Magánélet. Munka. Ízlelgesd a szavakat. Érted, ugye? Két dolog, aminek soha, semmilyen körülmény közepette nem lenne szabad találkoznia. Nem véletlenül mondják, hogy ne keverd a munkát a magánélettel. Ne egyél ott, ahonnan a fizetésedet kapod. Bár, ez viszonylag egy enyhébb megfogalmazás az eredeti mondáshoz képest. Mindig próbáltam meghúzni a határvonalat. Ott volt bennem a tartás, az elszántság azt illetően, hogy minden, ami nem való az irodába, az ajtón kívül maradjon. Mégis, bekúszott.  A csukott ajtó aprócska résén. Befolydogált. Talán ez volt a revans azért, amit anyám segítségével tettem kamaszkoromban. Mikor együtt megöltük azt a férfit. A nevelőapámat. Valójában sosem hívtam az apámnak, nekem ő csak Mike volt. Aztán részeg disznó. Volt idő, mikor már nem válogattam meg a szavakat.
Rendőr lettem. Elvégeztem az akadémiát. Azt hittem, ha én is belecsöppenek, talán látom változni ezt az egészet. De nem tarthatott sokáig az álom.  Egyik pillanatról a másikra változott át minden rémálommá, vér folyt ott, ahol előtte víz csobogott. Az a helyi banda mindent elkövetett annak érdekében, hogy ne kaphassák el őket. Én mégis bevarrtam az egyiküket, és vallomásra bírtam. Valamire nem gondoltam. Ők nem onnan jöttek, ahonnan én. A módszereik ezerszer kegyetlenebbek, morbidabbak... a végén, mikor a kivéreztetett tetemeik mellett álltam, rájöttem, hogy mindannyian állatok vagyunk.
De ne ugorjunk ennyire előtte. Ott volt ő. Liz. A talpraesett, apuci kicsi lánya. A parancsnok lánya. Nem voltam romantikus fajta, nem is tudok a mai napig csöpögős szövegeket nyomatni, annyi is elég, hogy drágább lett nekem mindennél, amit előtte megkaptam vagy csak álmodtam volna róla. Nyíltan vállaltuk az egymáshoz fűződő érzéseinket, de rendőrként elkövetni egy ilyen hibát... magamnak se bocsájtottam meg soha. Persze azóta is folytonosan mondogatják, hogy nem én tehettem róla. Nem élhettünk örökké burokban, nem rejthettük el egymást a világ elől.
De. Megtehettem volna. Addig legalábbis, míg a banda minden tagja meg nem kapja a méltó büntetését. Az egészben az volt a legrosszabb, hogy nemcsak megölték. Minden létező módon bántották, kínozták, ütötték és verték, ahogyan egy nőt csak lehetséges. Gusztustalan barbárok, akik videóra vették, majd elküldték nekem.
Persze kérdezheted, mikor fordítottam hátat a rendőri életnek. Mert ma már nem vagyok az. Saját kézre dolgozom. Magánember vagyok. Önző. Önkényes. Liz halála után senki nem hitt nekem. A kazetta eltűnt, a parancsnok pedig elengedte a banda bennlévő tagját bizonyíték hiányában.
Ők voltak az elsők azon a bizonyos listán. Az elsők, akiket exrendőrként megöltem. Megérdemelték. Ezerszer fájdalmasabb, kínlódó halált érdemeltek volna azért, amit tettek.