Share | 

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Kedvenc dal :
●● runnin ●●
●● behind blue eyes ●●
●● he's the better man ●●
●● slow down ●●
●● this is who i am ●●
●● monster ●●
Tartózkodási hely :
●● mystic falls ●●
Humor :
●● bloody ●●



A poszt írója Damon Salvatore
Elküldésének ideje Szomb. Júl. 15, 2017 6:53 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next



Hello, Brother

Salvatore fivérek

A hosszan gondolkodása nem tetszett. Mindig is úgy éreztem, Stefan túlgondolja a dolgokat és ebből van általában káosz. De nem róttam fel neki, csupán türelmet erőltettem magamra. Aztán megszólalt, így odapillantottam rá. Érdeklődve vártam, hogy befejezze a mondatot, de nem tette. Nyilván rájött, hogy ostobaságot készül mondani és inkább visszafogta magát. Jól is tette. Nem zavart amúgy, hogy Stefan életében Caroline valahogy előrekúszott azon a bizonyos ranglétrán, de azért, valljuk be, egy hangyányit mégis hanyagolva éreztem magam. Egy picit, mintha hátrébb kerültem volna a listáján. De az én listám egészen másképp nézett ki; Elena és Stefan, együtt, egyszerre voltak az életem legfontosabb emberei. De nem mondtam ki, mert úgy éreztem, semmi szükség rá.
Amikor végre megszólalt, őt kezdtem figyelni. De valahogy nem sikerült túl sok újat kinyögnie, így a fejemet csóváltam egy halvány mosoly kíséretében.
- Nem tudsz róla semmit és ezen kattogsz… igen, Stef, ezt már eddig is tudtuk. De lépj már túl ezen, kérlek. – Mondtam némi éllel a hangomban. Azt akartam, hogy legyen kicsit határozottabb, szedje össze magát és tegye, amit kell. Álljon Caroline elé. Elvégre, nem halogathatja ezt túl sokáig, nem? Ha a szöszi előbb tudja meg, hogy itthon van, minthogy Stefan meglátogatta volna, nos, abból, véleményem szerint oltári nagy balhé kerekedne. Azonban úgy éreztem, ideje lassacskán befognom.
- Most az egyszer nem hülyéskedtem. – Morrantam, majd oldalra döntöttem a fejem és továbbra is vártam rá, arra, hogy végre összekapja magát. Végre beadta a derekát, miszerint holnap majd felkeresi. A kérdésére egyből elmosolyodtam.
- Még szép. És ha akarod, elmegyek veled virágot venni. Biztos értékelné. – Vontam vállat, de ezt azért én sem gondoltam komolyan. Mármint, az jó ötlet, hogy kedveskedik valamivel a szöszinek, de hogy engem nem ráncigál el egy virágboltba sem, abban biztos voltam. És abban is, hogy ő nem kérne meg rá. Ha volt még valamennyi az üvegben, akkor visszavettem tőle, hogy kiürítsem, egyenesen a hasamba, majd kidobtam valamerre, készülve az indulásra, ugyanis kezdett idegesíteni a környezet.
- Ideje lenne eltűnni innen, míg Lily úgy nem dönt, hogy feltámad. – Böktem a fejemmel a koporsó felé, majd az öcsémre nézve megrántottam a vállam. – Otthon, azt hiszem, akad még egy bontatlan Bourbon, az 1960-as évekből, jó évjárat. Mit szólsz? – Invitáltam, hátha erre ráharap és ha így volt, hazafelé vettük az irányt közösen.

Ex's & Oh's ❖ 374 szó ❖ remélem, jó lett így  40   ❖ kredit

Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Keresem :
the story of my life i take her home, i drive all night to keep her warm and time is frozen

Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
▼ mystic falls ▽
Hobbi & foglalkozás :
▼ i am a super busy guy ▽
Humor :
▼ dry like the sahara ▽



A poszt írója Stefan Salvatore
Elküldésének ideje Szomb. Júl. 08, 2017 5:06 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

to my one and only brother

Őszintén, örültem, hogy nem beszéltünk többet anyánkról. Bár én voltam ennek a témának a felelőse és sokszor éreztem úgy, hogyha én nem hoznám fel, akkor Damon teljesen megfeledkezne arról, hogy volt anyánk, mára nekem is elég volt. Talán ez jelezte, hogy én is kezdtem túltenni magam azon, ami történt: megbocsájtottam a nőnek, aki megszült, egy ideig nevelt, aztán mégis elhagyott és amikor lehetősége adódott rá, nem tért vissza. Ideje volt, hogy az emléke átdolgozódjon bennem és több mint százötven évnyi bizonytalanság és értetlenség után elfogadjam, hogy az anyámat nem a mi anyánknak szánta a sors. Neki egy másik család kellett, máshol találta meg a boldogságot, nem volt neki elég az élet, amit mi, a fiai kínálhattunk neki. És ezzel semmit sem tudtunk csinálni, sem én, sem Damon. Csakis elfogadni.
Viszont Damon Caroline-ra vonatkozó eszmefuttatását nem tudtam csak úgy elhessegetni, mint az anyámról szóló gondolataimat. Amikor visszakapcsoltam az érzelmeimet az első gondolatom az volt, hogy vajon Caroline mit fog szólni ahhoz, amit csináltam? Rögtön az ő arca ugrott be, a szemei, amelyekbe ítélkezés vegyült, pedig pontosan tudtam, hogy Caroline nem nézne így rá. Mégis, csak utána jutott eszembe a testvérem. A bátyám, akire minden másodpercben figyeltem és akivel állandóan foglalkoztam, hirtelenjében a második helyre szorult és ezt éppen ő juttatta eszembe. Egyetlen szóval sem említettem neki ezt az apróságot, de mintha belelátott volna a fejembe és a sajátjába pedig azt vette volna, hogy megpróbálja értelmes egésszé összerakni a számomra is zavaros érzéseimet és gondolataimat. Szóhoz sem jutottam a meglepődöttségtől.
- Lexi, ő… - Azt szerettem volna mondani, hogy más volt, de miben lett volna más? Ezért inkább elharaptam a mondatot és megforgattam a szemeimet. Idegesített, hogy lehet, hogy a bátyámnak van igaza. Ahhoz voltam hozzászokva, hogy kettőnk közül én vagyok az, aki felnyitja a másik szemét és a tanácsival a jó irányba tereli, erre most Damon haja áll úgy, mint egy hősé?
- Nem rettegek Caroline-tól, egyszerűen nem tudok róla semmit és fogalmam sincs, hogy fog reagálni. – Normális esetben ezzel sem lett volna bajom, pontosan tudtam, hogy Damon vagy a barátaim hogyan reagálnak a visszatérésemre és arra, ha hátat fordítottam nekik. Ám ha megpróbáltam ezt a tudásomat Caroline reakcióira vetíteni, akkor nem láttam magam előtt, csak a nagy semmit. Az agyam lezárt, sötétség lett úrrá rajta és úgy éreztem magam, mint egy bizonytalan tinédzser. – Virágot? Bonbont? Damon, ne hülyéskedj már! – Fújtattam és muszáj volt kikapnom a kezéből az üveget és röviden meghúznom. Most tényleg arra buzdít, hogy udvaroljak Caroline-nak? Biztos, hogy kinevetne. Még én is képen röhögném saját magam. – Holnap felkeresem és elmondom neki, hogy sajnálok mindent. Erre is áldásodat adod? – Összevontam a szemöldökeimet, mert fogalmam sem volt arról, Damon-nek mikor villant be az agyába, hogy Caroline-nak és nekem szükségünk lenne az áldására. Ők ketten nem mindig jöttek ki egymással és az, hogy Damon így beszélt és nézett rám, azt jelentette, hogy tényleg komolyan gondolja, hogy gyengéd érzelmeket táplálok a lány iránt. Igaza lehet?

Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Kedvenc dal :
●● runnin ●●
●● behind blue eyes ●●
●● he's the better man ●●
●● slow down ●●
●● this is who i am ●●
●● monster ●●
Tartózkodási hely :
●● mystic falls ●●
Humor :
●● bloody ●●



A poszt írója Damon Salvatore
Elküldésének ideje Pént. Júl. 07, 2017 3:11 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next



Hello, Brother

Salvatore fivérek

Vállat vontam. Ha úgy is van, ahogyan ő mondja, nem érdekelt. Lily meghalt, nem is egyszer, hanem kétszer, ezúttal véglegesen és más nem számított. Végre eltűnt a föld felszínéről a hazugságaival együtt. Már csak azt sajnálom, hogy az új családja bizonyos tagjai még vígan szaladgáltak és éldegéltek. Kedvem lett volna utána küldeni a „gyermekeit”. Komolyan, ez annyira undorító.
- Tőlem nem járt. És soha nem is fog. – Szögeztem le újra. Nem tudtam, a kisöcsém még meddig akarja ezt a témát feszegetni, de kicsit kezdett… feszélyezni. Nem tudtam újat mondani, csak ismételgettem önmagam és az ellenszenvem nem hogy csökkent volna, de nőtt is Lily Salvatore iránt.
Stefan hallgatása kezdett aggasztani és már szóra nyitottam a számat, hogy megkérdezzem, minden rendben van-e a kis fejében vagy túlgondolta, vagy épp megvilágosodott, mikor végre megszólalt. Bár egyáltalán nem arra számítottam, hogy konkrétan visszapasszolja a témát az én kezembe.
- Hmm, hát nem is tudom. Néztél tükörbe mostanában? Vagy hallottad, amit az előbb mondtam Lexiről? Ha kell, elismétlem. Ha „csak” legjobb barátok lennétek, nem agyalnád túl találkozótokat. Az rendben van, hogy Caroline érzékenyebb és kissé… szeszélyesebb, de nem kell tőle rettegned. Mégis… ezt csinálod. Ahelyett, hogy tökös lennél és odaállnál elé. Vigyél bonbont, rózsát, vagy amit akarsz. Nem értek a romantikához.
Vontam vállat, majd érdeklődve figyeltem, miként reagálja le. Bár úgy sejtettem, hogy újból hárítani fog. Ha így volt, ez esetben ráhagytam egy biccentéssel és nem firtattam többet a dolgot. Felálltam és kinyújtóztattam a végtagjaimat.
- Amúgy, hidd el, nem bírom a szöszit. De ha úgy döntenél, hogy megpróbálod vele, hát áldásom rá. – Halványan elmosolyodtam. Kijárt volna Stefannak is a boldogság már. A kettőnk kapcsolatát mindig tönkretette valami nő, annak idején Katherine, az utóbbi években Elena, habár ő végül össze is hozott minket. Sem Stefan, sem én nem voltunk boldogok az elmúlt, közel 160 évben. Aztán én rátaláltam a boldogságra, de ő nem. És ezt nem tartottam fairnek. Talán ezért lökdöstem tudat alatt Caroline felé. Tudtam, hogy az a lány nem bántaná meg soha őt és szívből szeretné, mindenféle idegesítő jellemvonása ellenére.

337 szó ❖ ez most rövid Sad  ❖ kredit

Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Keresem :
the story of my life i take her home, i drive all night to keep her warm and time is frozen

Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
▼ mystic falls ▽
Hobbi & foglalkozás :
▼ i am a super busy guy ▽
Humor :
▼ dry like the sahara ▽



A poszt írója Stefan Salvatore
Elküldésének ideje Szomb. Jún. 17, 2017 11:19 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

to my one and only brother

- Vagy csak nem akarsz emlékezni rá. - Vagy én próbálom túlságosan jó színben feltüntetni anyánkat előtte és magam előtt? Tényleg jó lett volna abban a hitben élni, hogy az anyánk egy jó és biztos pont volt az életünkben egészen addig a pillanatig, míg úgy nem döntött, hogy másik családot választ helyettünk. Lehet, ha mellettünk maradt volna, akkor villámhárító lett volna Damon és az apánk között? Megakadályozza, hogy Katherine teljesen elbűvöljön minket és a vesztünkbe rohanjunk, vámpírrá változzunk és évszázadokat éljünk le szenvedésben, vérben, sötétségben? A gondolataimban ismét túldramatizáltam: ám rögtön eszembe jutottak a szép emlékek is, amelyekben valószínűleg nem lett volna részünk, részem, ha anyánk életünk végéig pátyolgató tendenciát mutatott volna. Megértettem, Damon miért utálja a nőt, aki életet adott nekünk, mert részben én is utáltam. Soha nem fogom normálisnak gondolni azt a nőt, aki hátat fordít a gyerekeinek azért, hogy új életet kezdjen és olyan embereket gyűjtsön maga köré, akikről gondoskodni tud. Akkor miért nem a gyerekeinek viselte gondját? - Múltkor is csak azért jött vissza, mert esélyt látott a másik családja összehozására. Ettől függetlenül.. a halála előtt mindenkinek kijár a megbocsájtás. - Talán kicsit önző is voltam,nem akartam, hogy az esetleges boldogulása a túlvilágon az én megbocsájtásomon múljon. Teljesen nem ment, mindig lesz bennem tüske, de próbáltam túltenni magam ezen a régi ügyön. A múlton már úgysem tudok változtatni és ezt akár a nemrégiben megtett cselekedeteimre is vonatkoztathattam volna... nagy bajom volt, hogy nem mindig tudtam elszakadni a múlttól, a jövőbe viszont még inkább képtelen voltam látni. Caroline és én? Jelenleg örültem, ha a szőkeség hozzám szólt és azon gondolkozni, hogy ez mennyire frusztrált és mennyire szerettem volna, ha ismét jó viszonyt ápolunk és minden olyan lehetne, mint régen... vagy többet akartam? A bátyám értett ahhoz, hogy összekavarja a dolgokat a fejemben, úgyhogy inkább hallgattam pár másodpercig.
- Egyáltalán miből gondolod, hogy többet érzek Caroline iránt? - Felvonta a szemöldökömet. Damon komplett motivációs beszédet tárt elém, csak azt nem értettem, hogyan jutott el a megállapításaiig. Mondjuk, igaza volt, Caroline kedves, okos, erős, humoros és gyönyörű, tökéletlenségében is az egyik legtökéletesebb személy, akit valaha ismertem. Egy húron pendültünk és.. lehet, hogy tényleg többet érzek iránta, mint barátság?

Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Kedvenc dal :
●● runnin ●●
●● behind blue eyes ●●
●● he's the better man ●●
●● slow down ●●
●● this is who i am ●●
●● monster ●●
Tartózkodási hely :
●● mystic falls ●●
Humor :
●● bloody ●●



A poszt írója Damon Salvatore
Elküldésének ideje Szer. Május 24, 2017 3:55 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next



Hello, Brother

Salvatore fivérek

- Soha nem szeretett. Téged lehet, de engem biztos nem. – Vontam vállat a szavakra, miszerint ő szeretné hinni, hogy szeretett minket. Én tényleg úgy éreztem, hogy ez hazugság. Sosem szeretett, mert ha szeretett volna, nem megy el. Vagy ha elmegy és visszajön elbúcsúzni, akkor nem csak a kisebbik gyerektől köszön el, hanem tőlem is. Vagy úgy gondolta, mivel idősebb vagyok, nincs szükségem rá? Hát csessze meg. Kezdtem kissé felidegesíteni magam ezen, de kívülről ez nem látszott.
Stefan megbocsátása meg nem lepett meg. Rápillantottam a szemem sarkából.
- Hogy tudtál neki megbocsátani? Mivel mosta át az agyad az a nő? Nekem mondhatott bármit, egy percig sem gondoltam, hogy meg kéne bocsátanom. – Sóhajtottam egy nagyobbat. – Remélem, a pokol vendégszeretetét élvezi a halálban. – Vetettem oda félvállról, de az arcomon jól látszott, mennyire komolyan gondolom.
A továbbiakra bólintottam és igyekeztem levakarni az arcomról azt a komoly, gyűlölettel teli ábrázatot. Lehet, épp anyánk koporsója mellett voltunk és minden arra a nőre emlékezetett, aki elhagyott, de most Stefan fontosabb volt. Ő csak most tért vissza. Merengve, hosszan fürkésztem az öcsém arcát és bíztam benne, hogy nem fog újra kikapcsolni és elmenni. Azaz abban kellett a leginkább bíznom, hogy az életünk kissé nyugisabb mederbe ért és nem hal meg senki az elkövetkezendő pár száz évben. Amióta vámpírok lettünk, rengeteg halál és veszteség követett minket az utunk során.
- Remélem, Stef. – Mondhattam volna, hogy számíthat rám, de szerintem érezte abból, hogy itt beszélgetünk épp az életünk dolgairól.
Halványan elmosolyodtam, majd egy rövid nevetést is megengedtem magamnak.
- Hogy mi lenne? Eggyel több pár élne boldogan a világon. Mármint, biztosra veszem, hogy… működne köztetek. – Magyaráztam meg gyorsan, mire gondoltam. – Őszintén, ki lenne jó barátnő rajta kívül? Ő csinos, jó a szervezőképessége, tökéletes legjobb barát… jó, nekem nem igazán jön be az irányításmániája, de hát nem nekem kell, hogy tetsszen. Köztetek mindig megvolt az összhang, Stef. – Lassan befejeztem. Elgondolkodtam, hogy én most tényleg megpróbálom rábeszélni Carolinera? Ez abszurd. De nem vontam vissza egyetlen szavam sem, mert az öcsém is ugyan úgy megérdemelte a boldogságot, mint bárki más.
Szemforgattam a szavaira, majd elmosolyodtam.
- Az a baj, öcsi, hogy simán kinézem belőle, hogy újból visszatér, de nem azért, hogy beszóljon az iszogatásunkért, hanem sokkal inkább azért, hogy térden állva könyörögjön, a földön kúszva a megbocsátásomért. De ezt mint tudjuk, soha nem fog megtörténni. – Már ami a megbocsátást illette. A másik, hogy feltámad… sose lehet tudni. Egyszer már visszatért a halálból, másodjára is megtörténhet. De őszintén reméltem, hogy nem kell újból látnom azt a nőt. Nem tudtam volna őszintén megbocsátani neki, mert több fájdalom volt bennem iránta.

425 szó ❖ remélem, jó lesz  40  ❖ kredit

Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Keresem :
the story of my life i take her home, i drive all night to keep her warm and time is frozen

Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
▼ mystic falls ▽
Hobbi & foglalkozás :
▼ i am a super busy guy ▽
Humor :
▼ dry like the sahara ▽



A poszt írója Stefan Salvatore
Elküldésének ideje Szomb. Május 20, 2017 5:37 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

to my one and only brother

- Szerencsére most nem jutott elég hamar eszetekbe. – A pincében sorvadni és éhezni felért egy pokoljárással. Valamelyikünknek szabadalmaztatnia kellett volna ezt a módszert, mert tényleg az egyetlen volt, ami segített kijönni a vérgőzzel és letépett fejekkel fényjelzett útról. Akár azt is mondhatnám, hogy aki nem fordult meg a birtokunk pincéjében, az nem is igazi vámpír. Damon és én többször jártunk már itt, de a hozzánk közel állóknak is bérelt helyük volt arra az esetre, ha elmenne az eszük. Csodáltam is, hogy én most nem itt végeztem: talán túl sok minden történt egyszerre ahhoz, hogy a normálisak megpróbáljanak bezárni és őszintén, tettem is azért, hogy elkerüljem a pincét: ahogy kikapcsoltam, leléptem a városból meg sem kockáztattam az esetleges szentbeszédeket és mentőakciókat.
- Szeretném hinni, hogy szeretett minket, csak… nem volt anyának való. Vagy legalábbis nem a mi anyánknak, mert úgy tűnik, másokkal ment neki a családosdi. – Sóhajtottam egyet. Mély sebet ejtett rajtam az anyám. Mire felnőttem és feldolgoztam a halálát, rá kellett jönnöm, hogy lett volna lehetősége kiszabadítani minket az apánk által ideális családi légkörként eladott terrorból. Visszatekintve nem volt annyira nehéz anya nélkül felnőni, de gyerekként állandó, végtelen harcnak tűnt, amiben csak a bátyám volt segítségemre. – Én azt hiszem, megbocsájtottam neki. Ez nem azt jelenti, hogy helyeslem a döntéseit. – Damon hiába tagadja, láttam rajta, hogy őt is megviselte anyánk felbukkanása és annak kiderülése, hogy egy másik életet választott a fiai helyett. A bátyámat apánk többet bántotta, mint engem, neki még nagyobb szüksége lett volna egy olyan angyalra, amely megjelent az ágyam mellett… nem csodáltam, hogy Damon az ördög mellé kívánta Lily-t, de jobbnak láttam nem feszegetni a hozzáállását és az érzéseit. Ismertem már annyira a testvéremet, hogy tudjam, segítség nélkül, magában is jól fel tudja dolgozni a vele való történéseket, elég, ha csak mellette vagyunk.
- Nem akarok több időt elvesztegetni. Egy darabig visszafogom magam. – Mosoly kúszott az arcomra. Feldolgoztam azokat a dolgokat, amelyek a kikapcsolásomhoz vezettek, nagyjából kilábaltam a krízisemből. Jelenleg egyáltalán nincs szükségem arra, hogy gyilkolásba fojtsam a bánatomat, sokkal inkább igényeltem a családom és a barátaim közelségét. Feltéve, ha az egyikük nem éppen azzal akar meggyanúsítani, hogy feszegetni akarom a legjobb barátom és közöttem lévő határt. Damon-nek miért az jut rögtön eszébe, hogy többet érzek Caroline iránt, mint eddig? Ő már csak tudja, tökéletesen képes detektálni, mikor esek szerelembe és a múltban előszeretettel tette tönkre a boldogságban töltött pillanataimat: ma már egyáltalán nem nehezteltem rá, amiért elszakított Elena-tól. Damon a lány miatt változott meg, vált jobb emberré… de azt a szokását, hogy kötekedjen, nem sikerült levetkőznie. – Szeretem Caroline-t, Damon, nagyon jól tudod, hogy évek óta ő a legjobb barátom. Igazából… mi lenne, ha többet éreznék iránta? – Ezt a kérdést magamban akartam feltenni, mégis kijött belőlem és emiatt feszültté is váltam. Megtámaszkodtam a kezeimen a hátam mögött és magam elé bámultam. Tényleg, mi van, ha… beleszerettem a szőkeségbe? Létezne, hogy észre sem vettem?
- Mi az? Félsz, hogy anyánk hirtelen feltámad és rosszallni fogja, hogy a sírján ücsörögve iszogatunk? – Kínosan felnevettem. Nálunk sose lehet tudni, mit hoz a következő perc, de ennek kevés esélyét láttam. És jólesett a nyugodt hangulat, amit a kripta árasztott. Csend és a testvérem társasága; most nem vágytam másra.
Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Kedvenc dal :
●● runnin ●●
●● behind blue eyes ●●
●● he's the better man ●●
●● slow down ●●
●● this is who i am ●●
●● monster ●●
Tartózkodási hely :
●● mystic falls ●●
Humor :
●● bloody ●●



A poszt írója Damon Salvatore
Elküldésének ideje Hétf. Május 15, 2017 4:34 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Hello, Brother
Damon & Stefan
- És te nem ismersz még eléggé minket ahhoz, hogy ha kell, leláncolunk, amíg sikerül egy kis észt vernünk beléd? Stef, bízhatnál bennünk jobban. – Magyaráztam egy félmosollyal. Régen borzasztóan viselkedtem Stefannal, aminek megvolt a maga oka és igen, volt idő, amikor nem bántam volna a halálát sem. Persze, nem a saját kezem által. Úgy soha nem lettem volna képes ártani neki.
Az idők során a kapcsolatunk megszilárdult. Néha már azon gondolkodtam, hogy tudtunk meglenni egymás nélkül. Bár ezt sosem terveztem a tudtára adni… azt, hogy mennyire fontos. Elég, ha érzi, de én nem voltam az a fajta, aki ki is mond efféle dolgokat.
Ahogy anyánkról beszélt, csak a fejemet csóváltam.
- Naiv vagy, kisöcsém… tudod, ha igazán szeretett volna, nem hagy el minket. Hiába gondolta azt, hogy nekünk jobb lesz nélküle, ez csak egy kibúvó, egy kreált mentség, hogy megsajnáljuk. Az én sajnálatomat és megbocsátásomat nem érdemli meg egy olyan nő, mint ő. És ez száz vagy kétszáz év múlva sem fog változni. – Miközben beszéltem, nem néztem rá. A tekintetem olyan üres volt, a hangomban pedig érezni lehetett a keserűséget, fájdalmat és lemondást. Kavarogtak bennem az érzések.
- Azért ne hagyd, hogy túl sok időt elvegyen az önmarcangolásod. Lemaradsz a jó dolgokról. – Jegyeztem meg egy félmosollyal és ekkor tértünk át a Carolineos témára. A visszakérdezése felért egy válasszal, az arcomon a félmosoly teljessé vált. De persze nem szóltam közbe, hagytam, hogy megpróbálja kimagyarázni magát.
- Ó, hát persze. Csak a legjobb barátod… és a többiek? Mások miatt mégsem aggódsz annyira, mint érte. Ez nekem gyanús, Stef. De megértem, ha nem akarod az orromra kötni, hogy újból megtetszett valaki. Bár őt biztos, hogy nem csapnám le a kezedről és amúgy is, nekem ott van Elena. – És róla nem terveztem lemondani. – De tételezzük fel, hogy bejön neked. Mitől félnél a legjobban vele kapcsolatban? Nem muszáj válaszolnod. – Vontam végül vállat, mert hamar beláttam, hogy rossz témába nyúltam. Nem akartam belefolyni a kettejük közt levő… akármibe. Ha Stefannak tényleg tetszik Caroline, ahogy gondolom, akkor előbb-utóbb lesz ebből valami. Újból a bourbonhoz fordultam és kortyoltam belőle, végül leraktam magunk mellé a majdnem üres üveget. Talán három-négy korty maradt benne, tehát tényleg nem sok. Az öcsémre néztem a szemem sarkából, majd el a koporsó felé.
- Mellesleg, beszélhetnénk valami kellemesebb környezetben… - Jegyeztem meg halkan, de nem mozdultam meg, hogy elinduljak.

385 szó, ez most rövidke  :sir:  || © ||Hold On
Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Keresem :
the story of my life i take her home, i drive all night to keep her warm and time is frozen

Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
▼ mystic falls ▽
Hobbi & foglalkozás :
▼ i am a super busy guy ▽
Humor :
▼ dry like the sahara ▽



A poszt írója Stefan Salvatore
Elküldésének ideje Vas. Május 14, 2017 8:38 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

to my one and only brother

- Biztosan örültetek volna nekem, így, ripperként. Nem ismersz még annyira, hogy tudd, nem bírlak titeket elviselni magam mellett, amikor kikapcsolok? – A ripperként való létezésemnek lényegi eleme volt a családomtól és barátaimtól való eltávolodás. Ha nem menekültem tőlük mérföldekre, azt jelentette, hogy nem süllyedtem teljesen mélyre, bármelyik pillanatban visszakattanhatok a normális kerékvágásba. Eltűnni mellőlük egy másik szint volt, ilyenkor sok mindent akartam, csak azt nem hogy hallgassam a szeretteim szentbeszédeit, akik nagyon idegesítőek voltak, ha megpróbáltak visszarángatni a szakadék széléről. Legalábbis a vérengző énemnek. A normális énem örült annak, hogy szerettek volna ismét maguk mellett tudni.
- Kösz, kedves tőled. – Röviden felnevettem. A bátyámmal akár versenyezhettünk volna, hogy amikor ránk jön az öt perc, melyikünk csinál nagyobb hülyeségeket. A kapcsolatunk már nem azon a szinten stagnált, amikor egymás számlájára róttuk a butaságainkat és az volt a mérvadó, melyikünk nagyobb ostoba és ki a hibás azért, ha a másik rosszat csinált… és ennek úgy örültem, mint majom a farkának. Végre elértük, hogy őszintén tudunk beszélni egymással és nem az a lényeg, hogyan tehetünk keresztbe a saját vérünknek, hanem hogy majdnem két évszázad múltán is élünk és megadatott nekünk, hogy jelen lehessünk egymás életében.
- Azt hittem, hogy én is eltemettem, egészen addig, amíg fel nem bukkant. Ugyanúgy nézett ki, mint gyerekkorunkban és nevezz idiótának, de láttam a tekintetét… olyan volt, mint amikor eljött elbúcsúzni. – Tisztán élt az emlékeimben a kép, hiába voltam kisgyerek. Anyám akkor olyan volt, mint egy angyal és nekem ez az emlék segített annak feldolgozásában, hogy meghalt. Szembesülni a ténnyel, hogy lecserélt minket holmi úton összeszedett jöttmentekre és őket nevezte a családjának, sokkal több volt, mint amit kedvem volt elviselni. A saját anyám semmibe vett, hosszú évtizedeik élt anélkül, hogy egyáltalán ügyet vetett volna ránk és miután kapott egy második esélyt, esze ágában sem volt élni vele.
- Jobban tetted, hogy nem jöttél. Idővel… jobb lesz. Jobban leszek. Csak kell még pár nap, hogy kitisztuljon a fejem és magamban is rendbe szedjem a dolgokat. – Hiába próbáltam azt hazudni magamnak, hogy a többiekkel való kapcsolatom töréseinek begyógyítása a legnehezebb feladat, pontosan tudtam, hogy a saját magammal való szembenézés az igazán kegyetlen. A testvérem, Elena, Caroline, ők úgyis megbocsátanak, a magammal való kibékülés szokott elhúzódni egészen addig, míg ismét nem kerülök bele a saját ördögi köröm mélyebb bugyrába. – Oké, nem kérdezősködök tovább. – Ültem le mellé. Még örültem is annak, hogy nem volt mit mondania, mert ez azt jelentette, hogy semmit nem csinált. Ismertem már annyira a bátyámat, hogy tudjam, mikor hazudik. Most őszinte volt. És az én hallgatásom is őszintén kétségbeesett volt, amikor Caroline-ra kérdezett rá.
- Hogy bejön-e nekem? – A szemöldökeim a homlokomra csúsztak, amin mély barázdák jelentek meg. Szóhoz sem jutottam hirtelen, nemhogy gondolkozni kezdtem volna a kérdésén. – Caroline a legjobb barátom, akit a lehető legrosszabbkor hagytam cserben. Persze, hogy aggódok, hogyan fog reagálni. – Ennyire nehéz volt elhinni? Caroline olyan szerepet töltött be az életemben, hogy… szavakba sem lehet tölteni, egyszerűen csak azt kívántam, hogy mindenkinek legyen egy saját Caroline-ja, aki segít neki megtapasztalni, milyen az igazi barátság, kapocs, összetartás és ilyen, amikor ha a másik nincs mellettünk, akkor szinte fogyóban van a levegő. De emiatt… miért feltételezi Damon, hogy többet kellene éreznem iránta?
Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Kedvenc dal :
●● runnin ●●
●● behind blue eyes ●●
●● he's the better man ●●
●● slow down ●●
●● this is who i am ●●
●● monster ●●
Tartózkodási hely :
●● mystic falls ●●
Humor :
●● bloody ●●



A poszt írója Damon Salvatore
Elküldésének ideje Kedd Május 02, 2017 1:48 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Hello, Brother
Damon & Stefan
Megtette, igen, de meddig fog még vajon ezen kattogni? Miért nem tudja úgy elengedni magát, ahogyan én? Rengeteg szörnyűséget tettem másokkal, de számomra teljesen idegenek voltak és egy kicsit sem számítottak. Ha utáltak, hát utáltak. Mégis kit érdekel mások véleménye, amíg azok, akiket szeretünk, elfogadnak és viszont szeretnek minket? Stefan miért nem tud így gondolkodni?
Kicsit bosszantott a makacssága, ami néha előny, néha meg csak egy idegesítő tulajdonsága volt. A kezemben tartott üveget szorongattam és így hallgattam a további szavait. Felvontam a szemöldököm.
- Neked is lett volna, ha nem menekülsz el. – Morrantam rá egy csepp éllel a hangomban. Nem tehettem róla, kezdett igencsak felbosszantani a kisöcsém. Care, Care, Care… a szöszi. Kicsit elgondolkodtam. Amióta megjött és beszélgetni kezdtünk, eléggé sokszor jött fel a szöszi vámpírlány neve. Talán jobban is érdekelte annál, minthogy a legjobb barátja.
- Nem baj, idén tiéd a „legnagyobb lúzer” díja. Idén átadom neked. – Megejtettem egy tipikus Damon-mosolyt felé, de hamar leolvadt az arcomról. Figyeltem, ahogy iszik, majd vissza is vettem tőle az üveget, ha akart, ha nem, hogy én is kortyoljak. Kis híján félrenyeltem, ahogyan felhozta anyánkat. Nem is igazán bírtam szó nélkül hagyni, szinte félbeszakítottam a szavait.
- Tudod, őszintén nem értem, miért érdekel annyira az a nő. Elhagyott minket. Számomra akkor és ott meghalt, amikor gyerekek voltunk. Eltemettük, Stefan. Az a nő, aki „visszajött”, az nem az anyánk volt. – Magyaráztam okoskodva. – Ha az lett volna, nem hagy el minket. – Tettem hozzá egy fokkal csendesebben és újabbat kortyoltam az üvegből. Ezután visszanyomtam a kezébe, hogy ő is ihasson. Ezúttal nem vettem el tőle újra. Igen, bántott. Igen, utáltam, amiért elment. Utáltam azt az érzést is, hogy nem utálom, csak mérhetetlenül csalódott vagyok, amiért másokat választott helyettünk. Ha nem is értem, de Stefanért igenis haza kellett volna jönnie. Nem kellett volna sem velem, sem az idióta apánkkal törődnie, de az öcsémnek szüksége lett volna az ő „angyalára”, aki még visszatért elbúcsúzni. Tőle. Tőlem nem. De ez már nem is érdekelt.
Kissé elkalandoztam, de hamar megráztam a fejem. Le akartam zárni ezt az egészet, de nem volt egyszerű. Főleg, hogy most is anyánk koporsójánál iszogattunk az öcsémmel. Mi sem szívderítőbb. Mély levegőt vettem, a további szavaira meg rápillantottam a szemem sarkából.
- Igazából bánom, hogy nem mentem utánad. Akkor talán hamarabb észbe kapsz és nem csinálsz több hülyeséget annál, mint amit a lelkiismereted el tud viselni. – Morogtam. – Legközelebb pórázt kapsz vagy bilincset, ha megint kedved támadt kikapcsolni, öcsi. – Szögeztem le neki határozottan. Komolyan gondoltam, ha kell, képes vagyok bezárni is. Még mindig jobb egy pincében tartani, mint kiereszteni olyankor a világba.
Sóhajtottam. Zavart, hogy annyira tudni akarja, mégis mi történt, amióta elment. Nem volt semmi érdemleges, amit mondhattam volna, csak az, amit bizonyára már ő is észrevett rajtam és ha rákérdezett volna, hiába tagadom le. A magam módján én is gyászoltam anyánkat, de őszintén, ehhez senkinek semmi köze nem volt. Azért jöttem el ide is, hogy egyedül gondolkodjak, egyedül próbáljam lezárni a múltat. Egyedül birkózzak meg a bűntudattal, hogy képtelen voltam az utolsó pillanatban megbocsátani anyánknak, hogy békében mehessen el. Egy szörnyetegnek éreztem magam ettől. És mégis, azt éreztem, ő is ugyan annyira rossz, mint én. Bonyolult volt ez az egész és pont ezért, lehetetlen lett volna szavakba önteni is. Inkább csendben tűrtem, mintsem beszéltem róla. Annak idején Alaric halálát is inkább egyedül dolgoztam fel. Jobb volt kiülni a temetőbe egy üveg bourbonnal és beszélni, bele a vakvilágba, Ricnek, hátha hallja a másik oldalról. Könnyebb volt egyedül.
- Stefan, értékelem a kérdésed, meg az érdeklődésed, de tényleg nincs semmi, amit mondhatnék. Velem minden a legnagyobb rendben. Elena rövid pórázon tart, nem hagyja, hogy bármi baj legyen. – Feleltem neki egy halványabb mosollyal és visszavettem a whiskeys üveget. Nem volt benne már túl sok, bár gyanítom, a nagyobb része az én torkomon csúszott le. – És? A bocsánatkérő utad következő állomása akkor Caroline? … Mondd csak, öcskös. – Halkabbra váltottam, picit közelebb hajolva hozzá. – Bejön neked a szöszi? – Mielőtt reagálhatott volna, még folytattam. – Csak mert eléggé sokat pörögsz azon, hogy szegény lány így, szegény lány úgy... Igen, szegény ő, de úgy érzem, mintha túlaggódnád a dolgot. Mintha jobban számítana, haragszik-e rád, mint egy átlagos legjobb barát. Lefogadom, ha Lexi lenne ebben a helyzetben, nem rágódnál ennyit, hanem egyszerűen elé állnál, bocsánatot kérnél és happy end. Ehelyett itt aggódsz, hogy mi lesz, ha találkozol vele.
Azzal vállat vontam és ittam, de aztán újra az öcsém felé fordultam érdeklődve.

727 szó || © ||Hold On
Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Keresem :
the story of my life i take her home, i drive all night to keep her warm and time is frozen

Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
▼ mystic falls ▽
Hobbi & foglalkozás :
▼ i am a super busy guy ▽
Humor :
▼ dry like the sahara ▽



A poszt írója Stefan Salvatore
Elküldésének ideje Kedd Ápr. 18, 2017 8:58 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

to my one and only brother

- Attól, hogy tudom, Elena el fogja nézni nekem ezt a botlást. Csak, tudod, akkor is megtettem. – Nem voltak okaim, miértjeim, egyszerűen csak el akartam engedni magam és kiélvezni a vámpírság nyújtotta előnyöket, mint ahogy azt általában kikapcsolt állapotban tettem. A fő irányvonalam a szórakozás és a figyelemfelkeltés volt, valamint a sérelmeim felemlegetése, ennek egyvelege miatt történt az is, hogy kivégeztem Elena egyik csoporttársát. Nem volt szép dolog, de Damon-nek igaza volt, nem kellett attól félnem, hogy a lány örök haragot fogad irántam. Sokkal inkább tartottam Caroline-tól, aki ha megbántották, tényleg képes volt arra, hogy ignorálja a számára kellemetlen személyeket… és azt egyáltalán nem akartam, hogy én is ebbe a kategóriába csússzak át nála.
- Te tudsz vigyázni magadra és volt, akivel eltöltsd a napjaidat. – Kevésbé aggódtam Damon-ért azóta, hogy Elena mellette volt. A bátyám lenyugodott a közelében, a jó tulajdonságai kerültek előtérbe és próbált a hétköznapjain is nem romboló eleme lenni a fajunknak, tehát egyetlen rossz szavam sem lehetett rá. – De Care… elveszítette az anyját, aztán én, az állítólagos legjobb barátja is magára hagytam. Idén valószínűleg lecsúszok a „legjobb támasz” díjáról. – Elvettem a felém nyújtottam üveget és meghúztam. Jólesett az alkohol, mintha vérré vált volna bennem és egyébként sem szégyelltem magam a testvérem előtt, ami a kétségeimet illeti, még felszabadultabbá váltam a whisky hatására. Hiányzott már, hogy kijöjjenek belőlem a magamba fojtott érzelmeim és milyen alkalom lett volna erre tökéletesebb, minthogy az anyám sírja mellett ücsörgök a bátyámmal, aki az egyik legfinomabb italát hozta magával?
- Az a gond, hogy sok minden összejött. Először… hogy kiderült, anyánk életben volt, aztán alig töltött el velünk egy kis időt, meg is halt. Majd látni, ahogy Caroline szenved és ugyanazt éli át, amit én gyerekként, én pedig semmit sem tudtam tenni érte… sok volt. – Ismét meghúztam az üveget. Damon nem várta el tőlem, hogy magyarázkodjak, de úgy éreztem, muszáj összefoglalnom, mi vezetett engem odáig, hogy ismét kikapcsoljak. Leginkább magam miatt volt szükségem erre a szummázásra.
- Miért hagyod, hogy csak vedeljek és keseregjek? Épp itt lenne az ideje, hogy te is mondj valamit. Értékelem, hogy nem jöttél utánam és próbáltál meg visszarángatni ide az akaratom ellenére, de már itt vagyok és szeretném tudni, miből maradtam ki, ami téged illet. És az előző terelésed, miszerint "semmi, de nem csináltam rosszat", nem elfogadható. - Visszanyújtottam neki az üveget. Reméltem, hogy megered a nyelve és ha más nem, akkor a pia hatására elkezd csicseregni. Bár Damon nem volt az a nagy lelkizős fajta, leginkább stresszhelyzetekben jött ki belőle minden, de talán most szerencsém lesz.
Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Kedvenc dal :
●● runnin ●●
●● behind blue eyes ●●
●● he's the better man ●●
●● slow down ●●
●● this is who i am ●●
●● monster ●●
Tartózkodási hely :
●● mystic falls ●●
Humor :
●● bloody ●●



A poszt írója Damon Salvatore
Elküldésének ideje Kedd Ápr. 04, 2017 12:20 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Hello, Brother
Damon & Stefan
Csak elfélmosolyodtam a szavaira. A kapcsolatunk rengeteget fejlődött és igen, megtennék ezért a lököttért bármit. És nem csak érte. Az én listámon ő és Elena az elsők és ők bármit megérnek. Ők az én családom. Na meg persze a kislány, Delena.
Azon kattogtam, hogy jó lenne eltűnni anyánk koporsója mellől, mielőtt itt isszuk le magunkat a nagy tesós-lelkizés közepette… aggódtam, hogy talán olyat is kimondok, amit nem józan fejjel nem tennék. Az öcsémre néztem és így hallgattam végig az „ellenérveit”. Nem olyan, mint én. Persze, én is tudtam, épp ezért volt kötelességem megosztani vele, én mit tennék és teszek mindig akkor, amikor abban a cipőben járok, mint most ő.
Azonban ahogy tovább hallgattam, elhúztam egy kicsit a számat.
- Elena… biztos vagyok benne, hogy megbocsát. Nem az a típus, aki „örök haragot” tart, pláne nem veled. Elvégre… egykor nagyon is közel álltál hozzá. És ha nekem annyi mindent elnéz, akkor a te botlásoddal nem fog kivételt tenni. – Ráncoltam a homlokom, majd vállat vontam. Az üveggel kezdtem szemezni.
- Ha már itt tartunk, engem is magamra hagytál. – Vágtam rá egyből a Carolineos részt hallva, de rájöttem, hogy ezzel nem segítek. Ránéztem. Igen, anyánkra gondoltam, de ennél több erre utaló mondat nem hagyta el a számat. – Nézd, Caroline jobban szeret annál, minthogy lemondjon a barátságotokról emiatt. Magára hagytad, de most visszajöttél és újra önmagad vagy. Csak ez számít.
Eddig a pillanatig vártam, majd felemeltem az üveget és felé kínáltam.
- Akárhogyan is, túl józanok vagyunk ehhez a beszélgetéshez. Igyál. – Vagy ha ő nem is, én biztosan magamévá tettem néhány korty bourbont. Nem tudtam, mit mondhatnék még az öcsémnek, amitől jobban érezné magát. Sosem voltam túlzottan a nagy szavak, lélekfeszítő monológok embere.

Remélem, jó lett! A rövidségért bocsi!!  27 || © ||Youtube
Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Keresem :
the story of my life i take her home, i drive all night to keep her warm and time is frozen

Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
▼ mystic falls ▽
Hobbi & foglalkozás :
▼ i am a super busy guy ▽
Humor :
▼ dry like the sahara ▽



A poszt írója Stefan Salvatore
Elküldésének ideje Vas. Márc. 26, 2017 8:08 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

to my one and only brother

Az, hogy Damon-re a kriptában találtam rá, méghozzá anélkül, hogy kerestem volna, apró reményt adott. Elterelte a gondolataimat arról, hogy miért jöttem ide eredetileg és inkább annak az esélyét kezdtem el latolgatni, hogy vajon Damon – a szokásához híven – mennyire ferdít az igazságon és mennyire volt benne az az igény, még ha tudat alatt is, hogy közel legyen anyánkhoz. Lehet, hogy napok, hetek vagy évek kellenek neki a beismeréshez, de én hittem abban, hogy nem csupán megvetést és utálatot érzett Lily iránt, hanem szerette volna megengedni magának, hogy visszaváltozhasson a kisfiúvá, aki hosszú idő után találkozhatott az anyjával… csak nem volt elég ideje ahhoz, hogy feldolgozza: Lily elhagyott minket, új családot alapított és velük akarta leélni az öröklétet. Álszent lennék, ha azt mondanám, én nem haragudtam, ám Damon-t mélyebben érintette ez a dolog, mint engem, pedig erre aztán tényleg nem sokszor volt példa. Mindig is én voltam az érzékenyebb fivér.
- Ugyanazt tettem érted, amit te is megtennél értem. – Most már legalábbis. Biztos voltam abban, hogyha nagy pácba kerülnék, Damon kihúzna belőle annak ellenére, hogy pár éve nem láttam benne mást, mint az életem tönkretételére szakosodott, önző gyilkost. Mára elkezdtünk igazi testvérekként viselkedni, aminek nagyon örültem: fogalmam sem volt, hogy bírtam volna ki, ha még Damon-nel is állandóan harcolnom kellene… esélytelen, hogy ép ésszel át tudnék vészelni még egy nagy csatát ellene.
- Csak hát, én nem olyan vagyok, mint te, Damon. – Leültem az egyik, kőből faragott padszerűségre. Emberként utáltam itt lenni, ücsörögni a hideg kövön és gyászolni valakit, aki egyébként meg sem halt. Most egészen szimpatikus volt ez a hely. Nyugalom, csend, ingermentes környezet és a társaságom a bátyám, senki más. Akár idilli is lehetett volna. – Azokat is bántottam, akiket szeretek. Hogyan várhatnám el tőlük, hogy mellettem legyenek, amikor beléjük tapostam? – Néztem Damon-re felvont szemöldökkel. Neki nem ártottam, nem arról szólt a kikapcsolásom, hogy fogást találjak rajta. – Elenának megöltem egy csoporttársát és olyan dolgokat mondtam neki, amiket hidd el, még te sem akarsz hallani. Caroline-t pedig… - Sóhajtottam egyet. Bele se akartam gondolni, mi lesz, ha a lány szemei elé kerülök. – Magára hagytam, amikor a legnagyobb szüksége lett volna rám. – Fejeztem be a mondatot anélkül, hogy túl sokszor hordtam volna el magam ostoba baromnak. Nehezemre esett nem órák hosszat szidni magam. – És hiába tudom, hogy mindig bűntudat és szégyen lesz a vége, valahogy muszáj eljönnie annak az időnek, amikor átesek a ló túloldalára és nem érdekelnek a következmények… csak utána esik nehezemre elviselni őket.
Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Kedvenc dal :
●● runnin ●●
●● behind blue eyes ●●
●● he's the better man ●●
●● slow down ●●
●● this is who i am ●●
●● monster ●●
Tartózkodási hely :
●● mystic falls ●●
Humor :
●● bloody ●●



A poszt írója Damon Salvatore
Elküldésének ideje Szer. Márc. 22, 2017 1:27 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Hello, Brother
Damon & Stefan
- Ha valamihez, ehhez sosem fogok hozzászokni. – Vontam vállat egy félmosollyal. – Tudod, vannak dolgok, amiket jobb, ha nem tud az ember. Tehát jobb, ha nem kérdezősködsz annyit.
Nem mintha bármi takargatnivalóm lett volna, mert bár meglepő, most épp „tiszta” és „makulátlan” voltam. A magyarázatára csak alig láthatóan megcsóváltam a fejem. Tulajdonképpen nem szerettem a kikapcsolt Stefant. Valahogy mindig úgy éreztem, ő képtelen kontrollálni magát. Eleve a vér utáni sóvárgása, kontrollálhatatlansága volt a probléma. Néha elgondolkodtam azon is, mennyire nem való vámpírnak, mennyire sebezhető. Aztán beugrott, hogy rettentő sokáig én feszegettem Stefan határait. Nos, erre valók a tesók, eh? … Nem. Ráncoltam a homlokom a saját gondolatmenetemre, majd rápillantottam.
- A hős séró nem az én stílusom. – Ejtettem meg egy mosolyt. – Neked viszont jól áll és az igazat megvallva, ki is érdemelted. Hányszor takarítottál már el utánam? És hányszor döntöttél helyettem… helyesen? Nem kell magyaráznom. – Szusszantam. A célom az volt, hogy valahogy életet leheljek a sápadt kis arcába, mert őszintén, hervasztó volt ilyen kétségbeesettnek, elveszettnek látni az öcsémet. Túlságosan fontos lett ahhoz, hogy csak úgy elsétáljak. És még fontosabb annál, minthogy belerúgjak… régen ezt tettem volna.
- Gondoltam rá. Szerinted a piát miért hoztam? Meginni? – Emeltem fel az üveget, majd felvontam az egyik szemöldököm. – Tudod, az volt a tervem, hogy szétlocsolom a kriptában, aztán felgyújtom. – Ezúttal poénnak szántam, hátha rábírom egy félmosolyra, bár… mégis ki az a hülye, aki mosolyogna egy ilyesfajta viccen? – De túl korán érkeztél. Pech. – Pillantottam el anyánk sírjára pár másodpercre, mielőtt újra Stefanra néztem volna.
A szavakra sóhajtottam egy nagyobbat. Ettől féltem. A bűntudat. A legnagyobb ellensége Stefannak a… bűntudat. Az, hogy mindent túlságosan a szívére és a lelkére vesz.
- Nem kéri senki, hogy elfelejtsd, mit tettél. De Stefan, pontosan tudod, hogyha ki vagyunk kapcsolva, nincs megállj. De azt nem Te tetted, hanem a másik éned. Aki nem Te vagy. Tehát nem kell évszázadokon át marcangolnod magad miatta. Tudom, nehéz tovább lépni, de vagyunk egy páran melletted, akik segíteni tudunk. – Magyaráztam, bár fogalmam sem volt, mennyire tudom meggyőzni. Amúgy is, miért hallgatna rám? Én mindig rossz döntéseket hozok. – De ha nem akarod az én „módszeremet” követni, akkor beszélj olyannal, aki másképp szokta kezelni az ilyen helyzeteket. Én tovább lépek. Nem agyalok. Még akkor sem, ha ettől rossz ember vagyok. Nincs szükségem semmiféle megváltásra, megbocsátásra ahhoz, hogy jól érezzem magam, ha azok, akiket szeretek, velem vannak. – Fejeztem be végül a gondolatmenetemet és bíztam benne, hogy valahol megérti, amit mondok.

Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Keresem :
the story of my life i take her home, i drive all night to keep her warm and time is frozen

Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
▼ mystic falls ▽
Hobbi & foglalkozás :
▼ i am a super busy guy ▽
Humor :
▼ dry like the sahara ▽



A poszt írója Stefan Salvatore
Elküldésének ideje Csüt. Márc. 16, 2017 3:32 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

to my one and only brother

- Hozzászokhattál volna már, hogy szeretek kérdezősködni. – Halvány félmosolyt villantottam. És tényleg, az életem kérdések feltételéből állt: kíváncsi személy voltam, szerettem a kérdéseket. Ennek egészen egyszerűen az volt az oka, hogy szerettem megtudni, hogyan éreznek, mire gondolnak a körülöttem lévők és mivel a vámpírlét ajándékai között nem volt megtalálható a gondolatolvasás, maradt a kérdezősködés, még akkor is, ha ezzel mások agyára mentem. De talán arra még nem volt példa, hogy valakit felidegesítsek a kérdéseimmel.
- Igazad van. És örülök, hogy nem tetted, a mostani eszemmel nem szívesen kevertelek volna bele abba, amibe… kerültem. – Hogy fogalmazhattam volna meg szebben? Fejeket tépkedtem, nem kíméltem azokat, akikkel akkor futottam össze, ha éhes voltam, sőt, annyi is elég volt, ha valakiben megláttam valamit, ami nem tetszett. Kikapcsolt állapotban a lehető legkisebb részletek is hajlamosak voltak felnyomni a vérnyomásomat vagy azt kiváltani belőlem, hogy rosszul legyek és ezt csak egyetlen módon orvosolhattam ezt a problémát: ha a lehető leggyorsabban átharaptam az illető torkát. Ezért örültem annak, hogy Damon nem jött utánam, annak a bűntudatával, hogy őt is a rossz útra csábítottam, biztosan nem tudnék megküzdeni.
- A hajad sem áll úgy, mint egy igazi jófiúnak. – Állandóan a hajammal cukkolt, viszont most örültem volna annak, ha bizonyított lett volna, hogy legalább a frizurám gondoskodna arról, hogy jóként definiálhassam magam. Nagyon idegőrlő volt két állapot között ingadozni: vagy a vérengző szörnyeteg voltam vagy annak az életstílusnak a levét ittam. Jelenleg nem láttam a szürkét a fekete és a fehér között és akárhányszor beleesek ebbe a csapdába, megfogadom, hogy megpróbálom megtalálni az arany középutat. Eddig csak kevésszer és rövid ideig jött össze.
- Nem voltál otthon, amikor hazaértem és nem tudtam magammal mit kezdeni, úgyhogy… elindultam és útközben arra jutottam, hogy megnézem, nem gyújtottad-e még fel a sírhelyet. – Én lepődtem meg a legjobban, hogy Damon itt volt és a pár perccel ezelőtti arckifejezéséből ítélve ő is pontosan így érzett. Valószínűleg nem gondolta, hogy bárki rá fogja nyitni az ajtót és megzavarja a csendes iszogatásban. Igazából, örültem neki, hogy így alakult, így a fejem csóválásával jeleztem, hogy nem igénylem a koporsóval való egyedül maradást.
- Mit mondhatnék, Damon? – Sóhajtottam egyet és lemondóan széttártam a karjaimat, amelyek aztán elernyedve hullottak vissza magam mellé. – Pontosan tudod, milyen vagyok, amikor belelendülök a ripper-létbe. Nincs semmi, amit mondhatnék azon kívül, hogy bűntudatom van és fogalmam sincs, hogyan kezdjek neki ismét annak az életnek, amiből önszántamból léptem ki pár héttel ezelőtt. – Összeszorítottam a számat és tanácstalanul néztem a bátyámra. Most bármilyen vélemény jól jött volna.
Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Kedvenc dal :
●● runnin ●●
●● behind blue eyes ●●
●● he's the better man ●●
●● slow down ●●
●● this is who i am ●●
●● monster ●●
Tartózkodási hely :
●● mystic falls ●●
Humor :
●● bloody ●●



A poszt írója Damon Salvatore
Elküldésének ideje Kedd Márc. 14, 2017 10:35 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Hello, Brother
Damon & Stefan
- Túl sokat kérdezel, Stefan. Tudod, aki kíváncsi, hamar megöregszik. Kivéve a vámpírok… – Ráncoltam a homlokom, majd egy kicsit megráztam a fejem, jelezve, hogy mindegy és jobb ejteni a témát.
- Ha idő előtt utánad megyek, semmi jó nem sült volna ki belőle. – Magyaráznom sem kellett, tényleg tudhatta, mire gondolok. Egyrészt nem hagyta volna magát meggyőzni, pláne nem nekem. Én kevés lettem volna hozzá. Az egyetlen, akinek sikerülhetett és sikerült is, az Elena volt. Másrészt az a fajta vagyok, aki előbb megy bele a marhaságba, minthogy próbálja megoldani azt. Ki tudja, a végén mihez folyamodtam volna, hogy visszahozzam Stefant. Talán betársulok a kikapcsolt érzelmes buliba. Heh.
A jófiús megjegyzésére elfélmosolyodtam, majd megbiccentettem a fejem és így figyeltem őt.
- Azért piedesztálra ne emelj, kérlek. Olyan jó nem vagyok és nem is leszek. – A múlt nem halványul el, bármennyi jót is tennék vagy teszek a jövőben. A végére csak a fejemet ráztam, de nem tudtam túl sokat reagálni, így nem is tettem. Igazából nem változott szinte semmi. De majd mindennel szembesül, ha sorra találkozik a többiekkel. Mindenki aggódott érte és visszavárta.
Elszakadtam tőle és úgy néztem újra rá. Sokáig nem volt meg a kapcsolatunkban az a fajta „meghittség”, ami mostanság már megmutatkozik. Például egy ölelés. Vagy az, hogy komolyabban foglalkozunk a másikkal. Picit eltöprengtem, ahogy figyeltem, majd sietve reagáltam arra, amit mondott.
- Szóval én vagyok az első. – Ezen elmosolyodtam. – Helyes. Bár annak nem örülök, hogy a halott anyánkkal akartál először találkozni… pech, hogy engem kaptál helyette. – Röviden felnevettem. – Amúgy… – Anyánk koporsójára néztem, majd vissza. – Ha akarod, magatokra hagylak titeket. Nem gáz. – Őszintén szólva bíztam egy olyasmi válaszban, hogy „Ne hülyéskedj, Damon, inkább veled vagyok, mint vele…” vagy hasonlóban.
- Ha viszont az én társaságomra vágysz helyette, akkor mesélhetnél. Bármit, amit el akarsz mondani, bármi, ami nyomja a lelked… meghallgatja a te lökött bátyád. – Vontam vállat egy halványabb mosollyal. Reméltem, hogy egyhamar nem fog újra kikapcsolni és hátrahagyni ez a kisöcsi. – Én nem foglak elítélni. – Tettem hozzá egy fokkal halkabban. Tudtam, hogy tudja, én nem ítélném el semmiért, de akartam, hogy hallja is, méghozzá az én számból.

Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Keresem :
the story of my life i take her home, i drive all night to keep her warm and time is frozen

Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
▼ mystic falls ▽
Hobbi & foglalkozás :
▼ i am a super busy guy ▽
Humor :
▼ dry like the sahara ▽



A poszt írója Stefan Salvatore
Elküldésének ideje Kedd Márc. 14, 2017 7:53 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

to my one and only brother

- És miért akarsz egyedül lenni? - Damon jól mondta, ő nem az a típus volt, aki szereti magára zárni az ajtót és élvezi az egyedüllétet. Kettőnk közül ez inkább rám volt jellemző: nekem nem volt bajom a csenddel, a nyugalommal, sőt, jó barátomnak tartottam mindkettőt, csak voltak idők, amikor ez nem igazán látszott rajtam. Mint például az utolsó hetek. Sok mindennek el lehetett volna mondani, de csendesnek, magamba fordulónak és nyugodtnak nem. A ripper korszakom nem arról szólt, hogy a naplót író Stefan-t erősítsem.
- Nem kapkodtad magad, bátyám. - Csupán megjegyeztem, nem volt bennem kérdőre vonás vagy sértődöttség amiatt, mert nem eredt rögtön a nyomomba. Lehet azt hitte, jobb, ha kiélem magam, kiengedem magamból a gőzt és ha egy adott idő után nem térek jobb belátásra, majd követ és eszet ver belém. Egyébként sem hagytam volna magam meggyőzni, arra játszottam volna, hogy felhúzzam vagy éppen ellenkezőleg, megpróbáltam volna elérni, hogy velem tartson. Ha kikapcsolok, senkiben nem látom a jót és mindenkit idegesítőnek tartok addig a pillanatig, míg úgy nem dönt, hogy csatlakozik hozzám. Ez alól a testvérem sem kivétel.
- Úgy tűnik, mostanában te vagy a jófiú. - Elena jó hatással volt rá, ezen nem volt mit mellébeszélni. Mióta egymásra találtak, Damon mintha igazán vissza akarta volna fogni magát... nem hittem volna, hogy egyszer eljön az idő, amikor neki könnyebb lesz visszafogni magát és hosszabb lesz a lappangási intervalluma.
- Alig ismerek rád... a filózgatás sem éppen a szokásod. Ennyi minden változott volna, míg távol voltam? - Ő inkább a tettek embere volt, ezért is csodálkoztam azon, hogy jelenleg nagyon passzívnak tűnt. Ismertem ezt az oldalát is, de sokkal ritkábban jött elő belőle a fejet támasztva gondolkozó Damon, mint az, amelyik megy, csinálja a dolgát vagy nem dolgát és nem unatkozik.
Megveregettem a hátát, amikor megölelt. Egy pillanatra lehunytam a szemeimet és most kezdtem el igazán azt érezni, hogy itthon vagyok. Hiányzott a bátyám, azóta vártam arra, hogy találkozzunk, mióta visszakapcsoltam. Ha valakiről, akkor róla tudtam, hogy nem fog elítélni: nagyon jól ismerte a rossz oldalamat és neki is megvoltak a meggyónni való bűnei, ezért ő biztosan nem fogja rólam leszedni a keresztvizet. - Igen, te. Senkivel nem találkoztam még rajtad kívül, de mivel nemsokára úgyis elkerülhetetlen lesz, hogy másokkal is összefussak, ezért gondoltam olyasvalakivel kezdek, aki halott. - Utaltam az anyánkra.
Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Kedvenc dal :
●● runnin ●●
●● behind blue eyes ●●
●● he's the better man ●●
●● slow down ●●
●● this is who i am ●●
●● monster ●●
Tartózkodási hely :
●● mystic falls ●●
Humor :
●● bloody ●●



A poszt írója Damon Salvatore
Elküldésének ideje Szer. Márc. 08, 2017 11:58 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Hello, Brother
Damon & Stefan
Úgy éreztem, a csontjaimig hatol a tekintetével, amivel ugyan csak pár pillanatig figyelt, én úgy éreztem, mintha órák óta bámulna. Tudtam, hogy nem dől be a „csak épp erre jártam”féle szövegnek, de komolyan, nem tudtam, mit kéne reagálnom. Az igazat? Hogy valami érzelgős kisfiúnak gondoljon? Nem. Az nem én vagyok. A kérdésre vállat vontam egy vigyorral.
- Ne láss bele többet, mint ami valójában. Az egyetlen hely Mystic Fallsban, ahol egyedül lehet az ember, az a temető… vagy a családi sírhely. – Tártam ki a karjaim és forogtam körbe, mígnem visszafordultam hozzá. – Néha még az olyanoknak is szüksége van egy kis egyedüllétre, mint én, aki amúgy a társaság lelke és a bulik királya. Na jó, csak a Bourboné. – Vigyorogtam. Reméltem, hogy elterelem a figyelmét anyánkról, meg arról, ami ezzel kapcsolatosan a fejében volt.
Ahogy visszakaptam az üveget, újból belekortyoltam. Élveztem, ahogy a folyadék lefolyik a torkomon. Ránéztem egy sóhajjal.
- Ha nem jöttél volna vissza, én magam megyek utánad, Stefan. – Sóhajtottam. – Kettőnk közül úgyis én vagyok a menekülős típus. Te nem. Szóval… még szép, hogy visszajöttél.
Fürkésztem néhány hosszú pillanatig az öcsém arcát, de a kérdésre felvontam a szemöldököm.
- Mi ez, valami bájcsevej? Ha arra vagy kíváncsi, megöltem-e valakit, amíg nem voltál… akkor megnyugodhatsz, mert jó kisfiú voltam. – Újabb korty. – De amúgy tényleg. Azon kívül, hogy naphosszat filóztam, épp hol lehetsz, semmi nem volt.
Ezúttal én is közelebb léptem és a pia nélküli karomat felemeltem, majd magamhoz húztam vele az öcsémet.
- Üdv itthon, tesó. – Veregettem meg a hátát, majd el is szakadtam tőle. Örültem, hogy itt van és látszólag semmi baja. Bár gyanítottam, hogy mélyen benne elég sokminden lejátszódott… főleg azt figyelembe véve, mennyire bűntudatos és lelkiismeretes. A vér, ami a kezéhez tapad… mindig is kísérteni fogja. Akár kikapcsolt-emberséges-Stefanként ölte meg az áldozatot, akár nem. Számára nincs különbség a kettő közt. Szerintem meg van.
Ha ki vagyunk kapcsolva, nem érdekel semmi. Szó szerint semmi. Átgázolunk bárkin és közben még élvezzük is. Mindent. A gyilkolást, a vad bulikat, a piát. Azt hiszem, ez az egyik olyan dolog, amiért szeretek vámpír lenni. Az, hogy van ez a kapcsoló. Bár már igyekszem nem túl gyakran használni, mert vannak, akik számítanak rám.
Erről beugrott Alaric. Nem rég tért csak vissza a halálból, de még nem igazán volt alkalmam cseverészni vele. Nos, a közös piálás mindig jó ürügy a találkára, nem igaz?
Gondolataimból kirántottam magam, vissza a valóságba és az öcsémre emeltem a tekintetem.
- Én vagyok az első, akivel találkoztál? – Érdeklődtem, majd ismét felé nyújtottam az üveget, hátha ezúttal is kér belőle.

Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Keresem :
the story of my life i take her home, i drive all night to keep her warm and time is frozen

Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
▼ mystic falls ▽
Hobbi & foglalkozás :
▼ i am a super busy guy ▽
Humor :
▼ dry like the sahara ▽



A poszt írója Stefan Salvatore
Elküldésének ideje Szer. Márc. 08, 2017 9:05 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

to my one and only brother

Azt hittem, ha valami isteni csoda folytán egyszer itt találom Damont, akkor a bátyám éppen azon fog ügyködni, hogyan gyújtsa fel anyánk koporsóját, méghozzá olyan módon, hogy a lehető leggyorsabban égjen és az esélye se legyen meg annak, hogy anyánk teste megmenekülhessen a lángoktól. Abból kiindulva, ahogy a halála pillanatában viselkedett vele, egyáltalán nem lett volna meglepő, ha erre vetemedett volna. Amikor Lily a testvérem bocsánatát kérte, ő viszont nem adta meg neki, hatalmas csalódottság járt át. Nem tudtam felfogni, hogy lehet a testvérem annyira megsértett és önző, hogy megtagadja egy haldoklótól a kegyességet… aztán a kezdeti sokk után rádöbbentem, hogy bár Damon a maga nyers és otromba módján adta elő magát, ő így próbálta kifejezni a fájdalmát. Ha ebben a feltételezésemben nem lett volna igazság, nem az agyának tompítására való liternyi whiskyvel ücsörgött volna anyánk koporsója mellett, hanem örömtáncot járva táncolt volna rajta.
- Nem volt jobb dolgod és anyánk sírjához jöttél? – Kérdeztem vissza felvont szemöldökkel. Teljesen logikátlan magyarázat és sokkal jobban ismertem már a testvéremet ahhoz, hogy kanyar nélkül bevegyem a magyarázatait. Damon elbeszéléseinek mindig volt valami mögöttes tartalma és ugyan lehúztam már mellette jó pár évet, néha még én is képes voltam bedőlni neki annak ellenére, hogy abból álltam ki, hogy a legjobbat lássam benne. Az elmúlt hetekben nem igazán gyakoroltam ezt a hajlamomat, ugyanis túlságosan magammal voltam elfoglalva, de eljött az ideje annak, hogy Damon-re is ismét figyelni kezdjek. Zavart, hogy fogalmam sem volt arról, mi történt vele a nem túl távoli múltban.
Elfogadtam a felém nyújtott üveget és rögtön meg is húztam. Az alkohol marta a torkomat, de azt a beszélgetést, ami most következett, biztos, hogy nem viseltem volna el teljesen józanul.  
– Épp itt volt az ideje annak, hogy visszajöjjek. – Adtam vissza a kezébe a whiskyt. – Gondolkoztam rajta, hogy inkább az ország másik fele felé veszem az irányt, de valamiért ismét itt kötöttem ki. – Közelebb léptem hozzá. – Mesélj, mi történt, amíg távol voltam? – Őszinte kíváncsisággal telt meg a hangom, érdekelt, milyen hírekről fog beszámolni, természetesen a maga Damon-os értelmezési keretével együtt.
Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Kedvenc dal :
●● runnin ●●
●● behind blue eyes ●●
●● he's the better man ●●
●● slow down ●●
●● this is who i am ●●
●● monster ●●
Tartózkodási hely :
●● mystic falls ●●
Humor :
●● bloody ●●



A poszt írója Damon Salvatore
Elküldésének ideje Vas. Márc. 05, 2017 7:47 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Hello, Brother
Nem sejtettem, hogy egyetlen drága kisöcsém pont ma, pont most betoppan a kriptába… ilyen az én szerencsém. Néhány pillanat kellett, mire összeszedtem magam.
- Stefan. – Reagáltam le, ahogy ő is kimondta a nevem. Amúgy is, belegondolva, tényleg hihetetlen volt, hogy itt látom. A szavaira vállat vontam.
- Ez csak… - Elnéztem az üvegre a kezemben, majd anyánk koporsójára, végül rá a kérdést hallva. – Inkább az a kérdés, te miért vagy itt. Nekem csak nem volt jobb dolgom. Fogtam az első dolgot, ami a kezem ügyébe akadt és elindultam. Aztán mire magamhoz tértem, itt voltam. Borzasztó. Magamtól biztos nem jövök ide, pláne nem miatta.
Az üveggel egyenesen a koporsóra böktem, jelezve, miről is beszélek egészen pontosan. Senki se higgye, hogy pikk-pakk elfelejtettem, anyánk mit művelt, azt meg tényleg ne gondolja senki, hogy egy pillanatig is bánt a halála.
- Végre ott van, ahol lennie kell. Ahol mindig is lennie kellett. – Morogtam inkább magamnak, mintsem Stefannak, majd egy kis fejrázás után felé fordultam. Odakínáltam az üveget.
- Kérsz? Közben hallgatlak. Végre visszatértél. – Tettem hozzá már egy fokkal nyugodtabban. Sosem szerettem, amikor Stefan átmegy egy érzelemmentes gyilkosba. Valahogy ez nem az ő stílusa volt, sokkal inkább az enyém. Amennyiben nem fogadta el a felé kínált italt, úgy én magam kortyoltam bele.

Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Keresem :
the story of my life i take her home, i drive all night to keep her warm and time is frozen

Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
▼ mystic falls ▽
Hobbi & foglalkozás :
▼ i am a super busy guy ▽
Humor :
▼ dry like the sahara ▽



A poszt írója Stefan Salvatore
Elküldésének ideje Vas. Márc. 05, 2017 6:29 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

to my one and only brother

Ideje volt meglátogatni anyámat. Hiába tudtam, hogy kettőnk találkozása csupán az én részemről lesz aktív, azért van a temető, hogy kijárjunk a halottainkhoz. Hetek óta nem jártam itt. Ami azt illeti, nem is akartam. Az érzelmeim kikapcsolásának egyik legjobb része az volt, hogy nem kellett azzal foglalkoznom: ismételten elveszítettem a nőt, aki a világra hozott. Tinédzserként azt hittem, vége a világnak, amikor apám közölte velem, hogy anyát elvitte a tüdőbaj... de szembesülni azzal, hogy kutya baja sem volt, vígan élt egy, az idők alatt összekovácsolódott másik családdal, visszakapni őt egy rövid időre, aztán végignézni a haláltusáját sokkal rosszabb volt, mint amit kölyök fejjel éltem át. Nem volt lelkiismeret-furdalásom, hiszen mellette álltam az utolsó óráiban. Az volt a vele kapcsolatos rossz hangulatom táptalaja, hogy hittem abban, hogy ismét egy család lehetünk, százakárhány év után újra elmondhatom majd magamról, hogy van anyám, aztán ezeknek az álmaimnak vége lett, hála egy pszichopata nőverőnek.
Megrántottam a rozsdásodó kriptaajtó. Ígéretes, már most alig lehet kinyitni, mi lesz később? Ki kellene pofozni ezt a helyet, hogy legalább a látszata meglegyen annak, hogy törődve van vele... haladás, hogy a pókhálóktól megszabadítottuk a falakat, így ha más nem, el láttam az orrom hegyéig. Beljebb sétálva ismerős alakot pillantottam meg. Jó esetben is csak az álmaimban számítottam arra, hogy egyszer itt fogom megtalálni.
- Damon. - Ejtettem ki a bátyám nevét. Amennyire a félhományban láttam az arckifejezését, azt vettem ki belőle, hogy ő sem számított vendégre. Kettőnk közül mégis ő volt az, akinek meglepőbb volt az itteni jelenléte, tekintve, hogy anyánk halálának pillanatában is inkább belerúgott a nőbe, minthogy megkönnyítette volna a távozását. - Kitalálhattunk volna valami jobb tesós programot. - Nyeltem egyet. A koporsóra pillantottam, aztán a Damon kezében lévő whiskys üvegre. A hangulat adott. - Mit csinálsz te itt?
Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Kedvenc dal :
●● runnin ●●
●● behind blue eyes ●●
●● he's the better man ●●
●● slow down ●●
●● this is who i am ●●
●● monster ●●
Tartózkodási hely :
●● mystic falls ●●
Humor :
●● bloody ●●



A poszt írója Damon Salvatore
Elküldésének ideje Vas. Márc. 05, 2017 3:31 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Damon & Stefan
Még magamnak sem akartam beismerni, mennyire megviselt anyánk halála. Látni, ahogy utoljára levegőt vesz és látni, ahogy a megváltásra, a bocsánatomra vár, amit én cseszek neki megadni. Megvolt rá az okom. Még mindig úgy vélem, hogy okkal viselkedtem vele úgy, ahogy. Elhagyott, becsapott és elárult. Visszajöhetett volna hozzánk. Hozzám és Stefanhoz. De nem tette. És mégis, a halála pillanatában azt akarta, hogy én mellette legyek. De nem. Akkor annyi gyűlölet és ellenszenv volt bennem, hogy képtelen voltam emberséget kimutatni és érzelmeket. Sőt, inkább az utolsó löketet adtam meg neki ahhoz, hogy végleg eltávozzon az élők közül. Odakerült, ahová való volt. Ahol már évek óta lennie kellett volna.
És most mégis arra a helyre vitt a lábam, ahol ott volt Ő. Ide, a Salvatore kriptába, ahol egy nap nagy valószínűséggel az én testem is lesz. Habár őszintén, nem mostanában tervezek meghalni. Rengeteg tennivalóm van még az életben. Az első és a legfontosabb, hogy boldoggá tegyek egy számomra rettenetesen fontos lányt. A többi az most nem is igazán számít. Bár van egy-két rendezetlen ügyem pár bizonyos emberrel.
Beléptem a kriptába, ahol egyből megcsapta az orrom a dohos szag. Aztán körbenéztem és beljebb indultam, egyenesen az anyám koporsójához. Magammal cipeltem egy üveg bourbont is. Úgy éreztem, valahogy le kell zárnom ezt az egészet magamban. Leültem a koporsó mellé és miközben azt néztem, kibontottam az üveget. Magamban pedig elkezdtem felidézni mindent, ami anyámmal kapcsolatos. Voltak köztük jó emlékek, kevésbé jók… felrémlett a lelki szemeim előtt az a nap, amikor meghalt. Mármint, amikor azt hittem, hogy meghalt. Az érzés, ami a hatalmába kerített. És az öcsém arca. Sosem felejtem el. Arra is emlékszem, hogy anyánk temetésére képtelen voltam beszédet írni, pedig az én feladatom lett volna. Egyszerűen nem ment. Ez azt hiszem, tudat alatt mindig is bántott. Az, hogy nem álltam ki és nem mondtam pár jó szót róla, ahogyan azt illett volna, és ahogyan azt mindenki elvárta.
Megittam az első kortyokat az üvegből és tovább szőttem a gondolataimat, amik a jelen felé indultak, de nem hagytam, hogy magukkal ragadjanak. Felálltam és az üveggel a kezemben fordultam a koporsó felé. Nyitottam a szám, hogy ezúttal hangosan kezdjek magyarázni, ha már úgyis egyedül vagyok, de lépteket hallottam. Azonnal a hang irányába fordultam, ami a kripta ajtaja volt. És csak vártam. Nem tudtam, ki fog belépni és nem tudtam, én mit mondok majd, mit keresek itt.



A hozzászólást Damon Salvatore összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Márc. 05, 2017 7:35 pm-kor.
Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Keresem :
Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
i'm always behind you の
Hobbi & foglalkozás :
shitting on you の
Humor :
piece of shit の



A poszt írója Darius Alpert
Elküldésének ideje Vas. Júl. 03, 2016 9:50 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Liv & Darius

De nem volt. Nálatok boszorkányoknál túl a sok a ”volna” és a ”ha”.  – ezt már megszoktam, de ettől függetlenül elég idegesítő dolog, akármikor is találkozom vele. Olyanok, mint a babák. Csak nekik valami láthatatlan köldökzsinórjuk van a természettel, ami engem ugyan elutasít, de persze őket pártolja. Pedig mennyivel jobb vagyok, mint jó pár fajtársa. Vagy kaszttársa. Fingom nincs, hogy miben járnak ők, falkája a farkasoknak van, nekik gőzöm nincs.
Én nem hiszek ebben.  – ráztam meg a fejemet. Árnyékvilág. Nem, ha valaki meghal, akkor meghal és kész, nincs semmiféle világ utána, nem érdekel, hogyan hívják. Utálom, mikor próbálják elhitetni, hogy van élet a halál után. Van, csak az a fajta, amit én is élek, azt pedig nem mindenki kapja meg, csak, aki szerencsés. – Nekem ti túl… fanatikusok vagytok. Mint valami vallási szekta. Árnyékvilág, meg természetegyensúlya…   nem tudom, hogyan képesek elviselni saját magukat. Én a helyébe már rég leléptem volna és csinálnék valami értelmeset. A boszorkányok is valamiféle szabályrendszer szerint élnek, igaz? Szabályok… miért akarnak mindenkit szabályok közé kényszeríteni?
Nem, ő csak akarna a legnagyobb ellenségem lenni!  – nevettem fel, most már jóval őszintébben, mint tettem volna azt még pár perccel ezelőtt. – De… végül is, nem haltam meg, úgyhogy nem csesztél el mindent teljesen.   – vontam meg a vállamat. Én így mondok köszönetet. Nem szeretek megköszöni semmit sem, a hála túlságosan is elégedetté tesz egyeseket, én pedig… jobb szeretem, ha az emberek elégedetlenek. Mi vagyok én, lelki segélyszolgálat, hogy mindenkinek örömet okozzak?
Sehol sem vagy biztonságban, boszorkány.  – ráztam meg a fejemet mosolyogva. Ezt tegye el jó tanácsnak, talán legközelebb eszébe jut, ha éppen  készül meghalni. A biztonság csak illúzió, amivel az emberek hitegetik magukat. Nem, a biztonság hazugság, éppen ezért kéne egy olyan világban élnünk, ahol az ember képes megvédeni magát. Igaz, szerencsétlenek elég nagy hátrányban vannak egy magamfajtához képest. – Na meg… vámpír vagyok, nem bízok boszorkányok varázslataiban, ha nem muszáj. Ne vedd magadra, te még… egész tűrhető vagy.  – nincsenek jó tapasztalataim velük, a legtöbb boszorkány, akivel összesodort az élet, megakart ölni, pedig a legtöbbjükre nem is én támadtam először. Akárhogy is, a mágia nekem olyan dolog, mint a tűz, elkerülöm, ahogy csak tudom.
Csak figyelj!   – horkantam fel, ahogy elindultam kifelé. Én nem félek kimenni. Az egy dolog, hogy nem akarok. – Ennyi elég is volt. – nem léptem át a küszöböt. Igaza van. Annyira tényleg nem hiányzik az emberlét. – Szóval… most akkor várunk, amíg minden a régi nem lesz? Nem szeretek várni.   – húztam el a számat. Örökéletű vagyok, de ettől függetlenül még nem szeretem pazarolni az időmet. – Mondd csak… miért nézel ki úgy, mint a mosott szar?  – pillantottam rá, miközben elő bányásztam a cigarettás dobozt a mellényemből, hogy rágyújthassak, majd felé nyújtottam azt.  
©
Vissza az elejére Go down

avatar
Boszorkány •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Tartózkodási hely :
whitmore college ♦
Hobbi & foglalkozás :
bartender & student in one ♦



A poszt írója Olivia Parker
Elküldésének ideje Kedd Jún. 28, 2016 7:40 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

to darius
i like business

Esélyem sem volt arra, hogy megtaláljam vele a közös hangot. Nem is kerestem annyira. Nem érdekelt, hogy a való életben ki ő. Ki lesz, ha innen kisétál majdnem halottan, és ki volt, mielőtt eljött ide. Az érdekelt, ami itt történt, mert fogadni mertem volna arra, hogy a bátyám keze valahogyan, de benne volt abban, hogy egy éjszakára mágia nélkül maradjunk. Bár talán én voltam túl ostoba, amiért ezt feltételeztem, és némileg közrejátszhatott benne a paranoia is. Bűnbakot kellett találnom. Luke haláláért egyértelműen őt és Jo-t tettem felelőssé. Ennek is kellett lennie egy... felelősnek. Egy kezdő, tanonc boszorkány nem tudja ennyire elintézni a többieket, még öt percre sem. Magyarázatnak pedig mindenhol lennie kellett. - Ha lett volna erőm, hidd el, húsz másodperc alatt elintéztem volna. - feleltem felcsattanva. Nem volt szokásom, általában gunyorosan mosolyogtam, szerettem húzni mások agyát. De változott a temperamentumom, könnyebben kaptam fel a vizet, és mi több, egy ilyen megnyilvánulás után tutira belevertem volna a fejét egy asztalba, ha lett volna a közelben. De nem húztam ki a gyufát egy vámpírnál. Nem mintha nem tehetne szívességet azzal, hogy belefojt a saját vérembe. Végetérne ez az életnek csúfolt rémálom, amiben testvér öl testvért, és miért? Hatalomért. Végre teljesen megértettem, amit annak idején a történelem órákon tanultam. A hatalom tényleg bármire képes. Elvakít egyeseket. Bár Kai-nak... eleve nem volt sok esze azelőtt se. Ő csak szimplán... őrült.
- Úgy mondod, mintha sosem hallottad volna még. Pedig ha vámpír vagy, te is megjártad már... az árnyékvilágot. Még ha két elreppenő óráig is. - forgattam meg a szememet. Nem véletlenül nem cimboráltam vámpírokkal. A hideg rázott attól, ahogy képesek voltak istenekként kezelni magukat. Bár ezt a példányt még nem ismerem olyan régóta, de a következő szavak némileg enyhítettek az ellenszenvemen. Látni akart valakit. Biztosan olyat, aki fontos volt neki, de elveszítette.
Éreztem, hogy kiült az arcomra valami együttérzés, furcsa rácsodálkozás, hogy az eddig villogtatott imázs mögött lehet valami más is. Persze ez nem zárta ki, hogy egy elmebeteg sorozatgyilkos. - Sajnálom, hogy nem segíthettem. Még sosem hibáztam ezzel a varázslattal. És... azt sem tudom, miért a legnagyobb ellenséged szabadult erre a világra. Öt percig. - ráztam meg a fejemet. Ennyivel tartoztam, de próbáltam összeszedni magam.
Félrebillent fejjel fürkésztem az arcát. Szeretett odamondani dolgokat, nyilván nem véletlenül. Bizonyára nem hazudtolta meg magát, és ő sem félt másokat, jelenleg engem sértegetni. Nem mintha most éppen képes lett volna megsérteni. Ahhoz korábban kellett volna felkelnie. - Hát, itt egy ideig biztonságban leszel. A varázslat miatt azt hiszem, ez a hely... öhm... védett. - vontam a vállaimon, majd megfogtam a gyűrűt, amit az előbb jótékony célokra adományozott. Ha nem lett volna nála, nem valószínű, hogy még élnénk.
Éreztem még a mágiát az ékszerben, talán mégsem pusztította el az, amiről azt gondoltam, hogy tönkreteszi. Bár már eltörni se tört el, szóval talán tényleg sikerrel jártam anélkül, hogy tönkrevágtam volna. - Gondolom nem hiányzik az emberlét annyira, hogy ki merj mozdulni innét, szívni egy kicsit a hétköznapi levegőt. - néztem rá ismét némi iróniával a hangomban, majd ismét felsóhajtva léptem közelebb hozzá.

©
Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Keresem :
Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
i'm always behind you の
Hobbi & foglalkozás :
shitting on you の
Humor :
piece of shit の



A poszt írója Darius Alpert
Elküldésének ideje Kedd Jún. 07, 2016 6:45 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Liv & Darius


Ha motivál, akkor már is elértem a célom! – a túlélési ösztön mindennél erősebb. Bárki bármit mond, nincs erősebb ennél. Persze, lehet jönni olyan közhelyekkel, hogy a szerelem, meg a barátság és az összes többi faszság túlmutat ezen, de… nem. Mikor egy hajszál választ el a haláltól, akkor mindenre képes lennél csak azért, hogy még két pillanatig életben maradj. Ezzel pedig semmi más nem ér fel, ez üt minden szart. Ilyen az ember. Szánalmas. Felad mindent, elárulja a szeretteit, hogy élhessen. Megesik, én nem hibáztatok érte senkit, én nem hiszek az önfeláldozásban. Meghalni ugyanolyan szar, tökmindegy, hogy miként történik meg.
Legközelebb majd meghívom egy sörre. – morgom, de inkább már csak magamnak, miközben próbáltam túlélni újabb és újabb két pillanatokig. Rég nem éreztem, hogy ennyire élni akarnék. Eddig nem kerültem olyan helyzetbe, hogy meghalhatnék, mindig legyőztem azt, aki nekem jött, most viszont… még csak meg sem üthettem ezt az áttetsző seggfejt. – Legközelebb majd te kösd le a figyelmét! – szólok vissza ingerülten. Mégis mit várt? Egy rohadt szellem, ami meg akar ölni. Mit csináljak vele, ha ne küzdjek? Egyoldalú, de legalább addig se ráfigyel, van esélye, hogy életben tartson minket. Egy boszorkány kezében az életem… ez aztán a kurva idegesítő. Nem bízok bennük. A legtöbb nem bír engem.
Árnyékvilág? – csak a boszorkányok képesek elnevezni a halált is. Miért nem valami sokkal kellemesebb nevet találtak neki? Mondjuk… a másik Paradicsom. – Csak látni akartam valakit. – eszem ágába sem jutott visszahozni, sem beszélni. Csak látni. De úgy látszik erre soha többet nem lesz sanszom. Nem is baj, elfogadom az életet helyette.
Szóval halottaktól függök? Rohadt jó… a halottak aligha bírnak. – elutasítottam a kezét, magamtól vergődtem talpra. Nem haltam még meg, erre képes vagyok. – Ez a legkevesebb, miután elcseszted. – nyilván nem fogok neki semmit se megköszönni, nem tartozik a természetemhez. A gyűrűm viszont kelleni fog, szeretem a nappalt, éppúgy, mint az éjszakát. – Hát, nem vagyok szakértő, de aligha voltál csúcsformában! – ráztam meg a fejemet. Boszorkányok… mikor a legerősebbnek kéne lenniük, még akkor is képesek elcseszni valamit, hogy ne jöjjön össze semmi. – Lehet, csak beszart a… mágia a világban. Tudod, rövidzárlat, vagy valami ilyesmi. – elment a mágia egy időre, hogy egy rohadt szellemnek legyen elég ideje kicsinálni minket. – Jól kibasztak velünk.
▲ music: Millionaires▲ ▲Words: xx ▲ ▲Note: -
Vissza az elejére Go down

avatar
Boszorkány •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Tartózkodási hely :
whitmore college ♦
Hobbi & foglalkozás :
bartender & student in one ♦



A poszt írója Olivia Parker
Elküldésének ideje Pént. Jún. 03, 2016 6:16 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

to darius
i like business

Ez az egész újabb tanúbizonyossága annak, miért nem akarok együtt dolgozni vámpírokkal. Azon kívül, hogy sosem találtam meg velük a közös hangot, még modortalanok is, ami nem nagy segítség egy ilyen helyzetben. Csak Luke miatt csináltam, el akartam felejteni legalább egy estére, hogy mi történt pár hete a testvéremmel. Rossz módszerét választottam, és ezt egyre erőteljesebben éreztem. Szinte agygörcsöt készültem kapni ettől a helyzettől, már évek óta nem hagyott cserben a varázserőm, és el kellett gondolkodnom azon, hogy Kai mennyire is szeretné megnehezíteni az életemet. Az ő keze lehetett ebben az egészben, de ha rájövök, hogyan csinálta, biztosan le fogom verni rajta. Ahogyan Luke halálát is. De nem hiszem, hogy Jo kikerül a hálakosárból. Annyi szent, hogy mindannyian meg fogják bánni, amiért bepofátlankodtak az életünkbe... Luke miattuk halt meg. Mindez meg sem történik, ha ők annak idején hajlandóak megvívni egymással, de ehelyett... az egyiküket egy börtönvilágba küldték, a másik pedig inkább elrejtőzött, mintha soha nem is létezett volna. Bátor húzás.
- A gondoskodásod páratlan. - szólaltam meg aztán, továbbra is erőteljesen gondolkodva. Tisztában voltam azzal, hogy ha ő meghalna, én leszek a soronkövetkező, ez pedig eléggé ösztönző tudott lenni. Luke halála után még szívesen véget vetettem volna a saját szenvedéseimnek, végül meggondoltam magam. Még nem álltam bosszút, pedig éppen itt van az ideje. Tényleg képes éltetni a bosszú.
Egyre hangosabbá vált a küzdelem, ami azért volt hátborzongató, mert senki nem tudna elképzelni egy szellemet, ahogyan tényleg képes fájdalmat okozni egy viszonylag élő, mozgó férfinak. Még ha lényegében a vámpírok nem is annyira élőek. - Talán még a botdobálás is hatásosabb lett volna! - bukik ki belőlem némileg vehemensen. Hozzászokhattam volna, a férfiak ököllel érveltek, és amit nem tudtak elérni szavakkal, hát elérték két pofonnal. Csak mire megy ezzel, ha a másik nem tud meghalni... egyszer már halott volt. - Azzal is lekötötted volna a figyelmét. - tettem hozzá nagy levegőt véve. Egyre kevesebb oxigén jutott a helyiségbe, ezt egyre inkább érzékeltem.
A megkönnyebbülés úgy suhant végig rajtam, mint tavaszi szellő a kertben. Jólesett, hogy végül a gyűrű megoldást szolgáltatott, habár meredek lett volna az egész elgondolás, ha például nem visel napfény elleni ékszert. Esélyes, hogy mindketten itthagytuk volna a fogunkat. Bár őt nem zavarta volna, ha én elpatkolok. - Egy jó tanács... többé ne akarja visszahozni senkit az árnyékvilágból két mondat erejéig se. - jegyeztem meg becsukva a könyvet. Nagyot kellett nyelnem. Nem szorult rá a tanácsaimra, habár eléggé fáradtnak tűnt. El sem tudtam képzelni, milyen lehet egy szellemmel viaskodni.
Odasétáltam, és kinyújtottam neki a kezem, hogy valahogy talpra vergődjön. - Az éjszaka hozta magával azt, hogy eltüntek a képességeink. Halloween van. Amint az itt tanyázó halott lelkek eltűnnek, visszatérnek a képességeink is. Napfelkeltéig nagyjából öt és fél óra van. Kibírod addig, hogy ne ölesd meg magad? - kérdeztem felvont szemöldökkel. - A gyűrűdet elintézem, ha nincs rá bejáratott boszorkányod. - vontam meg a vállam, majd ismét sóhajtottam. - Csak nem tudom, kinek az érdekében állhatott, hogy mindent összekapcsoljon ezzel az ünneppel. Ez az éjszaka minden boszorkánynak és varázslónak kivételes. Ilyenkor az erőnk a plafonon van. - ráztam meg a fejemet. Tényleg nem értettem, de nem is az én tisztem volt fejtegetni.

©
Vissza az elejére Go down




A poszt írója Sponsored content
Elküldésének ideje
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Vissza az elejére Go down
 

Salvatore kripta

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 2 oldalUgrás a következő oldalra : 1, 2  Next

 Similar topics

-
» Salvatore kripta
» Lezárt kripta Curtis tulajdonában
» Lockwood kripta
» Lilian Salvatore
» Stefan szobája

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Vámpírnaplók Szerepjáték :: Itt élünk mi
- járd körbe városainkat -
 :: Mystic Falls :: Külváros :: Erdõ és kripták :: Kripták
-

Friss reagok
- lelked hangjai -






Álarc nélkül
- itt vagyunk -





Jelenleg 22 felhasználó van itt :: 8 regisztrált, 0 rejtett és 14 vendég :: 1 Bot
A legtöbb felhasználó (77 fő) Kedd Jún. 23, 2015 10:38 pm-kor volt itt.

Fajaink aránya
● ● számokban a valóság ● ●

csoportok ●
Ffi
Ember •
27
18
vámpír •
26
19
ősi vámpírok •
5
7
Vadászok •
8
9
Boszi / mágus
31
16
Farkas •
17
20
hibrid •
3
3
vámpírboszi •
14
6
Animágus •
3
2
dhámpír •
4
2
tündér •
2
2
Farkasboszi •
6
2
druida •
2
3