Share | 
A topik címe: Raven and Shadow Lyesmith

avatar
Vérfarkas •• a legragyogóbb éjszaka egyik gyermeke vagyok, óvakodj teliholdkor
Chatkép :

Keresem :
Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
NEW ORLEANS



A poszt írója Shadow Lyesmith
Elküldésének ideje Hétf. Jún. 05, 2017 12:46 pm
Ugrás egy másik oldalra

i just want to keep you safe

Pár szabad nap után az ember úgy érzi, hogy bármire képes. Sajnos a véremben volt a pusztíts, azon szituációk megtalálása, melyből csak egy út vezetett ki. Kiropogtatva elgémberedett csontjaim, a húgom ajtaja felé szaporázom meg lépteim. Most fogom őt utoljára látni, az biztos, hogy ha a nyomomba érnek, nem két, hanem minimum tíz évet fogok a hűvösön tölteni.
Felfelé lendülnek kezeim, öklöm mereven és határozottan koppan az ajtón, erőteljes dörömbölésbe kezdek, míg próbálok nem az engem bámuló szomszédokra koncentrálni. Mikor megmozdul a kilincs, szinte gondolkodás nélkül segítek rá az ajtó mozgására, s egy határozott mozdulattal belököm azt, ezzel kis híján felborítva testvérem törékeny testét is.
-Kicsit kíváncsiak a szomszédaid, nem gondolod?-ellentétben velem, ő nyugodt, finom és gyengéd volt, akárcsak anyánk, tekintete mindig éberen fürkészte a külvilágot. És ellentétben velem, ő csupán örökölte a farkas géneket, de sosem gyilkolt, s ezt az állapotot szerettem volna fent is tartani.-Szép lakás. Tágas.-toppanok be úgy, mintha mi sem történt volna, és lépek úgy az egyik mennyezetet tartó oszlop mögé, hogy takarásba legyek az ablakokból benézve is. Bár reméltem, hogy nincs nyoma az éjszakámnak egy ruhadarabomon sem, valamiért tudtam, hogy ha más nem is, ő már csak a közös vér miatt is tudni fogja, hogy a bátyja épp megint a rossz utat választotta. Fölé magasodtam ugyan, de ismét kicsinek éreztem magam előtte, mint szinte mindig. Senki előtt és sosem hunyászkodtam meg, előtte sem, legalábbis látható jelét nem adtam annak, hogy a szőnyeg alatt is léteznék mellette, ha ezzel biztonságban tudhatnám. Ő nem tudta mibe és miért keveredek, én igen.-Figyelj, el kell tűnnöm egy időre, de előtte meg kell, hogy ígérd, történjen bármi, nem teszel semmi meggondolatlant, hallod?-hadarok, hangom mély és komoly, de összefüggéstelenül hadoválok, és bár nem akarom, hogy lássa rajtam, de pontosan tudom, hogy a szirénák hangja hamarabb ide fog érni, mint terveztem. A nyomomban voltak, nem csak ők. És a húgom nem akartam ebbe az egészbe belekeverni, valahogy mégis mindig sikerült. Azóta folyamatosan, hogy apám eltemettük, legalábbis ő. Én átkozom és eszem ágában sincs a sírja közelébe menni, még akkor sem, ha ő kéri.


Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szer. Jún. 28, 2017 8:51 pm
Ugrás egy másik oldalra

Befejeztem a vacsorát, a kezem megáll a levegőben, amikor a tányért a mosogatóba akartam tenni. Összevont szemöldökkel néztem a bejárati ajtó felé, nem tudtam hová tenni a hangos kopogást, ami rövid időn belül dörömböléssé fajult. Keze mostam és próbáltam kifújni a bennem ragadt levegőt, miközben azt kérdeztem magamtól, ki lehet a látogató? Alistair nincs itthon, üzleti útra ment és vitt magával kulcsot. Nem vártam senkire, kevesen tudták, hol lakom, jobban szerettem a barátaimmal és a munkatársaimmal éttermekben, kávézókban találkozni. Pedig lehet, jó háziasszony lennék... eddig nem volt alkalmam kibontakoztatni a vendéglátói képességeimet és nem ma este akartam elkezdeni. Hosszú nap volt, egy egyszerű csevej is nehezemre esett volna és a kopogás intenzitásából ítélve nem mosolyt kell az arcomra rajzolnom, amint kinyitom az ajtót. Lassú, kimért léptekkel sétálok a bejárathoz, így próbálom visszafogni a késztetést, hogy letépjem a helyéről a kilincset és a küszöb másik oldalán állót elküldjem melegebb éghajlatra. Nehezemre esett türtőztetni magam, amikor a bátyám alakja rajzolódott ki előttem - ösztönösen az orrára akartam csapni az ajtót, de számíthatott erre a lépésre, mert mire pisloghattam volna már az előszobában állt. Hiába, az erejével nem szállhattam szembe, ha szeretné, felkaphatna és odébb tehetne.
- Nincsenek hozzászokva az őrült zaklatókhoz. - Talán kiléphettem volna a verandára, hogy intsek a szomszédoknak és jelezzem, semmi baj sincs, de az udvariasságot ma estére kihagyták belőlem. Próbálkoztam, az ég lássa lelkem, hogy magamra akartam erőltetni egy mosolyt, jó lett volna elereszteni egy megkönnyebbül sóhajt, de ahogy a bátyámra néztem a kopogásával keltett szorongásom csak fokozódott. Szabadult és itt van. Mit csináljak? Hogy viselkedjek? Mit vár tőlem? Miért jött?
- Akkor a szokásos. - Állapítottam meg bólintva egyet. Nekidőltem az ajtónak, de nem volt kényelmes, ezért egyik lábamról a másikra helyeztem a testsúlyomat és összefontam a karjaimat a mellkasom előtt. Nem néztem a szemeibe, a szőnyeg rojtjait bámultam. Egyet tudtam érteni a szavaival, gyönyörű volt a lakás: a kezem munkáját dicsérte, sokat dolgoztam vele és Shadow nem illett a képbe. Kényelmetlenül éreztem magam és úgy döntöttem, rontok még egy kicsit a helyzetemen, tekintetemmel megkerestem Shadow, aki éppen bújócskázott. Az ablak felé pislogott, a háta mögé nézett... tényleg bajban volt. - Miről beszélsz? Kettőnk közül nem én vagyok a meggondolatlan, mint a mellékelt példa is mutatja. - Böktem oda. - Nem kell bejelentened, hogy eltűnsz, eddig sem voltál itt. - Elindultam vissza a konyha felé és ugyan rosszul voltam, amiért hátat fordítottam neki, haragudtam rá. Egész életünkben távol volt tőlem, csak akkor bukkant fel, amikor nagyon muszáj volt és akkor sem azért jött, amiért egy normális testvér.  


•   megjöttem!  :033:    •
Vissza az elejére Go down

avatar
Vérfarkas •• a legragyogóbb éjszaka egyik gyermeke vagyok, óvakodj teliholdkor
Chatkép :

Keresem :
Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
NEW ORLEANS



A poszt írója Shadow Lyesmith
Elküldésének ideje Szomb. Júl. 01, 2017 12:18 pm
Ugrás egy másik oldalra


Nem voltam a kisvárosi, sem a nagyvárosi élet és a lakóövezet könnyen befogadott tagja.
Kilógtam a sorból, és sosem akartam egy lenni ezek közül. Vagy legalábbis igyekeztem nem beismerni, hogy az elfuserált életem jobb szerettem volna mindig is normális mederben látni, de ezt ott és akkor el is engedtem, mikor megöltem az apánk. A húgom pedig túl tiszta lelkű volt ahhoz, hogy megérthesse azt, amibe én éltem, s nem is akartam, hogy valaha megértse a történteket. Elég volt nekem viselni a család átkát, neki nem volt ilyesmire szüksége.
-Őrült? Ezzel még sosem vádoltál meg.-elismerő pillantással díjazom a nekem szánt bókot, de nem hagyok neki menekvést, és beljebb is tessékelem, mielőtt a leselkedő szomszédok túlzásba vihetnék a kíváncsiskodást. Kerültem, legalábbis igyekeztem kerülni a feltűnést, ami néha sikerült, néha nem. Bár alapjáraton feltűnő voltam, pláne mindenféle hétköznapi ember között. Mintha célkeresztet rajzoltam volna a homlokomra és úgy tettem volna, mintha nem lett volna ott.
A mély ellenállást, amit irányomba mutatott teljes mértékben megértettem, ugyanakkor mélyről előtörő morgással fogadtam a megjegyzését, ami felhívta egy dologra a figyelmem, amit eddig is tudtam.
Ki-ki maradtam az életéből, pontosabban soha nem voltam annak része. Azt gondoltam, minél távolabb vagyok tőle, neki annál jobb. De abból a távolból mindig figyeltem rá, vagy legalábbis tettem róla, hogy figyeljen rá más, ha én nem voltam éppen kéznél.
-Szokásos. Ja.-bólintok, de kemény vonásaim alatt semmi nyoma nincs annak, hogy ne értenék vele egyet. Igaza volt, hisz csak akkor bukkantam fel, ha nekem kedvem tartotta. Csakis akkor. De ezt még mindig az ő érdekében tettem. Meg akartam védeni, a kérdés sokszor csak az volt, hogy meddig leszek erre képes, egyáltalán elkerülhető-e az, amit jelenleg elkerülhetetlennek érzek.
Követem, akár egy árnyék, hangtalanul. Testtartása túl árulkodó, legszívesebben felképelne, és ahogy az ablak felé nézek, szinte érzem, hogy pontosan tudja, megint csak a baj elől rohanok és valóban el kell tűnnöm. De ez nem volt mentség semmire sem. Testtartásom merevvé válik, szinte robot szerűen lendülnek meg karjaim, s túrok ujjaimmal kócos hajamba, a kapucnit végre letolva a fejemről, de szigorúan az ablaktól távol maradok. Részben takarásban. Én látni szeretnék de engem ne lássanak.
-Ezt te nem értheted!-mormogom, és ezzel egy időben feladom az eddigi elképzelésem, miszerint takarásban maradok.-Vannak olyanok, akik nem engem akarnak, hanem téged. És mindketten tudjuk, hogy ez kinek köszönhető. De te inkább játszod a vak kislányát, minthogy beismer, az életedben egyszer a bátyád szava igaz lehet.-talán épp ez volt a legnagyobb ellentét, amit apánk generált közénk. Még a sírból is masszív falat képes közénk emelni pusztán azért, mert elsőszülött fiúként nem voltam ínyére. Mert látta, hogy nem tud olyanná formálni, mint amilyenné akart. Hogy nem leszek tökéletes fiú, aki úgy tesz, mintha a családunk dinasztia lenne, tiszta vér a farkasok között. Nem voltunk azok.-Költözz Baltimore-ba. Meg kell ígérned, hogy megteszed. Ne rontsd el az életed, ne maradj itt!-hangom kérésről nem árulkodik, inkább parancsoló, szinte azt várom, hogy beleegyezzen, de kétlem, hogy az itteni életét csak úgy feladná. Egyszer csak felbukkanok és ilyesmit kérek tőle... szinte a lehetetlent, és tudom, hogy nem fogom tudni meggyőzni, de azért erőteljesen próbálkozni kezdek, hogy mégis sikerülhessen, legalább a gondolat magját elültetni.-Ne kérd, hogy megmagyarázzam, csak csináld.-hallom az egyre közeledő szirénákat. Nincs sok időnk. Ki tudja, hogy mikor láthatom újra. Addig viszont minden vonását emlékeimbe kell vésnem. Az egyetlen volt, akit valaha képes voltam szeretni, s talán ez sosem fog megváltozni. Az egyetlen, aki még a földön tartott és aki nem hagyta, hogy elvesszek egy sötét világban. De erről ő mit sem tudhatott. Szememben megcsillan némi fájdalom, amit még talán képes észrevenni, ha rám néz, de már magam sem tudom, mit hisz el abból, amit lát. Egy hazugságnak lát. Szellemnek, aki fel-fel bukkan, majd eltűnik, nyomtalanul. Megértem, én sem akarnék ilyen testvért magamnak.



[/b]
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Hétf. Júl. 10, 2017 4:47 pm
Ugrás egy másik oldalra

- Fejlődök, Shadow. Ha néhanapján beugranál, talán észrevennéd. Persze, ehhez az kellene, hogy ne csukasd le magad állandóan. – Hangomban a kérdőre vonás, a megvetés, a lemondás és az jelent meg, mennyire rosszul esett, hogy soha nincs és nem is volt mellettem, amikor szükségem lett volna rá. Vagy csak úgy, mint egy normális testvér. Ha felhozódott, hogy van egy bátyám, nekem nem a közös játékok, a szeretetteljes pillanatok vagy éppen civakodások jutottak eszembe, amelyek után egyből kibékültünk, hanem a nagy semmi. Vagy ha mégis beugrott valami, akkor szégyellni kezdtem magam, mert semmi más információval nem szolgálhattam volna a barátaimnak és ismerőseimnek, minthogy a bátyámat évek óta nem láttam és nagy eséllyel válogatott bűncselekmény elkövetéséért az ég tudja melyik államban tölti az újbóli börtönbüntetését. Vagy ha éppen szabadlábon van, akkor azon dolgozik, hogy ismét rácsok mögé kerüljön. Ilyenekkel nem henceg az ember lánya.
- Persze, hogy nem érthetem. Miért is érthetném? – Megforgattam a szemeimet. Zavart, hogy utánam jött, jobban éreztem volna magam, ha marad ott, ahol van, ha már szinte kényszerített arra, hogy beengedjem. Esélyem sem olt nemet mondani neki és egyébként sem hagyta volna. Úgyis elmondja, amit akar, ha idejött, akkor ellenállhatatlan vágyat érzett az iránt, hogy kinyögjön valamit. Az arckifejezéséből, nyugtalanságából, testtartásából és persze a szavaiból ítélve, közölni szeretné, hogy egy időre ismét el fog tűnni. A nyomában vannak, ez nála azt jelentette, hogy ismét évekig nem fogom látni. Ennyi. Ha csak ennyit akar, egyáltalán miért jön ide? Miért szakítja meg a villámlátogatással az eseményeknek azt a normális folyását, amiben nem ő nem más, csak egy szellem? Egy régi emlékkép. – Tudod mit? Nem is akarom érteni. Nem akarom felfogni, hogy miről beszélsz, mert nincs szükségem arra, hogy elültesd bennem a félelmet… mégis kik akarnának engem? Én nem te vagyok, Shadow. Nem ártottam és nem is tervezek ártani senkinek, nem ütöm az orromat mások dolgába. Normális, unalmas, szürke életet élek és nekem ez így pont jó, nem vágyok arra, hogy hozzád hasonló legyek. – Csak úgy dőltek belőlem a szavak egy levegővételre, de mire a mondandóm végére értem, nagyjából meg is bántam, hogy ennyire szabad folyást engedtem a gondolataimnak. Aztán egy másodperccel később, Shadow parancsát hallva az én tekintetem is megkeményedett, majdnem ismét elkezdtem kiadni azt, amit évekig magamban tartottam és kérdőre akartam vonni, mégis mit képzel magáról, hogy megmondja nekem, mit tegyek, ám… az ő hangja is ellágyult és amikor ránéztem a szemeiben fura csillogásra lettem figyelmes. Aggódott értem. Őszintén szerette volna, ha hallgatok rá, mire én mély levegőt vettem és megcsóváltam a fejemet. Miért kellene hinnem neki? Pont most? Egyszerűen nem tudtam párhuzamba állítani az állandó eltűnéseit és a most tanúsított törődés-féleségét.
- Nem megyek sehová. Itt van a munkám, a társam, a barátaim. Végre találtam egy helyet, ahol kezdem otthon érezni magam… nem kérhetsz arra, hogy mindent hagyjak hátra. – Lerogytam a konyhaszékre és magam elé bámultam. Nincs joga beleavatkozni a dolgaimba.


Vissza az elejére Go down

avatar
Vérfarkas •• a legragyogóbb éjszaka egyik gyermeke vagyok, óvakodj teliholdkor
Chatkép :

Keresem :
Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
NEW ORLEANS



A poszt írója Shadow Lyesmith
Elküldésének ideje Pént. Júl. 28, 2017 8:11 pm
Ugrás egy másik oldalra


A megjegyzésén az életmódomra, csak egy féloldalas mosoly a válaszom. Voltaképp igaza is volt ebben. Tudnám, de akartam én tudni? Nem volt nekem jobb a tudatlanság, és ezzel neki is? Könnyebb volt így őt védenem, könnyebb volt magam érdektelennek mutatni irányába, aki sosem volt és viselkedett testvéreként. Én nem beszéltem róla, minden bizonnyal ő sem beszélt rólam, amit meg is értettem. Ki akar egy sittről szabaduló embert testvérének hívni?
-Jobb neked így, nem igaz? Én csak a sittről szabadult fekete bárány vagyok.-szándékosan akarom magam ellenszenvesnek feltüntetni a szemében? Lehet, több, mint valószínű. Azt akartam, hogy valóban fekete bárány legyek, ahogy az apám is mondta, csak erre vagyok jó. De ebben nagyon otthon vagyok már. Láss csodát, mégis a lakásában és nem az ajtaja előtt kötöttem ki. Igaz, a nappaliban ácsorogva is árnyékba húzódtam, mert tudtam, hogy akik keresnek előbb vagy utóbb, de megtalálnak majd. És jobb, ha az nem ezen a helyen lesz, nem mellette, nem a húgom előtt. Neki ebből ki kellett maradnia, ahogy az egész történetből is.-Örülj neki, hogy az életed normálisnak nevezheted. És addig is, míg én nem mondok semmit. De a húgom vagy az isten szerelmére!-eddigi mormogásom valamivel magasabb hangot üt meg, kicsit korholó, kicsit morcos, kicsit minden olyan dolgot rejtő, amitől elhiszem én is, hogy rongy alak vagyok, nem olyan, mint ő. Sosem lehettem volna olyan. Én öltem, ő neki nem kellett ezt az érzést megismernie és ha rajtam múlik nem is fogja soha.
Veszek egy mély levegőt, szél fútta kócos, rendezetten hajamba túrva lépek egyet balra majd jobbra, ökölbe szoruló kezekkel, és épp egy hajszál csak az, ami elválaszt attól, hogy az előttem lévő, totálisan védtelen falba öklözzek.
-Csak csináld!-nem kiabálok, de felemelem a hangom. Felé pördülök, ő a székre roskadva maga elé mered. Mintha összerezzenne, de ezt már képtelen vagyok érzékelni. Mellé sétálok, leguggolok és úgy nézek rá.-Ha most elkapnak, évekig nem fogok szabadulni és a tudat, hogy bárki bánthat itt, nem nyugtat meg. Kérlek, ne kérdezz, csak tedd ezt meg. Vagy legalább most az egyszer higgy a szavamban. Ígérem, soha többé nem látsz az életedben!-ezt az ígéretet nem elhamarkodásból mondtam. Eltökélt célom volt, ha bevarrnak, ha nem, de kilépek az életéből, nincs több hívatlan vendég szerep. Semmi elbukkanás, semmi. A pénzküldés marad, én maradok, de az árnyékból fogom figyelni úgy, hogy ő ne is tudja, hogy ott vagyok minden lépése mögött. Hogy őt lennék képes elkapni egyedül, ha zuhanni kezdene. Túl sokat jelentett nekem ahhoz, hogy elveszítsem és ha ő elveszik, vele hal minden jóság, minden tisztaság, ahogy hívta, minden, ami normális. Az egyetlen normális dolog volt az életemben, de nélküle is képes lettem volna legalább részben hinni ebben a normálisban. Úgy is, hogy közvetett jelenlétem volt csupán az életében.



Vissza az elejére Go down




A poszt írója Sponsored content
Elküldésének ideje
Ugrás egy másik oldalra

Vissza az elejére Go down
 

Raven and Shadow Lyesmith

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

 Similar topics

-
» Varjak kódexe
» Raven előtörténete
» Jester és Shadow búvóhelye
» Stephanie Lyesmith / Tűzvirág
» Raven Sutter feljegyzései

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Vámpírnaplók Szerepjáték :: Múlt-

Friss reagok
- lelked hangjai -






Álarc nélkül
- itt vagyunk -





Jelenleg 20 felhasználó van itt :: 6 regisztrált, 0 rejtett és 14 vendég :: 2 Bots
A legtöbb felhasználó (77 fő) Kedd Jún. 23, 2015 10:38 pm-kor volt itt.

Fajaink aránya
● ● számokban a valóság ● ●

csoportok ●
Ffi
Ember •
27
18
vámpír •
26
19
ősi vámpírok •
5
7
Vadászok •
8
9
Boszi / mágus
31
16
Farkas •
17
20
hibrid •
3
3
vámpírboszi •
14
6
Animágus •
3
2
dhámpír •
4
2
tündér •
2
2
Farkasboszi •
6
2
druida •
2
3