Keskeny a határ menny és pokol között
A gonoszok a pokol kapujában sem térnek meg

Share | 
The last wish of life (~1947)

avatar

Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Keresem :



Tartózkodási hely :
Jelenleg eltemetve
Hobbi & foglalkozás :
Halott



James Nazare ÍRTA A POSZTOT
Csüt. Júl. 06, 2017 7:10 am


Harper & James
[You must be registered and logged in to see this image.]
A gonosz nevetése erőszakosan tör be elmémbe, végighasítva tudatomnak falát. Hangok orozzák el a béke szinkronját.
Árva. Árva. Árva.
Álmaim ritkán vannak, mégis kétségem sincs afelől, hogy most abban vagyok. Nem ijeszt meg, kevés dologtól félek, de azok nem álmaimban törnek rám a sötétségből, szóval csak várom, mi fog ebből az egészből kisülni. Határozottan szeretnék kikeveredni belőle, mert nem tudom megmagyarázni, és amit nem tudok, attól tartok. Mostanában túl sok ilyen dolog van.
Vergődöm az ágyban, majd egy hang veri ki az álmot a szemeimből. A plafont bámulom. Éjsötét, csupán a kintről beszűrődő fény az, mely ad egy kis látnivalót.

Furcsa az ilyesfajta emberi reakció. Az arcod és a füleid is vérvörösek. A szívverésed egyre gyorsul. Végső soron ti mezei halandók is olyanok vagytok, mint az állatok. Amint veszélyt éreztek, minden életfunkciótok megváltozik és a testetek néhány pillanat alatt szinte teljesen másképpen kezd el működni. Adrenalin árad szét a véráramlatban, az erek kitágulnak. A légzés és a szívverés felgyorsulása felkészít a menekülésre, az erőltetett rohamra, a harcra. De mi van akkor, hogyha egy harcot nem nyerhettek meg vagy pedig nem vagytok képesek elfutni? Ahogyan az állatok, ti is fékevesztett pánikban törtök ki és összeomlik a testetek, idegrendszeretek és elmétek működése. A túlfeszülő húr hatására elájultok, megőrültök vagy csak katatóniás állapotba kerültök. Amikor tehát az ember teste és elméje elveszíti a kontrollt a vele történő események felett, az mentálisan, biológiailag és kémiailag is összeomlik. Egy lehetetlen helyzetből már nem lehet szabadulni és az ember elveszíti személyiségét, elveszíti a józan gondolkodását, végül pedig már csak egyetlen kínmentes út marad: az elfogadás.

Remegő szemekkel bámulom a plafont, a szavak az elmémbe isszák magukat, olyan ez, mintha új szervert töltenének fel. Új parancs egy titkos gépezetnek. De miért? Miért én?
Öt napja kezdődött. Pontosabban: 5 napja és 13 órával ezelőtt. Ugyanaz a hang. Ugyanazt akarja. De kitartok. Nem sokáig, de még semmit se szóltam Kaleb-nek róla. Kezdek beleőrülni. Vagy már rég megtörtént?
Átlagos. Ezzel az egyetlen egy szóval könnyedén leírhatnám az elmúlt napok teljes egészét. Nem történik semmi és nem is akar történni semmi. Azóta minden nap valamilyen különös érzés jár át. Egy érzés, hogy bármelyik pillanatban visszatérhet, vagy valamilyen veszedelem martalékává válik mindez, s én is vele együtt veszek oda. Lehet ez tényleg csak a vihar előtti csend, s valamilyen földöntúli erők kezdenek mozgolódni? Lehet csak a saját sorsom kovácsának üllőjét hallom, s én fogok hamarosan megváltozni? De még is mi ragadhatna újra magával innen, ahol a legutolsó beszélgetésünket folytattuk?
De viszont már most egy dolgot elhatározhatok, s egy céllal bővíthetem életem repertoárját. Erősebbé kell válnom. Erősebbé, hogy megvédhesselek téged is Kaleb és veled együtt azt amiért mind a ketten élünk, a nevet melyet halálunkig viselni fogunk. Csak legyen ennek az őrületnek vége. Ez a hang arra késztet, hogy töröljek ki mindent… mindent, amit eddig éreztem Harper-rel kapcsolatban. De nem megy. Sose tudom őt kiverni a fejemből, sőt nem is akarom. Lehetetlen. Túlságosan belém ivódott, mindenhol ott van, még ott is, ahol nem kellene.

Mindig is ott volt benned az, amit el akartál nyomni. Az, amitől meg akartál szabadulni, de mind idáig gyáva voltál. Egyszerűen csak létezni akarsz. Ha tovább akarsz létezni, meg kell szabadulni tőle. Mindketten ugyanazt akarjuk.

Azonban a gyengeség lehet, hogy egy olyan bűn, amit nem engedhetek meg magamnak, de segítséget kérni nem az. Én is számíthatok Harper-re, Kaleb-re, nem csak ők rám. Én is számíthatok a a családomra. Vannak emberek, akik támogatnak, hisz a tekintetükben nem megvetést láttam, hanem aggodalmat.
Megölni azt, akiért oda és vissza vagyok…véget vetni valaminek, ami évekig elhúzódott…titokban.
De kinek fájhat majd a legjobban? Mindegy is, hiszen csak egy ember élete fog a kezeimen száradni… mit számít ez, nem? Miket gondolok én, te jó ég!? Nem vagyok gyilkos! Nem! NEM!
Tudom, hogy a nő mikor tér be az erdőbe, hogy gyógyfüveket keressen…remek alkalom lesz egy beszélgetésre. Nem megbeszélt találkozás lesz ez, de nagyon fog nekem örülni.
Bizony. Két ennyire ellentétes hozzáállás, ugyanabból az emberből származik. Most már biztos. Megátkoztak. Ennyire paranoiás sosem voltam… nincs az az isten, hogy megöljem őt. De addig én sem lehetek szabad. Szabadság. Ebben a világban ér ez még valamit? Mi ezt Kaleb-el tudjuk a legjobban. Mindent, vagy semmit, együtt csináljuk. Igaz, öcsém?
A hajnal némaságba burkolózott, már épp azon lettem volna, hogy itt hagyok mindent, mikor újra megéreztem a csontig hatoló, hűvös érintést. Újra próbált belém hatolni, s asztrális csápjai most roppant erővel feszültek lelkem oltalmazó falainak. Igyekezve próbáltam előhívni újra elmém minden egyes védelmi praktikáját, de megdöbbenésemre minden próbálkozásom, szinte száraz homok módjára pergett ki az elmémből. Éreztem, hogy elakad a lélegzetem a fájdalomtól, ahogy a boszorkák jéghideg érintéseik a lelkem szaggatják és még mielőtt egy utolsót lobbanva végleg kihunyt előttem, elégedett hangjukat hallatták. "NYERNI FOGUNK!"
A Téboly nem szentelt figyelmet a fűszálak éleinek csillogására, vagy éppen a hűs szellő és a fák lombjainak morajló, révületbe ejtő suhogó zörgésére… A kés ott lapult nadrágomba csúsztatva, egy kisebb kés pedig a bakancsomba bújtatva.
- Harper… - nyögtem ki a nevét, mikor közelebb értem a növényszedegető lányhoz. Megálltam és kissé rettegve figyeltem, rettegtem a késztetéstől. - Tudtam, hogy itt megtalállak. Segítek… - hátra nyúltam a késért. Ha az enyém nem lehet, hát másé sem lesz ez a Nő! Előhúztam a kést és magam elé emeltem, bámultam a pengét hosszadalmasan elnyúlt másodpercekig. Talán megbocsájtanak az istenek!Léteztek ugye?
Segítsetek nekem kiheverni ezt, segítsetek józannak maradnom!
Segítsetek a srácomnak túllendülni ezen... kérlek!



Vissza az elejére Go down
 

The last wish of life (~1947)

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

 Similar topics

-
» Second Life Kristálybolt

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Vámpírnaplók Szerepjáték :: Hatodik érzék :: Múlt-