Keskeny a határ menny és pokol között
A gonoszok a pokol kapujában sem térnek meg

Share | 
:: do you wanna be my girl?

avatar

Boszorkány •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Chatkép :

Keresem :
Δ my prisoner
Kedvenc dal :
Δ Walk Through The Fire
Tartózkodási hely :
Δ Everywhere and nowhere
Hobbi & foglalkozás :
Δ Actress
Humor :
Δ died a few years ago



Azure Anne Nystaia ÍRTA A POSZTOT
Vas. Máj. 28, 2017 7:06 pm
+18


It must be a dream

Nem értettem, hogy miként keveredhettem ilyen helyzetbe, miként hagyhattam azt, hogy bárki is a bőröm alá férkőzzön és ilyen érzéseket ébresszen bennem. Nem tudtam, hogy merre tovább, ahogyan azt se tudtam, hogy pontosan mi lenne a helyes. De egyáltalán létezik olyan út, ami helyes vagy bármiként is döntünk, akkor is ott lesz a sok bukásra elrejtett szakadék? Fogalmam sem volt, de azt az egyet tudtam, hogy többé nem fogom hagyni senkinek se azt, hogy eláruljon és porba hulljak az árulás miatt. Ezért is éltem olyan életet, amilyet. Nem engedtem senkit se közel, de vele kivételt tettem akaratlanul is. Neki sikerült részben közel kerülnie, ami egyszerre volt veszélyes és egyszerre volt mámorító.
Féloldalas mosoly kúszott az arcomra, amikor meghallottam, hogy milyen jelzővel illeti a jövőt, hiszen ha úgy nézzük kicsit talán az, de nem minden esetben jelent ez rosszat. Sóhaj könnyedén tör fel ajkaim közül és még kicsit bele is remegek, ahogyan ajkával nyakamat jutalmazza bűnre csábító csókkal.
- Hmm, talán van egy sejtésem, ahogyan neked is lehet, hogy fordítva ez mennyire igaz. – suttogtam ajkai felett, hiszen ez volt az igazság. Kár lenne szépíteni a dolgokon, mert hatással volt rám. Nem is kicsit, oly annyira, amennyire talán senkinek se lett volna szabad. Egy madárka, amely boldogan térne vissza a saját kis „kalitkájába”, ha az várná őt. Szavak helyett pedig a testbeszéd is és az izzó levegő is, ami szinte szikrázott közöttünk eléggé beszédes volt, így ha akartuk volna, akkor se tudtuk volna tagadni, hogy mind a ketten hatással vagyunk a másikra. Jobban, mint azt bárki másnak hagynánk.
Egy jól eső hümmögés hagyta el az ajkaimat, ahogyan nyakam vonalán simított végig, hogy utána ajkaimra tévedjen az ujjával, amit mielőtt elvehetett volna játékosan ajkaim közé fogtam. – Akkor csak rajtad áll, hogy mikor is élsz vele. – ajkaim pedig huncut mosolyra húzódtak, hiszen most már tényleg csak rajta állt, hogy mikor rabol el még inkább, mint eddig tette. Fogalmam sem volt, hogy merre menne, de nem is akartam tudni. Azt akartam, hogy lepjen meg, mert biztos voltam abban, hogy bárhova is mennénk, amíg mellettem van, addig az lesz a legcsodálatosabb hely, s amíg nem zavarhat minket, addig azon órák, vagy napok lesznek a legjobbak az elmúlt évszázadokat tekintve.
Mosolyogva bólintottam, amikor visszakérdezett, amikor pedig fenekemben markolt, akkor egy apró kuncogás hagyta el ajkaimat a puszijával egy időben. Gyengéden simítottam végig arcán, miközben őt fürkésztem és egy pillanatra némaságba burkolóztam, amikor meghallottam azt, amit mondott. Igazából még abban se voltam biztos, hogy egyáltalán nekem van-e még lelkem, vagy talán az ördög magával vitte és onnan kellene megszereznie. – Honnan veszed, hogy már nem a tiéd, nem loptad már el, ha nem is az egészet, akkor egy részét, vagy talán az is lehet, hogy magától az ördögtől kellene megszerezned… - szólaltam meg végül komolyan, hiszen talán egy kisebb részét talán tényleg megperzselte már és az övé volt, hiszen ha nem lenne, akkor most nem lennék az ölében és nem beszélgetnénk olyan dolgokról, amikről még a legmerészebb álmaimban se tudtam volna kitalálni és elképzelni…
Játékosan kúszott egyik szemöldököm feljebb, amikor azt emlegette, hogy kezes bárány lett és egy kisebb nevetés is elhagyta ajkaimat. – És a bárányok is tudják, hogy egy igazi ragadó keveredett közéjük? – kérdeztem vissza csöppet se komolyan, de fogalmam sem volt arról, hogy mennyire lehet igaz és mennyire nem. Egy-két év alatt, vagy akár hónap alatt is sokat képesek változni az emberek, akkor vajon hosszú évtizedek alatt mégis mennyit? – Egyszer talán lesz szerencsém megtapasztalni, hogy milyen téren és miként változtál meg. – teljesen őszintén gondoltam azt, amit végül mondtam, de nem csak ő változott, hanem én is. Sokkal kevesebb sötétséget hagytam már a lépteim nyomában. Azért voltam részben ebben a városban is, hogy Melisandre-t megtaláljam és helyre hozzam a múltat. Testvérekként szerettük egymást, de aztán minden rosszra fordult; magam sem tudtam, hogy tényleg eljött-e már az ideje annak, hogy felkeressem őt, de most nem is akartam erre gondolni, hiszen sokkal inkább lefoglalt az a személy, aki a karjaiban tartott. – Ha te hiszel ebben, akkor szerintem nekem is menni fog. – miközben pedig beszéltem könnyedén hagytam neki azt, hogy fülem mögé simítson egy-két kósza tincset, a mosolyt pedig könnyedén viszonoztam. Nem színjáték volt egyetlen egy szó se, ami elhagyta az ajkaimat, ahogyan egyetlen egy vágyat kifejező tettem se az volt. Ez teljesen őszinte volt felé minden egyes rezdülésem, ami neki köszönhetően kelt életre.
Mámorító érzés volt, ahogyan újra és újra birtokolt, elmerült bennem, testem pedig egyre inkább lángokba borult, ahogyan egyre inkább hagytuk azt, hogy a vágyaink vezéreljenek minket, a külvilágot megszüntetve egyre inkább. Nem maradt semmi más, csak ő és a vágyak, amik egyre inkább kezdtek hatalmukba keríteni. Ezernyi darabra hullottam „karjai között”, miközben fel se tűnt hirtelen, hogy miként változott meg arcának a vonásai és tört elő belőle a benne lakozó fenevad. A fejem hátra bicsaklott abban a pillanatban és egy kéjes sóhaj tört a felszínre mélyről jövően, ahogyan átjárt a mindent elsöprő és magam éreztem élvezete gyümölcsét; egyszerűen elvesztem és zihálva vettem a levegőt. Túlzottan mámorító volt és újra, illetve újra el akartam veszni ebben az érzésben. Hallottam, ahogyan reccsent valami és mintha az asztal is megremegett volna alattam, de nem akartam semmi ilyennel se törődni, így is kellett egy kis idő, mire sikerült kicsit összeszednem magam…
Újra és újra el akartam veszni abban a mámorító pillanatban, amit neki köszönhetően élhettem át nem sokkal korábban, így hiába simult egyik pillanatban még az én hátam a puha ágyhoz, mert a következő pillanatban már fordult a kocka és ő került alulra. Ha nem tetszene neki, akkor úgyis könnyedén fordíthatna a helyzeteken. Mielőtt hagytam volna, hogy elveszhessen ismét bennem, azelőtt kicsit szórakoztam vele, húztam őt, ahogyan csípőmmel ingereltem őt, míg végül aztán ismét magamba nem fogadtam őt, hogy utána meglovagoljon őt úgy, ahogyan tudtam, hogy szereti. Legalábbis egykoron biztosan. A mellkasom hevesen emelkedett, a mozgásnak köszönhetően hajam nagy része mellkasomra omlott, viszont néha hajam mögül fel-fel tűntek a halmaim, mintha csak incselkednének a férfival. Belemosolyogtam a csókba, amikor ajkamba harapott, hiszen nem okozott fájdalmat vele, se nem sértette fel ajkaimat, hogy véremet érezhesse. Amikor viszont megláttam arcán azt, hogy miként változott meg pontosan úgy, hogy ahogyan a vámpíroké szokott… óvatosan emeltem fel a kezemet és ha hagyta, akkor gyengéden húztam végig ujjamat a hajszálerek mentén. Ő volt az első, akit nem kínok közé küldtem, mert ezt az arcát mutatta meg. Nem akartam neki fájdalmat okozni, ugyanakkor meglepő volt látni, hogy miként vesztette el az önuralmát a benne lakozó ragadozó felett, még se akartam elfutni. Egyszerűen csak azt akartam, hogy újra egyek legyünk és együtt semmisüljünk meg. Egyre közelebb kerültem, ahhoz hogy ismét testem megremegjen, de mielőtt ez megtörténhetett volna, ahogyan közelebb húzott és fülembe csókolt… Mintha hirtelen elment volna még inkább az eszem… - Ha szeretnéd… - csak ennyit suttogtam fülébe, ha szeretné tegye meg. Ízlelje meg a véremet, még a fejemet is úgy fordítottam, hogy jobban hozzá férhessen a nyakam-vállam találkozásához, ha ezt szeretné. Sose hagytam egyetlen egy vámpírnak se, hogy véremet ízlelje meg, de most mintha hirtelen valamiféle fura érzés magával rántott volna. Talán így még mámorítóbb lehet az, ahogyan testünk majd megfeszül? Még bensőségesebb? Magam sem tudtam, fogalmam sem volt, hogy mi fog most történni, de azt tudtam, ha szükséges, akkor meg tudom védeni magam, de még ez is eltörpült amellett az érzés mellett, hogy bízom benne. Bízom abban, hogy tudja mit csinál, hogy nem fogja elveszíteni teljesen az eszét, de a mámor talán még perzselőbb lehet, ami szinte már itt kopogtatott az ajtóban, hogy hamarosan magával rántson minket. Ahogyan az se érdekelt, ha ennek köszönhetően ismét én kerülök alulra, amennyiben úgy akarta és fordított volna a helyzeten. Ez számomra mindenképpen teljesen új dolog volt, ami egyszerre keltett bennem félelmet, ugyanakkor ott hordozta magában azt a lehetőséget is, hogy így talán még nagyobb örömet okozhatok neki, mint korábban tettem….



■ ■Nagyon tetszett! Remélem neked is fog ez. 40  ■ ■credit

Vissza az elejére Go down

avatar

Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Kedvenc dal :
Make it rain...
Tartózkodási hely :
:: New Orleans
Humor :
:: vérfagyasztó



Daario MacDermot ÍRTA A POSZTOT
Vas. Máj. 28, 2017 4:45 pm






LOVE CAN INSPIRE US TO ACCOMPLISH SOME OF THE CRAZIEST AND MOST AMAZING FEATS.




+18

Daario sosem volt az a fajta személy, aki könnyen megadná magát. Nem szerette, ha gyengének nézték és legfőképp azt nem tűrte el, hogy kihasználják. Mindig is megtartotta azt a bizonyos 3 lépés távolságot mind a futó kapcsolatainál, mind pedig a pár hónapig tartó együtt létei alatt. Mi változott akkor meg az alatt a rövid idő alatt, mialatt Azure csodás otthonában tartózkodott? Még saját maga sem tudott megfelelő válasszal szolgálni, nemhogy még más. Mindenekelőtt szerette volna tisztázni a helyzetet magában. Szeretett volna rájönni arra, hogy mi ütött belé, hiszen ilyent még soha senkinek nem mondott pedig már ezerszer megkérték őt rá – vagy éppen hasonlókra.
Rövid idő múlva erőt vett saját magán és megköszörülte a torkát mielőtt felelt volna a nő kérdésére, nehogy véletlen magabiztos hiánynak tűnjön az, ha éppen elcsuklik a hangja.
- Sajnos mindig is az volt – mély levegőt vett. Miközben beszívta a friss levegőt, Daario megérezte a nő édeskés illatát, amely már facsarta orrát. Szinte saját ereiben lüktetett a nő vére s dobolt hevesebben szíve. Sajátjaként érezte minden egyes reakcióját, ami megnyugtatta a férfit. – De a francba azzal a mocskos jövővel… - hagyta el obszcén szó az ajkát miközben lágy csókot lehelt a nő nyakára, aki ennek hatásaként enyhén beleremegett a mozdulatba.
A férfi kitapasztalta már, mire volt a nőnek szüksége vagy mire nem. Tudta, hogy szereti, ha egy férfi magabiztos és tudja, mit akar. Ugyanakkor azt is tudta, hogy meglepetésként érte a tény, hogy ő nem csak ad, hanem el is vesz, méghozzá nem is akármit. Daario a nőt szerette volna. Azt, hogy az övé legyen, de tudta, hogy egy monogám kapcsolat nem feltétlen lenne kifizetődő számukra és ezért a nőt sem hibáztatta, hisz ő is pont ugyanúgy gondolkodott a témát illetően. Kettejük kapcsolata igencsak rendhagyó volt – arról nem is beszélve, hogy évtizedek teltek el első találkozásuk óta, de ez alatt az idő alatt folyton csak a nőre tudott gondolni a férfi. Kerestette őt, bejárta a világot csak azért, hogy a nyomára bukkanjon… mindent megtett volna azért, hogy végre mellette maradjon a nő. Magában meg is fogadta, hogy próbál majd figyelni az apró jelekre is.
- Fogalmad sincs milyen hatással vagy rám… - csúszott ki a férfi száján miután szemfogait végre visszahúzta. Kezei felfedezőútja során minden négyzetcentijét kitapogatták a nőnek. Végül nem maradt olyan hely, ahol ne járt volna a férfi keze, de nem foglalkozott vele. Egy percre végigszaladt a hátán a hideg az miatt, amit a nő képes kihozni belőle. Az előbb épphogy nem vesztette el az irányítást vérszomja felett, ami eléggé meglepő tőle. Egy hajszálon múlt, hogy a nő észrevegye az előbbi hangulatváltást, bár így is lehetséges, hogy megneszelt valamit. Daario azonban próbálta terelni a dolgot, mert nem akarta, hogy a nő lássa rajta mennyire eluralkodott rajta a vámpír énje, így jobbnak látta, ha beleharap enyhén a nő fülébe.
- Attól még, hogy nem a múltban élünk – a férfi a nő nyakát simította végig majd az ajkán húzta el mutatóujját közben tanulmányozva annak puhaságát. – Még nincs ellenemre – megnyalta a szája szélét majd elveszett Azure szemeiben. Mélyeket sóhajtozott mire megtalálta saját, mély hangját, amivel képes volt bárkit bármire rábeszélni. – Nagyon is tetszik az ötlet!
Kezdeti meglepettsége csakhamar elszállt, mihelyst végiggondolta azoknak a helyeknek a lehetőségét, ahova elvihetné a nőt és ahol tényleg csak ketten lennének. Bejárta az egész világot, túrázott jó néhány erdőben, de a legjobban Tennessee vidéke tetszett neki. Szeretett a folyó mellett sétálni s mindig is tervezte, hogy egyszer meglátogatja azt az eldugott kis zugot, amit egyik kalandozása után talált. Egy kis fakunyhó volt ugyan, itt-ott elég huzatos, de a nyári időkben nem igen számított az embereknek, hogy beázik-e a tető vagy, hogy milyen hideg is van, ő pedig nem igen érezte a hideg levegőt sem. Még halandóként sem érezte a hideget, ami akkoriban elég meglepőnek tűnt az emberek szemében.
- Csakugyan? – kérdezett vissza majd megmarkolta játékosan a nő fenekét miközben a fülébe harapott. Mosolyának nem tudott ellenállni és annak az apró kis nevetésnek sem. – Csak vigyázz, még a végén az enyém marad a lelked is!
Kijelentésén egy pillanatra elgondolkodott. Nem akarta megsérteni vele a nőt, de ugyanakkor ez igaz is volt. Ha túl sok időt töltenek együtt, akkor van rá esély, hogy mindkettejük egy részüket elveszítik – vagy ha jobban tetszik, a másiknak adják, ami igen csak meglepő dolog lenne. A felhevült érzések, ingerek, amik a férfit érték még jobban előhozták érzelgős részét, de nem igen tudott megálljt parancsolni nekik. Mélyen legbelül tudta, hogy ha túl sokat ígérget, abba talán bele fog roskadni, ugyanakkor nem akarta bevallani magának, hogy talán az alkalmi együttlétek mindkettejük számára a megoldást jelentené. Makacs volt és még egy része azt is kívánta, bárcsak el tudná felejteni hajdani szerelme iránt táplált érzelmeit. Lehet, már néhány évszázad elmúlt azóta, hogy találkozott vele, de néha bizony még mindig belopja magát a férfi szívébe, aki az emlékét egy faládába zárva még mindig őrzi, mert képtelen lemondani róla. Úgy gondolja, ha összejönne a dolog Azure-al, talán ő képes lenne elfeledtetni vele a múltját, azt, amit már réges-régen maga mögött hagyott.
- Hiszed vagy sem, egy kezes bárány lettem az utóbbi időkben… - Daario zavarodottságát próbálta leplezni egy kis humorral, ami láthatóan nem jött össze neki. Megbánta már, hogy felhozta a témát, mert nem gondolt bele a folytatásba, vagy csak nem akart belegondolni? Nem tudta még ő sem pontosan, de nem szerette volna, ha meglátja a nő rajta a zavarodottság jeleit, ezért próbálta meggyőzni őt saját igazáról. – El sem hinnéd mennyit változtam… - ezt követően belegondolt hol is tartott az életben. Hosszú idők óta talán most először unta magát vadászat közben. Egyre válogatósabbá vált nők terén és csak is azok a nők jöhettek nála szóba, akik külsőre hasonlítottak arra a nőre, akit végre sikerült megtalálnia. – Hiszek abban, hogy nem fogunk – egy hajtincset a nő füle mögé tűrt miközben befejezte rövidke mondanivalója végét.
Daario egy örömteli mosollyal válaszolt a nő válaszára mivel képtelen lett volna bármit kinyögni. Nem bízott már saját magában annyira, hogy meg tudja állni az olyan dolgok elfecsegését, amit eredetileg nem is akart volna kimondani. Néha már azt sem tudta mit mondott vagy mit nem. Gondolatai százféle külön dolgon jártak egyszerre. Egyik követte a másikat, ami kapcsolódott egy harmadikhoz majd egy negyedikhez és így tovább. Egyedül csak mozdulataiban volt biztos. határozott kézimunkájában, lábaiban, hogy nem esnek el s abban, hogy elég erős ahhoz, hogy megtartsa a nőt mielőtt még lerepült volna róla a csipkés bugyi.
Óvatosan átkarolta a nőt. Először a konyha falának préselte majd az asztalra tette őt miközben két kezével az asztal szélét markolta. Ereje sokkal nagyobb volt, mint az embereké a gyorsaságáról pedig még említést sem tettünk. Ha igazán elengedte volna magát, ha hagyta volna, hogy a vámpír ösztönei vezessék, a nő mostanra egészen biztosan nem élne, így tehát sokkal jobb ötletnek tartotta az asztal szorongatását, amikor a nő forró hüvelyébe csusszanva elégítette ki vágyaikat. Az aktus közben kizárta a külvilág zajait. Nem hallotta, ha egy autó haladt el a ház előtt, ahogy azt sem, mikor egy kisfiú szaladt az anyja ölelésébe néhány házzal arrébb. Nem volt kíváncsi arra, miről beszélnek a szomszédos házban, hiszen most egy sokkal jobb helyen volt a nőben.
Zihált miközben egyik döfését egy újabb követte. Eleinte lassan, mélyebbeket döfött, utána már kezdte felvenni a nő ritmusát. Az érzések elhatalmasodtak rajta, szemei alatt megjelentek az erek, amik akkor jöttek elő, amikor éppen táplálkozott, mikor egy mély döfésnél izmai megfeszültek miközben érezte, ahogy átjárja a kéj első hullámai. Hallotta, ahogy az asztal darabosra törik szorítása után, amikor hátrafeszítette felsőtestét miközben érezte, ahogy elmegy. Mintha csak a mennyekben lett volna. A forróság odalent bekerítette miközben érezte, ahogy az asztal egyik darabkája beleáll a kezébe. Nem fájt neki, csupán egy kis vér serkent ki ott, ahol egy kis nyomást érzett, ami gyorsan be is gyógyult. Beleszagolt a levegőben, egy másodperc erejéig érezte a vér fémes illatát, de nem foglalkozott vele.  Gyorsan kihúzta a darabkát és felkapta Azure-t, hogy átvihesse őt a nő szobájába, ahol a nő fölé emelkedett.
Nem nézett körbe a szobában, de tudta, hol is foglal helyet az ágya a nőnek. Szeme sarkából figyelt arra, hogy annak a közepére ejtse a nőt, majd követte őt s a nő fölé tornyosult. Egyik pillanatról a másikra, nem tudta hogyan vagy mikor is pontosan, a nő került felülre. Csípőjét előre-hátra mozgatta olykor-olykor, amivel a férfit az őrületbe kergette. Lassított, majd közelebb hajolt, hogy megcsókolhassa őt. A férfi beleharapott a nő ajkába és meg sem próbálta elrejteni a hajszálereket szemei alatt. Élvezte, ahogy a nő meglovagolja és nem akarta, hogy vége legyen a napnak. Egyik óvatlan pillanatában szemfogai megnyúltak, mintha éppen inni készülne valakiből, azonban Daario-ban még maradt annyi erő, hogy visszafogja magát. Nem azért volt a nővel, mert inni akart belőle s erre újra meg újra emlékeztette magát, miközben kezével magához szorította a nőt és belecsókolt annak fülébe.


szavak: 1 447 zene: always egyéb: remélem tetszik majd 40


Vissza az elejére Go down

avatar

Boszorkány •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Chatkép :

Keresem :
Δ my prisoner
Kedvenc dal :
Δ Walk Through The Fire
Tartózkodási hely :
Δ Everywhere and nowhere
Hobbi & foglalkozás :
Δ Actress
Humor :
Δ died a few years ago



Azure Anne Nystaia ÍRTA A POSZTOT
Hétf. Máj. 22, 2017 9:29 pm
+18


It must be a dream

Csendesen hallgattam azt, amit Daario mondott és egy pillanatra azt se értettem, hogy miként is juthattunk el idáig. Miért beszélünk ilyenekről, mi változott meg? Tényleg létezik ilyen, hogy ekkora hatással vagyunk valakire, majd pedig az évtizedek olyan dolgokat ásnak el mélyen legbelül bennünk, hogy az csak a véletlennek köszönhetően kerülhet felszínre? Ennek a következménye lett volna ez is? Fogalmam sem volt, hiszen sose találtam még magam ennyire megfoghatatlan helyzetben, mármint olyan helyzetben, amivel még igazából én se tudtam mit kezdeni. Hiába volt 500 év a hátam mögött, hirtelen idegennek éreztem ezt az egészet, amiről szó esett, ahogyan az is fura volt, hogy ahhoz képest, hogy nem hittem volna, hogy teadélutánom lesz, vagyis estém mégis a beszéd egyre nagyobb utat tört magának. Olyan dolgokat felszínre hozva, amikről nem is hittem, hogy létezne.
Nem feleltem egyből, egy pillanat erejéig hagytam, hogy a gondolataim magukkal rántsanak, mintha csak a megfelelő választ keresném a kimondott szavaira, de egyáltalán nem hittem azt, hogy erre tudom a megoldást, vagy éppen azt, hogy mit is kellene felelnem. Végül megköszörültem a torkomat és ismét megkerestem őt a pillantásommal. – Nem tudhatjuk, hogy mi lenne a helyes és talán nem is kell. A jövő mindig is kifürkészhetetlen volt, nem gondolod? – húzódott ajkam hamiskás mosolyra. Valaha hitte volna azt, hogy egy ilyen nő felforgatja az életét? Én sose hittem volna, hogy találkozom egy hozzá hasonló férfival, aki egyszerre ad és vesz is el tőlem valamit. Ahogyan azt se hittem volna, hogy még látni fogjuk egymást. Az élet mindig is szeret meglepetéseket okozni. – Talán létezik aranyközépút, talán nem. Fogalmam sincs. Sok mindenre megvan mindig a válaszom, de most ne tőlem várd a választ, Daario. – feleltem végül komolyan, hiszen kár lenne hazudni arról, hogy én tudom mit kéne tenni. Amióta megjelent próbáltam a saját lábamon megállni, saját döntéseket meghozni, de rá kellett döbbennem, hogy a betoppanásával egy vihar kelt életre, amelyben én csak sodródom és fogalmam sincs, hogy merre is fog partra ejteni a forgószél.
Figyeltem őt és láttam, hogy valami nem stimmel, de inkább mégis úgy tettem, mintha semmit se láttam volna. Mintha csak magamat akarnám áltatni, vajon tényleg ennyire könnyedén mehetne minden, mint most? Biztos voltam abban, hogy nem és éreztem, hogy valaminek történnie kell. Ha nem most, akkor talán órákkal vagy napokkal később fog, hiszen azt már megtanultam a saját bőröm is, hogy könnyedén csap be oda a villám, ahol nem is számítanának rá.
Amikor visszakérdezett kétszer is, akkor habozás nélkül bólintottam egyet, hogy jól hallotta. Nem értettem, hogy mi ütött belém, hogy ezt mondtam, de még se akartam visszaszívni. Talán túl régimódi ötlet volt, de legalább rövid időre biztosan senki se zavarhatna minket. Csak mi ketten a természet lágy ölén. Túlzottan is csábítónak hangzott, még akkor is, ha úgyse tarthat örökké. Egy hét vele még mindig megérné, akkor is, ha utána útjaink elválnának egymástól. Szabad lelkek, akik talán tényleg nem lennének képesek hosszú ideig egymás mellett meglenni. -  Sajnálom, lehet hogy badarság az egész ötlet. Tudom, már nem a múltban élünk, ahol szokás volt a lányszöktetés. – mosolyodtam el, hiszen én nem halhattam azt, ahogyan szíve hevesebben dobbant esetleg. De hamarosan másképpen adta tudtomra, hogy talán még se volt akkora badarság. Könnyedén hagytam, hogy ölelésében elvesszek, amit viszont utána mondott csak angyalokat megszégyenítő mosollyal pillantottam fel rá. – Talán ez a célom, újra és újra őrülté tenni, az én őrültemmé. – szólaltam meg játékosan, miután egy apró kuncogás elhagyta ajkaimat, amikor fülcimpámba harapott. Mosolyogva figyeltem őt, játékosan pedig ujjamat végighúztam ajkán.
Fura dolog az élet, hiszen megannyi férfival szórakoztam már, megannyi mellől sétáltam el könnyedén, hiszen csak bábok voltak, de aztán megpillantottam őt és minden megváltozott. Hiába volt hatással rám, hiába lehettem önmagam mellette és tanulta meg kezelni a különféle kisebb kitöréseimet, vagy éppen azt, hogy éppen miként okozok neki fejfájást mégis elsétáltam. Olykor megtaláljuk azt, amit nem is keresünk, de mégis képesek vagyunk úgy elillanni, mintha semmit se jelentett volna, pedig nem így volt. Túlzottan is a bőröm alá kúszott, túlzottan is a hatása alá tudtam kerülni és a félelem volt az, ami részben elsodort onnan, nem pedig az, mint mások mellől, akik jók voltak szórakozásra, de másra nem vagy csak arra, hogy olykor kihasználjam őket.
Kicsit felvontam a szemöldökömet, majd kicsit meglepetten pislogtam, ebből pedig könnyedén rájöhetett, hogy itt lenne az ideje, hogy kicsit bővebben is beavasson abba, amire gondolt. Kíváncsian vártam arra, hogy beszélni kezdjen, de amilyen zavarosnak tűnt eleinte, annál inkább kezdett szép lassan minden világossá válni. A csókot kissé kábán viszonoztam, hiszen egy pillanat erejéig úgy éreztem, hogy csak képzelődöm, de ahogyan folytatta, csak még inkább nagyokat pislogtam. Sok mindent megéltem, sok mindenre számítottam, amikor megpillantottam az ajtómban, de erre egyáltalán… meg se fordult a fejemben. A kezdeti meglepettséget végül meglepőmódon egy szelíd mosoly váltotta fel, kezem gyengéden arcára siklott. – Daario, pontosan tudod, hogy sose kérném, hogy megváltozz miattam, ahogyan azt se tudom, hogy képes lennék-e rá. Nem azért, mert nem szeretném azt, hogy igazzá váljon az, amit mondtál… - kezdem bele, majd lassan kicsit benyálaztam az ajkaimat, mintha csak kiszáradtam volna. Nem szoktam én ilyenekről beszélni… mondhatni sose… - De mi lesz akkor, ha azt mondom, hogy próbáljunk meg, de elbukunk? Ha a kompromisszumoknak köszönhetően végül minden zátonyra fut és…. – de nem tudtam kimondani azt, hogy többé talán utána nem is látjuk egymást, hiszen még így is jobb látni őt, érezni és tudni, hogy vágyik rám annyira, ahogyan én is rá, mint örökre elveszíteni és többé nem látni. Nem érdekelt az, hogy kik sétálnak be az életem, és kik is sétálnak ki az első ajtón, vagy éppen a másodikon, de arra még gondolni se akartam, hogy egyszer talán megtalálja azt az ajtót, amin ha kisétál többé nem láthatom őt. Főleg azok után nem, hogy most itt van. És talán most először érezhette azt, hogy van olyan dolog, amitől félek, még pedig attól, hogy egyszer végérvényesen elveszíthetem őt. Azt pedig csak most realizáltam, hogy kezem ismét arcára siklott és ott pihent, miközben őt fürkésztem és szerettem volna megfejteni, hogy mi is fordul meg a fejében, vagy éppen mit gondol.
Egy apró, jól eső hümmögés hagyta el ajkaimat, amikor szegycsontomra, nyakamra, majd ajkam szélére apró csókokat lehelt, a kimondott „kérésre” pedig szívem nagyot dobbant, miközben mosoly megjelent ajkam szélén. – Ilyen felvezető és csábítás után miként is felehetnék nemmel? – tettem fel a költői kérdést, amelyben benne volt, hogy nem fogom elhagyni őt. Nem fogok még egyszer eltűnni az éjszakában, amíg esetleg túlzottan nagy okom nem lenne rá, hogy megvédjem őt a múltamban lappangó árnyaktól, vagy amíg Daario azt nem szeretné, hogy útjaink ismét elváljanak egymástól.
Fura volt ez az este, vágyak tömkelege lengett körbe minket, a levegő szinte izzott, de mégis olyan dolgok kerültek felszínre, amiknek létezésében talán egyikünk se hitt, vagy inkább abban, hogy ma este felszínre kerülhetnek. Rám talán mind a kettő igaz volt, de hogy a férfira, kinek közelsége, játéka szinte megőrjített… Nos, fogalmam sem volt arról, hogy ő készült-e arra, hogy ilyen dolgokat szavakba fog-e ma önteni vagy őt szintén annyira meglepték, mint engem? Talán ez örök rejtély marad és talán válaszokat nem is akarok kapni rá, hiszen vannak olyan meglepetések, amik jók lehetnek…
Hörgése könnyedén lengte be az egész helységet, számomra pedig még inkább tudtomra adta, hogy ő is kezdi elveszíteni a türelmét. Talán még azt se bántam volna, ha nem lett volna olyan gyengéd, mint amikor először adóztunk a búja vágyainknak. Az események egyre inkább magukkal rántottak mind a kettőnket, majd pedig olyan dolgot csúszott ki ajkaim között, amiről sose hittem volna, hogy bárkinek is mondani fogom. Önzőség lett volna a részemről? Nem kizárt, de ha úgyis azt látnám, hogy nem boldog, akkor könnyedén hagynám azt, hogy saját útját járja ismét, miközben reménykednék abban, hogy még látni fogjuk egymást.  Amikor viszont meghallottam a feleletét, akkor szív ismét dobbant, pedig egyetlen egy szó volt, de mégis sokat jelentett számomra. Ajkaim ajkaira vándorolt, mintha csak a ki mondott és azzal járó ígéreteket akartam volna így megpecsételni, hiszen felesleges lett volna több szó már, hiszen bármennyire furán hangzott, de a vágyaimat még inkább felkorbácsolta, mintha csak olajt öntött volna a perzselő tűzre, hogy a lángok még magasabbra csapjanak.
A felesleges ruhadarabok szép sorban eltűntek és a szobában szóródtak szét, majd pedig egy-két helyet bejárva végül a konyha asztalnál kötöttünk ki. Fogalmam sem volt arról, hogy mekkora önuralomra lehetett most szüksége, de még se bántott. Mintha csak ügyelt volna arra, hogy ne tegyen kárt benne, pedig eléggé nyilvánvaló jele volt annak, hogy nagyon is szeretne már birtokba venni, ahogyan a legérzékenyebb pontom egyre inkább csak áhítozott arra, hogy befogadhassa őt. Túlzottan is nagy volt a kísértés és nem akartam több elfutni, még akkor se, ha esetleg ez lesz az a tűz, ami fel fog emészteni. Végül a kérés, ami vágyakkal volt átitatva elhagyta ajkaimat fülébe suttogva, majd alig, hogy leheletem fülét simogathatta máris megéreztem, ahogyan egy határozott mozdulattal elmerült bennem. Egy nyögés könnyedén tört fel a torkomból, miközben egyik kezem kissé vállába mart abban a pillanatban, de a körmeim bőrét nem sértették fel. A légzésem újra egyre hevesebben kezdett verni, miközben mind a ketten talán ismételten szoktuk az egykoron oly jól ismert érzéseket. Halmaim játékának köszönhetően egyre inkább tenyerének feszültek, hiszen nagyon is hatással volt minden egyes érintése, akkor a játéka? Szinte megperzselte a bőrömet, de még se érdekelt, Többet és többet akartam. Aztán pedig jött az újabb döfés és onnantól kezdve nem volt semmi se, ami visszaránthatott volna a valóság talajára. Csókunk heves, kissé talán vad, de ugyanakkor szenvedéllyel fűszerezett volt, miközben testünk együtt tökéletes ütemre járt, kiegészítve egymást, hiszen igyekeztem én is úgy helyezkedni és csípőmmel elébe menni, ha tehettem, hogy minél jobban befogadhassam őt és a gyönyör magával ránthasson minket, ami nem is sokkal később bekövetkezett, legalábbis részemről biztosan. Az orgazmus hulláma átjárta egész lényemet és egy kéjes sóhaj hagyta el az ajkaimat, amikor magával rántott az a bizonyos érzés.
Hogy merre jártunk utána a lakásomban? Fogalmam sem volt, hiszen egyre inkább a kéj fátyola elmémbe telepedett és csak az számított, hogy újra együtt lehettünk. Hogy érezhettem őt, testünk tökéletesen kiegészíthette a másik mozgását, hogy végül újra és újra elvesszünk az örvénylő mámorba, ami képes megtépázni bárkit is, hiszen ez nem színjáték volt, hanem valós, nagyon is valós minden egyes érintés, sóhaj, bűnre csábító csók, amely képes lenne talán az ember lelkét is megperzselni. Az se igazán rémlett, hogy miként is keveredtünk el az ágyamig, de nem is érdekelt. Úgy foglaltam helyet „rajta”, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog a világon, miközben a lassú tempóból lassan egyre gyorsabb tempóvá váltott az, ahogyan meglovagoltam őt. Testem, testünk verejtékben úszott, de mégis azt kívántam, hogy sose érjen véget ez az este, de míg ő talán kevésbé volt fáradékony, addig én tudtam jól, hogy szükségem lesz pihenőre, hosszabb pihenőre, hiszen csak egyszerű halandó voltam. Törékeny és fáradékony, még akkor is, ha a mágia részben bennem is otthonra lelt. Kezemmel mellkasán támaszkodtam, miközben egyre inkább a gyönyör felé haladtunk ismét, majd kicsit közelebb hajoltam hozzá, mintha csak így akarnám részben késleltetni, kínozni magunkat, hiszen a tempó ismét lassult, míg csókot loptam tőle, hogy utána átadjam magam az ösztönöknek, hogy vezessenek, míg meg nem semmisülök, semmisülünk teljesen…  


■ ■ 40  ■ ■credit

Vissza az elejére Go down

avatar

Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Kedvenc dal :
Make it rain...
Tartózkodási hely :
:: New Orleans
Humor :
:: vérfagyasztó



Daario MacDermot ÍRTA A POSZTOT
Hétf. Máj. 22, 2017 7:03 pm




DO YOU WANNA BE MY GIRL?


+18

Az évek múlásával az ember, pláne aki halhatatlan, látja meghalni szeretteit. Látja, ahogy szenvedésük kitölti utolsó éveiket, de nem tud mit tenni ellene csupán kivárja végüket. A feltűnés elkerülése érdekében talán még csak ott sem marad, talán csak odébb áll hátrahagyva bajtársait. Daario személy szerint ilyen férfi volt. Nem szerette volna látni barátait utolsó éveikben és legfőképp nem akart lelepleződni, így jobbára csak járta a világot. A második világháborút követően pedig nyughatatlanul kutatta azt a nőt, aki megdobogtatta a szívég, még ha csak rövid időre is. Hihetetlennek tűnhet, de ezalatt a rövid idő alatt is megtanulta a férfi kezelni Azure kitöréseit, kordában tudta tartani őt már úgy, ahogy. Ha úgy vesszük hatással volt a nőre és büszke is volt ez miatt saját magára. Képzeletben megveregette saját vállát, fizikailag jelenleg egészen más kötötte le.
Figyelte a nőt. Figyelte, ahogy a hajába túr, ahogy megrezdül, ahogy elmosolyodik, vagy éppen pislant egyet. Figyelmes volt, nem akart lemaradni egyetlen olyan gesztusáról sem, amelyből megtudhatná, tényleg tetszik-e neki az, amit a férfi csinál. Nem volt ostoba, hogy ne vegye észre a nő nyögdécseléseit, sóhajtásait, amivel még inkább felkorbácsolta Daario-ban az ösztönlényt – ha pontosabbak akarunk lenni, a vadállatot. Egyszerre örült annak, hogy kiegészítik egymást s kívánta, bárcsak soha senkit ne engedett volna közelébe. Az évek folyamán megtanulta, hogy azok a sebek, amiket az emberek lelkén ejtenek, bizony nem igen gyógyul be. Nem akarta feleslegesen törni magát, így hát leste Azure minden mozdulatát. Mintha a két test egyszerre mozdult volna. Olyan összhangba kerültek, amit sokan nem mondhatnak el saját párkapcsolatukról.
- Lehet benne valami – morfondírozott Daario. Nem akart belegondolni azon eshetőségbe, hogy soha többé nem látja a nőt. Ugyanakkor becsapni sem akarta sem magát, sem az előtte vonagló szépséget, így kimondta mindazt, amire gondolt. – Ugyanakkor mindegyik lehetőségnek megvannak a maga árny oldalai. Ha sokáig együtt maradunk, lehet meg fogjuk unni egymást. Lehet hiányozni fog az a bizonyos szabadság, ami eddig megvolt mindkettőnk életében, de az is megeshet, hogy azt kívánjuk bárcsak sohasem köszöntünk volna el egymástól… - sóhajtott egyet a férfi mielőtt folytatta volna. – Mindezek mellett nem tudnék dönteni, mi lenne a legjobb. Lehet meg kéne találnunk a mi kis arany középutunkat, hogy békében tudjunk élni miközben szabadságunk is megmarad – fejezte végül be gondolatmenetét.
Daario gondolatai el-elkalandoztak miközben a szoba egyik kiszemelt csücskét szuggerálta. Épp hogy észrevette a nő mosolyát, amely mintegy ajándék, olyan volt a számára. Meglepődött reakcióján. Általában kordában tudta tartani szemfogait, amik most mintha önálló életre keltek volna. Néhány pillanat múlva eszmélt csak rá a férfi, hogy vissza kellene húznia őket még mielőtt vérszomja is elhatalmasodott volna rajta. Nagy nehézségek árán, de sikerült visszaküzdenie őket a helyükre.
- Találjam meg és? – ismételte a nő szavait pont úgy, ahogy azt a kíváncsi emberek szokták. Fejét oldalra billentette s beletúrt hajába szemét le nem véve az előtte lévő nőről. – Azt akarod, hogy raboljalak el? – Meglepetésként érte az előbbi kijelentése. Tudta, hogy most valamiféle művész életet él Azure, de az igazat megvallva, nem érdekelte igazán, hogy balerina cipőt visel vagy esetleg az emberi személyiség jellegzetesebb bugyraiban evickél. Neki csupán az számított, hogy vele lehessen. Amikor pedig kiejtette a száján az elrablás szót, a férfi legszívesebben öröm táncot járt volna, annyira boldog volt. Mondhatni soha semmi nem tette ennyire elégedetté őt, mint ez az egyetlen szó. Jutalomként követelőzőn magához ölelte és enyhén beleharapott fülcimpájába. – A végén még az őrületbe kergetsz, te nő!
Daario-nak eszébe jutott eddigi élete. Közel négyszáz éves volt már és a legtöbb nő, akit megismert ezek alatt az évszázadok, évtizedek alatt, nem kelltették fel érdeklődését. Még csak szikrát sem gyújtottak bensőjében egészen a huszadik század derekáig, amikor is megismerkedett az egyetlen olyan teremtéssel, akit el tudott képzelni saját maga mellé. Ha romantikus eszközökkel élne, bizton azt állítaná, hogy oda adná az életét is, meghalna csak azért, hogy megcsókolhassa, és maga mellett tudhassa, azonban Daario nem az a fajta ember volt, aki szívesen él költői kifejezésekkel. Ő csupán azt mondta, ami legelőször eszébe jutott, amikor legelőször eszébe jutott. Nem számolt sokszor ugyan a következményekkel, de ez a nap nem is arra szolgált, hogy megbánja bűneit.
- Ezek szerint nem értettél meg igazán, chéri – mondta. Felsóhajtott, nem akarta túl komplikálni a mondatot, de tudta, hogy ezt most meg kéne magyaráznia a nőnek. Nem volt túl sok kedve ezt ecsetelni, de ami muszáj, azt muszáj. – Olyanok vagyunk, mint a tűz és a víz. Mind a ketten szükségesek vagyunk az emberi élet fennmaradása érdekében, ugyanakkor a víz olykor eloltja a tüzet, mindezek mellett mind a kettő létszükséglet – apró csókot lehelt a nő ajkára. – Ránk levetítve ez annyit jelent, hogy néha kell valami az életünkbe, ami egy kicsit visszafog, egy kicsit szabályoz, ugyanakkor kell tudni mértéket tartani. Hiszed vagy sem, hajlandó lennék akár kompromisszumok árán is melletted maradni és nem csak szükségleteim kielégítése érdekében – zárta le mondandóját a férfi.
MacDermot mélyen a nő szemébe nézett. Kitárulkozott előtte és várta ítéletét, azt, hogy mit szól mindehhez a nő. Vajon hajlandó lesz-e ő is ugyanígy kitárulkozni, vagy egy kicsit noszogatni kell majd? Ha mindezt az információt feldolgozta, akkor vajon hozzá fog-e simulni még jobban, vagy azonnal ellöki magától, úgy, ahogy azt a férfi is megtette már számtalan partnerével, számtalan alkalommal. Azure szemében látta saját arcát visszatükröződni, de nem is ez volt az, ami igazán foglalkoztatta. Mintha a nő legbensőségesebb gondolatait hallotta volna. Mintha tudta volna, mire gondol vagy mit is fog majd mondani neki. Óvatosan megcsókolta szegycsontját, nyakát s azt követően ajka szélét és kezei közé fogta a nő arcát.
- Ne hagyj el akkor – az ígéret ott lógott a levegőben.
Szemei végigszántották a nő testét, majd rögtön ezután már ajka a nő melleire tapadt miközben kezével a nő meleg redőit simogatta. Érezte, hogy már készen áll, hogy bármelyik pillanatban behatolhatna, de nem tette. Még nem, mert nem volt itt az ideje. Helyette inkább a csipkével szórakozott majd kezei visszatértek a nő kebleire. Célja az volt, hogy egy hosszas, tartalmas és igen intenzív előjáték után végre kezdetét vehesse a vágta. Már nagyon bent szeretett volna lenni abban a melegségben, ahol talán a legbiztonságosabb helyen érezte magát. Ott, ahol a nő talán a legérzékenyebb… de türelmes volt. Nem akarta elszalasztani a nő egyetlen kéjjel teli sóhajtását sem és a lehető legtovább szerette volna őt kényeztetni.
Végigfutott a férfi hátán a hideg – persze csak jó értelemben, ahogy a nő először tarkóján, majd a gerince mentén szántott végig puha ujjaival. Alig észrevehetően beleremegett a férfi, farka pedig még jobban lüktetni kezdett. A simogatás utóhatásaképp egy óriásit hörgött, ami olyannak tűnt, mint egy farkas üvöltése. A férfi mindezek után sem vesztette el a kontrollt saját maga felett. Nem szorította el a nő karját, nem tört és zúzott össze semmit sem, amire kiváltképp büszke volt. Helyette még gyorsabb tempóba váltott. Keze már közeledett a nő csipkés bugyijához, hogy letéphesse róla és elhajíthassa azt a szoba egyik pontjára, mikor a nő olyasmit mondott, ami még őt is meglepte. Szeme megcsillant, torka hirtelen kiszáradt a várakozástól. Hirtelen úrrá lett rajta a vérszomj, de önerejéből száműzte azt az egyik legeldugottabb kis zugba agya legtávolabb szegletén. Erőt vett magán és meglepettségén, ami szinte töredék másodpercébe sem került, majd a nő szemébe nézett.
- Maradok – nem tudta meddig. Még csak azt sem tudta mit fog magával kezdeni, főleg Mystic Falls-ban, de egészen biztos volt abban, hogy mint bármely más problémájára, erre is talál majd egy megoldást. A nőért bármit hajlandó lett volna félredobni. Már csupán ezért az egyetlen szóért hajlandó lett volna életét áldozni. Értékelte azt, hogy most az egyszer nem látszott rajta a birtoklási vágy. Tudta, hogy ez csak egy dolgot jelenthet. Olyan dolgot, amit talán még ő sem mert volna kijelenteni…
- Azt mondod? – A férfi szenvedélyesen Azure ajkába csókolt majd egy laza mozdulattal megszabadult ruháitól szép sorjában. – Akkor épp itt volt az ideje annak, hogy orvosoljuk a problémát, nem gondolod? – Vágytól telt hangja még mélyebben hangzott, mint általában.
A mozdulatok a férfi számára nem jelentettek akadályt, mindazonáltal az már igen csak megerőltető volt számára, hogy azokat lassan végezze el. A következő pillanatban a nő háta már a kanapénak dőlt, míg a férfi fél térddel fölé tornyosult. Nem bírt egy helyen maradni, muszáj volt a konyha falának szorítania őt. Mintha a vérszomjas énje így próbálta volna kielégíteni saját magát, hogy nehogy kárt tegyen benne. A férfinak ebben a percben nagyon vissza kellett fognia magát, vissza kellett szorítania önző vágyait, azt, hogy erősen a nő fenekébe markoljon, mert tudta, hogy az neki fájdalmat okozna.
A konyha falának támaszkodva Azure a férfi dereka köré fonta lábait s így Daario még közelebbről érezhette a nő combjának közét, a melegséget, ami hívogatta őt. A férfi minden erejét összeszedte, hogy ellenálljon neki egy kicsit még, csak egy rövid ideig. Azure testének melege átjárta Daario-t is, aki nem tudta türtőztetni tovább a benne lakozó vadállatot. Azonnal magáévá akarta tenni fájdalmat nem ismerő módon. Vámpír képességének hála, egy szempillantás alatt az asztal tetejére rakta a nőt így viszonylag egy vonalba került a nő csípője az övével. A férfi kivárta a nő kérését. Élvezte, ahogy apró mozdulataival próbálja rávenni a férfit a kezdő lépés megtételére. Amikor a kérése kicsúszott apró, ámbár igencsak formás ajkán, Daario egy magabiztos döféssel behatolt. Hosszasan elidőzött a finom melegségben miközben jobb keze a nő mellbimbóját izgatta. Mikor készen állt a következő mély döfésre, keze már a nőt tarkójánál fogva tartotta meg őt vele egy magasságban és vad csókját követően elvesztette önmaga fölött az uralmat. Nem létezett számára semmi más, mint a vágy, azonban csodának köszönhető módon egyetlen lila foltot sem látott Azure bőrén.



Love can inspire us to accomplish some of the craziest and most amazing feats.


Vissza az elejére Go down

avatar

Boszorkány •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Chatkép :

Keresem :
Δ my prisoner
Kedvenc dal :
Δ Walk Through The Fire
Tartózkodási hely :
Δ Everywhere and nowhere
Hobbi & foglalkozás :
Δ Actress
Humor :
Δ died a few years ago



Azure Anne Nystaia ÍRTA A POSZTOT
Hétf. Máj. 22, 2017 2:58 pm
+18


It must be a dream

Akik olyan régóta élnek, mint mi azok sok mindent megtapasztaltak már, kisebb vagy éppen nagyobb kalandokon túlvagyunk, néha talán megszöktünk akár saját magunk ellen is. De mindig is léteznek olyan dolgok, személyek, akiket azt hisszük, hogy hátrahagytuk, hogy elveszhetnek szintén a múlt sötétlő árnyai között, de valójában sose történik meg. Egy apró rezdülés, pillantás, szó vagy éppen hang képes újra mindent életre kelteni, ahogyan most is. Küzdöttem az ellen, amire lelkem legmélyéről vágytam, amióta megpillantottam az ajtómban, de ez talán annyira nem is volt meglepő, hiszen ezernyi kétely lakozott mélyen legbelül. Mi lesz akkor, ha most ő fog eltűnni, ha most fordul a kocka és ő fog játszadozni velem, vajon képes lennék elviselni? Magam sem tudtam a választ rá, csak azt tudtam, hogy vágyom, sóvárgok azon elemi erő után, ami belőle árad, ahogyan arra is, hogy újra elveszhessek abban a mámorító érzésben, amit oly sokszor megtapasztaltunk már együtt. Szerettünk mind a ketten elvenni azt, amit akartuk, de talán leginkább egymást akartunk és talán pont ettől volt igazán jó, hiszen egyszerre vettünk el valamit, miközben adtunk is magunkból. Mintha csak a fekete és fehér színek, kiegészítettük egymást, miközben a vékony perem köztünk talán mindig is létezett. Talán ennek köszönhetően váltak el utjaink rövid időre, de aztán ismét egymásra találtunk, mint ahogyan sötétség nélkül a csillagok se képesek igazán tündökölni az égbolton.
Úgy követtő egymás apró rezzenéseit, mintha csak emlékeinkbe akarnánk vésni és egyikünk se rejtette el ezt. Mintha csak nem akart volna álarc mögé rejtőzni, ami mindig is eléggé felkapott dolog volt az emberek között. Mind a ketten követtünk hibákat, de még se köveztük meg érte a másikat, ahogyan a találkozásunk előtti múltat sose próbáltuk igazán felderíteni, vajon most is így marad? A két találkozó között eltelt időt is homály fogja élni és csak az fog számítani, amit a jelenben teszünk? Valami lehet tényleg ennyire egyszerűen bonyolult? Fogalmam sem volt, hiszen ahogyan benedvesítette száját, mint egy ragadozó, aki kész felfalni a prédáját, attól csak még inkább vágyakoztam rá és egy aprót még ajkamba is haraptam, ahogyan figyeltem őt.
- Lehet ettől szép az egész, nem? Hogy együtt bukunk vagy együtt fogunk szárnyalni, a két ellentétes pólus, ami elszakadna egymástól, de képtelen örökre megtenni…. – szólaltam meg komolyan, miközben őt fürkésztem. Halovány mosoly bujkált az arcomon, miközben őt figyeltem. Láttam, hogy messze jár már és elkalandozott a gondolata, ahogyan nekem is korábban. Egy kis nyugalom, egy kis magány, ahol senki se zavarhat minket, egy kellemes tó csalogató vize, amelyből egy „szírén” csalogatóan hívogatja azt a férfit, aki képes volt hosszú évszázadok után elérni, hogy a szív részben érezzen újra, hogy újra éljek. Kíváncsian hallgattam azt, amit mondott és amikor még mellé kacsintott is, akkor arcomra szélesebb mosoly kúszott és egy pillanatra úgy tettem, mint aki tényleg elgondolkozik ezen. Sőt, igazán remek és kicsit talán pajzán gondolatok is átsuhantak elmémen.
- Tudod, ha tényleg szeretnéd azt a házat tóparton, akkor ne kérd tőlem, hogy én találjam meg. Találd meg te és…. –pár pillanat erejéig haboztam, de aztán a szavak komolyan és könnyedén hagyták el ajkaimat. – Rabolj el… - érezhette, hogy nem viccelek, de lelépni nem tudnék, hiszen egy forgatás közepén csak nem szállhat ki az ember, de egy eltűnés még lendíthet is rajta és ha választhatnék, hogy kinek hagynám azt, hogy elraboljon az csakis ő lenne. Mindenki mást talán pokol tűzében égetnék el, vagy kínok között juttatnám el a halál ölébe, de őt sose lennék képes bántani. Ilyen módon nem és talán egyetlen egy kérdés kellene és boldogan bólintanék rá, hogy együtt fedezzük fel az ismeretlent. Amikor folytatta tovább, akkor ismét őt fürkésztem. Meglepetten pislogtam párat és talán kicsit nagyobbat is nyeltem, miközben a szív egy-két ütem erejéig nagyobbat dobbant.  – Miért mondasz olyat, amivel részben gúzsba kötnéd a saját szabadlelkedet? – kérdeztem meg tőle szelíden, miközben a szavaira a válasz akaratom ellenére is ott lappangott az íriszeimben, hogy örömmel hagynám azt, hogy egész életemben emlékeztessen rá, de azt is tudtam mélyen legbelül, hogy egy szabadlelket nem lehet megszelídíteni, ha a tulajdonosa nem akarja és fogalmam sem volt, hogy mi akarnánk-e ilyen változást, hiszen talán ennek a dolognak köszönhetően még édesebb, még perzselőbb az, ami köztünk van. Pillantásunk összefonódott, mintha csak szavak nélkül beszélnénk. Vajon tényleg a szem lenne a lélek tükre, vagy csak egy újabb ügyes trükk arra, hogy miként hitessünk el a másikkal valamit? Ki tudja, de hinni akartam, hogy míg az emberek nyelve sokszor hazudik, addig legalább az íriszeikben lappangó érzések igazak.
Hallottam, amit mondott, mire a szívem még inkább hevesebben felelt, mielőtt bármit is mondhattam volna. Hagytam, hogy hajamba túrjon, tincseimmel játszadozzon, majd amikor nyakamba csókolt apró sóhaj hagyta el ajkaimat, amiben minden egyes vágy benne lakozott, amit irányába éreztem. Gyengéden simítottam végig arcának élén, mintha csak az ismerős „terepet” akarnám újra megismerni, mielőtt ismét ajkai apró csókokat hinthettem volna minden egyes szót követően. – Te is hiányoztál…. túlzottan is. – vallottam be azt, ami talán már eddig is nyilvánvaló volt. A test, a pillantások könnyedén meséltek a szavaim helyett is. Daario talán könnyebben mondott ki ilyeneket, én viszont nem. Jobb szerettem az e féle titkokat elrejteni, mintha csak attól tartottam volna, hogy kihasználja azt, ha kis is mondom vagy éppen még inkább bőröm alá férkőzhet ez által, de a tetteimmel egykoron se voltam rest, ahogyan most se kifejezni azt, hogy ő nem egy a sok közül. Ő egy volt, akinek talán mindig lenne helyen mellettem, ágyamban, de az egész abszurd volt, de még se akartam ezzel törődni, csak hagyni hogy elvesszek, hogy újra egy olyan útra tévedjünk, amihez hasonlón már jártunk.
Amikor keze egészen délre tévedt, akkor könnyedén érezhette, hogy nagyon is készen voltam arra, hogy újra elvesszen bennem. Vágytam rá, a fejemet pár pillanat erejéig hátra bicsaklott, ahogyan egyre inkább kényeztetet, majd ahogyan halmaimhoz tévedt, akkor könnyedén mozdultam úgy, hogy még inkább hozzáférhessen, még akkor is, ha a csipke anyaga részben elválasztotta attól, hogy a bőrömön érezhessem perzselő érintését, de ennek ellenére is képes volt egyre gyakrabban kéjes sóhajokat előcsalogatni. Tarkója vonalán simítottam végig, majd gerince vonalán, utána vissza, hogy végül ujjaimmal hajába túrjak, miközben perzselő ajkai bőrömet égetik és csalogatnak a „bűnre”. Kissé hevesen emelkedett már most is a mellkasom, kíváncsian pillantottam rá, miközben ölében foglaltam részben helyet, ahogyan a kanapén ültünk. Álltam a pillantását, hagytam, hogy magával rántson az íriszeiben jelenlévő érzések.
Egy aprót bólintottam szavaira, majd pedig egy szenvedélyes csókkal ajándékoztam meg őt ismét, miközben kezem arcára siklott. – Maradj… - egyetlen szó volt, ami alig hallhatóan csendült, amikor ajkaink ismét elváltak egymástól. Egy kérés volt, egy vággyal fűszerezett szó. Meddig maradjon? Magam sem tudtam, talán örökké, talán csak ma estére, vagy addig amíg ő akarja. Ahogyan az se volt kizárt, hogy az összes lehetőség benne rejtőzött abban a szóban, amit ajkára suttogtam, mintha valamiféle féltve őrzött kincs lenne és talán így is volt, hiszen sose mondtam még ilyet senkinek, ahogyan neki se. Ez volt az első alkalom, amire kértem valamit, nem pedig el akartam csak úgy venni, vagy megszerezni, mintha a döntést meghagynám neki bármi is legyen az. Éreztem azt, ahogyan csipke anyaga és a bőröm találkozásának pontjához vándorolt a keze, majd a következő pillanatban egyszerűen csak megadta magát az anyaég és sietve hullott alá a megtépázott ruhadarab is, elveszte a többi között, vagy csak szimplán a nappaliban.
- Valóban? – huncut mosoly könnyedén jelent meg az arcomon. – Én úgy érzem, hogy inkább máson van túl sok, feleslegesen eltakarva a remek kilátást. - szólaltam meg féloldalas mosoly kíséretében. Az érintése, gyengéd simogatása pedig őrjítő volt, miközben csípőmmel alig látható játékba kezdem, hogy utána szabad utat találjak a kezeimmel vágyainak forrásához. Érezni akartam, de volt egy olyan sejtésem, hogy most fogja könnyedén megadni azt, amire vágyok… vágyunk. Hamarosan pedig a nadrág is eltűnt a félhomályban, majd egyszer csak hátam a kanapénak simult, ő pedig fölém tornyosult. Mosolyogva pillantottam fel rá, majd pedig hagytam ajkainak érintésével idővel nyelvünk újra játékba kezdjen, mintha sose akarna véget érni ez a fajta „tánc”, mielőtt a férfiról eltűnt a felső. Lábamat könnyedén fontam köré, hogy közelebb húzzam magamhoz és csípőmet hozzá dörgöljem amennyire lehetséges, alig hogy szabaddá vált a felsőteste kezeimmel lassan indultam ismét felfedezőútra, mintha csak ismét be akarnám barangolni, amíg végül egymáshoz nem simult a két fedetlen test, hogy utána gerince vonalán simítsak végi játékosan, ingerlően.
Pillanatok alatt simult a hátam a hideg konyhafalhoz, de engem se kellett félteni, habozás nélkül fontam a dereka köré a lábamat, a karomat pedig a nyaka köré, hogy tarkója vonalán simítsak végig és testem közelségével ingereljem őt, de túl sok időt nem adott nekünk, hiszen alig pislogtam kettőt máris a konyhaasztalnál voltunk. Aprót alsó ajkamba haraptam, ahogyan végig mértem őt nem sokkal azután, hogy minden textília lekerült róla és csöppet se szégyelltem azt, hogy egy bizonyos pontjánál kicsit hosszabb időre elidőztem. Könnyedén fészkelhette be magát a lábam közé, kicsit előrébb csúsztam, lábfejemmel lábán simítottam végig, miközben ajkaimmal egy-két csókot hintettem mellkasára, miközben kezem egyre lejjebb vándorolt, hogy még inkább ingereljem őt, hogy még inkább fokozzam a vágyát, miközben ajkaimmal egyre feljebb vándoroltam, nyaka vonalára hintettem pár csókot, pontosan arra elé haladva, amiről tudtam hogy hatással van rá. – Kérlek… - suttogtam végül fülébe. Benne volt ebben minden, hogy az övé vagyok és szinte azt tesz velem, amit akar. Ahogyan az is, hogy vágyom arra, hogy az általa ébresztett érzések darabokra szakítsanak. Vágytam rá, azt akartam, hogy elmerüljön bennem és az őrjítő mámor együtt leljen minket. Oly régóta nem érezhettem már őt, nem akartam még tovább várni. A pillantásunk pedig rövid időre egymásba fonódott, majd egyik kezemmel tarkója vonalán simítottam végig ujjammal, majd pedig közelebb húztam magamhoz, hogy csókban forrjunk össze, ha majd végre eljött a pillanat, hogy végre újra testünk egyé forrjon.


■ ■ Let's play! 40  ■ ■credit

Vissza az elejére Go down

avatar

Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Kedvenc dal :
Make it rain...
Tartózkodási hely :
:: New Orleans
Humor :
:: vérfagyasztó



Daario MacDermot ÍRTA A POSZTOT
Hétf. Máj. 22, 2017 12:03 pm




DO YOU WANNA BE MY GIRL?

Leges legbelül Daario tudta, hogy Azure-nak nem azok a díszmadarak jönnek be, akiket a plakátokon látni, sokkal inkább azokra a férfiakra bukott, akik nem az edzőterem legalján bujkáltak, hogy végül azt mondhassák el, fekve ki tudják nyomni a 70 kg-t. Mikor még a férfi fiatal volt, tapasztalatlan és sokkal inkább ember, ő a 70 kg többszörösét is felemelte, hiszen harcban edződött férfi volt. Azon az egy csatán kívül egyet sem veszített el, mindig legyőzte ellenségeit. Nem ülhetett otthon a seggén, azon morfondírozva, hogyan úszhatná meg a munkát, amit rá osztottak aznap ki. Gondolatai egy kicsit elkalandoztak a múlton, elképzelte milyen lenne az élete, ha nem változott volna vámpírrá. Emberként ugyan megvolt mindene, azonban biztos volt abban, hogy már rég a másvilágon lenne, ha Alexander nem változtatja át őt.
Érezte, ahogy a nő gondolataiban már levetkőzteti. A férfi megnyalta szája szélét, ahogy belegondolt abba az emlékébe, amikor először szeretkeztek. A nő olyan elemi erővel rendelkezett, amivel eddig senkit nem látott. Ha Daario olyan beállítottságú férfi lett volna, már megkérte volna a kezét, azonban ő nem hitt feltétlen a szerelemben, nem úgy, mint a régi időkben apja, akinek szilárd meggyőződése volt, hogy az asszonyok azért élnek, hogy boldoggá tegyék a férfit, és ha jó helyük van, a férfiak is megtalálják lelki társukat. Nem, ő más volt. Hiba lett volna azt mondani róla, hogy a jó fiú csapatát erősíti, sokkal inkább a két oldal között mozog. Nem volt az a könnyen kapható férfi, de ha egyszer valaki meghódította, akkor bizony azt a személyt örökké a szívébe zárta. Tapasztalt volt, már mindent kipróbált, de semmi sem volt olyan jó, mint az Azure-al eltöltött éjszaka.
Daario meg tanult olvasni a sorok között. Eléggé ráérzett a testbeszéd jelentőségére, legfőképp az utóbbi évtizedekben, ebből kiindulva pedig azt is észrevette, hogy a nő teste utána sóvárog, ugyanakkor a nő nem akarja olyan könnyedén átadni magát az élvezetnek. Nem értette, miért jó az, ha a testünk jeleire nem figyelünk oda, sokkal inkább megyünk a saját fejünk után, de próbálta elterelni a nő gondolatait azokról a sok felesleges dolgokról, amik fejében megfordulnak vagy már megfordultak. Arra koncentrált, hogy mély hangjával, kisugárzásával levegye őt a lábáról, hogy aztán végre megkapja azt, amit igazán érdemelt, nem csak ő, hanem a nő is.
A másodperc törtrésze alatt Daario szemével követte, ahogy a nő hajába túr, s ahogy tincsei mellére omlanak. Szívesen beletúrt volna dús hajába, belemarkolt volna majd hátra húzta volna fejét így arra kényszerítve őt, hogy felnézzen rá. Nem érdekelte, mégis mit szólt volna hozzá a nő, mert tudta, hogy bárhogy is próbálna ellenállni neki, úgysem tudná megállítani. Azure mosolya pedig jobb kedvre derítette a férfit s a kelleténél jobban lüktetett odalent.
– Lehet, egy kicsit mindketten kihasználjuk egymást – Daario fél mosollyal arcán fordult újra a nő felé. Kijelentését komolyan gondolta, mert egy kicsit tényleg kihasználták a másikat. Ha kellett Azure-nak valami, meg is szerezte, és ha a férfi volt ugyanígy… nos, ő is megkapta, amit akart. – Engem egy cseppet sem érdekel kinek van előnye, kinek nincs ha veled vagyok – mondta.
Az előbb lefestett kép után a férfi szíve egyre hevesebben vert, szemei kitágultak és egyre inkább koncentrált az előtte álló nő szépségére, kinézetére és személyiségére. Elképzelte, ahogy kergetőznek az erdőben, a folyó partján, elképzelte, ahogy karjaiba rohan, és szorosan hozzá simul. Ugyanakkor tisztában volt vele, hogy ez a kép egy romantikus alkatú, szerelmes férfi gondolata, aki próbálja elnyerni szíve választottjának kegyeit – vagy inkább a nászéjszakát? Ki tudja… Daario azonban nem akart egyenlőre házasságot. Élni akart és élvezni az életet.
- Ez az egy hét lenne az ízelítő, drágám – hangja mély tónusa még őt is meglepte. Vágya kivetülése volt, ezt soha nem is tagadta a féri. – Az egy hét után pedig… biztos vagyok benne, hogy feltaláljuk magunkat – Daario édesen mosolygott s kacsintott.
- Ha akarod, emlékeztetlek rá egész életedben – kijelentése kicsúszott a száján, de nem volt hajlandó vissza szívni. Nem akart hülyét csinálni magából azért, mert éppen megint előbb beszélt, mind gondolkodott volna.
Daario egy ideig nem szólt semmit, hallgatta Azure szívverését, nézte őt, egymás szemét kutatták. Nem foglalkozott a külvilággal és nem érdekelte, vajon ki látja meg őket együtt. Ha a szomszédok fel is figyeltek az idegen jelenlétére, nem jöttek ki ellenőrizni őket. A férfi bal lábára helyezte testsúlyát és oldalra billentette fejét.
- A kihívásokkal semmi bajom, a végzet asszonya stílussal viszont nem tudok mit kezdeni – vallotta be MacDermot. Sosem szerette, ha egy asszony játssza az elérhetetlent. Úgy gondolta, ettől csak kinevettetik magukat a nők és az ellenkező hatást váltják ki a férfiakból.
Ahogy a férfi betette a lábát az ajtón, nem tudott ellenállni vágyának. Az, hogy a nő ott állt előtt egy szál köntösben, csak még jobban felkorbácsolta érzelmeit. Szeme meg-megcsillant, szíve hevesen vert s tudta, a nő is vágyott már érintésére, különben nem csókolta volna meg. Nem simult volna hozzá csak azért, mert éppen ő a nagy Daario MacDermot. Tudta, hogy mivel lehet megfogni egy nőt és nem félt kihasználni az adottságait. Izmos karjaival átölelte a nőt és magába szívta minden egyes mozdulatát miközben a kanapé felé haladtak.
- Hiányoztál… - fülébe suttogott szavakban nem volt biztos, hogy el is jutottak ahhoz a személyhez, akinek szánta, de nem is volt életbevágóan fontos. Inkább kiélvezte a pillanat minden egyes percét. Azure haját hátrasimította és nyakába csókolt.
- Igazad lehet… - hangját már nem tudta tovább türtőztetni, mozdulatai egyre kapkodóbbak lettek. Felizgatta a combfix látványa ezért megjutalmazta a nőt. Kezei felfedező útjai során hosszan elidőztek Azure lába közénél, mellén és a fülcimpájánál is. Néha aprókat harapott a cimpájába, hogy ezzel is izgassa őt. Nem kellet sokat várnia a hatásért, a nő szemmel láthatóan élvezte évődésüket, de mindig többre vágyott. Tudta, hogy azt szeretné, ha már benne lenne, de szerette kínozni. Szerette húzni az agyát és még inkább szerette, ahogy nyögdécselve várja, hogy megkapja, amit akar. Beleremegett, amikor Azure hajába túrt. Hirtelen megremegett, kihúzta hátát s mélyen a nő szemét fürkészte.
- Itt volt az ideje, hogy végre rád találjak – mondta s meg sem próbálta leplezni a tüzet, amit iránta érzett. Daario tudta, hogy a nő így mutatta ki érzelmeit, tulajdonképpen ebben hasonlított őrá. Nem is akarta ráerőltetni, hogy ilyen apróságokra pazarolja idejét. Nem volt rászorulva, hogy hazug kis szavakat hallgassa, sokkal többet ér neki az, ha valaki cselekszik, mint az, aki csak a száját járatja. Hirtelen ötlettől vezérelve jobb kezével a nő bugyija szélét simogatta, majd egy mozdulattal leszakította róla. A csipkés ruhadarab valahol a szoba közepén landolt. – Mmm… kicsit túl sok ruha van rajtad… - állapította meg a férfi mikor Azure mellére tévedt ajkaival izgatta őket.
Miközben Daario kezei lent simogatták a nőt s annak csípőjét olykor nekinyomta kezének. Azure másik keze a férfi ágyéka felé közeledett. Nem próbálta megállítani, inkább segítette a dolgát. Szabaddá tette az utat felé s ő szorgosan ügyeskedett a férfi övével. Elég nehéz volt összekapcsolni ugyan, de Azure-nak sikerült pillanatokon belül meglazítani azt és kigombolnia alatta a gombokat. Nem bírta tovább a férfi, meg kellett csókolnia őt. Éreznie kellett puha ajkait, nyelve játékát. Egyszerűen megőrjítette őt a nő. Miután elérte célját a nő, Daario egy mozdulattal lecsúsztatta magáról a nadrágját és a köntös mellé dobta s Azure fölé magasodott. Bal kezével végigszántott a nő hasfalán, jobbal pedig a melltartó pántjával szórakozott. Egy ideig nem akarta ugyan megadni magát, de végül elégedetten konstatálta Daario az eredményt.
- Így sokkal jobb – mondta és ledobta magáról az egyszerű pólót. Meztelen felsőtestük egymásnak simult miközben a férfi felemelte a nőt. Hirtelen a férfi egy könnyed mozdulattal a konyha falának támasztotta a nőt. A hideg fal egy kicsit felébresztette, viszont nem maradtak egy helyen sokáig. Daario a következő pillanatban az asztal tetejére helyezte óvatosan a nőt és letolta magáról a boxerét. Felszabadultnak érezhette magát egy rövidke pillanat erejéig, majd egy mozdulattal hozzá simította azt a nő lába közé. Nem akarta elsietni, azt akarta, hogy a nő kérje őt.



Love can inspire us to accomplish some of the craziest and most amazing feats.


Vissza az elejére Go down

avatar

Boszorkány •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Chatkép :

Keresem :
Δ my prisoner
Kedvenc dal :
Δ Walk Through The Fire
Tartózkodási hely :
Δ Everywhere and nowhere
Hobbi & foglalkozás :
Δ Actress
Humor :
Δ died a few years ago



Azure Anne Nystaia ÍRTA A POSZTOT
Hétf. Máj. 22, 2017 6:04 am
+18


It must be a dream

Csak felvontam a szemöldökömet azon, amit felelt és ahogyan tette, hiszen én csöppet se bántam azt, hogy nem azon kirakati „majmok” közé tartozott, akikkel tele volt az újság, akikért nők ezrei rajongtak. Nem, ő másabb volt. Volt egy kisugárzása a férfinak, ami képtelenné tette azt, hogy bárhova máshova nézzek, hiszen amikor először találkoztunk is, akkor is könnyedén vonta magára a pillantásomat és a figyelmet. Már a megjelenésében is benne volt, hogy ő ízig-vérig férfi. Nem olyan, mint manapság annak nevezett egyedek, hiszen ennek a férfinak még a kisujjába is több férfiasság szorult, mind jellemben, mind megjelenésben és még ezernyi módon, mint azokba, akik manapság sokszor annak nevezik magukat. Szavaira már nem feleltem, de könnyedén kiolvashatta az íriszeimből, hogy én csöppet se bánom, mert ha olyanná vált volna, akkor vélhetően könnyedén az orrára csapódna az ajtó és esélyt se kapna arra, hogy beengedjem a házamba.
Biztos voltam abban, hogy érzi azt, hogy szép lassan megint sikerül neki bekúsznia a bőröm alá, míg elmém próbált józan maradni, addig testem szép lassan árulóvá vált, ahogyan a szívem és a lelkem is, hiszen bármennyire is azt akartam bizonyítani, hogy többé már nincs hatással rám, mert nagyon is volt. Elfuthatnék, ha nem akarnám őt látni, akkor könnyedén becsaphatnám az ajtót, de még se tettem. Még ha képtelen is lettem volna teljesen bevallani, de hiányzott. Soha senki se volt olyan hatással rám, mint ő és nem akartam azt, hogy elmenjen, hiszen még csak most tért vissza. Az pedig csöppet se próbáltam leplezni, hogy nagyon is jó látni azt, hogy ahogyan Daario hatással volt rám, úgy én is ő rá. Szerencsére pedig ezt meg se próbálta leplezni, nem mintha régebben igen. Ez talán sose fog változni, de bármelyikük is próbálna meghazudni, attól még a testbeszédünk könnyedén elárulja azt, hogy még mindig nem vagyunk közömbösek egymás számára.
Daario szavai, vagy inkább tette csalt nagyobb mosolyt az arcomra? Ki tudja, de most először a betoppanása óta jelent meg egy mosoly az arcomon, amit meg se próbáltam elrejteni. Inkább csak játékosan hajamba túrtam, majd hagytam, hogy újra mellkasomra omoljon. Ami viszont ezek után következett ismételten nevetésre fakasztott. Dallamos volt és csöppet se gúnyos, vagy ellenséges. – Szóval én használnálak ki? Hmm, érdekes elgondolás, nem gondolod? – kérdeztem tőle csöppet se komolyan, hiszen talán volt valamennyi igazság a férfi szavaiban, de vélhetően a férfi még inkább megtette, mint én. Ő toppant be, ő keltette életre a múlt árnyait és tette mind ezt úgy, hogy menekülni se tudjak előle. Még akkor se, ha akarnék.
- Ha elárulnám, akkor odaveszne az előnyöm, vagy te másképpen látod? – nem, nem állt szándékomban beavatni abba, hogy mit is gondolok róla és hiába állítottam azt, hogy nincs szíve, mert egy aprócska részem tudta, hogy van neki. Egyszerűen csak pontosan úgy elrejteni, ahogyan én teszem, hiszen a szív sokszor ostobaságra képes rávenni minket, vagy csak egyszerűen összetörhet, ami lavinákat indíthat el. Az pedig csak még több bonyodalommal szolgálna, amiből már így is akadt bőven. Főleg most, hogy betoppant. Haloványan elmosolyodtam a szavai és egy pillanatra képes voltam elképzelni magunkat ott, de aztán könnyedén ráztam meg a fejemet, hiszen már túl idillinek tűnt a kép. Azt pedig tudtam, hogy ennyire idilli semmi se lehetséges. – Egy hét? Hmm, ennyire rövid idő alatt képes lennél bepótolni az elmúlt évtizedeket, vagy csak úgy érzed, ha tovább maradnánk, akkor megölnénk egymást? – billentettem ismételten oldalra a fejemet, miközben kíváncsian fürkésztem őt. Érdekelt, hogy melyiket választaná. Vagy csak úgy érezte, hogy arra még képes lennék rábólintani. – Lehetséges, hogy tudom, de az is lehet, hogy nem árt, ha valaki emlékeztet rá. – feleltem komolyan. Nem volt semmi gúny a hangomban, vagy pimaszság. Mintha nem csak a szívem váltakozó ritmusával árultam volna el azt, hogy örülök annak, hogy látom őt, hanem most már a szavaimmal is. Még akkor is, ha nem nyíltan mondtam ki, de sejtethette, hogy így van.
- Úgy rémlett szereted a kihívásokat. – feleltem csak ennyit arra, hogy nem az ő baja, ha én másképpen látom. A közelsége is éppen elég volt ahhoz, hogy megbódítson, hogy még inkább sóvárogjak egyetlen egy érintéséért, vagy ajkainak csalfa játékáért. Ezernyi emlék, érzés kerített hatalmába, ahogyan nem is húzódtam el tőle. Ahogyan testem enyémhez simult, vágyának jelét adó testrészének a közelsége pedig még inkább görcsbe rándította a lábam közét és még inkább vágyni kezdem rá.
Pillanatok töredéke alatt képes volt a várfalakat romokba dönteni az, ahogyan karjaiba zárt, ahogyan magához ölelt, miközben csókunkban a szenvedély lángjai felcsaptak. Egyetlen egy bűnre csábító tett elég volt ahhoz, hogy szép lassan a külvilág egyre inkább megszűnjön létezni és ne maradjon más, mint az oly régóta nem látott férfi és annak mesterei csábításai, hiszen tökéletesen értett ahhoz már, hogy miként is keltse életre a szunnyadó érzéseket, testem minden apró porcikáját.
- Ha elhinnéd, akkor már rég nem lennél itt, édesem… - suttogtam neki, miközben egy apró sóhaj szökött ki ajkaim között, ahogyan ajkaival nyakam vonalára tévedt, kezével pedig felfedező útra. Megállíthatnám, hogy ne kezdjen el megfosztani a lenge öltözetemtől, de nem akartam. Nem akartam már sehova se menni, csak elveszni akartam az ölelésében, érezni azt, ahogyan ismét birtokol, ahogyan kiegészít, miközben testünk szép lassan ismét egybeforr. Lehelete kellemesen cirógatta a bőrömet, a fülemet, miközben ujjaimmal hajába túrtam. – Érezhetően téged a lehető legmegfelelőbb helyen kergetett az őrületbe.   – nem lettem továbbra se szende, aki ne merné kimondani azt, amit gondol, de nem akartam csatározni, csak el akartam merülni benni, vagyis inkább hagyni azt, hogy ő elmerüljön bennem, érezni azt, ahogyan kitölt és egy pillanatra elfeledkezni mindenről és csak a szenvedély tűzében talán kárhozatra ítélve elégni.
- Itt volt az ideje, hogy végre hazatalálj. – feleltem neki miközben, mélyen a szemébe néztem, ezzel pedig könnyedén elárultam azt is, hogy hiányzott, hogy nem feledtem, hiszen mégis miként lettem volna képes rá? Sehogy se. Ahogyan pedig keze egyre inkább feljebb siklott a combomon, úgy kezdett el egyre hevesebbé válnom a lélegzetem, majd egy pillanatra még levegőt is elfelejtettem venni, amikor legérzékenyebb pontomhoz tévedt, végül pedig egy apró kéjes sóhaj tört fel mélyről. Ahogyan ajkaival pedig egyre lejjebb vándorolt, úgy kezdtem még inkább lángokba borulni. Meg se próbáltam leplezni, hogy milyen hatással van rám, ahogyan nem voltam rest, olykor csípőmmel se még inkább kezéhez simulni, majd amint sikerült kicsit észhez térnem, józanságot csepegtetnem magamba, egyik kezemmel vándorútra indultam én is. Nem voltam rest becsúsztatni így is feszülő nadrágjába, hogy még inkább kínozzam őt, hiszen bár mennyire is volt mámorító az, amit művelt legérzékenyebb pontommal, attól még arra vágytam, hogy újra magamban érezhessen és azt se érdekelt, ha esetleg hamarosan ez a ruhadarab fogja bánni az egész találkozást. Végül pedig szép lassan elkezdtem a nadrágját kigombolni, ha volt öve, akkor azt kibontani, miközben egyre inkább ajkainak és kezének perzselő játéka alá kerültem és ennek köszönhetően olykor kicsit megremegett talán a kezem is, hiszen a vágy egyre inkább átjárta lényemet és eléggé nehéz volt összpontosítani és nem hagyni azt, hogy magával rántson játéka által ébresztett érzések tömkelege.


■ ■ Let's play! 40  ■ ■credit

Vissza az elejére Go down

avatar

Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Kedvenc dal :
Make it rain...
Tartózkodási hely :
:: New Orleans
Humor :
:: vérfagyasztó



Daario MacDermot ÍRTA A POSZTOT
Hétf. Máj. 22, 2017 12:40 am




DO YOU WANNA BE MY GIRL?

// Vigyázat, 18 éven felüliek számára ajánlott! //

Azure szúrós pillantása a férfi belsejéig hatolt. Nem azért, mert bántotta volna, hogy úgy néz rá, hanem az miatt, mert emlékeztette régi életére, emberi éveinek vágyaira, amikor mindig is egy ilyen nőt szeretett volna elvenni. Neki nem az számított, hogy naponta elmondják a másiknak, mennyire imádják egymást, sem az nem számított, hogy mások szeme előtt megfogják egymás kezét. Neki csupán a bensőséges kapcsolat volt a legfontosabb és az, hogy egészítsék ki egymást s pontosan ez miatt félt teljesen átadni magát egy nőnek. Ahányszor csak közeledtek felé, nem azt nézték, ki is ő valójában, hanem azt, hogy néz ki ő. Ez már bosszantotta ugyan és azokat a nőket egy mozdulattal álomba ringatta, akik ki merték ejteni a szájukon, hogy csak a külseje miatt kellett nekik. Nem. Neki egy olyan nőre volt szüksége, akivel könnyen megérteti magát, és aki pont annyira szabad szellemű, mint amilyen ő is volt.
- Ó, elnézést, ha nem egy Calvin Klein fotómodell lett belőlem, hogy aztán elmondhassam, edzőteremben szereztem az izmaimat mindenféle tesztoszteron növelővel! – Kijelentése szúrós volt ugyan, de ezt komolyan gondolta. Tisztában volt vele, hogy Azure-nak egy hozzá hasonló férfira lenne szüksége, aki erős és el tudja viselni az igazságot, hogy ő sem egy ma született bárány, mert bizony mind a ketten tettek már olyan dolgokat, amikről jobb nem beszélni. Daario tiszteletben tartotta a nő múltját, döntéseit, azonban nem mindenben értett vele egyet és ezt nem félt kimondani sem.
A férfi hallotta, hogy olykor-olykor el-elcsuklik a nő szíve vagy lélegzete s ez megerősítette benne, hogy jó felé halad. Szinte semmi nem volt hatással rá az előtte álló szépségen kívül. Az évek folyamán megismert nők vagy túl rámenősek voltak, vagy szégyenlősek, esetleg válogatósak… egyik sem tetszett Daario-nak, akinek az ízlésére való nő az épp az orra előtt állt egy szál köntösben. Még csak meg sem próbálta palástolni, mennyire hatással volt az ő látványa rá. Még a nadrágja is megfeszült lábai között, annyira kívánta a nőt és reménykedett benne, hogy nem használja egyik boszi trükkjét sem annak érdekében, hogy távol tarthassa magától. Minden esetre jobbnak vélte folytatni taktikáját, hogy végre az életben (még)egyszer igazán jól érezhesse magát.
- Szivi, ismerlek már annyira, hogy tudjam, neked a magazin férfiak felfújt bicepszekkel nem jönnek be! – A nőt követve ő is oldalra döntötte a fejét, ami egy kissé nevetségessé tette ugyan, de ő nem törődött vele. – És ha már itt vagyok, miért is ne használnál ki engem? – Daario kérdése ösztönös volt, mondhatni meggondolás nélkül kiszaladt a száján, de nem bánta meg. Örült és reménykedett s a kettő együtt veszélyes fegyvernek bizonyult, ő is tudta ezt jól.
Egy percre visszagondolt a múltra és akaratlanul is összehasonlította őt a mostani korban élő, modern nővel, aki egy köntösben nyitott neki ajtót. Vajon ha akkor is így köszöntötte volna a vendégeket, ha nem ő jön látogatóba? Magában egy pillanatig elgondolkodott rajta, majd vett egy mély levegőt és kiélvezte minden egyes dobbanását szívének.
- Lebuktam volna? Mégis mi árult el engem? – Kérdéséből ezúttal mellőzött mindenféle szarkazmust, ami miatt úgy tűnt, tényleg kíváncsi a válaszra, pedig csak a nő személyes véleményére volt igazán az. Szerette volna tudni, mit is gondol róla a nő, mert érdekelte a véleménye annak ellenére, hogy ezt nem igen hangoztatta mások előtt. – Inkább egy tóparti kis házat bérelj ki kettőnk számára egy hétre! Hidd el, hogy jól fogjuk érezni magunkat ott! – Daario a vele szemben álló Azure-ra pillantott, hogy megnézze és kielemezhesse reakcióját. Tudta, hogy a nő próbálja visszafogni magát, próbál erős nőnek mutatkozni, amit érdekesnek vélt, ugyanakkor azt sem szerette, ha túlzásba viszik. – Te is tudod, hogy az nem volt ugyanaz…
Most először látszott a férfin, hogy ezt komolyan gondolja. Az évtizedek alatt, amikor együtt volt valakivel, nem tudta kiverni a nő élénk, karakán viselkedését fejéből. Illatát, s mozdulatait, ahogy a hajával babrál. Ahogy felviszi a rúzsát ajkára vagy ahogy éppen kifesti a szemhéját. Egyszerűen nem volt neki jó egyetlen nő sem, akikkel a külön töltött évtizedeket átvészelte, mindig hiányzott valaki az életéből és azt is jól tudta, hogy kicsoda.
- Nálam jobb partit nem találhatsz, chéri – mondta MacDermot mikor betette az első lábát a küszöbön. – Viszont ha téged ez nem izgat, akkor az nem az én bajom!
Halovány mosoly bujkált Daario MacDermot arcán amint érezte a nő leheletét az arcán. Hallotta, hogy a szíve kihagy egy-egy ütemet, érezte ahogy a vér lüktet ereiben. Érezte a nő illatát és semmire nem vágyott jobban, mint hogy magához szoríthassa, és végre benne érezhesse magát. Vágyott a nő forróságára, vágyott ölelésére és arra, hogy végre olyasvalaki legyen mellette, akit igazán ismert – méghozzá elég bensőségesen, ha lehet azt mondani.
A férfi magához szorította a nőt, majd lábával észrevétlenül becsukta maguk mögött az ajtót. Elveszett a nő csókjában, soha semmi nem volt számára annál édesebb. Mámorító volt, ahogy nyelveik játszadoztak egymással. Ahogy lélegzetük egyre forróbb lett s testük felhevült – legalábbis a férfié biztosan. Tudta, hogy mire van Azure-nak szüksége, tudta, hogy nála egy kisfiú, aki nem tud mihez kezdeni a nőkkel még csak labdába sem rúghat. Ő teljesen más körökben mozgott, olyanban, amire a férfinak is nagy szüksége volt. Semmi kedve nem volt újra olyan nőkkel randizni majd ágyba bújni, akik csak hírből ismerik a szex fogalmát.
- Tényleg azt hiszed, hogy elhiszem mindazt a sok sületlenséget, amiket néha a fejemhez vágsz? – Kérdezett vissza a férfi, majd egy laza mozdulattal levette a nőről a köntöst és a szoba másik felébe hajította. Bal keze mindeközben Azure testén vándorolt, szája nyakát majd a fülét izgatta és a fülébe suttogott. – Nem kell folyamatosan játszanod a végzet asszonyát! Hidd el, egy idő után már az őrületbe kergeti a férfiakat…
Nem érdekelte Daario-t mit válaszol rá a nő. Jobb kezével végigsimított Azure formás hátsóján s kitapogatta a combfix szélét. Már a csipkés bugyi gondolata is majd megőrjítette, a combfix látványa már teljesen kikészítette. Férfiassága úgy lüktetett nadrágjában, szívesen kihalászta volna a szűk nadrág takarásából, azonban most a fontosabb Azure volt számára. Tetszett a nő rámenőssége, vagy jobban mondva egész lénye. Megőrült érte és áldotta az eget, hogy végre rábukkant.
- Tudod milyen sokáig vártam rád? – Daario keze a nő lába közé csusszant, elkezdte simogatni combját majd egyre feljebb merészkedett s közben a szájával apró csókokat lehelt a nő nyakára majd annál lejjebb haladt, egészen a mellei felé…


Love can inspire us to accomplish some of the craziest and most amazing feats.


Vissza az elejére Go down

avatar

Boszorkány •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Chatkép :

Keresem :
Δ my prisoner
Kedvenc dal :
Δ Walk Through The Fire
Tartózkodási hely :
Δ Everywhere and nowhere
Hobbi & foglalkozás :
Δ Actress
Humor :
Δ died a few years ago



Azure Anne Nystaia ÍRTA A POSZTOT
Vas. Máj. 21, 2017 11:40 pm
It must be a dream

Egyszerre szerettem volna a lehető legtávolabb kerülni ettől a férfitól, ugyanakkor a karjaiban kikötni ismét. Még akkor is, ha csak pár órára tehetném meg. Nem csak a múltam darabkája volt, hanem egykoron ő volt a legnagyobb hatással is rám. Könnyedén képes volt olykor megbolondítani, elvenni a józan eszemet és talán ezért is tűntem el az éjszaka leple alatt, mert többé nem akartam hagyni. Olykor nem az erő az, ami a legveszélyesebb, amit birtokolunk, hanem sokkal inkább az, amivel képesek vagyunk hatni a másik félre. Az néha veszélyesebb és erősebb bármely másabb hatalomnál.  
Először szúrósan pillantottam rá, amiért úgy nevezett és a szavaiért, ahogyan azért is, hogy szép lassan az erre lézengők figyelmét is fel fogjuk kelteni, azt pedig nagyon nem akartam. Nem állt szándékomban arra ébredni, hogy a paparazzik miként lepik el a házam bejáratát. Végül pedig nevetésben törtem ki azon, ahogyan befejezte, miközben próbáltam nem hagyni azt, hogy a hatása alá kerüljek bármennyire is. Nem volt könnyű, sőt, rohadt nehéz volt, de akkor is igyekeztem józan maradni. – Tényleg azt hiszed, hogy te vagy az egyetlen Adonisz ezen az istenverte helyen? – persze, hogy nem ő volt, de ő volt az egyetlen, aki képes volt ennyire érdekelni és ilyen kettőséget ébresztett bennem. Ezért pedig gyűlöltem őt valamilyen szinten, hiszen mégis csak könnyebb mást gyűlölni, mint magunkat. Nemde?
A nevetése bármilyen furán is hangzik, de zene volt a füleimnek. Az a hang, szinte már a hangjában is benne lappangott a férfiasság, amit a külseje pedig még inkább megerősített. Utáltam azt, hogy egy-két ütem erejéig még a szívem is hevesebben dobbant, de aztán szerencsére az áruló is visszatért normális ütemére. Annyira viszont nem voltam ostoba, hogy áltassam magam azzal, hogy esetleg elkerülhette a figyelmét. – Tudod, eltelt jó pár évtized. Lehet változott az ízlésem, erre még nem gondoltál? – billentettem oldalra a fejemet, miközben újra megjelent egy negédes mosoly az arcomon. Ohh, ha övé lenne a filmben a főszerep, akkor mennyivel egyszerűbb lenne az egész, de nem az övé volt, ahogyan nem is sok olyan létezik, mint amilyen ő. Arról persze fogalmam sem volt, hogy mióta is lehet esetleg a nyomomban és pontosan mit tud rólam.
- Ne is próbálkozz, régóta tudom, hogy nincs szíved. – kacsintottam egyet a szavaim mellé, hiszen tényleg nem most jöttem a falvédőről, ahogyan azt is tudtam, hogy az se kizárt, hogy nem régen kelt ki esetleg egy másik nő ágyából. Hibáztatnom kellene érte? Dehogy is, hiszen kicsit hasonlóak voltunk ilyen téren. Mind a ketten szerettük élvezni az életet, de míg a férfiaknál ez jobban elfogadott, addig a nőknél annyira nem. A világ talán sose fog ilyen téren megváltozni. – Szeretnéd, hogy kifizessem az elhasználd papírzsebkendők árát, vagy minek is? Biztosan találtál mást, akivel vigasztalódhattál, édesem, vagy tévednék? – kérdeztem tőle ártatlanul, miközben még mindig nem tágítottam az ajtóból, inkább őt figyeltem és ha nem kertes házban élnék, akkor biztosan, hogy a szomszédok már inkább a tévé helyett minket hallgatnának. Pedig ez nem film volt, se nem sorozat, amikben mások bőrébe bújok, ez a(z) rideg egyre forróbbá váló valóság volt.
- Túl sokat hangoztatod ezt, így meglepő, hogy egyre kevésbé hiszem el, hogy nálad jobb partim nem is akadhatna? – kérdeztem még meg tőle, mielőtt hátrálni kezdtem volna és végre szabad bejárást kaphatott az otthonomba. Ostobaság volt-e, vagy nem el fog dőlni idővel, viszont alig, hogy betette a férfi a lábát, máris szinte túl közel volt. Lehelete simogatta arcomat, ajkaimat, miközben a közelségének köszönhetően a pulzusom is megemelkedett, hiszen csöppet se hagyott hidegen. – Hiszem, ha látom… - suttogtam vissza neki, miközben egy pillanatra elvesztem érintésének perzselő érzésében, végül pedig kicsit lábujjhegyre álltam és hagytam, hogy az egykoron oly jól ismert ajkak mámorító játékában rövid időre elvesszek. Már ha hagyta. Egyik karomat a nyaka köré fontam, ahogyan egyre hevesebbé vált nyelvünk játéka, míg a másik kezemmel férfiasságán simítottam végig pimaszul a nadrágján keresztül. Közben pedig cselesen próbáltam vezetni őt a kanapé felé, majd egy aprót alsó ajkába haraptam, hogy utána a kanapéra lökjem, de ha nem tartott szorosan, akkor csak ő landolt rajta, én nem. – Tényleg azt hiszed, hogy ilyen könnyedén megkaphatsz, Daario? – kérdeztem tőle mosolyogva és még kicsit meg is ráztam a fejemet, miközben egy apró nevetés elhagyta ajkaimat. Ezt ő se gondolhatta. Ennyi évtized után tényleg képes elhinni azt, hogy ennyire könnyedén menne? Ugyan már! Nem bíztam benne a saját ármánykodásaim miatt teljesen, így féltem attól, ha túlzottan átadnám magam neki, akkor végül az okozná minden értelemben a vesztemet.  

■ ■ Let's play! 40  ■ ■credit

Vissza az elejére Go down

avatar

Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Kedvenc dal :
Make it rain...
Tartózkodási hely :
:: New Orleans
Humor :
:: vérfagyasztó



Daario MacDermot ÍRTA A POSZTOT
Vas. Máj. 21, 2017 11:03 pm




DO YOU WANNA BE MY GIRL?

Daario figyelmét nem kerülhette el a tény, hogy mennyire meglepett arcot vágott Azure. Tudta, hogy részben fél az miatt, amit a múltban vele tett, de ó, ha csak tudná mennyire feltüzelte vele! Fele annyira nem rémült volna meg, mint most, ebben a férfi szinte teljesen biztos volt. Elmosolyodott és nézte, ahogy a nő összeszedi magát és próbálja menteni a menthetőt, vagy inkább próbálja elterelni a figyelmet meglepettségéről. MacDermot tudta, hogy mély hangjával lehengerlő hatással van a másik nemre és ezt ki is használta. Nem volt már 18 éves ifjú, aki az apjától kér tanácsot, ha egy lány valami szépet mond külsejéről vagy éppen mély hangjáról. Állát felszegte és egyenesen Azure szemébe nézett.
- Úgy nézel ki, mint akinek igazán szüksége van egy kis kikapcsolódásra! És biztosíthatlak drágám… - hagyott egy kis szünetet mielőtt folytatta volna a mondatát, hogy érzékeltesse mondandóját. Nyelt egyet elég látványosan és gonosz kis féloldalas mosolya az arcán ékeskedett. – Nálam jobbat nem fogsz találni!
Tudta a férfi nagyon jól, hogy az utóbbi kijelentése úgy tűnt, mintha önimádó lenne. Az igazság azonban az volt, hogy tudta magáról, hogy akármelyik nőt megkaphatja, sőt, meg is kapja és nem csak egy 5 perces kalandra. Bármikor beférkőzhetett nő ismerősei lába közé és meg is tette, ha volt rá alkalma vagy kedve, azonban semmi nem volt annyira édes, mint az a jól eltöltött két óra, mikor először találkozott Daario az előtte álló, készülődő nővel.
- Jobb fazonoktól, mint én? Ne viccelj már! – A vámpír elnevette magát. Kacagása mélyről jött, mondhatni zsigeri volt. Nem akarta elhinni, hogy a nőnek jobban tetszenek a mai, modern világban élő magazin fiúk, mint ő, aki már emberként több csatát is megnyert egymaga. Kockás hasa, magas termete, hosszú haja és szakálla még inkább kihangsúlyozta, hogy ő nem akárki és méltón lehetett róla azt mondani, hogy ő az egyik legjobb lepedő akrobata, akivel a nők találkozhattak. Na, jó, ez egy kicsit talán túlzás, de azért nem egy kis hal ő a nagy tengerben. – Ezt ugye nem gondoltad komolyan?!
Állt ott egy helyben s kezdte úgy érezni, hogy a nő már kezdi beadni a derekát. Tudta, hogy a nők akkor kezdik el terelni a témát, ha egy férfi kedvükre való. Egyszerűen nem tudták a másik szemébe mondani, hogy milyen jól néz ki és hogy lenne-e kedve egy kis szórakozásra? Daario tisztában volt vele, hogy a nő pillantása nadrágjára vándorol s még csak meg sem próbálta palástolni, mennyire tetszik neki a gondolata is annak, hogy az ajtóban tegye magáévá. Büszke volt férfiasságára és örült neki, hogy a nő sem az a szende-szűz alkat.
- Nem is tudod mennyire, chéri! – a férfi szívére tette a kezét, jelezve, hogy majd összeroppant, amikor elhagyta a férfit. – Nem tudod hány átsírt éjszakán vagyok már túl… - hangját még jobban ellágyította. Akaratlanul is visszamosolygott Azure-ra. Tudta, hogy szeret a nő játszadozni, hogy szinte lételeme az, hogy húzza mások agyát, ami csak még érdekesebbé tette őt a férfi szemében.
- Programod? Nálam jobb programod bizony nem lehet! – Érzékeltetésképp megrázta a fejét és összekulcsolta maga előtt kezeit. Úgy tett, mintha megsértette volna a nő, de tudta, hogy Azure szívét ezzel nem lehet meghatni. Miközben a nő hátrált, Daario mindvégig szemeit fürkészte és örült, hogy végre behívta őt a lakásába a nő. Köszönetképpen mikor belépett az ajtón, olyan közel préselte magát a nőhöz, hogy a szájuk szinte összeért. – Nem fogod megbánni… - hagyta befejezetlenül a mondatot majd jobb mutatóujjával megcirógatta a nő finom vágású arcát.


Love can inspire us to accomplish some of the craziest and most amazing feats.


Vissza az elejére Go down

avatar

Boszorkány •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Chatkép :

Keresem :
Δ my prisoner
Kedvenc dal :
Δ Walk Through The Fire
Tartózkodási hely :
Δ Everywhere and nowhere
Hobbi & foglalkozás :
Δ Actress
Humor :
Δ died a few years ago



Azure Anne Nystaia ÍRTA A POSZTOT
Vas. Máj. 21, 2017 10:25 pm
It must be a dream

Nem akarom elhinni azt, hogy ki is áll az ajtóm előtt. Egyszerűen ez képtelenség, hiszen kudarcba fulladt volna a tervem? Miként találhatott meg? Mindig ügyelni szoktam, hogy ne tudják meg a pontosan a címemet, hiszen a legtöbb újság is csak annyit tud kideríteni, hogy éppen hol forgatok, de míg szerintük egy hotelben szálltam meg, addig egy kényelmes kis házat szoktam kibérelni titoktartásival. Amikor megszólal, akkor akaratlanul is egy kisebb fajta bizsergés terjed szét a gerincem vonalán, hiszen imádtam mindig hallgatni őt. Az a mély hang, főleg, amikor ilyeneket mondott.
- Úgy nézek ki, mint akinek hiányoztál, szívem? – kérdeztem pontosan úgy, mint akit teljesen hidegen hagyott a jelenléte és valószínűleg azt is leszűrhette, hogy nem éppen aludni készültem és azért van rajtam köntös. Sose kellett félteni, mindig is feltaláltam magam és ez most se lett volna másképpen, viszont becsapni se tudom magam, hogy bármilyen partinál ő jobb társaságom lenne vélhetően most is, ahogyan egykoron.
Láttam azt, ahogyan végigmért és meg kell hagyni, hogy ő se változott csöppet se, de hát mégis mit vár az ember egy vámpír? A lehető legjobb korában változott azzá, ami ma. Vak se voltam, se olyan, aki leplezni akarná azt, hogy miként is mér végig egy számára figyelmet felkeltő férfit. Ohh, tudom sokan ezért megvetnének, de azért valljuk be nem is az erényövek korát érjük már, így kérem… - Ha ezt jöttél közölni, akkor állj be a sorba. Hallottam ma már párszor és talán még jobb fogásoktól is, mint te. – feleltem félvállról, mintha nem lenne rám hatással, pedig nem így volt. Másrészt meg kicsit talán csak húzni akartam az agyát, hogy lássuk pontosan milyen szellő is vezérelte őt ide.  Amikor alig érthetően beszélt, akkor csak sóhajtottam egy aprót, mert biztos voltam abban, hogy sikerült megint elkalandoznia. Ennyire már ismertem, hogy mikor beszél hasonló stílusban.
Gonoszkás mosoly jelent meg az arcomon, ahogyan az ágyéka tájékán megállt a pillantásom, miután szinte felfalt a nézésével. Egy aprót alsó ajkamba haraptam, de továbbra se léptem el a bejáratból, ahogyan nem is invitáltam be. – Látom, neked viszont valamilyen okból biztosan hiányoztam. – pillantottam fel rá mosolyogva, mint aki remekül szórakozik, de hát ismert, hogy imádok játszadozni és sose megy semmi se igazán könnyedén az én közelemben.
- Beszélgetni? Nos, bocsánat, de nem készültem teadélutánra, ahogyan programom is van, így eléggé jó okot kellene mondanod, hogy kihagyjam azt és rád áldozzam az értékes időmet. – tettem még hozzá féloldalas mosoly keretében, majd pedig elengedtem az ajtót, ahogyan hátrálni kezdem, de a pillantásommal továbbra is őt tartottam fogva. - Daario MacDermot, kérlek fáradj beljebb. – szólaltam meg végül kicsit színpadiasan, hogy végre bebocsájtást nyerjen. Azt pedig remélni tudtam, hogy nem bánom meg azt, hogy egy vámpír szabadbejárást kapott az otthonba és az pont ő. A múlt olykor-olykor utolér, de még mindig nem voltam abban biztos, hogy ennek az árnynak örüljek, vagy inkább tartsak kicsit, hiszen lenne oka akár dühösnek is lenni rám.



■ ■ Let's play! 40  ■ ■credit

Vissza az elejére Go down

avatar

Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Kedvenc dal :
Make it rain...
Tartózkodási hely :
:: New Orleans
Humor :
:: vérfagyasztó



Daario MacDermot ÍRTA A POSZTOT
Vas. Máj. 21, 2017 9:36 pm




DO YOU WANNA BE MY GIRL?

Az ajtó felé közeledve Daario felidézte a régi szép időket, amikor a nővel először találkoztak elég rendhagyó módon. Meglepte őt ugyan a nő közvetlensége, azonban tetszett is neki, hogy annyira karakán, elvégre nem mindegyik nő volt olyan szabadszellemű, mint ő. Csodálatát csak még jobban fokozta az, ahogy viselkedett vele. Sosem gondolta volna, hogy egyszer egy nő képes lesz elcsavarni a fejét, de hát csodák mindig vannak.
Megrázta a fejét, hogy kitisztítsa gondolatait, majd hallgatózott, van-e valaki a lakásban. Szerencséjére a következő pillanatban lépteket hallott a ház belsejéből s érezte a nő jellegzetes illatát. Kilométerekről megérezné őt, még akkor is, ha egy emberekkel telezárt teremben lenne is. Egy utolsó pillantást vetett telefonja kijelzőjére, s ahogy zsebébe süllyesztette a mobilt, már nyílt is ki az ajtó.
- Hello, édesem! Hiányoztam? – Férfias hangjával köszöntötte a nőt.
Daario hálát adott az égnek, hogy sikerült megszereznie a nő címét. A második világháború óta kutatta hollétét mindhiába. Nem találta sehol sem, pedig tényleg mindent felforgatott utána. Szüksége volt még egy találkozásra, vagy jobban mondva arra, hogy elveszthesse igazán az eszét. Megőrjítette a nő és nem félt bevallani sem. Mikor megtudta, hogy az egyik kis semmirekellő vámpír fiúcska tudja, merre lehet pontosan, azonnal kihasználta az alkalmat és elbeszélgetett vele. Igaz, nem volt zökkenőmentes a beszélgetés, de eredményes volt, amiért ő hálás lehetett.
- Hogy mit keresek itt? – tette fel a kérdést, mintegy megerősítésképp. Élvezte a pillanatot, s ahogy végignézett a vele szemben álló, köntösbe burkolt, igen csak formás alakú Azure-on, megnyalta a szája szélét és mindent tudó mosolya egész arcát beborította. – Igazán… jól tartod magad, drágám! Tekintve… nagyon dögös vagy – az utóbbi mondat inkább morgásnak tűnt, semmint egy érthető kijelentésnek. – Rég találkoztunk, gondoltam benézek egy kicsit!
Daario egy helyben állt s végigmérte az előtte álló szépséget. Leste minden egyes mozdulatát, vámpír szemei pedig lehetővé tették, hogy még jobban összpontosíthasson a domborulatokra. Ahogy tekintetével felfalta a nőt, úgy lett egyre szűkebb farmer nadrágja s kezdett kínossá is válni az, hogy az utcán, az ajtón kívül méregeti Azure-t.
- Esetleg bemehetnék? Ott egy kicsit kényelmesebb lenne ez a beszélgetés! – Daario kezeit két első zsebébe süllyesztette majd lezseren az ajtófélfának dőlt s várta, hogy behívják. Ilyenkor szitkozódott magában, amikor meg kellett várnia, hogy behívják az emberek házába.


Love can inspire us to accomplish some of the craziest and most amazing feats.


Vissza az elejére Go down

avatar

Boszorkány •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Chatkép :

Keresem :
Δ my prisoner
Kedvenc dal :
Δ Walk Through The Fire
Tartózkodási hely :
Δ Everywhere and nowhere
Hobbi & foglalkozás :
Δ Actress
Humor :
Δ died a few years ago



Azure Anne Nystaia ÍRTA A POSZTOT
Vas. Máj. 21, 2017 8:42 pm
It must be a dream

Ez se volt másabb, mint a többi nap. Mondhatni kicsit már unalmas is, amikor 10x kellett ugyanazt a jelentet felvenni és elhitetni a világgal azt, hogy a kémia már pedig létezik közöttünk, pedig nem és soha nem is fog. Egyáltalán nem volt esetem az új főszereplő, de nem is miattunk kellett újra és újra megismételni, mert mintha mind a kettőnk számára inkább teher lett volna eljátszani per pillanat a tökéletes szerelmest - mégis megtettük-, viszont mintha ez senkit se érdekelt volna, mert mindig valaki bénázott a többi szereplő közül. Így pedig a jelentet újra és újra kellett venni. Már alig vártam, hogy végre hazakerülhessek és egy jó bor társaságát élvezhessem, mielőtt esetleg az egyik bénázott békává változtatom. Na jó, sose tennék ilyet. Ahogyan sose voltam az, aki rajongott volna az alkoholért, de nem is vettem meg, ha éppen úgy hozta a helyzet.
Alig, hogy hazaértem könnyedén bújtam ki a magassarkúból és ruhámból, hogy utána elmerüljek egy forró és habos vízben. Alig, hogy megtörölköztem és megszárítottam a hajamat egy csipkés fehérneműt varázsoltam magamra, amihez egy igazán hívogató combfix harisnyatartóval társult, hiszen úgy terveztem, hogy ma este inkább kicsit szórakozom és hallottam is egy előkelőbb partiról, mintsem inkább egyedül élvezem a bor olykor jótékony hatását. Nem véletlenül lógott a szekrényemre akasztva egy vörös színben pompázó ruha, de addig már nem jutottam, hogy bele is bújjak, hiszen valaki kopogott. Nem vártam senkit se, így nem értettem, hogy ki lehet az, de végül könnyedén kaptam magamra a köntösömet, a hajam pedig mellkasomra omlott az egyik oldalt, miközben sietve indultam el a bejárati ajtóhoz az emeletről.
- Ki az? – kérdeztem meg kíváncsian, de amikor nem jött felelet, akkor pár pillanat erejéig haboztam, majd végül sietve nyitottam ki az ajtót, hiszen ha vámpír, akkor úgyse tud bejönni, amíg be nem hívom. Ha pedig másféle meglepetés, akkor pedig azért készen álltam arra, hogy az erőmmel megvédjem magam. De azt se tartottam kizártnak, hogy a házigazda küldött elém sofőrt, hiszen az se először esne meg. Ami, vagyis aki ténylegesen az ajtóm előtt várt. Nos, enyhén szólva is lefagytam, mert nem hittem volna, hogy valaha látni fogom még.
- Daario? – ejtettem úgy ki a nevét, mint aki kísértetet lát, pedig azért 500 év alatt sok mindent láttam. – Mit keresel itt? – közben pedig továbbra is az ajtót fogtam egyik kezemmel, míg a másikkal inkább még jobban kicsit megpróbáltam a köntöst összefogni magamon. Pedig nem egyszer látott már ádámkosztümben, viszont azt is tudtam, hogy azért egykoron megpróbáltam keresztbe tenni neki, vagy éppen bosszantani őt. Volt, hogy a feleségének adtam ki magam, hogy elhessegessek más nőket a környezetéből, ahogyan árulónak is beállítottam és még oly sok szép dolgot mondtam róla. Az emlékek pedig könnyedén törnek felszínre, de nem csak ezek, hanem a fülledt esték emlékei is.


■ ■ Remélem jó lesz! 40  ■ ■credit

Vissza az elejére Go down

avatar

Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Kedvenc dal :
Make it rain...
Tartózkodási hely :
:: New Orleans
Humor :
:: vérfagyasztó



Daario MacDermot ÍRTA A POSZTOT
Vas. Máj. 21, 2017 8:07 pm




DO YOU WANNA BE MY GIRL?

Mystic Falls sosem volt a szíve csücske Daario-nak. Sosem tudta elképzelni az életét eme város határán belül, valahogy New Orleans volt élete. A város pezsgett az élettől, az embereket nem érdekelte különösebben, ha valaki este hétkor a városban mászkál. Mystic Falls-al szemben otthona körül mindig volt élet és nem csak kisvárosi kerti parti. Bulik, buli hátán és még svéd asztalt sem kellett keresni ahhoz, hogy ne haljanak éhen, azonban a mai nap egy kicsit más volt a férfi számára. Jelenleg nem foglalkozott az apró, jelentéktelen dolgokkal, muszáj volt találkoznia a lánnyal, akiről kiderült, hogy boszorkány.
„Azok a régi szép idők…” Gondolta Daario, miközben a főutca kellős közepén sétált. Nézte a tömeget, ahogy az utcán siet, hogy elvégezhesse dolgát. Nézte a kislányokat, akik egy-egy ház udvarán játszottak. A jelenet egy olyan emlékre emlékeztette, amit szeretett volna elfelejteni, de sajnos nem tudott, így inkább eldöntötte, hogy a nagy találkozás előtt csillapítja étvágyát. Utcát mellékutak, zsákutcák követtek s végre talált egy ideális szerencsétlent, akiből táplálkozhat. Kileste, megvárta, amíg egyedül lesz, majd a ház tetejéről mögé ugrott s nesztelenül a fiú szájára tapasztotta kezét s a vállába harapott. Nem tartott sokáig a fiú haláltusája, így Daario gyorsan eliszkolhatott, hogy végre eljusson céljához, a gyönyörű Azure-hoz.
Nehezére esett sétálni. Legszívesebben rohant volna, hogy előbb ott legyen, de nem akarta felhívni magára az emberek figyelmét. Helyette inkább az új telefonját próbálta meg kiismerni többé-kevésbé sikeresen. Mikor a ház bejáratához ért, vett egy mély levegőt és kopogott, remélve, jó címet szerzett meg.
Hosszú, fekete farmer nadrágja szorosan keskeny csípőjére simult, egyszerű, barna pólója fölött pedig egy bőrdzseki emelte ki, vele nem érdemes szórakozni. Eleinte ugyan furcsának találta a divat ezen részét, azonban az idő múlásával a férfi kezdett hozzászokni és megtalálta az ízléséhez illő öltözéket. Telefonját lazán farzsebébe csúsztatta és várt.

Love can inspire us to accomplish some of the craziest and most amazing feats.




A hozzászólást Daario MacDermot összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Máj. 21, 2017 9:34 pm-kor.
Vissza az elejére Go down





Sponsored content ÍRTA A POSZTOT
Vissza az elejére Go down
 

:: do you wanna be my girl?

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

 Similar topics

-
» Nagy Fenyves
» Uroniko étterem
» Az akadémia mögötti kis erdőség
» Rebekah Mikaelson - The Girl, Who Loved Too Esily
» [Event] Tükörkép

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Vámpírnaplók Szerepjáték :: Itt élünk mi :: Mystic Falls :: Lakónegyed :: Kertváros :: Azure otthona-