Keskeny a határ menny és pokol között
A gonoszok a pokol kapujában sem térnek meg

Share | 
Kaleb & James (~1940)

avatar

Warlock •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Chatkép :

Kedvenc dal :
the only friend I have
Tartózkodási hely :
new orleans
Hobbi & foglalkozás :
held captive by someone
Humor :
sassy



Kaleb Westphall ÍRTA A POSZTOT
Vas. Jún. 18, 2017 6:04 pm


James && Kaleb
[You must be registered and logged in to see this image.]Kettőnk közül kölcsönös megállapodásos alapon mindig is Jamest kezeltük bátyóként, dacára a korkülönbségnek, mely az én javamra billentené a mérleget. Sokkal jobban éreztem magam öcsiként, és neki is jobban állt az idősebb testvér szerepe, így aztán egyszer sem tiltakoztam ellene, hogy leöcsizzen.
- Ha nagyon akarod, megpróbálhatom... - dörmögtem, mosolyomat a vállába rejtve. Ugyan sosem próbáltam még megállítani az időt, de boszorkányként ki tudja, talán képes lehetek rá. Annyi mindenre lehetek képes... és egy nap talán mégis úgy fogok meghalni, hogy mindebből semmit sem fedezek fel. Nem baj, a barátságunk és az életünk akkor is többet ér ennél. Nem találkozhatok kétes kovenekkel csak úgy... Legalábbis ezt mondogattam magamnak, egyre többször, mert úgy éreztem, még mindig nem sikerült teljes egészében elvetnem az ötletet.
Értetlenül figyelem, hogyan tapogatja a levegőt, s mintha láthatatlan üvegfal húzódna ott, keze úgy akad meg egy ponton. Lemerevedve bámulom, várva a pillanatot, amikor benyögi, hogy viccel - de a tekintetünk összeakad és leolvasom az arcáról, hogy ez nagyon is komoly. A gyomrom rögtön bukfencet vet, a rémület jeges vízként borít el, és azonnal visszatrappolok hozzá.
- Ne szerencsétlenkedj! Fogd meg a kezem! - átnyúlok a határon és megragadom a karját, ám ahogy kihúznám a körből, ugyanaz a fal állja útját. Az erőlködésemnek köszönhetően kékesen felizzik, néhány lopott pillanatra kirajzolva az erőtér körvonalait, de ugyanúgy, stabilan őrzi szilárd elhatározását, miszerint Jamest nem engedi a körből.
A kétségbeesésemet csak tetézi, amikor köd ereszkedik a helyre. Fázósan átdörgölöm a karjaimat, hunyorogva próbálom megőrizni a látásom, a fákat, bokrokat fürkészem.
- Mégis hogyan jelenthetne jót, hogy beragadtál egy csapat őrült boszorkány áldozókörébe, és mindjárt elkezd havazni? - hangom hisztérikusan cseng, de remélem, elnézi nekem, hogy a kiborulás szélére sodor ez a helyzet. Mondtam, hogy ne jöjjünk ide! Úgy tudtam! Idegesen a hajamba fésülök, és cipőmmel az avart túrva elindulok a kör mentén.
- Amennyire én tudom, a legtöbb ilyen izé felhúzásához mágikus tárgyak kellenek, vagy mágikus jelek a földön... Látsz bármi ilyesmit? Rajzocskát, festéket, csontokat, vagy valami port? Bármit?
Ha találnánk valamit és elpusztíthatnám... De vajon a mágiám erősebb az övéknél? Töröm a fejem, hátha eszembe jut valami más megoldás, amivel kijuttathatom Jamest onnan, ez a köd viszont felettébb nyugtalanító, nehezíti, hogy gondolkodjak.
- Mi van, ha visszajönnek? - felkapom a fejem, tekintetem Jamest keresi. Nem akarom a frászt hozni rá, igazából neki kéne emiatt aggódnia, nem nekem, mégis én kapok szívbajt a gondolatra, hogy ez a köd a koven felbukkanásának előjele. Vagy valami rosszabbé...
Ahogy a kör mentén sétálok, keresvén a varázslat legkisebb jelét, halkan köhécselni kezdek. Eleinte fel sem tűnik, csak ahogy egyre erősebben érzem, hogy ez a ködszerű valami belélegezvén megtelepszik a torkomon, és mintha egyre kevésbé kapnék tőle levegőt. Ahogy egyre erősebben irritál köhögésre, tenyeremmel eltakarom a számat és az orromat.
- Szerintem ez nem sima köd... Ne lélegezd be!
Nem tudom, hogy akkor mi mást csináljon... Semmit sem tudok, és ettől kezdek teljesen bepánikolni.


Vissza az elejére Go down

avatar

Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Keresem :



Tartózkodási hely :
Jelenleg eltemetve
Hobbi & foglalkozás :
Halott



James Nazare ÍRTA A POSZTOT
Pént. Jún. 16, 2017 7:48 pm


Kaleb & James
[You must be registered and logged in to see this image.]
Mindent kétszer átgondolni… bölcsebben legalább. Gondolkodjon éretten és másképp. Hülyeség és rettentő veszélyes dolog az, amit felhozott. Egy pillanat alatt elveszítené az életét, annyi szent. Azt meg nem engedhetem meg! Azt sem engedem, hogy most összezuhanjunk, el kell tűnünk innen, ez a legfontosabb. Utána már összezuhanhat…. most belegondolva kár volt idáig elmerészkednünk. Jobb későn mint soha, nem? Szavaira kissé elmosolyodok, jól esnek annyi szent. Maradjon csak meg Kaleb-nek, ne pedig a Barát Gyilkos Ifjú Kaleb legyen…elég bénán hangzik ez így.
- Ez a beszéd szép öcsém! - nem számít, hogy három évvel lemaradok tőle, olykor az öcsémként tekintek rá, olyan kis izéé tud lenni. De én attól őt így szeretem és ez nem fog változni vén trotty korunkban sem. Biztos vagyok benne, hogy nem fog! Invitálására és széttárt karjaira lépek felé egy hosszas ölelésre, magamhoz ölelem, az illatát szívom be.
- Most kellene megállnia az időnek…legalább egy kicsikét. - motyogtam, hogy csak ő hallja, ne legyen fültanúja se ennek az egésznek… Csak ránk tartozik.
Testvérek, legjobb barátok… sose voltunk vérszerinti rokonok, mégis akképp kezeljük a másikat. És tiszteletben tartjuk a másik kérését… egy ekkora horderejűt meg pláne.
- Jaja, menjünk…- kezdek én is beparázni, de a srácnak kell egy mankó, egy bot, egy váll, egy kapaszkodó amibe kapaszkodva haza juthatunk…itt vagyok én hogy támogassam bármiben. Akár ebben, akár másban. Nem hagyom, hogy elvesszen. Aztán most már tényleg zúzni kéne vissza, aludni is kellene egy cseppet…
Engedem hát hogy kivezessen a rengetegből, talán három méter választ el…kikerülöm a koponyát, majd pont előre tekintek, amikor nekiütközök valaminek és homlokomhoz emelem a kezem….felpillantok Kaleb-re. Majd megindulok, de vissza is hátrálok…ez nagyon nem okés…
A két kezem magam elé emelem, de egy bizonyos ponton túl…már nem enged sehol se át. Se fent, se lejjebb, se jobbra és se balra….
- Oké…nem most akarok megtanulni pantomimeskedni… szarul keresnek… - hülyülök megint, amikor nagy szarban vagyunk. Leeresztem a kezem, majd visszapillantok a vállam felett… olyan furcsa érzés…olyan… - Kaleb….- pillantok vissza a srácra.
- Nem születtem szerencsés csillagzat alatt…. - csuklik el a hangom egy pillanat alatt, főleg amikor köd ereszkedik le a helyre. Semmi bajom a természetfelettivel, tényleg, de a rémisztgetést olykor kihagyhatnák a repertoárjukból. Teljes testtel fordulok a jelenség felé, lépek egyet, majd még egyet felé... de aztán meg állok, ennyire hülye nem lehetek....
De...mi a fészkes fene történik?
- Mond, hogy ez valami jót jelent.... - halkan felelem hátra a testvéremnek, miközben figyelek szinte mindenre már.

Vissza az elejére Go down

avatar

Warlock •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Chatkép :

Kedvenc dal :
the only friend I have
Tartózkodási hely :
new orleans
Hobbi & foglalkozás :
held captive by someone
Humor :
sassy



Kaleb Westphall ÍRTA A POSZTOT
Kedd. Jún. 13, 2017 7:46 pm


James && Kaleb
[You must be registered and logged in to see this image.]Ilyen a mi szerencsénk! "Jó móka lesz" - azt mondja. "Ne parázz már, semmi rossz nem történhet!" - azt mondja. Aztán kilyukadunk valami gonosz és sötét rituálé helyszínén, ami tele van vérrel és csontokkal. Épp most elevenedne meg a szemünk előtt a jó móka és a semmi rossz? Annyira tipikus!
Jamie elkapja a karom, én pedig mintha álomból eszmélnék. Újra visszaránt a valóságba és megpróbál értelmet pofozni belém, sikerrel, mert a szavai hallatán egyből észbe kapok és nem is értem, hogy gondolhattam, hogy ilyen őrültségre adnám a fejem. Még hogy találkozni velük... Nem csak arról van szó, mit tehetnének velem - bár nem is olyan nehéz belegondolni, hogy az áldozóasztalukon végzem, és pár évtized múlva a gyermekotthonból kiszökött kölykök az én csontvázamon taposva rémülnek majd halálra... De Jamie-nek igaza van, nem csak magamat sodorhatom veszélybe, és az, amit felvetett... hát abba belegondolni is szörnyű.
- Igazad van... Igen, igazad van, jobb, ha átgondolom ezt az egészet. - idegesen a hajamba túrok. Bizonytalan mosolyt villantok rá, ahogy megérzem a vállamon a kezét, majd tétován a karjába kapaszkodom. A látottak és a történtek lesokkoltak annyira, hogy instabilnak érezzem magam alatt a talajt. A biztonság kedvéért inkább belé kapaszkodom.
- Jam, tök nyolc, mi történik, egy dologban biztos vagyok. Soha az életben nem ártanék neked... Semmivel. Nem akarok olyan kovenbe tartozni, ami erre kényszerítene. Akkor inkább megmaradok az egyszemélyes tudományomnál... Nem kell nekem Merlinné válnom.
A barátságunk és James biztonsága tényleg többet ért ennél, bár egy kicsit azért bántam, hogy valószínűleg sosem találkozom hozzám hasonlókkal, sosem fognak befogadni és tanítani. Mégsem ért meg ez az egész ekkora kockázatot... Ki tudja, ha kiszabadultunk az Intézetből, talán találok majd egy olyan közösséget, amely a szabadidejében nem emberáldozattal foglalkozik, és amelyik Jamie-t is szívesen látja.
Széles mosollyal hálálom meg a szavait, és megveregetem a vállát.
- Én is szeretlek... Gyere ide! - Választ nem várva lépek oda hozzá, hogy átöleljem. Tudom, hogy az érzelgősség nem nekünk való, de hát tehetek én róla, ha ilyen szépeket mond nekem? Olyan, mintha a testvérem lenne, és tudom, hogy ezen soha semmi nem fog változtatni.
- Mindenesetre menjünk vissza szerintem... Nehogy belefussunk néhány őrült bosziba, vagy ami még rosszabb, a kopóba.
Habár vitatkozhatnánk arról, hogy melyik lenne a rosszabb. Elindulok hát, hogy kivontassam Jamest az oszlopok alkotta körből, ám ahogy ellépek az egyik mellett és a fák felé indulok, még hátrapillantok rá. Ha Jamie követne, láthatatlan fal állja útját, ha túl erősen nekiütközne, még vissza is pattan róla. Erre elnyílik a szemem és egyből visszafordulok felé, remélvén, hogy csak hülyéskedik, és nem ejtette foglyul épp egy boszorkány áldozóhely.
- Mit művelsz? Gyere!
Hiszen én gond nélkül kisétáltam a körből. Igaz, én boszorkány vagyok, míg az ő vérében nem csordogál mágia...

Vissza az elejére Go down

avatar

Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Keresem :



Tartózkodási hely :
Jelenleg eltemetve
Hobbi & foglalkozás :
Halott



James Nazare ÍRTA A POSZTOT
Kedd. Jún. 06, 2017 12:31 pm


Kaleb & James
[You must be registered and logged in to see this image.]
Még hogy nem tanítható… óh drága barátom. Megoldunk mi ketten mindent nem? Ahogy eddig mindent meg tudtunk, úgy ezt is.
Ugye?
- Hmm, Hmmm...Kár! Majd visszatérünk rá. - duzzogást imitáltam, hallgattam a tesóm kifakadás szerű monológját erről az egészről. És igaza van. Én őt elfogadtam. Varázslattal, vagy ha bejelenti hogy vámpír, vagy farkas…vagy teszem azt, meleg. Nekem ő Kaleb marad, a legjobb haverom, az egy szem testvérem. Semmi nem szakíthat el tőle. Semmi!
A látvány mindkettőnket sokként él, én kíváncsi voltam, ő meg ment volna el innen. Elég egy érdekes helyzet ez, szóval picikét még maradhatnánk. Hogy legalább a kíváncsiságomat kielégíthessem.
- Áldozóhely? Sötét mágia? Az izgi... - hátra felé hőköltünk mindketten, Kal már könyörgött a hátra arcért… valóban. Megint szarba tenyereltünk. Mint általában mindig, ha valahova elcsatangolunk. Ez persze a sors csupán… sose az én hibám.
Ahogy eggyel kevesebb súly volt rajtam, ahogy nem éreztem a srác kezeit magamon, ahogy halottam a puffanást… egyből megfordultam és kissé ijedten lestem a szemeit.. Mint aki bekómált… de hamar észhez tért, ellökte magát az oszloptól, kicsit arrébb léptem. - Hé… - szólaltam volna meg, de beelőzött ebben, szóval végig hallgattam furcsálló tekintettel. Kissé össze volt zavarodva, mintha össze is tört volna egy pillanatra. Szar volt így látni őt, még ha egy kis ideig is tart.
Törzshely? Váo! Az állat lehet. De amikor kinyögi, hogy találkozni akar velük, elkaptam a karját.
- Hé. Nem azt mondom, hogy nem…de nem is ismered őket. Jó gondolat lenne fejlesztened magad…de lehet hogy ők csak ezzel foglalatoskodnak… és mi van akkor ha egy fontos ember életét akarják tőled? Mi van akkor ha csak akkor hajlandóak bevenni…ha megölsz engem….? - túl sok kérdés, túl sok ostobaság, de ki tudja? Ezekben az időkben minden elő fordult már… - Nem lebeszélésképpen, de ezt még egyszer gondolt át jó? - eresztettem el, hogy mindkét vállát megragadjam.
- Nem magamat féltem Kaleb. Hanem téged… - néztem bele a szemeibe, hiszen nem akarom elveszíteni őt. - Támogatlak akárhogy is döntesz.


//Rövidke, de a Tiéd  :szivi:  //




Vissza az elejére Go down

avatar

Warlock •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Chatkép :

Kedvenc dal :
the only friend I have
Tartózkodási hely :
new orleans
Hobbi & foglalkozás :
held captive by someone
Humor :
sassy



Kaleb Westphall ÍRTA A POSZTOT
Szomb. Máj. 27, 2017 2:19 pm


James && Kaleb
[You must be registered and logged in to see this image.]Több hozzám hasonló is élt a gyermekotthonban, bár a legtöbben nem voltak tisztában az erejükkel. Olykor előtört belőlük, de javarészt igyekeztek elnyomni - persze, hisz aki más, az rossz, aki rossz, az pedig senkinek sem kell. Sosem szabadul innét. Jómagam büszkén vállaltam az áldásomat, hiszen nem vágytam rá, hogy egy idegen család gondviselése alá kerülve elszakítsanak Jamie-től. Inkább felvállaltam, hogy furcsa vagyok, ha ezzel elértem, hogy békén hagyjanak minket. Eleinte görcsösen kapaszkodtam abba a hitbe, hogy James is olyan, mint én, csak nem tud róla, nem veszi észre, vagy az ő ereje esetleg később mutatkozik majd meg... Az évek viszont gyorsan lepörögtek mellettünk, és minden kísérletem, hogy mágiát csikarjak ki belőle, kudarcba fulladt.
- Ez eredeti Kaleb-féle varázslat, nem tanítható - büszkén felszegett állal dicsekszem James mögött botorkálva. Nincs sok minden, amire büszke lehetek, ezért a mágiára kifejezetten az vagyok. - Szabadalmaztatnám, ha az emberek nem rettegnének annyira a mágiától. Értem én, hogy óvatosan kell ezt beadagolni másoknak, de te is tök jól fogadtad. Nem értem, miért kell titokban tartani, hogy léteznek a világon természetfeletti dolgok.
Jó, az is igaz, hogy Jamie a legjobb barátom, persze, hogy ő jól fogadta. Lehet, hogy a nevelőink, akár a hárpia, már szívbajt kaptak volna, ha előttük varázsolnék, és az életem hátralévő részét egy pincébe zárva kéne töltenem. Akkor inkább titokban tartom, jobb félni mint megijedni alapon.
A szertartás helyszínére érve először a koponyaszerű csontokat és az oltárt szúrom ki. Ide-oda kapkodom a fejem, magamba szívva a hátborzongatóbbnál hátborzongatóbb látványt, és öntudatlanul is belekapaszkodom James felsőjébe a hátán. Az lesz a legjobb, ha egy tapodtat sem mozdul mellőlem... mármint előlem. Hallottam a kérdést, de képtelen voltam megszólalni, az agyam teljesen sokkot kapott az információktól. Nem, ez nem lehet igaz... Tuti valami rossz vicc!
- Ez egy... - elcsuklott a hangom, megrángattam Jamie felsőjét, hogy nyomatékosítsam, mekkora kalamajkába keveredtünk már megint. - Ez egy áldozóhely. Egészen biztos vagyok benne... A mágikus elemek, az oltár, a vér, a virágszirmok... Itt valami nagyon, nagyon sötét mágia zajlott. Nem tudom, létezik-e bármiféle mágiatörvény, de tuti tiltott, amit itt műveltek.
A reccsenésre felkaptam a fejem, aztán Jamie már sodort is hátra. Húztam magammal őt is, jópár métert elbotladoztam vele. A válla felett lestem csak ki, de a csontváz láttán egyből elzöldült az arcom. A vacsora háromszoros bukfencet vetett a gyomromban, és azzal fenyegetett, hogy visszajön.
- Basszus... Ez nem egy állat csontváza, ugye? - nyüszítve tovább hátráltam. - Húzzunk innen, Jamie! Komolyan!
De ahogy újabb lépést tettem hátra, megbotlottam valami gyökérfélében és egyensúlyomat vesztve az egyik oszlopnak borultam. Megkapaszkodtam benne, hogy megkíméljem magam az eséstől, és ekkor képek lepték el az agyam. Mintha mozivásznat húztak volna a szemem elé, villódzó sebességgel váltogatták egymást előttem a különböző jelek. Ismeretlen, talán latin szavakkal vegyített igét mormoltak a fejemben, láttam a tőrt, amint vér csöpög le róla, a körben álló női alakokat, éreztem a füstölő kesernyés illatát az orromban. Aztán amilyen hirtelen jött a vízió, olyan gyorsan véget is ért, ahogy ellöktem magam az oszloptól.
Levegőért kapkodva bámultam a tenyeremre, majd az oszlopra, végül Jamesre. Nem tudtam, mit mondjak.
- Él itt egy koven. Sötét mágiával foglalkoznak, ez a törzshelyük. Vissza fognak jönni.
Próbáltam feldolgozni a látottakat. Eddig is tudtam, hogy élnek a közelünkben hozzám hasonlók, de sosem gondoltam volna, hogy egy konkrét kommuna székel tőlünk pár kilométerre. Egy csapat boszorkány, akik pontosan tudják, min megyek keresztül, és akiknek elegendő tudása van ahhoz, hogy betöltsenek a fejemben minden lyukat.
- Találkoznom kell velük... - dörmögtem bágyadtan, bizonytalanul, mert az ötlet akkora őrültségnek tűnt, hogy képtelen voltam elhinni, az én számat hagyta el. Ha még Jamie javasolná, érteném, de én hogy gondolhattam ekkora baromságra? Mégsem vetettem el az ötletet, inkább a barátomra meredtem, hogy ő mit gondol erről. - Gondolj bele... Bevehetnének maguk közé. Taníthatnának. Jó, talán nem erre...
Undorodva az oltár felé böktem, majd a számhoz emeltem az öklömet. Bármi is történt itt, jobb, ha minél kevesebbet tudunk róla... Mégis égtem a vágytól, hogy hozzám hasonló boszorkányokat ismerjek meg. Akkor talán nem kéne egyedül megbirkóznom mindazzal, amiben Jamie bármennyire szeretne is, képtelen segíteni.

Vissza az elejére Go down

avatar

Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Keresem :



Tartózkodási hely :
Jelenleg eltemetve
Hobbi & foglalkozás :
Halott



James Nazare ÍRTA A POSZTOT
Hétf. Máj. 22, 2017 6:56 am


Kaleb & James
[You must be registered and logged in to see this image.]
90 percet ki lehet bírni még az én társaságomban is. Egy erdő közepén. Éjjel. Ahol ki tudja milyen lények hemzsegnek. Jól meggondoltam én ezt? Zseblámpa hiányban szenvedtünk, halk kérdésére csak elhúztam a számat. Úgy gondoltam ő hoz ki, szóval nem kell kettővel kivilágítani az erdőt… nesze neked két lámpa. Még egy sincs.
Az ember sosem tudhatja, mikor teszik próbára tudását, mikor állítják próba elé...mondjuk az Élet maga.  Vagy igen, ahogy Kaleb remekül megfogalmazta: halott az a Warlock, aki azt hiszi, mindent tud, mert olyankor biztos, hogy a nagybetűs jön és bemutat neki, elég közelről.
Nem szólok. Némán telnek el a másodpercek részemről, hagyom, hogy a haverom kiadja magából a parázás áradatát. A srácban van spiritusz, ezt jól tudom. Csak épp ideje és helye nincs kiadni magából. Itt vagyunk, itt lehetne alkotnia. Ahogy rábólint a dologra, széles mosollyal köszönöm meg neki mindezt.
Szeretek kint lenni a természet lágy ölén, főleg vele. Végül kibújt mögülem, erre a percre vártam, végre. Zsebre dugtam kezeimet és követtem őt a pillantásommal.
Láttam már őt varázsolni. Idő kell neki, amit kap is tőlem. Másodpercek telnek el, mire felkap egy… egy gallyat. Egy gally? Komolyan Kal? Egy gally? Most akarsz hódosat játszani? Mormogást hallok, nem is evilági lehet.
Elnyílik résnyire a szám, elképesztő műveletet hajt végre. Az a gally egy szuper gally lett. EJHA!
A csend, ami hirtelen beállt, hallatni engedi az apró dobok ritmusát: szapora és erős, mégis, összetévesztethetetlenül apró. De kellően karakteres ahhoz, hogy saját, idő közben torkomba felkúszó lüktetésem se legyen képes összeroppantani a finom neszt... Aztán ezt az izzó ágat átadta nekem, amit aztán óvatosan vettem át tőle, tekintetem csillogott, ahogy a fényét figyeltem. mindebből a szavai rángattak ki. Rápillantottam, majd ahogy ismét mögém kecmergett, megindultam előre a szertartás helyszínére. De az ötödik lépés után meg kellett hogy álljak.
- Te meg… te meg tanítsd ezt meg. - pillantottam rá, majd előre és ismét megindultam. Ember vagyok és nem olyan, mint Kaleb, tudom. Egy ember ilyet nem tanulhat? De ha van rá mód, akkor én szeretném mindazt, amit Kaleb is tud. Annyira menő a srác, hogy az hihetetlen. A helyre érkezve körülnéztem, ide oda kapva a kezemben lévő eszközt. A terep ki volt tisztítva a fáktól, oszlopfélék voltak letűzdelve köralakban, mindegyiken lógott valami… számomra behatárolatlan. Nem tudom mik ezek. Koponyáknak tűnnek, de mégsem. Teljesen más anyag volt. Egy oltárféle is volt az oszlopok közepén, körbeszórva rózsaszirmokkal.
- Mit csinálhattak itt? - érdeklődtem halkan, de nem néztem hátra a haveromra. Ő talán tudja még ennyiből is. Azonban észrevettem a vért is, kis réseken folyt végig… egyenesen a földön hagyott kis akármibe csöpögött. Miféle szertartást csinálhattak itt? Visszajönnek még? Kik voltak itt? Rengeteg kérdés, amikre aligha kaphatok Kaleb-től válaszokat. Léptem még, majd újra, aztán reccsent alattam valami. Azt hittem először, hogy valami ágféle... de lepillantottam és elkerekedtek a szemeim. egy csontváz... hátra ugrottam, sodorva ezzel a mögöttem állót is. ez itt tényleg az, aminek látszik? - Te is látod? - kérdeztem azért meg, nem-e egy illúzió, ami az emberek elijesztésére szolgál. Nem mintha engem ellehetne ilyenekkel ijeszteni... nem lehetetlen a dolog azért.



Vissza az elejére Go down

avatar

Warlock •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Chatkép :

Kedvenc dal :
the only friend I have
Tartózkodási hely :
new orleans
Hobbi & foglalkozás :
held captive by someone
Humor :
sassy



Kaleb Westphall ÍRTA A POSZTOT
Kedd. Máj. 16, 2017 2:23 pm


James && Kaleb
[You must be registered and logged in to see this image.]Az ám, hárpia... A legrosszabb fajtából. Nem értettem, miért megy valaki gyerekek közé, ha közben meg rühelli őket. Persze, nem várhatja el az ember a felnőttektől, hogy idegen, árva kölyköket sajátjukként szeressenek, de legalább kezelhetnének minket annak, amik vagyunk: embernek. Élőlénynek. Attól még, hogy senki sincs az életünkben, aki gondoskodhatna rólunk, mi is érzünk, mi is félünk, nekünk is fáj.
Elhessegettem inkább a negatív gondolatokat a fejemből és próbáltam arra koncentrálni, hogy ne tojjak be túl látványosan. A fenébe is, ez a hely annyira a frászt hozta rám! Miért kellett hagynom, hogy Jamie rábeszéljen erre a hülyeségre? Láthatta rajtam, hogy beijedtem kicsit, mert oldalba könyökölt és a szokásos laza dumájával próbálta elérni, hogy megnyugodjak. Húzogattam a számat egy darabig, de végül tétován rábólintottam.
- Na jó... De csak egy keveset... Másfél óra, az... Az még kilencven perc! - sopánkodtam, majd egy jó nagy sóhajjal, megadón leszegtem a fejem. Legyen. Elviselek vele kilencven percet az éjszaka közepén, a világ leghátborzongatóbb erdejének a szélén... Vele igazából bármit elviselnék bármeddig - na jó, csak ne legyenek ott pókok!
Szent ég, itt vajon vannak?!
- Hogy jöhetsz ki zseblámpa nélkül?! - suttogva mertem csak leszidni, nem akartam kiabálni. Az éles, reccsenő hang hallatán már teljesen mindegy volt, mit rejt a sötétség. Úgy ugrottam oda Jamie-hez, mint egy kislány, habár a karját jóval erősebben kezdtem el szorongatni. Magam sem tudtam eldönteni, pajzsként használnám-e a legjobb barátomat veszély esetén, vagy azért húzódtam közelebb hozzá, hogy megvédhessem. Boszorkány vagy! - emlékeztettem magam, de hiába, mert csak jobban kapaszkodtam belé.
- Jamie, nem gondolod, hogy.... - vágtam volna közbe, hiszen ebben az állapotban a legkevésbé hiányzott egy kísértethistória boszorkányokról meg szertartásokról. Aztán ahogy befejezte a mondandóját, meglepetten rákaptam a tekintetemet. - Ó!
Na igen, képtelen voltam leplezni, hogy érdekel a dolog. Imádtam a saját erőmmel kísérletezni, de sajnos az Intézet falain belül nem sok lehetőségem volt a fejlődésre. Így ha néha napján kiengedtek minket a városba, vagy akár csak a közeli földekre bandázni, sokszor töltöttem azzal egész délutánokat, hogy olyan dolgokat keressek, amiken gyakorolhatok. Ha sikerülne egyenesen boszorkányok által használt kellékekhez jutnom...
James megfogott. Láthatta rajtam, hogy vívódok, mert szembefordult velem. Megéreztem a tenyerét a vállamon, az arca pedig elég közel került ahhoz, hogy ne lássak mást rajta kívül. A tekintetébe fúrtam a sajátomat, majd merengve lesütöttem a szemem.
- Menjünk - böktem ki végül, mintha nagyon kellett volna győzködni, holott valójában már percek óta eldöntöttem, hogy látni szeretném a szertartás helyszínét. Már ha tényleg létezett, és nem csak Jamie találta ki, hogy elterelje a figyelmemet valamivel.
- Oké, benne vagyok! Nézzük meg!
Halvány, cinkos mosolyt villantottam rá. Megérintettem a vállát, barátian megszorongattam, aztán kibújtam a keze alól és elkezdtem a talajt pásztázva körbe-körbe mászkálni. Közben olyasmit dörmögtem az orrom alatt, hogy előbb még muszáj elintéznem valamit. Cipőm orrával az avart túrtam, míg rá nem akadtam egy olyan ágacskára a földön, amin burjánzottak a levelek.
- Ez lesz az...
Elégedett vigyorral felkaptam a földről. Mosolygós pillantást küldtem James felé, majd két tenyerembe fogtam az ágat, lehunytam a szememet és kántálni kezdtem. Halk, ismeretlen nyelven mormogtam a szavakat, és néhány sor után a levelek elkezdtek sárgán, fehéren világítani. Mire végeztem, a kezeim között úgy ragyogott az ág, mint a karácsonyfán az izzók. A fénye bevilágította körülöttem a tájat, megnyújtva a földön, fákon és bokrokon az árnyékokat.
- Tessék, egy darabig ki fog tartani - nyújtottam át büszkén, lezseren az ágat Jamesnek, hogy hozza ő, ha szeretné. - Legközelebb ne felejtsd el a zseblámpát! - tettem még hozzá, majd fejemmel a fák felé biccentettem, jelezve, övé az elsőbbség. Kizárt, hogy én menjek elől...
Behúzódtam mögé, és nagyot nyelve felmarkoltam a felsőt a hátán.

Vissza az elejére Go down

avatar

Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Keresem :



Tartózkodási hely :
Jelenleg eltemetve
Hobbi & foglalkozás :
Halott



James Nazare ÍRTA A POSZTOT
Pént. Ápr. 21, 2017 4:39 pm


Kaleb & James
[You must be registered and logged in to see this image.]

Időben ideért. Nem követték és sokkal menőbb egy ninjánál. Számomra ő a legmenőbb ember az egész világon.
És lesz mindvégig. Mert őt már régről ismerem és nem mondok le róla.
- Óóh. Minden úgy csúszott, mint a karikacsapás. - vágtam az öklöm a tenyerembe, a széles mosoly pedig még szélesebbé vált. Őrködtem és lecsaptam a gonoszra…illetve igen, lecsaptam, csak épp nem arra, akire kellett volna.
De így megy ez mifelénk. Túlélésre játszunk. Együtt. Mert együtt lehet csak ezeket a napokat túlélni. Könnyebben legalábbis. A hajából segítettem kipiszkálni az odaragadt valamiket, de a lobonca természetesen útban volt, amit meg is szóltam és visszadobta rá a labdát.
Elmosolyodtam és megsimogattam a fejem, amin rövidre volt vágva a hajam. Tiszta menő nah.
Amúgy sem rajongok a hosszabb verzióért… pont ez miatt. Sok gond van vele. Kaleb persze az istenért nem vallaná be, hogy utálja ilyenkor….
Talpra húzását követően leporoltam én is a tenyeremet, majd zsebre vágtam kezeimet és figyeltem. Őt is, meg a természetet.
- Remélem máig… - sóhajtottam, mert ebből a magányból nehéz kilendülni. A kopó meg tudja hogy mi ketten mikor nyugszunk meg és mikor vagyunk kezes bárányok.
Mikor különválasztanak bennünket.
- Hárpia! - szaladt ki a kopó másik csúfneve ajkaimon, hiszen ez mind az ő hibája. Nem, még egy kicsit se gondolok arra, hogy egy csöppet a mi kezünk is benne volt a dologban.
Ártatlanok vagyunk. Feltűnt persze a testvérem kissé ijedt ábrázata… mindig ilyen mikor elkalandozik másfelé, kissé meredekebb pályákra.
A negatív ábrándoké most a hely a feje összes szegletében. Ismerem már őt, általában jobban berezel egy kis reccsenéstől, mint például amikor megijesztem csak úgy suttyomban. Most is be van tojva, de ez most nem ide tartozik. Veszélyes vizeken evezünk, szóval ez érthető.
- Nem azért szöktünk ki, hogy most vissza osonjunk… - szúrtam vissza a kérdésére. Ekkora mamlaszt, de én őt így szeretem. - Bírj ki még másfél órát, oké? - böktem finoman oldalba… egy erősítő mosolyt küldve neki, hogy ne rezeljen be fölöslegesen. Végül már csak azt vettem észre, hogy Kaleb kapaszkodója lettem, hiszen a berezelt állapota így hat magára és rám is. Belebámultam az éjszakába, elpillantottam a reccsenő hang irányába és… - Nem, nincs nálam. - feleltem kérdésére tömören, majd rápillantottam. Az arcára és a testtartására. Vissza kellene mennünk? Mi lesz, ha akkor kapnak el? Mi lesz, ha akkor nagyobb büntetést rónak ki ránk? Sóhajtottam és visszapillantottam a fák sűrűjébe.
- Nemrég volt itt egy boszorkányok általi szertartás… - kezdtem el, majd ismét Kalebre pislantok. - Nem vagy kíváncsi mit hagytak maguk után? - kíváncsiskodtam. Majd felé fordultam, két kezem az ő vállain talált fogást, majd közel hajoltam hozzá, ha már ilyen görnyedt tartást vett fel… - Gyerünk már, ne hagy itt egyedül… - néztem rá ártatlanul, hiszen mégis csak kettőnk közül Ő a természetfeletti. Egyedül nem mennék el arra, vagy… mégis?





Vissza az elejére Go down

avatar

Warlock •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Chatkép :

Kedvenc dal :
the only friend I have
Tartózkodási hely :
new orleans
Hobbi & foglalkozás :
held captive by someone
Humor :
sassy



Kaleb Westphall ÍRTA A POSZTOT
Pént. Ápr. 14, 2017 4:43 pm


James && Kaleb
sometimes being a brother
is even better than being a superhero
[You must be registered and logged in to see this image.]

A már jól ismert mozdulattal ütöttem az öklöm az övéhez. Arcomon rögtön megjelent a széles, bárgyú mosoly, mint mindig, amikor tudom, hogy már jó kezekben vagyok; ha bajba is kerülünk, innentől együtt kell vállalnunk a felelősséget, ahhoz pedig szerencsére elég rendesen értünk. A rutin meg az évek, ugyebár... Külön-külön szívás csak bajba kerülni, ha együtt vagyunk, bármit elviselünk. Sejtelmem sem volt, mikor vált ez az életfilozófiánkká, de eddig remekül működött.
- Naná, hogy azok! - feleltem büszkén, kérdésére pedig hanyag fejrázással feleltem. Nem mertem elárulni neki, hogy nem figyeltem, jönnek-e utánam, sőt, eszemben sem volt visszanézni, csak rohantam előre, minél messzebb az épülettől. - Na és téged? Minden rendben ment?
Feltételeztem, hogy igen, hiszen előttem ide ért már, lesben várakozva, de azért érdekelt. Jamesnek mindig akadt néhány jó sztorija, más kérdés, mennyire tükrözték a valóságot - az ember nem mindig tudta kiszűrni, mi kitaláció és mi nem.
Felszisszentem, ahogy a levéllel együtt a hajamat is meghúzta, és segítettem megtisztítani a tincseimet minden oda nem illő dologtól. Kérdését hallva csak sértődött grimaszt vágtam.
- Nekem legalább van hajam! - önérzetesen kihúztam magam. Sokszor piszkáltam már Jamest azzal, hogy felnőtt korára teljesen kopasz lesz, amilyen rövidre vágja mostanában a haját. Egy fél centivel még lejjebb ad, és már mehetne a seregbe is. Ettől a gondolattól egy pillanatra elkomorodtam, a közelgő viharfelhők képe árnyékot festett az arcomra, de aztán hagytam, hogy baljóslatú jövőnk képe tovaillanjon az elmémből.
Megragadtam a kezét és engedtem, hogy talpra húzzon. Pár hanyag mozdulattal leporoltam a nadrágomat is, majd felegyenesedve fázósan összefontam magam előtt a karjaimat. Az idő nekünk kedvezett ugyan, de attól még hiányzott a szobám melege, a takaró a vállamról.
- Én is utálom! Egész nap olyan nagy a csend... Nincs kihez szólni. Már kezdek bekattanni. Szerinted meddig kínoznak még minket?
Kínzás ez már - fenyítés, nem pedig büntetés. Ha csak pár napról van szó, akkor is úgy érezzük, mintha hetekig tartana - ez a mostani pedig tényleg kezdett nagyon elnyúlni.
Arcom egy árnyalattal sápadtabb lett, ahogy tekintetem elkalandozott Jamie válla felett az erdő mélye felé. Örvénylő, tömény sötétség, árnyak és kísérteties hangok rengetege vett minket körül, és csak most kezdett szép lassan eszembe jutni az összes rémtörténet, amit erről a helyről hallottunk. Szegény Jamie, pedig kettőnk közül én vagyok az, akinek meg kéne tudnia védeni őt, erre mindjárt kidobom a taccsot!
- És most... ööö... mi a terv? Ne menjünk vissza? - böktem tétován az intézet felé. Még csak öt perce jártunk tilosban, máris kezdett elinalni hirtelen jött bátorságom. Szükségem volt Jamesre, hogy tovább táplálja azt.
Ág reccsent mögöttünk, talán csak a szél gyengécske ereje roppantott ketté egy gallyat, vagy nehéz röptű madár ereszkedett rá, de én egyből összerezzentem az éles hangra, és egyetlen elegánsnak kevésbé nevezhető mozdulattal Jamie baljához ugrottam. Felcsippentettem a könyökénél a felsőjét, és magamban eldöntöttem, hogy az éjszaka hátralévő részében tökéletesen boldog leszek ebben a pózban.
- De komolyan... Frászt kapok ettől a helytől... - nyüszítettem halkan. - Nincs nálad zseblámpa, igaz?
A nagy sietségben a szobámban felejtettem. Féltem, hogy bent felfigyelnek a fényekre, arra meg nem gondoltam, hogy idekint viszont nagy hasznát vennénk.

Vissza az elejére Go down

avatar

Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Keresem :



Tartózkodási hely :
Jelenleg eltemetve
Hobbi & foglalkozás :
Halott



James Nazare ÍRTA A POSZTOT
Csüt. Márc. 30, 2017 10:06 pm


Kaleb & James
[You must be registered and logged in to see this image.]
Irtó nehéz egyedül kiosonni egy ekkora épületből. Szerencse vagy sem, a kopó mélyen aludt. Ez volt a mi időnk. Egy erdő pedig tökéletes hely egy új terv kovácsolásának. Itt nincsenek fültanúk, se olyanok, akik elfecsegnek ezt azt. Sőt. Még csak a kopó hű talpnyalója sincs. Szemüveges kis ördögpalánta. Fúj.
Csak nyivákolni tud, mint egy macska. Hülye vernyogó… már a képébe mondtam… ment is panaszkodni a kutyához. De mindegy is.
Kár ennyi betűt pazarolni egy ilyenre. Mind utáljuk őt és ezt ragozni már nem igen lehet.
A lényeg, hogy ezt a kietlen erdőt, csak a hold és csillagok azok, melyek bevilágítják. Nyújtanak némi fényt, de nem igen veszem ki az árnyékokból, hogy melyik hova is tartozik. Kellemetlen.
Főleg hogy a hangok ezek mellé még paráztatóak is. Gáz, vagy nem gáz, ezek még bennem is elszakítják a félszt. De van bennem annyi mersz is, hogy kiálljak egymagam egy…. valami ellen. Nehéz emberi alakból rájönni, hogy ki mihez tartozik, nah.
Kaleb az egyetlen, akiről egyelőre tudom. És nem okolom érte, hogy az ami. Mert önmaga. És szeretem őt.
Na de ne legyen mocskos a fantáziád.
Ő a testvérem.
Visszatérve a jelenbe… valami vagy valaki nagyon nem rejti el az ittlétét, szóval ezért állok én is készenlétben. Utálom az ilyen részeket, mikor megzavarnak elmélkedésemben. De én sem várom ám sokáig a meglepetést. Vetem is neki magam az érkezőnek, hogy elgyepáljam, a lendülettel viszem őt is. Sikoly. Mi? Sikoly? Mit sikoltozik?
Ropog alattunk a talaj a súlytöbblettől, levelek és ágak morzsolódnak tőlünk össze. Felverve ezzel az erdő állítólagos békéjét. De szeretem én ezt! Amikor a nevem hallottam, abbahagytam a folytatásnak tervezett „begorombulok” részt és mozdulatlanná dermedtem a legjobb barátomon. Megkönnyebbültem, hogy Ő az.
Tehát lecsusszantam a bokáira, majd onnan néztem rá, végig pillantva rajta, hogy itt van. Nem sérült meg. Hála a magasságosnak.
Megkönnyebbült sóhaj hagyja el ajkaimat. Megszabadultam egy kis fölös feszültségtől.
A szavaira elmosolyodtam. Megy ez. Sikerült.
Nélkülem megcsinálta. Nem voltam ott testben, de a lelkem tutira őt segítette a nehéz pillanatokban.
Vigyorát vigyorral köszöntöttem, majd öklömet mutattam felé a szokásos megcsináltuk üdvözlésre. Nem szükséges semmi ügyes voltál megszólalás. Ezek nélkül is tökéletesen jól tudjuk mennyire szuper a másik. Meg hogy mennyire felnézünk a másikra. Ő meg főleg. És nem azért ami. Mert saját maga csinálta.
- A ninják olyan menők. - szólaltam meg, hiszen ő is jelenleg egy ninja, majd mélyen a szemébe merengtem. - Nem követtek? - érdeklődtem meg, kicsit elpillantva mögé, majd a bongyor fejére is rápillantottam. Közelebb hajoltam, hogy kibogarásszak egy levelet a hajszálai közül.
- Hogy bírsz rendet tartani…? – motyogtam zsörtölődtem a hajával bíbelődve. Elég szarul fesst levelekkel a fején… de én okoztam. Végül sikerült róla is leszállnom, felkeltem róla és a kezemet nyújtottam felé segítségnyújtás gyanánt.
A képemen meg vigyor honolt. Ha elfogadta, hamar kisegítettem földre került állapotából. Nem szeretem, mikor alacsonyabb légkörbe kerül tőlem. nyugtalanító állapotot generál. Féltem őt. Jobban, mint magamat.
Mindig is a másik hátát védtük.
- Utálom a szétválasztós büntetéseket... - ő is ekképp van vele tuti, de ha meg feleselünk és ellenkezünk mindez ellen, akkor sokkalta de rosszabb a helyzet. Tapasztaltuk már.


Vissza az elejére Go down

avatar

Warlock •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Chatkép :

Kedvenc dal :
the only friend I have
Tartózkodási hely :
new orleans
Hobbi & foglalkozás :
held captive by someone
Humor :
sassy



Kaleb Westphall ÍRTA A POSZTOT
Vas. Márc. 26, 2017 8:39 pm


James && Kaleb
sometimes being a brother
is even better than being a superhero
[You must be registered and logged in to see this image.]

Ártatlan gyermekcsíny volt csupán. Tudtuk, hogy mérgesek lesznek, ha kiderül, de azt nem hittem volna, hogy szétválasztanak minket egymástól. Az egész gyerekkorunkat azért élhettük túl különösebb nehézségek nélkül, mert mindig készenlétben álltunk a másik számára. Egy kéz, ami kihúz a bajból, egy váll, amint lehet virrasztani, egy hang, amely megnyugtat a sötétben. Egyedül kész rémálom volt, a napok őrjítő lassúsággal teltek, és minden egyes perc a szuper titkos és szuper tiltott találkáink körül forgott számomra. Jamie-nek talán nem okozott különösebb lelki megpróbáltatást, hogy tilosban kell járnunk, ha beszélgetni akarunk egymással, hiszen kettőnk közül mindig is ő volt a nagyobb bajkeverő - persze hazugság lett volna azt állítani, hogy én sosem sodortam magunkat kalamajkába, de az esetek többségében egészen könnyű volt mindenért Jamest hibáztatni.
Képtelen voltam aludni. Már órákkal a megbeszélt időpont előtt éberen járkáltam fel-alá az ágyam mellett, mezítláb, hogy véletlenül se csapjak semmi zajt. Idegesen tördeltem az ujjaimat és sorra vettem az összes lehetséges végkimenetelét a hajnali szökésünknek; a legjobban attól féltem, hogy Jamie egyedül kerül bajba. Hisz ha valami rosszat is teszünk, mindig együtt tesszük azt: együtt találjuk ki, együtt tervezzük meg. Ő adja hozzá az erőt, én a józanságot. Vajon mihez kezd nélkülem, hogy nem pisszegek a füle mögött állandóan? És nekem hogy lesz merszem végigosonni a kihalt, sötét folyosókon úgy, hogy nem vontat maga után?
Biztos voltam benne, hogy elvisz egy szívroham, mielőtt még elérném az udvart. A folyosó végtelen hosszúságúnak tűnt, a félhomályban messzire nyúlt az árnyékom, fölém magasodott a falakról és azzal riogatott, mi mindent kapunk a kopótól, ha fülön csíp minket. Halálfélelemben osontam ki a szobámból és egyre csak azt mondogattam, végem van, végem van, most fogok lebukni. Ám ahogy magam mellé képzeltem Jamie öntelt mosolyát, az mindig feltöltött annyi bátorsággal, hogy megtegyem a következő lépést; aztán még egyet, még egyet és még egyet..
Hirtelen a friss, szabad levegőn találtam magam, és örömömben a levegőbe bokszoltam, egymás után vagy négyszer. Sosem láttam még holdfényben úszni az intézetet; kívülről soha. Egy percig csak álltam és némán szemléltem kopár, egyszínű falait, aztán erőt vettem magamon és folytattam az utat a megbeszélt találkahely felé. Az árnyékom ezúttal közeli barátként kísért, és már nem is féltem annyira.
Egészen addig, míg el nem értem az erdő széléhez. Megtorpantam a határt jelző bokorcsoportosulás mellett, és hangosan dübörgő szívvel bámultam a tömény sötétséget. A fák lombjai sejtelmesen zizegtek a szélben, éreztem, hogy a veszély magába szippant. Az adrenalin elöntött, szívem őrült kalapálását már a torkomban éreztem. Nagyot nyeltem, de ettől sem lettem sokkal bátrabb. Boszorkány vagy, te szerencsétlen! Az erdőnek kéne tőled tartania, nem fordítva!
Tétova lépést tettem a fák felé. Az árnyékom előre tört, alakja egybeolvadt a lombok földre festett sötétjével. Mély levegőt véve követtem, és vissza sem néztem egészen addig, míg a megjelölt törzsű fa ki nem rajzolódott előttem. Örömittasan megszaporáztam a lépteimet. Sikerült!
- Jam--
Sikoly olyan vékony még nem hagyta el férfi száját a történelem során, mint most az enyémet. Állat rontott elő a susnyásból, vad dühvel tört az életemre - csak amint elég közel ért, akkor láttam, hogy talán nem is ragadozó, hanem ember. De már késő volt, teste az enyémnek csapódott, s én hirtelen azt is elfelejtettem, fiú vagyok-e vagy lány, nem hogy még boszorkány is, így hát hagytam, hogy a lendülete magával sodorjon, és tehetetlenül elvágódtam vele az avaron.
- Ouch... Jamie, te ütődött! Én vagyok az!
Ilyen közelről már könnyen felismertem, ráadásul ő volt az egyetlen, aki csak úgy nekimenne egy idegennek az éjszaka közepén. Túlságosan vakmerő, egy igazi idióta... Akire mindenkinél jobban felnéztem.
Ülésbe tornáztam magam, és megpróbáltam kiszabadítani a bongyor tincseimbe akadt levél- és koszdarabokat.
- Egyedül kiszöktem - dicsekvésem inkább kérdésnek tűnt elsőre, szóval határozottabban és hangosabban megismételtem, fülig szaladó vigyorral. - Egyedül kiszöktem! És nem kaptak el! Végigosontam a folyosón, mint valami ninja, a kopó meg sem neszelt...
Büszkén kidüllesztettem a mellkasomat. Hiába töltöttük be lassan a nagykorúságunkat, számomra még mindig Jamie elismerése volt az egyetlen, amiért megérte tepernem. Meg a közösen dédelgetett tervünk, mely már alig egy karnyújtásnyira volt...

Vissza az elejére Go down

avatar

Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Keresem :



Tartózkodási hely :
Jelenleg eltemetve
Hobbi & foglalkozás :
Halott



James Nazare ÍRTA A POSZTOT
Csüt. Márc. 23, 2017 9:10 am


Kaleb & James
[You must be registered and logged in to see this image.]
Hajnali 3.
Valaki sír.

Álmodott. Talán csak egy lidércnyomás, ami reggelre szertefoszlik. Vártam a csodára. Hosszú percekig. De az álom nem tért vissza hozzám. Nem aludtam el. Nem tudtam, nem bírtam. Talán nem is akartam. Az agyam zakatolt az ürességtől, gondolkoztam, éberen. Akartam. Tényleg!
Fel kellene kelni, ki menni kiszellőztetni kómás tudatomat. De ez nehéz lesz. A „kopó” mindig éber, a nyakunkban liheg folyton folyvást.
Mi van ha jön idióta rizsájával, meg a nagy megfélemlítéssel?
A tipikus zöldségeivel. Közelebb jön, suttog, igyekszik majd megijeszteni. Na, hát nem én leszek az, aki fejvesztve fog elrohanni tőle. A talpam a hideg padlót éri, miközben a hátam elemelkedik a kemény ágytól, szusszanok, majd fel is kelek, megkeresem a nem nyikorgós helyeket a padlón és osonok.
Egészen a szoba ajtajáig. Onnan pedig már szaporább léptekkel suhantam keresztül a folyosón, meg sem álltam a problémás zónáig. A „kopó” szobája. Az az egy baj, hogy kurva éberen alszik. Mindent tud és mindent lát. De horkol.
Ez a legjobb alkalom, s már itt sem vagyok. Az ajtó nyílik, s én már futok is. Még jó hogy az nem nyekereg. Annyi lenne a szerencsémnek. S lám ott fut a vad. Hol? Szóval elfutok a találkozóhelyig. Tegnap már megbeszéltük. Tegnap különválasztottak minket. Külön- külön szobákba csuktak minket. A korábbi viselkedés kifizetődik.
A saját sorsom azonban annyira nem foglalkoztat, hogy ennyit ne kockáztassak a testvéremért. Hisz mindenkit leszámítva, ő a családom. Az erdő kezdete még nem a találkozás helye, a megjelölt fa azonban már igen. Hatalmas üreg tátong a gyökere alatt, afféle vadállat otthon. Azt hiszem egy rókáé. Volt egykor.
Mára üresen áll.
De pont tökéletes arra, hogy mi ketten összegyűljünk itt, mikor épp a büntetésünket töltjük és szétválasztanak. Nem aludhatunk egy szobában, nem étkezhetünk egymás mellett, nem szólhatunk egymáshoz… elég szigorúan veszi a büntetést. Ha meg szabályt szegsz? Az ég oltalmazzon a haragjától… A fának dőlök, ujjaimat tördelem, ideges vagyok és parázok. De nagyon. Nem amiatt hogy lebukom, hanem azért, hogyha most kel fel a nyanya és akkor érkezik oda Ő is… megütheti a bokáját. Ráadásul kicsit még sötét van és… tudom mik rejtőznek a sötétben. A fák árnyékai között. Vérre szomjazók. Ragadozók mind. Az összes egytől egyig a mi életünket akarják… jó, ez  így abszurd, mert nem mind nah. Az őrültek, az alvilági népek, nah azok már tutira. Egyszer visszaszájaltam egy vérfarkasnak, nos…futás volt a vége, de röhögtem rajta, hiába cseszett le Kaleb. Jó muri volt. Szerintem az ordas is jót mulatott. Hiszen nem vett üldözőbe. Ez volt a szerencsénk… ez. Hiszen élünk. És most itt vagyunk. Megint és mindig. Gyerekotthon. Jó lenne már elhúzni innen… az álmunk már csak egy karnyújtásnyira van, hallod. Elérjük!
A gondolataimat egy reccsenés húzza satuba, teljesen megmerevedek és kipillantok rejtekemből. Egy jóval magasabb árny sétál a távolban, szóval lecsusszanok a földre és visszatartott levegővel várakozok… tűnj el.
Ám hiába mantrázom mindezt magamban, hiszen a lépések hangja egyre közelebbről és közelebbről érkeznek... csak imádkozhatok...nem, nem imádkozunk. Harcolunk.
Hirtelen állok fel ültemből, hogy aztán egy nagy lendülettel neki menjek majd ellenfelemnek...




Vissza az elejére Go down





Sponsored content ÍRTA A POSZTOT
Vissza az elejére Go down
 

Kaleb & James (~1940)

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

 Similar topics

-
» James Jeffrey Cooper (kapott karakter)
» Lily & Sirius
» Aiden & Alicia
» James Walters
» James Rhodes - Vashazafi/Hadigép /Szabad/

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Vámpírnaplók Szerepjáték :: Hatodik érzék :: Múlt-