Share | 
A topik címe: Deivel Hearn

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Pént. Feb. 10, 2017 9:39 pm
Ugrás egy másik oldalra

Deivel Hearn
nomen est omen

kor:  865

titulus: -

város: New York/ Mystic Falls

play by: Astrid Bergès-Frisbey

faj: boszorkány

becenév: ne is próbálkozz ezzel

foglalkozás: kémkedés, információ szolgáltatás

a karakterem keresett


Születési idő, hely   1152. a tavaszi napéjegyenlőségének éjszakáján, egy, már rég elveszett kelta vidéken
Első átváltozás   -
Család   Sohasem tartottam senkit a családom tagjának. Az úgynevezett szüleim pénzért eladtak, a húgom, akiben a későbbiekben sorstársat akartam vélni, végül túl kényelmes végkimenetelt kapott. Még a boszorkány koven, ami befogadott, sem volt több számomra, mint egy pillanatnyi búvóhely az erőm tovább fejlesztéséhez. Innét, amint tudtam, 25 éves koromban egyenest egy vámpír karjaiba menekültem, de még az a férfi sem képes nekem a családot jelenteni, hiába vagyunk együtt évszázadok óta.

 

Csalódottság, düh, irigység… Mi sem írhatná le szebben az évszázadok óta bennem kavargó érzések tömkelegét. A mai napig képtelen vagyok túllépni a negatív érzéseken, amiket a húgom irányába táplálok, ahogy Agustin közelségét sem vagyok képes elfogadni. Hiába vágyok törődésre, minden egyes lényt, aki csak a közelembe jön, a földbe tiprok. Mintha csak próbára akarnám tenni az érzéseiket. Bár, Agustin évszázados küzdelme a kegyeimért sem volt még elég bizonyíték, van hát esély rá, hogy megenyhülhet a szívem?
Én nem sokat látok, talán pont azért, mert nem akarok. Ahhoz, hogy elnyomhassam azt az irritáló érzést, a bűntudatot, amit minden egyes cselekedetem után érzek, muszáj lesz végre túllépnem azon a csekély gondolaton, miszerint akár törődhetnék is velük. Elvégre, miért akarnék én kegyes lenni, ha ők sosem tették ezt velem? A szüleim eldobtak, a húgom, még ha a tudtán kívül is, de elárult, sohasem élte át azt, amit én, de még csak nem is tudott róla, hogy én léteztem. Pedig én segítettem volna neki!
Aznap, amikor őt adták volna el, direkt kimentem a főtérre. Akkorra már a boszorkány koven tagja voltam, még ugyan csak ifjú tanítvány, de a bennem rejlő erő elég volt ahhoz,  hogy akár megszabadítsam és magamhoz vegyem, akkor viszont az a két alak… Elvették tőlem! Ő pedig velük tartott. Egy lépést sem tehettem felé, nem is mehettem utána, hiszen visszavártak. Azzal, hogy a koven tagjai, felfedezve a tehetségemet, kimenekítettek azok közül a vámpírok közül, akik anno lecsaptak rám, kötelességet is róttak a nyakamba. Nem léphettem fel ellenük. Így aznap visszatértem hozzájuk, de akkorra már az eddig bennem fortyogó düh sokkalta erősebb lett. Féltékeny voltam, azokra, akik elvitték és Aingealre, hogy őt jó emberek vitték el.
Ettől akaratlanul is feltörtek az emlékek arról a vámpír tanyáról… Az ott fogságban tartott másik boszorkány igaz, hogy hasznos dolgokra tanított meg, mint például a napfénygyűrűk készítése, az elme alapszintű irányítása, gyógyítás, akadályok felállítása, de nem érte meg nekem ezért vérbankként és rabszolgaként sínylődnöm évekig. Az egyetlen szerencsém volt, hogy a koven, ami befogadott, éppen a környéken járt. A mai napig nem tudom, hogy miért utazgatnak, de időről időre más területre költöznek, újabb és újabb tagokat felszedve, de mindig csak az arra érdemeseket, a legerősebbeket. Szerencsém volt, hálával tartozom nekik, bár, sokkal náluk sem volt jobb helyem.
Igaz, hogy már nem voltam szolga, de ugyanúgy dolgoznom kellett nekik. Különböző fajoknak álltak jó pénzért szolgálatába. A vámpíroknak napvédő tárgyakat készítettek, a vérfarkasoknak bájitalokat, a tündéreket gyógyították, védelmet ígértek és sokszor még a vadászoknak is állítottak akadályokat. Sosem értettem őket, de nem is akartam. Nem éreztem hálát az irányukba, tisztelni sem voltam képes őket, egyedül a hatalmukra vágytam. Amíg pedig mindenre megtanítottak, addig hajlandó voltam a segítségükre lenni. Viszont, az első adandó alkalommal menekülőre fogtam.
Agustin és az ő családja New Yorkban éltek. Többször volt már dolguk a kovennel, sokszor fizettek a segítségükért. Az utolsó alkalmaknál pedig én is jelen voltam. Észrevettem, hogy felfigyelt rám és én is láttam benne valamit. Igaz, vámpír volt, de az engem cseppet sem zavart. A kovenben a mágián kívül türelmet és lojalitást tanultam más fajok iránt. Nem különösebben zavart, hogy mi ő és mit tett ezelőtt. Csak az érdekelt, hogy mit fog ezután tenni, még hozzá értem. Megszöktetett és még csak bűbájt sem kellett alkalmaznom rajta, elég volt az a természetes, amivel megszülettem.
Igaz, az első pár évtizedben nehéz volt elrejtőznöm a koven tagjai elől, de képes voltam rá. Az erőm tökéletesen kiteljesedett mellettük, a tudásukat pedig képes voltam ellenük fordítani, így nem leltek rám a mai napig. Azon pár könyv társaságával, amit elemeltem tőlük, hamar kényelembe helyeztem magam a vámpír családban. Agustin szeretőjeként kiemelt helyet kaptam, arról nem is beszélve, hogy így már nem kellett fizetniük különböző boszorkányoknak, mivel én léptem elő helyi boszorkánynak. Minden tőlem telhetőt megtettem értük, persze nem jószívűségből, és még csak nem is Agustinért. Egyszerűen csak a saját kényelmem érdekében. Mellettük védelmet kaptam, szabadon mozoghattam bármerre, bármit megtehettem. Még Aingealt is felkereshettem.
Persze, szigorúan csak az árnyakból figyeltem, nyomkövető varázslatokkal ellenőriztem, hogy merre jár. Eleinte még minden rossz szándék nélkül, mintha csak óvni akarnám. Viszont, amint megláttam azt a mosolyt az arcán… Az irigység sárga démona ismét marcangolni kezdett. Ő miért ilyen boldog? Ő miért nem szenvedett úgy, mint én? Kis idő elteltével pedig az a cseppnyi jó indulat, amivel még ismét felé fordultam, tömény rosszindulattá változott. Azt akartam, hogy sírjon, zokogjon és ordítson a fájdalomtól. Ötletért sem kellett messzire mennem. Alaska és Calder druidák voltak, a boszorkányok ellenségei.
Semeddig sem tartott, hogy értesítsem a környéken élő boszorkányokat róluk, a megfigyelésemnek köszönhetően pedig elég sok információt kaptak a szokásaikról és sikeresen utol is érték őket azon a bizonyos estén. Persze, arról is tettem, hogy Aingeal maga is részese legyen ennek. Látni akartam, amint a saját kezével ássa meg a sírjukat, majd a lelkiismerete a mélybe taszítja. Mindez után pedig, megfordult egy pillanatra a fejemben a gondolat, hogy magamhoz vegyem. Hiszen, a zavaró tényezőket eltávolítottam, ő megtört és itt lehetnék neki én, mint a támasza. Viszont, ahogy jött, szinte úgy is ment az ötlet. Hamar rájöttem, hogy ha engednék ennek a gyengéd vágynak, akkor együtt kéne élnem a saját bűnöm súlyával. Azt viszont nem óhajtottam, még érte sem. 
Inkább eltűntem ismét, minden emléket gondosan eltűntetve magamról. Nem hiányzott, hogy bárki is a nyomomra akadjon és balhéba rángasson. Egyszerűen csak visszatértem Agustin oldalára és kiélveztem a pillanatnyi megelégedettségemet, az érzéseket mélyen elnyomva. Azt persze nem bírtam megállni, hogy ne nézzek ismét a húgom után. Nem tudom, hogy a vágy, hogy szenvedni lássam vagy inkább az érdeklődésem iránta késztetett-e inkább erre a cselekedetre, de még egyszer visszautaztam oda. Ismét csak az árnyakból figyeltem, amint vissza-visszajár. Pedig hiába! Ők már nem kelnek fel onnét. Vagy, ha valami csoda történne, akkor is elátkoztam azt a nőt. Soha nem fog emlékezni rá, ha mégis megpróbálná, akkor rémes kínoknak lesz kitéve. Megérdemli, amiért azt hittem, hogy ő majd a helyembe léphet…
Mégis, ő folyamatosan visszajárt, szinte tapintani lehetett a bűntudatát, ami marcangolta. Ez egyszerre esett jól és lobbantotta fel bennem a sárga szörnyet. Mégis miért mindig ők? Miért nem tud végre tovább lépni rajtuk? A dühöm, ahogy figyeltem őt, egyre inkább fokozódott és lassan már nem is bírtam vele. Úgy döntöttem, szükségem van egy kis szünetre, távol tőle… Ő volt minden fájdalmam forrása, és minél több időt töltök mellette, annál rosszabb emberré válok tőle. Viszont távol maradni is nehéz, ő az egyetlen rokonom, a testvérem és mégis, én még csak nem is létezek számára. Annyira jó lenne kilépni az árnyak közül, de az azt jelentené, hogy vállalnom kellene minden tettemet. Úgy pedig már nem tudna elfogadni engem, ki lenne képes szeretni egy ilyen szörnyeteget, amivé lettem?
Tetszett, hogy így megértett, de az ital őt is beszédessé tette és amint arról akart felvilágosítani, hogy mit rontottam el az életemben, félőrült állapotomban végeztem vele. Nem tudott védekezni, ahogy a párnával megfojtottam, túl részeg volt már hozzá, ahogy nekem is igen nehezen ment az erőkifejtés. Talán ezért nem is próbálkoztam eleve egy varázslattal. Még aznap éjjel a hullájával aludtam, egyszerűen elájultam a sok alkoholtól. Reggel pedig éktelen dühre keltem, amint a saját tettemet láttam. Megöltem egy ártatlant… Alig bírtam megbabonázni az egyik szolgálót, hogy tüntesse el a nyomaimat, a tetemet pedig ássa el valahol hátul, az állatokhoz. Aznap délután viszont, még egy dolgot fel kellett fedeznem, amit részegen megtettem. Mégpedig, hogy halálsorba küldtem a saját testvéremet.
Az emlékek még mindig homályosak, csak az árnyak közül lesve szembesültem ismét a tetteim súlyával. Mégis, most nem tudtam elmenekülni a bűntudat elől. Egyszerűen a földbe gyökerezett a lábam, amint láttam, ahogy a megbabonázott vámpír átváltoztatja és megerőszakolja. Még utána is percekig csak álltam, majd a vámpír után siettem. Kitöröltem minden emlékét magamról, el kellett tüntetnem a nyomaimat, ezt senki sem tudhatja meg… Utána pedig Aingealhoz siettem. Letérdeltem mellé és ellenőriztem a pulzusát. Amikor pedig bizonyossá vált, hogy át fog változni, a könnyeim hullani kezdtek. Hangosan zokogtam mellette, pont úgy, ahogy őt szerettem volna látni. Ki másnak ás vermet…
Mégis, a zokogásból szépen lassan nevetésbe váltottam. Akkor ott valami megroppant bennem. Felkeltem, a falu szélén lakó egyik öregembert megbabonáztam, hogy menjen el érte és vigye haza magával, én pedig egyszerűen haza indultam. Vissza Agustinhoz, a vámpírokhoz, de már nem sírtam. Egyszerűen csak mélyen magamba temettem minden érzésemet, mindent, ami csak eszembe juttathatná a bűntudatomat. Hiszen, ha hagynám, hogy feltörjön, sosem lennék képes feldolgozni a saját cselekedeteimet. Az is sokáig tartott, amíg a varázserőmet visszanyertem. Ugyanis, amint úgy döntöttem, hogy nem vállalom a felelősséget a tetteimért, egyszerűen hetekig nem voltam képes varázsolni. Rengeteg szertartást kellett tartanom és áldozatot bemutatnom az ősöknek, hogy visszanyerhessem.
Életem legrosszabb két hónapja volt az az időszak, már csak azért is, mert Aingealről sem tudhattam meg semmit, ugyanis, Agustin piti embereiben nem bíztam eléggé, hogy elhiggyem a meséjüket. Bárki megbabonázhatta őket, hiába az a sok évszázadnyi ismeretség, a mai napig nem tudom, hogy bízhatok-e bennük. Persze, ma már igen messze vagyok tőlük. Nem bírtam mellettük maradni, főleg nem Agustin mellett. Folyton folyvást az érzésekkel traktált, szerelemmel, amiből én nem kértem. Már akkor is jól tudtam, hogy nem érdemeltem ki egy olyan kegyes végkimenetelt, hogy letelepedjek velük és boldogan éljünk, míg… Inkább elmenekültem ez elől, mielőtt bármi tönkretehette volna. Igaz, teljesen nem tudtam tőlük elszakadni, hol Agustin jött utánam, hol én mentem vissza hozzá, de pár évtizednél tovább sosem bírtam megmaradni mellette.
Egyedül kellett lennem, magányra ítéltem magamat. Ki sem akartam többé mozdulni az árnyakból, amit Aingeal köré építettem, viszont az a vámpír ismét felbukkant… Megölte, meggyalázta, Aingeal pedig mégis a karjaiba rohan. Micsoda idióta lány! Némi testvéri szeretet és féltékenység ismét eluralkodott rajtam. Ezúttal viszont nem fogtam vissza magam, hiszen, annál rosszabbat, amit a múltban műveltem, még egyszer nem tudnék tenni. Bocsánatot így sem nyerhetek, hát miért ne tegyem akkor már rosszabbá azt, amit eddig elkövettem?

Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Keresem :
my only hope for happiness

Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
⊂ the place where nothing bad happens
Hobbi & foglalkozás :
⊂ i'll be a little doctor
Humor :
⊂ like a dead man's humor



A poszt írója Elena-Gilbert
Elküldésének ideje Vas. Feb. 12, 2017 4:54 pm
Ugrás egy másik oldalra

Gratulálunk, elfogadva!  
üdvözlünk a diariesfrpg oldalán!

Kedvesem!
Először is, szeretnélek üdvözölni a köreinkben; rettentően vártak rád, és azt hiszem, nem is véletlenül... gyönyörű az arc, amivel megalkottad ezt a karaktert. De lépjünk kicsit tovább ennél. Hisz amit kaptunk, minden szót megér! 31
Hosszú, terjedelmes históriát olvashattam tőled, rajongok az ilyen előtörténetekért. Ahány user, annyiféle alkotás, te pedig megragadtad azt, amiért annyira szeretek elfogadni egy-egy érkezőt... szóval, köszönöm az élményt! 40
Nagyon könnyen megértettem, amit mondani akartál, nem bonyolítod túl a szavakat, szó szerint megelevenedett előttem az, amit meséltél nekünk... lesz dolgod a testvéreddel, azt hiszem, nem kevésbé lépett rossz útra... vagy csak a rossz befolyása alá került? Ezt már inkább rád bízom, hogy kiderítsd. Wink
Hagylak is menni, a foglalókon még szaladj végig, majd... irány játszani. Jó szórakozást! Smile

Vissza az elejére Go down
 

Deivel Hearn

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Vámpírnaplók Szerepjáték :: Boszorkányok-

Friss reagok
- lelked hangjai -






Álarc nélkül
- itt vagyunk -





Jelenleg 11 felhasználó van itt :: 1 regisztrált, 0 rejtett és 10 vendég
A legtöbb felhasználó (77 fő) Kedd Jún. 23, 2015 10:38 pm-kor volt itt.

Fajaink aránya
● ● számokban a valóság ● ●

csoportok ●
Ffi
Ember •
27
18
vámpír •
26
19
ősi vámpírok •
5
7
Vadászok •
8
9
Boszi / mágus
31
16
Farkas •
17
20
hibrid •
3
3
vámpírboszi •
14
6
Animágus •
3
2
dhámpír •
4
2
tündér •
2
2
Farkasboszi •
6
2
druida •
2
3