Keskeny a határ menny és pokol között
A gonoszok a pokol kapujában sem térnek meg

Share | 
Elzárt elmegyógyintézet

avatar

Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Chatkép :

Keresem :
i will n e v e r give up on you, I SEE THE REAL YOU. even if you don't, i do... i do.

m a y b e i should l e t h e r g o , but only when she loves me. how can i just let her go? not until,
SHE LOVES ME

Kedvenc dal :
pitbull terrierg OO d s and monsters
Tartózkodási hely :
❖ behind you as like a killer
Hobbi & foglalkozás :
❖ my queen
Humor :
✖✖✖



Jackson Moonheart ÍRTA A POSZTOT
Csüt. Máj. 18, 2017 11:43 pm
- HA-HA-HA-HA! - Öt perce körülbelül nem szűnik meg az őrületes vihogás az intézet falain belül. Vagy van az több is, és csak az óra egyik keze jár túúúúl csiga módon? Hah, talán azért, mert volt alkalmam buherálgatni. Egyszer már lekötöztek ide, de én okosan kimásztam az övek szorításából, merthogy túlságosan is idegesített az az óra ott a falon. Kattogott. És kattogott. Még is az idő olyan volt, mintha nem is haladt volna előre egy fikarcnyit sem. És csak kattogott. És olyan régen éreztem át az érzést, hogy valakinek a pofáját beküldjem egy gránáttal töltött pitével, ésésésés... úgy éreztem, hogy az a falióra majd helyettesíti azt a pitét. A gondozómnak az óra üvegje rendesen felsértette az képét, sőt, az óta az egyik szeme le van kötve. Már csak egy flotta hiányzik mellőle, és nekem hála megszületett a huszonegyedik század újdonsült kalóza! Ja, és a neve Hook. Hook pedig az óta nagyon de nagyon haragszik rám. Nem hiszi el nekem, hogy most már sokkalta szebb!
- Próbáltál már bohócot reggelizni? - kérdezem egy bohókás arcvonással, s csak abban a pillanatban maradt abba az elmebeteg nevetés.- Tudod, a javaslataim olykor nem olyan rossz akaróak. De ilyen búvalbélelt embert mint amilyen te vagy, nem mostanában láttam! És egy bohócnak az a feladata, hogy az ilyen embereket felvidítsa. -  Ocsmány képemre végül kiült egy komoly arculat, s csak bámultam a plafont hűvösen. - Csak engedj ki, és én felvidítalak. Abban nagyon jó vagyok! - Mintha a hátam mögött mérget tartogatnék titkon a számára, még is elbűvölő és csalóka tekintetet mérek rá. Hook azonban jól ismer engem. A gyenge próbálkozásaim hiába. Dee! Legalább jót szórakozom. Hiányzik a móka. Épp annyira, mint az én egyetlen pitécském. She is awesome. Or not? Hiszen elhagyott. Tönkretett. Elhagyott...!
- Fogd be a pofád, mielőtt még kinyomom azt a két szemed! - Rám morran, mire én csak összehúzott arccal vigyorogtam rá szánalmat keltve benne.
- Mindenképp próbáld ki a tanácsom! - Javasoltam végül, ahogy annyiban hagytam aztán a dolgot.
- Túl sokat jár a szád, J! Mit szólnál, ha lemetszeném rólad azt a vigyort?! - Szinte nekem támad, mire én aztán megpróbálnám ártatlanul magam elé helyezni kezeimet miszerint megvédjem magam, de hát történetesen a kezeim is le vannak kötözve. Talán jobb is, merthogy különben kinyomnám Hook megmaradt másik szemét is.
- Inkább kihagyom... - A pszichopatából végül egy ártatlan kölyök bukkant elő, ám mindez csak a méreggel átitatott álca, melynek az én kis egyetlenem is képes volt bedőlni. Elhitettem vele, hogy szeretem. Pedig nem. Sőt, idegesítő! Ettől függetlenül ha bárkit is meglátok mellette, azonnal lepuffantom annak a fejét. Ő az én kedvesem.
(...) Hook a földre rogyik egyszerűen, miközben a halált hozó méreg kipattan kezeiből. Mire teljességgel felfogtam volna a jelenetet, azzal a lendülettel szabadítanak ki aprócska kezek, melyeket már olyan jól ismertem... eljött értem. Az én kis hűséges cicám.
- Doktornő... - sziszegem egészen halkan mint egy vérmes bestia, a kígyó, aki megrontja őt. Hisz ki más lenne az Ő démona, ha nem én? - Csak nem maga fogja megtenni? Milyen gyönyörű halálom lenne. - Bájos vigyor feszül ki arcomra, mely még is undorító és egyben sátáni. Vigyorog bennem a gonosz.
A tőlem nem megszokott gyengéd érintéssel simítok végig puha haján, mely számomra is elviselhetetlen volt. Ez az érzés. Ezekkel az ujjakkal mindig is öltem, nem pedig simogattam.
- Mondja csak, képes lenne nekem ártani? - Két tenyeremet végül remegve érintettem erőteljesen arcához, hogy szempárába tekinthessek, melyek mindig is vigaszt nyújtottak. És egyben elviselhetetlen érzést. - Hiszen barátok vagyunk, nem azt mondta, doktornő? - Kézzelfogható, nyers manipuláció. Merthogy ő soha nem ártana nekem. A pokolba rángatnám magammal.
Vissza az elejére Go down

avatar

Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Chatkép :

Kedvenc dal :
mad love
bad love
sad love

Tartózkodási hely :
✦ in da madhouse ✦
Hobbi & foglalkozás :
✦ doctor {psychiatrist} & inmate {J's love-twisted sidekick} at the same time ✦
Humor :
✦ sick like me ✦



Dr. Francine Frankenstein ÍRTA A POSZTOT
Vas. Ápr. 30, 2017 11:08 pm
Nem tudják ők, a bolondok, hogy nem lesz itt ma semmiféle kivégzés…! Nem, mert én nem engedem… Ezt már abban a szent pillanatban elhatároztam, hogy közölték velem az alantas hírt. A Jokert kivégzik. És akkora hírverést csináltak neki, hogy újabban még a csapból is ez folyik, nekem meg hányni támad kedvem, akárhányszor csak meghallom az utcán a nevét, hogy úgy emlegetik… úgy… mint valami szörnyeteget. Vagy mint egy viccet! Pedig az én pudingom nem egy vicc. És nem is szörnyeteg. És nem hagyom, hogy bántsák! Még akkor sem, ha tudom, hogy ezzel fel kell adnom mindent, amiben eddig hittem… Az elveimet, a karrieremet, az életemet. … és talán még önmagamat is. De az elhatározás nem volt egyszerű, esküszöm, küzdöttem ellene, próbáltam elhitetni magammal, hogy ez az élet rendje. Próbáltam elhitetni magammal, hogy ami köztünk van, az semmivel sem különlegesebb, mint egy másik páciensem esetében. Hazudsz, hazudsz, hazudsz! A tükörképem tudta az igazságot. Elvégre egy tükörkép sosem hazudik, önmagunknak nem hazudhatunk, önmagunk előtt nem tagadhatjuk le azt, amit a szívünk valójában érez. És hogy mit érez a szív? Azt, amit talán még sosem. Szerelmes lettem. Végérvényesen és visszafordíthatatlanul szerelmes. BETEGESEN. MEGSZÁLLOTTAN. ŐRÜLTEN! Nem hagyhatom, hogy bántsák, hiszen olyan védtelen! (…) ha belegondolok, hogy most is ott van egyedül, magányosan, nélkülem! Nem vehetik el tőlem, nem, neeem, NEM! Nem szakíthatnak el tőle, nem téphetik szét a lelkeinket egymástól; mert ha Őt megölik, azzal engem is megölnek. És bár ők ezt nem tudják – honnan is tudhatnák, a bolondok?! –, én azonban mindennél erősebben érzem azt, hogyha kivégzik az én egyetlen bohócomat, akkor vele együtt én is megszűnök létezni. Megsemmisülnék. Nem lennék többé, csak egy test, egy húsdarab, aki létezik, de minek? Mondd meg, tükörkép, minek éljek én nélküle? Örökké megváltozott az életem, akkor és ott, amikor először megpillantottam a zúzódásokkal díszített, sebzett, meggyötört arcát. És a tekintetét. Én nem egy pszichopatát láttam benne. Én önmagamat láttam. Senki sem ért meg úgy, mint ő. Mintha kívülálló lennék még a saját életemben is, mindvégig az voltam. Meglehet, hogy talán nem is volt saját életem, csak kitaláltam magamnak egyet… Színészkedtem, eljátszottam, hogy ez az élet, amiben tetszelgek, az enyém. De ez nem igazi. Ez egy kitalált, hamis élet – csak kellett valaki, hogy felnyissa a szememet. És most hogy már végre tisztán látok, minden tökéletesen értelmet nyert, viszont annál inkább fáj a szívnek. A szív, amely dühödten feszül neki a bordáimnak a gondolattól, hogy nem lesz többé holnap. Nem a mi holnapunk lesz. Nekünk nem lehet közös jövőnk. Így nem… Igaza volt, mindvégig igaza volt! Nem birtokolhatok valamit addig, amíg nem szabad. Előbb szabaddá kell tennem ahhoz!
Az emberek, akiket magam köré gyűjtöttem némi kenőpénz ellenében; haramiák, kétes alakok, törvényen kívüliek. Mondok egy viccet; néhányuk az én régi betegem volt. Na, elég őrült, mi? (…) Semmit sem bízhatok a véletlenre, mindent gondosan elterveztem. Kívülről bejutni nem egyszerű. Viszont belülről kijutni… Nem, igazából egyik művelet sem egyszerű. Hacsak (!) nincs egy belsős személy, egy olyasvalaki, aki ismeri az intézet minden egyes zugát, alkalmazottját, és titkát. Olyasvalaki, aki maga is képzett annyira, hogy képes legyen manipulálni másokat, ha a helyzet úgy kívánja. Egy ott dolgozó pszichiáter egészen megfelelne. Mondjuk például én!
Sietős léptekkel, szinte eszeveszetten rohanva teszem meg az utat a kórterem felé. A cipőm sarkai csak úgy visszhangzanak a retkes falakról; immár minden bentlakó tudhatja, hogy jövök. Míg a meglepetés szépen előkészíti önmagát. Biztos vagy benne, hogy ezt akarod? Kérdezi a tükörképem a szemközti ajtókeret üvegéből.
Válaszul csak feltépem az ajtókilincset, vérmesen, erőszakosan. Semmiben sem voltam még ennyire biztos…
- Várjon, várjon! Még ne… Még nem köszöntem el tőle!
A férfi, kezében az injekciós tűvel, értetlenül mered rám, ám mielőtt még bármit is reagálhatna, én magam is előveszem a zsebem mélyéről a saját injekciós tűmet. Kard ki kard! A gond csak az – már akinek –, hogy az én injekciós tűmben nem halálos méreg van, ami fájdalom nélkül megöl. Nem bizony! Az én kicsikémben ugyanis olyan bénító idegméreg lelhető fel, amely nemcsak, hogy szimplán megbénítja az embert, de mellé olyan hallucinációkat és tébolyt okoz, amit halandó elme feldolgozni képtelen. Nem fog meghalni. De az elméje soha többé nem lesz a régi. Egy tudatalatti állapotban fog létezni, kidülledt szemekkel és eltorzult vigyorral az arcán. Ez a legkevesebb azok után, hogy bántani merészelte az én egyetlenemet…! Meg is kapja hát méltó jussát: elemi erővel döföm bele az injekciós tűmet a férfi nyakába. – Szép álmokat, balek!
És ekkor eldörren az első lövés; géppuskák ékes szimfóniája töltik be az elmegyógyintézet kaotikus csendjét. Vérfagyasztó sikolyok. Halálhörgés. De egyvalami még hiányzik. A tébolyult nevetés. A legszebb szimfónia mind közül!
Kislányos lelkesedéssel pattanok oda végre az én bohócomhoz – repülök, szárnyalok! –, a szemeim valósággal felcsillannak, ahogy elkezdem kiszabadítani az őt tartó szíjak fogságából.
- Ugye, nem gondoltad, hogy anyuci hagyná, hogy bármi baja essen az ő legkedvesebb betegének? Ugye nem gondoltad, hogy valaha is cserbenhagynálak, Puddin’? – Élvetegen, szinte veszett hévvel ugrok bele a csodálatos nyakába. Merthogy mától itt fogok élni, és senki, de senki az égvilágon nem választhat el minket egymástól soha többé!

Vissza az elejére Go down

avatar

Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Chatkép :

Keresem :
i will n e v e r give up on you, I SEE THE REAL YOU. even if you don't, i do... i do.

m a y b e i should l e t h e r g o , but only when she loves me. how can i just let her go? not until,
SHE LOVES ME

Kedvenc dal :
pitbull terrierg OO d s and monsters
Tartózkodási hely :
❖ behind you as like a killer
Hobbi & foglalkozás :
❖ my queen
Humor :
✖✖✖



Jackson Moonheart ÍRTA A POSZTOT
Vas. Ápr. 30, 2017 3:27 pm
Üresjárat. Üres. A fejem. Mi a fenén is gondolkoznék ezen a fene helyen? Nem mellesleg eláshatnám magamat jó mélyre, ugyanis ez így nem fair, hogy már oly rééégóta-óta vagyok itt. Az én egyetlen kis cicám lenne a megoldás mindenre, de az óóóriási probléma az, hogy ő nninncs itt. Napok teltek el a terápiák óta, s mióta Ő nincs, újra,újra esek vissza abba a gödörbe, ahonnét én nem tudok kijutni segítség nélkül. Merthogy be kell látnom most az egyszer, hogy segítségre szorulok. Segítségre... szorultam volna én valaha is arra? Tekintve, hogy én nem is kerültem ííílyen bődületes helyzetbe! Komolyan... ebben a cellában még sarok sincs, hogy legalább ott röhögjem ki magamat jólesően. Vagy inkább sírhatnék ott? Neeem... sírni?! Miért sírnék én egy nagy és bummbasztikus ünnepen?! Inkább lufikkal és ördögnyelvvel na meg záporos gépfegyverrel rohannám kétszer körbe ezt a helyet, de lássuk csak... még életem sincs itt.Olyan jól esne már egy móóka!!! Az elme különben is oly magányos, szörnyű.. undorító.
- Joker...- A nevemet ejtik ki egészen halkan.
Rá sem hederítettem. Mint aki épp kikeménykedett volna a hideg cella parkettája végett ,merthogy.... valóban megfagytam rajt egy kicsit. A zubbony nem olyan luxus, hogy olyan legyen, mint a nagymama kötött pulcsija! Nem is tudom, mikor láttam már utoljára az ujjaimat vagy a kezeimet. Egyáltalán megvannak még?! Puff.
- Hölgyeim, és Uraim! Joker most teadélutánt tart a barátaival... - Fordultam egyet a földön a hátamra egy álmos arc keretében. Haha. Nincs itt rajtam kívül senki, csak a magányos és kifogástalan agyam szüleményei.
Ásítottam, jó hangosan, mire aztán újra a nevemet mondják. - Pofa be! Be, be, be! Esetleg bevarrjam...? - Van egy olyan gyanúm, hogy Ő az én kedves kis cimborám, aki csak is miattam dolgozik itt az intézetben. Már csak azért is, mert különben aaaannyira kedvesek az itteni dolgozók, hogy egészen más módszert alkalmaznak az ébresztésre. Én csak úgy nevezem őőket, mint a legidegesítőbb ébresztőóra. Megfognak, aztán úgy kicibálnak mintha oly jelentéktelen volnál... bár, közben is lehet aludni. Merthogy én vagyok a legrosszabb gyerek! Neveletlen, szófogadatlan... HAHHA!
Nayareth arca hirtelenében elszublimált, sőt, még a közelemben sem éreztem őt már. Pedig mire kinyitottam volna a szemeim, és ügyet vetettem volna rá most az egyszer, akkor megláttam volna a szőőke kis körtéjét. Olyan kis aranyos gyerek... nem utolsó sorban engedelmes. Mert hát kitől várhat tiszteletet, ha nem tőlem?
Kopogások a háttérben. Oly ismerősek... Oly rejtélyesek.
- Ó, cimbora... tudod, hogy mit fogok veled tenni? - Ha nem lenne lekötözve a fejem és a kezeim az asztalhoz, valószínű, hogy rávetném magam és darabokra tépném szét. Ízekre. Csak ott repülne egy fej, ott meg egy kezecske, illetve mind a tíz új, meg úgy nagyjából az egész anatómiája. Bleh. Tulajdonképpen szitává lőni mindent, na azt jobban preferálom! Tiszta lyukas lenne. Belelövöldözném az én kis pitécském nevének a kezdőbetűjét.
- Kibelezlek és a beleiddel foglak felkötni valahova! Na, hogy tetszene? - Olyan csúnyán bánt velem ez az ember. Annyira megalázóan és... szörnyűen! Én ezt érdemelném? Nemár, hol itt az emberséges bánásmód?!

Vissza az elejére Go down





Sponsored content ÍRTA A POSZTOT
Vissza az elejére Go down
 

Elzárt elmegyógyintézet

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Vámpírnaplók Szerepjáték :: Itt élünk mi :: New Orleans :: Külterület-