Share | 

avatar
Warlock •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Chatkép :

Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
new orleans
Hobbi & foglalkozás :
held captive by someone
Humor :
sassy



A poszt írója Kaleb Westphall
Elküldésének ideje Vas. Május 07, 2017 5:44 pm
Ugrás egy másik oldalra



Kol && Kaleb
hey brother, there’s an endless road to rediscover

Kolnak baromi jól állt a sejtelmes mosoly, már ha az volt a célja, hogy a frászt hozza rám. Komolyan, ahogy fölfelé rándult a szája, máris éreztem a hideg borsódzást a hátamon. Kíváncsivá tett, létezik-e másik mosolya is az "elvetemült piszchopata vagyok és élvezem" fajtán kívül, valami kevésbé hátborzongató, egy fokkal mondjuk ártatlanabb, aranyosabb. De amúgy teljesen felesleges ennyit agyalnom Kol mosolyán, úgy mellesleg...
Idétlenül tátogtam, mint valami hal, mert fogalmam sem volt, mit feleljek a kérdésére. Most kellene elképzelnem póló nélkül? Jézusom, tényleg elképzeltem póló nélkül...
- Nem vagyok semmi rossz elrontója, azt hiszem... - böktem ki végül, erősen ráncolva a homlokomat, mert nem volt sem szívem, sem bátorságom megmondani neki, hogy én nem igazán bukom az izmosakra. Nem akartam, hogy megsértődjön és visszazárjon a cellába, meg aztán ki tudja, megpróbálna-e átcsábítani a saját csapatába... Nem-nem, jobb a békesség, főleg, ha a hátoldali szüzességemről van szó.
Sosem hittem volna, hogy valaha testközelből láthatom a Stockholm-szindróma jeleit, főleg nem saját magamon. Érdekes esettanulmány lehetnék - barátian ölelgettem valakit, aki szó szerint elvette a testemet, aztán pedig hetekre egy saroknyi cellába zárt. Tuti, hogy a legtöbb stockholmos eset is hasonlóan kezdődött, leszámítva talán a testrablós részt. Az elég egyedi volt.
- Ja, szóval te nem igazán...? Mert mi is vagy most pontosan, amúgy? - kíváncsiskodtam. Esther próbálta elmagyarázni annak idején, de leragadtam annál a beteg ötletnél, hogyan akarja megváltani a vámpír fiai lelkét. Úgy éreztem, minél kevesebbet tudok, annál jobb, amíg Harpert visszahozza nekem az élők sorába. Tudtam, hogy Kol eredeti vámpír, és amikor szétszedtek minket, elragadott egy marékkal a varázserőmből is. Akkor most vámpírboszorkány lett? Ez olyan gázul hangzik. Szóval, a vámpírboszik nem szeretik az emberi kaját? Ez még gázabb. De én főzni akartam, sokat. Tök gáz lesz egyedül ülni annál a hatalmas asztalnál - illetve azt gondoltam, hogy nagy, bár még nem láttam.
Csüggedten lehorgasztottam a fejem, de tudomásul vettem, hogy a nem az bizony nem. És ha marhát sütnék, jó véresen?
- Oh, hát azok... - igyekeztem elnyomni a fintorgásomat, de képtelen voltam leplezni, mennyire untat az életrajzi filmek gondolata. Hát az akció, a vér, a kiforduló belek, a horrorisztikus sikolyok? Pszichopata vagy, nem? - Érdekesek. Mindenféleképpen menjünk el!
Végtére is a mozi az mozi, és mindegy volt, mit nézünk, amíg végre kimozdulhatok. Különben is, Kol társasága talán feldobja még a fekete-fehér kőkorszaki darabokat is.
Nevetve oldalra tántorodtam egy lépést a lökésétől, de azzal a lendülettel vissza is soroltam mellé, vállamat finoman az övének döntve.
- Nos, azt nem tudom, a magamfajta fiúk mivel foglalkoznak, de én egy alapítványt vezetek, ami hátrányos helyzetű gyerekek megsegítésével foglalkozik. Például táborokat szervezünk nekik, meg ilyesmi - magyaráztam kissé zavartan. Az egész Jamie ötlete volt annak idején, nem szívesen hirdettem úgy, mintha az enyém lenne az érdem. A mai világban szerencsére nem olyan meglepő, hogy ennyire ragaszkodtunk az alapítóhoz... mindössze az évtizedekkel ezelőtt élt énemet kellett csak letagadni, meg leretusálni az összes régi fényképről. Kicsit sem volt nagy meló, á. - Elég felelősségteljes meló egy hozzám hasonló srácnak, mi? Látnod kellett volna Jamie-t, belőle aztán senki sem nézte volna ki...
Azon kaptam magam, hogy mesélek, és az eddig bőszen rejtegetett múltamat szép lassan önként tárom fel Kol előtt. Hirtelen nem tudtam, mit gondoljak erről. Gyűlöltem a nosztalgiát, mert szentimentálissá tett, arra késztetett, hogy szeressek élni - hogy akarjak élni. Emlékeztetett rá, mennyire borzasztóan hiányzik James.
Az érintésének engedve megálltam, hogy szembe forduljak vele. Tétova mosolyom lassan kiszélesedett a szavai hallatán.
- Én is örülök, hogy igent mondtam a küldetéstudatos édesanyád elmebeteg ötletére, és beengedtelek pár hétre a testembe... Bármilyen hülyén is hangzik ez - tettem hozzá grimaszolva, mert ahogy hangosan kimondtam, tényleg elég ostobának tűnhettem. - Egy szó mint száz: jó, hogy itt vagy, K! És kösz, hogy én is itt lehetek.
Megveregettem a vállát, majd fejemmel az ajtó felé biccentettem, jelezve, menjünk. Ha jött, akkor előre mentem, ledobtam a cipőmet a helyére és óvatosan beljebb settenkedtem, félve attól, miféle rejtett csapdák fogadhatnak.
- Körbevezetsz? A szobámat és a wc-t kihagyhatjuk, arrafelé már tökéletesen kiismerem magam. ...de komolyan, kávét sem iszol?
Szembe fordultam fele, és karjaimat összefűzve a félfának dőltem, onnan figyelve, fürkészve őt, mintha pusztán ártatlan pillantásom elég lenne ahhoz, hogy a bőre alá, a gondolatai, a lelke mélyére lássak.

Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpírboszorkány •• a világ egyik legfurcsább teremtménye vagyok, tele meglepetéssel
Chatkép :

Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
lost inside my insane mind ●●
Hobbi & foglalkozás :
troublemaker ●●



A poszt írója Kol.Mikaelson
Elküldésének ideje Kedd Ápr. 11, 2017 9:20 pm
Ugrás egy másik oldalra

Tetszett, hogy elhitte az én kis rosszindulatú viccelődésemet. Már csak azért is preferáltam a dolgot, mert nem gondoltam volna, hogy el is hiszi! Úgy nézek ki, mint aki képes lenne férfiakkal összeszűrni a levet? Olykor mikor mi, de egy azonos nemmel hemperegni jóval kényesebb téma. Meg persze, nem Kaleb testében fogom kiélni az ilyesféle vágyaimat, többnyire ezt a saját testemben sem nagyon teszem meg. Persze, Kalebnek bőségesen megvoltak az aggodalmai, nem tagadom. De még is kénytelen voltam abból a szemszögből vigyázni az ő testére, hogy ha én megöltem volna őt míg benne éltem, akkor én is vele vesztem volna. Lássuk be, az ő lelke akkor sehol sem volt, így az esetleges halálból abszolút nem érzett volna semmit sem. De nekem nem az a célom, hogy folytonos látogató legyek ott a börtönvilágban. Szeretek élni.
Bestiális vigyor keretében figyeltem végig a reakcióit, és egyben azt, hogy mennyire örült a szabadságának. Láttam benne önmagamat, mintha egy tükröt állítottak volna elém, valahogy én is így éreztem akkor magam, akárhányszor kijöhettem az én kis egyetlen koporsómból. Azzal a különbséggel, hogy Kaleb megmutathatta másnak az örömét, például nekem. De mellettem nem volt senki, akinek tudtam volna örülni, hogy elmondhassam; Szabad vagyok!
Persze... a tetteim végett nem is akadtak olyanok, akik szívesen lepaktáltak volna velem. Megvallva, időm sem volt vagy egyáltalán lehetőségem sem volt arra, hogy bárkit is magam mellé állítsak. Amint kijöttem, már mehettem is vissza! Dühítő volt.
- Nyugalom! Nem foglak kisajátítani! ... vagy még is? - Tettem hozzá egy sejtelmes vigyor keretében, mikor is közli az érintésemet követően, hogy ő még nem áll készen rá. - Miért? Ha felkészülnél, benne lennél? - Ha létezett a legperverzebb vigyor a világban, nos, azt most az én arcom viselte. Szeretek szórakozni másokkal, olykor őrültségekbe belerángatni bárkit, Kaleb pedig pontosan az a fajta kölyök, aki naiv és hajlamos lehet dolgokra. De... úgy érzem, hogy ő a barátom. Talán bátran állíthatom.
Mikor karjaiba zár, jólesően meglepődöm. Ölelése nyugtató volt, ugyanakkor elviselhetetlen. Az utóbbi érzet nem ő végett volt, egyszerűen csak nem szoktam hozzá az ilyesféle érintésekhez.
Ettől eltekintve azonban viszonoztam, ám kevésbé erősen ugyanis a meglepettség hatása alatt voltam még mindig. Ugyanakkor nem bánom még mindig, hogy fogva tartottam őt. Ha azonnal elengedtem volna, lehet másként alakultak volna a dolgok. Azt azért meg valljuk be, hogy megtehettem volna, hogy nem görcsölök pluszba azon, hogy ő is életben maradjon akkor, amikor én elhagyom az ő testét. Átdöfhettem volna a kis szívén egy tőrt azzal az ürüggyel, hogy rád már nincs szükség. Nem tettem meg. Ami... fura. De nem bánom. Egy tettemet sem bánom!
Szelíd mosollyal illetem szavait, aztán csak megrázom a fejemet lassan, arcomat a föld felé hajtva.
- Magadnak nyugodtan főzhetsz, nekem nem érdemes. - Eddig azt látta tőlem, hogy mennyire tökéletesen érzem magamat a testemben így boszorkányként. Valójában nem, sőt, szenvedek. A vámpír énem jelen van sokszor, a testem pedig még is halandó.
- Majd ha teljesítettem a kérésed, utána elmehetünk bárhova, ahova csak szeretnéd. Egyébként meg az önéletrajzi filmeket jobban preferálom. - Tettem hozzá csak úgy, ha már felmerült a téma. Régimódi vagyok, még kevésbé alkalmazkodtam a jelenlegi világhoz.
- Aztán mesélj, milyen munkád van? Érdekel, hogy egy magadfajta fiú mivel üti el az idejét. - Léptem mellé, miközben játékosan meglöktem őt a vállammal. - Nem hittem volna, hogy valaha is ezt fogom neked mondani, de... örülök, hogy megismerhettelek, Kaleb. - Helyeztem ekkor gyengéden vállára a bal tenyeremet, hogy magam felé fordíthassam és a szempárába tekinthessek. Fontos lett számomra a fiú.

 
Vissza az elejére Go down

avatar
Warlock •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Chatkép :

Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
new orleans
Hobbi & foglalkozás :
held captive by someone
Humor :
sassy



A poszt írója Kaleb Westphall
Elküldésének ideje Kedd Márc. 28, 2017 11:23 am
Ugrás egy másik oldalra



Kol && Kaleb
hey brother, there’s an endless road to rediscover

1:0 oda. Hát így legyen ötösöm a lottón! Nem megmondtam, hogy felajánlja majd, hogy elmegy érte? Elkezdhettem volna trükközni, hogy olyan helyre rejtettem, amit nélkülem nem talál meg, vagy hogy az ujjlenyomatom vagy a retinám lenyomata szükséges a szupertitkos széf kinyitásához, de egyrészt borzasztóan hazudok, másrészt a végén megrövidített volna egy ujjperccel vagy egy szemgolyóval. Égető szükségem volt minden testrészemre, épen, ezért inkább nem kockáztattam.
Csalódottan lehorgasztottam a fejem, mint egy kiskutya, akit megfosztottak a kedvenc játékától.
- Milyen figyelmes vagy... - dörmögtem csüggedten. Azzal próbáltam felvidítani magam, hogy legalább nálunk lesz a kis ereklye, és onnantól tényleg csak egy karnyújtásnyira a cél. Kol további szavaira azonban hevesen felkaptam a fejem, elérzékenyült pillantást vetve az én hősömre. - Komolyan?! Mármint, persze! Rossz lenne, ha a rézizé... tudod... Inkább veled megyek. Várj, micsoda?
Nem is léteznek rézmicsodájú baglyok! Vagy igen? Basszus, ez New Orleans, itt bármi megtörténhet. Igyekeztem leplezni az örömömet, nem akartam, hogy lássa, milyen boldoggá tesz a lehetőség, hogy végre elhagyhatom egy kicsit a házat, mert féltem, még visszaélne vele. Gyerekként megtanultam, hogy ami kedves a számunkra, azt kell a leginkább elrejteni mások elől.
- Ójaj - bukott ki belőlem önkéntelenül is Kol perverz vigyorát látva. Nem, ugye nem?! De hát egy egészséges, felnőtt férfi, hónapokig bezárva egy csinos testbe... Te jó ég! A szavait hallva egyre sokkosabb állapotba kerültem, és öntudatlanul is eltakartam magam altájon, mintha nem lenne rajtunk amúgy is ruha, és mintha attól tartanék, bármelyik pillanatban rám veti magát, hogy a gyakorlatban is bemutassa, mi mindent művelt a testemmel, míg én házon kívül voltam. Férfiakkal? Vagyis Kol... olyan?! Kezem reflexből az ölemről a fenekemre vándorolt, hirtelen sokkal jobban kezdtem félteni az ártatlanságomat a közelében.
Totálisan lesokkolva bámultam Kolra, és ahogy elkezdett röhögni, tétován, zavartan utánoztam. Csak viccelt volna?
- Haha... Hah... Jó vicc, most megfogtál... Ha... - A kételyek és a döbbenet azonban végleg ráfagytak az arcomra. Mi van, ha nem blöffölt, hanem tényleg komolyan mondta? Zacskót kell húznom a fejemre, ha ki akarok lépni az utcára!
- Nem, persze... Mármint igen... Azaz... Mégis csak hónapokról van szó, és ott a magány, meg a... Nem, nem, dehogy hiszem! - váltottam inkább álláspontot, mielőtt még felidegesíteném a vádjaimmal. Az lesz a legjobb, ha hiszek neki és abban, hogy a testem bizonyos részeinek még mindig őrzöm az ártatlanságát, de azért este alaposabban megmosakszom, a biztonság kedvéért...
- K... Én is bírlak, meg minden, de én még nem igazán készültem fel... - nyüszítettem halkan, ahogy hozzám lépve elkezdte a karomat simogatni. Ne, ezek szerint tényleg olyan! A csodálkozás azonban belém fojtotta a szót, amikor a karperec a csuklómon lepattant a csuklómról. Éreztem, ahogy a mágia, az erő, a szabadság visszaáramlik a testembe, s egy pillanatra le kellett hunynom a szemem. Szinte már kéjes örömmel töltött el, a számon pedig akaratlanul is kicsusszant egy halk, mámoros sóhaj. A fejem hátravetve élveztem a pillanatot, egészen új értelmet nyert a harmatos fű érintése a talpam alatt, a kora reggeli szellő cirógatása az arcomon. Hogy boldog vagyok-e? Viccelsz?
- Igen. Igen, igen, igen!! - Mint akit eljegyeztek, akkora örömmel ugrottam a nyakába, hogy hálám jeléül röviden, de alaposan megölelgessem. Aztán felkaptam a földről a cipőmet és vidáman elindultam befelé. - Gyere, főzök neked kávét! Spagetti jó lesz ebédre? Van egy isteni receptem, imádni fogod! Aztán kitakarítjuk a házat.
Automatikusan azt gondoltam, hogy a szabadsággal önrendelkezés is jár, és mi mással fejezhetném ki jobban a hálámat, minthogy átveszem Kol háztartása felett az irányítást? Persze, ha többet tudok a vámpírboszorkányok étkezési szokásairól, talán nem ajánlgatom annyira az ebédet, de a lelkesedésem egyelőre töretlennek tűnt. Ha nem állított meg, mezítláb betrappoltam a házba, és ahogy újabb meg újabb ötletek rohamoztak meg, szembefordultam vele.
- Elmehetnénk este moziba. Vetítenek valami jót? Mindegy, vegyél jegyet az első filmre, amit találsz! Használhatom a telefont? Hónapok óta nem hallottam semmit a munkámról, és szerintem ők sem rólam, nem akarom, hogy aggódjanak. Esküszöm, nem használok kódszavakat arra, hogy mi történt velem, ha azt mondom, "esernyő", az nem azt jelenti, hogy "elrabolt egy őrült, mentsetek ki", hanem... hát, esernyőt. Na, nem mintha te őrült lennél, dehogy... Mármint a magad módján, na jó, talán egy kicsit, de tudod, a jó értelemben.
Na jól van, Kal, elárulnád, hogy lehet valaki jó értelemben őrült? Izgatottan beharaptam az ajkam, kényszerítve magamat, hogy elhallgassak végre, és csak bámultam Kolra. Vajon a horrorfilmeket vagy inkább az akciót szereti?

Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpírboszorkány •• a világ egyik legfurcsább teremtménye vagyok, tele meglepetéssel
Chatkép :

Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
lost inside my insane mind ●●
Hobbi & foglalkozás :
troublemaker ●●



A poszt írója Kol.Mikaelson
Elküldésének ideje Kedd Márc. 28, 2017 12:07 am
Ugrás egy másik oldalra

Nem ragoztam tovább az én véleményemet, elvégre tisztában vagyok azzal, hogy nem Kaleb lesz az, aki hősiesen vet véget a kis életének. Még, hogy nem öngyilkos hajlamú? Hát most pampog nekem arról, hogy ő milyen nagy vággyal van a halál felé. Nem szokásom senkit sem meggátolni az e féle döntésekben, sőt, még csak be is segítek önként jelentkezve, de Kaleb jóval másabb kategória. Ő csak egy szájhős.  Agya rejtett félteke pontosan jól tudja, hogy a halál nem egy tündérmese, annál jóval pokolibb tény. De ezt persze magyarázhatom a lökött fejének.
Mikor vállon bokszol, még csak meg sem mozdultam, aligha éreztem az ütését. Kétlem, hogy nagy öklöst szándékozott volna adni, ám mivel jócskán az izmosabbik felembe ütött, nos, aligha éreztem meg azt. Ez a gesztusa jócskán kezdte megbontani a bennem húzódó feszültséget amit ő okozott a makacsságával, így már alig láthatóan neheztelek a visszafeleseléseire. Ez a fiú számomra egy kivételes eset, ugyanis az olyanok, mint ő, ilyenkorra már százszor halottak lennének általam. Én pedig foggal-körömmel ragaszkodom hozzá. Kiváltott bennem valami kötődést iránta, ami nem hagyja, hogy megváljak tőle. S vár kezdem úgy érezni, hogy az érzés kezd kölcsönös lenni. Ő a barátom lett?
- Ó, lassan a hévvel! - Húzódik egy ördögi vigyor arcomra, amikor is megejti, hogy azt a bizonyos tárgyat nem hordja magánál.- Nem probléma. Te megadsz egy címet, pontos helyet, aztán én már itt sem vagyok. Nehogy még a végén megszakadj nekem. - Kacsintok rá sejtelmesen, majd végül egy nagy meggondolás közepette szívok magamba egy kis oxigént. - De ha gondolod, akár velem tarthatsz. Nehogy még a végén elkapjanak téged azzal a bizonyos rézszerszámú baglyok. - Cukkoltam egy kicsit, hogy hadd érezzem már legalább én is jól magam. Kaleb pedig kivételesen vevő az ilyenekre, úgy vettem észre. Jó társaság.
Mikor felmászott a földről, akkor én csak összefontam karjaimat feszes mellkasom előtt, és továbbra is őt figyeltem nagy érdeklődéssel, ugyanis arcának vonulatai olyasmiről árulkodtak, mintha valamit mondani akarna.
Ám amint elkezdte a mondandóját és mire én végig hallgattam, nem tudtam, hogy mit reagáljak. Sírjak a nevetéstől vagy nevessek a sírástól? Megvallva rengeteg sok mindenre számítottam, hogy most mit akar hozzám vágni, de azt, hogy én mennyire voltam elfoglalva az ő testével... persze, nekem más dolgom nem volt, csak hogy önkielégítést alkalmazzak magamon az ő testén keresztül. Hát persze!
Végül is csak egy perverz mosolyt ejtettem meg rögtön, amint befejezte a kérdéshalmazait. Rá hozzam a frászt, vagy rá hozzam a frászt?
- Ó, ha te tudnád milyen dolgokat tettem, míg a testedben voltam... - Jókedvűen elsziszegtem a végét, miközben még a sejtelmes és egyben őrült vigyorom továbbra sem tűnt el onnét. - Az első nap amint megláttam a fényt a te szemeddel, vagy egyszerre három férfival is volt aktusom. Aztán másnap magányomban vagy öt órán keresztül töltöttem azzal egymagam az időmet, utána pedig minden egyes nap apránként haladtam végig a város legdögösebb nőin! Imádták a szerszámod. - Kacsintottam rá vigyorogva, ám bármennyire is próbáltam tartani a komolyságomat, egyszerűen csak kibukott belőlem egy röfögős nevetés, és elfordulva nos, hangos vihogásba kezdtem. Szegény Kaleb. Még az a szerencséje, hogy a testére még a szemem világánál is jobban ügyeltem, merthogy tudtam, hogy idegen 'lakásban' voltam. Nem mellesleg nekem az életem különben sem az aktusokról szólt. Az én lételemem mindig is az volt, ha másnak fájdalmat okozhattam. Az éltetett. És éltet.
- Öregem, nem vagy semmi! - Végül kiegyenesedem, és tenyeremmel megtörlöm a szemeimet, mintha meg is könnyeztem volna. - Komolyan azt hiszed, hogy én ilyenekkel voltam elfoglalva míg benned éltem? - Vontam fel a szemöldökeimet kérdően, miközben a feszült levegőt kifújom magamból megkönnyebbülten. - Annál egy kicsit jóval szívósabb voltak a napjaim. - Rántottam egyet a vállamon. Tisztában vagyok az ő küllemével, ugyanis nehéz lett volna úgy élnem benne, hogy nem vagyok tisztában az ő dolgaival. - De ne aggódj, nem műveltem semmi szürreálisat a te testedben. Az enyémben már kicsit bátrabb vagyok. - Mentségemül szolgáljon, hogy azért nagyon is szeretem az aktusokat, de na... van az életben annál sokkalta szórakoztatóbb dolgok. Mondtam már, hogy szeretem látni, ha valaki szenved?
- De mindegy is. - Megráztam a fejemet érthetetlenül, majdan ahhoz a karjához nyúltam, ahol a karperec is volt. Végighúztam tenyeremet óvatosan a karján, majd amint a karperechez értek az ujjaim, azzal a mozdulattal pattant róla le. - Remélem, hogy most már teljes a boldogságod.
 
Vissza az elejére Go down

avatar
Warlock •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Chatkép :

Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
new orleans
Hobbi & foglalkozás :
held captive by someone
Humor :
sassy



A poszt írója Kaleb Westphall
Elküldésének ideje Hétf. Márc. 27, 2017 10:14 pm
Ugrás egy másik oldalra



Kol && Kaleb
hey brother, there’s an endless road to rediscover

Nem szeretem, hogy Kol azt hiszi, jobban tudja a dolgokat nálam. Lehet, hogy idősebb nálam (vagy egy ezressel, nem nagy dolog), és többet megélt, mint én (a minőség számít, nem a mennyiség), mégsem járt a cipőmben. Persze, én sosem láttam még, milyen a túlvilág, de ha abban akartam hinni, hogy más, mint amit ő átélt, akkor abban is fogok hinni, legyen ez ostobaság vagy sem. Mert ha elhinném neki, hogy tényleg tök szívás a halál, akkor mégis mihez kezdenék? Hogyan dolgoznám fel, hogy egy ilyen mocskos helyre küldtem az egyetlen testvéremet, és hogyan lenne elég bátorságom követni őt oda? Sehogy, és pont ezért dühít Kol hozzáállása. Utálom, hogy meg akarja változtatni a gondolkodásmódomat, főként azért, mert apránként sikerül is neki.
Félrelököm a kezét, és olyan csúnyán nézek rá, amennyire csak merek. Azért megvan a provokációnak az a határa, amit épeszű ember akkor sem lép át, ha az orra előtt dobják el a fogságot jelentő ketrec kulcsát - én pedig nagyon is józan embernek vallom magam, ráadásul esélyem sem lenne Kol haragja ellen, amíg rajtam van a karperec. Vajon mit kell tennem, hogy azt is leszedje rólam?
- Nem egy szuicid hajlamú gyerekhez beszélsz. Egyszerűen csak nem vágyom az örökkévalóságra, de ettől még tudom, mit csinálok. Hagyjuk is ennyiben, jó?
Minden bizonnyal neki is megvannak a céljai, én mégsem kritizálom őket. Jó, természetesen az ellen persze, hogy szót emelek, ahogy velem bánik, de igazából eddig elég sok jót tett velem. Például, nem ölt meg azon nyomban, hogy visszaszerezte a saját testét, és ez az ölelés is elég rendes volt tőle.
- Tényleg? Pedig azt hittem, a pincéd tele van hullákkal, és ha el kell menni boltba, csak csettintesz - nevetve a vállába bokszolok, aztán eltorzuló arccal kirázom a kezem. Basszus, de kemény bicepsze van! Remélem, vevő a barátkozásra és nem veszi nagyon zokon, hogy a vállát pofozgatom. A mi időnkben ez volt a normális, de ki tudja, ezer évvel ezelőtt mi lehetett a módi.
- Persze, van egy csicsás hajdísz, de... tudod, az elmúlt pár hónapban a testemben időztél, ez meg nem olyan dolog, amit csak úgy zsebre vágtam volna. Biztos helyre tettem, és el kell mennem érte. Nem tudom, hogy működik ez a fogvatartósdi, de... - kétkedve vázoltam csak fel neki a helyzetet. Lehet, hogy felajánlja, hogy elmegy érte, és akkor 1:0 oda, pedig mindennél jobban szerettem volna tenni egy sétát a városban! Csak hogy lássam, mi mennyit változott, meg úgy eleve emberekkel érintkezhessek. Na jó, valljuk be, Kol nagyon jó fej, tényleg, de azért szívesen csevegnék másokkal is rajta kívül. Szociális lélek vagyok, igénylem a tömeget.
Feltápászkodtam a földről és lustán leporoltam a nadrágomat. Most, hogy így szóba került a testbérlés, megint eszembe jutott egy kérdés, amely régóta furdalta már az oldalamat, csak eddig nem voltunk olyan viszonyban Kollal, hogy ilyesmivel fordulhassak hozzá. Viszont túl egy lelkizésen és egy félig-meddig szabadon eresztésen, már átértékeltem a kapcsolatunkat.
- Ha már a testemnél tartunk, öhm... gondolom, láttál ruha nélkül, mert csak nem zuhanyoztál meg öltöztél hónapokig csukott szemmel, de... öhm... Csináltad, tudod... azt? Bárkivel a városban? Kínos randizós szituk, hogy ne lepődjek meg, ha egy csaj meglát az utcán és felképel? Vagy esetleg magányodban nyúltál-e... tudod... oda...
Még a fülem is lángolt zavaromban, de már nem szívhattam vissza a kérdést. Muszáj volt tudnom, mégis mennyire kötött szoros barátságot a testemmel, mind ő, mind New Orleans többi lakosa. Nem élhettem tovább bizonytalanságban.

Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpírboszorkány •• a világ egyik legfurcsább teremtménye vagyok, tele meglepetéssel
Chatkép :

Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
lost inside my insane mind ●●
Hobbi & foglalkozás :
troublemaker ●●



A poszt írója Kol.Mikaelson
Elküldésének ideje Szomb. Márc. 25, 2017 2:14 am
Ugrás egy másik oldalra

Valójában Kaleb helyzete a mostani időkben jóval egyszerűbb volt, mint az enyém. Nehéz lenne körülírnom, hogy pontosan mit éreztem, amikor ott rohadtam a koporsó falai között a szívemben azzal a csecsebecse tőrrel. Mit is mondhatnék? Mondjuk azt, hogy rettentő mód unalmas volt végigfeküdnöm az egészet. Bosszút szőni mint a pókok, aztán rájönni arra, hogy mattot kaptál elvégre nem tudsz lépni, csak mert rohadtul az utadba áll valaki. És én vagyok a csúnya rossz kisöccs, ha egy kicsit is megemlítem ezt az aprócska 'tréfát', csak hogy ne feledjék el, mit műveltek. Mert hogy nem csak Nik a hibás ezért!
Megfizet mindenki!
Aprócska gyűlölethullám sodorta végig elmém minden zugát, olyannyira, hogy némileg testem is beleremegett, és a gyomrom is fordult egyet tengelye körül. Abban a pillanatban ha Kaleb nem lett volna mellettem, valószínű, hogy egy asztalt a feje tetejére tudtam volna borítani, vagy ha az erőmet nem kontrollálnám, akkor az egész házból egy rom. Ami pedig aztán csak tetőzte az én utánozhatatlan nyugalmam, hogy Kaleb még megmagyarázza, hogy a holtaknak milyen király lehet. Legszívesebben bemutatnám neki, hogy milyen is hullának lenni és aztán egy börtönvilágban csapatni, de az a helyzet, hogy ahhoz el kéne vágnom a kis torkát. Hogy az jó lenne? Neeem... eszembe sincs!
Végül is csak halvány mosollyal illettem a szavait. Még, hogy nem ítélkezhetek felette. Pont én nem?! Ó... egy csettintésbe kerülne, hogy úgy táncoljon ahogy én fütyülök. Egyértelműen bármit elérhetnék vele szemben, hogy teljesítse mindazt amit nekem kéne, így nem az én bőrömet vinném a vásárra majd. Pedig az a helyzet, hogy márpedig én fogok teljesíteni mindent, amit el szeretnék érni, ugyanis ordenáré nagy szégyen lenne a részemről, ha nem én végezném a saját akarataim. Meg van hozzá az erőm búsásan, ezzel pedig tökéletesen fogok élni. Sokan vágynának ekkora hatalomra melyre én tettem szert, de ahhoz korán kell felkelni. Mert hát, ezt sem a legyek hordták össze. Komoly árat kellett érte különben is fizetnem, mint mondjuk az életemmel? Nos, ez eléggé nagy ár. Azt hiszem.
Ragaszkodóan kapaszkodott belém, ujjai szorításait tökéletesen kitudtam következtetni, ugyanis erőteljesebben szorított magához, amit én hagytam. Én gyengéd ölelést mutattam a részemről számára, sőt, néhányszor végighúztam a hátán egyik tenyerem csak úgy nyugtatás gyanánt. Nem akartam, hogy most szálljon el az agya, elég, ha én vagyok ideges.
- Miért érzed azért hibásnak magad? - Vontam fel a szemöldökeimet érthetetlenül, miközben óvatosan elvontam magamat tőle, hogy szempárába nézhessek. - Az igazat megvallva, ha az a valaki halott, akkor eléggé mostoha sorsa van odaát. De különben ha búcsút óhajtanál inteni az életednek, te is csak egy sötét és röhejes gödörbe csusszannál. És tudod, hogy miért? - Kérdezem tőle komoly arcvonásokkal, korántsem viselve magamon a poénkodás jeleit még csak gondolatban sem. - Szívesen megmutatnám az igazi halált, az igazi börtönvilágot, amit mennynek vagy pokolnak emlegetnek. Nincsenek ott szárnyak, vagy szarvak. Csak sötétség, ahol egymagad őrlődsz. Nincs körülötted senki! - Kissé indulatból is, de jobban megnyomtam az utóbbi mondatomat, ugyanis a szívemen tudom viselni, ha a börtönvilág szóba kerül. - De persze, mindenki a saját bőrén tapasztalja a hibáit. Ha pedig megölni szeretnéd magad, csak szólj. Még segítek is. - Kacsintok rá sejtelmesen, amit inkább szórakozásból szántam. Hogy túl morbid? Nem. Egyszerűen csak nem preferálom, ha valaki jobban tudja a dolgokat mint én. Valljuk be... többszörösen az apja lehetnék, és legalább vagy százszor tapasztaltabb vagyok, mint ő maga. Ő nem volt halott. Nem tudja, mi van ott.
- Holtak feltámasztása? - Mosolyodom el, bár abban a mosolyban még nyoma sem volt örömnek. - Volt benne részem, így nyilván képes vagyok rá. De ez persze nekem sem megy úgy, hogy csak gondolok egyet. Vagy csak csettintek aztán világot váltok. Annál jóval bonyolultabb. - Álltam fel végül a földről, és próbáltam magamról leszedni a rajtam maradt fűszálakat egyesével. Most kivételesen nem hazudtam, ugyanis képes vagyok arra, hogy a magam kára nélkül visszahozzak egy holtat az élők soraiba. Megvallva nem terveztem e féle jó cselekedeteket amikor a saját testemben láttam meg a teret, de most még is azt csinálom. Segítek, amiből nekem semmi hasznom sem származna. Egy próbát azonban megér.
- A halottról maradt le valami, ami közvetlenül az övé volt? Fésű, medál, vagy bármi? - Nézek rá érdeklődve, ugyanis szükségem van valamire, amivel úgymond tudom majd azonosítani a halottat. Ez persze még nem lenne elég számomra, elvégre még szükségem van néhány gazra. Egy pár napba telik, mire találok minden összetevőt amire szükségem van.
 
Vissza az elejére Go down

avatar
Warlock •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Chatkép :

Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
new orleans
Hobbi & foglalkozás :
held captive by someone
Humor :
sassy



A poszt írója Kaleb Westphall
Elküldésének ideje Pént. Márc. 17, 2017 1:07 am
Ugrás egy másik oldalra



Kol && Kaleb
hey brother, there’s an endless road to rediscover

Csiklandozták a talpam a nedves fűszálak, és csak most jöttem rá, mennyire jó újra a saját testemben lenni. Olyan könnyelműen dobtam oda Mrs Mikaelsonnak, mintha egyáltalán nem számítana, pedig az a pár hónap, amin Kollal osztoztam, kész pokol volt. Ez az egyszerű dolog, mint a harmatos fűben fetrengeni és a kora hajnali égboltot bámulni, rádöbbentettek, hogy szeretek élni. De mi értelme ennek az életörömnek, ha nincs kivel megosztanom? Nem azért fordultam a mágiához és szálltam szembe az öregedéssel, mert annyira vágytam volna az örök életre. Nem, egyszerűen csak az elvégzendő feladatom hajtott. Eleget éltem már, többet, mint ami az egyszerű halandóknak kijár; semmi jogom többre, hiszen hiába születtem boszorkánynak, ha egész életemben emberként éltem. Nem tartoztam ide.
Hallom zizegni magam mellett a füvet, és ahogy oldalra billentem a fejem, megpillantom őt. Reméltem, hogy közelebb jön, de álmomban sem mertem arra gondolni, hogy ledől mellém. Amikor először megláttam Kolt, mármint rendesen, szemtől szemben, olyan fickónak tűnt, akit meg kéne menteni. Bár helyén volt a humora és az ítélőképessége, mégis úgy éreztem, ráférne egy kiadós nevetés, egy kis öröm, és hogy megismerje más szemszögből is a világot, melynek több, mint ezer éve a foglya. Kár, hogy nekem nincs időm megmutatni neki, hogyan lehet igazán élni, és nem taníthatom meg arra, mit jelent igazán szeretni valakit.
- Te különleges vagy, talán a halálod is különleges volt. Ki mondta, hogy mindenkinek ugyanolyannak kell lennie? Talán mindenkinek más és más, attól függően, milyen életet élt. Én ebben akarok hinni - dacoltam vele, de nem tudtam leplezni a csalódottságomat. Nem akartam elfogadni, hogy a valóság tényleg ilyen rideg és kiábrándító lenne. Azt akartam, hogy tévedjen, de sokkal jobban örültem volna annak, ha inkább hazudik, ha negédes szavakkal megnyugtat, és nem kell keserű szájízzel azon agyalnom, mi értelme akkor ennek az egésznek?
Arcon csaptak a szavai, újból elöntött a harag. Mit képzel magáról ez a hülye ősi?! Mintha ő irányítaná a jövőmet! Csak azért, mert a szabadságom az övé, még nem rajta áll, mi lesz velem. Véget vethet az életemnek, ha azt akarja, de nem kényszeríthet rá, hogy folytassam, és arra sem, hogy újból öljek.
- Ezt nem te döntöd el, Kol. Lehet, hogy varázserővel születtem, de én döntöm el, miként élek, és ezen semmi nem fog változtatni. Egyetlen egyszer öltem egész életemben, és kizárt, hogy ez újra előforduljon. Az pedig, hogy meddig óhajok életben maradni, egyedül rám tartozik. Nem te szabod meg. Bezárhatsz egy cellába, de attól még nem uralkodhatsz felettem. - Nagyot nyeltem, mielőtt még hozzátettem volna: - Nem osztozhatok veled az örökkévalóságon.
Távol álljék tőlem, hogy belegázoljak a lelki világába, de szerettem volna, ha ezt tisztázzuk. Olyan életet élek, amilyet én akarok, már ha akarok egyáltalán, és bármennyire is kezdem megkedvelni a hülye fejét, ezen ő nem változtathat. Nem mintha mániákusan próbálnám kinyírni magam, egyáltalán nem vonz ez a téma, egyszerűen csak tisztában vagyok a kötelességeimmel, a lehetőségeimmel és azzal, mi adatott meg számomra. Nem vágyom többre, sosem voltam egy telhetetlen alak. Megtettem, amit megkövetelt a haza, és ennyi pont elég volt.
Kíváncsian pillantottam a kulcs után, próbáltam értelmezni ennek a jelentését. Kolból kinéztem, hogy azt akarta érzékeltetni, életem végéig a cellában rohadok majd, viszont valahol a gyomrom tájékán tudtam, hogy ezúttal mást jelent. Most a szabadságot kínálta fel nekem, persze a saját szabályai szerint felállított, önző, lekorlátolt szabadságot, mégis úgy éreztem, ez hatalmas szó olyasvalakitől, mint ő. Egészen meghatódtam tőle.
- Szóval, ez azt jelenti, hogy alhatok a kanapén? - emeltem a tekintetem a bokrokról, mely felé a kulcs repült, újból Kolra. Tényleg nem akarok telhetetlennek tűnni, megszerettem én azt a matracot, de a gondolat, hogy eldőlhetek azon a kanapén, amelyen hetek óta Kolt láttam terpeszkedni... hát könnyeket csalt a szemembe. Ha ehhez még az is hozzájön, hogy kedvem szerint használhatom a mosdót, komolyan sírva fakadok!
Felkavart az a pár, egyszerű szó. Nem szoktam hozzá, hogy uralkodjanak felettem; közel hetven éve nem tartoztam már senkihez. Egészen elfelejtettem, milyen érzés, és most nem tudtam eldönteni, tetszik-e vagy sem, hálát érzek-e, szeretetet, vagy csak hitetlenkedést. Kíváncsi vagyok, miben voltam Kol segítségére azon kívül, hogy részt vettem az anyja ördögi tervében és hagytam, hogy kiadó albérletként kedvére használja a testemet. Nem arról van szó, hogy Estherben jobban bíztam volna, de vele tisztességes alkut kötöttem. Kol maga volt a bizonytalanság, a változékonyság, nem tudtam, megbízhatok-e benne, vagy csak visszaélne azzal, amit rólam tud meg. Képtelen voltam szabadulni a gondolattól, hogy csak átver, és amint picit is megnyílok előtte, kést döf majd belém - akár képletesen, akár szó szerint.
Éppen ezért lepett meg annyira, amikor átölelt. Zavarba jöttem a közvetlen gesztustól, abszolút nem számítottam rá. Annyira elmerültem az arcvonásai elemezgetésében, a tekintetében, hogy fel sem tűnt, mikor tette a vállamra a kezét, hirtelen már a mellkasán találtam magam. Te jó ég, mikor öleltek meg utoljára úgy igazán? Mikor támaszkodhattam utoljára bárkire is? Megszoktam, hogy körülöttem mindenkinek támaszt nyújtsak, mindenkit a szárnyaim alá vegyek, az én vállamon bárki kisírhatta magát, de én mikor borultam rá utoljára bárkiére?
- Látod, így jár, aki hajnali 4-kor kel. El ne aludj itt nekem, hallod?
Elég érzelgősre sikeredett ez a jelenet, így hát el akartam tolni magamtól, de aztán átkattant bennem valami. Tétován átöleltem, felmarkoltam a hátán a felsőt és a vállába temettem az arcom.
- Megöltem őt... Megöltem, Kol... Könyörgött, hogy tegyem meg, és én megöltem... Minden csupa vér volt, egész éjjel hánytam, és ő... csak úgy elment. Én öltem meg. Ne kényszeríts rá, hogy újra meg kelljen tennem! Kérlek, ne! - beletöröltem az arcom a vállába. Úgy szorítottam, tíz körömmel kapaszkodtam belé, mintha a sosem létezett bátyámat találtam volna meg. - Ha komolyan hálálkodni szeretnél, akkor segíts beteljesíteni az ígéretemet. Ne kényszeríts rá, hogy megszegjem azt, és ne akarj leláncolni, amikor nem tartozom ide. Ha segíteni akarsz, ennyit tehetsz értem. Cserébe tudok rád főzni és takarítani, és meglepően jó társaság vagyok, már amikor nem picsogok úgy, mint egy óvodás.
Felegyenesedtem a válláról, ha hagyta, és a felsőm ujjával lopva áttöröltem még egyszer az arcomat. Szipogtam kettőt, és már rendben is voltam; csak remélni tudtam, hogy az elmúlt pár percről soha semmilyen formában nem fogunk újra beszélni.
- Mennyire konyítasz a holtak feltámasztásához?

Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpírboszorkány •• a világ egyik legfurcsább teremtménye vagyok, tele meglepetéssel
Chatkép :

Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
lost inside my insane mind ●●
Hobbi & foglalkozás :
troublemaker ●●



A poszt írója Kol.Mikaelson
Elküldésének ideje Csüt. Márc. 16, 2017 11:06 pm
Ugrás egy másik oldalra

Kaleb && Kol
Amikor ő maga is megfogja a kezem, csak óvatosan elmosolyodom. A szívem mélyén szembesültem mindazzal, hogy valójában mekkora is a sajnálatom iránta. Szenvedő vonásai felkeltettek bennem valamit, ami jókora szívlágyulást okozott bennem. Eszem ágában sem lenne őt megfosztani az élettőt, hisz bárhogy is nézem, előtte még jócskán ott vannak az élet ezernyi lehetősége. Habár ha másról lenne szó és nem maga Kaleb személyéről, a más élete korántsem jelentene ennyit nekem. Sőt, röhögve fosztanám meg tőle. De Kaleb... kezdem úgy érezni, hogy a világon bármit megtennék érte.
Én csak megállok a teraszon, míg mosolygó tekintettel követem figyelemmel, hogy Kaleb mennyire is örül, hogy élvezheti a hajnali óra érintéseit. Nos, valóban szép volt, és kellemes. A levegő tiszta volt, mintha csak hegyek sapkái bástyáznának minket körbe, és csak ontanák magukból a hideg, csípős oxigént. A puha érintésű talajon pedig minden fűnek a hegyes fején megpihent egy-egy harmat, olykor a húsosabb cseppek lehömpölyögtek és a földdel váltak egyenlővé. Fent, pedig az ég még csak szürke volt, épp úgy, mintha egy tállal fedték volna le ezt a világot. A madarak, többek között a rigó hangját véltem felfedezni az udvar fáinak a koronája közül. Csicsergett, énekelt, dalolászott, olykor elvétve egy-egy oktávot. Még is az éneke semmihez sem volt fogható, a hibái tették széppé. Aztán később a galamb is felszólalt, akinek a hangja hasonlított az uhu bagoly hangjára. Tipikus kora hajnali dalolászok.
A környezet vizsgálódásából aztán Kaleb nyugtató hangja szólalt fel. Épp úgy, ahogy ő, én magam is elvesztem a szépségében, habár Kaleb nélkül fel sem figyeltem volna a természet gyönyörére. Még is a lelki szabadságomat visszarángatta Kaleb szavai, berángatták valahova a lelkem sötét börtönébe, ahol már oly sok éve kell raboskodnia. Egyszerűen csak véget ért az álomgyár.
Egy kérdésére sem feleltem. Csak álltam ott szemben, és tovább álmodtam nyitott szempárral. Aztán csak közelebb vettem lépteimet felé, miközben valami aprót szorongattam erősen a jobb markomban.
Aztán csak leülve mellé, hirtelen a hátamra dőlök, nem törődve, hogy mennyire vizes az a felület amire most ránehezedtem egész testtel. Egyik karomat homlokomra helyeztem fáradtan, és bámultam a nagy szürkeséget, mely mögül a nap próbál utat törni magának, hogy sugarait ide is lejuttassa.
- Nem hiszek az újjászületésben, Kaleb. - Szólalok meg egészen halkan hosszas némaságomat megszakítva. - Én már voltam halott. - Fordítottam ekkor a tekintetemet rá, és végül azonnal visszaemeltem az ég felé. - Nem volt ott semmi, csak egy magad által megálmodott rész az álmaid töredékeiből. Egyedül van ott mindenki, és a lelkek örökké ott ragadnak. - A halál ilyen, és ezzel kell szembenéznie mindenkinek, és Kalebnek is. Bármennyire is szeretné újra látni a szeretteit, azzal soha nem lesz esélye látni őket, ha véget vet önön buta vétkeiért az életének. Én jóval többet tapasztaltam már annál, mint amennyit neki sikerült. Én már voltam halott, és csak a szerencse kérdése volt mindaz, hogy én még most is élek. Elvégre... nekem most nem szabadna itt feküdnöm Kaleb mellett.
- És ölni fogsz utána is. - Óvatosan felültem, és lábaimat magamhoz húztam, épp úgy, ahogy Kaleb is ül jelenleg. - Ebbe bele kell szoknod, főleg a jelenlegi helyzetek végett. Már nem fogsz átlagos életet élni. Mert élni fogsz! - Az utolsó mondatomat a megszokottnál jobban megnyomtam, csakhogy még véletlenül se essen túl rajt a figyelme. Nem fogom hagyni, hogy megölje magát. Ha én nem tettem meg azt, hogy nem öltem meg, akkor ő sem fog magával végezni.
- Nézd... - Kinyújtottam elé a karom, s a tenyeremet is kitártam. Ott volt a kulcs, ami a cellához volt való. - És most ezt! - Aztán hátrahúztam karom, és erőből eldobtam jó messzire. Még egy mosolyt is megejtettem.
- Te már hozzám tartozol, Kaleb. Sokat köszönhetek neked, és ezért is szeretném meghálálni a szolgálatodat. Csak mondd, hogy mit kell teljesítenem, amit Esther nem tett meg. - Néztem ekkor szempárába egészen mélyen, és tenyeremet végül vállára helyezem. Ekkor azonban közelebb hajoltam hozzá, és végül karjaimba zártam őt óvatosan. Ha hagyta, akkor arcomat a nyakába temettem kimerülten.
credit
Vissza az elejére Go down




A poszt írója Sponsored content
Elküldésének ideje
Ugrás egy másik oldalra

Vissza az elejére Go down
 

Udvar

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

 Similar topics

-
» Ház és udvar
» Tavaszudvar
» Valahol az Udvar egyik útján

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Vámpírnaplók Szerepjáték :: Lakások és szobák :: New Orleans-i lakások :: Kol lakása-

Friss reagok
- lelked hangjai -


Csüt. Dec. 14, 2017 7:00 pm
Csüt. Dec. 14, 2017 6:30 pm
Csüt. Dec. 14, 2017 12:22 pm
Csüt. Dec. 14, 2017 12:20 pm




Álarc nélkül
- itt vagyunk -





Jelenleg 14 felhasználó van itt :: 1 regisztrált, 0 rejtett és 13 vendég :: 2 Bots
A legtöbb felhasználó (77 fő) Kedd Jún. 23, 2015 10:38 pm-kor volt itt.

Fajaink aránya
● ● számokban a valóság ● ●

csoportok ●
Ffi
Ember •
27
18
vámpír •
26
19
ősi vámpírok •
5
7
Vadászok •
8
9
Boszi / mágus
31
16
Farkas •
17
20
hibrid •
3
3
vámpírboszi •
14
6
Animágus •
3
2
dhámpír •
4
2
tündér •
2
2
Farkasboszi •
6
2
druida •
2
3