***

Éppen New Orleans-on vezettem keresztül, amikor feltünt, hogy hajnalodik. Ami egyet jelentett nekem azzal, hogy megálljak és bemenjek például egy elsötétített szórakozóhelyre, ahová a nap sem férkőzhet be. Á, hogy én mennyire utáltam ezt az egészet.. Főleg azt, hogy nappal muszáj meghúznom magamat, hacsak nem akarom, hogy elégjek. Már kis híján 3 éve, hogy ezzel a problémával küszködök.. de ennek ellenére éjjel egész jól feltalálom magam. A mai világban már nem kell nagyon megerőltetnünk magunkat, ha némi információra vágyunk, még akkor sem ha az átnyúlik a határon. Egészen Amerikáig.. Csupán bepötyögsz pár szót a gugliba és máris kiadja amit keresel. Így bukkantam rá a nővérem pontos tartózkodási helyére is. De a nyavajás napfény miatt nem tudok szélsebesen ott teremni, hanem kénytelen vagyok kivárni a sötétedést, és csak naplemente után folytatni a kutatásomat. Igaz, az autómnak le vannak sötétítve az ablakai, de ennek ellenére még mindig nem tartom túl jó ötletnek az egész napos utazást. Mi van ha naplemente előtt megérkezem, hogy valami arra kényszerít, hogy elhagyjam a járművet? És most nem az emberi szükségletekre céloztam.. sokkal inkább a vér iránti vágyakozásaimra. Csak egy élő, lélegző emberi lény.. és én máris elvesztettem a fejemet. Habár az utóbbi időben próbálok kissé visszavenni a tempóból és a napi adagból, hogy aztán könnyebben el tudjak menni az átlagos halandók mellett az utcán. Egy mészárlás meg pláne nem hiányzik az eddig sem unalmas életemből.. Ügyesen leparkoltam az autómat egy sötétített parkolóba, majd kiszálltam és egy bár fele vettem az irányt.
Belépve a küszöbön, egy egész kellemes kis helyiségben találtam magamat. Egy átlagos bár, ahol per pillanat elég kevesen tartózkodtak. Csupán egy-két asztalnál üldögélt pár hallgatag személy, nagyon kellett igyekeznem, ha nem akartam mindannyiukat itt helyben lemészárolni.. hogy nézett volna az már ki? Ez is egy jó gyakorlat, hogy megtanuld kontrollálni a szomjadat.. - szólalt meg a tudatalattim. Egészen a bárpultig sétáltam, ahol aztán helyet foglaltam az egyik bárszéken, majd pillantásommal a pultost kerestem, aki amint kiszúrt, rögtön le is tette a kezéből a könyvet és már sietett is kiszólgálni engem.
- Helló! - köszöntem egy barátságos mosolyt erőltetve az arcomra. Gondolj valami szépre és ne a vérére!

Mondani könnyű - korholt le a tudatalattim, miközben nagyon igyekeztem nem neki rohanni a pultoslánynak, hanem helyette inkább kedvesen viszonozni a mosolyát. Na ez már más.. - dícsértem meg önmagamat, mikor nagy nehezen ugyan, de sikerült kicsikarnom magamból egy barátságosnak ható mosolyt. Mikor a kezembe adta az itallapot én szinte ösztönszerüen kezdtem el olvasgatni a kínálatot. Végre valami amivel elterelhetem a figyelmemet a fincsi véréről.. Hm, ahhoz képest, amire számítottam, egész nagy volt a felhozatal. Bár, hogy őszinte legyek, nem is tudom, mire számítottam. Csak most járok először Amerikában.. fogalmam sincs errefele milyen italokat szoktam árulni. De mostmár tudom! Nem gondolkodtam túl sokat, ezek alig pár másodperc alatt futottak le a fejemben. Még egy előny, hogy ne bánjam meg túlságosan, hogy vámpírrá változtattak..
- Egy áfonyás vodkát kérek - néztem fel a lányra egy széles mosoly kíséretében. Jó alkohollal indítani.. és még nem is annyira erős. Tökéletes választás!
- Csupán átmenetileg tartózkodom itt - feleltem neki az igazsághoz híven, mivel mi okom lett volna hazudni? - Csak megálltam körülnézni egyet a városban, aztán estefelé már megyek is tovább - folytattam, közben minden igyekezetemmel azon voltam, hogy fel tudjam venni azt a szokványos csevegő hangszínemet, amit már oly' régóta nem használtam. Talán sikerült is..

(Mystic Falls, Mikaelson villa)

Az első utam a reptérről ide vezetett. Különös, hogy egy mondás szerint, ha meg akarod ismerni egy város életét, kezdj mindig a legelső bárban! Amit ott látsz, tapasztalsz és érzel, szinte percek alatt megmutatja neked, hová is tévedtél. Nem mintha nekem nagyon be kéne mutatni ezt a várost.
Leültem az egyik asztalhoz, és whiskyt rendeltem. Mennyire megváltozott itt minden! Annak idején - száz és egynéhány évvel ezelőtt - ez a város a rabszolgakereskedelem központja volt. Még ma is emlékszem a kikötőben horgonyzó hajókra, a feketék izzadt bőrére, dacos vagy épp riadt tekintetére. Az ültetvényekre, ahol magam is sokszor vendégeskedtem egy-egy bál alkalmával. Micsoda lüktetés folyt itt, és micsoda élet! Élet, amit mi tápláltunk, mi szítottunk, hiszen... ezt a várost valamikor a családommal mi alapítottuk. Még akkor is, ha történelemkönyvek momentán mást mondanak. Szerettem volna visszaszállni az időben az akkori korba. Látni a szépen felöltözött úri lányokat, lovagolni a mezőkön, földeken, táncolni egy bálon, megigézve egy szépséget, aki a gyönyör percei után nem sokkal már holtan fekszik a karomban. Szerettem volna újra élni a vadászatok, a vámpírélet minden fájdalmát és gyönyörét. Olyan volt, mintha a földből áradt volna ez az érzés, mintha csak le kellett volna hajolnom érte, ujjaimmal a talajba túrva, hogy úgy szívjam fel a régmúlt illatát és érzését, mint a növény gyökere a tápláló vizet. New Orleans... az első igazi otthonom.

Olyannyira belemerültem a múlt emlékeibe, hogy először fel sem fogtam, hogy hozzám szólnak. Ez csak akkor lett nyilvánvaló, mikor a hang mellé egy test is megérkezett. Méghozzá micsoda test! És ahogy az arcra néztem, hát magam is lefagytam kissé.
- Mila - mondtam némi meglepődéssel, és karba fontam a kezem. - Ülj csak le, ne zavartasd magad - intettem kissé gúnyosan, hiszen már túl volt azon, hogy hellyel kínáljam. - Azt mondják, kicsi a világ. Ezúttal tényleg. Mondd... követsz engem? Tudom, hogy a sármom vonzó, de azt nem gondoltam, hogy ennyire. Vagy már túl forró a lábad alatt a talaj Mystic Fallsban?

- Hah... - intettem én is egy italért, és eléggé flegmának tűnhetett a hangom. - Mintha nem tudnád azt, hogy soha nem tekintettelek felsőbbrendűnek téged, mint mást. Szóval minek kellene nekem engedélyt kérni, ha le akarok ülni? - rántottam meg a vállamat, majd hirtelen felnevettem.
- Nem hiányoztál túlságosan. És ha hiszed, ha nem, van jobb dolgom is, mint utánad nyomozgassak. Egyedül Tatia kedvéért tenném, de ő jó ideje eltűnt a szemeim elől. És azt hiszem, a városból is - ráztam a fejem, de rögtön el is tűntettem a barátnőm által táplált érzelmeket az arcomról. - Mystic Fallsban sok forró dolog van... a talaj viszont még mindig nem volt az. Talán magadból indulsz ki?

- Azért, kedvesen - villantottam egy mosolyt Mila felé - mert ha legközelebb engedély nélkül ülsz le az asztalomhoz, eltöröm a nyakadat. Remélem, világos voltam - mondtam, aztán néztem, ahogy elé tolják az italt.
- Én nyomozgatásról nem beszéltem. Csak arról, hogy nem tudsz ellenállni nekem, hát követsz, egy újabb kellemes éjszaka reményében - mondtam öntelten, majd legyintettem. - Nem volt forró a talaj a városban. Csak nem volt momentán mit csinálnom. Gondoltam, nosztalgiáznék egyet. És most itt vagyok - tártam szét a karjaimat. - Az én városomban. Pardon: egyik városomban.

- Jobb ha tudsz valamit: nem-félek-tőled - mondtam neki szinte szótagolva, miközben csak néztem rá bambán. - Hm, persze... a múltkori után, mikor majdnem megöltél magad alatt, biztosan vágyom veled egy újabb menetre. Maximum akkor, ha befagy a pokol - vettem az ujjaim közé a poharamat, és végigmértem az aranysárga folyadékot, majd belekortyoltam.
- Szóval a te városod... remek. Remélem, nem tiltasz ki innen - forgattam meg a szemeimet nemtörődöm módjára, miközben ismét visszatévedt tekintetem az ő arcára.
- Bár szeretek fogócskázni, szóval... ha kitiltasz is... szeretnék az idegeiden táncolni és itt maradni. Igaz, nem vágyom Katerina sorsára - mondtam grimaszolva.

- Pedig félhetnél - döntöttem oldalra a fejem, úgy méregetve Milát, bár a hangom nem emeltem fel. - Tudod jól, hogy képes vagyok bármire, és mindenre. Amúgy nem értem, mi volt a bajod azzal az éjszakával. Akkor tudnálak megölni, ha karót szúrnék beléd, vagy kitépném a szíved. De csak megdugtalak. Bár, tágabb értelemben vehetjük úgy, hogy karót vágtam beléd - mondtam kajánul.
- Egyébként, nem tiltalak ki. Ez egy szabad ország. Miért ne lehetnél itt? Valahol neked is lenned kell. És megértem, ha a közelemben szeretsz lenni. De ha nem a vágy vonzott hozzám, akkor nyilván a félelem. Védelmet remélsz tőlem?

- Aha... akkor csak megfenyegettél, hogy belém harapsz, ha nem maradok nyugton. Elvégre a kettő nem ugyanaz, tény és való - sóhajtottam fel, és egy húzásra ittam meg az egész poharam tartalmát, csak ezek után borultam fel majdnem a székkel a röhögéstől.
- Hozzád menekülni, mert védelmet remélek? Ezt ugye te sem gondoltad komolyan? - túrtam bele a hajamba még mindig rázódva a hahotától, majd valahogy sikerült lecsillapodnom. - Jobb, ha tudod, hogy több mindent túléltem már, és még mindig nem félek senkitől és semmitől. A te védelmed amúgy se kell. Főképp hogy azt se tudtam, itt vagy - sóhajtottam, mikör megkaptam az újabb italomat.

- Most hogy mondod... rémlik, hogy megfenyegettelek. Bocsáss meg, annyiszor teszem ezt, hogy már nem is emlékszem ilyen mellékes kis körülményekre - vontam vállat, majd felvontam a szemöldökömet. - De azért nem mondhatod, hogy rossz volt a szex. Te is élvezted, láttam rajtad - dőltem kissé előre, és megvártam, míg elült benne a röhögőgörcs.
- Bolond vagy Mila. Ha védelmet keresel, tőlem megkaphatod. Csak azon okból kifolyólag, hogy az egyetlen, aki erővel bír velem, az Mikael. Más senki. De akkor ezek szerint ez mindössze véletlen találkozás. Annak viszont... még mindig túl kívánatos - néztem végig a felsője domborulatain.

- És miért akarnál te védelmet adni nekem? - kérdeztem felvont szemöldökkel, ekkor már rezzenéstelen arccal, hiszen az előbbi nevetés úgy ahogy van, abbamaradt. - Egyáltalán nem értelek. Te vagy a nagy és hatalmas hibrid... miért pont nekem adnál védelmet? Nekem, aki nem is kéri? - fogtam meg a poharamat, és hihetetlenül nagy kedvem támadt odébbállni, de ahogy követtem tekintetét, hogyan fixírozza a melleimet, felment bennem a pumpa, és egy mozdulattal borítottam a képébe a maradék whiskymet.
- Bocsáss meg, de ezúttal sajnálatos módon nemet kell mondanom - nyaltam végig az ujjamat, amire véletlenül ráfolyt a whisky.

- Hogy miért adnék védelmet? - kérdeztem. - Mert ezzel bárkit, bármikor és bármire lekötelezhetek. Akár bármiféle szolgálatra, viszonzásra... vagy egy forró éjszakára is - vizslattam tovább mohó szemekkel Mila felsőjének kivágását... egészen addig, míg valami - a szagáról ítélve whisky - nem loccsant az arcomba.
- Te kis kurva! - hördültem fel, végigtörölve kezemmel az arcomon, majd kihasználva hogy Mila mellettem ül elkaptam a karját, és teljesen közel húztam magamhoz.
- Az a szerencséd, hogy sokan vagyunk ahhoz, hogy itt helyben megöljelek - sziszegtem dühösen, és ujjaimat a bordáiba nyomtam. Bele a húsba, egészen addig, míg ujjaimmal meg nem éreztem a szívét.

Már megszoktam, hogy egyesek ribancnak neveznek, mások szajhának, hát Klaus lekurvázott. Bár tőle mit is vár az ember... vagyis vámpír, mert nem vagyok már ember. De csak nevetni tudtam voilna az arckifejezésén... HA nem ránt magához a következő pillanatban, hogy ujjai elmerüljenek a mellkasomban, és ettől még a levegő is bennem akadt.
- Te... állat... - szorítottam össze a fogaimat, és szemeimet is, miközben reflexszerűen szorítottam meg a csuklóját. - Engedj el, különben... - sziszegtem.

- Nem vagy abban a helyzetben, hogy fenyegetőzz - jegyeztem meg, még beljebb fúrva a kezemet. - Mire megmozdulnál, kitépem a szívedet. Nem tréfálok, tudod, hogy megteszem - néztem a szemébe fenyegetően, és láthatta rajtam, hogy momentán nem viccelek. Tényleg meg is teszem.
- A helyedben itt és most bocsánatot kérnék, és nagyon, de nagyon kedves lennék magammal - sziszegtem.

Persze, nem tréfál. Tudom nagyon jól, hogy így van. Mégis... most azt várja tőlem, hogy könyörögjek? Sosem tettem senkinek, még ha az életemről is volt szó... mert miért? Nem érdemli meg, hogy én bocsánatot kéregessek tőle!
- Nem fogod megtenni... - hajoltam közelebb az arcommal hozzá, hogy egy centi válassza el a szemeinket, és lihegve ugyan, de egy halvány mosoly jelent meg ajkaim körül, így nyögve fel. - Lemondanál... azokról a fergeteges pillanatokról? Megölnéd azt a nőt, akivel... bármit megtehetsz? - kérdeztem halkan, és bármennyire is fájt, amit velem tett éppen, ajkam végigszántott állán, de véletlenül sem a száján. - Nem fogod megtenni...

Sejtettem, hogy nem fogja megtenni, amit mondtam neki. Ha így lenne, nem is ő lenne Mila. Persze, hogy még így is dacol velem. Ráadásul próbál a szexxel hatni rám. Akár Katerina annak idején.
- Igazad van - mosolyogtam el magam. - Nem fogom megtenni - rántottam ki kezem a mellkasából, és a következő pillanatban egy hangos reccsenéssel eltörtem a nyakát.
Hangos koppanással borult a feje az asztalra, míg a távolabb ülő két nő odakapta a fejét. Már készültem, hogy felugorva lemészároljam mindkettőt, mielőtt visítani kezdenek... de legnagyobb meglepetésemre mindkettő - noha látták, mi történt - elfordult, mintha csak azt mondták volna, az én dolgom, ők nem szólnak bele. És az arcukon félelmet láttam megcsillanni.
- Érdekes... - dünnyögtem magamnak, és két újabb whiskyt rendeltem. Az egyiket magam kezdtem iszogatni, a másikat Mila keze ügyébe tettem. Jól jön majd, ha magához tér.

Már kezdtem megnyugodni, ahogy láttam a mosolyát, de villámgyorsan rájöttem, hogy nem ezt akarja... éppen ellenkezőleg, de erről már nem tudtam véleményt alkotni, mert egy mozdulat, és éreztem, hogy nem egészen vagyok egyben... csak a sötétség jött...

Nem tudom, meddig tartott az a bizonyos állapot, de mikor fájó érzést kezdtem érezni a nyakamban és úgy sajgott az egész, mintha lelőttek volna, fájdalmas sóhajjal kezdtem el felemelni a fejemet, és felfedeztem magam alatt a pultot... ami enyhén piaszagú volt.
- Ez fájt... - jegyeztem meg, a nyakamat masszírozva, eléggé dühösen nézve rá. De ez nem fogja meghatni, tehát... semmi értelme.

Pár perc elteltével Mila megmozdult, és kissé felemelte a fejét. Persze, mi lett volna az első mondata, ha nem ez?
- Persze, hogy fájt - jegyeztem meg. - Ez volt a cél. Első lecke, hogy mindig tudd, hogy beszélj egy Elsővel - toltam a keze ügyébe az italt. - Most szólok, ha újra rám mered önteni, megharaplak, és hagylak elpatkolni. Remélem már elhiszed, hogy nem tréfálok. Azért, mert egyszer-kétszer megfektettelek, még nem vagy fontos nekem.

- Nem érdekel, hogy neked ki a fontos és ki nem. Vagyis... nem is érdekelhet, mert neked senki és semmi nem fontos igazán - jelentettem ki. Elég volt ránézni a nőügyekre. Tatia, aztán Erin... ott volt még a hasonmás is. Bonyolult, de egyik se arról árulkodik, hogy annyira tudja, mit akar.
- Hm, a legutóbbi értesüléseim szerint... éppen apuci lettél? - vigyorodtam el szélesen, és belekortyoltam a piába. Még mindig bosszantottam, mert jólesett. És ugyan tudtam az igazat a legifjabb Salvatore csemetéről, attól még lehet, hogy Klaus még nem tudja az igazat, vagy a valóságot, vagy minek nevezzem.

- Az értesüléseid hiányosak, szépségem - morogtam. - Nem vagyok apuci. Aminek momentán kimondottan örülök. Bár fura, de anyám vágyik a nagymamaságra. Szerinte keresnem kéne egy nőt, és felcsinálni. Kár, hogy te vámpír vagy, és veled ez meglehetősen esélytelen lenne. Egész jó gyerekünk lehetne - kortyoltam az italomba.