra szorulna - vetek egy pillantást az említett felé, remélem van annyi esze idősebb öcsémnek, hogy nem enged a verbális provokációnak - nekem most inkább Kol-t kell meggyőznöm tettének eszetlenségéről, és hiábavalóságáról. Bár azok után, amit velem tett, kisebbfajta csoda kellene ahhoz, hogy képes legyen élőszóval hatni rá. Ha hallgatna a szavamra, számomra legalább oly megdöbbentő történés lenne, mintha Mikael cukorkával kínálgatá Niklaust.
- Nem állok senki pártján, Kol - teszem megnyugtatónak szánt mozdulattal a kezem kisebbik öcsém vállára - a család pártján állok. Tudom, hogy ez a család rengeteg sebet kapott, és okozott is már századok folyamán. Tisztában vagyok vele, hogy vannak megbocsáthatatlan bűnök, de a vér mindörökké összeköt bennünket. Mindig testvérek leszünk, és ezt soha nem lehet tagadni, vagy semmissé tenni. Ahogy én megbocsátottam Niklaus bűneit, úgy kérlek, hogy tedd ezt te is. Ha szeretsz valakit, aki viszontszeret, az különösen sebezhetővé tesz. Nála jobban senki se bánthat meg. Ezek vagyunk mi, Kol. Soha nem mondhatsz le erről a kötelékről... mert ha megteszed, nem marad már semmid. Mindannyian követünk el szörnyű hibákat az életünk során. Teszünk olyasmiket, amiket semmiféle bocsánatkérés nem tehet jóvá. De élni kell tovább. Új utat találni, új esélyeket, és ezt adni másnak is. Örökkön örökké, öcséim - nézek bele Kol szemeibe - bízom benne, hogy talán megtalálom mélyükön annak a kisfiúnak a mását, aki valaha volt, és nem azt fogom látni, amivé vált, amivé fajzott. Ha századokon át hittem, hogy létezhet Niklaus számára megváltás, nem fogok lemondani erről Kol esetében sem.
- Fontold meg ezt öcsém... az ellenség itt nem mi vagyunk, hanem ez az egész - teszek egy mozdulatot a város irányába - itt körülöttünk. Hiszem, hogy... - hallgatok el aztán, mikor - mintegy varázsütésre - Kol zsebéből előkerül egy tőr. Nem vagyok fegyverszakértő, sem boszorkány, de hiszem, hogy ez a tőr ez alkalommal nem évszázados álmot fog jelenteni annak, kinek majd testébe hatol. Ez a tőr jelenleg a pusztulást, és az enyészetet hordja magával.

Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Aug. 06, 2017 9:34 am
Ugrás egy másik oldalra



Elijah, Kol & Niklaus

Elijah jelenléte csak olaj a tűzre, utálom, amikor belekontárkodik a dolgaimba.
Sosem voltam egy érzelgős fajta - elvégre a férfi azért férfi, mert képes úrrá lenni az érzelmein - ám mégis fáj látni mi vált a testvéreimből. Hatalmas csalódás, hogy Kol is kudarcot vallott. Hallgatok és figyelek, bár nem tetszik Kol magyarázata. Még hogy én, féreg?
- Nevetséges... - ugyan kérlek… Jó, bevallom hősiesen, ehhez van nekem is közöm… beledugtam évekre egy koporsóba a családjával együtt. De attól még nem kellene ennyire… elszállnia magától. Az meg hogy semmibe vesz, pedig itt állok előtte talán ha 4 méterre…
Micsoda arrogancia, ahhoz is gyenge, hogy kihívjon engem…
Szemet forgatok…ez annyira Kol-ra vall. Szúrósan nézem öcsémet, aprón fejet ingatok, de amikor a tőrt is meglátom…
Oly szinten kívánom az elégtételt, hogy az már felemésztően hat a szívemre, s a lelkemre. Talán immáron az is végérvényesen kijelenthető, hogy teljesen megszállottja lettem mindennek, oly mértékben, hogy akár órákig képes vagyok ezen filozofálni.
Az elméleteimben legtöbbször ezernyi nézőpontban lejátszom hogyan is fosztom meg először a hatalmától, majdan életétől, így elégedve meg a tökéletes képzeletbeli színjátékkal, amelyet maga az agyam biztosít.
A végtelenségig is eltudnék ezen őrlődni. Persze az már más kérdés, hogy másokat ez voltaképpen zavarna, bár nem mintha engem egy kicsit is érdekelne mások lelkiállapota, s az, hogy mi a véleményük erről, csupán a formaiság kedvéért veszem számba őket, mint egyféle opciót, amellyel szembesülni kell, ha megfelelően akarok gondolkozni. Ezt ennél jobban megbeszélni? Kol nem éppen a megbeszélések híve, előbb cselekszik és talán utána ha megkérdez…



Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Csüt. Júl. 20, 2017 6:18 pm
Ugrás egy másik oldalra


mikaelsons
i am ready to die

(...) Úgy áll előttem, oly nagy hanggal, mintha ő maga egy ősrégi király volna. Király, Ő? Hah, maximum csak az összes hozzá hasonló korcs királya, de nem az enyém! Soha nem is lesz nekem az, akinek képzeli magát mindenki szemében. Nem látok mást benne, csak egy olyan kártevőt akit ki kéne innen irtani. Vagy ha nem, bezárni egy koporsóba és eldugni egy jó évezredre az utókornak, hátha majd azok örülnének neki.
Még most sem tudom egészen megemészteni, hogy itt áll előttem. Egyszerre kering körülöttem az iránta érzett megvetés és hányinger, s mindezekkel a legkevésbé sem tudok egyszerre megbirkózni; szabályosan rosszul leszek a jelenlététől.  Vajon meddig lesz ekkora szája? Kétlem, hogy a tőr láttán is majd ily módon veszi a hangvételét, ugyanis az, amit neki készítettem kizárólag, nos, a legkevésbé sem lesz kíméletes számára az eszköz.
Mondatait figyelemmel kísértem, de amíg emésztettem szavait, nos, egy tudatlan kis halvány vigyor feszült ki szám egyik felére. Azt hiszi, hogy azért, mert úgy viselkedik mint egy eb aki körbejelölte a területét és nem tűr idegeneket, majd attól megrémülök? Komolyan, hová tette a normálisabbik énjét?!
- Elijah, számítottam rád. - Fejemet az emeletre emelem, hogy ránézhessek az előbbi hang forrásához. - Elvégre ennek itt csak akkor nagy a szája, ha te is itt vagy. - Szánalmat keltő pillantással néztem mondatom közben Nikre, de különben minden szavamat Elijahnak címeztem puszta szerénységgel. Különben meg Nik olyan, mint egy elérzékenyült kis pihe, ha nem áll a háta mögött Elijah akinek különben Nik olyan, mint egy bábu. Vagy egymásnak a kis bábjai? Nos, én magam sem tudom.
- Még kérdezed, hogy miféle kártevő rágja a lelkem? - Meghökkenek, s egy pillanatra mutatóujjam hegyét belenyomom a mellkasomba kórosan. - Az a féreg épp itt áll előttem, teljes pompájában! - Széttárom a karjaimat színpadiasan, mint aki nagy csodával az élen akarja bemutatni a tárgy alanyát. - Hát tessék! Itt van az, aki tönkretette nemcsak, hogy az én életemet, na de még a húga életét is? És ennek itt a pártját fogod?! - Nem tudtam szóba állni a velem szemben álló fivéremmel, egyszerűen képtelen voltam rá. Elijah jóval megértőbb, és nem mellesleg az utóbbi időben egészen különleges viszonyt alakítottunk ki egymás között. Amolyan megértelek téged, de mégsem. Még szép, hogy neki mondom el először mindenféle ízben az óhajom-sóhajom.
- Szóval, - Összecsapom tenyereimet magam előtt egy kegyetlen éllel az arcomon. - Vajon, mi féreg rágja a mi kis lelkünket? -  Mintha csak egy tollat kapnék ki a farmerdzsekim zsebéből, nos, oly könnyeden húzom ki onnét azt a tőrt, mely most majd valamelyikőnk halálának az okozója lesz. De nem az enyémé.
Vissza az elejére Go down

avatar
Eredeti •• Egy vagyok a legidősebbek közül, add meg a tiszteletet
Chatkép :

Tartózkodási hely :
New Orleans
Hobbi & foglalkozás :
A város megóvása



A poszt írója Elijah Mikaelson
Elküldésének ideje Pént. Júl. 07, 2017 3:28 pm
Ugrás egy másik oldalra




Milyen ritka egy meghitt beszélgetés! Egy csendes óra. Egy nyugodt nap. Külső erők rángatnak állandóan, s te függsz tőlük. Így élünk. Ha egy férfi életében bármilyen okból is az a veszély fenyeget, hogy összekuszálódnak a szálak, három dologra van szüksége: egy nyugodt estére a kedvenc vendéglőjében, egy pohár vörösborra és egy jó barátra. Vagy épp csak egy magányos, csendes órára, amikor kissé kiürítheti elméjét, és választhatja a legédesebb elfoglaltságot: a teljes semmittevést.
Csodálatos dolog másokért élni. Nyugalmat ad, belső békét. Feltéve persze, ha mások nem tesznek túl sokat azért, hogy ez a béke mindössze elméletben létezzen, és megcáfolja a valóság az eszmefuttatásokat. Semmi nem termeli ki nagyobb bizonyossággal a lelki zavarokat, mint a család. Életünk első felét a szüleink tették tönkre, a második felét a testvéreink. Mindennek ellenére a család mindig az első, sosem mondhatsz le róluk. Bármit is tesznek érted vagy ellened, egyedül bennük bízhatsz - még ha ez néha elkerülhetetlen fájdalommal, vagy csalódással jár is. Mégis, soha egy pillanatig nem mondtam le testvéreimről, azokról, kikkel a sors szeszélyéből kifolyólag ugyanazon vér folyt az ereinkben. Tudom, hogy sokszor őrültnek néztek, álszent bohócnak tartottak, de nem ismerték az indokaimat, ami megbocsátotta a gaztettek egész sokaságát, ami - akár velem szemben is - elkövettek. Nem más erre a válasz, mint a szeretet. A szeretet nem kételkedik. A szeretet megbízik. Éppen ettől szeret.
A világ nem egy véges folyamat, amely kezdődik és egyszer befejeződik, hanem végtelen változások végtelen sora, folyama. És miért lenne az emberi létezés kivétel ebből a folyamatból, a változások sorából? Noha mi úgy hisszük, vérszívó, ezer éves mivoltunkban változhatatlanok vagyunk, ez nem más, mint téves képzelgés. Néha olyan hirtelen és olyan hevesen történnek a változások az életben, hogy nincs idő feldolgozni őket. Talán ezért is telt oly sok időbe míg rájöttem, hogy ezer éves munkám eredménye immár beérett. Láttam, hogyan néz Niklaus Hope-ra, hogyan óvja, védelmezi őt, és hogyan vállal minden szenvedést, ha kell, azért a nemes célért, hogy megvédje azt, aki számára immár mindennél fontosabb a világon. Talán ezért telt oly sok időbe, míg felfogtam, hogy Finn után családunk immár újra egy belső ellenséget mondhat magáénak: Kol öcsémet. Tudom, miféle sérelmeket tűrt és viselt el, és lelkem mélyén megértem - még ha helytelenítem is - miféle erő kényszeríti a bosszúra. Szörnyű energia és erő kezdett gyülekezni benne, amely megragadta érzelmeit, a harag tömör érzelmévé kovácsolta őket, és semmi mást nem hagyott számár a világon, mint a revans édes hajszolását, és ostoba elvakultságában nem látja meg az élet legnagyobb igazságát: szeretet és bosszú - ikertestvérek. Csak aki nem felejt, tud szeretni, csak aki nem felejt, tud bosszulni. Ha ezt ő maga is megérti majd végre, talán eljöhet ismét a béke megtépázott családunk körébe.
Ezt a rég áhított békét azonban úgy hiszem, nem a közeljövőben fogjuk megismerni, vagy elérni. Hangos dörrenés hallatszik fel az udvar felől, egy ismerős hang csattan az idő ette falak közt. Dühös, dacos, szeszélyes hang, amire egy másik felel, mintha csak visszahangja lenne. Valami azt súgja, ha nem lépek közbe, nemsokára két olyan, egyforma nagyságú, de ellentétes irányú erő feszül itt majd egymásnak, hogy kő kövön nem marad.
Kilépek szobámból, megállok az emeleten, két kezemmel rátámaszkodom a korlátra, és szemügyre veszem Niklaus és Kol kettősét, akik úgy állnak egymással szemben az udvaron, mint párbajhősök a mindent eldöntő másodperc előtt.
- Öcséim - szólalok meg, hangom szinte koppan a beállt, néhány másodperces csendben. - A modorotok, mint mindig, most is párját ritkítja. Kérlek, Kol - fordulok ifjabbik testvérem felé - hajlandó lennél félretenni a sértettségedet, és korodnak megfelelő viselkedést tanúsítva elmondani, hogy miféle féreg rágja a lelkedet?



Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Csüt. Júl. 06, 2017 9:50 am
Ugrás egy másik oldalra



Elijah, Kol & Niklaus

A nappaliban lévő fotelben ülve meredtem bele a semmibe, majd pillantásom a kezemben tartott pohár alkoholra esett. Lassan emeltem a számhoz a hideg poharat, de félúton a mozdulat elhalt, a jelentése elveszett valahol a néhány évvel ezelőtti múltamban, amikor még a vér jelentett mindent. Nem tudtam, hogy hogyan történhetett meg és azt sem, hogy hogyan tarthat ennyi ideig, de ki akartam törölni magamból az érzést. Ismét a pohárra néztem, mozdítottam egy keveset a poháron, hogy a folyadék meglötyögjön benne és úgy vizsgálhassam a benne csillanó selymes, arany-vörös árnyalatot. Szánalmas. Sosem voltam jó ember. Ember se, ami azt illeti. Az évszázadok alatt sok minden történt, de talán én magam mindig ugyanaz maradtam. Mindig ugyanaz a gyilkos, senki sem várhatott mást. Miért jó, ha megnyitod a szíved, ha a másik úgyis elárul, eldob? Hátba szúr?! Hitetlenség, majd vak gyűlölet és düh váltották egymást, hogy végül a dac tartson életben, hogy nap mint nap belenézzek apám szemeibe és a képébe vághassam, hogy még mindig élek és nem fogok megdögleni, nem fogok megalázkodni előtte, inkább haraptam el vagy le a nyelvemet, hogy gyötrődjek a fájdalomtól, de ne ordítsam el magam, amikor a hangom akarta hallani.
Tönkretettem életeket, családokat, egyetlen harapással képes voltam és képes lennék megtenni újra és újra, amíg csak tart az örökkévalóság. Sosem sajnáltam semmit és senkit, nem is ismertem a bűntudat érzetét. Voltak szörnyetegek a világban rajtam kívül és ki akartam őket irtani, hogy egy se maradjon rajtam kívül, hogy csak én lehessek, akit gyűlölhetnek, akit félhetnek. Hogy legalább érezzem azt, hogy valaminek a tetején vagyok.
De aztán megszületett a trónörökösöm, a legszebb kincsem a világon… Érte megjártam volna akár a poklot is. De cserébe mosolyt adott, olyan gyönyörűséget, ami elsöpörte a rosszat. Talán kiirtotta belőlem is, ha egyáltalán ez lehetséges. Nem. Biztosan nem, de jobbá tett, valódibbá, emberibbé…
A kacagása olyan falat törtek át bennem, amiről nem is tudtam. Minden új értelmet nyert, úgy éreztem, mintha minden egyes porcikám vér nélkül telítődött volna erővel, mintha arra teremtetett volna, hogy a karjaimban tarthassam. Ki gondolta volna, nem igaz? A gyilkos hibridnek van jó oldala, tud szeretni, akar szeretni - hiszen a gyermekemet szeretem.
Azonban nincs sok időm… a szagok, illatok mindent elárulnak… családtag érkezik. Akinek nyomtatott meghívóval szabadna érkeznie. Mostanában nem szívesen látott tag köreinkben.
Vagyis csak az én szememben nem. Megvan a magam sajátos elképzelése  a dolgokról. Van amit teszek és van amit nem. Ezt viszont… saját kezűleg intézem. Már viharzok is ki a szobából, ki a folyosókra, hogy mélyen tisztelt másik Mikaelson-t köszöntsem.
Sajátos mód.
Ahogy a nevem üvöltözi… hogy merészeli!?
- No - csattan a hangom, ahogy elcsípem a fickó pillantását. Ez az én házam és az én váram, jobb ha ezzel fel is hagy! Mondjuk szórakoztat ez az egész, van némi pikantériája, morbiditása és egy kis fekete humora ennek a szituációnak.
De ha már felcseszték az agyamat és önuralmat kellett gyakoroljak és csak egy bűnbak kell, hogy kiengedhessem a gőzt. Ilyen esetekben már a levegővételre is engedélyt kellene kérnie! Nem baj, csinálja csak és akkor majd ténylegesen egy kis dobozban küldöm haza. Nekem teljesen mindegy, hogy innen milyen módon is távozik.
Magának kereste a bajt, azzal hogy idejött… ilyen mód! Galád!  
Semmi jó nem vár rá és nem vagyok a második esély és a megbocsájtás híve sem.
- Jó hogy jössz! Beszédem van veled, Kol!



Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szer. Júl. 05, 2017 9:28 am
Ugrás egy másik oldalra

elijah && kol
Látván a várost, hogy kik lepik el szinte majdnem minden zugát; Érzem a vámpírok és boszorkányok közelségét, érzem azt, hogy mennyien vannak. Épp olyan érzetet kelt bennem, mint a számban a rothadó hús érzete. Én magam sem tudom megfogalmazni tán, hogy ezen érzetek miért váltották magukat ki nálam, de talán elég az a tudat is, hogy itt héderezik az, aki tönkretette az életemet. A fivérem felől minden bizonnyal a reakcióm inkább óvódás viselkedés mintsem igazságszolgáltatás, de a rohadt csúnya helyzet az, hogy nem Ő volt az, aki megfizetett volna a nagy semmiért. Könnyű úgy beszélni, hogy a hátunk mögött ott vicsorog az ocsmány fejével az őshibrid, aki mindezért vigyorogva megpaskolja Elijah vállát épp csak úgy, mintha az lenne a jutalomfalatja. Nem beszélve arról, hogy közben a lányának az anyját stíröli jobbik esetben az, akivel annyira nagyra van. Én lennék az óvódás? Az, aki nem képes megbocsájtásra? Nemegyszer megbocsájtottam és eltekintettem az felett, hogy Niklaus pusztán agypattanását követően csak úgy koporsóba helyezett engem. Valóban megbocsájtottam; nem egyszer. De miért lennék én századjára is ugyanakkora balek? Ez épp olyan, mint mikor szívünk hölgye vagy századjára megcsalt, és te ostoba, naiv módon bocsájtasz meg.  Még jó, hogy nem én kérek elnézést. De úgy látszik, hogy idősebbik fivérem szemében az lenne a helyes. Túl sokat volt bezárva Niklaussal, és ez idő alatt végérvényesen elveszítette az épelméjű reális gondolkozását. Kezdem elveszíteni a mindenkori tiszteletemet iránta. Merthogy volt, amikor őt tekintettem a példaképnek. A fivér, aki a legnagyobb káosz mélységében is képes volt a helyes gondolkozásra és megítélésre, most azonban úgy viselkedik, mint Niklaus személyre szabott udvari bolondja. Neki könnyű volt megőriznie azt az énjét, amelyik képes tisztán látni a dolgok felett. Valószínű ez nem így lenne, ha ő maga is részese lett volna annak, aminek én voltam a része. Sok dolgot még felhozhatnék, de ezek mindazok, amik úgy de igazán szíven ütnek.
Két kézzel nyomtam be a belső udvar kapuját erőből, amiben benne volt némi dühkitörés is. Már útközben sem tudtam magamat kontrollálni, amit a felspriccelődő vércseppek elárulhatnak a felsőmön száradva. Mínusz egy lakos; mit számít az?
- Niklaus!- Hangom mélyen morranó, szinte megremeg, ahogy kiejtem a nevét. Ha most hirtelen előttem teremne, a pillanat tört része alatt döfném bele azt a tőrt amit a markomban szorítok türelmetlenül. - Klaus! - Türelmetlenül ordítottam a nevét felszólításra, miközben idegesen futtattam tekintetemet végig a folyosókon és az emeleteken. Mondd csak, hol bujkálsz te kisegér?
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Kedd Ápr. 25, 2017 8:37 pm
Ugrás egy másik oldalra

LEZÁRT JÁTÉK & SZABAD JÁTÉKTÉR!
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szer. Jan. 25, 2017 4:25 pm
Ugrás egy másik oldalra


   



To Hayley Marshall
how are you, little wolfy?


Hiába jöttem békével, számára csak egy rossz szó s cselekvés, de a drága bátyám mellé fog kikötni holtan. Nem akarom Hayleyt bántani, nem is ezzel a szándékkal jöttem. Még csak tervben sem volt! De még is... eddig Elijah sem igazán örült a visszatérésemnek, holott igazán vártam volna egy kis testvéri szeretet, mint ahogy régen. Haha.
Amikor a hátam mögül eljut hozzám Hays hangja, ördögi mosoly húzódik arcomra hirtelen, s lassan fordulok meg teljes nyugodtsággal, amikor is kinyomja a kis zenémet. Egy idő után Elvis-t játszott le, ugyanis váltogattam a lemezeket.
- Nem jön be neked Elvis? - Kérdezem érdeklődve, némileg csalódást imitálva, de persze inkább játszadozásnak tűnt minden hangvételem. Nos, mindenesetre fájlaltam, hogy nem hallgathattam tovább, pedig még a végén élveztem is az ittlétet ez végett.
Mikor végignéztem rajt, valami végigfutott az agyamon. Miért is akarnám a békét itt? Miért is akarnám azt, hogy Nikben a jót keressem? Elment az eszem?
Nem különösebben produkált meglepődést a jelenlétem, ellenben Elijah, akinek a szája is tátva maradt amikor meglátott. Halottnak véltek mindannyian, de persze Hayleytől nem várom el, hogy meglepődjön. Nem igazán jelentettem nagy szerepet az ő életében, de ezúttal mindez fordulatot fog venni a jövőben. Ugyanis tervezek egyet s mást, hiszen én vagyok a ravasz róka, és a bajkeverő öcs? Valahogy így nevezett Nik mindig is. A bajt magának szerezte, én csak házhoz szállítom.
- Nos, itt van egy, akit gyűjtött eddig magának. - Emelem fel a jobb karomat szórakozottan, s visszaeresztve magam mellé, nos, elröhögöm magam jókedvűen. Hayley igazán buta kérdést tett fel, miszerint minek köszönheti a látogatásomat. Eddig nagyon úgy tűnt, hogy Elijah még nem adta át ama hírt, hogy létezem, és készülök kinyírni Klaust, hiszen nem támadt rám eddig egyetlen egy Nik-féle ostoba hibrid sem. Hiszen a talpnyalóit küldi mindenhova, ha el akar bújni mint valami nyuszika.
- Nik szépen eltűnt, el kell ismernem. Bár abban biztos vagyok, hogy nem Camit döngeti, ugyanis a nőjét sem láttam egy jó ideje. - Közlöm a tényeket csak úgy egyhangúan, miközben az egyik bakelit lemezt figyelem, s fújom le róla a vastag porcicákat. - Mindenesetre örülnék, ha előkerülne, ugyanis szívességet tennék az egész világnak. - Rántom meg a vállamat, de persze nem a világnak szándékozok szívességet tenni, hanem csak is önnön magamnak.
- Szerencsére akadt olyan mázlim, hogy a drága bátyám látta meg a szerencse csomagot, amit igazából Niknek szántam. Elijaht nem húzta fel a letépett hibrid fej, ellenben Klaust.. kíváncsi lettem volna arra a haragra. - Mosolyodom el gonoszan, amikor is leteszem a lemezt, s a hátam mögötti asztalra ülök fel, lógatva játékosan a lábaimat.
- Aztán, hogy van az én kis unokahúgom? - kérdezem majdnem hogy kivetkőzve, hiszen még is csak családtag. Jó... én aztán magasról tettem mindig is  a családra, de egyszer az életben érdekelhet az egyik. Abban biztos vagyok, hogy ezzel a kérdésemmel Hayleyt felbőszítem, ugyanis ő egy anya, aki anyaoroszlán módon védi a gyereket. Persze nem akarom azt bántani, ha csak arra nem késztet valamelyik.

 


Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Csüt. Jan. 12, 2017 7:35 pm
Ugrás egy másik oldalra


Hayley & Kol

Könnyedén köszöntött be erre a vidékre is a téli időjárás, amióta pedig Hope visszatért, azóta szinte minden időmet vele töltöttem. Hallottam hírét annak is, hogy Kol újra a régi testében lelhető meg, de valahogy még ez se érdekelt. Mindannyian követtünk el a múltban hibákat, másrészt meg sokkal inkább érdekelt a béke és a lányom védelmezése, mint egy újabb esetleges családi vita. Sok minden történt mostanában és akárhányszor végig pörgettem az események töredékét nem értettem azt, hogy miként is lehetünk még mindig itt, miként lehettünk ennyire szerencsések, de még messze volt a vég. Sok csatát meg kell még „nyernünk”, vagy éppen elkerülni, mire végre fellélegezhetünk. Elijahval is egészen jól alakultak a dolgaink, néha kissé viharosan, míg máskor túlzottan is nagy volt a béke. Utóbbit se bántam, sőt szerettem élvezni és hagyni, hogy a boldogság apró szikrái magával ragadjanak és képes legyek újra elhinni, hogy minden lehet annyira békés, mint Elijah karjai között érezem magam. Néha úgy éreztem, hogy semmi másra nem vágyok, mint egy kis normális életre, de ez nemhogy mindenegyes nappal, de még mindenegyes perccel is távolabb került tőlünk.  
Mosolyogva figyeltem az alvó tündért, a Reményt, aki mindannyiunk számára valamilyen fajta reményt hordoz. Nem vágytam sokra, csak azt szerettem volna, ha ő legalább majd békességben nőhet fel. Ez talán nem annyira meglepő egy anyai szívtől. Pár pillanattal később viszont meghallottam egy régi ismerős dallamot az udvarirányából. Nem túlzottan örültem neki, mert nem szerettem volna azt, ha Hope felébred. Még csak most aludt el, másrészt meg úgy éreztem, hogy egy váratlan vendégnek köszönhető a dallam. Sietve indultam el abba az irányba, miközben résnyire behajtottam magam mögött mind a két ajtót, végül pedig könnyeded léptekkel sétáltam le a lépcsőn.
- Lám-lám, csak nem az eltékozolt Mikaelson. – nem volt gúny a szavaimban, de azt érezhette, hogy jelenleg annyira nem örülök a látogatásának. Hamarosan pedig már az asztalnál lévő gramofonhoz léptem és könnyedén állítottam le ismét. – Ha Klaust keresed, akkor nincs itt és fogalmam sincs, hogy éppen most merre gyűjt magának ellenségeket. – pillantottam Kolra, hiszen nem állt szándékomban elszólni magam arról, hogy Hope fennalszik, emiatt állítottam le a zenét, Higgye csak azt, hogy nekem nem nyerte el a tetszésemet.
- Minek köszönhetem a látogatásodat? - attól még, hogy a Mikaelsonok közé tartozom most már, vagyis a családjukhoz, attól még sose leszek olyan, mint ők. Sose fogom megérteni, hogy mire jó a testvérháborúk, ahogyan még jó pár dolgot. Könnyedén dőltem neki az asztalnak és úgy fürkésztem a harmadik élő férfi tagját a családnak. Kíváncsi lettem volna arra, hogy vajon Elijah tudott e róla, vagy a váratlan betoppanásáról, mert ha igen, akkor ezt is elfelejtette megemlíteni nekem. Egy Mikaelsonnal szemben én is tehetetlen vagyok, így talán nem volt meglepő, hogy igyekeztem óvatos maradni.



Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Kedd Dec. 20, 2016 11:33 pm
Ugrás egy másik oldalra


   



To Hayley Marshall
Even a white rose has a black shadow


Próbáltam Elijah tudtára adni, hogy a gyűlöletem alól lehet egy kiskapu, amivel talán jobb belátásra tudott volna bírni engem. Talán némileg azt akartam, hogy hízelegjen azért, hogy álljak át az ő oldalukra. Természetesen ez soha nem fog megtörténni, még akkor sem, ha látszólag egyszer majd benevezek talán közéjük. Mint mondtam, csak a magam érdekét nézem, és Bonnieét, aki már egészen huzamosabb ideje van már mellettem. Talán egy pillanatra miatta akarok kigyógyulni a bosszúmból, hiszen tudom, hogy ő soha nem nézte el jó szemmel a mások mészárlását, még akkor sem, ha nagyokat nyelve szemet huny az ilyesféle tetteim felett. Nem említette eddig még, hogy változnom kéne a jobb sors érdekében, de tudom már csak a múltból merítve is, hogy ő mindig a jók közé tartozott. Az ilyeneket mint én... nos, inkább a pokolba kívánná őket. De velem még is más. Szeretete olyan akárcsak a láva, és ezt szeretném neki meghálálni egyszer. Talán majd azzal, hogy megjavulok.
Talán pontosan ezt cselekszem most. Mivel Elijah részéről nem sikerült semmiféle indokot kapnom miszerint álljak le Klaus lemészárlásával, ezért akadt valami sokkalta jobb ötletem. Persze agyam rejtett félteke bemagyarázza erőszakosan, hogy egy őrült kis görcs lettem aki nem tartja magát a valódi tetteihez mérten. Az eddigi ötletek azon alapultak, hogy Klaust nyúzzam meg élve és a többi. És most, hogy épp leszakítanám a karjat, az helyett épp próbálok indokokat keresni, miszerint miért is álljak le az ő legyilkolásával. Elment az eszem?
Csendben foglaltam helyet a villa udvarában lévő szökőkút szélén. Nyugodtan ültem ott, próbálva éppen nem a múltra gondolni, elvégre ehhez a helyhez jócskán csak köt egy s más. De leginkább azok ugranak be, amikor Elijah minden szívbaj nélkül fogott le, hogy a korcs testvérem egyszerűen szúrhasson le. Még jó, hogy ketten elbírtak velem.
Nos... jobban tennéd Kol Mikaelson, ha nem a nyálas énedet próbálnád meg sajnáltatni, hanem inkább foglalkozni azzal amivel kellene.
Próbáltam magamat tartani az elvekhez ezért is inkább elűzve az unalmamat, nos, egyszerűen csak az asztalnál lévő gramofonhoz lépek, melyben még azért volt elfekvőben egy poros kis lemez. Nézegettem az antik lejátszót, amikor is némi levegőt fújva rá, nos, elviharozva hagyja el azt egy-egy porcica. Ezt követően nem sokra rá aztán beüzemelem a kis szerkentyűt, hogy valami dallamot játsszon le.
Eleinte alig bírta vinni a kis tűje a lemezt, ám amint újraéledt mint egy főnix, baj nélkül játszott le egy zongora hangrögzítéseit. Kellemes dallama volt, ezért is inkább hagytam, hogy a bizgentyű tegye a dolgát. Részben ezzel az is a cél, hogy a nyulat kikergessem a bokorból, ugyanis akit én keresek, az itt van a villában remélhetőleg.

 


Vissza az elejére Go down




A poszt írója Ajánlott tartalom
Elküldésének ideje
Ugrás egy másik oldalra

Vissza az elejére Go down
 

Belső udvar

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

 Similar topics

-
» Ház és udvar
» Pokoltűz Klub Belső Kör
» Tavaszudvar
» Eldugott, belső részek
» Valahol az Udvar egyik útján

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Vámpírnaplók Szerepjáték :: Itt élünk mi
- járd körbe városainkat -
 :: New Orleans :: Lakónegyed :: Mikaelson rezidencia
-

Friss reagok
- lelked hangjai -






Álarc nélkül
- itt vagyunk -





Jelenleg 22 felhasználó van itt :: 3 regisztrált, 0 rejtett és 19 vendég :: 2 Bots
A legtöbb felhasználó (77 fő) Kedd Jún. 23, 2015 10:38 pm-kor volt itt.

Fajaink aránya
● ● számokban a valóság ● ●

csoportok ●
Ffi
Ember •
27
18
vámpír •
26
19
ősi vámpírok •
5
7
Vadászok •
8
9
Boszi / mágus
31
16
Farkas •
17
20
hibrid •
3
3
vámpírboszi •
14
6
Animágus •
3
2
dhámpír •
4
2
tündér •
2
2
Farkasboszi •
6
2
druida •
2
3