Share | 

avatar
Boszorkány •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Chatkép :

Tartózkodási hely :
mystic falls, now ★ ☆
Hobbi & foglalkozás :
full time psychologist ★ ☆
Humor :
ancient ★ ☆



A poszt írója Kayla Wraith
Elküldésének ideje Kedd Szept. 05, 2017 8:07 pm
Ugrás egy másik oldalra

Francine & Kayla
Láttam rajta a bizonytalanságot, a tartózkodás apró jeleit annak ellenére, hogy kétségem sem férhetett a belém vetett bizalmához és a beszélgetés szükségességéhez. Akkor jött, amikor úgy érezte, hogy jönnie kell: ebben nagyon hasonlítottunk, a kollégáink, sőt, a legtöbb ember nem kért segítséget, nem szeretett megnyílni, nem akart beszélni a benne mélyen, legbelül megbúvó érzésekről és gondolatokról, ameddig nem volt muszáj vagy nem járja át a testét az a feszítő érzés, ami az elfojtott, maguknak megtartott, talán problémásnak is mondható lelki folyamatoknak volt köszönhető. Én is pontosan így éreztem, nem szívesen ültem át a másik székbe, akkor sem, ha tudtam, hogy jót tesz a beszéd, ha kimondom a dolgokat, végre fellélegezhetek és lehetséges, hogy hatalmas kő esik le a szívemről… de mégis kinek mondhattam volna el töviről hegyire az igazságomat? Ki oldozhatott volna fel teljesen a bűneim alól? Ki érthette volna meg a történetemet? Több száz éves boszorkány voltam, aki elárulta a számára legfontosabb embert, aztán mindent megtett azért, hogy életben maradhasson és még egyszer lássa a legjobb barátját, lelki társát, az egyetlent, aki előtt nem kellett titkolóznia, önmagát adhatta.
- Milyen biztonságot nyújt? Amire mindig is vágytál vagy aminek csak mostanában kezdted a szükségét érezni? – Nem mindegy. Arra voltam kíváncsi, mostanában kezdte-e veszélyben érezni magát, esetleg egy régi bizonytalansága tört felszínre, ami miatt aggódni kezdett. A veszélyt egyébként is többféleképpen lehetett értelmezni és az estében is számos lehetőség játszott. A közvetlen fenyegetést, a testi biztonságára vonatkozó veszélyt a szavai alapján kizártam volna, egyre inkább arra kezdtem gondolni, hogy saját magától fél. Hozzá voltam már szokva ahhoz, hogy egy látszólag, a kívülállók számára, sőt nekem is teljes egésznek, épnek, összerakottnak tűnő személynek meglegyenek a saját töréseit és olyan dolgok bukkanjanak ki belőle, amelyek árnyaltabbá teszik az első látásra kialakult képet.
- És csak a tükörben látod? – Egy teljesen másik Francine-ről beszélt. A külvilágnak mutatott személyisége elragadó, okos, intelligens volt, nyomokban sem tartalmazott agressziót és eszelősséget. Mindenkinek megvannak a maga bestiái, a kérdés az, hogy Francine a sajátját felnagyítja vagy tényleg annyira erős, mint azt hiszi? Mennyire tartozik hozzá a csupa negatívummal jellemzett nő, mekkora részét képezi a belső énjének? – Attól tartasz, hogy egyszer átveszi feletted az irányítást? – Ő vajon abba a típusba tartozik, aki izgalmasnak tartja saját maga bestialitását? Elgondolkoztam, miközben őt néztem és rájöttem, hogy kinéztem volna belőle, hogy fejest ugrik az önmaga által kovácsolt árnyékba. Mégis, ha nem zavarná a rossz énjének ilyen fokú romlottság és egyáltalán a létezése, nem lenne itt és nem beszélne róla. Volt oka annak, hogy felhívott és beleült a székbe, ezeket az okokat kellett feltérképeznünk.

  :033: ● ● coded by elena
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Csüt. Aug. 17, 2017 3:50 pm
Ugrás egy másik oldalra


Az ajkaim elnyílnak, hogy szóra nyissam a számat, de csupán némán meredek magam elé a kérdése hallatán. Hogy biztonságot nyújt-e a fegyver? Értem a kérdését. Látom a kérdés mögötti logikát, mint ahogyan szakmabeliként tudom, hogy ez egy értelemszerű kérdés. És én értem a kérdést, nagyon is. Csakhogy most én ülök ott, ahol a pácienseim szoktak… Az ő székük most az én székem. Az ő szenvedésük az én szenvedésem. És az ő őrületük… immár az én őrületem is…! És tudom jól, hogy nem értenem, hanem éreznem kell a kérdést – idebent, a szívemmel, a lelkemmel. De annyi mindent érzek hirtelen… A racionalitás nekifeszül az ösztönnek, az elmém mélyén szunnyadó kaotikus massza pedig egyszeriben csak válasszá szelídül.
- Igen. – Biztonságot nyújt nekem. Mert arra emlékeztet, hogy ki voltam én azelőtt… S amikor az a személy voltam, nem féltem semmitől. De legfőképpen… önmagamtól nem. Szinte fájó, hogy így elfeledtem önmagam – nem csoda, hogy a tükörből akar rám rontani, dühödt fájdalommal és veszett hévvel. Mint azok az egyedek, akiket elfeledtek az évek folyamán. Csúfosan ment veszendőbe, egy végeláthatatlan fekete lyuk nyelte el magába – szép lassan, mígnem a világ, és legfőképpen én, el nem feledkeztünk arról, hogy valaha is létezett. Én voltam az a valaki. Szereztem egy fegyvert, mert a régi önmagamra emlékeztetett. Arra az énemre, akit Kayla sosem ismert, és arra az énemre, aki a J-vel való találkozásunk során kúszott újra a felszínre. Mintha mindvégig erre várt volna…
Talán még nekem sem tűnt fel, hogy csupán egy szerepet játszok – annyira jól játszottam. De az előadás véget ért. Túl sokáig tartott, túlságosan nem találtam meg a helyemet benne. Pedig azt hittem, hogy mindvégig ezt kerestem. Hazugság. Megtévesztés. Még az is hamis, amit kérdezek. A gond csak akkor van, ha a két szerep összemosódik, és végül nem kerül a felszínre egyik sem. Most csak lebegek itt, egy köztes állapotban, két bestiális entitás között megrekedve. Az egyik túl jó, túl okos, túl jól manipulál; ezért veszélyes. A másik pedig… maga az ördög. De erre majd rájön ő is, ha nem akarok tovább szerepet játszani, mert megunom. Csak ez a mostani… Ez valahogy túl mélyen belém égett… Annyi ideig voltam ő, hogy megfeledkeztem önmagamról, és most akit a tükörben látok, azt hiszem idegennek. Pedig a valóság az, hogy az idegen most is itt ül Kaylával szemben, és az igazi – az, akit a tükörben olykor látni vélek –, arra vár, hogy ismét a világra szabadítsák.
- Erőszakos. Mindent megkap, amit csak akar. És mindent elvesz, amire vágyik… Öntörvényes. Eszelős. Veszélyes.
De ha most beavatom, meg kéne, hogy öljem. És különben is… honnan kéne kezdenem? (…) A nevelőimmel? A vámpírokkal? A tűzesettel? Vagy meséljem el neki a feledés homályába veszett tinédzseréveimet, amelyet javarészt egy szadista vámpír oldalán töltöttem… és imádtam? Nem hiszem, hogy bevenné a gyomra a múltamat. És a valós énemet. Meg az álcáimat, a szerepeimet… amelyeket a világnak játszok. Mert jó móka. De most találtam valakit, aki mellett egy még érdekesebb szerep vár – és én arra vágyom!

Vissza az elejére Go down

avatar
Boszorkány •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Chatkép :

Tartózkodási hely :
mystic falls, now ★ ☆
Hobbi & foglalkozás :
full time psychologist ★ ☆
Humor :
ancient ★ ☆



A poszt írója Kayla Wraith
Elküldésének ideje Szomb. Május 20, 2017 5:30 pm
Ugrás egy másik oldalra

Francine & Kayla
A tekintete nem olyan volt, mint régen. Amikor megismertem lelkes, mindenre elszánt lány volt, akinek fültől fülig ér a mosolya, most pedig mintha megtört volna. Ezt teszik az emberrel az évek és a rutin. A mi szakmánk többszörösen képes kicsinálni a lelket, minden nap hasonlít ahhoz, mintha a lelkünket egy konyhakéssel szeretnék darabokra marcangolni. Akiknek jobb a hozzáállásuk, megbirkóznak ezzel és azt mondják: nem érdekel, mi történik, teszem, amire felesküdtem és segítek azokon, akik útmutatást várnak tőlem; ez nem jelenti, hogy a mi szívünk nem repedhet ketté vagy az agyunk nem telhet meg annyira, hogy úgy érezzük, felrobbanunk. De Francine-nek nem ez volt a baja: nem azért keresett fel, mert a kiégés szélén táncolt, hanem egészen másról volt szó. És nem kellett szavakba öntenie az érzéseit ahhoz, hogy tökéletesen átadja a benne tomboló feszültséget, kétségeket, már-már kettősséget. Ijesztő és fájó volt látni, ahogy leejtett vállakkal ült előttem és hatalmas erőfeszítésembe telt megőriznem a racionalitásomat. Az egyik legnehezebb feladat volt, amikor egy szakmabelinek, közeli ismerősnek, barátnak kellett megfognom a kezét – ugyanakkor örültem, hogy bízik bennem és engem tisztelt meg a megnyílásának szándékával.
- A zavarodottság nem feltétlenül rossz, sőt. – Vele könnyebb dolgom volt, mint egy laikussal, hiszen pontosan tudta, hogy az összezavarodás azoknak a tartalmaknak köszönhető, amelyeket eddig nem vett észre magában vagy pontosan tisztában volt a létezésükkel, de félt vagy egyszerűen nem akarta őket a tudatába engedni. Ezek az érzelmek, gondolatok egy idő után észrevétlenül szivárognak be az énünkbe, összekuszálva azt, amit eddig hittünk magunkról – a bizonytalanságot hozzák magukkal és szívesen kitépnénk a hajunkat miattuk. A rendszerezésük, beépítésük, feldolgozásuk hosszú és rögös folyamat, aminek során akár az árokba is belezuhanhatunk, akkor is, ha figyelünk magunkra. Sőt, a magunkra való figyelés az, ami igazán fájdalmas tud lenni.
- És a fegyver biztonságot nyújt? – Kétszeresére tágulhattak volna a szemeim a fegyver szó hallatán, mégis, inkább arra voltam kíváncsi, ő miért érezte relevánsnak a pisztoly beszerzését. Hazudnék, ha azt állítanám, hogy nem lepett meg ez a lépése, de sokkal fontosabb volt, mi vezette a fegyverboltba és késztette arra, hogy meg is vegye az önvédelmi eszközt. – Milyen az a valaki, aki visszanéz rád, de nem tetszik? Mesélj róla. – Kissé hátradőltem. Nem hittem, hogy egy külön személyiségről beszélgettünk, még reméltem, hogy csak a változását próbálja megszemélyesíteni és eltávolítani magától. Teljesen tipikus reakció lenne, mégis, minden személynél máshogy működik és másmilyen formát ölt. Az egyediség szépsége egyszerűen magával ragadó!

:033: ● ● coded by elena
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Hétf. Május 15, 2017 5:22 pm
Ugrás egy másik oldalra

Feszülten dőlök hátra a bőrfotelben, miközben a szívem nyughatatlanul verdes a mellkasomban. Nem nézek fel, csupán az ujjaimat bámulom meredtem, ahogy kaparom a lakkot a körmöm felszínéről – mintegy kényszeres pótcselekvésként. Tudom, hogy azért vagyok itt, hogy megnyíljak, hogy kibeszéljem mindazt, ami a lelkemet nyomja – szinte ólomnyi súlyként nehezedik rám ez a kéretlen teher –, tudom, hogy itt jó kezekben vagyok. Mégsem tudok igazán megnyílni, mert van az a pont, amikor már csak a tagadás tart vissza attól, hogy azzá válj, akivé nem akarsz. De az igazság az, hogy már nem tudom, mit akarok… Őt, őt akarom! Igen, de ez nem így működik; az élet egyáltalán nem ilyen egyszerű. Úgyhogy felkerestem a néhai egyetemista társamat – nevezhetjük akár barátnak is, nem mintha lennének barátaim –, hogy választ kapjak a kérdéseimre tagadhassak. Merthogy azt teszem. Hazudok neki. Hazudok magamnak is. Hazudok az egész világnak. A hazugságok mérgeznek, de én már nem most kezdtem a szakmát – viszont mostanra kezd maga alá temetni a hazugságok hálója. A titkaim, amelyek akkor és ott, azon a végzetes estén bélyeget nyomtak a lelkemre, örvényként rántanak le egy olyan mélységbe, amelyet mindezidáig nem ismertem. Ő vezetett oda: a szörnyeteg, a fenevad. Megmutatta nekem az utat, ahova mennem kell, most már csak rajtam áll, hogy rálépek-e az ösvényre, vagy egy életre hátat fordítok neki. De ha nemet mondok, és most meghátrálok, akkor sosem lehetünk együtt. A változás elkezdődött, a folyamat pedig visszafordíthatatlan. Vagy a magasba emel engem, vagy a mélybe taszít és belehalok. Igazán nem nagy ár őérte. Csupán egy élet… Nem több és nem kevesebb.
- Vegyes érzésekkel. Mint aki összezavarodott… – aggodalmas sóhaj szakad fel a tüdőmből. A vegyes érzelmek normálisak ilyenkor, és a zavartság sem mondható újdonságnak, ha pszichoterápiáról van szó, azonban ennek mostanra már rég le kellett volna tisztulnia bennem, a tudatomban. Most mégis azt érzem, hogy az elmém egy kibogozhatatlan, megfejthetetlen fekete lyuk, amely kisvártatva magába szippantja a racionális énemet. Ragacsos, kaotikus massza ez – rózsaszín, fekete és piros. – Azóta? (…) csak még jobban összezavarodtam. – De történt más is azóta. Valami, amit talán el sem kéne árulnom, mert rossz fényt vetne rám, a doktori címemre, a jó híremre, meg úgy alapjáraton… csak rossz fényt vetne rám.
- Vettem egy pisztolyt. – Kinyögöm végül, mert… mert ezért vagyunk itt, nem igaz? Hogy segítsünk rajtam; hogy ne váljak azzá, akivé válnom kell – mert a végjáték ugyan elkerülhetetlen, de a kerülőút attól még lehet rögös. A tudat olcsó kis játékot tud űzni velünk – hisz’ már jóval azelőtt eldöntötte, hogy mit akar, mielőtt az tudatosulna bennem. És pontosan tudom, hogy mi lesz a következő kérdés. Miért? Miért volt szükségem arra a fegyverre? Kinek vettem egyáltalán? Miért, miért, miért?
- Mert… félek… önmagamtól… – feszengve szorítom el az ujjaimat, minta attól, hogy fájdalmat érzek, majd kevésbé lesz erős a nyomás a mellkasomban. Sajnos nem így van. – Akárhányszor belenézek a tükörbe, látom azt a valakit, aki visszanéz rám, és egyáltalán nem tetszik az, amit  látok. Azt hiszem, félek tőle.
De igazából nem is emiatt vettem. Hanem miatta. Csakis miatta… Mert minden, MINDEN miatta történik attól a pillanattól kezdve, hogy megpillantottam azt a vérfagyasztóan csodálatos, ádáz mosolyt az ajka szegletében! Egy életre az elmémbe égett – most is csak azt látom magam előtt, senki és semmi mást. Ez pedig engem is ugyancsak bestiális mosolyra késztet, akaratlanul.

Vissza az elejére Go down

avatar
Boszorkány •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Chatkép :

Tartózkodási hely :
mystic falls, now ★ ☆
Hobbi & foglalkozás :
full time psychologist ★ ☆
Humor :
ancient ★ ☆



A poszt írója Kayla Wraith
Elküldésének ideje Szomb. Május 13, 2017 10:19 pm
Ugrás egy másik oldalra

Francine & Kayla
Délután ötre vártam Francine-t. Az elmúlt két évben egy városban éltünk, ha szerette volna, hogy meghallgassam, nem volt nehéz dolga: beütötte a számomat a mobiljába, én felvettem a telefont és megbeszéltük, mikor jön. Kettőnk közül ő volt az, aki nem félt beleásni magát a szakmánk legmélyebb és talán legocsmányabb bugyraiba, csodáltam, hogy hosszú ideig megúszta ép ésszel. Az igazságügyi elmegyógyintézetek azok a helyek, amelyekkel a mumus helyett lehetne ijesztgetni a mai gyerekeket. Zárt betonfalak, csörgő láncok és őrültek. Igazi, tankönyvbe illő őrültek és a szakembernek nem kevesebb a feladata, mint átérezni, megérteni a tetteik miértjeit és az utat, amin elindultak, a végén pedig oda kerültek, ahová. Csodáltam, hogy Frannie agya épségben maradt egészen mostanáig… egy ideje mintha nem lenne az igazi, ezért is örültem annak, amikor hajlandóságot mutatott a megnyílásra és a vele történtek kibeszélésére.
- Múltkor kissé összezavarodottnak tűntél. – Egész jól ismertem őt ahhoz, hogy tudjam, valami elindult benne és nem hagyja nyugodni. Utoljára két hete találkoztunk, azelőtt félig professzionális keretek között csak nagyritkán ültünk le beszélgetni. Nem volt szüksége rá, mostanában mintha egyre többet igényelné a saját munkájának feldolgozását segítő üléseket. Persze, ez nem azt jelenti, hogy dalol, mint a kismadár: az lenne a legmeglepőbb, ha szonátákba öntve folyna ki a száján a szó. Meglepő, mennyire tudjuk titkolni a saját érzéseinket és bizonytalanságot, miközben azt várjuk el, hogy a velünk átlósan ülő elénk tárja lelke legféltettebb titkait és azokat az érzéseket is, amelyek talán még az ő számára sem világosak és kimondhatóak. Nekünk kettőnknek talán könnyebb dolgunk volt, az egyetem óta ismertük egymást, együtt tettük le a szakvizsgát és indultunk el a pályán... a magánéletben és a munkában is jól ismertük egymást.
- Milyen érzésekkel álltál fel a székből a beszélgetésünk után? - Kellett a visszajelzés és nagyon reméltem, hogy nem ventillálta ki magából a szupervízió keltette, benne elinduló folyamatok kulcsfontosságúak voltak. Én ezekkel dolgoztam, ő pedig szintén szakember volt és reméltem, hogy nem vette át felette teljesen az uralmat a hétköznapi énje, amint kilépett az ajtómon.
– És mi történt azóta? – A lehető legegyszerűbb, viszont a legszükségesebb kérdés, amit fel lehetett tenni. Ez a nyomvonal, amin elindulhatok, aminek mentén kísérhetem őt az útján és ami rögtön a tudomásomra hozza, milyen kedve, hangulata van, mennyire lesz beszédes és milyen irányba szeretné ő maga terelni a beszélgetést. Az már egy másik kérdés, hogy a gyeplő egyik szára az én kezemben volt és ismerhetett már annyira, hogy tudja: én csak neki akarok jót, az ő fejlődését szolgálom azzal, ha néha nem engedek neki.

  :033: ● ● coded by elena
Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpírboszorkány •• a világ egyik legfurcsább teremtménye vagyok, tele meglepetéssel
Chatkép :

Tartózkodási hely :
mystic falls, whitmore ✤ ✤
Hobbi & foglalkozás :
i'm trying to be okay ✤ ✤
Humor :
hard ✤ ✤



A poszt írója Ebony Tate-Smith
Elküldésének ideje Szomb. Május 13, 2017 4:10 pm
Ugrás egy másik oldalra

***
Vissza az elejére Go down




A poszt írója Ajánlott tartalom
Elküldésének ideje
Ugrás egy másik oldalra

Vissza az elejére Go down
 

Dolgozószoba

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

 Similar topics

-
» Pihenőszoba
» Fürdőszoba
» Mayakashi Kaen agglegény lakása
» Fürdőszoba
» Fürdőszoba

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Vámpírnaplók Szerepjáték :: Itt élünk mi
- járd körbe városainkat -
 :: Mystic Falls :: Lakónegyed :: Kertváros :: Wraith lakás
-

Friss reagok
- lelked hangjai -






Álarc nélkül
- itt vagyunk -





Jelenleg 13 felhasználó van itt :: 3 regisztrált, 0 rejtett és 10 vendég :: 1 Bot
A legtöbb felhasználó (77 fő) Kedd Jún. 23, 2015 10:38 pm-kor volt itt.

Fajaink aránya
● ● számokban a valóság ● ●

csoportok ●
Ffi
Ember •
27
18
vámpír •
26
19
ősi vámpírok •
5
7
Vadászok •
8
9
Boszi / mágus
31
16
Farkas •
17
20
hibrid •
3
3
vámpírboszi •
14
6
Animágus •
3
2
dhámpír •
4
2
tündér •
2
2
Farkasboszi •
6
2
druida •
2
3