Share | 
A topik címe: Elliott & Kevin & Faye

avatar
Vérfarkas •• a legragyogóbb éjszaka egyik gyermeke vagyok, óvakodj teliholdkor
Chatkép :

Tartózkodási hely :
new orleans is my home ★ ☆
Hobbi & foglalkozás :
fighting for equality ★ ☆
Humor :
are you insane like me? ★ ☆



A poszt írója Faye Charpentier
Elküldésének ideje Pént. Szept. 29, 2017 9:34 pm
Ugrás egy másik oldalra

Elliott & Kevin & Faye
Egész éjszaka nem aludtam, legalábbis azután nem, hogy Elliott hazaért. Vicces, amikor elkezdett kimaradozni, azt hittem, idővel hozzászokok ahhoz, hogy nincs takarodó és nem zárja magára a szobája ajtaját kilenckor, de nem... ugyanúgy aggódtam érte, mint mikor a legelső alkalommal közölte, hogy szeretne beülni a barátaival valahová. Azóta már engedélyt se kér, én viszont a hajamat tépem, mert ismerem a fiamat és tudom, hogy elég egy rossz nézés vagy egy félreértett szó valakitől és hajlamos robbanni. Ha egyszer a megengedettnél jobban túlreagálja a dolgokat, foghatom a fejem: egy falkát irányítok, mégis, ha azt kellene végignéznem, hogy a fiam a csontjait töri havonta egyszer, fogalmam sincs, mit csinálnék. Az már csak másodlagos, hogy a viselkedése nem csak őt, hanem engem és a többieket is minősíti... nem mintha túlságosan érdekelné, mit gondolnak róla és rólunk mások. Legalábbis látszólag nem.
A hajnali napsütés első sugaráig bírtam az ágyban feküdni. A konyhába mentem, főztem egy kávét és egészen addig ültem az asztal mellett, míg meg nem ittam az utolsó cseppet. Szükségem lesz az összes idegszálam éberségére és minden csepp józan eszemre, ha Elliott felébred, mert tegnap éjszaka lehetőségem sem volt rákérdezni, egyáltalán mi történt. A felszakadt szemöldökével és vigyorával annyira természetesnek tűnt a jelenet, hogy az éjszaka közepén törölgette az arcáról a vért, hogy még a szó is bennem akadt, pedig ez ritka. Lehet, mire Kevin magához tér, addigra én már le is rendezem Elliott-al a tegnap esti kis balhéját vagy éppen ellenkezőleg, megeshet, hogy kénytelen leszek elvárni, hogy a férjem mellém álljon, attól függ, milyen komoly dologról volt szó. Néha nem igazán tudtam eldönteni, hogy azért mond nekem ellent, mert még mindig azon töpreng, hogyan vágódhatna be jobban a fiánál vagy csak eredendően nem ért egyet velem egy-két fontosabb ügyben.
Miután a kávé hatni kezdett, rendbe tettem magam, felöltöztem és képbe kerültem a nagyvilág híreivel, elmúlt 8 óra. Hétvége volt, megpróbálhattam kivetkőzni az alapvető rohanó attitűdből, ezzel együtt járt a reggeli elkészítése is. Kezdett visszatérni az időszak, amikor nem volt létszükséglet az általam elkészített reggeli: míg Elliott kisebb volt, semmi sem rángathatott ki reggel a konyhából, akkor sem indítottam volna neki a napnak üres hassal, ha levágták volna mindkét kezem. A palacsinta illatával akkor is ki tudtam és tudom a mai napig csalogatni az ágyából, ha még tíz óra alvásra lenne szüksége, úgyhogy ehhez a titkos fegyveremhez nyúltam, várva, hogy az illatok lecsalogassák és napfénynél is szemügyre vehessem, mit művelt magával.
- Jó reggelt! - Szólaltam meg aztán önkéntelen mosollyal az arcomon, ahogy meghallottam a lépteit a lépcsőn. Felé fordultam és megkönnyebbült sóhajjal nyugtáztam, hogy nem is annyira vészes, ahogy kinéz. A szemöldökénél felszakadt a bőr és a szeme körül mintha sötétebb lett volna a bőr, de a legutóbbihoz képes semmiség. Miért kell folyton elcsúfítania a gyönyörű arcát? - Ugye éhes vagy? - Költői kérdés volt, elé is raktam egy jól megpakolt tányért. Nem hagyhattam, hogy hamar elmeneküljön, le is ültem vele szembe és a kezembe vettem a második adag kávémat tartalmazó csészét.
- Egész héten rohangáltál, reméltem, hogy ma együtt reggelizel velem. - Nem ronthattam ajtóstól a házba, de nagyon nehezen fogtam vissza magam, hogy rögtön rákérdezzek a történtekre.

  40 ● ● coded by elena
Vissza az elejére Go down

avatar
Warlock •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Tartózkodási hely :
New Orleans
Hobbi & foglalkozás :
bajkeverés



A poszt írója Elliott Wade Godbert
Elküldésének ideje Szomb. Szept. 30, 2017 2:06 pm
Ugrás egy másik oldalra


Mom Dad and Me

Tulajdonképpen néhány perccel az után, hogy az ágyba zuhanok, el is ájulok, és álomtalanul, de mélyen alszom reggelig - csak az ablakon besütő napfény, meg a szomszédban üvöltöző kakas térít magamhoz. A takarót a fejemre húzva átkozom el az ostoba szárnyast, ebben a pillanatban sajnálom, hogy nem vagyok farkas, mert alighanem meglenne a következő tettem teliholdkor: alaposan megtépáznám a tollas zrityóját. Így viszont sajnos be kell érnem a nem éppen szalonképes szavakkal, és mivel belátom, hogy ebből visszaalvás már nem nagyon lesz, nagy sóhajjal feltápászkodom. Vetek egy futó tekintetet a tükörbe, a sebtapaszt lerántom a homlokomról egy halk szisszenéssel, és többé-kevésbé elégedetten szemlélem az eredményt. Nem is rossz, ami azt illeti. Éjjel szörnyűbbnek tűnt, persze az is lehet, hogy a bennem lappangó farkasgének tesznek róla, hogy a gyógyulás gyorsabb legyen, mint mások esetében.
Ledobálom a ruháimat, és sima nadrágba meg pólóba bújok - az éjjel nemcsak a farmeromban és ingemben aludtam, de amúgy is messziről szaglik róla az alkohol meg a cigaretta bukéja. Azok után, hogy anya szembesült az állapotommal, mikor hazaértem, talán nem kellene még ezzel is olajat öntenem a tűzre. Mikor már friss, és illatos vagyok, és ugyanolyan jóképű, mint máskor, orromat azonnal megcsapja a földszintről felfelé szivárgó illat, amit eddig elnyomott a tegnap esti buli ruháimon bűzlő emléke: a reggeli semmi mással össze nem téveszthető illata.
Kócos hajamba turkálgatva baktatok a lépcsőn lefelé, és még meg sem jelenek, mikor már hallom anya hangját: nem tudom, hogy a füle kivételesen jó-e, vagy a hatodik érzéke - mindenesetre szeretem az érzést, mikor tudja, hogy a közelében vagyok. Olyan, mint odahúzódni a kandalló mellé télen, vagy beleereszkedni egy kád meleg vízbe - egyszerűen a biztonságot jelenti számomra.
- Jó reggelt, anya - ásítozom még egyre, és automatikusan veszem le a gyerekkori, lufit szorongató bohócot mintázó bögrémet a szekrényből. Csorba és nincs is füle már, de sosem engedtem kidobni - közös emlék kettőnknek. Akkor kaptam, mikor apa visszatért az életünkbe.
- Farkaséhes vagyok - dobom le magam az asztalhoz, és ahogy végignézek az illatozó palacsintákon, önkéntelenül is görcsbe rántja gyomromat az éhség. Látom, hogy anya pillantása egy időre a homlokomon időzik, de aztán elmosolyogja magát, én meg titkon reménykedem, hogy mégis csak megúszom az éjjel történteket lelkifröccs nélkül. Igazából ha anya rákezdett, elég volt csak egy bűnbánó tekintetet vetnem rá, hogy azonnal levegyem a lábáról, és apával sem volt sem túl nehéz a dolgom: nemegyszer ő engedett be anya háta mögött a házba, és mélyen hallgatott róla, ha a kelleténél rongyabb állapotban érkeztem haza. Valójában fogalmam sem volt róla, hogy így próbálta-e kompenzálni azt a tíz évet, amit tőlünk távol töltött, vagy csak a férfiszolidaritás fogalma dolgozott benne keményen. Bárhogy is, külön-külön mindkét szülőmet le tudtam szerelni, ha aggodalomódákat zengtek a viselkedésem kapcsán. Amikor viszont tandemben szekáltak, akkor általában elfogott az az érzés, hogy a falhoz kellene csapnom valamit - lehetőleg olyat, ami hangos, és törékeny. Apa viszont még aludt, így bizakodhattam, hogy anya nem tolja megint elém azokat a mondatokat, amikről amúgy is tudja, hogy falra hányt borsó.
- Pont olyan, mint gyerekkoromban - vigyorgok anyára jókedvűen, és hatalmasakat harapok a juharsziruppal bőven megöntözött palacsintákba, majd mikor leöblítem egy korty kávéval, csak vonok egy aprót a vállamon.
- Tudod, hogy van ez - szúrom a villám a következő adagba. - Sok a barátom, és igényt tartanak rám. Néha meg ott reggelizem, ahol az éjszakámat töltöttem - teszem hozzá - nyilván ő is tudja, kimondatlanul is, hogy nem vetem meg a női társaságot, és ráadásul sűrűn cserélgetem őket. Szerintem titkon még büszke is rám, hogy a jelek szerint bárkit képes vagyok levenni a lábáról.
- Apa még pihen? - próbálom terelni a témát más, békésebb vizek irányába, mert az együtt reggelizés azért felkelt bennem némi balsejtelmet. Régen, még kölyökkoromban, a közös reggelik voltak a nagy családi megbeszélések idejei.  


music: - | note: -

Vissza az elejére Go down

avatar
Farkasboszorkány •• a világ egyik legfurcsább teremtménye vagyok, tele meglepetéssel
Chatkép :

Keresem :

Tartózkodási hely :
♔ mystic falls & sometimes NO
Hobbi & foglalkozás :
♔ if you're not so lucky, you know i'm not a good guy
Humor :
♔ actually, i have



A poszt írója Kevin Godbert
Elküldésének ideje Szomb. Szept. 30, 2017 9:06 pm
Ugrás egy másik oldalra

A friss levegő mindig jót tett a tüdőmnek, bár mostanában nem sok alkalmam volt arra, hogy a reggeleket a terepen kezdjem. Régen szokásom volt hajnalban kelni és a nyakamba venni a várost 10 kilométerre. Aztán ezt a szokásomat az évek alatt szépen elkoptattam, helyette tovább aludtam és többet dolgoztam, de egy pár napja már érzem, hogy a szervezetem kezdi megmakacsolni magát, még aludni se tudok olyan nyugodtan... Ugyan ennyi idő alatt nem eresztettem pocakot, de nem igazán érzem magam olyan fittnek, mint pár hónappal ezelőtt, így tetszik vagy sem vissza kell állnom a régi rendszerre..
Persze talán nagyobb kedvvel állnék neki mindennek, ha nem azt vettem volna észre magam mellett éjjel, hogy Faye nyugtalanul forgolódik egyik oldaláról a másikra. Az álmatlansága engem is nyugtalanná tett, de még így is többet aludhattam nála, mert mikor reggel megébredtem, már nem volt mellettem és a helye is hideg volt.
Ahogy lejövök az emeletről már tudom is merre van, hisz a kávéfőzőt én magam csak szökőévente használom, a fiam meg valószínűleg még ennél is ritkábban, így elég nyilvánvaló volt, hogy Faye sertepertél hajnalok hajnalán a konyhában. Tettem egy kört a földszinten, hátha megtalálom végre a mobilomat, mire meglett és visszaértem a lépcső aljához, már az asztalnál ült nekem háttal, és nem igazán vett róla tudomást, hogy jelen vagyok, valószínűleg még csak ébredezik, nekem viszont ehhez most inkább egy kis mozgás kell, ezért már kint is voltam a hátsó ajtón. A hátsókertben még nyújtottam néhány percig, aztán jobbnak láttam végre útnak indulni, mielőtt meggondolom magam. A futáshoz most nem kapcsoltam zenét,  így is eléggé fájt a fejem. Talán egy kávé nekem is jót tett volna, de utána már biztosan nem vettem volna rá magam, hogy feltápászkodjak mellőle és nekiveselkedjek a kilométereknek. Azt hiszem az, hogy nem kell minden hónapban kiállnom a hold átkát és átváltoznom farkassá kezdi megtenni a hatását, ami a fizikumomat illeti, vagy a mentalitásomat. Kezdek ellustulni, és ez egyáltalán nem tetszik. Pont én vagyok az, akinek mindenkivel szemben kemény elvásárai vannak, magam sem vagyok kivétel ez alól, ezért esik nehezemre beismerni, hogy már a hatodik kilométer kifog rajtam, a nyolcadikban úgy érzem, nem gondoltam át teljesen ezt a futás dolgot, és sikerült a közepébe csapnom felkészülés nélkül. De ez semmi, még két kilométer van hazáig. Nem álltam meg, de már nem csak belülről haldokoltam, teljesen biztos voltam benne, hogy látszik az arcomon az erőlködés. Az utolsó mérföldet már lassan kocogva tettem meg, hogy aztán lihegve berobbanhassak a hátsó ajtón és a lendülettől meg se álljak a konyháig, ahol meglepetésemre nem csak a feleségemet találtam, hanem a fiamat is.
- Jó reggelt - préselem ki magamból nagy nehezen ezt a két kis szót, miközben a térdemre támaszkodok, de kétlem, hogy tisztán kivehető a köszönés a zihálásomról. Másodpercek vagy percek telnek el, mire úgy érzem sikerül elég levegőt préselni a tüdőmbe és életben maradok. - Lemaradtam valamiről? - nézek végig rajtuk. Túl nagy lett a csend, ez pedig elég gyanús. A fiam vállát megveregetem, ahogy elhaladok mellette, Faye-hez pedig lehajolok, végigsimítok arcán és csókot nyomok a hajára, aztán tovább lépek a szekrényig, hogy egy poharat levéve vizet tölthessek bele. Bár legszívesebben most a csap alá dugnám a fejem. Majdnem kifogott rajtam az a rohadt tízes...

Vissza az elejére Go down

avatar
Vérfarkas •• a legragyogóbb éjszaka egyik gyermeke vagyok, óvakodj teliholdkor
Chatkép :

Tartózkodási hely :
new orleans is my home ★ ☆
Hobbi & foglalkozás :
fighting for equality ★ ☆
Humor :
are you insane like me? ★ ☆



A poszt írója Faye Charpentier
Elküldésének ideje Szomb. Szept. 30, 2017 11:54 pm
Ugrás egy másik oldalra

Elliott & Kevin & Faye
A tekintetem elidőzött a fiamon és egyszerűen nem illett össze a kép: a mosolya, ahogy harapdálta a palacsintát és szorongatta az a nyomorult bögrét, amitől kirázott a hideg és ami miatt minden reggelemet imádkozással kezdtem, csak hogy ne azt vegye ki a szekrényből, egyáltalán nem illett össze annak a srácnak a képével, aki az ügyeletes balhés gyerek volt a városban, ha olyan hangulata volt. Arról nem is beszélve, hogy fogalmam sem volt, hogy repült el ennyire gyorsan húsz év. Kész férfiként ült előttem, néhanapján nem tudtam, hogy sírjak vagy nevessen emiatt. Most inkább kicsit mérges és csalódott voltam, amiért tegnap este megint belekeveredett valamibe, de milyen anya lennék, ha rögtön azzal kezdenék, hogy megint mi a fenét csinált? Próbáltam már ezt a stratégiát is, nem jött be. Pont olyan, mint én voltam ennyi idősen, az esetek többségében nem igazán érdekli, mit mondanak neki, megy a saját feje után.
- Persze, hogy olyan. - Mosolyodtam el magam. Csináljon bármit, legyen akármilyen napja és nőjön akkorára, amekkorára akar, ő mindig az én fiam lesz, akiért kitépném a szívem és a kutyák elé dobnám, ha arra lenne szükség. - Nekem a legfurább, hogy van, amikor nem itt kezded a reggeleket. - Ebbe inkább bele sem gondoltam, a mai napig nehéz megemésztenem, hogy Elliott olyan játszi könnyedséggel csavarja el a nők fejét és váltogatja őket, hogy szinte már pofátlanság, amit csinál. Veszettül szerencsés gyerek, megörökölte az apja jóképű vonásait és ki is használja, hogy a beszélőkéjének akár szobrot is lehetne állítani. Olykor én is elképedtem rajta.
- Igen, szerintem... - Nyílt az ajtó és Kevin lépett be rajta, pedig éppen azt akartam mondani, hogy valószínűleg még alszik. Felébredt, összekészült és én nem vettem észre? Hol járt az eszem? - Vagy mégsem. Úgy tűnik, futott egy kört.- Intettem felé, de már széles mosollyal, erőnek erejével kellett tartanom magam, hogy ne törjön elő belőlem a nevetés, úgyhogy inkább belekortyoltam a kávémba. Figyeltem, ahogy megveregeti Elliott vállát és vártam a pillanatot, amikor meglátja az arcát is. Akkor fog eljönni az én időm... nem mintha cseszegetni akartam volna a saját gyerekemet, csak a bennem dolgozó aggódás úgysem fogja engedni, hogy szótlan maradjak.
- Miről maradtál volna le? - Kérdeztem játszi könnyedséggel Kevin-től, miután csókot nyomott a hajamra. Nagyon-nagyon hosszú ideig nem hittem volna, hogy itt fogunk kikötni, de jelenleg el sem tudnám képzelni a két srácom nélkül az életemet. - Éppen arról akartam kérdezni Elliott-ot, hogy milyen volt a tegnap estéje. Biztos jól sikerült. - Fordultam a fiam felé, miközben én is bekaptam egy falat palacsintát.

   40  ● ● coded by elena
Vissza az elejére Go down

avatar
Warlock •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Tartózkodási hely :
New Orleans
Hobbi & foglalkozás :
bajkeverés



A poszt írója Elliott Wade Godbert
Elküldésének ideje Vas. Okt. 01, 2017 9:43 am
Ugrás egy másik oldalra


Mom Dad and Me

- Jaj, ne már... - dünnyögöm kelletlenül, mikor a nem itthon töltött éjszakákra helyeződik a hangsúly, és hogy zavaromat kissé leplezzem, belekortyolok a kávéba. Persze, annak idején, mikor már felnőttem a dologhoz, anya elmagyarázta a szerelem meg a testiség nagy egyszeregyjét, de kissé morbid lenne, ha az életem ezen részét pont vele kéne megosztanom. Így hát néha csendben eszem-iszom tovább - annyi tapintat van bennem, hogy mikor lerakom a bögrémet, a bohócot formázó részt magam felé fordítom. Tudom, anyám számára valószínűleg ez a ház leggyűlöltebb tárgya, és ha nem tartana tőle, hogy dührohamot kapnék ha a kukában találnám, alighanem már elegáns, parabola ívű röptében száműzte volna az otthonunkból. Tulajdonképp szerencsések vagyunk, hogy New Orleansban csak farkasok, boszorkányok, meg vámpírok élnek. Ha tegyük fel, bohócok lepnék el a város utcáit, mi már alighanem aznap költözködnénk.
Épp a harmadik palacsintába szúrom bele a villámat, amikor kinyílik a konyha ajtaja, és apám lép be rajta. Egész pontosan, szinte beesik, aztán megáll a mosogató mellett, és a megfulladás határán kapkodja a levegőt. Kérdőn nézek anyára, már csak azért is, mert egyrészt úgy mondta, apa még alszik, másrészt meg mert ő talán érti, miért jó apának, ha ezt csinálja. Egy időben minden hajnalban kidobta magából az ágy, hogy végigszaladja fél New Orleanst, bár az utóbbi időszakban a lelkesedése mintha megcsappant volna. Nos, a jelek szerint most visszatér a korábbi trendhez, bár tényleg fel nem foghatom, miért. Ha ez az egész arra megy ki, hogy levezesse a felesleges feszültséget, akkor javasolnám neki inkább az én módszeremet: néhanapján egy-egy ökölharc tökéletes ahhoz, hogy az ember kieressze magából a gőzt, annál legalábbis jobb, mint hogy a betont döngesse. Ha meg az a célja, hogy kondiban tartsa magát, akkor az ő korában ennek már úgy sincs semmi értelme. Tessék, itt az eredménye: úgy hörög, mint egy téli álmából felébresztett medve, és ha valaki öt méterrel arrébb toltva volna éjjel a házunkat, alighanem nem ért volna el a küszöbig. Apa néhányszor megpróbálkozott azzal is, hogy magával húzzon ezekre az edzésekre - azt hiszem, egyedül nekem volt eszem ahhoz, hogy ne akarjak ebbe az állapotba eljutni.
Visszatérek a palacsintámhoz, miközben apa megveregeti a vállamat, és csak megforgatom a szemem, ahogy előttem nyalják-falják egymást. Ezt még mindig nem tudom megszokni, évek elteltével sem: egyrészt, hogy anyám úgy döntött, szüksége van apámra, másrészt pedig, még ugyan magamnak se vallom be, de csak simán és egyszerűen nem tetszik, hogy osztoznom kell valakivel anyám szeretetén.
- Szia apa. Ismét elkapott a mazochizmus? - érdeklődöm, de a következő pillanatban megáll a falat a számban, és egyszerre ijedten, vádlón, meg dühösen meredek anyámra. Szóval a kedves, reggeli mellé felszolgált mosolya volt a csapda, meg a vihar előtti csend. És ráadásul most apám is szembesülni fog vele, hogy a tegnap estém már megint nem ment zökkenőmentesen - fix, hogy ki fog törni az égiháború.
- Kösz a kérdést, remek estém volt - mondom kissé gúnyosan, aztán eltolom magam elől a tányért, és hátradőlve a székben, dacosan fonom karba a kezeimet. - Essünk túl rajta, rendben? Tessék, marcangoljatok! - morgom, mert tisztában vagyok vele, hogy természetesen megint én leszek a hibás. Oké, beismerem, hogy rászolgáltam erre a hitre, de az tény, hogy a tegnap éjjeli balhét csakugyan nem én kezdtem. Ez viszont alighanem nem fogja érdekelni se anyát, se apát - alighanem el se hinnék, ha ezzel állnék elő.



music: - | note: -

Vissza az elejére Go down

avatar
Farkasboszorkány •• a világ egyik legfurcsább teremtménye vagyok, tele meglepetéssel
Chatkép :

Keresem :

Tartózkodási hely :
♔ mystic falls & sometimes NO
Hobbi & foglalkozás :
♔ if you're not so lucky, you know i'm not a good guy
Humor :
♔ actually, i have



A poszt írója Kevin Godbert
Elküldésének ideje Vas. Okt. 01, 2017 10:58 am
Ugrás egy másik oldalra

Tényleg egyszerűbb és hatékonyabb lett volna, ha csak befekszek a csap alá, de Faye valószínűleg azt már nem tűrte volna szó nélkül. Azon mondjuk meglepődtem, hogy a köztünk lévő íratlan szabálynak most is eleget tett, nem firtatta, mekkora idióta vagyok, hogy elindultam a szokásos körömre és ezért most végtelenül hálás voltam neki. Az órára nézve aztán konstatáltam, hogy életem leghosszabb futásán vagyok túl és ez több, mint kellemetlen számomra. Ennyire rossz formában nem is tudom mikor voltam utoljára. Faye bezzeg remekül néz ki, és én még jót elszórakoztattam magam azon, hogy jógára meg pilatesre jár. A franc essen az öregedésbe, de tényleg. Én próbálok dolgozni ellene, az meg mintha megneszelte volna, hogy az évek alatt csak az eltelt idő töredékékt tudta ránksózni és most berágott rám ezért. De ha már egyszer az élet azt a lapot dobta, hogy a mágiámmal megtehetem, hogy csalok egy kicsit, én ne tenném meg?
- Nagyon vicces vagy, fiam.. - dőlök végül a konyhapultnak, miközben egy újabb pohár vizet gurítok le a torkomon. Ez már a negyedik és most érzem meg a hatását, a zihálásom időközben halk szuszogássá mérséklődött. A fiammal valahogy még mindig nehezen találom meg a közös hangot, pedig csak rá kell nézni, már majdnem felnőtt. Erős, határozott és meglehetősen indulatos fiatal. Emlékeztet saját magamra, mikor annyi idős lehettem, mint most ő. Akkor még New Yorkban éltem és elég balhés kölyök voltam, de ezt alighanem továbbra sem fogom az orrára kötni, elég ha a nejem tudja, hogy a lázadó hajlamát nem feltétlenül tőle örökölte. A személyiségét tekintve olyan, mintha tényleg a fiamban ötvöződnénk mi ketten. Ha nem tapasztalom meg, nem hiszem el, hogy ilyen létezik.
Faye költői kérdésére nem reagálok, csak felmérem az asztalt, meg a tartalmát. Palacsinta, ami történetesen mindkettőnk kedvenc reggelije, de én csak évfordulókor vagyok kitüntetve vele, ott meg még nem tartunk, így pedig előljáróban nem tudok túl sok következtetést levonni. Minden esetre - nem törődve azzal, hogy az előbb fulladtam meg a futástól - én is nekilátok a reggelinek, kihasználva, hogy Faye konyhatündér kedvében volt, legyen az oka bármi. A családi reggeli az családi reggeli.
- Klassz, ennek örülök. És mondd csak, a heget a homlokodon az estének a jó vagy a remek része alatt sikerült összeszedni? - szegezem neki az egyelőre még ártalmatlan kérdést két falat között. Nem vagyok vak, alaposan szemügyre vettem, meg hát azt a halvány monoklit a szeme sarkában nem lehet nem észrevenni. Nem akarok se inkvizítort, se villámhárítót játszani, de valószínűleg ez nem rajtam fog múlni. Ide érzem, hogy csak idő kérdése, hogy Faye-ből kirobbanjon az aggódó anyafarkas, ha eddig még nem történt volna meg...

Vissza az elejére Go down

avatar
Vérfarkas •• a legragyogóbb éjszaka egyik gyermeke vagyok, óvakodj teliholdkor
Chatkép :

Tartózkodási hely :
new orleans is my home ★ ☆
Hobbi & foglalkozás :
fighting for equality ★ ☆
Humor :
are you insane like me? ★ ☆



A poszt írója Faye Charpentier
Elküldésének ideje Vas. Okt. 01, 2017 3:56 pm
Ugrás egy másik oldalra

Elliott & Kevin & Faye
Én csak próbálok jófej anya lenni és nem kiakadni amiatt, hogy a fiam felnőtt, erre méltatlankodást kapok ajándékul... ki érti ezt? Azóta féltem attól, hogy milyen felnőtt válik belőle, mióta megszületett... magamból és az apjából kiindulva nm sok jóra számíthattam, de bíztam a képességeimben és az ösztöneimben. Azt hiszem, egész jó munkát végeztem. Mindenkinek vannak rossz tulajdonságai, neki is, amiket akkor sem lehetne kikaparni belőle, ha a földhöz vágnám magam. De hát, ezért vagyok az anyja, nem? Hogy elfogadjam, mégis megpróbáljam terelgetni... nem mintha annyira egyszerű lenne, mint tűnik, főleg, mert sokszor ismertem magamra benne: hogy olvashatnám a fejére azokat a tetteit, amiket valószínűleg én is pontosan ugyanúgy csináltam volna, mint ahogy ő?
Igyekeztem elfojtani a diadalittas mosolyomat, amit Kevin csalogatott elő belőlem az Elliott-nak címzett kérdésével. Várható volt, hogy Elli-nek nem fog tetszeni, ha szóvá teszem a tegnap esti csapongását, nekem viszont az nem tetszett, hogy megint verekedésbe keveredett valami miatt. Egy hajóban eveztünk.
- Csak rákérdeztem, hogy milyen estéd volt és reménykedtem benne, hogy beavatsz abba, mi történt veled. - Mutattam a kezemmel a szeme felé. Túl érzékeny és támadásnak veszi minden szavam, ha erre a témára a kerül a sor. Nekem sem tetszik, hogy a reggeli beszélgetés egyik napirendi pontja kell legyen Elliott esti kiruccanása. Miért nem éri be annyival, hogy leissza magát, aztán másnaposan elténfereg a házban vagy a városban, mint bármelyik másik fiatal? - Igazából az sem nagyon nyugtat meg, hogy az éjszaka azt mondtad, a másik rosszabbul néz ki, mint te. - Került már haza ramatyabb állapotban és mélyen legbelül örültem annak, hogy nem hagyta magát földbe döngölni, ha arról van szó, de hogy minden héten több napra is jusson valami balhé, az már sok. - Légyszíves, mondd el, mi volt. - Kérlelően néztem rá, attól függetlenül, hogy belül kissé méltatlankodtam, egyáltalán nem szerettem volna veszekedni vele és megsérteni. Az majd akkor jön, ha közli, hogy nagy balhéban volt része.

   40  ● ● coded by elena
Vissza az elejére Go down

avatar
Warlock •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Tartózkodási hely :
New Orleans
Hobbi & foglalkozás :
bajkeverés



A poszt írója Elliott Wade Godbert
Elküldésének ideje Vas. Okt. 01, 2017 4:54 pm
Ugrás egy másik oldalra


Mom Dad and Me

Igazából nem is tudom eldönteni, kire vagyok dühösebb. Anyára, aki kivárta azt a pillanatot, mikor apám is megjelenik, nyilván, hogy az együttes erővel állítsanak rögtönítélő bíróság elé, apára, akinek a támogatására alighanem a legkevésbé sem számíthatok, vagy magamra, amiért engedtem, hogy egy kis r*ngyó elterelje a figyelmemet, levegyen a lábamról, és mielőtt észbe kaphattam volna, máris egy verekedés tevékeny résztvevője voltam.
Csak morcos pillantásokat lövellek mindkét szülőm irányába, miközben karba font kézzel üldögélek a székben, de gyorsan belátom, hogy ebből a kutyaszorítóból úgysem szabadulok, amíg nem teszek részletes vallomást. Jó, hogy a villanykörtét nem tolják az arcomba, meg nem állítanak egy gumibotot lóbáló hekust a konyhaajtóba, csak a ráhatás érdekében. Kíváncsi vagyok, hogy vajon most eljátsszák-e a jó zsaru-rossz zsaru szerepkört, vagy összefognak, és kánonban énekelik végig a délelőttöt, hogy egyszerűen nem bírják felfogni, miért nem vagyok képes nyugodtan maradni a hátsó felemen.
- Hát jó - tárom aztán szét a karjaimat dühösen. - Addig úgysem hagytok békén, ugye? - hajolok aztán előre, hogy az asztalra könyököljek. - Beültünk a haverokkal egy bárba, eliszogattunk. Aztán ők leléptek, én meg hazafelé indultam, de menet közben elmentem az új szórakozóhely mellett, a Jackson meg a St. Peter sarkán, tudjátok... - magyarázom. - Gondoltam, szétnézek, korán volt még. Elég jó kis hely, nagy tánctérrel, meg jó zenével, szóval beálltam táncolni. Aztán odajött az a kis liba - válik a hangom megvetővé. - Totálisan rám nyomult, de tényleg - csóválgatom a fejem, de a hangomban ott ül a tagadhatatlan büszkeség. Na ja, jóképű gyerek vagyok, ez eldöntött tény. És a legjobb, hogy tudom, hogy erre apám meg anyám is egyformán büszke. - Na szóval, tánc közben odajött, és lekapott. Hát én meg hülye lettem volna ellökni magamtól. Épp javában smároltunk, amikor megjelent a pasija, mert azt elfelejtette közölni a kis l*tyó, ha nem egyedül van ott. És mire észbe kaptam, már kaptam is egy öklöt a képembe - dőlök ismét hátra. - Bocs, ha nem voltam olyan idióta, hogy hagyjam, hogy a padlóba verjenek. Tudom, hogy messze nem megyek a szomszédba egy kis balhé miatt, de ezúttal tényleg nem én kezdtem - nézegetem az asztalt olyan tekintettel, hogy csoda, amiért az nem gyullad fel szemünk láttára. - Mellesleg, én ennyivel megúsztam. Kíváncsi vagyok, az ő ősei vajon mit szólhattak ma reggel, ha meglátták a fiacskájuk képét - nevetek fel hirtelen. - Az isten szerelmére, verekedtem, na és? Nem szakadt le az ég, meg nem jött el a világvége. Egyébként meg nem volt szükségem ökölharcra, de ezt ti is tudjátok - nyújtom magam elé kezeimet, vibráló ujjakkal, amivel a mágiát igyekszem szemléltetni. Igazából elég röhejes még most is ha magam elé képzelem, hogy csapódott a srác egyik oszloptól a másikig, mintha valami láthatatlan erő dobálná. Plusz azért a többiek sikongatása sem volt teljesen megvetendő. - A lényeg, hogy részemről jól szórakoztam. Vagy talán ezt is sajnáljátok tőlem? - vonom fel a szemöldökömet. - Egészben vagyok, és hazajöttem. Azt hittem, csak ez számít egy szülőnek - szúrok oda még finoman egyet.



music: - | note: -

Vissza az elejére Go down

avatar
Farkasboszorkány •• a világ egyik legfurcsább teremtménye vagyok, tele meglepetéssel
Chatkép :

Keresem :

Tartózkodási hely :
♔ mystic falls & sometimes NO
Hobbi & foglalkozás :
♔ if you're not so lucky, you know i'm not a good guy
Humor :
♔ actually, i have



A poszt írója Kevin Godbert
Elküldésének ideje Vas. Okt. 01, 2017 10:50 pm
Ugrás egy másik oldalra

Hálás voltam a feleségemnek, hogy átvette tőlem a stafétát és nyúzza a gyereket, hogy legalább a részletek tudatában kezdjen neki a kiosztásához. A sokadik kört futjuk már, de mintha minden egyes alkalommal süket fülekre találnánk, így valahogy egyáltalán nincs rám hatással, hogy a szemem sarkából látom a fiam gyilkos pillantását. Ha pedig így van, akkor nagyon is tudatában van annak, hogy még nekem sem fog tetszeni, amit hallani fogok, pedig Faye-hez képest sokkal kevesebb dologgal lehet engem kiborítani. Az viszont már az elején újdonságot jelent, hogy éjszaka ők ketten már meccseltek egy sort, így feszülten kezdek figyelni, míg fiam bele nem kezd a históriába.
Két falat palacsinta között iszok egy korty vizet, aztán konstatálom, hogy a fiam ismét úgy randalírozott a városban, hogy még csak nem is tudtam róla, hogy kimenőt kért. Mert hogy nem is kért. Teljesen egyértelmű, nem igazán tartja kedve már, hogy bejelentse mikor lép le és mikorra várjuk haza. Pár hónap alatt szépen, önkényesen felhatalmazta magát, már-már azt várja, hogy felnőttként kezeljük, de ez mindaddig nem fog megtörténni, míg felelősségteljesen nem kezd viselkedni.
Egész addig nincs is semmi problémám, míg a buliról van szó, de sajnos elsőkézből tudom, hogy ha jól érzi magát, az nem merül ki abban, hogy bevágódik a táncparkett közepére. Ahol ő van, ott a balhé is. Vagy mondhatnám úgy is, hogy ha balhé van a városban, ahhoz a fiamnak nagy eséllyel köze van. Ez még részemről nem is lenne probléma, nem úgy mint Faye-nek. Hiába nem díjazza a fiam, kettőnk közül én vagyok az engedékenyebb, aki a legtöbb marhaságot elnézi neki. Valószínűleg tartom, hogy a magam példáját ismerve nem botránkoztat meg annyira a viselkedése, ezért nem reagálok olyan csípősen, mint az anyja. Hányszor, de hányszor keveredtem verekedésbe én annak idején... És hányszor kevertem magam még nagyobb bajba, és tessék, még mindig itt vagyok. Nem mintha ezt Faye előtt nagyon hangoztatni szeretném, még belefojtana a pohár vizembe, amiért nem vagyok elég szigorú a gyereknevelésben. Azt viszont nem tudom szó nélkül hagyni, hogy önfeledt beszámolóba kezd, milyen frankón használta az erejét.
- Mondd csak, teljesen elment az eszed? - meredek rá hitetlenkedve, és a villát az asztalra csapva szakítom félbe a reggelimet. Nem az én szokásom, hogy botrányt csináljak, de ő tudja a legjobban, hogy a mágia a gyengém. Nem véletlenül tanítottam meg már fiatal korában, hogy tudja használni a varázserejét, hisz nekem nagyon nehéz volt kordában tartanom, mert nem kezdtem el vele időben és eleget foglalkozni annak idején. Sokkal nagyobb kontrollt igényelt, mint azt hittem volna és nem akartam, hogy neki is ezzel kelljen szembenéznie, ha már amúgy sem az önuralmáról híres. Volt is belőle jó néhány parázs vitám az anyjával, mikor az ideális kort próbáltuk belőni, amikortól érdemes bármit is tanítani. Ilyenkor viszont az az érzés árad szét bennem, hogy hiába nyertem meg a háborút, ha a fiam végül bizonyítja, hogy hatalmas hiba volt bizalmat szavazni neki. - Nem használhatod a mágiát játékszerként... - folytatom aztán, de csak még jobban felhúzom magam. Ő ezt élvezte és jól szórakozott közben. Azt hiszem lekezdhetek azon gondolkozni, mikor mondtam csődöt apaként.

Vissza az elejére Go down

avatar
Vérfarkas •• a legragyogóbb éjszaka egyik gyermeke vagyok, óvakodj teliholdkor
Chatkép :

Tartózkodási hely :
new orleans is my home ★ ☆
Hobbi & foglalkozás :
fighting for equality ★ ☆
Humor :
are you insane like me? ★ ☆



A poszt írója Faye Charpentier
Elküldésének ideje Vas. Okt. 01, 2017 11:48 pm
Ugrás egy másik oldalra

Elliott & Kevin & Faye
Jogosnak éreztem, hogy legalább az egész történetről legyen egy képem és mivel az eset többi résztvevőjét nem ismertem - vagy legalábbis még nem tudtam róla -, ezért egyedül Elliott segíthetett nekem az ügyben. Annyi mindig volt benne, hogy ne torzítsa a tetteit, ezért most is reméltem, hogy nem szeretne szépíteni a mondandóján. Vagyis... egészen addig, míg el nem jutott a második buli-random lány-smárolás-lány pasija kvartetthez azt kívántam, hogy őszintén beszéljen, aztán azt se tudtam, hogy bújjak be észrevétlenül az asztal alá. Túl sok információ... az apja nem tanította meg neki, hogy az ő vesztük mindig a nők lesznek? És azt, hogy az ilyen kalandokért maximum három óra hosszáig kell harcolni? Nagyon nehezemre esett megemészteni, hogy a fiam igazi csajmágnes, de hogy valamilyen okból kifolyólag a verekedései minimum 70 százaléka egy lány miatt törjön ki kezdett unalmassá válni.
- Senki sem mondta, hogy hagyd magad megveretni, de megvédeni magad nem jelent egyet azzal, hogy folyamatosan balhézz és ne tudd, mikor kell leállni. - Elliott hajlamos volt túltolni a dolgokat, a legkisebb sértésre is fokozottan reagál, főleg amiatt, mivel sérthetetlennek hiszi magát: tökéletesen tisztában van a képességeivel, az adottságaival és azzal, milyen örökség birtokában van, arról nem is beszélve, hogy tudja, én mindig mellette fogok állni. Ahogy az apja is, úgyhogy szépen vissza is él a kivételes helyzetével. Sikerült úgy elkényeztetne, hogy egyébként egészen szigorú szülőnek tartottam magam.
- Biztos pont annyira boldogok, mint amennyire mi vagyunk.- A gyerekre nem forgatom a szemem, ez az egyik alapszabályom, de nagyon nehéz volt tartani magam hozzá. A gyerekkor és a felnőttlét határán táncolt, míg az egyik másodpercben olyan megállapításokat tett, ami miatt büszke voltam rá, a másodikban legszívesebben előbányásztam volna a gyerekkori plüssmackóját, hogy az ölébe nyomjam, mert az példázta legjobban a szintet, amin leledzett. Én is akkor kaptam leginkább vérszemet, amikor közölte, hogy a mágiát hívta segítségül a verekedés során. Kevin hamarabb reagált, de a villa asztalon való csapódása sem akadályozott meg abban, hogy felé forduljak és egy jelentőségteljes, "igen, persze, jó ötlet volt mindenre megtanítani" pillantást vessek rá. Mennyit lobbiztam azért, hogy kössük le az erejét, de nem, mégis hogy képzelhettem, hogy elveszem tőle azt, ami különlegessé teheti? Gratulálok!
- Elliott, kismilliószor mondtuk el, hogy bajod lesz abból, ha állandóan az erődet fitogtatod. - Falra hányt borsó, ám kikívánkozott belőlem. - Szórakozz, keveredj bajba, majd benő egyszer a fejed lágya, de azt nem fogom elnézni, hogy az egész város a nyakamra járjon azért, mert a fiam nem bír magával és úton-útféle hirdeti, mire képes. - Csalódottsággal vegyített eltökéltség mutatkozott a hangomban. Nem a saját hírem miatt aggódtam, hanem az övéért és azért, hogy egyszer nehogy akkora negatív visszhangot váltson ki másokból, hogy célponttá váljon. - Nem sok dobásod van már, remélem ezzel tisztában vagy. - Legszívesebben kitoltam volna magam alól a széket, nehéz volt nyugodtan, egy helyben ülni. - És nem nálam vagy apádnál, hanem a városlakóknál. Ha így folytatod, korántsem az lesz a legnagyobb bajunk, hogyan fogod kiverekedni magad a helyzetekből, amikbe belekeveredtél. - Könnyen elő tudtam kaparni a legkomolyabb nézésemet, azt, amit csak indokolt esetekben szedtem elő.


   40  ● ● coded by elena
Vissza az elejére Go down

avatar
Warlock •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Tartózkodási hely :
New Orleans
Hobbi & foglalkozás :
bajkeverés



A poszt írója Elliott Wade Godbert
Elküldésének ideje Hétf. Okt. 02, 2017 8:29 am
Ugrás egy másik oldalra


Mom Dad and Me

Tudom én jól, hogy nem vagyok egyszerű eset. Egy olyan családban, olyan szülőkkel, és olyan születési körülményekkel, mint az enyém, ez nem is meglepő. Tisztában vagyok vele, hogy ha majd egyszer, valamikor a távoli jövőben, a szüleim mesélni fognak rólam másoknak, akkor azzal fogják kezdeni, hogy én okoztam az idő előtti őszülésüket. Azzal is tisztában vagyok, hogy a balhé meg én tényleg kéz a kézben járunk - még akkor is, ha sokszor tényleg nem keresem a bajt: az talál meg engem. Az viszont eléggé érzékenyen érint, hogy félreismernek, legalábbis jellemem egy részét. Talán ettől az érzéstől villámgyorsan elpárolog az eddig érzett haragom meg dacosságom, hogy a sértettségnek adja át a helyét. Tudja fene, én eddig úgy hittem, hogy már a felnőttkor határán táncolok, de talán még mindig nem sikerült teljes mértékben a kamaszkor karmai közül kikeverednem, legalábbis emlékeim szerint akkor produkáltam utoljára ilyen mértékű, és ilyen gyors hangulatingadozásokat.
Megrezzenek, ahogy apa az asztalra csapja a villáját, és meghökkent tekintetet vetek rá. Nem azért, mintha félnem kéne tőle - a mi családunkban sosem volt divat a fizikai erőszak - hanem azért, mert tudom, hogy két szülőm közül ő az, aki mindig is lazábban kezeli a kilengéseimet - abból meg van igencsak bőven. Nem mondta el soha, és nem került szóba, de talán kimondatlanul is tudom az okát: alighanem ő sem volt másmilyen ennyi idős korában. Anya elég racionalista és következetes, így hát úgy tippelem, a lobbanékony génjeim jelentős részét apától kaphattam örökségül. Ha pedig most eljuttattam odáig, hogy még ő is kiakadjon, azt hiszem elmondhatom, hogy múlt éjjel csakugyan sikerült túllőnöm a célon.
- Nem tekintem játéknak a mágiát! - tiltakozom apára nézve. - Ennyire már ismerhetnél. Esküszöm nektek, nem szoktam fitogtatni az erőmet, sem pedig megfélemlítésre használni! Tudom, hogy nem vagyok mintagyerek, ez tény, de a lépten-nyomon varázslás nem az én műfajom. Tegnap sem akarattal használtam... legalábbis először. Nem is tudom... - nézem tanácstalanul az asztal fáját. - Amikor az a szemét behúzott nekem, inkább ösztönös cselekedet volt részemről, hogy varázserővel állítottam meg. Ha elítéltek ezért, elfogadom, de tudjátok mit? Szerencsém volt, hogy ezt tettem, mert ha csak a puszta öklömre hagyatkozom, akkor annyi időm se lett volna, hogy magamhoz térjek két balegyenes között, és most nem itt ülnék, hanem egy kórházi ágyon feküdnék - tolom eléjük kendőzetlenül az igazságot. - Aztán meg már azért használtam varázslatot, mert képtelen voltam leállni. Alighanem ha akartam volna sem tudok. És aztán meg már simán élveztem a dolgot. Lehet, hogy nem pont jó módszert választottam, de az a szemétláda múlt éjjel megtanulta, hogy az ellenféllel szemtől szemben kell állni, és nem alattomban támadni - vonok vállat. Azt mondják, mindenki tanul valamiből. Van, aki a hegyi beszédekből, más a tettlegességből. Hát én elég nyomatékosan elmagyaráztam valamit annak a srácnak, ennyi az egész. Mondjuk némileg morbid szegmense a beszélgetésünknek, hogy pont azok igyekeznek engem önuralomra inteni, akik szintén kihívásokkal küzdenek indulatkezelési problémák tekintetében, lévén, hogy valamivel mégiscsak kiváltották magukon a vérfarkas átkot.
- Néha esküszöm nem értem, miért érzem úgy, mintha az egész világ az ellenségem lenne - könyökölök az asztalra. Pedig tudom - a gének játéka ez. Magamban hordom a mágiát, a farkas örökséget, és ezt koronázzuk meg New Orleans közismerten nem túl békés létével. A végeredmény itt könyököl az asztalnál, szórakozottan bökdösve a kávés bögréjét. - Mitől féltek valójában? Mitől féltetek engem igazán? Hogy börtönben végzem? Vagy hogy ellenetek fordul a város miattam? Vagy hogy én is aktiválom az átkot, és egyszer megölök valakit? - kérdezem, és őszintén kíváncsi vagyok a válaszra. - Warlock vagyok. Ha így is történne, farkasboszorkány lennék, mint apa. Nem lennék rákényszerítve az átváltozásra. Akkor miért féltetek tőle ennyire? - tárom szét a karjaimat.





music: - | note: -

Vissza az elejére Go down

avatar
Farkasboszorkány •• a világ egyik legfurcsább teremtménye vagyok, tele meglepetéssel
Chatkép :

Keresem :

Tartózkodási hely :
♔ mystic falls & sometimes NO
Hobbi & foglalkozás :
♔ if you're not so lucky, you know i'm not a good guy
Humor :
♔ actually, i have



A poszt írója Kevin Godbert
Elküldésének ideje Hétf. Okt. 02, 2017 11:43 pm
Ugrás egy másik oldalra

Jól gondoltam, hogy az én jelenlétem nem igazán akadályozza Faye-t, hogy magához kapja az irányítást, ezzel lekezdje mosni a fiúnk fejét. Nem mintha számítana, hiába mondtuk már el neki nyolcszázhatvanhatszor, valahogy mindig sikerült elengednie a füle mellett a hallottakat. A nejem előtt szánt szándékkal nem reagálok a csajozós sztorira, pedig lenne mit hozzáfűznöm. Én is voltam fiatal, cserélgettem a nőket, mint más az alsógatyáját szokta, és jónéhányszor keveredtem miattuk bajba is, szóval javarészt tudom, hogy miről beszél a gyerek és ha az anyja ezt szóvá teszi, akkor én leszek az, aki leállítja. De sikerül neki is elsiklania felette, pedig kettőnk közül ő viseli nehezebben, hogy a fiunk lassan felnő és már nem mondhatja azt neki, hogy tízkor takarodó.
- Anyádnak igaza van.. - nyomatékosítom iménti kijelentését. - Még ha nem is te kezded, tudnod kell, mikor állj le. Főleg, ha az erődet használod.. - Számtalanszor felhívtam már a figyelmét arra, hogy a mágia hatalom ugyan, ami azért van, hogy minket szolgáljon, de nem szükséges minden apró-cseprő dologhoz varázslatot használni. Emlékszem, hogy a kezdet kezdetén még az ablakot is csak egy legyintéssel csukta be, mert lusta volt felállni. Próbáltam neki példát mutatni azzal, hogy én magam is ritkán fordulok a boszorkány oldalamhoz és még mindig a farkast hagyom dominálni, de mivel ő nem tapasztalta meg egyiknek sem az árny oldalát - és nagyon remélem, hogy nem mostanában fog sor kerülni arra, hogy kiváltja az átkát - fogalma sincs mennyire veszélyes lehet rá és a környezetére nézve, ha elszabadul az ereje. Na nem igazán az aggaszt, hogy közveszélyes lehet, sokkal inkább az ő testi és lelki épsége nyugtalanít. Túl fiatal még ahhoz, hogy ezek közül bármit átéljen.
Bennem is felmerülnek a kétségek, veszem a lapot a nejemtől - aki jelen pillantban úgy néz rám, mint a piros kukoricára -, hisz előszeretettel tekint úgy a gyerek varázserejére, mint a szükséges rosszra, amitől meg kellett volna fosztani gyerekkorában. Talán más lenne a helyzet, nem tudna a mágia mögé rejtőzni. Akkor sikerült róla meggyőzni, most biztos a torkomnak esne, ha nem épp azzal lenne elfoglalva, hogy a sárga földig horja a bajkeverőt.
- Mert te szemtől szemben kiálltál ellene, ugye? Fölényben voltál, és ezt nagyon jól tudtad is. Az nem érdekel, hogy tanult-e belőle az a suhanc, azt viszont remélem, hogy világossá vált számodra is, hogy ha nem tanulod meg kezelni az erődet, akkor még nagyobb bajba keveredhetsz. Nem mehet ez így tovább. - kötöm az ebet a karóhoz, és erősen gondolkozni kezdek valami megoldáson, de aztán csak felkapom a fejem a vádaskodására. - Mondd csak, mi lett volna, ha egy vámpír köt beléd? Hemzseg tőlük a város.. Vagy egy falkájából kiszorított omega? Bár a város hivatalosan a két falka felségterülete, előfordulhat, hogy más is betéved a territoriumunk alá. Mit kezdtél volna, ha egy tapasztalt boszorkánymestertől kapod azt a jobb horgot? Bele se gondoltál abba, hogy nem a várost féltjük tőled, hanem téged féltünk a várostól? - életemben először talán most nézek úgy a saját fiamra, mintha komplett idióta lenne. Egyébként is mi az a szöveg, hogy legfeljebb majd ő is olyan lesz, mint én?!
- Csak, hogy tisztázzuk.. - ragadom magamhoz ismét a szót, mielőtt Faye beleszólhatna. - Az, hogy megölsz valakit, egyáltalán nem elfogadható. Tudom, hogy azt hiszed, most én vagyok az, aki bort iszik és vizet prédikál, de az, hogy velünk máshogy esett, nem jelenti azt, hogy követned kéne a példánkat. Ebben nem. Különben is tévedésben élsz, fiam. Ha kiváltanád az átkot, egyáltalán nem biztos, hogy olyan lennél, mint én. Ahhoz, hogy átváltozás után megtartsd az erődet, előbb teljes kontroll alá kell vonnod, másképp nem állod ki a szertartást, amivel a boszorkánymesterek összekapcsolják az erőidet. Remélem elég világos, hogy ez azt jelenti, hogy akár bele is halhatsz. - vágom a fejéhez a kíméletlen részigazságot. Arról nem feltétlenül kell tudnia, hogy van rá mód, hogy felélesszék az erejét anélkül is, hogy magabiztosan használná azt. Elég ha Faye ráérez arra, hogy blöffölök. Jó orra van az ilyenekhez, hisz a legjobbtól tanult. A fekete mágia sötét verem, és nem díjaznám, ha a fiam bármilyen formában kapcsolatba kerülne vele.
Vissza az elejére Go down

avatar
Vérfarkas •• a legragyogóbb éjszaka egyik gyermeke vagyok, óvakodj teliholdkor
Chatkép :

Tartózkodási hely :
new orleans is my home ★ ☆
Hobbi & foglalkozás :
fighting for equality ★ ☆
Humor :
are you insane like me? ★ ☆



A poszt írója Faye Charpentier
Elküldésének ideje Szer. Okt. 04, 2017 3:53 pm
Ugrás egy másik oldalra

Elliott & Kevin & Faye
Legszívesebben ordítani kezdtem volna. Vagy lehet jobb ötlet lett volna felállni a székből, elmenni a legközelebbi templomba és megkérdezni azokat az istenverte felső hatalmakat, hogy hol rontottam el? Szerette volna Elliott viselkedését arra fogni, hogy tőlem és Kevin-től is eléggé heves vérmérsékletet örökölt, volt hova nyúlni a makacsságot illetően és a beszélőkéjével sem volt baj... kezdtem megérteni a saját anyámat, aki mindig ki volt akadva attól, hogy a saját fejem után megyek, aztán részegen kinyírtam valaki és még a vámpírokkal is összebalhéztam, de... ugye én soha nem leszek olyan, mint ő? Nem jöhet el a pillanat, amikor hátat fordítanék a gyerekemnek, akkor sem, ha olyan hülyeségeket csinál, mint tegnap este.
- Egyáltalán nem is kellene használnod az erődet... - Motyogtam Kevin intését hallva. Nem tudtam megakadályozni, hogy kibukjon belőlem. Nem fogom tudni megérteni, Kevin miért ragaszkodott annyira ahhoz, hogy a Elliott fejlessze a varázserejét. Mintha nem ismerné eléggé ahhoz az emberi természetet, hogy tudja, ha valakinek van valami különleges a tarsolyában, akkor úgysem fogja megállni, hogy használja, ha szüksége lenne rá vagy választhatja általa a könnyebbik utat. Éppen annyira nem hatott egyik, a fiunk erejének megkötésére vonatkozó indokunk sem, mint amennyit jártattam a számat ezzel kapcsolatban. Kevin nyert és most nyöghetjük a következményeit annak, hogy ő vette a kezébe az irányítást.
Ám akkor nem számítottak az ellenérzéseim, amikor csak bólintani tudtam a szavaira. Én terveztem a fejmosást, de azzal, hogy a varázserejét használta, Elliott elintézte magának, hogy az apját húzza fel. Gonosz dolog, de a kisördög bennem örült egy kicsit, hogy végre Kevin is megtapasztalhatja, milyen az, amikor ő érzi magában, hogy kikívánkozik belőle a rossz zsaru. A fél életemet így éltem, nekem már fel sem tűnik, ám abban biztos vagyok, hogy Kevin-t zavarja ez a szerep.
- Álljunk meg egy pillanatra! - Megállt a kezemben a kávécsészém, ezzel is jelezve, hogy jobban járnak, ha mindketten elhallgatnak. Kevin szinte mindent elmondott, amit én is hozzá tudtam volna fűzni ahhoz, hogy miért féltem ennyire Elliott-ot a balhéktól, de mivel a varázslás-témától borsózott a hátam, muszáj volt beleszólnom.
- Senki nem fog semmivé sem átváltozni, legfőképp te nem. - Nagy szemekkel néztem a  fiamra, a tekintetembe eltökéltség költözött. Ha kell, lekötözöm, tudhatná, hogy megteszem. - Amikor apádat belerángatták ebbe az egész warlock-farkas hibrid dologba, majdnem otthagyta a fogát pedig hidd el, őt aztán nehéz elintézni. Még nekem sem sikerült. - Aminek most már kifejezetten örültem. - Ha kiváltod az átkodat, farkas maradsz, ebben az egyetlen dologban nem fogok engedni egyikőtöknek sem és nem érdekel, milyen bociszemekkel és beszédekkel fogtok bombázni. - Nem fogom a fiamat rituáléknak kitenni, akkor sem, ha tudtam, hogy Kevin félig blöfföl. Eleget mesélt már, hogy tudjam, csak akkor lehet belehalni a rituáléba, ha az átváltozott túlságosan tapasztalatlan vagy egyszerűen nem tud eléggé összpontosítani. - Csak annyit kérek, hogy vigyázz magadra. Ennyire nehéz lenne? - Néztem végül Elliott-ra.


   40  ● ● coded by elena
Vissza az elejére Go down

avatar
Warlock •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Tartózkodási hely :
New Orleans
Hobbi & foglalkozás :
bajkeverés



A poszt írója Elliott Wade Godbert
Elküldésének ideje Szer. Okt. 04, 2017 7:08 pm
Ugrás egy másik oldalra


Mom Dad and Me

Néha komolyan nem értem, kivel van a gond. Vagy az őseimnek van igaza, és a kelleténél felelőtlenebb vagyok, vagy ők iszonyú vaskalaposak, akik a szülői tekintély érdekében aztán bevetnek mindent, de mindent - olyan dolgokat is megtiltanak, amiket ők maguk átéltek. Az isten szerelmére, van varázserőm. Nyilván azért, hogy használjam, nem? Jó persze, nem nyakló nélkül, mert tényleg nem szeretném, ha egyszer megkergetnének miatta, vagy ránk gyújtanák a házat. De az már tényleg idegőrlő, hogy némi kilengés miatt olyan szintű lelkifröccsöt képesek rám zúdítani, hogy egész New Orleansnak is bőven elég lenne. És jelenleg apa valami okból kifolyólag nehezebben emészti a dolgokat, mint anya - pedig az utóbbi reakciójától sokkal jobban tartottam.
Igyekszem némileg kizárni a feddő szavakat, amikkel ostoroznak, így csak ülök a konyhaszéken, és erőteljesen nézegetem a kezemben tartott bögrén a bohócot, mintha csak azon gondolkodnék, mire is való tulajdonképpen - közben igyekszem úgy csinálni, mintha a berendezés része lennék. Sajnálatos módon a lista, amit a fejemre olvasnak elég hosszú ahhoz, hogy az arcom megránduljon - így hát be kell látnom, bármilyen csendben vagyok is, nem tűnök konyhai felszerelésnek, így megadóan hallgatom a tirádát, reménykedve benne, hogy előbb-utóbb elunják.
Csak akkor rezzenek meg tagadhatatlanul, mikor apa olyas valamire világít rá, amire magamtól nem gondoltam. Tudom, miféle lények élnek a városban, de eddig anya farkasain kívül egyikkel sem akadtunk egymás útjába - tulajdonképp úgy kezelem őket, mint a nagy, városi legendákat: szájról szájra száll a róluk szóló pletyka, de senki nem győződik meg a valóságtartamáról. Most viszont valami megmoccan az agyam mélyén, mert úgy látom be, hogy nemzőimnek igaza van, mintha valaki elém állt volna, és a képembe ordított volna valami soha nem tapasztalt igazságot.
"Bele se gondoltál abba, hogy nem a várost féltjük tőled, hanem téged féltünk a várostól? "- visszhangzik fülemben apa kérdése, és elképedve nézek rá. Soha nem voltam burokba zárva, nem titkoltak el előlem semmiféle igazságot a születésem kapcsán, így hát tudatosan építettem fel az erőmet, és a használatát, de ettől függetlenül olyan életet éltem, mint bármely más kamasz, vagy fiatal: szórakoztam, faltam a lányokat, ittam, táncoltam, vagy épp belevetettem magam az éjszakába a barátokkal. A fejemben sem fordult meg, hogy csakugyan ennyire borzalmas lehet a helyzet: talán csak a szerencse állt mellettem mindeddig, hogy épkézláb módon érjek haza, és ne végezzem éppen félholtra verve egy nálam erősebb boszorkány ereje által, vagy hűlő tetemként egy vámpír vacsorájának bizonyítéka gyanánt. Kezdem egyre rosszabbul érezni magam, és ezúttal nem a lelkifröccs az oka, hanem az igazság, ami kezdi megérinti az agyamat, meg a lelkemet is.
- Én... én csak... - kezdek bele valami szánalmas mentegetőzésbe, de el is hallgatok, mert fogalmam sincs - ritka alkalom - hogyan dumálhatnám ki magam ebből a helyzetből. Amikor pedig szóba kerül az átváltozásom kiváltó oka, már enyhén úgy érzem magam, mintha anya időközben felkelt volna, hogy a legnagyobb serpenyőjével kezdje kitartóan püfölni a fejemet, hogy beleverje a nyilvánvaló igazságot. Milyen könnyű is volt eddig kimondani, hogy istenem, hát akkor én is farkas leszek, mi van abban? Csak most, anya és apa szavai nyomán tudatosul bennem, és jut el az agyamig, vajon milyen lenne leélni az egész életemet azzal a tudattal, hogy egy ember halála nyomja a lelkemet. Hogyan lehet egy ilyen terhen túltenni magát bárkinek? Vagyis, túl lehet egyáltalán? Lehet, hogy az őseim azért féltenek, mert a saját példájukból kiindulva tudják, milyen testi és lelki nehézségek várnának rám, ha erre sor kerülne? Ettől pedig az eddigi vállvonogató dacolás átváltozik bennem a mélységes, és őszinte bűnbánattá.
- Sajnálom - nyögöm ki keserves képpel, miközben felváltva nézek egyikről a másikra. - Igazatok van. De higgyétek el, hogy nem vagyok olyan, nem is akarok olyan lenni, mint ahogy ti hiszitek! Nem azért járok el éjjel, hogy keressem a balhét. Valahogy mindig az talál rám. Lehet ez is egy átok?  - túrok bele a hajamba bánatos fizimiskával. - Tudom, hogy ha a gyerekre gondoltok, aki a képzeletetekben él, akkor legkevésbé rám vágytok, a problémáim tucatjával együtt - nyelek nagyot. - Nem akarok nektek csalódást okozni. Szeretném, ha majd valamikor, amikor a fiatalkor őrülete elmúlik rólam, büszkék legyetek rám. Majd igyekezni fogok megváltozni, rendben? - próbálkozom meg egy őszinte mosollyal. - Csak kérlek, higgyetek még nekem... meg bennem. Csak még most utoljára, jó? Hallod apa? Hallod, anya? Ígérem, jó leszek. Esküszöm.





music: - | note: -

Vissza az elejére Go down

avatar
Farkasboszorkány •• a világ egyik legfurcsább teremtménye vagyok, tele meglepetéssel
Chatkép :

Keresem :

Tartózkodási hely :
♔ mystic falls & sometimes NO
Hobbi & foglalkozás :
♔ if you're not so lucky, you know i'm not a good guy
Humor :
♔ actually, i have



A poszt írója Kevin Godbert
Elküldésének ideje Szer. Okt. 04, 2017 9:25 pm
Ugrás egy másik oldalra

Az a csúf igazság, hogy a fiamnak egyszer fel kell nőnie, és szembesülnie kell azzal, hogy a világ odakint elég kegyetlen és mi persze mindig óvni akarjuk majd, de nekünk meg azt kell belátni, hogy nem loholhatunk lépten-nyomon utána és védhetjük meg. Azt hiszem ezeknek egyenes arányban kéne egymás kioltaniuk, csakhogy mikor mi épp hagynánk, hogy a fiunk végre teret nyerjen magának, bebizonyosodik, hogy egyoldalú a dolog és a vakmerősége miatt olyan kalamajkába keveredik, amit nem tud biztonsággal felmérni. Mert kétségkívül problémái vannak az erőviszonok megítélésével, mi sem nyomatékosítja jobban, mint a kijelentése, hogy a másik rosszabbul néz ki. Nem arról van szó, hogy megverte, és is elláttam jónéhány srác baját ebben a korban, meg még utána is. Az esszenciális kérdés mindig a hogyan.
Ezen a ponton én villantom a szemem Faye-re, ha fogadtam volna rá, most meg is nyerném. Ő mindig is a mágia ellen volt, nem csak a fiam esetében, hanem már az enyémben is, az pedig akárhogy is nézzük csaknem 20 év távlatát fedi le. Ha pedig eddig nem békélt meg azzal, hogy a mágia beszivárgott a családba, akkor valószínűleg sosem fog. Olyan ez, mint egy rossz szokás, amit nem tud levetkőzni az ember. Faye ráadásul nem is akarja megpróbálni, vagy csak minduntalan kudarcba fullad. De minden esetre én nem abban látom a megoldást, hogy ne használja az erejét. Ha nem használja, olyan kiszámíthatatlanná válik majd, mint egy természeti katasztrófa, azt meg jobb szeretném elkerülni, hogy bárkinek baja essen. Abban viszont még én sem vitatkoztam volna vele, hogyha valaha előfordulna, hogy Elliott kiváltja az átkát, akkor végérvényesen is farkas marad. Én átéltem a másik verziót, és őszintén abban a pillanatban sokat adtam volna azért, ha csak emberként is, de legalább túl tudom élni, még az öngyilkosság gondolata is vonzóbb volt, mint egyetlen perccel tovább szenvedni, mind mentálisan mind fizikailag, míg a velem született erők marcangoltak. Ezen a fiam biztonsan nem fog keresztülmenni, amíg van bennem erő, hogy megállítsam.
- Nem korlátozni akarunk, csak szeretnénk, ha megértenéd, hogy ezeknek a dolgoknak a nagy részén mindössze te tudsz változtatni. Ha segítségre van szükséged, hozzánk mindig fordulhatsz. - emlékeztetem, ahogy már jónéhányszor megtettem, de sosem élt a lehetőséggel. Mindig ugyanott kötünk ki, sosem lépünk előrébb és átjár az érzés, hogy apaként, családfőként, teljesen mindegy minek nevezzük, felsültem. Újra. Pedig meg van hozzá minden képessége, nála makacsabb gyereket még nem láttam, ha ezt arra fókuszálná, hogy megzabolázza az erejét, és mellette olykor távolabb tekintene, mint az orra hegye, akkor még akár működhetne is mindenféle megbotránkoztató viseledés és családi perpatvar nélkül is. De mit tehet olyankor az ember, ha a gyereke beismeri, hol hibázott aztán ismét elköveti ugyanazt a baklövést?
- Minden alkalommal, mikor azt hiszed, hogy ellened vagyunk, mi csak meg akarunk kímélni egy hibától. Mert szeretünk téged. Nem akarok belegondolni, mi történne a családdal, ha valami bajod esett volna. Anyád belerokkanna, valószínűleg én is. Ha egy mód van rá, igazán elkerülhetnénk ezt.. - sóhajtok aztán nagyot. Mindig adunk neki. Második, ötödik, huszadik.. Sokadik. Mindet eljátsztotta már, és azt hiszem lélekben minden kudarcba belehaltam egy kicsit, de kezdtem előlről. Kezdtük közösen Faye-jel, hogy ne essen szét a családunk, hogy legyen miért hazajönni, fenntartani a békét, hogy legyen miért másnap felkelni és újra nekiállni legyűrni egy napot. - Addig is, szeretném, ha mostanában nem igazán mászkálnál el itthonról bejelentés nélkül. - Nyilván ez alatt nem azt értem, hogy rendben van, ha beül a Mimózába inni egyet a haverokkal. Azt pedig sosem szerette, ha le kell jelentenie, hogy mikor, kivel és hova megy. Jogosan, én is megtartottam magamnak a dolgaimat, amikbe azt hittem, hogy nincs senki másnak beleszólása. Viszont pillanatnyilag úgy érzem, hogy túl nagy súlyt helyeztünk a vállára - jobban mondva személy szerint én - így jobb, ha itthon tartom, mielőtt még nagyobb baj történne anélkül, hogy bajt akarna okozni.

Vissza az elejére Go down

avatar
Vérfarkas •• a legragyogóbb éjszaka egyik gyermeke vagyok, óvakodj teliholdkor
Chatkép :

Tartózkodási hely :
new orleans is my home ★ ☆
Hobbi & foglalkozás :
fighting for equality ★ ☆
Humor :
are you insane like me? ★ ☆



A poszt írója Faye Charpentier
Elküldésének ideje Pént. Okt. 06, 2017 6:50 pm
Ugrás egy másik oldalra

Elliott & Kevin & Faye
Feltűnően könnyű dolgom volt. Szépen, lassan akartam felépíteni Elliott fejmosását, lépésről-lépésre haladva, néhány bemelegítő kör után rátérni a jelenlegi és az alapvető problémára, de Kevin egyszerűen csak beesett az ajtón és elintézte helyettem az egészet, méghozzá úgy, hogy a fiunk magának intézte el, hogy az apja kibillenjen abból a fene nagy nyugalmából, amit az évek során magára szedett. Általában én vagyok a kiakadós-jelenetcsinálós-bosszankodó-túlféltő szülő, ám úgy tűnik, csak a felelőtlen mágiahasználatot kell előhúzni 0Elliott igen széles repertoárjából és a férfi, aki azt is elnézte a gyereknek, hogy lenyúlta a nyaraló kulcsát és spontán bulit szervezett oda, aminek szintén nem lett jó vége, határozott katonatisztté válik. A bennem élő kisördög tapsikolt, legközelebb ezzel fogok kezdeni... mert úgyis lesz legközelebb, nincs akkora szerencsénk, hogy ne legyen. Hallgattam Kevin-t és figyeltem a fiam arcát, amire mintha hitetlenkedéssel vegyes megbánás ült volna ki. Olyan régen láttam már ezt a nézését, hogy azt hittem, hallucinálok.
- Tudjuk, drágám... - Bólintottam a megjegyzésére, miszerint nem csak ő keresi a bajt, hanem az megtalálja magától is. - Csak azt szeretnénk, ha minden egyes alkalommal, amikor te is érzed, hogy baj lesz, ne tegyél rá még egy lapáttal. - Se Kevin, Se én nem kerültük el soha a bajt, sőt... a férjem olyan közeli kapcsolatban állt a maffiával, mint más a háziállatával és nekem sem kellett a szomszédba mennem, ha érvényesíteni akartam az igazamat vagy éppen rám jött, hogy megmutassam magam a városnak. Mi ketten túléltük, megedződtünk és belerázódtunk saját magunkba, de Elliottt... neki csak dióhéjban van fogalma arról, mi folyik ebben a városban. A farkasok óvták, a vámpírok nem kezdtek vele, mert ha rájöttem volna, hogy a haja szála meggörbült miattuk azonnal kitépném a fogaikat, egyszóval jó világa volt. Akár azt is mondhatnám, hogy burokban nőtt fel.
- Szerintem nem kellene háziőrizetre ítélni. - Kevin-re néztem, majd mély levegőt vettem. Persze, hogy legszívesebben én is bezártam volna, de úgysem bírja ki, hogy ne lépjen meg. Nem állhatunk felváltva őrt az ajtaja előtt. - Ha tényleg úgy gondolod, hogy tudsz normálisan is viselkedni és nem összeverekedni az első emberrel, aki az utadba kerül, akkor bizonyítsd be. - Elliott felé fordultam. - Menj, szórakozz esténként, legyél a barátaiddal, de ha úgy jössz haza, hogy még egy karcolás lesz rajtad vagy bárkitől meghallom, hogy balhéztál.. - Elharaptam a mondatom végét, mert jelenleg semmilyen méltó büntetés nem jutott eszembe, de úgyis kitalálok valamit. Kitalálunk. - Azt akarod, hogy kezeljünk felnőttként... ezentúl minden döntésedért vállalnod kell a felelősséget. - Mindketten sokszor húztuk már ki a süllyesztőből, a lehető legnehezebb feladatra vállalkoztam azzal, hogy nem tervezek ugrani, ha elkezd parázslani a talaj a lába alatt. - Ez nem azt jelenti, hogy ne fordulhatnál hozzánk. - Tettem hozzá rögtön. Az önállóság és a felelősségtudat nem jelent egyet a segítség nélkül maradással, remélem, ezzel tisztában volt.


   40  ● ● coded by elena
Vissza az elejére Go down

avatar
Warlock •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Tartózkodási hely :
New Orleans
Hobbi & foglalkozás :
bajkeverés



A poszt írója Elliott Wade Godbert
Elküldésének ideje Szomb. Okt. 07, 2017 9:52 am
Ugrás egy másik oldalra


Mom Dad and Me

Miért van az, hogy a szülők néha olyan vakok, mint Stevie Wonder? Kizárólag azért nem kezdem el bőszen forgatni a szemeimet, mert eléggé aláásnám vele a megbánás-szónoklatomat, plusz mert díjazom, hogy anya sem tette az előbb, pedig szinte beleláttam a fejébe, hogy erőnek erejével tartja magát vissza ettől az irányomba tett gesztustól. Persze tisztában vagyok vele, hogy tettem azért, hogy más véleménnyel legyenek rólam, mint Dottie-ról, de akkor is... most komolyan, tényleg fair dolognak tartják, hogy amikor elismerem, hogy igazuk van is úgy nézzenek rám, mint egy időzített bombára? Hogy tényleg megbántam-e, amiket tettem? Teljes mértékben. A beismerésem nem színészkedés, vagy manipuláció. Komolyan gondolom, hogy elismerem: van jócskán igazság abban, amit nekem mondanak, vagy épp mondtak eddig is. Egy dolog van azonban, ami nem hagy nyugodni: hogy csupán a felszínt látják, és a mélyebb réteget nem - miszerint nyilván van oka annak, ha amerre járok, balhé balhét követ.
Természetesen meghallgatom a szokásos szóvirágokat, a "szeretünk téged", meg a "te érdekedben" jellegűeket, és néma sóhajjal esem át ezeken. Ha egyszer angyalszárnyakkal meg glóriával felszerelkezve jelennék meg előttük, mint szent, sűrű fogadkozással biztosítatnának róla, hogy milyen csodálatos is vagyok, közben meg azt fürkésznék gyanakvó tekintettel, hogy a ruháim alól nem villan-e ki időközben egy ördögpata vagy villás farok. Minden családban kell, hogy legyen egy bajkeverő, meg a "család fekete báránya" státusz. Nálunk nekem jutott ez a szerep. A hugom bezzeg maga a mintagyerek kategóriája. Kedves, szelíd, engedelmes, jó tanuló, apuci és anyuci tündérkéje. Mintha csak egy nap az őseim ráébredtek volna, hogy elsőszülöttjük valamiféle piszkozati papír, annak minden hibájával együtt, és ezen jó alaposan megijedve létrehozták volna a tökéletes gyerek prototípusát Dottie személyében.
A bögrémet piszkálgatom apa szónoklata közben, és csak akkor kapom fel a fejem, mikor visszaminősít kamasz fiúvá, miszerint engedélykötelesek lesznek a házból való távozásaim.
- Most komolyan? - horkanok fel. - Szobafogság, apa? Milyen klassz ötlet. Csak egy kicsit elkéstél vele, nem gondolod? - érdeklődöm. - Nem tíz éves vagyok, hanem tizenkilenc. Ne most akard a nevelésem terén bepótolni azt, amit tíz éven át elmulasztottál! - szúrok oda ismét éledező daccal. - Tudod, ma este találkozóm lett volna egy lánnyal. De nem számít. Mindjárt felmegyek a szobámba, és írok neki, hogy "sajnálom, apa nem engedi" - ironizálok tovább. - Étkezni lejárhatok majd azért, vagy esetleg vágtok egy nyílást az ajtóm aljára, és ott csúsztatjátok be a kaját? - jártatom tovább a számat. Tudom, hogy ebben a helyzetben végképp be kéne fogni a kereplőmet, de a sértett önérzetemet a kelleténél jobban piszkálja, hogy úgy viselkedik, mintha nem nőttem volna már ki a fegyelmezés ilyen formái alól. A szentségit, még anya sem büntetett így kölyökkoromban sem! Nem fogom apának engedni, hogy most lásson neki az apai kötelességei bepótolásának.
Ami anyát illeti, ő már engedékenyebb - nem véletlen, hogy mindig is jobban kijöttem vele, mint apával. Talán jobban érti, mi zajlik bennem legbelül, vagy talán tudja, hogy a kelleténél jobban hasonlítok rá, és sikerült tőle örökölnöm a lázadó természetemet, ki tudja. Mióta az eszemet tudom, anya soha nem volt a büntetések megszállottja, vagy híve, sokkal inkább a megbeszélésé. Ha valaki megkérdezte volna tőlem, milyen is egy igazán jó anya, habozás nélkül mutattam volna az enyémre - még akkor is, ha néha köztünk is voltak véleménykülönbségek. Most viszont ő is átmegy az eddiginél zordabb és szigorúbb szülőbe: a jelek szerint ugyan még nem sikerült kiötlenie, mi lesz akkor, ha az ő szavaival élve "még egy karcolás lesz rajtam, vagy megtudja, hogy balhéztam", de ennyi épp elég nekem. Abbahagyom a bögrém ide-oda tologatását, és talpra állok, zajosan hátrébb tolva magam alól a székemet.
- Tudjátok, azt mondjátok, számíthatok rátok, és fordulhatok hozzátok, de ez mégsem igaz - nézek a szemükbe olyan határozottsággal, és eltökéltséggel, amire eddig tényleg ritkán volt példa. - Ti mindketten úgy hiszitek, nekem életelemem a rombolás, vagy a balhézás. Hát nem. Fogalmam sincs, hogy tényleg nem látjátok-e, vagy pedig csak simán nem akarjátok, mert elkönyveltetek engem konfliktusforrásnak. Mondjátok, megkérdeztétek tőlem egyszer is, miért keveredtem verekedésbe? Szerintetek csak én lehetek a hibás, ugye? - támaszkodom az asztalra. - Igen, bevallom amit eddig sem tagadtam, hogy néha akkor is ökölharc egy szituáció vége, ha az nem szükséges. Félig farkas vagyok, ennek minden temperamentumával együtt. De tegnap éjjel önmagamért verekedtem, remélem ezt nem rójjátok fel nekem bűn gyanánt. Volt, hogy a barátaimat kellett megvédeni, volt, hogy a társaságomban lévő lányt nem engedtem bántani, vagy megalázni. Ha ezt nem lehet máshogy megakadályozni, akkor igen, verekszem, és verekedni is fogok. Igazatok van, néha visszaélek az erőmmel, vagy éppen túlzottan elkap a hév, és képtelen vagyok leállni. Örökölt hiba ez a génjeimben, azt hiszem - közlöm burkoltan, hogy olyan örökséggel, amit tőlük kaptam, ez nem is megy csodaszámba. - Bármerre járok a városban, hallom a régi dolgokat, amiket felemlegetnek, a háborút a fajok között. Kihallottam belőle a neveteket, főleg a tiédet - nézek anyára. - De nem csak hallom, látom is, hogy te magad is képes vagy bármire, hogy megvédd a tieidet, akik fontosak neked. Kész vagy értük minden küzdelemre, harcra, vagy vérontásra. Miért olyan nagy bűn, ha én is ilyen vagyok? Nincs falkám, igaz. De van családom, és barátaim, és vannak nők is az életemben. Én is meg fogok őket védeni, bármi áron. Mert nem tűröm, hogy bármi okból kifolyólag is bántódásuk essen, és nem tűröm az igazságtalanságot. Azt várjátok, hogy felnőttként viselkedjem... hát kezeljetek is úgy, mint egy felnőttet.




music: - | note: -

Vissza az elejére Go down

avatar
Farkasboszorkány •• a világ egyik legfurcsább teremtménye vagyok, tele meglepetéssel
Chatkép :

Keresem :

Tartózkodási hely :
♔ mystic falls & sometimes NO
Hobbi & foglalkozás :
♔ if you're not so lucky, you know i'm not a good guy
Humor :
♔ actually, i have



A poszt írója Kevin Godbert
Elküldésének ideje Kedd Okt. 10, 2017 12:45 pm
Ugrás egy másik oldalra

Közel tíz éve, hogy Faye-jel kisebb-nagyobb megszakításokkal ugyan, de relatíve boldog házasságban élünk, hogy a székhelyemet áthelyeztem egy új helyre azért, hogy a család együtt lehessen. És közel tíz éve, hogy a fiam ilyen-olyan intenzitással érezteti velem, mennyire neheztel rám az első tíz év miatt. Nem véletlenül voltam én az engedékenyebb szülő. Faye-nek volt alkalma arra, hogy minden percét a fiával töltse, nekem nem volt erre lehetőségem, és sokáig még csak nem is tudtam volna megteremteni. A kimaradt időt pedig tudat alatt azzal akartam kompenzálni, hogy nálam minden lehetett. Elkényeztettem, hiába vágta számtalanszor a fejemhez a nejem, hogy a hét többi részében majd ő próbálja meg jobb belátásra bírni, mivel hétvégén újra elrontottam a gyereket. Így ő lett a szigorú szülő, én meg az engedékenyebb, bár ez aligha mutatkozik meg a hozzánk való viszonyán. Nem tagadhatom le, hogy az esetek többségében Faye egyedül nevelte őt, és én alig éreztem, hogy a család része lennék, pedig próbálkoztam. Azt hittem jól megleszünk, én itt töltöm a hétvégét, de azzal, hogy heti két-három napban az idilli apuka szerepében tetszelegtem, még Faye nem tudott pótolni engem a hét többi részében. Nem is ez volt a feladata, csakhogy volt egy pont, miután már ő se tudott a gyerek lelkére beszélni. Azóta pedig minden hevesebb szóváltásunkat az követi, hogy az apai teljesítményemet méltatja. Már kezdek hozzászokni, de az arcom mindig megrándul, mikor belegondolok, hogy magamhoz képest alaposan felülteljesítettem, mégse bizonyult elégnek az igyekezetem.
- Elliott Godbert, jól gondold meg, milyen hangon beszélsz velem! És ne dramatizáld túl a helyzetet.. - szólok rá erélyesen, bár nem vagyok a kiabálás híve. A gyerekkel nem. Túl sok parázs vitám volt a feleségemmel, mióta ismerjük egymást, túl sokszor üvöltöttünk egymás képébe, aztán megszületett az első, majd a második gyerekünk, és ugyan egyikünk sem fordult ki önmagából, de mindketten egyetértünk abban, hogy az ordibálás nem vezet jóra. Ha olykor mégis elszakad a cérna, akkor már nagyon a végét járjuk.
- Nem azt mondtam, hogy nem mehetsz el sehová, csak azt, hogy tudni akarok róla, mikor és hova lépsz le.. - kötöm az ebet a karóhoz. Ha Faye szerint ez nem jó ötlet, az a saját véleménye. A szobafogsággal nem próbálkoznék, egyértelműen haszontalan lenne büntetni, mikor úgyis tudom, hogy megszegné a szabályt és az újabb büntetéssel sem érnék el túl sok mindent nála. Így viszont ezzel a feltétellel nem szabok neki túl nagy árat azt hiszem, hogy továbbra is élhesse az életét. - Tudod jól, hogy más módszerhez is folyamodhatok.. - nézek farkasszemet a fiammal. Warlock vagyok az istenért, és bár nem szeretem arra használni a mágiát, hogy a fiamat szemmel tartsam, ha minden kötél szakad mégiscsak jól jön, hogy egyetlen csepp véremet és egy bűbájt használva meg tudom mondani, merre csavarog, sőt mi több, azt is, hogy jól van-e. Csakhogy nem akarom rendszeresíteni ezt a fajta kémkedést. Szeretném tiszteletben tartani a magánéletét amennyire csak lehet. Eddig mindössze egyetlen alkalommal használtam fel ellene a véremet, a vérét, erről pedig valószínűleg még Faye sem tudott. Sejtelmem sincs, hogy hideget vagy meleget kapnék-e tőle a kis magánakciómért, még jó, hogy most nem is én vagyok terítéken.
Olykor megrémülök a gondolattól, hogy az élet mennyire kicseszett velünk, amiért van egy rettentő problémás gyerekünk, aki minden alkalommal alaposan feladja a leckét gyereknevelés terén, és ott a másik véglet, a lányunk, aki a legpedánsabb kis hölgy kerek e világon. Mi is a szélsőségek emberei vagyunk, de mikor kölyökként anyám azt mondta, hogy mindent duplán fogok majd az élettől visszakapni, még jót mulattam rajta. Aztán szembesültem vele, hogy nincs ezen mit nevetni. A fiam gondoskodik róla, hogy minden egyes hajszálam okkal kezdjen őszülni.
- Áh, szóval nyugodjunk bele, hogy összeverve jársz haza, mert szerinted ez rendben van... mert ilyen a temperamentumod. Mert félig farkas vagy. Hát van egy hírem. Anyád is farkas, és én is. Mindketten tudunk uralkodni magunkon, mert ez nem a génjeiden múlik, hanem az akaratodon. Akaratgyengének tartod magad? Nem? Akkor viselkedj is úgy! - adom ki neki az ukázt. Más esetben büszke lennék rá, hogy gondol a többiekre, a barátaira, még arra is, hogy a nőket óvja, pedig őket aztán elég sűrűn cserélgeti. A minap épp sikerült beleszaladnom az egyik kalandjába hajnalban a folyosón, de jótékonyan nem vettem tudomást a megszeppent kislányról, aki láthatóan nem számított arra, hogy belém botlik. Jó reggelt kívántam neki, aztán folytattam az utam a fürdőszobába.
- Majd akkor felnőttként foglak kezelni, mikor tisztában leszel a saját határaiddal.. - nyugtázom végül mindkettőjüknek címezve, aztán a felgyülemlett dühömet lefojtom pár falat palacsintával. Mintha bármit javítana a helyzeten.
Vissza az elejére Go down

avatar
Vérfarkas •• a legragyogóbb éjszaka egyik gyermeke vagyok, óvakodj teliholdkor
Chatkép :

Tartózkodási hely :
new orleans is my home ★ ☆
Hobbi & foglalkozás :
fighting for equality ★ ☆
Humor :
are you insane like me? ★ ☆



A poszt írója Faye Charpentier
Elküldésének ideje Kedd Okt. 10, 2017 4:50 pm
Ugrás egy másik oldalra

Elliott & Kevin & Faye
Ismét eljött a pillanat, amire most egyáltalán nem vártam, mégis borítékolható volt, hogy ha említés szinten nem is, de a szavak mögött meghúzódva ott fog lebegni fölöttünk: Elliott és Kevin örökös apa-fiú konfliktusának legmeghatározóbb eleme, miszerint Kevin nem volt az a fajta apuka, amilyenre egy átlagos ember asszociálna a szó hallatán. Elliott húsz éves, ha túl akarna lépni a dolgon, már megtette volna... nem mintha annyira egyszerű lenne átlendülni egy ilyesfajta sértettségen. Annak idején rengeteg bizalmatlanság volt bennem Kevin felé, de visszagondolva minden tőle telhetőt megtett, hogy a polgármesteri hóbortja és a falkája mellett a fiával is foglalkozzon, akár erején felül. Az, hogy Elliott ezt nem érzékelte tökéletesen példázta, hogy a gyerekek mennyire maguknak akarják a szüleik minden figyelmét és szeretetét.
- Elliott, ne próbálj meg hisztivel kibújni a felelősség alól. - Sóhajtottam egyet. - Azt kérted, hogy kezeljünk felnőttként, ennek ellenére három hónaposan komolyabban viselkedtél, mint most. - Néztem a fiamra. Olyan volt, mint egy dacos kis tigris, aki várja, hogy a gondozója megsimogassa, aztán amikor az felé nyújtja a kezét törődése jeléül, az állat beleharap. Minden szava totális ellentmondás, nehéz volt megőriznem a hidegvéremet és nem engedni, hogy a hangom magasabb tartományokat üssön meg. Éppen elég volt, hogy Kevin keménykedett helyettem is, bár nem bírtam ki, hogy egy röpke pillanatra ne kerekedjenek el a szemeim a fiunknak címzett fenyegetéseit hallva. Mágiával nyomon követni? És még én estem túlzásba, amikor meghagytam a farkasoknak, hogy figyeljenek rá? Miért van az, hogyha én vagyok szigorú, az baj, ha pedig ő, az nem?
- Én nem azért vagyok olyan, amilyen, mert megengedem magamnak, hogy előjöjjön belőlem az állat, ha felidegesítenek... és hidd el, azt kívánom neked, hogy soha ne legyen ténylegesen szükséged arra, hogy igazi veszélytől védd meg magad. - Ha így folytatja, záros határidőn belül akkora bajba keveri magát, ami nem arról fog szólni, hogy a haverjai szóváltásba keverednek vagy egy lány védelemre szorul. - Vigyázz a barátaidra, a barátnőidre, mit bánom én, de ne feszítsd túl a húrt! - A fiam a végletek embere volt és szerette feszegetni a határait, mindemellett tombolt benne egyfajta megzabolázhatatlan erkölcsi érzék is, ami a nyers erejével, dühével és személyiségével egységet alkotva megteremtette őt magát. - Csak áment tudok mondani apád szavaira. - Szerettem a fiam mellett állni és ha csak képletesen is, de addig simogatni a buksiját, míg jobb kedve nem lesz, ám most totális ostobaság lett volna igazat adni neki. Nem gondolhatja, hogy a viselkedése megalapozott, a hangulatingadozásaival nincs semmi baj, majd mindent megoldunk helyette és elrendezzük azt is, ha egyszer végzetes lenne az egyik ferde éjszakája... persze, hogy én lennék az első, aki a segítségére sietne, csakhogy ez nem menti fel az alól, hogy a saját cselekedeteiért ő a felelős. - Sajnálom, ha nem hiszed el, hogy csak jót akarunk neked és úgy gondolod, nem ismerünk... az a helyzet, hogy túlságosan jól tudjuk, milyen vagy, mert mi is ilyenek voltunk. És vagyunk. Nem akarjuk, hogy hatványozottan kövesd el azokat a hibákat, mint mi.


   40  ● ● coded by elena
Vissza az elejére Go down

avatar
Warlock •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Tartózkodási hely :
New Orleans
Hobbi & foglalkozás :
bajkeverés



A poszt írója Elliott Wade Godbert
Elküldésének ideje Kedd Okt. 10, 2017 5:36 pm
Ugrás egy másik oldalra


Mom Dad and Me

Csak morgok meghunyászkodva, mikor apa kissé felemeli a hangját, és nyilvánvalóvá teszi, hogy bárhogy berzenkedhetek, de a szülőnek kijáró tiszteletet akkor is megköveteli tőlem, ha a fejem tetejére állok. Valahogy természetesen igaza van - érzem is a lelkem mélyén - és meg is bánom a hirtelenjében kimondott szavaimat, de azt hiszem, a kelleténél több hypót kéne önteni a pszichémre, és önfeledten dörzsölni mindaddig, míg beheged az a seb, amit a tartós jelenléte hiánya okozott bennem. Anya valahogy könnyebben hidalta át ezt a problémát, és borított fátylat a múlt sebeire, mint jómagam. És még ők csodálkoznak a makacsságomon, pedig nyilvánvalóan tőlük örököltem.
- De apa... - ellenkezem még folyamatosan, bár már nyilván enyhébb hangnemben. - Ne csináld már. Nem vagyok kisbaba. És amúgy is, ha épp lelépek valahová, fogalmam sincs, mikor jövök, meg azt sem, hogy ott maradok-e, ahová indultam - mormogom, de aztán ez a dünnyögés egy kissé riadt csuklásba vált át, mikor felveti a lehetőséget - konkrétan megfenyeget - hogy mágiával fog nyomon követni. Más körülmények között most néhány csúfos szó kíséretében tenném próbára, de jelenleg - főleg ahogy a tekintetéből látom - esze ágában sincs tréfálni. Minden szavát halálosan komolyan gondolja, rajtam pedig minden szár szőr az égnek áll a gondolat hatására, hogy apa tévézés helyett ül majd a szobai tükör előtt, és online adásban figyeli hol vagyok, és mit is csinálok. Pláne, ha épp valamiféle intim helyzetben kapna el. Egy hétig nem merném egyikük szeme elé sem kerülni elsüllyedés nélkül. Hah, és még én uralkodjak magamon...
Utolsó mentsváram anya, és reménykedve nézek rá. Az esetek egy részében gondolkodás és hezitálás nélkül mellém áll, és bőszen fohászkodom, hogy a viselt dolgaim erkölcsi tartása legalább kissé a számomra pozitív irányba billentse el a mérleget. Nos, a mai nap a jelek szerint dupla pofára esést tartogat nekem. Már az is megdöbbentő volt, hogy a máskor elnéző és szemet hunyni hajlamos apám magához mérten is bekeményített, de az, hogy anya mellé áll, az tényleg lesokkol: nem látom ugyan magam, de érzem, hogy még a szám is tátva marad a meghökkenéstől. Még jó, hogy a bögrét már leraktam, mert most alighanem csörömpölve hullana szilánkokra a padlón, bár anya ezen lehetőség bekövetkeztekor nyilván örömtáncot járna a konyhai járólapon.
Beletelik néhány másodpercbe, mire tényleg tudatosul bennem, hogy most sem a beszélőkém, sem a kisfiús sármom, sem a bűnbánó kiskutya tekintetem nem fog kihúzni a kulimászból, mert apa és anya most olyanná váltak, mint a Terminátor: az élő szövet alatt kemény fémváz feszül. Jobb, ha tényleg visszafogom magam, mert minden újabb verbális ütközés engem fog földre taszítani. Nem mellesleg, tényleg nem szeretnék egyszer azzal szembesülni, hogy szórakozás közben megérzem apa mágiáját glóriaként a fejem felett lebegni.
- Megértettem - válaszolom olyan halkan, hogy én is alig hallom, és annyi bűnbánattal, mintha kiskutya lennék, amelyik éppen a szőnyegre pisilt. Aztán úgy döntök, talán jobb témát váltani: a mai napon a személyem már túl sokat volt a középpontban.
- Dottie-val mi újság? - kérdezem, miközben a mosogatóba hordom az edényeket, és láss csodát, még mosogatni is kezdek. - Hívott benneteket? A bátyját láthatóan elfelejtette, mióta elment a táborba. Hetek óta a hangját sem hallottam, pedig hiányzik.






music: - | note: -

Vissza az elejére Go down

avatar
Farkasboszorkány •• a világ egyik legfurcsább teremtménye vagyok, tele meglepetéssel
Chatkép :

Keresem :

Tartózkodási hely :
♔ mystic falls & sometimes NO
Hobbi & foglalkozás :
♔ if you're not so lucky, you know i'm not a good guy
Humor :
♔ actually, i have



A poszt írója Kevin Godbert
Elküldésének ideje Kedd Okt. 24, 2017 10:10 am
Ugrás egy másik oldalra

Magamban forrongva vártam a fiam következő érvét, a feltámadó haragomat kitöltöttem a palacsintán, de így sem akart csitulni bennem. A gyomromnak viszont jót tett, hogy a reggeli futás után lát valamit, amit legalább emészgetni lehet. Ha már a fiam újbóli hülyeségét nem sikerült. Az viszont még engem is meglep, hogy Faye mellettem áll, szóval lényegében nyert ügyem van. Azt nem kétlem, hogy amint négyszemközt leszünk, lesz egy-két keresetlen szava hozzám is, de a gyerek előtt tartja magát a közös állásponthoz, nem dönti be statégiát, és ezt mindig is becsültem benne. Persze ez nem jelenti azt, hogy bosszúból nem fog majd néhány éjszakára a vendégszobába száműzni, amiért annak ellenére, hogy megígértem, hogy a gyerekeken nem használok bűvészmutatványokat, mégis mágiával követtem le Elliottot. De ez már akkor is benne volt a pakliban, és őszintén még el is viselem, úgyse bírja sokáig nélkülem. Ez a rohadt nagy szerencsém.
- Nincs de apa, ez nem alku tárgya. Ezek az új játékszabályok, akár tetszik, akár nem.. - fojtom belé a szót, még mielőtt megint lavinát indítana el és a családi reggeli spontán csatatérré változna. Nagyon is jól tudja, hogy amilyen könnyedén veszem általában a helyzetet, legalább annyira nem szeretem, ha az esetek azon százalékában, mikor én akadok ki, nem az lesz a végkifejlet, amit én szorgalmazok. Nem sikerült az összes rossz tulajdonságomat levetkőzni, megváltozni meg pláne nem, ahhoz néhány évszázad se lenne elég, de az biztos, hogy tárgyalópartnernek mindig is jó voltam, már ami az én érdekeimet érinti.
- Klassz, szóval mit tervezel ma este? - szegezem neki a kérdést, mielőtt még azt hiszi, hogy csak blicceltem. - Egyébként pedig ha jól rémlik, van mobilod, és láss csodát, nekem is van, sőt anyádnak is.. Hát akkor akár használhatod is.. - tolom ki a széket lendületesen és egy bögre kávéért megkörnyékezem a kávéfőzőt, hátha jut nekem is belőle. Teljesen biztos vagyok benne, hogy Faye már nem az elsőt issza, és mióta Elliot is rászokott, gyakorta előfordul, hogy kimaradok a szórásból. Tiszta szerencse, hogy az első években - mikor Faye egy paprikás pillanatában tudtomra adta, hogy ő nem személyzet - tökélyre fejlesztettem a kávéfőzési technikámat. Na jó, maradjunk annyiban, hogy képes vagyok ihatóra főzni.
- A húgod jól van, tegnap beszéltem vele, nem volt sok ideje, de már meg sem lepődöm. Biztos ezer sztorija lesz mire hazaér, megint kitart egy évig, aztán újra rábeszél minket, hogy engedjük el... - sóhajtok nagyot. Ügyes taktika a fiamtól, hogy magáról a húgára tereli a szót, de akarva-akaratlanul eszembe jut, hogy ég és föld a különbség kettőjük között. Valamiért a lányomat nem félek kiengedni a nagyvilágba, a fiam esetében meg már attól is lassan pánik fog el, ha csak a kertbe megy ki. - Csodálom, hogy téged nem hívott. Nem is üzent? - nézek Faye-re. Tudom, hogy olykor nem a legfényesebb a viszony a gyerekeink között, de Dot eddig sosem bírta ki huzamosabb ideig, hogy ne nyaggassa a bátyját valamivel. Akármivel. Azt már megszoktam, hogy külön-külön beszél az anyjával és velem, meg azt is, hogy egyszer szeretik egymást a bátyjával, utána egymásra csapják az ajtót. Nincs sok viszonyítási alapom, de sejtésem szerint ez teljesen normális, ha az embernek van két tinédzser korú gyereke. - Próbáltad te keresni? - vetem fel, hogy urambocsá' néha ő is felhívhatja, vagy elsőkézből tudja meg, mi minden történik vele a tábori hetek alatt, vagy hogy megtudja él-e még. Na jó, naná, hogy él, arról nagyon is tudnék, ha bármi baja esett volna.
Vissza az elejére Go down

avatar
Vérfarkas •• a legragyogóbb éjszaka egyik gyermeke vagyok, óvakodj teliholdkor
Chatkép :

Tartózkodási hely :
new orleans is my home ★ ☆
Hobbi & foglalkozás :
fighting for equality ★ ☆
Humor :
are you insane like me? ★ ☆



A poszt írója Faye Charpentier
Elküldésének ideje Pént. Okt. 27, 2017 9:53 pm
Ugrás egy másik oldalra

Elliott & Kevin & Faye
Jobbnak láttam nem beleszólni Elliott és Kevin csipkelődésébe. Volt idő, amikor úgy éreztem, muszáj kiállnom a fiamért vagy éppen a tudtára hozni, hogy az apja most egyáltalán nem túloz, de mióta a fiam felnőtt, igyekeztem visszafogni magam és nem rátelepedni minden döntésére, szavára és gondolatára. Nehéz volt, főleg, mert néha szinte pontosan láttam magam előtt, mi fog következni a viszonylagos szólás- és cselekedetszabadságból, mégis... sokkal rosszabb lennék, ha úgy bánnék egy húszévessel, mintha tegnap töltötte volna be az ötöt. Másik kérdés, hogy véleményem szerint Elliott-nak ötévesen némileg több esze volt, mint most, de... lehet, hogy inkább csak jobban lehetett szabályozni, az akkori viselkedése sokkal jobban kielégítette a kontrollmániámat, mint a mostani. Szerettem a fiamat, meghaltam volna érte, ám szembenézni a saját és Kevin keverékével, aki már igényt tartott az önálló döntésekre és életre, túlságosan is nehéznek bizonyult.
Talán Kevin elkaphatta a pillantásomat, ami jelezte, hogy ezeket az ő új játékszabályait majd átbeszéljük, az utolsó szó joga iránti szeretete nem terjed ki az ilyen jellegű döntésekre. A bögrém peremén húzgáltam az ujjamat, miközben a fiúkat figyeltem, kíváncsi voltam, melyikőjük adja fel előbb. Elliott konkrétan kimenekült a helyzetből, kitolta maga alól a széket és csodák csodájára mosogatni kezdett. Mosogatni? Az én fiam? Jézusom, mit kell ezért elszenvednem?
- Amíg nem összeverve jössz haza, azt csinálsz és oda mész, ahová akarsz. Még van egy dobásod. - Általában én voltam az, aki kiakadt, de mivel Kevin most megtette helyettem, mielőtt még ő is felállt volna az asztal mellől a térdére csúsztattam a kezem ezzel kérve, hogy feleslegesen ne kötekedjen Elliott-al. Jelenleg még én magam sem tudtam, melyik stratégia lenne célravezetőbb: a szívem minduntalan a szigorúság és kedvesség egyvelegét szorgalmazta, viszont az agyam pontosan tudta, hogyha most nem húzom szorosabbra a gyeplőt, akkor baj lesz. Meg kellett érnie bennem a gondolatnak, hogy a fiam hiába volt inkább felnőtt, mint gyerek, még bőven szükséges volt az irányítása. Nem a mi, hanem az ő érdekében.
- Dottie éppen tegnap panaszkodott, hogy nem kerested. - Néztem Elliott-ra. A lányom szerettem a bátyját és úgy tűnik, őt is elkapta a kísérletezgetési láz, ugyanis a fejébe vette, hogy kideríti, mennyire fontos a testvérének, ez pedig abban merült ki, hogy ő nem kereste és kíváncsian várta, hogy a testvérének egyáltalán mikor tűnik fel a hiánya. - Vasárnap jön haza, estére akár tervezhetnétek valami közös programot. - Szép álom, de próbálkozni szabad, nem? Mióta anya lettem próbálkozásokból állt az életem, már hozzászoktam. - Vagy legalább majd a délutánodat tedd szabaddá, hogy együtt tölthessünk egy kis időt. Szabad kezet adok a programválasztásban, nem fogok beleszólni: ezt a lehetőséget nem hagyhatjátok ki! - Hetek óta nem volt együtt a család és mivel jövő héten New York-ba kell utaznom, amit velük még nem közöltem, örültem volna, ha kicsit a szeretteimmel lehetnék.

   40  ● ● coded by elena
Vissza az elejére Go down

avatar
Warlock •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Tartózkodási hely :
New Orleans
Hobbi & foglalkozás :
bajkeverés



A poszt írója Elliott Wade Godbert
Elküldésének ideje Szomb. Okt. 28, 2017 5:07 am
Ugrás egy másik oldalra


Mom Dad and Me


Hihetetlen, hogy még mindig, újra és újra képesek lejátszani ugyanazt a lemezt, anélkül, hogy megunnák. Sajnos az élet nem tartogat olyan egyszerűen áthidalható lehetőségeket, hogy lekapjam a lemezról a tűt, aztán darabokra törjem - kénytelen vagyok hallgatni a szemrehányások garmadát, miközben azon jár az agyam, hogy vajon minden szülő ilyen lehet-e: hogy szinte kéjjel táncol a gyereke komplett idegrendszerén. Oké, persze ez fordítva is igaz, de mégis, mi az ördögöt várnak tőlem? Mióta az eszemet tudom, azt hallgattam, először csak anyától, majd mikor apa újra feltűnt az életünkben, akkor már tőle is, hogy álljak ki magamért, és sose hagyjam, hogy eltapossanak. Amikor meg próbálok ezen elvek mentén élni, akkor megfognak, és érzelmileg beledöngölnek a betonba. Bár anya még most engedékenynek is bizonyul - nem véletlen hogy vele mindig is jobban megtaláltam a hangot. Az már néha a nevetséges kategóriájába tartozik, hogy apa mennyire próbálja szorosan tartani a gyeplőt - azt a gyeplőt, ami igazából soha nem is volt a kezében.
Mindenesetre most jobbnak láttam nem feszíteni tovább a húrt, nem mintha nem tudtam volna rátromfolni apámra, csak nemes egyszerűséggel inkább az okosabb enged elvet engedtem érvényesülni. A mosogatószer habja nem a legjobb idegcsillapító, de legalább nem látják az arcomon játszó dühöt, ami csak akkor oldódik fel, mikor szóba hozom a hugomat. Ami Dottie-t illeti, néha rajta is elgondolkodom, és iránta való meglehetősen ambivalens érzelmeimet talán az is okozza, hogy nem tudom megfejteni a személyiségét. Ő az igazi mintagyerek, szófogadó, jó tanuló, kedves és barátságos, minden olyasmi jellemvonást megkapott, amit én nem. Képtelen vagyok eldönteni, hogy eredendően, születésénél fogva ilyen-e, vagy csak látja az ellenpéldát maga előtt személyemben, és ezen okulva igyekszik épp ellenkezőleg viselkedni. Persze az se kizárt, hogy nem kis segítséget jelentett a jelleme kialakulásában az sem, hogy a kezdettől két szülő nevelte, amiből nekem viszont nem jutott ki.
- Már kétszer írtam neki. Egyszer sem válaszolt - vonok vállat, miközben bőszen dörgölök egy tányért. - Az is lehet, hogy valamin felkapta a vizet. A lányok minden hülyeségen képesek halálra sértődni - teszem hozzá. Naná, ezt első kézből tapasztaltam. Kaptam már Dottie-tól olyan vérbeli csajos hisztit, ami egy életre elég nekem.
- Ami a közös programot illeti, abban benne vagyok - bólintok, aztán engedek a képemre kúszni egy kissé cinikus vigyort. - Engem ne kérdezz, hogy mi legyen az. Majd apa megmondja. Ahogy azt is, hogy hová menjünk, meg meddig maradjunk. Hagyjuk, hagy élje ki a kontrollmániáját - teszem le az utolsó tányért, ami valahogy kissé lendületesebbre sikerül, és nagyobbat csörren a kelleténél, és megfordulok a mosogató előtt, hogy immár szemtől szemben álljak velük. - Nehogy az legyen a vége, hogy ha neki nem tetsző dolgot teszünk, akkor mindannyiunkat szobafogságba küld - nézek csúnyán, megbánás ide vagy oda, mikor az eddig visszafojtott dühöm minden erőfeszítésem ellenére utat tör magának. - Örülhetsz, ma este itthon maradok - támaszkodom az asztalra, és belebámulok apám szemébe. - Kösz, hogy elcseszted a randimat, a mai estémet. Meg csak úgy általában az egész életemet! - dobom az asztalra a konyharuhát, ami eddig a vállamon pihent, aztán vissza se nézek, kitrappolok a konyhából. Jobbnak látom magamra zárni a szobám ajtaját, még mielőtt tényleg elragadtatnám magam, meg a bennem lévő farkasösztönöket, és olyasmit mondanék, vagy tennék, amit magam is mélyen megbánok - abban az esetben anyám haragjával is szembe kellene néznem, azt viszont nem akarom. Az maga lenne az armageddon, meg az apokalipszis együttvéve.


music: - | note: -

Vissza az elejére Go down




A poszt írója Ajánlott tartalom
Elküldésének ideje
Ugrás egy másik oldalra

Vissza az elejére Go down
 

Elliott & Kevin & Faye

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

 Similar topics

-
» Kevin Fuller

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Vámpírnaplók Szerepjáték :: Alternatív játékok-

Friss reagok
- lelked hangjai -


Vas. Okt. 14, 2018 8:53 am
Szomb. Okt. 13, 2018 9:57 am




Álarc nélkül
- itt vagyunk -





Jelenleg 22 felhasználó van itt :: 3 regisztrált, 0 rejtett és 19 vendég :: 1 Bot
A legtöbb felhasználó (77 fő) Kedd Jún. 23, 2015 10:38 pm-kor volt itt.

Fajaink aránya
● ● számokban a valóság ● ●

csoportok ●
Ffi
Ember •
27
18
vámpír •
26
19
ősi vámpírok •
5
7
Vadászok •
8
9
Boszi / mágus
31
16
Farkas •
17
20
hibrid •
3
3
vámpírboszi •
14
6
Animágus •
3
2
dhámpír •
4
2
tündér •
2
2
Farkasboszi •
6
2
druida •
2
3