A fák közül figyeltem az eseményt, ügyelve arra hogy hallótávolságon kívül legyek. Vegyes érzelmek dúltak bennem és cikáztak a fejemben a gondolatok. Úgy éreztem hogy nem tudnék az ott levők szemébe nézni, főleg anyáméba, de mégis ott akartam lenni. Az esemény, ami miatt összegyűltek az emberek, nem volt más mint az apám temetése. Az én kezeim által halt meg, de valahol mélyen mégsem okoltam magamat, sőt, a lelkem egy pici kis szeglete örült is neki hogy így történt. Amióta az eszemet tudom, apám mindig is tisztességes állampolgár és rendszerető ember volt, de történt egyszer hogy az egyik társa, akivel közösen céget vezetett, szánt szándékkal csődbe vitte a vállalkozásukat, és ebbe apám teljesen beleroskadt. Elhagyta magát és inni kezdett, nem volt olyan nap hogy ne részegen jött volna haza. Ha engem bántott az nem érdekelt, tökös csaj voltam mindig is és álltam az ütéseket, de azt, hogy anyámat bántotta, nem bírtam elviselni, általában csak ráüvöltöttem, volt hogy ütöttem, utána persze én kaptam a nagyobbat, mindezt azért hogy anyámat ne bántsa. Anya mindig kérlelt hogy ne tegyem, ne bántsam apámat mert rossz vége lesz, de nem törődtem vele, csak az volt a fontos hogy neki ne essen baja. Fél év után azonban teljesen megelégeltem. Egy kis baráti kiruccanás után fáradtan estem haza. Kiáltásokat hallottam a konyhából, berohantam és csak annyit láttam hogy apám anya felé suhint egy boros üveggel. Nem gondolkoztam, kezembe kaptam az első tárgyat, ami éppenséggel egy konyhakés volt, és a nyakába szúrtam. Nem kellet neki sok, hamar elvérzett. „Mit tettél?” -nézett rám könnyes szemekkel anyám, és sokkos állapotban elmondta, pontosabban üvöltötte, hogy a családunkban öröklődik a vérfarkas gén és azzal hogy megöltem apámat, „aktiváltam” az átkot. Képtelen voltam ezt elfogadni. Ott és akkor eldöntöttem, hogy soha többet nem térek vissza.


Pontosan egy év telt el a bizonyos incidens után és sok minden meg is változott az életemben. Mondhatnám úgy is hogy fenekestől felfordult, de inkább kezdem az elején. Legelső utam gyerekkori legjobb barátnőmhöz (aki mellesleg boszorkány, de a történet szempontjából ez most lényegtelen) vezetett, New Orleans városába. Sokat segített hogy leléptem otthonról, hogy nem láttam nap mint nap anyám arcát és azt ahogy próbálja leplezni hogy mélységesen megvet engem amiért bár akaratomon (vagy leginkább tudtomon) kívül, de azzá váltam amit ő egész életében gondosan elkerült. A minden teliholdkor való szenvedés és átváltozás viszont teljesen kikészített, utáltam, gyűlöltem, bárhogy is de véget akartam neki vetni. Tulajdonképpen ezért is kötöttem ki New Orleansban Charlotte-nál. Azt mondta, tud egy olyan módszert amivel többet nem kell aggódnom az átváltozás miatt. Nem hittem neki. Nem akartam hinni neki. Mégis mi olyan lenne amivel egy ilyen természet feletti folyamatot meg lehet állítani vagy megszüntetni? „Kutyaharapást szőrével, ahogy szokták mondani, drága barátnőm.” -hangzott a válasza. Klaus Mikaelsonhoz küldött, azt mondta hogy ő tud segíteni rajtam, de készüljek fel, mert ha meg is teszi, és magához hasonlóvá tesz akkor nincs visszaút, nem lehet visszacsinálni. Nem érdekelt hogy félig vámpír leszek, hiszen eddig is szörnyeteg voltam, ezután sem lesz másképp. Nem sokkal később felkerestem Klaust. Felvázoltam neki, hogy miért kérem tőle ezt a szívességet. „Bármit megteszek neked, csak könyörgöm, vedd el a fájdalmamat!” -hangzott a kétségbeesett gyermeki könyörgés. „Nincs visszaút”- dörgött a hangja. Csak csináld, gondoltam, csak legyen már vége a gyötrő kínlódásnak. Vért itatott velem, aztán felém lépett, és… És minden elsötétült. Amikor újból magamhoz tértem, úgy éreztem mintha újjászülettem volna, minthogy ez tulajdonképpen igaz is. Mikor felnéztem, ott állt velem szemben és egy tasakot tartott a kezében. Nagyot nyeltem. Szomjúságot éreztem, mintha soha életemben nem ittam volna semmit. Kikaptam a tasakot a kezéből és fél percbe sem telt mire bepusztítottam a tartalmát. Utamra engedett, csak annyit mondott búcsúzóul, hogy valamilyen szinten szabadságot ad, visszatérhetek Charlotte-hoz, de a szívességért cserébe elvárja a lojalitást, az engedelmességet és hogy azonnal ugorjak amikor ő ezt utasítja. Bólintással jeleztem hogy megértettem, majd barátnőm háza fele vettem az irányt. Útközben két dolog járt a fejemben: az egyik, hogy vajon Charlotte miért ajánlotta hogy keressem fel Klaust? Talán van valami amit titkol előlem? A másik pedig az volt hogy tulajdonképpen megérte ez nekem? Igen, teljességgel megérte, gondoltam elmosolyodva. Vagy mégsem...?